Hunczut & Zsupsz – mágikus tréfák boltja

James Wolf pennájából

A Weasley Varázsvicc Vállalat megjelenéséig ez a bolt volt az egyetlen olyan hely az Abszol úton, ahol vicces vagy játékos dolgokat lehetett vásárolni. Persze Weasleyék megjelenése komoly konkurencia, de a boltot még ma is sokan keresik fel.

[1997. július 26.]

Kareem Whittman
1997. július 26.


Végre London! Lin azt sem tudta, hová legyen örömében, hogy végre ide is eljutott. És nemsokára itt fog lakni... egyelőre pont annyira szürreális volt az egész, mint mikor aláírták a lemezszerződést.
Bármennyire hihetetlennek tűnjön is a dolog, Lin nagyon is itt volt, angol macskaköveken lépkedett, sarujára angol por tapadt és úgy érezte, a Nap is angol sugarakkal bombázza. Még a galambok is brit öntudattól eltelve totyogtak az Abszol Úton.
Életében először járt ilyen helyen, és természetesen lenyűgözte a mindent átitató mágia ősisége. Otthon Amerikában is voltak ugyan régi épületek, varázslatos helyek de egyik sem volt ehhez az eldugott utcához fogható. Milyen lehet ezek után a főiskola...!
Persze a lányt nem csak London mágikus főutcája vonzotta a szigetországba. Eredetileg a világváros mugli részébe indult, megtárgyalni egy esetleges londoni koncert lebonyolítását, majd meg akart nézni néhány kiadó lakást; úgy érezte, nem feküdne neki a kollégiumi élet.
Az Abszol Útra az a nő hívta fel a figyelmét, akivel a tárgyalás időpontját egyeztette; Lin gondolatban hálát adott érte a szószátyár teremtésnek.
A megfelelő téglák megkocogtatása után -amiket csak másodjára sikerült eltalálnia- immár kedvére nézelődhetett a brit varázsvilágnak ebben a macskaköves kis zugában. Volt is mit nézni!
Volt itt seprűszaküzlet, fagylaltozó (amit az édesszájú énekeslány persze elsőre kiszúrt magának), volt könyvesbolt és bagolyszalon, bájitalhozzávalókat áruló üzletecske és divatos talárokat kínáló szalon is. Egy sötétebbnek tűnő benyíló előtt elmerengett pár percig, de végül nem fordult be; egyrészt hirtelen megmagyarázhatatlan rosszérzés lett úrrá rajta, másrészt pedig az onnan kifelé tartó figurák elvették a kedvét attól, hogy egyedül fedezze fel a helyet.
Maradt tehát a főutcán, ahonnan valljuk be, kicsit kilóg mugli öltözékével; bőrsaru, térdig érő fekete sztreccsnadrág, felette pedig egy sötétkék-fekete csíkos, hosszan lelógó ing. Mindehhez társult még  egy egyszerűbb karóra és az elmaradhatatlan fekete-fehér indamintás táska. Haját a hőség miatt laza konytba kötötte, frufruja minden igyekezete ellenére nedves tincsekben tapad homlokára.
Éppen egy rakás üst mellett haladt el, mikor szemet szúrt neki egy színesre pingált cégér: Hunczut& Zsupsz.
Mi a fene... -gondolja, majd megindul, egyenesen befelé. Nyílik az ajtó, csilingel a fölé szerelt csengettyű, Lin pedig egyszerre izgatottan zsibongó kamaszok közé kerül. Beletelik pár pillanatba, mire a szeme hozzászokik a verőfény után az üzlethelyiségben uralkodó félhomályhoz, de amint megszokja a fényviszonyokat, lassan de biztosan szélesedik az a sosem tűnő mosoly az ajkán.
A lehető legjobb helyre sikerült betérnie; az üzlet dugig volt mindenfélével, ami csak egy jó csínyhez szükséges lehet. Instant sötétségpor, ujjba harapó gyűrűk és még számos más apróság sorakozott a falon körben felszerelt polcokon és a nagy, hosszú asztalokon.
A lány a bőség zavarában szenved, hirtelen nem tudja eldönteni, mit nézzen meg elsőként; egyelőre tehát kicsit tanácstalanul álldogál az ajtótól pár lépésnyire.

