Watson professzor irodája

Odil Watson, a számmisztika tanárnő irodája.

[-Nos, Melore! Kérlek foglalj helyet annál az asztalnál. Amint láthatod pennára nincs szükséged. Akad Nálam egy jobb is. Ez a feladatsor volt tegnap a dolgozat. Hát oldd meg a feladatsort. Nem kell kapkodni, időnk van Bőven. Láss hozzá!]

Ugyanaz a megszokott hétköznap, ugyanaz az átlagos október 21.ei délután. Vagy még sem? Odil Watson a Roxfort számmisztika tanára, és nem mellesleg halálfaló bágyadtan néz rá a tágas asztalán elhelyezkedő pohár whiskeyre. Csak figyeli fénytelen zöldjeivel az italban lubickoló jégkockákat. Mintha a rajtuk megcsillanó gyér fény, ami az ablakon beárad megoldást jelentene a problémáira. Merthogy abból akad bőven. Jobban mondva, csak az van Neki. Pedig már hozzászokhatott volna ehhez az érzéshez, de valamiért még mindig nem megy neki. Hogy is lehetne ilyen borzalomhoz hozzászoknia? Hogy? Lehetetlen ezt megszokni. Ahogyan már az is lehetetlen, hogy ha rá néz a bal karjára, tiszta bőrfelületet lásson. Ez már nem lesz másképp. Az agyával felfogta már rég, de a szíve. Egyszeres mindenkorra elutasítja. Talán az ürességben, és a sötétségben ott még akad valami remény. Talán… Az üres tekintet most egy dolgozatra téved. Rajta a névvel. Melore Lainey. A tegnapi órán úgy döntött, hogy nem hajlandó végrehajtani a feladatot. Pedig csak egy kis sérüléssel jobban járt volna. Ha belegondolt volna, most mi lesz az ára az engedetlenségének. Bizonyára végrehajtotta volna a feladatot. De miért voltál ennyire meggondolatlan, Melore? Miért? Miért provokálod ki ezt? Dühösen, tehetetlenül szorulnak ökölbe a kezei. Majd az akkorát sújt az asztalra, hogy a rajta lévő dolgok pillanatig a magasba emelkednek, kitéve magukat a gravitáció törvényének. Épp így érzi magát Odil is. Egy egyszerű emberi húsdarabnak, amit Voldemort Nagyúr úgy tesz ki mindennek, ahogyan beteg kénye-kedve tartja. Nagyot sóhajt. Hosszút, szaggatottat, fájót. A pohár üvegfelületén megtekinti sápadt tükörképét. Ez nem is Ő. Csak egy állarc a folyékony, torztükörben. Új állarca régi önmagának. Csakhogy az új nem egy jobb, tökéletesebb állarc. Hanem egy rosszabb, romlottabb. ~Mi lesz Velem..? ~ Kérdezi önmagától ki tudja hányadik alkalommal mostanában a bizonyos költői kérdést. Amire a választ úgy tűnik, önmaga sem tudja, de a válaszhoz el sem vezeti senki sem. Még James sem, pedig titkon nagyon is a szívébe zárta a Hollóhátas ifjoncot. Nagyon úgy tűnik szemében, hogy sosem lesz igazi támasza a Földön. Mindig egymaga harcol. A gyermekei ugyan a maguk módján támogatják, de mi lesz Daniellel? A férjével? Vajon Ő is elfogadja így a feleségét? Hajlandó lesz vele maradni? Talány. Kopogás hallatszik kívülről irodája ajtaján. Bizonyára Miss Lainey az. A faliórára pillantva elégedetten konstatálja, hogy pontos a Hugrabugos leányzó. Remek. Legalább nem súlyosbítja a körülményeket azzal, hogy késik. Világéletében rühellte a pontatlanságot. Terve új szakaszba lépett volna, ha Melore késni merészel. Így hát marad minden a régiben. Egy határozott, de színtelen hangszínnel betessékeli tanítványát a szobába. Miután belépett az irodájába Lainey kisasszony rá is tér a lényegre.
-Nos, Melore! Kérlek foglalj helyet annál az asztalnál. Amint láthatod pennára nincs szükséged. Akad Nálam egy jobb is. Ez a feladatsor volt tegnap a dolgozat. Hát oldd meg a feladatsort. Nem kell kapkodni, időnk van Bőven. Láss hozzá! –Mondandója közben a terem közepén előzőleg odakészített kerek kisméretű asztalra mutat, és az az előtt lévő hozzá illő székre. Miközben Meloret figyeli, hogy mik lesznek az első reakciói miközben rájön, hogy a penna amivel ír, nem közönséges holmi értéktelen penna. Ez a penna vágásokat ejt a testen szerte széjjel minden egyes vele írott szó után. A sötét varázslat alattomosságát az adja, hogy egy teljes napig égnek a sebek, mielőtt nyomuk veszne. Hozzászokott már, hogy üveges tekintettel nézze mások szenvedését. Most nem lesz ez másként.


