Joanne B. Martin

JOANNE B. MARTIN

   Alapok

jelszó || "Ha az igazságra vagy kíváncsi, lapozz bele a Hírverőbe!"
teljes név || Joanne Billie Martin
becenév || Jo, Anne, Annie
nem || nő
születési hely, idő || London; 1981, július, 11.
kor || 16.
vér || félvér

iskola || ---
évfolyam || ötödik
szak || ---
munkahely || ---

   A múlt

Négy fiútestvér mellett lehet akármilyen rózsaszín a gyerekszobád, hidd csak el nekem nyugodtan, nem leszel egy hercegnő típus. Én mindig próbálkoztam kezdeni valamit azzal a Barbie babával, amit a kezembe nyomtak, de az első ötlet, ami megfordult a fejemben, az az volt, hogy állna ennek a szöszinek, ha mondjuk egy kicsivel rövidebb, fiúsabb frizurával kellene Ken előtt megjelennie. Hát, Ken babám is volt, és az ifjú úrfi nem nagyon díjazta a leány új hajzatát. Jogosan merülne fel benned a kérdés, honnan voltak nekem ilyen játékaim, de ott a válasz az orrod előtt. Édesanyám testvére teljesen beavatatlan volt a varázslással kapcsolatos dolgokba, így szintén mindig csak szimpla ajándékokat vett nekem. És nagy mázlim volt, mert úgy volt vele, hogy a négy fiúnak elég egy kamion, én meg személyre szólóan kaptam meg mindig meg a csomagom. Tehát volt előnye annak is, hogy egyedüli lány voltam -s vagyok is - a családban anyán kívül. De bah, anya már nem lány, hanem egy nő, de még milyen! Nem az a főzök-mosok-takarítok rátok típus, hanem a szétrúgom a seggetek, ha nem viselkedtek jól. Nem, nem kell pert indítani családon belüli erőszak miatt, voltak neki annál jobb fegyverei is, mintsem egy gyenge kis pofon. Ne tudd meg, hányszor kellett megszámolnom hány szem rizs van a tálban... Na de mielőtt nagyon belemelegednék a gyerekkorom ügyes-bajos kis részleteibe, mert azok még engem sem hoznak lázba, téged miért hoznának, teljesen jogos... Inkább pár történeten keresztül szeretném elmesélni, mi és hogyan történt, mint egy kis utazás az időben, kapaszkodj, rázós lesz!


-Hülye vagy Klaus, ha azt hiszed, nem húzok be neked, csak mert az apád a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik!-
Üvöltöm a képébe nagy dühösen, míg a srác szőke fürtjeit igazgatja nagyon hevesen, mint aki attól fél, bárki meglátja, hogy nem áll úgy a haja, ahogyan azt a mai divat diktálja. Szemeivel a kezeim figyeli, mire megeresztek egy elégedett mosolyt. Félsz, mi? Gyáva alak vagy Klaus, ezt mindannyian tudjuk. És én legalább nem a bandám uszítottam rád, ahogyan te a múltkor tetted azzal a szerencsétlen kis hollóhátas fiúval. Tudod mit, ez az ütés érte is fog menni, meg mindenkiért, aki valaha is az elnyomásod alatt volt, te aljas despota! Sosem toleráltam az ilyen egyeduralmat, amit önként épített ki az önjelölt uralkodó, ezért sem szeretem az ókori Egyiptom témát, meg azt sem, amikor a Legendás Lények Gondozása tanár elkezd a szfinxéről áradozni. Én igazi brit lány vagyok, kék vér csörgedezik az ereimben, ami az esetek kilencven százalékában vérvörösre színeződik a dühtől vagy éppen izgatottságtól. Továbbra sem emelem le róla tekintetem, megengedek magamban még egy gunyoros grimaszt is vele szemben. Hű, nagyon kemény lehet, ha fél egy vékonyka lánytól, mondhatom. Figyelem, ahogy kétségbeesetten kapálózik, vergődik, mint egy hal, a pálcájáért, amit az imént kivertem a kezéből. Na, én nem vagyok egy gyenge kis elsős, velem nem bírsz ki?! Ilyen a te kígyó fajtád, mindig csak a gyengébbekbe mer belekötni, de hát itt vagyok én, az igazságosztó, a bosszúálló, a hős, a... Joanne.
-Ez nem a te szerencse napod, attól tartok... Láttam, mit tettél azzal a védtelen kisfiúval... csak hogy én se kisfiú nem vagyok, se nem gyen..-
Nem tudtam befejezni a mondatom, a hátam mögül hallom, ahogy páran gúnyosan felkacagnak akkor, mikor éppen azt ecsetelem nagyban, hogy nem vagyok fiú. Csak mert néha kissé durvább vagyok az átlagnál, nem lehetek lány? Miért csak az olyan lányok számítanak vérbeli lánynak, akik csendesen meghúzódnak a fürdőszoba tükör előtt, és befonják az idióta hajuk? Mindegy, én nem foglalkozom az ilyen gyermeteg nevetésekkel és piszkálódásokkal, annál többre tartom magam. Én legalább merek cselekedni, mások csendben húzzák meg maguk, és nézik végig, ahogy a Klaus félék elverik a legjobb barátjuk vagy barátnőjük. Orrom dühösen húzom fel és ráncolom hozzá a homlokom, arra várok, hogy ismét meglegyen a kellő csend, hogy komolyan tudjam vetetni magam. Ám látva az ijedt arcát és érezve a félelme szagát egy percre úgy érzem, én is vagyok olyan rossz, mint azok a mardekárosok... Mert odáig rendben van, hogy mások védelme érdekében tettem, de ha már élvezem is, az nem hőstett. Fogom magam, és hátat fordítok a szőke srácnak, majd a vállam fölött még küldök felé egy "meghalsz" pillantást. Mert esküszöm kinyírom, hogyha lesz még precedens ilyen gyáva cselekedetre. Hármat sikerül csak lépnem, mikor a hátamon érzem a pálcáját. Jellemző... Lendületből fordulok hátra és húzok be neki egyet, öklömön érzem az orrcsontját. Megrázom a kezem, mert nem éppen kellemes érzés nekem sem, ha behúzok valakinek, és tovább sétálok. Két hét büntetőmunkáért tisztára megérte...