[~Ó, igen, egy igazi barna és van rajta mit fogni. Unom már a gerezna vékony asztallapokat. Ő ráadásul… Na ne, biztosan nem!~]

Lindsay

Az Abszol úton járkálok, a lábaim maguktól mennek, szinte a macskakövek mintájának megfelelően veszik fel az ideális ívet. Lassan kezdődik az új tanév, de nem sok kedvem van hozzá. Vagyis lenne, ha az ismert események nem következtek volna be. Remélem, egyáltalán bejutok majd a kastélyba. Harryékről még mindig nincs hír. Viszont Fredék nyitva vannak még most is, nem is értem, hogy csinálják. Ők a legjobbak, mondjuk ez ilyen egyszerű. Fel-felnézek, az arcomon a napcserzette bőrnek már nem árt meg az izzó égitest sugara. Elég jól lebarnultam, pedig nem nagyon szokott ilyen meleg lenni nyáron sem Angliában. A költözés Európába fájdalmas és barnulós volt. Az olasz tengerparton vett házban Anyu jól érzi magát. Legalábbis ezt mondja, de én látom a szemében, hogy nem így van. Sajnálom, de ez van, remélem, hogy hamar megoldódik a helyzet. Nem szeretném ha... de ebbe ne is gondoljunk bele. Így is eléggé kiköltekeztünk. Újra felnézek és a Fredékhez hasonló boltocskához jutok. Régen azért sokkal felkapottabb volt, de legalább üzemel. Egy kis nosztalgia senkinek sem árt. Benyitok és a kis csengettyű megszólal, bár  a hangja kopottas, nem mai darab, ez tisztán hallatszik. A látvány viszont lesújtó. Mintha 5 évvel ezelőtt léptem volna be ide. A legtöbb vevő vagy nem látta még a Weasleyék boltját, vagy fiatalok. Mármint kicsik. Vagyis… mindegy, gyenge kezdőknek nevezném őket. Viszont van egy fura ruhás csaj, bár jól öltözködik és barna hajú ~Ó, igen, egy igazi barna és van rajta mit fogni. Unom már a gerezna vékony asztallapokat. Ő ráadásul… Na ne, biztosan nem!~ - mintha a The Ettes énekesét véltem volna felfedezni benne. Egész jó kis banda, bár a varázsszavak magolása és a roxforti ricsaj közben nem nagyon van lehetőségem hallgatni őket. Megköszörülöm a torkomat és megszólítom az elején még kissé rekedtes hangon, majd egyre magabiztosabban.
- Ö, helló! Elnézést, hogy megszólítom, de furdal a kíváncsiság, hogy jól gondolom-e. Ön az Ettes zenekar frontembere, Lindsay Hames? – reménykedek benne, hogy nem tévedek nagyon. Bár nem hinném, de sosem lehet tudni. Egyik lábamról, a másikra állok, úgy várom a meglepett lány válaszát. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog eljátszani nekem két percen belül, hiszen le kell tesztelnem, nem-e valaki megpróbál megtréfálni. Elvégre egy ilyen boltban vagyunk, és vannak notorikus százfűlé-főzet készítők, akik csak arra várnak, hogy engem átvágjanak. Legalábbis én mindig így képzeltem el, szinte minden sarokban „ellenséget” látok. De azért elég ravasz is vagyok, nem lehet csak úgy átejteni az agyam. Nézem, ahogy felém fordul, de közben a szemeim végigmérik az alakját is. ~Hú, ha lenne egy híres csajom, én lennék az iskola királya. Még eljárnék az ügyében is, hogy a Roxiban legyen egy koncertjük. És akkor talán Cho is… ~ attól, hogy logikátlan az egész, ezt én nem veszem észre. Nagyon örülök, és szinte már el is képzelem, ahogy beszélgetek vele, miközben a csajom a színpadon játszik. Ekkor Cho lekap, mert nem bírja tovább, hogy ilyen édes évfolyamtársa van. Aztán felszáll a lila köd és a hölgy már beszélni is kezd. Nézzük, hogy a vízióm első fele megvalósul-e, hogy egyáltalán ő az, akire gondoltam.