1.   feladat: Kód megfejtése.

A szívszámhoz tartozó táblázat alapján át kell kódolni az általam megadott számokat betűvé. A betűrengetegből egy varázsigét kaphatunk, ha helyesen oldottuk meg a feladatot. Nehezítő körülmény hogy egy számhoz több betű is tartozik, pusztán a sorrend a biztos.
a)   1, 3, 6, 1, 4, 5, 5, 4, 1
b)   2, 1, 7, 1, 4, 5, 7
c)   2, 7, 5, 7, 2, 6, 2
d)   3, 1, 3, 1, 2, 5, 6, 4, 1, 5, 8, 3, 1, 4, 1, 2, 5


2.   feladat: definíció felismerés.

a)   Az … szívszámú emberek tulajdonságai

Intelligens, szimpatikus, szeret utazni, kedveli a kalandokat, szereti a rizikós helyzeteket, mozgékony, sokoldalú, szórakoztató, lelkesedni tudó és jó üzleti érzékkel rendelkezik.
   
b)   A … szívszámú emberek tulajdonságai

Nagy fantáziával rendelkező, intelligens, áldozatkész, idősebb korában méltóságteljes, tartózkodó, tud magán uralkodni. Jellegzetes tudományos és filozófiai hajlamai vannak, és jó érzéke a misztikához.
   
c)   A … szívszámú emberek tulajdonságai

Idealista, romantikus, szenvedélyes, kedves, segítőkész, barátságos, van akaratereje, lelkesedni tud, vonzó és ösztönző.

d)   A … szívszámú emberek tulajdonságai

Szelíd, szeretetre méltó, tapintatos, békülékeny, kiegyensúlyozott, békeszerető, harmonikus, lelkiismeretes, rendszerető, szerény és diplomatikus. Jellegzetes szellemi képességekkel rendelkeznek.

[O D I L]