~ll~

Ahogy nőttem, nem igazán sikerült "megjavulnom" és nem is lettem angyal sem az idő múlásával. az idő csak jelzés értékű, nem jelent az semmit sem. Nem az idő halad, mi változunk, és ez így helyes. Természetesen a szüleim nem mindig örültek annak, hogy ilyen balhés lányuk van, de azért titkon tudom, hogy titkon büszkék voltak rám. Anya és apa is griffendéles volt, amikor a Roxfort padjait koptatták, de nem az iskolai évek alatt szerettek egymásba. Később, mikor Rend tagok lettek, na, ott találta őket fenéken Cupido nyila, és fogantam meg én, meg az összes testvérem. Rekordokat döntögettek abban, hogyan gyártsanak öt gyereket a lehető legrövidebb idő alatt, de szerintem ez nem főben járó bűn. Szerették egymást, meg a nagycsalád sem riasztotta őket, szóval ha úgy vesszük, még azt is mondhatjuk, hogy mindannyiunkat terveztek. Az első bátyám után is lányt akartak, de akkor született meg Josh. Hát, addig próbálkoztak végül, míg ötödjére összejöttem én is, el se tudom képzelni, mekkora volt az öröm, amikor végre nem lógott semmi a gyerek lába között, de nem akarok közönséges lenni, csak azt szeretném éreztetni, hogy mennyire vártak már engem. Na, akkor még nem is sejtették, hogy a sok fiú között a báránynak is farkassá kell válnia, mert ha ők verekedtek, engem sem hagytak ám ki belőle. Ne tudd meg, mekkora bunyók mentek a házban! Egyszer eltörtem anyám teáskannáját, és pillanatragasztóval kellett összeraknom. Nem járt valami nagy sikerrel a procedúra, egy eléggé érdekes alakzatot kreáltam. Úgy festett, mint egy lábas, amit összehegesztettek egy kávéfőzővel, nem is akarok róla beszélni... Azt viszont szívesen elmesélem, hogy milyen volt az első szerelmem.

-Meg kell változnod, Jo, így mindenki csak haverjaként fog rád tekinteni...-
Ismételte újra meg újra meg újra a barátnőm, míg én magam is el nem hittem. A fiús Jo-t be kellene préselnem egy bőröndbe? És mi van akkor, ha megfullad? Ha már szakítottam a fiúval, újra ki szeretném szedni onnan, és nem akarom, hogy ilyen zord körülmények között távozzon el az élők közül. Egyszer a bátyám belerakott egy utazótáskába, amikor még pici voltam, tágító bűbájt alkalmazott, de akkor is felettébb kellemetlen élmény volt, hidd csak el nekem. Bosszúsan biggyesztettem ajkaim akárhányszor csak felhozakodott ezzel, de be kellett látnom, hogy valamilyen szinten mégis csak igaza van... Így nem sokan vettek engem észre, és annak ellenére, hogy hosszú, barna hajam van, úgy kezelnek, mintha én is csak egy haver lennék. Szóval be kell hogy lássam, nem az én műfajom a csábítás, és az sem túl hívogató, ha angyalszárny szemöldökeim húzogatom a kiszemelt fiúnak. Valahogy nem megy nekem ez a felszedés dolog, inkább vállba veregetem azt, aki tetszik, mintsem édesen pillogjak rá eltátott ajkakkal. Szóval hallgatnom kell Samanthára, ha ő azt mondja, megszerzi nekem a fiút, akkor én száz százalékosan megbízom benne.
-És mégis, hogy akarjuk csinálni?-
Vonom fel kérdőn szemöldököm, miután rögvest pókerarcom öltöm újra fel, hogy a legkisebb jelét se lássa annak: megadom magam és áldozom a szépség oltárán. A szépség oltára, ki volt az az idióta, aki először használta ezt a szószerkezetet? Szívesen betörném az orr... Ja, igen, most nőiesedem épp, szóval szívesen fújnék rá egy kis parfümöt, hátha attól észhez térne a kis csacska.
-Odamész hozzá, és megkérdezed, akarna-e járni veled! És semmi levegőbe boxolás vagy vállon veregetés... -
Adja ki az utasításokat olyan komolyan, mintha csak én lennék a beépített szépség, és mintha a suli legjobb pasijáról lenne szó. Hát, attól, hogy nekem bejön, nem biztos, hogy mindenki oda van érte. Van nála sok jobb is, biztos vagyok benne... Legalábbis ezzel fogom nyugtatni magam, ha pattint. Megrázom magam, relax, kifúj-befúj, összekötött hajam kiengedem, és kissé bele is túrok, hátha ez segít az összhatáson. Kacéran gombolom ki a talárom, vagy legalábbis ez Samantha szerint kacér... Már csak pár lépés, és ott vagyok, ez az, menni fog, ez csak egy fiú. Egy f-i-ú, és ha nem keverem nagyon a bioszt, akkor elvileg a lányokhoz kellene vonzódnia, ugye? Én meg nagyon is lány vagyok, az aprócska verekedéseket leszámítva.
-Öhm.. hali!-
Vigyorgok rá bambán, és próbálom felvenni azt az üres tekintetet, amit a lányok szoktak, ha éppen flörtölnek valakivel. Anyám is így néz apára minden péntek este a vacsoránál. Aztán meg hangosan, nagyon hangosak...
-Hello Jo, mi járatban?-
Kérdi nemes egyszerűséggel, én meg keresem a szavakat. Mi járatban? Éppen állok, haver, nem látod? Úgy értem drágám...
-Csak... szóval arra vagyok kíváncsi, mit szólnál ahhoz, ha mától kezdve járnánk? Nem szeretem a virágokat, szóval csokibékát kérek a szülinapomra, holnap után lesz. Na, de most mennem is kell, szia...édes? -
Darálom a megszokottnál magasabb hangon, és mielőtt bármit is mondhatna, elviharzok onnan. Samantha büszkén pislog rám, majd megkérdi hogy ment, én pedig odavetek neki egy nagy laza "prímán"-t.