Kareem Whittman


A zavart álldogálásból a csengettyű ismerős kolompolása zökkenti ki a lányt; gyorsan odébb is lép egy kicsit, hogy ne legyen útban a befelé igyekvőnek, így közvetlenül az egyik széles asztalka előtt találja magát. Felcsillanó szemmel nyúl az egyik dobozkában álló pennák felé, melyek a felirat szerint megharapják a tulajdonosukat, ha az unalmában rágcsálni kezdi a végüket.
Ezt Jemnek találták ki... -vigyorodik el vásottan, mikor a háta mögül torokköszörülést, majd egy bátortalannak induló kérdést hall. Lin meglepetten fordul a kérdező felé, aki nem más, mint az imént belépett fiú.
- Öhm, igen, én vagyok -böki ki egy pillanatnyi habozás után mosolyogva, kissé talán el is pirul. Bár nem először fordul elő vele, hogy megismerik, még mindig nem sikerült teljesen megbarátkoznia az érzéssel. Úgy gondolta, nem egy olyan híres zenész még, hogy a puszta látványa bárkinek is szenzáció legyen. Bár szerette az emberek figyelmét, és ha elismerik a munkáját, de azért igyekezett szerény maradni; még véletlenül sem akart azokra a nagyképű hólyagokra hasonlítani, akik kiadnak egyetlen nyomorult lemezt, és máris Santanának képzelik magukat.
Ekkor azonban hirtelen egy kellemetlen gondolat tolakszik előtérbe, Lin szemei pedig alaposan végigmérik a fiút, íróeszköz vagy fényképezőgép után kutatva.
- Ugye nem vagy újságíró vagy ilyesmi? -kérdezi gyanakodva, némán reménykedve benne, hogy nem lesz igaza. A srác elég fiatalnak látszott, de Lin azért óvatos volt; talán az újságírás is olyasmi, amit sosem lehet elég korán elkezdeni. Bár tudja, hogy elég zordra sikerült a kérdés, még mindig jobb utólag bocsánatot kérni, mint megszívni. Persze ha jobban meggondolja, valószínűleg ő maga sem vallaná be a firkászságát hasonló esetben.
A lány nem szerette a firkászokat; eleinte még volt olyan naiv, hogy örült a hírverésnek -hiszen az mindig a zenekar érdekét szolgálja- de mikor elolvasta a megjelent írásokat, le kellett vonnia a keserű következtetést: bármit nyilatkozzon is, a megjelenéskor a mondatai valamilyen gonosz transzfigurációs bűbáj miatt legtöbbször már köszönőviszonyban sincsenek az eredetileg elhangzottakkal. Ugyanez érvényes a muglikra is; mintha a Pulitzer-pennának varázstalan megfelelője is lenne...
- Csak azok szoktak így magázódni -teszi még hozzá gyorsan, magyarázatképpen, a kezében tartott penna végével megsimítva az állát. Tágra nyitott szemekkel, kérdő tekintettel várja a választ.

[~Szerencsém van, ő az! Ez tök jó!~]

Lindsay

~Szerencsém van, ő az! Ez tök jó!~ Zavartam mosolygok, ahogy ő is, de nem sokkal később gyanakvóan összehúzza a bájos szemöldökeit. Nevetséges ötlettel áll elő, azt hiszi, hogy újságíró vagyok. ~Azért nem vagy ám akkora sztár kisanyám, hogy utánad lopakodjanak a „mamaradzik”, vagy, hogy is hívják őket. Ráadásul engem újságírónak nézni, elég vicces dolog. Kezeljük is annak akkor.~ magamban már félig-meddig ki is kristályosodik egy kis tréfa, mint, ahogy az ablakon megjelennek a jégvirágok a hideg téli estéken. Megköszörülöm a torkom és belevágok.

- Nos, kedves kisasszony, ezt bizony eltalálta! – mondom neki komolyan és várom a reakciót. Az arcomon ugyanaz a komolyság tükröződik, mint a szavaimban. Nem várom meg, hogy megszólaljon, rögtön neki is szegezem az első „újságírói” kérdésem. Tényleg ez az első. Már alig tudom visszafojtani a nevetésem, de szerencsére elég sokat gyakoroltam.

- Első kérdésem az lenne Lindsay, hogy úgy nézek én ki, mint egy újságíró? – itt már nem tudom visszatartani a mosolyom és ez szélesen materializálódik az arcomon. Valószínűleg rájön, hogy ugrattam, remélem nem egy bosszús típus. Mert akkor rövid kis találkozónak nézek elébe. Megnézem magamnak, mégiscsak amerikai, bár inkább egy elvarázsolt muglinak nézett ki, aki betévedt egy gyerekboltba és minden tetszik neki. Látom, ahogy az ujjharapós cuccal játszik, és ezt aranyosnak találom. Igen, egy barátnő nem baj, ha aranyos. ~Talán Cho is megérti – remélem nem fog majd nagyon megbántódni, mert dobtam egy másik miatt -, hogy muszáj váltani. A mi kapcsolatunk már elméletben sem működik tovább. Kivéve, ha most már tényleg odaáll elém és kimondja, hogy szeret, csak eddig félt kimondani. Szerintem majd szétveti a vágy, hogy ezt megtegye. Remélem, a nyár alatt rájön majd, hogy csak én kellek neki és mindent megtesz, hogy megszerezzen magának. Más esélyünk úgysem nagyon van, én már mindent megpróbáltam, megtettem érte. Kivéve, hogy megkérdeztem volna, vagy bármi romantikusat tettem volna felé. De a szememből látszik, vagy nem?~ Megvonom a vállaim és figyelek az új barátnőjelöltre. Biztosan neki is nagyon tetszem!

