Üzlet

Belépve a ház elülső ajtaján, rögtön egy lim-lomos helyiségben találjuk magunkat, valaha ez volt a ház bolti része. Még megtalálhatóak benne a bolt egykori polcai, középen asztalok, s azokon mindenfelé összetört és még ép cserepek, virágföld, kirepedt fém öntözőkanna, és nem utolsó sorban rengeteg különböző növények serege.
Egyszóval egy nagy romhalmaz az egész, melyek mellett elevickélve lehet eljutni a bolt hátsó ajtajához, mely mögött találjuk a lakáshoz- és egyben az emeletre vezető lépcsőt, valamint a kertbe vezető kis ajtót.
Mióta Ealdred elment a Roxfortba tanítani azóta teljesen kihasználatlan ez a helyiség, bár azért néha van, hogy egy-egy ismerősnek ad el valamit... ha szépen megkérik rá.

[- Halló...]

A téli szünet egy napján

Egy ideje megvolt már a cím. Egy régebbi Prófétából téptem ki az apróhirdetést, amelyben azt hiszem felfedeztem a lényeget. "Különleges növények, hozzávalók és minden más, mi szem-szájnak ingere - Vadvirág Gyógynövény-szaküzlet, Abszol út, keresd Ealt". Kellőképpen rejtélyesnek tűnt a szöveg, és azt hiszem, meg fogom találni nála azt, amit keresek.
Valamit, ami nem alkoholból van, de ugyanúgy feledteti velem a gondjaimat.
Tudom. Apának azt mondtam, karácsonyi ajándékért megyek, végül is csak így tudtam meggyőzni Andy-t is, hogy ne kísérjen el. Nos az ajándékok már megvannak, mindenkié, csak a sajátomé nem. Ezt fogom beszerezni itt most.
Az Abszol úti üzletek nyáron teljesen kihaltak voltak, most a karácsonyi vásárlási láznak köszönhetően azért lézeng néhány ember a boltok közt.
Sokáig keresem a hirdetésben megjelölt üzletet, és amikor végre megtalálom, nos, akkor sem kelt túl bizalomgerjesztő benyomást, ami azt illeti. Az ablakok koszosak, odabent nincs semmi fény, és mintha össze-vissza lennének hányva a bútorok is odabent. Vagy csak az az egy szék van felfordítva azon az asztalon? Lehet, hogy még nem nyitott ki? Alaposan megnézem az ajtó üvegét és a "kirakatot" is, de sehol sem látok nyitvatartásról szóló információt. Nos, úgy döntök, ha már idáig eljöttem, megpróbálok bejutni.
Az ajtót nyitva találom. Véletlen, vagy szándékos? Nem tudom. Mindenesetre beljebb lépek. Szemem igyekszik alkalmazkodni a sötéthez.
- Halló... - szólok be bizonytalanul, aztán végül úgy döntök, hogy ha az ajtó nyitva, csak lennie kell valakinek itt. - Jó napot! - kiáltom el magam ismét. Aztán fülelek. Semmi nesz.
Úgy döntök, amíg várok, körülnézek egy kicsit idebent. Annyira nagyon nem vagyok jó gyógynövénytanból, pedig lenne mit fejlődnöm. Egy időben gyógyító akartam lenni, mint anya. De most már... fogalmam sincs. A tavalyi évemet alaposan elpuskáztam, a jegyeim pocsékok, és hát... Nem is biztos, hogy végig tudnám csinálni a gyógyítóképzést. De mindegy is. Van még időm eldönteni. Kihagyhatok pár évet, nem számít.
Lassan sétálgatok idebent, és eltöprengek, vajon használjam-e a Lumos varázsigét, de úgy döntök, inkább nem. Van egy olyan érzésem, hogy tilosban járok, és nem örülnék, ha megtalálnának. Ez így valahogy... izgatja a fantáziám.
Nézegetem a különböző ép vagy elpusztult növényeket, és azon töprengek, vajon melyik lehet az, amelyikre szükségem van.