~ll~

Azt hiszem mondanom sem kell, hogy nem jártunk sokáig ezzel a fiúval, csak addig, amíg nem beszéltünk, mert direkt elkerültem, hogy ne mondhasson nemet. Végül az egyik barátjával üzent, de jófej volt, nem azt mondta, hogy hülye vagyok, csak azt, hogy szeretne velem szakítani, most! Később sem lettem sokkal ügyesebb ebben a pasizás dologban, de azért az idő elteltével már megvártam, mit felelnek, és megtanultam mosolyogni is a vicsor helyett. Ez azért határozottan sokat nyomott a latban, amikor Max igent mondott nekem. Az első barátom, bizony, és kereken hat hétig húztuk egymás idejét és agyát, de másféle meghúzásról nem esett szó, harmadikos voltam, de kis perverz... A fiúkról elég ennyi azt hiszem, megtudhattál mindent, hogyan viselkedem egy krízishelyzetben, meg milyen a hozzá állásom az ilyen dolgokhoz, tehát igen, végeztem. Ezzel. De az életem nem csak fiúkból és verekedésből áll, bármennyire is szeretném. Ha emlékszel még az első epilógusra, akkor rögtön gondolhatod rólam, hogy egyesen gyűlölöm az összes mardekárost. Nem hiszek abban, hogy van kivétel, a Süveg tudja a dolgát, és nem téved. Néhányan szeretnék jobbnak mutatni magukat annál, amik, de ennyi az egész. A szívük mélyén mindannyian a velejéig romlott viperák, csak van, amelyik szemből támad, és van pár sikló, aki megkerüli a dolgokat. Meg néhánynak nincsen méregfoga, és azt hiszed, nem lehet veszélyes rád, de tévedtél! Meg számos nem harap vagy mar, hanem nemes egyszerűséggel a nyakadra tekeredik, és megfojt.

Néha határozottan képes vagyok elragadtatni magam, de hiába, oroszlánszív, és néha akkor is ordítok, ha éppen nincs is sakál a közelben. Van, hogy nem túl megindokolt a tett, amire folyamodom, ez is ilyen volt. Tudnod kell rólam, hogy teljes szívemből gyűlölöm Draco Malfoyt! Azért, amilyen, azért, amilyenek a szülei, és mégegyszer azért, amilyen! Nem ismerhetem? Hallottam már éppen eleget róla... Történt egy verőfényes délutáni napon, hogy megpillantottam egy tejföl szőke tarkót, és máris felment bennem a pumpa. Nem szólt ugyan hozzám, a pálcájával éppen egy ártatlan rókát bűvölt, aki kínjában lebuckázott a domboldalról. Na, ez már rögtön támadási felületet adott, így kezem a vállára tettem, és úgy fordítottam magam felé. Teljesen meglepődtem, amikor megpillantottam az arcát, úgy festett, mint Draco, csak neki furcsa mód volt egy anyajegy a bal szeme alatt. Azzal, hogy annyira hasonlított rá, máris kivívta a gyűlöletem, és nem bírtam ki, hogy ne hagyjam szó nélkül a rókás incidenst.
-És mi van, ha azt mondom, ez védett állat?-
Hangom gunyorosan szól, szavaim elnyújtom, és egy gonosz dal egy soraként csendül fel a kérdésem. Meglepetten pillant hátra a barátaira, én is magammal hurcoltam Samanthát, kettő a négy ellen már sokkal másabb felállás. Felnevetnek, és mit sem törődve velem sietnek vissza az állathoz, hogy tovább szórakozzanak vele. Dühösen pillantok hátra barátnőmre, aki csak legyint, és int nekem, hogy menjünk tovább. Ennek ellenére én pálcát rántok, és a szőke tarkónak szegezem, egészen úgy érzem tőle magam, mintha épp egy nagy akció közepette fogtam volna egy halálfalót teszem azt. Ha anya látná, büszke lenne rám, sőt, még be is vennének a Rendbe, ki tudja...
-Mondom hagyjátok abba!-
A hangom most már koránt sem olyan nyugodt, mint az előbb, süt róla, hogy már mindjárt elpattan az a bizonyos húr. Nem akar megfordulni, inkább úgy dönt, körbenéz, nem-e lát valahol segítséget. Én is automatikusan a hátam mögé nézek, és már látom is, hogy ott sétál a mardekár ház feje... remek. Leemelem a pálcám róla, és megsemmisülten megyek felé, mert igen, intett nekem. Attól tartok, ennek pontlevonás lesz a vége, így inkább elindulok egy teljesen más irányba, így legalább látja, hogy nem akarok én már bajt, békésen távozom. Szerencsétlenségemre hallom magam mögött a lépteket, és egyre szaporábbra veszem én is sajátjaim. De ez mit sem ér egy felnőtt varázslóval szemben, hamarosan beér, és már harsogja is a nevem. Már megint büntetőmunka? Ne már...