Kareem Whittman


Lin mintha csak tükörbe nézne; az ismeretlen fiú arcán ugyanolyan zavart mosolygás ül, mint a sajátján. Majd egy gyors torokköszörülés után a lány újságírós gyanúja sajnos beigazolódik, ahogyan a másik megkomolyodó arcára néz.
O-ó -villog a sziréna a boszorkány fejében, de még mielőtt akár csak levegőt is vehetne, a srác újból megszólal.
- Első kérdésem az lenne Lindsay, hogy úgy nézek én ki, mint egy újságíró? -teszi fel a kérdést a lehető legkomolyabb fejjel, de a mondat végére a fegyelmezett vonások helyén már csak egy elégedett, széles vigyorgás mutogatja magát.
Csak ugratott -állapítja meg a lány kicsit bosszúsan, amiért ilyen könnyen átverték, de azért megelégedetten. Azt pedig nem kell a srác orrára kötni, hogy egy szívdobbanásnyi ideig komolyan megijedt.
- Az ember lánya sosem tudhatja... ezek jobban rejtőzködnek, mint egy ninja, és legalább olyan rámenősek, mint egy Mennydörgő a költési időszakban. De ahogy így jobban megnézlek, azt hiszem, nem kell tartanom tőle, hogy előkapsz egy jegyzettömböt és veszettül írni kezdesz -válaszolja mosolyogva, de van ebben a mosolyban valami huncut is... vagy talán csak a kék szemek csillogása teszi?
Lin ezzel lezártnak tekinti a témát, hacsak a másiknak nincs még valami hozzáfűznivalója az elmondottakhoz.

- Valami nem jó rajtam? -kérdezi cseppet aggódva, ahogy a fiú újra végigmustrálja. Igazából fogalma sincsen, hogyan szokás egy boszorkánynak errefelé öltözködni; gyanította, hogy a talár itt sokkal gyakrabban viselt holmi, mint New Yorkban vagy Los Angelesben. De hát már nincs mit tenni; a mugli világba indult, és mégsem jelenhet meg varázslótalárban a tárgyaláson.
A fiú láthatólag máshol jár; a szeme tűnődőn réved valahová Lin feje fölé... aztán megvonja széles vállát és ismét a külföldi boszorkányt kezdi nézegetni leplezetlen érdeklődéssel. Volt valami furcsa a tekintetében, amit Lin nem tudott hová tenni... és ez kicsit zavarta. Észre sem veszi, ahogyan a penna vége a szájához ér... de szerencsére még az utolsó pillanatban észbe kap, és gyorsan leereszti a pennás kezét.
- Honnan ismertél meg? - ha nem riporter, akkor valószínűleg vagy rajongó, vagy „utáló” lehet.
Majd most kiderül, melyik is valójában... -cikázik a csinos kobakban, amíg a lány tágra nyílt szemekkel, barátságos arccal vár a válaszra.

[~Ninja. Húha, lehet, hogy kifog rajtam? Azok valami fekete ruhás bohócok, fura kardokkal, vagy ilyesmi. Most már csak össze kell raknom újra a mondatot. Á, megvan!~]