Norah

Meglehetősen örültem mikor végre újra lehetőség nyílt hazaugrani, ugyanis már éppen eléggé sok volt nekem ez a mennyiségű halálfaló, aki nap mint nap körülvett, így hát a legelső alkalommal amint lehetett megpróbáltam meglógni közülük. Szerencsémre gyorsan elérkezett a téli szünet, tehát, hacsak nem akartam volna velük együtt elütni a szünet néhány napját, akkor egyértelműnek kellett, hogy tűnjön: itt az alkalom, indulok haza, így aztán úgy döntöttem, hogy egy kicsit nosztalgiázom is, és a diákokkal együtt utazok vissza Londonba, természetesen a Roxfort Expresszel. Kihagyhatatlan, mintha újra tizenöt éves lennék - azok voltak aztán csak a szép idők, kár, hogy már ilyen idős vagyok, na nem mintha túl öreg lennék, meg valami bajom lenne az élettel, de akkor azért az embernek mégis sokkal könnyebb dolga volt: egy feladata volt, hogy tanuljon, és kész, a többi csak móka, főleg a Roxfortban, bulik, lányok... stb.
Egyszóval meglehetősen jó emlékek törtek fel a vonatút alatt bennem, és az sem tudott elszomorítani, hogy mikor megérkezve a kis öröklött hajlékomhoz ugyanaz a nagy rendetlenség fogadott, mint amikor elmentem. Nem szeretem a rendet, és miután meg senki nincs aki, ha mást nem is, de legalább annyit tenne, hogy mondja, hogy csináljak már rendet, így aztán ez az egész csak olyan, hogy minden ottmarad ahol lerakom, legközelebb meg egy invito segítségével majd csak meglelem. Talán.
Néhány nap aztán gyorsan elröppent, nap, nap után következett, mindig volt valamit tenni a fóliasátorban, főleg, miután úgy gondoltam, hogy attól még, hogy lelépek innen, azért még meghagyom az itteni növényeket, és nem számolom fel a teljes növénykészletet úgy ahogy van, így aztán egy speciális öntözőbűbájjal oldottam meg azt, hogy azért nélkülözni tudjanak engem a növények, de persze ami kényesebb volt, az egyből költözött fel velem a Roxfortba, ahol aztán mindig tudtam rá ügyelni.
De persze azért gondolhattam volna, hogy ez így nem lesz a legjobb ötlet, mert igaz, ki nem száradtak, ez eddig rendben is van, de, hogy a fóliasátorba be se lehessen lépni szinte, mert úgy elburjánzanak majd, erre azért nem számítottam. Így aztán mikor érkezésem után először beléptem a fóliasátorba nem hittem a szememnek, és, hát rögtön kénytelen voltam nekiállni, és rendbe rakni az egészet.
Így hát jó néhány napom ezzel telt, s szinte ki se mozdultam a házból, de aztán egyszer csak egy bagoly érkezett egy levéllel, amiben egy régi ismerősöm keresett fel, hogy látogassam meg, ha ráérek.
Természetesen ráértem, neki mindent, így aztán a kívánt időpontra el is mentem hozzá, de akkor érkezett az igazi slusszpoén, kiderült, hogy elköltözött, csakhogy erről nekem egy szót nem szólt, de még csak a levélben sem említette meg, így aztán kissé idegesen érkeztem haza, otthon aztán miután beléptem, magam után jól berúgtam az ajtót, hogy csak attól csattant, aztán mentem a dolgomra.
Természetesen a fóliasátor rejtekébe menekültem, ahol még a fél sátor arra várt, hogy megszabadítsam, és átjárhatóvá tegyem az összeakaszkodott indáktól, és minden egyéb mástól. Pechemre aztán persze mikor odaértem újabb szép látvány fogadott, két növény összemarakodott: egymás földjét akarták megszerezni, ami azzal járt, hogy aztán a két faj családostúl támadt egymásra, és elkezdték dobálni a másikat a saját földjükkel, így aztán ebből én is jócskán kaptam.
Így aztán körülbelül fél órás küzdelem után, mely alatt én próbálkoztam mindenféle bűbájjal amivel csak tudtam, csakhogy szétválasszam őket, végül sikerült lecsillapítani a kedélyeket, azután, hogy egy erős zivatarszerű öntözést bocsátottam rájuk, és ezzel együtt saját magamra is, így aztán így indultam el visszafelé a házba, nyakig sárosan, pálcámmal a kezemben, hogy virágföldet hozzak át, miután rengeteget elszórtak a küzdelem során.
-A francba - mondom, mikor éppen majdnem hasra esek a küszöbben, mikor benyitok az üzlethelyiségbe, hát ez nem az én napom -fut át a gondolat az agyamon, mikor legnagyobb meglepetésemre egy fiatal lányt pillantok meg az üzletben, amint éppen néhány sisakvirágot szemlél meg.
Hirtelen nem tudom mit szóljak hozzá, hogy kerül ide, meg hogy jött be az ajtón? Tippem sincs, de vajon mit akarhat itt, a bolt már jó ideje bezárt. Néhány pillanatig lemerevedve állok, még azt is elfelejtem, hogy jelen pillanatban hogy nézek ki, vajon ki lehet, és mit akar?
-Szia! -kezdem aztán óvatosan, hiszen nem tudom ki lehet, meg aztán nem is látom ilyen gyenge fényben- mi járatban vagy erre? -kérdezem, majd egy pálcaintéssel fényt varázsolok a bolt közepe körül felakasztott kis lámpába.