O D I L
Watson

Az irodájában vár. Miért? Nekünk nincs semmiféle megbeszélnivalónk, közös ügyünk, egyáltalán semmi. Szeretem a számmisztikát, mégha sokat bénázom is mostanában, szóval az egyetlen dolog, ami miatt berághatott rám Watson, az a dolgozat lehet. Najó, igazából teljesen egyértelmű, hogy amiatt akar látni, de most mit csináljak? Mindenkinek lehetnek rossz jegyei, még nekem is, nem? Nagy ügy, beír egy trollt és csókolom. Ha már itt tartunk, azért vannak olyan tanárok, akik behívathatnának egy kis beszélgetésre, nem teljesen véletlenül vettem ám fel idén a mugliismeretet... Na mindegy, inkább koncentráljunk arra, ami most fog történni. A... Mi is? Büntetőmunkára megyek vajon? Rendben, az utolsó feladatot kicsit csúnyán félreértettem, sikeresen leblokkoltam és vártam, hogy ő engedjen ki a teremből, de ez azért nem akkora nagy ügy. Persze, még nem nagyon tudhatom, mi is számít nagy ügynek mostanában, hiszen amióta ebbe az ’új iskolába’ jöttem, kínosan ügyeltem arra, hogy ne szegjek szabályt. Erre tessék. Természetesen csak én lehetek ilyen szerencsétlen.
Így, feszengve állok a tanári előtt már jó öt perce, de a világért sem mennék be előbb, ki tudja, mit csinál épp Watson... Olyan titokzatos az a nő, ha nem muszáj, inkább nem tudnám meg, vajon mivel tölti a szabadidejét vagy mondjuk mit rejteget az irodájában. Szerencsére ezen már nem marad időm elgondolkozni, elérkezik az idő, én meg, mielőtt elmúlna hirtelen jött bátorságom, rövid kopogás után belépek a terembe. – Szép estét, tanárnő. – Ó, hogy Grindelwald sötétítené el az estédet, te boszorkány. Igen, az előző határozottan jobban hangzik. Amikor azonban megpillantom a pennát és a pergament, az én tekintetem sötétül el. Na ne. Csak nem... Ha igen, nekem végem. Nagyot nyelek, majd kissé remegve elfoglalom a helyem, miközben az egyre inkább ellenszenves tanerő ismerteti a feladatot. Kicsit elsápadok, pedig gondolhattam volna. Ó, ostoba, ostoba lány. Nem szólok semmit, csak a kérdésekre emelem a tekintetem, a pennát pedig idegesen forgatni kezdem az ujjaim között. Nem lesz ennek jó vége. Talán még most be kellene vallanom, hogy nem tudok semmit. Nem. Muszáj lesz valamit csinálni, ráadásul, ha jól látom csak két feladat van. Az elsőt már félig megoldottam, szóval most addig fogok ülni rajta, amíg össze nem hozok még két értelmes varázsigét az utolsó kérdéshez. Időnk van, jól mondta, hát várja is ki – szerencsére, most van egy kis segtségem. A következőhöz nyilván más számokat kell írnom, mint az előző dolgozatba, hiszen ha az jól sikerült volna, akkor talán nem íratná újra. A baj csak az, hogy alig emlékszem mik voltak. Idegességemben a számhoz emelem a pennát és szokásomhoz híven rágcsálni kezdem a végét. Az idegen íz döbbent csak rá, hogy valami nem stimmel. Bizony, nem nagyon kéne a tanárnő cuccait rágcsálnom, ezért gyorsan kiveszem a számból, mintha mi sem történt volna és csak remélni merem, hogy nem vette észre.

A... G... U... A... Mmmi a rákért kezdettel hirtelen bizseregni, csípni a karom? Meg a lábam? Mintha a mellkasomat is megkarcolta volna valami! Csak nem..? De nem lehet ilyen gonosz a nő. Meg mégis csak egy tanár. Inkább fogjuk a véletlenre. Beképzelek magamnak mindent, itt a nagy stresszhelyzet közepette. E... Nnnajó, ez nem lehet véletlen. Francba. Ráadásul egyre jobban fájnak. Mint mikor elvágod magad valami könyvnek a szélével, bár tippre ez mélyebbnek is tűnik. Eljátszom a gondolattal, hogy titokban kicserélem a pennát, de erre nyilván ő is gondolt. Nincs menekvés. Fogcsikorgatva körmölök tovább, de már közel állok a síráshoz, mikor elérek az első gondolkodtatóbb részhez. Annyi előnyöm van most, a tegnaphoz képest, hogy a dolgozat után átbeszéltük a válaszokat a klubhelyiségben és úgy nagyjából megmaradt, minek is kéne kijönnie, csak a pontos betűzést kell kibogarásznom. Nehezebb, mint gondoltam, hiszen nem nagyon van kedvem jegyzeteket, próbálkozásokat írni a lap szélére, de ha törik, ha szakad, megcsinálom. Ó, igen! Győzelem. Bő fél óra elteltével egy győzedelmes mosoly villan át az arcomon, majd fájdalmas arckifejezéssel elkezdem körmölni a válaszokat. Eddig tartott a boldogság.

A számokon szerencsére nem gondolkodom sokat, írjunk olyanokat, amik nem voltak, aztán ahogy esik, úgy puffan. Mire végzek, a testem szinte minden pontja ég a fájdalomtól, ezért nehézkesen állok fel, hogy odavigyem a dolgozatot. Persze, igyekszem én, hogy ne látszódjon rajtam a szenvedés, de azért senki ne várjon sokat egy tizenhat éves lánytól, aki épp a könnyeivel küszködik.
- Készen vagyok – teszem a dolgozatomat Watson asztalára és bár a hangomat színtelenné igyekeztem tenni, mégis halkabb és rekedtesebb lett, mint amilyennek szántam. Ez van, csak jussak már ki innen. Ezzel a gondolattal sietve meg is indulok az ajtó felé.