Lindsay

Karr elégedetten mosolyog, karba is fonja a kezét. Lindsay-n nem látszik, hogy beugrott volna, de a magyarázkodása kis kétkedést hoz elő a fiúból ezzel kapcsolatban. Aztán valami „ninjat” emleget, azonnal beindítva a hetedéves memóriaközpontját.
~Ninja. Húha, lehet, hogy kifog rajtam? Azok valami fekete ruhás bohócok, fura kardokkal, vagy ilyesmi. Most már csak össze kell raknom újra a mondatot. Á, megvan!~ derül fel Karr, de végül is nem véletlenül osztotta őt be a Hollóhátba a vén süveg. Mindennek megvan az oka, szokták mondani neki a nagyokosok, legtöbb esetben a tanárai. Ő pedig bólogat, de egy szavukat sem hiszi. Mert, hogy egy lány sem veszi komolyan, azt nem tudja felfogni. Ennek nem lehet oka, csak nem látnak át olyan könnyen rajta. Pedig Karr igazán érzékeny lélek, csak nem mutatja. Azonban ezen nincs ideje tovább gondolkodni - bár nagyon szeretné és vissza fog térni rá majd, ha egyedül lesz -, mivel Lindsay kisasszony újabb labdát dob fel. Mondjuk ez most egy teniszlabda, de Karr ezt sem tudja kihagyni. Kotorászni kezd a zsebében, majd széttárja karjait, megmutatván, hogy nincs nála jegyzettömb, de még egy penna sem. Minek is lenne? A popsztár szemei ravasz csillogásba kezdenek amikor az övéivel találkoznak, ami gyanúval tölti el a kosarast, de aztán vállat von és nem tulajdonít neki nagy jelentőséget.
Mivel Karr szereti a mugli ruhákat, próbálja kitalálni, hogy ugyan honnan jöhetett, vagy hová tarthat a boszorkány. Vizsgálódása elég részletes, szinte centiméterről centiméterre elemzi a dolgot, nem kihagyva a látványosabb területeket. Ezt a sztár szóvá is teszi.
- Hát, ami azt illeti… talán hiányzik egy gitár, de egyébként minden oké rajtad. Talán csak meglep a nem éppen boszorkányos ruházat, de az nem jelenti azt, hogy nem tetszené… tetszene a ruhád. – magyarázkodik a fiú, és a végén annyira elmerül Lindsay nézegetésében, hogy az utolsó szónál megbotlik a nyelve és akaratlanul is majdnem kimondja, amire gondolt. Talán a korrekció miatt a hölgy nem veszi észre a dolgot, Karr nagyon reménykedik benne. Enyhe pír árulhatja még el, - de mivel ez nem az első eset, hogy elkalandozik, majd kimondja a fejében lévő összekuszálódott gondolatokat - de az is, talán ha egy pár másodpercre jelentkezhet a hetedéves arcán. A harapdálós cucc majdnem elkapja a hölgy állát, ami mosolygásra készteti. Picit sajnálja is, hogy az agyafúrt szerkezetnek nem sikerült az akció. Karr számára egész érthetetlennek tűnő kérdés következik, hiszen ki az a szerencsétlen, aki nem ismeri az Ettes-t? Nem is tudja megállni, hogy ezt hitetlenkedő arckifejezéssel meg ne kérdezze. Ráadásul Lindsay olyan arccal várja, mintha a zenekara nem nyert volna már vagy száz díjat.
- Hát, mindig megjegyzem a csin… - már korholja is le magát, hogy egyszerűen nem tud kibújni a saját bőréből, de azért talán még menthető a helyzet. Felnéz a szépséges szemekbe és ártatlanul mosolyogva folytatja, miután megköszörülte a torkát.
- Khm. Szóval nagyon ravasz vagy. Sztárok vagytok, nyilván nincs olyan, aki nem ismerhet fel. Nekem még tetszik is amit csináltok. Szóval nyilvánvaló, hogy megismertelek. Alkalomadtán adhatnál egy interjút is. – szélesedik el a mosolya Karrnak, majd folytatja. – Persze, csak egy forró csoki, vagy kávé mellett,és nem a szakmáról, hanem rólad. Na jó, legyen csak beszélgetés, hívjuk annak. – Karr még véletlenül sem említi a randi szót, igazából nem is tudja, hogy létezik-e, mivel ő még sosem hívta így. Inkább valamiféle ismerkedési és első csók estnek nevezte el, mivel úgyis mindig arra megy ki a játék szerinte. Egyik lábáról a másikra áll, közben pedig zongorázik a jobb kezével a lábán.
- De autogramm nélkül tuti nem szabadulsz, kedves Lindsay. – hagyja meg a mosolyát, hogy az említett hölgy ne érezze magát rosszul, vagy megvezetve. Legszívesebben több aláírást is kérne, hiszen akár a Roxfortban is tudna vele szerezni egy-két jó pontot. Igen, ha mondjuk valamilyen rejtélyes okból – ami ugye nem létezik -nem tetszene a sztárnak és nem akarja őt megszerezni magának, még mindig jó lehet a kézjegyekkel másoknál. Kell, hogy mindig legyen egy B terved, ha nem sikerülne az A. Pedig az utóbbi nagyon szép napokat jelenít meg Karr elméjében, amelyek a szemiben újabb csillogást eredményeznek. Kérdően, kérlelően tekint a közvetlenül vele beszélgető partnerére, mit szól az ötletéhez.