[- El...elnézést! Ön a tulaj? Jaj, nyitva volta az ajtó, és bejöttem, mert... Öh... Mondja, jól van?]

Nagyon soká kóválygok az üzletben, egyszer meg is botlok egy gyökérben, de talán jobb lenne, ha kimennék, mert úgy tűnik, nem ér ide az eladó... Akárki is legyen az az Eal. Odakint is várnak már. Ránézek az ékszerórára, ami még Anyáé volt. Talán indulnom kéne haza...
Épp elhatározom, hogy a távozás mezejére lépek, mikor nyílik a hátsó ajtó, és belép rajta valami... Ó te jó ég! Hangosan felsikítok, és beugrom az asztal mögé, fedezéket keresve. Előrángatom a pálcámat, de mire megtalálom az ijedtségtől, már rég késő, a szörny beljebb jött!
Idebent tényleg sötét van, de a rémületem kissé alábbhagy, mikor a szörnyeteg megszólal, sőt, köszön. Remegő kezemben a pálca amúgy is rémesen áll, úgyhogy leeresztem.
- El...elnézést! Ön a tulaj? Jaj, nyitva volta az ajtó, és bejöttem, mert... Öh... Mondja, jól van? - kérdezem, és kicsit hunyorogva hajolok előre (tényleg kéne már az a szemüveg), hogy jobban szemügyre vegyem. - Mi történt magával?
Mikor ideges vagyok, hirtelen elkezdek sokat beszélni. És igazából kicsit megfeledkeztem arról, miért is jöttem. Határozott, komoly és vagány csajt akartam mutatni, aki már vagy ezerszer került olyan szituációba, hogy füvet vesz, vagy valami hasonlót, de ezt már eleve elszúrtam, talán már a sikoltásnál.
Kicsit közelebb merészkedek, és pislogok.
- Wymer professzor? Maga az? - kérdezem és egyre jobban kezdek zavarba jönni. - É-én igazából Ealt keresem...
Egek, legszívesebben fognám magam és kirohannék most az ajtón.

Norah

Váratlan képek sorozata zajlik le előttem hirtelen, először is, hogy valaki betévedt a boltomba, az emlékezetem szerint zárt ajtón keresztül, másrészt, hogy az egy ismerős diák, harmadrészt pedig, hogy az az ismerős diáklány sikoltva beugrik a bolt közepén lévő asztal mögé, majd pedig megpróbálja a pálcáját elővenni, nem nagy sikerrel. Hát nem furcsa?
De mindenképpen az, főleg, hogy mit keres itt, persze a másik kérdés is ott lebeg a szemem előtt, vajon mitől ijedhetett meg ennyire? Aztán miután köszönök, és megkérdezem, hogy mi járatban van erre, és végül én is pálcát veszek elő a zsebemből, hogy világosságot teremtsek, egyszerre a fény érkeztével minden megvilágosodik előttem a pálcás kezemre nézve, mely legalább olyan sáros, mint a ruháim, és az arcom.
Aztán persze a lány is tudtomra adja, miközben rengeteg kérdéssel áraszt el, holott azt hiszem, nekem több kérdezni valóm lenne, méghozzá, hogy mit keres a bezárt üzletemben? Minden esetre, hogy azért valamit segítsek a dolgon, a ruhám ujjának azon részével, ahol az nem koszos, megtörlöm az arcomat, hogy azért mégse úgy nézzek ki mint aki épp, a föld alól jött, bár tudom, jelen pillanatban nagyon is arra hasonlíthatok, és azt hiszem nem éppen ez az a szituáció, amiben én találkozni szeretnék valakivel is, nem pont egy diákommal, de ha már egyszer így történt, akkor ez van, nem tudok ellene semmit tenni, ellenben igencsak kíváncsi vagyok, vajon ő mit szeretne itt - főleg, hogy Eal-t keresi, márpedig ő itt van.
-Igen, én vagyok az... bármennyire is furcsa... így látni - teszem hozzá bátorítóan mosolyogva, miután látom ő még jobban zavarban van mint én, főleg, hogy csak látásból ismerem: a neveket meg sem próbáltam megjegyezni, hiszen úgyis rögtön elfelejteném, akkor meg minek?
Aztán gondolkodóba esek, Eal-t keresi? Az biztos én lennék? Egyáltalán milyen ügyben, vagy miért?
-Hát...öö, Eal-t? És miért? Mi járatban vagy erre? A bolt már nem üzemel... mint látod, azóta, mióta elmentem a Roxfotba. Biztos jó helyen jársz? -kezdem a saját kérdéscsokrommal elárasztva a lányt, hogy még jobban zavarba hozzam, persze nem szándékosan...