~ll~

Néha megesik az is, hogy nem csak másra, hanem magamra is gondolok, és ez egy sajnálatos, de azt hiszem megbocsátható bűn. Már kiskoromban is rájöttem, hogy nincs abban semmi mulatságos sem, ha odaadom az utolsó szelet sütit valamelyik testvéreknek, ahogyan az sem valami mókás, ha megisszák előlem az utolsó korty tejet. 10 évesen bosszút forraltam a bátyáim ellen, akik mivel erősebbek voltak nálam, így azt hitték, joggal tulajdonítanak el tőlem mindent, amire csak szükségük van. A dugi édességeim, a kedvenc könyvem, és egyszer még egy dzsekim is eltűnt, bele se merek gondolni, melyik akart levendula színű bőrdzsekiben megjelenni egy randevúján, de kár, hogy nem láthattam. Az első ilyen kis húzásom az volt, amikor megtudtam, hogy az egyik fiú barátomnak szüksége lenne egy edzőcipőre, és hogy cserét ajánl, vannak neki érte mindenféle holmijai. Hát, úgy voltam vele, hogy négy cipő közül az egyik csak jó lesz neki, és így is lett. A legidősebb bátyámtól elvettem a cipőjét, és kaptam cserébe egy tucat csokibékát. Nagyon-nagyon szeretem a csokibékát, odaadnám érte az összes cipőm. De amíg van a bátyáimnak is, addig inkább azokkal kereskedek. Akkora felfordulás van a szobájukban, hogy eszükbe sem jutott engem gyanúsítani. Így egyre merészebb lettem, aminek köszönhetően összegyűlt egy szép kis összeg a perselyembe. A csokikkal kezdtem, most inkább pénzben utazom, azon is lehet venni csokit. De nem mindig megy ám úgy az üzlet, ahogyan azt én szeretném...

-Hülyéskedsz te velem? Simán megér annyit, még bele is van vésetve egy J betű!-
Mutogatom azt a bizonyos bevésést, és igen határozott tudok lenni, ha üzletről van szó. Engem aztán nem ver át senki sem, ami megéri a pénzét, az megéri, és nincs kecmec! Ő csak elmosolyodik, és kiveszi a kezemből azt a bizonyos tárgyat, amit éppen rá próbálok sózni. Alaposan szemügyre veszi, forgatja egy darabig a kezében, és mikor már azt hinném, hogy áll az alku, akkor visszanyomja a kezembe. Visszaadja, de hát minek? A tiéd, barátom, szaladj el vele messzire, mielőtt más jobb árat kínál érte! De úgy tűnik, őt nem nagyon érdekli, hogy akar-e még rá vevő, sőt, még meg is fordul, és elindul a tó felé. Én meg egyenesen a nyomában, miközben heves gesztikuláció kíséretében magyarázom neki, milyen értékes portéka ez, és hogy meg KELL vennie. Kis okostojás hollóhátas, hát azt hiszi, mert oda jár, már rögtön meg is engedheti magának, hogy csak úgy elsétáljon? Na nem... Addig idegesítem szegény flótást, hogy megtorpan, és felém néz, majd elnyílik a szája, és jé, még hang is jön ki belőle!
Pont a J betű a baj. Az én nevem Kevin, nem dereng? Minek nekem egy J betűs cucc, Billie?-
Kérdezi teljes higgadtsággal, és nekem ne legyen közönyös meg nyugodt, inkább vitatkozzunk addig, amíg meg nem veszi tőlem ezt a nem is tudom mit, a bátyám minden esetre az éjjeli polcában tartotta, és egy újság alá rejtve, szóval biztos értékes lehet.
-Te csak ne hívj engem Billienek! És odaadom kevesebbért, csak hogy lásd, kivel van dolgod... -
Mondom immáron én is sokkal higgadtabban, hiszen biztos vagyok benne, hogy összejön az üzlet, mert ha én egyszer elhatározom magam, akkor ha esik, ha szakad, annak úgy kell lennie. És eddig kész öröm volt másodikosokkal üzletelni, náluk már csak az elsősöket volt könnyebb átejteni. Olyan szórakozottak a lelkeim. De hiába győzködtem, kérleltem, rimánkodtam, nem kellett neki a dolgom, és azóta se sikerült senkinek sem eladnom... Meg nem is jöttem rá, mi lehet ez a fura cucc.

~ll~

Általában nem szokásom összeveszni a barátaimmal, de van úgy, hogy velem is elszalad a ló, bármilyen meglepő... Rendszerint nem vitatkozom, ha más véleményen vagyok, akkor csak az orrom alatt mormogom el a véleményem, hogy ezzel se szítsak felesleges vitát. Mert anya szerint meg kell jegyeznem egy életre, hogy a vita az mindig felesleges! Szerintem a vita egy jó partnerrel még élvezhető is lehet, egészen addig, amíg nem csap át veszekedésbe. Hát, a legtöbb ember a környezetemben nem a legalkalmasabb arra, hogy fennkölt vitába kezdjen velem vagy éppen én velük, hiszen rendszerint sértődés a vége. Számomra érthetetlen okból, de teljesen mindegy. De nem vagyok én sem képes mindig minden körülmény között elhallgatni a magam igazát, néha vállalni kell a felelősséget - és még a következményeket is természetesen - és hangot adni a nemtetszésemnek. Ha olyanról van szó, akit kedvelek, akkor ez nehezemre esik, de vannak lépések, amelyeket meg kell lépni. Nem szívesen bántok meg szánt szándékkal embereket, de a kisebb félreértések elkerülhetetlenek. Hát, az én múltam sem makulátlan, vannak benne csúnyább foltok is, összezörrenések olyanokkal, akikkel nem kellett volna, feszültség, vita, veszekedés...