Kareem Whittman


A fiú karba fonja kezeit, úgy hallgatja Lin válaszát, ami biztosan újabb elgondolkodó pillantást indukál.
És még én vagyok ábrándos -vigyorodik el a gondolatra a boszorkány, majd harsányan, rekedtesen nevet fel mikor a srác a zsebeiben kezd turkálni.
- Mondták már, hogy vicces vagy? Biztosan sokszor -nyögi ki a lány két nevetés között, megigazítva a nevetéstől a gömbölyű válláról lecsúszott ruhát.
- Bármilyen meglepő, azért nem hordok magammal mindenhová gitárt -pislog nagyokat, hosszú szempilláin megül az éppen nyíló ajtón beszűrődő nyári napsugár.
- Hát tényleg nem vagyok valami „boszorkányos”, ami azt illeti nem is az Abszol Útra készültem, hanem London mugli részébe. De ha már itt tartunk, úgy veszem észre, hogy nálatok itt Angliában többet hordják a talárt, mint otthon az U.S.A.- ban... nálunk nem adnak ennyire a hagyományokra, csak ha valami kivételes alkalom van. A férfiak se hordják annyit, mint itt nálatok.
- Köszi -mosolyodik el a lány bókra, és bár az ismeretlen nagyon reménykedett benne, az apró nyelvbotlás és a fiú vörösödő képe pontosan mutatja, mi is jár a mókamester fejében, aki nem állja meg vigyorgás nélkül, mikor Lin majdnem ráharap a penna végére.
- Igen, ravaszabb vagyok, mint a ti híres Helgátok -utal a Roxfort egyik alapítójára mindentudó arccal, vásottan csillogó szemekkel, és az újabb botlás nyomán megérik benne az újabb gyanú:
Ez most flörtölni próbál velem vagy mi? Ennyi „véletlen” egy rakáson nyilván nem lehet véletlen...
- De azért a „sztárságtól” még messze vagyunk! -pirul el újra a lány, akit hirtelen a hideg is kiráz, ahogy meghallja az ominózus szót. Sosem gondolt magukra így; igazából rettentő kellemetlenül érezte magát ha hasonló helyzetbe keveredett, mint most. Szerette a hírverést, szerette a nyüzsgést maga körül és a dicséretet, de az önbecsülése hátborzongott ettől a szótól. Ő csak egy huszonéves amerikai lány, aki dalokat ír, és ezen kívül sehogyan nem lóg ki a többi Nashville- i lakos közül. Nem érezte magát ettől különlegesnek vagy mások felett állónak.
Zavarában keresztbe tett lábain hintázott lassan, tovább hallgatva a srácot, aki most valami interjúról magyarázott.
- Szóval nem vagy riporter, de interjút kérsz, méghozzá nem is szakmait. Na szép... -rója meg Lin a fickót vigyorogva, miközben magában pánikol:
Jószagú Merlin, ez most randizni akar? Pont velem? De miért? Ajjj, most mi a fenét csináljak... -tépelődik a zenész, miközben a penna végével simogatni kezdi a csuklóját idegességében. Nem szokta meg, hogy csak így elhívják; bár többen megjegyezték, hogy csinos lány, igazán sosem hitte el senkinek. Hiszen akitől szerette volna hallani, sosem mondta, aki pedig igen, attól nem szerette volna igazán hallani. Linnek nem voltak illúziói a saját kvalitásait illetően; bármennyire sikeres is, bármennyi lemezt is adnak el, akkor is csak egy alacsony, molett lány marad, akivel mindenki csak a jó baráti viszonyt akarja fenntartani. A lány nem ítélte el őket; fordított esetben valószínűleg ő sem fanyalodott volna saját magára, hiszen annyi szebb lány rohangál a világban, akiket könnyű megkapni... De nem az amerikai volt az egyetlen, aki zavarban volt; a zongorázó ujjak legalábbis erre utaltak.
Lin nem akarta hamis illúziókba ringatni a fiút, de ez a kifejezetten a kapcsolat miatti összeismerkedés sosem volt az ő műfaja.
- Nem bánom, egy baráti kávézásban benne vagyok, ha már ilyen szépen kértél -válaszol végül mosolyogva és reméli, hogy a srác leveszi belőle a lényeget.
- De előbb mutatkozz be, mert idegenekkel nem szeretek kávézgatni! -kéri a lány, akit az aláírásos dolog ismét zavarba hoz egy kicsit.
- Persze, persze, szívesen... -motyogja halkabban, majd lendületes léptekkel indul meg a kassza felé, hogy kifizesse a pennát, amit Jemnek szán.
- Van valami jó hely errefelé? Nem igazán ismerek itt semmit -kérdezi a pénztárcája után kutatva a fiút.