Melore Lainey

első.
a) Aguamenti
b) Baziteo
c) Sonorus
d) Lacarnum Inflamare

második.
a) 5
b) 3
c) 9
d) 4

[–Nah mi az? Csak nem hitted, hogy cukorpennát fogok adni?]

Csak ülök az asztalom másik végén, akár egy üveges tekintetű, szívtelen kőszobor. De… Talán az is vagyok. Talán. Tény, hogy kiszámíthatatlan, és titokzatos vagyok. Nem tudni mikor jön elő a jobbik oldalam. És vajon ezúttal képes lesz e kihozni belőlem a jót ez a lány? Nem tudom. Magam sem tudom. Mindenesetre kitartóan rajta tartom a szemem. Ki tudja nem fontolgat e a csinos kis fejében Melore valami butaságot? Netán hogy kicseréli e a pennát? Vagy, hogy hozzá sem nyúl egyáltalán a dolgozathoz onnantól kezdve, hogy rájön, miféle alattomos sötét varázslat ül a pennán.

Azt nem teheti! Saját érdeke, hogy ne súlyosbítsa a helyzetét. Ellenkező esetben kénytelen leszek más eszközökhöz nyúlni. Olyan eszközökhöz, melyeket nincs ember, aki megvárna, hogy használatba vegyek. A véső-penna még csak a kezdet volt. Van itt más is a tarsolyomban. Különféle szaftos átkok, rontások. De igyekszem megőrizni a hidegvéremet. Mindkettőnk érdeke, hogy nyugodt maradjak. Inkább belekortyolok a lángnyelv whiskymbe.

 Hátradöntöm a fejem, és néhány percig lehunyt szemmel koncentrálok. Aztán hamar tekintetem újra diákomat perzseli. Nehogy valami huncutság jusson az eszébe. Üreges tekintettel figyelem a sírás küszöbén álló lányt. –Nah mi az? Csak nem hitted, hogy cukorpennát fogok adni? –Harsanok fel, és megemelkedek székemtől, ott hagyom a poharamat, és köröket kezdek róni a szenvedő lány körött széles ívben. Mint a támadni készülő farkas.

Úgy méregetem. Mint a potenciális áldozatot. De tulajdonképpen félig meddig már az is. Figyelem, ahogy szenvedve ír. Majd tekintetem akkor is rajta tartom, amikor már nagy nehézkesen feláll az asztal mellől, és a tanári asztalra helyezi a pergamen darabot, amire a dolgozatát írta. Elégedetten tekintek szét irodámban. Büszke lehetek magamra. Ma véghezvittem a napi ördögi cselekedetet. Karba tett kezekkel figyelem a lányt, hogyan próbálna menekülni a szörnyű fogságból, de nem eszik ilyen forrón.

-Hova, hova ilyen sietősen? Talán randid van? –Élcelődök vele felvont szemöldökkel. Hangomban pedig szinte tapintani lehet a gúnyt, és az iróniát. Pálcám pedig a tölgyfa bejárati ajtó felé lendül, hogy nonverbális igével elállja a távozni készülő lány útját. Még nem jött el a távozás ideje Melore! Még mindig van, ami nem tisztázott. Ideje hát megvilágítani a tudatlanság sötét foltját. Szép vonású arcom gunyoros mosolyra torzul, odakint pedig eső fakad a sötét felhők képzeletbeli dézsájából. –Még nem végeztünk! Szóval… Miért is voltál olyan ostoba, hogy nem végezted el az utolsó feladatot? Kellett ez Neked? Ha netán kétségeid támadnának. Közlöm Veled, hogy a véső penna csak a kezdet volt. Tudok ennél sokkal szörnyűbbet is tenni Veled. Ezt akarod?

-Indulat mérgez meg minden egyes szót. Mondandóm közben egyre közelítek Melore felé. Látni akarom a szemeiben a kétségbeesés, a félelem szikráit. Természetesen mindez csupán pszichológiai hadviselés. Nem tennék kárt ebben a törékeny lányban, pedig tudnék, de nem teszem. Csupán megtöröm lelkileg. Ráébresztem kivel is húzott ujjat. Tekintetem továbbra sem enyhül. Bár senki sem tudná megmondani miért ül harag az éjszakai öbölre hajazó zavaros zöld íriszekben. Talán azért, mert nem engedelmeskedett az órai feladatnak? Talán mert kivívta ezt a szörnyű intézkedést? Rajtam kívül mindenki számára rejtély. És az is marad, míg világ a világ.