Ealdred Wymer

Hirtelen visszatér a hangom, kihúzom magam, hátradobom a hajam, és veszek egy nagy levegőt. Na nem túl nagyot, mert nincs túl kellemes szag idebent egyébként. Kicsit felfújom magam, mint egy pulyka, mert ami azt illeti, kicsit felhúzott a válaszával. Sőt, látom, úgy méreget, mint valami betörőt, amiért itt vagyok. Végigmérem, és mivel összesen csak körülbelül... nos, egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány órán találkoztunk eddig, kicsit talán kevesebb bennem a tisztelettudás, mint mondjuk McGalagony professzorral szemben lenne hasonló helyzetben. Nem igazán válaszolok arra, hogy miért is néz ki, elvégre gyógynövénytan tanár, azok meg mindig így néznek ki. Úgyhogy bele is vágok a mondókámba.
- Először is! - kezdem, és az ajtóra mutatok, amin bejöttem. - A zár fel volt törve. Remélem nem hiszi, hogy én csináltam itt ekkora felfordulást, mert nem.
Kicsit elszégyellem magam, mert tulajdonképpen nem vádolt meg semmivel, csak engem zavart a pillantása. Ami, nos, lehet, hogy butaság, főleg azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy a következő lépésemmel egy még nagyobb butaságot fogok elkövetni, de...
Lehúzom a jobb kezemről a kesztyűt, hogy beletúrva a táskámba könnyebben megtaláljam azt a kis cetlit, amit magammal hoztam. Egy nagyon régi Prófétából van kivágva, a széle már rongyos, annyit pakolgattam és gyűrögettem. Nem teketóriázom, átadom neki, mint legfőbb bizonyítékot.
- Nos a hirdetés miatt jöttem. A cím stimmel, vagy nem? Ott a bolt neve is. Nem járok rossz helyen.
Megvárom, míg vet egy pillantást a fecnire, majd úgy döntök, gyorsan túlesem a mondanivalómon. Közlöm vele, mert Eal úgy tűnik nem fog előkerülni, és ha ő a tulaj, akkor nyilván tudni fogja, miről is van szó.
- Azért keresem Eal-t, mert a hirdetésben az áll, hogy "és minden más"... És érdekelne, hogy ez mit is takar. Azt, amire gondolok? - érdeklődöm, és azt hiszem, elég határozottan tettem föl a kérdésemet. Tekintetem nem veszem le a tanár úrról, talán már kínosnak is érezheti a vizslatásomat, de ha már idejöttem, leráztam a tesómat, meg minden, akkor nem fogok elmenni üres kézzel, és úgy se, hogy nem tettem el mindent annak érdekében, hogy megszerezzem, amiért jöttem, még ha egy tanárral is kell alkudoznom. Na és akkor mi van? Ugyanolyan sáros lesz mint én.