Lindsay

Lindsay reszelős nevetése megborzongatta Karrt, kissé libabőrös lett tőle. Furcsa volt így hallani a sztárt, hiszen ő csak a zenében hallotta még őt és így kicsit más volt a hangja a hölgynek, de benne volt az a hangszín is, amit éneklés közben tör elő a torkából. A fantasztikus érzés mosolyt csalt az arcára és megrázta a vállait, hogy elmúljon a lúdbőrzés.
- Hát, akad, aki említette már, de én nem hiszek ám mindenkinek. Neked természetesen igen. – még egy jóleső érzés. Tudja magáról, hogy tud vicces is lenni, csak nem mindenki értékeli az ő humorát.
Karr jól érzi magát az énekesnővel, és ezt tagadni sem tudja, igaz, nem is akarja. Rájön, hgy kicsit sokat jelenít meg a képzelgéseiből, hiszen Lindsay apró arcmimikája jelzi, hogy mindent ért. A felnőttek mindenre figyelnek, sőt egy popsztár talán még jobban otthon kell, hogy legyen az ilyenben. Kareem úgy gondolja, hogy ezzel tovább kár foglalkozni, lesz, ami lesz alapon folytatja tovább a beszélgetést.
[color=#00ff00- Nem ide készültél, mégis betértél egy ilyen „boltba”. Ennek én nagyon örülök, hogy nem vagy megközelíthetetlen, sőt inkább természetes vagy. Elsőre nem hittem volna. �- Azt nem tudom, bár Helga is biztos nagyon ravasz volt. De ha te azt mondod… - néz rá összeszűkülődő szemöldökkel Karr, aztán egy fél mosollyal elhessegeti a komolyságot tekintetéből. Karjait leengedi, és pihenőbb pózba áll.
- Dehogynem vagytok, ne szerénykedj. – mondja a kosaras az elpiruló hölgynek. Szerinte teljesen egyértelmű, folyamatosan növekvő rajongótáboruk van. Ráadásul mindkét világban szeretik őket.
Egyik nyáron volt egy mugliknak adott koncertjükön, varázslatos volt. Persze a nézők nem sejthették, hogy az előadásukban van némi valódi varázslat is, de a lényeg, hogy jól szórakoztak, ugyanúgy, ahogy Kareem is. Sajnos ez volt az egyetlen koncert, ahova eljutott, azóta meg a háború miatt nem igen jár sehova. Aztán a kávézás pozitív irányba fordul. Karr pedig nagyon örül neki, ha nem jönne össze a hódítás – mindig nem jöhet össze, bíztatja magát – akkor is egy kellemesen eltöltött délután feltöltheti őt és talán Lindsey-t is.
- Szuper! Akkor ezt megbeszéltük. – mondja vidáman és a „baráti” szóra felfigyelve. Kezd egy picit elkeseredni, hogy nem a lányokkal van a baj, hanem ővele. Igen, ez a hölgy nem a legszebb, akivel valaha is találkozott, de bájos nagyon és Karr nem csak a külsőről ítélkezik. De mivel már szépek is utasították vissza ilyen-olyan indokokkal, kezdi azt hinni, hogy tényleg vele van a baj. Persze ez az érzés csak egy pillanatra bukkan fel szétszórt elméjében, majd tova is szalad. Ha maradni akarna, seprűnyéllel kergetné el a fiú. Az optimizmusa eléggé megrendíthetetlen még így is. Lindsay tehát nem akar tőle semmi komolyabbat, ezt nyugtázza.
- Kareem Whittman, a Hollóháttól. Nekem csak ennyi hírnév jutott. Kérlek nézd el nekem, hogy nem ezzel kezdtem, udvariatlan dolog volt. Csak hát letaglózott a dolog, hogy itt találkozhatok egy sztá… - már korábban észrevette a szerénységet, amit a fiatal nő képvisel, így módosít a mondat végén. -…veled. –javítja ki és követni kezdi az énekesnőt a pénztárhoz. Megvárja, amíg a hölgy kifizeti a kis játékszerért, az ellenértéket, addig is nekitámaszkodik a hátával egy polcnak és gondolkodik a kérdésen, hogy ugyan hova is mehetnének.
- Van itt egy fagylaltozó, ott kávét is adnak, ha jól emlékszem. Ilyen melegben én fagyira vágyom, de ha már kávézni hívtalak… Két legyet csapunk, egy ütéskor… vagy ilyesmi. – rántja meg a vállát kissé szégyenlősen, mert nem tudja, hogy így van-e pontosan a mugli mondás.