[O D I L]

O D I L
Watson

Hogy mer még közben kérdezgetni is? Csak ideges körmölésre vagyok képes és közben jobb, ha nem nyitom ki a számat, mert valószínűleg értelmes, illedelmes válasz helyett válogatott káromkodások szaladnának ki rajta. Jelentenem kellene az igazgatónak? Ugyan már, McGalagony mindig csak a saját házával törődött. Igazságos meg minden, de biztos annyi dolga van és rengetegen panaszkodnak. Az én ügyem is eltolódna, eltűnne, nem érnék vele semmit, legfeljebb vigasztalgatna egy kicsit. Az ő keze is meg van kötve, egy félidegen tanárnak pedig nem fogok a vállán sírni. De akkor meg hagyjam annyiban? Tűrjem el, hogy megaláznak, tűrjem el az igazságtalanságot? Ennyit még én sem tudok szó nélkül lenyelni, de egyedül kevés vagyok. Ha odaállnék elé és elmondanám mindennek, valószínűleg csak még rosszabbul járnék - ezeknek bármit szabad, talán az iskolából is képes lenne kirúgatni. Mit számít nekik egyetlen diák? Bár, nem is lenne rossz... Végre hazamenni, itthagyni ezt az egészet. Nem kellene megszöknöm, nem kellene aggódnom anyáékért és visszatértnék, miután Harry Potter megmentette a világot. Csak...

Ó. Hát persze. Végig itt motoszkált a fejemben, de nem akartam tudomást venni róla. Van valaki, aki miatt nem szívesen hagynám itt az iskolát, van valaki, aki talán nem röhögne ki, ha hozzá menekülnék - legfeljebb a hátam mögött. Csak jussak végre ki innen és már tudom, hová rohanok miután kiléptem az ajtón, kinek fogom elsírni a bánatomat. Ráadásul még egy jó ürügyem is van felkeresni. Ha nem fájna, szúrna, csípne mindenem, azt mondanám, könnyebb szívvel indulok kifelé, mint ahogy bejöttem. Talán az első előtti utam mégis inkább Madam Pomfrey-hoz fog vezetni. Minden egészen jól alakul, addig, amíg le nem nyomom a kilincset - kibírtam visszaszólás és hisztérikus sírás nélkül, de persze semmi nem lehet ilyen egyszerű. Az ajtó nem nyílik.
Szóval a hová ilyen sietősen nem csak egy költői kérdés volt, ahogyan reméltem. Kénytelen leszek választ adni, különben sosem szabadulok. De mégis mit mondjak? Hogy nem értettem a feladatot, hogy túlságosan szétszórt vagyok, utána pedig, ahogy láttam a többieket megsérülni, nem volt bátorságom próbálkozni? Az igazság is elég bénán hangzik...
- Sajnálom. - Hiszen tényleg sajnálom. - Azt gondoltam ez csak egy dolgozat és nem olyan nagy tragédia, ha kihagyom az utolsó feladatot. - Próbálok nyugodt maradni, de azért ez eléggé bosszantó. Hiszen tényleg csak egy rohadt dolgozat volt. Ha tudtam volna, hogy ekkora hiszti lesz belőle, inkább bevállalom a kulcsot. Mindegy, ha ez a válasz esetleg felbosszantja, jobb lenne eltűnni, mielőtt robban. Előbb cselekszem, mint gondolkozom.
- Most viszont muszáj lenne indulnom. Sürgős találkozóm van... Minticz professzorral. - Uhh. Ez gyenge volt. Csoda lenne, ha nem kötne bele és hagyna elmenni, de remélhetőleg már ő is megunt, és inkább új játékszert keresne magának. Akkor leszek a legnagyobb bajban, ha esetleg utólag megkérdezi Shannontól. Merlin! Esetleg most rögtön felkeresi, én pedig egy hatalmasat égek és még nagyobb bajba kerülök. Azt azért nem várhatom el, hogy kihúzzon a csávából.