Norah

Különösebben nem tetszik a lány viselkedése azzal, ahogy beszél hozzám, vagy úgy is mondhatnám, beszél velem, de nem szólok rá. Különben is érdekes, hogy abból a szende kislányból, aki az előbb még az asztal mögé bújt, miután megijedt tőlem, hirtelen hogy változott meg pillanatokon belül ilyenné, mintha valaki a markában tartaná, és irányítaná - gondolkodom el rajta egy pillanatra miközben a lányt figyelem.
Aztán hirtelen nevetni támad kedvem, még, hogy nem ő csinálta itt a felfordulást, hát persze, hogy nem, már néhány hete így néz ki az épület, miután felszámoltam az üzletemet tanári pályám kezdete előtt. Érdekes, felettébb különös, hogy tud valaki megváltozni ennyire, ilyen gyorsan; viszont, hogy a zár fel volt törve, az meglepett, bár pillanatok alatt helyre tudom hozni, ha minden igaz, de akkor is, esetleg valaki megbabrálta volna, vagy be is jött volna? Remélem nem.
Aztán tovább hallgatom a lányt, válaszra sem méltatva az ő feltételezését, mi szerint ezt én feltételezem. Ha valóban nem sáros az ügyben, akkor valószínűleg nem is várja el, hogy mondjak rá valamit.
-Áh - mondom, miután elővesz, és átad egy régi szakadt kis fecnit, mely valóban az én hirdetésem, egy Reggeli Prófétából kivágva - így mindjárt más - mondom - de má... -kezdem, miközben visszanyújtom a papírdarabot, de a lány belém folytja a szót. Naa, ez azért már túl sok, de még most sem szólok neki, pedig  a viselkedése egyre inkább kezd idegesíteni, ehelyett inkább, csendben figyelek a további mondandójára.
"És minden más" - ismételgetem magamban ezt a néhány szót, vajon ő mit ért alatta? És bármennyire is vicces, de csak néhány másodperccel később esik le, valójában mit ért ezalatt, de vajon minek neki? Meg miért pont nálam keresi? Jó, oké, talán ez kérdés legkevésbé, hiszen nyílt titok, hogy nem egy dologban voltam már benne tanári létem ellenére, bár az is igaz, hogy az azért már nem most volt, bár ugyanúgy igaz az is, hogy néhány nyomát még azóta is őrzöm magamon, amiből erősen lehet következtetni jó néhány dologra.
Mondandója, s kérdése után kérdően felvonom a szemöldököm, de nem válaszolok neki egyből. Őszintén szólva nem tudom, hogy hozzam tudtára, hogy ez nem az amire ő gondol, s nekem ennek a korszaknak egyszer és mindenkorra vége, meg aztán mellesleg, ha lenne akkor se kapna. Hogy miért? Mert.
-Hát figyelj. Ha jól gondolom, hogy te mit szeretnél, akkor nagyon el vagy tévedve; a zsebpiszok köz kissé arrébb van - mutatok a fejemmel az irányába, ugyanakkor ebben a pillanatban esik le az is, hogy pont most adtam neki tippet, merre menjen tovább innen - másrészt, miután még diák vagy, ráadásul az enyém is, semmiképp sem kapnál... se tőlem, meg aztán remélhetőleg sem mástól - fejezem be a mondandómat, s várom a reakcióját, vajon most milyen lesz? Mindjárt rögtön fel is fal?
-Meg aztán mire is kéne neked? - kérdezem tőle, röviddel az előbbi mondandóm után - mi a baj? Vagy minek? Azért, hogy nagyobbnak tűnj a többiek szemében, igazán nem kell... -mondom, de aztán rövid idő után abba is hagyom a mondókámat, miután rájövök, ez valószínűleg nem hatásos, ha olyan mondja neki, akinek már volt benne része... bár, ha egy kicsit rá tudnék ijeszteni, akkor lehetséges, hogy megváltoztathatnám a véleményét. Mindegy, nem hiszem, hogy hallgatna rám, vagy egyáltalán elmondaná, hogy mi a gondja, főleg, hogy nem lelkizni jött, mellesleg nem is úgy néz ki, mint aki túlságosan megbízna bennem, tehát valószínűleg kár törnöm is magam - gondolom szomorúan, és nem szólok többet hozzá...