-Fogalmam sincs, miért nem tudod megérteni, hogy egyáltalán nem direkt csináltam! - harsogom inkább helyreigazítóan, mint dühösen, de Sam ügyet sem vet az észérveimre, csak nagy dacosan áll ott a sarokban, nekem hátat fordítva, nemtörődően. Haját lezseren hátraveti, és amint magam felé fordítom, már látom az arcán azt a gúnyos mosolyt, amit velem szemben még sohasem engedett meg magának. Nem értem, miért kell annyira felfújni egy egyszerű balesetet. Nem szándékosan csináltam, egyszerűen megcsúszott a kezem, és arról sem én tehetek, hogy minden, ami az üstömben volt, az ő arcára robbant. Egy szóval sem kértem, hogy nézzen bele, akkor meg mégis miért kell haragudnia rám?
-Aha, azért mondtad, hogy furcsa a színe, hogy ne nézzek bele, peersze... - feleli nagy büszkén, továbbra is a haját simogatva, ami már nem tapad a főzettől, ami délelőtt még ott virított az arcán. Erre ösztönösen elvigyorodom. Ha nem fújná így fel a dolgokat, még egészen vicces történet is kerekedhetett volna a dologból, amin majd egyszer jót fogunk nevetni. De nem, neki olyan fontos a hiúsága és a büszkesége, hogy még engem is képes megbántani vele.
-Figyelj, ha akarod, helyrehozom. Mégis hogyan tehetném jóvá?- hangomban érződik azért az él, végtére is nem okoz sok örömöt, hogy megint nekem kell meghunyászkodnom, és elvinnem a balhét. Mintha csak mindenről én tehetnék, persze. De ha a barátaimról van szó, akkor képes vagyok az önön értékrendem is felborítani picit.
-Persze, Jo, holnap elmeséled majd az összes haverodnak, és mindenki tudni fogja, mi történt... - csattan fel élesen, én pedig mérgesen fonom össze karom mellkasom előtt. Még én legyek a kedves, hogyha így reagál, mi? Hát eszem ágában nincsen kedvesnek lenni, ha még a segítséget sem fogadja el, és nem értékeli a jószándékot.
-Figyelj, mindig is tudtuk, hogy a bájitaltan nem az én tantárgyam. Na és aztán? Ha ez megnyugtat, ígérem, senkinek sem mesélem el a... látottakat. - próbálom visszafojtani a feltörő nevetést, pár másodpercig még megy is, de amint újra meg újra visszaemlékezem a jelenetre, huncut mosoly kúszik ajkaimra. Tényleg nem volt szándékos, de ettől függetlenül viccesen festett, és tényleg poénra is vehette volna a dolgot. Fordított helyzetben legalábbis én így tettem volna, legalábbis gondolom.
-És hallottakat! Érted, mindenki rajtam röhögött miattad! - hangja elcsuklik, attól tartok, lassan már a sírás és megérkezik, mint hívatlan vendég. Arra nem igazán vagyok felkészülve, magam is fel vagyok dúlva, mégis hogy lennék képes megnyugtatni őt, ha eddig nem ment? Nyugtatólag a vállára helyezem a kezem, ahol nemrég még a trutyi folydogált, amit én kotyvasztottam az üstömben, és aminek főzetnek kellett volna lennie, de inkább emlékeztetett a tegnapi vacsorára, miután megjárt egy gyomrot. Vagy kettőt. Na de nem nosztalgiázom, még elröhögöm magam, és az nem segítene. Igyekszem felvenni a legtoleránsabb arcom, és nagy komolyan fordítom tekintetét az enyém felé.
-Figyelj, még ma délután valaki tuti hülyét csinál magából, és erre holnap már senki sem fog emlékezni! - jelentem ki nagy bölcsen, és hé, jobb dolog nem jutott az eszembe, de ez is elég megnyugtató, nem? Tekintetén most már nem látom a ködös fátyolt, és arcán sem a düh és a szomorúság váltakozása figyelhető meg, kezd megnyugodni. Hát, nem is tudtam, hogy értek ehhez!

~ll~

Hát, röviden-tömören valahogy ezek lennének a legfontosabb dolgok, amik úgy hirtelenjében eszembe jutottak, de ha majd még lesz valami fontos, ígérem, időben értesítelek róla! Ami a Voldemort-al kapcsolatos dolgokat illeti - pardon, Akit Nem Nevezünk Nevén csupa nagybetűvel - úgy vélem, az teszi őt olyan erőssé, hogy annyian rettegnek tőle. És bántalmazottakból lesznek a bántalmazók, ezt se felejtsük el végső soron. De természetesen nem a pártját fogom, én a jó oldalt képviselem, mert minden egyes történet végén az győz, és én szeretek győzni. És nem szeretem a fondorlatokat, ha megkerüljük a dolgokat, szervezkedünk, kínzunk, bántunk másokat.
De ez már csak egy kis személyes vélemény, a felfogásom az apámé, a szemem az anyámé, a házam pedig a legjobb, ahova csak oszthattak. Joanne Billie Martin voltam, és a Roxfort tévétől tudósítottam! Bocsi, ezt mindig kiakartam próbálni, milyen is lehet élesben...[/font]