Kareem Whittman


A fiú újra megrázza a vállait -ez biztosan valami berögzült szokás lehet nála- aztán újabb hízelgő gondolattal rukkol elő.
- Ohh, igazán megtisztelő -teszi a szíve fölé színpadiasan a kezét a lány, nagyokat pislogva közben. Igazából nem tudta, mit lehet egy ilyen dologra válaszolni.
Hát, ez nem jött be -gondolja kicsit elkedvetlenedve.
- Azt hallottam, Hollóháti Helga híresen okos teremtés volt, és ravasz is... vagy az valaki más volt? - bizonytalanodik el a lány. Segélykérően pillant a srácra- Javíts ki ha tévedek!
Úhh, de ciki... megint hülyét fogok csinálni magamból -szontyolodik el a boszorkány, aki kezd beletörődni, hogy a dolog sosem fog változni. Idegességében az ajkába harap.
- Ha te mondod... -adja meg magát végül a lány, de azért fenntartja az előző véleményét. Nagyon hízelgő volt persze, hogy a fiú így gondol rá, és ezt nem is mulasztja el megköszönni egy minden eddiginél szélesebb és barátságosabb mosollyal.
A srácon érezni lehet, hogy vette a lapot, már ami a baráti csevegést illeti, így Lin megkönnyebbül egy kicsit. Tudta, hogy a fiúk rosszul tűrik az elutasítást és minden alkalommal bűntudata volt egy csöppet, mikor mégis ki kellett ábrándítania őket. Már azt a keveset, aki valaha is elhívta valahová.
Az ismeretlent elnézve most is hasonló érzés kerülgette a lányt, hiszen a srácnak az arcára volt írva, hogy nem esett neki jól a „baráti”- kifejezés. De Lin nem volt az a fajta lány, aki hamis reményeket keltett az udvarlókban; szeretett tiszta lappal játszani és ugyanezt várta el másoktól is. Úgy gondolta, így tisztességes egymással szemben -és éppen emiatt ejtették már át olyan sokan. Mindenesetre nagy bátorságra vallott, hogy egyáltalán el merte hívni.
- Nagyon örülök, Kareeem! -nyújtja kézfogásra apró tenyerét a boszorkány -És akkor ezek szerint Hollóháti se véletlenül jutott eszembe! -derül fel a lány arca.
- De várj csak, akkor te még a Roxfortba jársz? Idősebbnek néztelek... -csodálkozik Lin, újra végigmérve Kareem-et.
- Semmi baj -legyint a mentegetőzésre, majd észrevéve ahogy a srác kiigazítja a mondatát, tréfásan jegyzi meg:
- Megrázó élmény, ugye? Most biztos jól leromboltam a rólam alkotott képedet -bólogat komolykodva, de a kék szeme nevet.
A pénztárhoz érve Lin kikeresi bordó tárcájából a megfelelő összeget -egy sarlót és három knútot- majd immár egy harapós penna boldog tulajdonosaként veszi az irányt kifelé. Közben elteszi a legújabb szerzeményét és a pénztárcát is.
- Aham, nekem is rémlik... akkor menjünk oda! -helyesel Kareem felvetésére miközben kilépnek a meleg, nyári fénybe.
- Hmm, a fagyi tényleg jólesik ilyen melegben... meg elég édesszájú is vagyok, ahogy a mellékelt ábra is mutatja -tréfálkozik saját magán-  Majd meglátjuk, mi a kínálat és választunk valami finomat a kávé mellé -mosolyodik el újra a lány, majd amint végzett az elpakolással, a fiú felé fordul:
- Én nem emlékszem rá, merre volt, úgyhogy te vezetsz, ha nem bánod. De egyvalamiben egyezzünk meg: én mesélek magamról meg a zenekarról, de cserébe te elmeséled, milyen a Roxfort. Tudod, nálunk Amerikában nincsenek ilyen nagymúltú iskolák -a legidősebb is csak körülbelül 500 éves. Áll az alku?
A boszorkány ujjaival megigazítja a frufruját, majd a kontyot is, közben pedig már szedi is össze gondolatban, mi mindent szeretne kérdezni Kareemtől.

Folytatása itt