Látom, a hirdetés ismerős neki, legalább tudja majd, hogy miről van szó. Szentül hiszem, hogy meg fogjuk érteni egymást, csak a kezdeti súrlódást kell kicsit elsimítani. Nem vagyok profi üzletkötő. Nem vagyok túl nagy marketinges tehetséggel sem megáldva. De az biztos, hogy én innen nem megyek el varázsgomba vagy viccesfű nélkül. Akárhogy is nevezzék ezeket a baromságokat mostanában. Úgy veszem észre, nagy gondot okoz neki, hogy mit is válaszoljon, ebből arra következtetek, hogy vagy nagyon eltévedtem, vagy éppenséggel pont hogy jó helyen járok, csak ő nincs meggyőződve arról, hogy megbízható vevő lennék. Már nyitnám a szám, hogy meggyőzzem, nincs miért aggódnia, de megszólal, úgyhogy inkább megvárom a mondandóját, hátha kedvező választ, vagy válaszokat kapok.
De nem.
Mikor a Zsebpiszok köz felé biccent a fejével, a szemem felcsillan, hiszen kaptam egy tippet, még akkor is, ha csak gúnyolódni akart ezzel. Éppenséggel a bolt nincs olyan messze az Abszol út sötét oldalától, de jobbnak látom ezt nem emlegetni, mert a végén még annyira kihúzom nála a gyufát, hogy kidob, és ugyan kerültem már megalázó helyzetbe a pia miatt, de ki azért még nem dobtak sehonnan, és ezt nem most szeretném kipróbálni.
A szemem lassan alkalmazkodik a benti félhomályhoz, és egyre jobban ki tudom venni Wymer tanár úr alakját. Még a több kiló sár alatt is nagyon fiatalnak néz ki. Igazság szerint a lányok már az órán is tettek rá megjegyzéseket, de engem valahogy nem hozott lázba se a feszes feneke, se a szexi kecskeszakálla. Mindez feltehetően a függőségből és a depresszióból adódó mérhetetlen apátia és aszexualitás miatt van, de még mindig jobb nekem így, mintha a nyálamat kellene törölgetnem a padról minden órán. Viszont eszembe jut a mögöttem horoló hollóhátas lányok sugdolózása, melyben szó esett arról, hogy amilyen vad motoros külsővel rendelkezik a tanár úr, nyilván jól bánik a nőkkel, és nem veti meg a különböző ajzószereket sem. Nos, így készülnek a pletykák, de ez az emlék magabiztossá tesz. Mi van, ha ő is...?
Akkor viszont többszörösen is egy csónakban evezünk!
Noha vitathatatlanul ideges vagyok, és ez meglátszik a csípős modoromon is (egyre jobban érzékelem, hogy nem vagyok szívesen látva), próbálok arra gondolni, mivel tudnám leginkább meggyőzni arról, hogy nyomja a markomba a zacsit, én a markába nyomom a tallérokat, és aztán szevasz, nem is látjuk egymást a következő tanóráig.
Aprót sóhajtok.
Prevenciós monológba kezd. Hurrá.
- Nem számít, hogy diák vagyok-e vagy sem. Már nagykorú vagyok - közlöm a tényt. Gyakran vágunk föl ezzel: nagykorúak vagyunk, hurrá! Persze a törvény tiltja az ilyesmivel való kereskedést, ezt tudom. Azt is tudom, hogy mivel nagykorú vagyok, bármit teszek, azzal el kell számolnom. Ha elkapnak. Mindenesetre a szám az nagy, de melyik kamasznak nem? Lassan megszokja az iskolában, és különben sem áll ő olyan távol ettől a korosztálytól.
Mikor elkezdi feszegetni, hogy mire kell, türelmetlenebb leszek, mint eddig, és kezdem nagyon kényelmetlenül érezni magam idebent.
- Hogy mire kell? Miért, magának mire kellett? - blöffölök egyet. Még ha nem is jön be, legalább érzékeltetem, hogy... Hogy mi? Hogy igazából még örülök is a kérdésének, mert amúgy rohadtul nincs egy ember, akivel beszélhetnék?
- Fütyülök arra, mit gondolnak mások - legyintek, de kicsit kezdem úgy érezni, feleslegesen játszom meg magam. Elfordítom a fejem, és nem is tudom már, kinek beszélek: neki-e vagy magamnak. - Csak kell. Az egyik függőséget helyettesíteni kell valami mással - ismétlem el azt a mondatot, ami régóta motoszkál a fejemben, újra és újra visszatér, mint egy vastag betűkkel nyomtatott szalagcím, vagy egy sláger dalszövege.  
Kicsi csönd.
Most már őszinte vagyok, nem csak a levegőbe beszélek.
- Úgy tudom, vannak olyan szerek, amik elég veszélytelenek. Ha emlékszik, nem vagyok nagy spíler gyógynövénytanon. Maga biztos jobban ért ehhez. Nézze, ez még mindig jobb, mint a muglik elmebeteg vegyszerei. Nekem csak egy kis nyugalomra van szükségem, csak hogy egy percre kiszabaduljak innen.
Ránézek. Muszáj megkérdeznem.
- Maga is használta ezeket, ugye?
Túl sokat beszélek és már megint valami mással próbálkozom, mint a színtiszta igazság. Mellébeszélek. Mert az igazság az, hogy iszom. Sokat és gyakran. Amennyit lehet. És nem bírom abbahagyni. És félek. És azt remélem, hogy ettől majd könnyebb lesz. Az alkoholról átszokom majd erre, és elcigarettázgatok vagy pipázgatok majd és nem lesz semmi baj.
Azt hiszem, nem vagyok túl meggyőző.