Jellem

Eléggé összetett jellemű lányról beszélünk, aki nagyon dacos, büszke, de legalább nem hiú. Törekszik arra, hogy magát adja és hogy megfeleljen magának, de mindig tart attól, hogy közben teljesen elveszíti azt, ami igazándiból Ő. Nagyon jó megfigyelő. Rendszerint próbálja felmérni környezetét, akár új helyre lép be, akár új emberekkel találkozik, aprócska feljegyzéseket vés fel a gondolatbeli jegyzettömbjébe. Eléggé optimista típus, ám nem lepődik meg, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan ő azt várta, képes fogadni és kezelni is a hirtelen jött változásokat. Nem igazán gyengéd és kedves típus, ezért általában az embereknek nem válik szimpatikussá az első benyomás alapján. Ám ha észleli azt, hogy valaki nem kedveli, képes kedveskedővé válni, csak hogy megváltoztassa a róla kialakult negatív véleményt. Nem szereti, ha ismeretlenül elítélik vagy beskatulyázzák, ilyenkor szereti "megismertetni" magát az illetővel.
Egy nagy adag bolondos báj jellemzi, nem igazán zavartatja magát semmilyen társaságban, ha valamit viccesnek talál, képes hangosan nevetni akárki előtt, bármilyen csendet megtörve. Persze a tanóra kellős közepén nem kezd fülsüketítő kacarászásba. Előfordul vele, hogy figyelme csak rövid ideig koncentrálódik egy-egy kapcsolatra, mivel mindig valami újra vágyik, ezért hajlamos emberi kapcsolatait is ezzel teljesen elszúrni. Általában nem zavarja, ha a figyelem középpontjában van, de szánt szándékkal nem akar oda kerülni.
Szeret vicces történeteket mesélni, legfőképpen a barátairól, ami néha zavaróvá is válhat, holott semmiféle rosszindulat nincsen benne. Emiatt a barátai azzal piszkálják, hogyha azt akarják, hogy az összes ház megtudjon valamit, akkor csak el kell mesélni neki. Nem pletykás, sokkal inkább szeret mesélni. Rendszerint érzelmei alapján dönt, ami néha kiszámíthatatlan következményekkel jár. Ha nem képes megoldani a jelen problémáját, távoli és színes fantáziavilágába menekül, ahol senki és semmi sem zavarhatja meg. Ennek ellenére nem az a tipikus hóbortos avagy álmodozó, elkalandozott típus.
Esetenként elég magányosnak érzi magát, még akkor is, ha emberek veszik körül. Ez annak tudható be, hogy még soha sem igazán találta meg azt az embert, aki igazán hasonlítana rá és megértené. Jellemzően egyenes és őszinte, néha kicsit túlzottan is annál, mint amit elvárnak tőle. Nem szereti a fontoskodó embereket, ő maga sem tartozik ebbe a típusba. Jobban szereti a tetteket a tervezgetésnél, hiszen terveit rendszerint nem is szokta megvalósítani.
Ha fontos döntést akar hozni, akkor hajlamos mások segítségét kérni, és másokra támaszkodik a végső döntés meghozatalában. Általában nem lép vezetői szerepre, csak ha nagyon szükségét érzi. Olyankor meg is állja a helyét ebben a posztban rendszerint. Nem szereti a túlzottan rendezett és szervezett dolgokat, a kreatív káosz híve. Fogékony a dicséretre illetve a kritikára is. Stresszes helyzetben tiltakozik az összes következmény ellen, amit vele szemben támasztanak.
Gyakran találja magát a békítő szerepében, nem szereti, ha az emberek, akiket szeret, körülötte vitatkoznak, veszekednek. Nem biztos, hogy ő a legjobb tanácsadó a világon, de ha kérik, igyekszik segíteni is. Igyekszik mindenkit elfogadni úgy, ahogy van, nem javítgatja ki sosem barátai esetleges hibáit, inkább toleráns, mint változtatni akaró. Akkor tanul a legkönnyebben, ha saját érzékeivel tapasztalhatja a dolgokat, és nem egy könyvben kell olvasnia róla. Nem leli örömét az esztétikai szépséggel rendelkező tárgyakban sem.

   Apróságok

mindig ||
~ csokibéka
~ kisebb verekedések
~ család
~ hangzavar
~ jó vitapartnerek
~ átváltoztatás tan
~ fekete-tó és környéke
~ James, a kutya
~ állatok úgy általában
~ jó viccek

soha ||
~ mardekárosok
~ egyedüllét
~ unalom
~ csend
~ lassú felfogású emberek
~ szerelem és egyéb katasztrófák
~ porcelánbabák, ijesztőek...
~ indokolatlan idegenszóhasználat
~ töklé
~ lépcsőzés

dementorok || amikor megkaptam az első rivallóm a verekedésemért. A legjobb barátnőm ül mellettem, és a fél iskola végighallgatja, ahogy le Jojo-znak.
mumus || Joanne mumusa egy óriása porcelánbaba, azotkól szabályszerűen retteg.
Edevis tükre || A tükörben magát látja, az esküvőjén...
százfűlé-főzet || Zavaros színű, barnába hajlik át leginkább, aranyos csíkokkal. Csokoládé az illata.
titkok ||
~ titokban szereti a rózsaszínt, de sosem hord ilyen színű ruhát
~ a családja képét őrizgeti a bőröndje mélyén
~ fél, hogy egyszer a túlerő győz vele szemben... és megverik.
~ mindig is felnézett bátyjaira
rossz szokás ||
~ hajlamos a "rossz" szó helyett egy fokkal trágárabbat használni
~ néha ok nélkül köt bele emberekbe, ha nagyon rossz napja van, másokon vezeti le a feszültségét
~ hangosan énekel fürdés közben, de bothangja van...
~ minden visszatükröződő felületbe ösztönösen belenéz
~ mindenben összesküvés elméletet lát avagy keres



   A család

apa || Joe Bruce Martin; 46; félvér
anya || Anne Felisha Martin; 45; félvér
testvérek || Josh(19), Adam(21), William(23), Lionel martin(25)
családi állapot || egyedülálló, ülő, fekvő
állatok || James, a kutya

Családtörténet ||
A Martin család felmenőiről nem sokat tudni, de annyi bizonyos, hogy nem igen volt egy kiemelkedő avagy híres, hírhedt tagja sem. Édesanyja felmenői között található egy újságíró, talán az ő neve lehet a legismerősebb a varázsvilág számára. Egyszerű családról van szó, mondhatni átlagosról. Édesapja ágát csak a nagyszülőkig tartja számon, nem sok érdekességet tartogat magában ez a családfa sem.

   Külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || nem szoktam méreckedni : $
szemszín || barna
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || talán az édesanyjától kapott nyaklánc, amit nem sűrűn vesz le
kinézet ||
Nem vagy valami magas, a külsőm is inkább átlagosnak, mintsem különlegesnek mondható. A haja illetve a szemem is barna színű, melyet édesanyámtól örököltem. Külsőre állítólag ráütöttem, belsőre pedig apára, de ez megint nem ide tartozik. Nem igazán szoktam sokat foglalkozni a megjelenésemmel, ennyire nem lennék felszínes. Az iskola területén belül szerencsére kötelező az egyenruha viselete, így nem is kell azzal foglalkozni, hogy mit vegyek fel holnap, és hogy mi az, ami esetleg divatos lehet, vagy éppen ellenkezőleg. Persze a Roxmortsi kirándulások alkalmával nem talárban kell elsétálnunk odáig, olyankor egy egyszerű farmert és egy hosszú ujjú felsőt viselek általában. A testalkatom arányos, vonásaim lágyak, jellememtől függetlenül nőiesek. Nem igazán szeretem az ékszereket, egyedül az édesanyámtól kapott láncot szoktam a nyakamban hordani. Ezen is csak egy apró medál függ, a lánca vékony, nem észrevehető. Határozottságát és büszkeségét tartásából is kilehet venni, mindig egyenes háttal jár. Tekintete is céltudatosságot sugároz, szeret az emberek tekintetébe nézni, ami mások számára ugyan kellemetlen lehet, számára teljesen megszokott és mindennapi. Annak ellenére, hogy ő maga nem foglalkozik annyira sokat a külsőségekkel, néha hajlamos ez alapján is ítélni, holott ő maga utálja a felszínességet. Ennek ellenére ha az emberek tulajdonságaikkal dacolják a rögtönzötten felállított sztereotípiát, hajlandó el is felejteni azokat. Haját rendszerit kiengedve hordja, s a fürtök körülbelül a vállait, lapockáját súrolják. Ha éppen szükségét érzi, lófarokba köti fel a feje tetejére a barna tincseket, de ezt főként testmozgásnál szokta alkalmazni. Nem szereti a gyűrűket is a karórát sem.
egészségi állapot || allergiás a méh csípésére

   A tudás

varázslói ismeretek || Nem tartozik az éltanulók közé, de azért mindig kihozza magából a maximumot. Persze lehetne sokkal jobb is, de Martinék közül sosem kerültek ki az iskolaelsők és a prefektusok...
felvett tantárgyak || Legendás Lények Gondozása, Mugliismeret


mugli képzettségek || ---
pálca típusa || 7 hüvelyk, galagonya fa, főnixtoll maggal
különlegesség || különlegesen jó a balegyenesem ^^

   Szerepjáték-példa

Izgatottan vártam már, hogy nálam is bekövetkezzen, aminek meg kell történnie, de hiába ültem az ablakpárkány mellett nagy dacosan, nem jött meg a bagoly, és nem hozott semmilyen levelet, ami nekem lett volna címezve. Egyre jobban dühített, hiszen nem egyszer hallgattam végig bátyám áradozását a világ egyik legjobb iskolájáról, ahol minden olyan szép és jó. Úgy gondoltam, nekem is van helyem ezen a helyen, mert én is lehetek elég jó ahhoz, hogy egy mágikus iskola tanulója legyek. Egy ideig viszont úgy látszott, mintha tévedtem volna... Hallottam, ahogy anya és apa a hálószobájukban arról suttognak, hogy mi van akkor, hogyha velem nem fog megtörténni, aminek meg kell történnie. Kvibli. Ezt a szót használták, ha nem csal az emlékezetem, de nem ma történt ez az eset sem. Mérgesen vágtattam le a lépcsőn, vissza az ablak párkányhoz, amire éppen akkor repült le a bátyám baglya, mint utólag kiderült a tankönyvek listájával. Annyira mérges voltam, hogy úgy éreztem, ha most nem történik meg, aminek meg kell történnie, soha nem fog. Azonban a tollas az egyik pillanatban teljesen elkékült, én pedig örömködve sikoltottam fel, olyan hangosan, hogy azt a szüleim is meghallhassák. Kétség nem fért hozzá, megmutatkozott a "tehetségem" a varázsláshoz, és boldogan vettem tudomásul, hogy én is a bátyám nyomdokaiba léphetek majd. Anya örömködve változtatta vissza a szegény madarat, apa pedig szólt a testvéreimnek. Ma is képtelen vagyok elfelejteni azt a napot, amikor mindez megtörtént velem, hát még azt, amikor megérkezett a behívó levelem! A 11. születésnapom ünnepeltük, éppen egy szombati napra esett, s folyton azzal nyaggattam a szüleim, hogy mi van, ha éppen szombaton nincs posta, és nem érkezik meg az én behívó levelem. Nem így történt. A nemrég még tintakék színben pompázó madár ismét a párkányon landolt, és ott volt lábain a levél, ami vélhetőleg nekem lesz címezve. Izgatottan pattantam fel a székemből és léptem oda hozzá, s ellentmondást nem tűrve vettem el tőle a pergament.

Annyira izgatott voltam, hogy a sorok szinte összemosódtak, de végtére is kitudtam venni a cikornyás betűkből, hogy az én nevem áll a levél legtetején. Azóta is tisztán él a fejemben ez a kedves emlék, hiszen annyira vágytam erre a darab papírra - már csak dacból is - hogy az szinte elképzelhetetlen.
-Anya, látod, nekem is sikerült! - harsogtam nagy örömködve, továbbra sem eresztve a levelet, és körbe-köbre szaladgáltam az étkező asztal körül. Máskor ezért már meg lettem volna róva, de hát ez egy különleges alkalom volt, így megúsztam minden nemű szidást avagy büntetést. Büszkék voltak rám a testvéreim és a szüleim is, és ez engem nagy örömmel töltött el.
-Igen, mint az várható volt, kedvesem - csitított le édesanyám, amikor éppen a közelébe értem a nagy ugrándozásba. Vállamra tette a kezét, s másik tenyerét végigsimította az ugrándozástól kócos hajam. Neki soha sem igazán sikerült megbarátkoznia azzal, hogy nem lettem olyan lány, mint amiről álmodozott. Az a nagyon öltözködős és magával törődős fajta. Sokszor mondta viccesen, hogyha tudta volna, akkor nem szül még egy fiút, így is volt már neki egy rakat. Azért sajnálom, hogy csalódást kell neki okoznom örökösen azzal, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek megálmodott, de évekkel ezelőtt még nem tudhatta, hogy ez sosem fog változni. Bízott abban, hogy egyszer csak megváltozom majd, és huss, elkezdenek érdekelni azok az igazán lányos dolgok, amiknek amúgy érdekelniük kellett volna. De ez a nagy pálfordulás sosem következett be az életembe, és utólag már sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom, pont neki. De nem lehetek, nem lehettem az, aki nem vagyok, ez magától értetődő. Tisztán emlékszem, ahogyan apa előkereste anya ünnepi pohárkészletét, hogy majd abból igyunk valami hűsítőt.

Nem is nagyon foglalkoztam a poharakkal, de arra azért ügyeltem, hogy ne lökjem fel őket a nagy örömömben. Lassan, de biztosan leszivárgott az összes testvérem is a konyhába, elismerően veregettek vállba, amolyan fiúsan. És csodálkozik még valaki, hogy én is fiús lettem ennyi testvér mellett? Szerintem ez törvényszerű, az lenne furcsa, ha nőies és kifinomult lennék.
-Anya, mit gondolsz, engem hová fog osztani a Süveg? - kérdeztem belelkesülve, majd helyet foglaltam az egyik széken, hiszen tudtam, egészen addig nem fog válaszolni, míg meg nem nyugszom. Vele szemben foglaltam el a helyem, és kerestem a tekintetét, míg nem méltóztatott rám is figyelni. Lágy hangja mindig olyan magabiztosan csengett, elérve vele, hogy minden egyes szava szentírás legyen számomra.
-Akárhová is, én büszke leszek rád! - felelte ezzel mintegy kitérő választ adva. Sokat hallottam bátyáim sztorijaiból a házakról, a mardekár, a griffendél, a hugrabug és a hollóhát nem csengett ismeretlenül számomra már 11 évesen sem. Azt is tudtam, hogy mivel nem vagyok aranyvérű, így a zöld színű sálat biztosan nem fogják a nyakamba akasztani, és a hallottak alapján nem is szerettem volna oda kerülni. Persze úgy voltam vele, hogy még érhet meglepetés, mindenesetre mindenre felvoltam készülve. El sem tudtam képzelni, mi várhat majd itt rám, de abban biztos voltam, hogy élvezni fogom. Honnan tudtam ilyen biztosan? Onnan, hogy ami ennyire varázslatos, ennyire eltér az átlagtól, a megszokottól, az csak jó lehet. Izgatottan hintáztam a székemmel, fejben már festettem is magamnak egy képet az iskoláról, a szobáról, ahol majd álomra fogom hajtani a fejem, távol a szüleimtől, a családi fészektől, távol mindentől, amihez eddig annyira kötődtem... Nem volt könnyes a búcsú, amikor először tettem fel a lábam a Roxfort-expressre, de azért nem voltam olyan kicsattanó hangulatban, mint ezen a napon. Később persze oldódott bennem a feszültség és az aprócska félsz is az újtól, a változásoktól. Megismertem az új embereket, és az iskola annyira lekötött, hogy időm sem lett volna sopánkodni. Mindent és mindenkit felakartam fedezni ezen az új helyen, látni akartam a suli utolsó szegletét is. Még a gyengélkedőre is bejuttattam magam egyszer, hogy az se maradjon ki a "látványosságok" közül. Szerencsére nem kellett sokáig ott időznöm....

   Egyéb

avialany|| Megan Fox