Minden csak álom volt...

Álmodunk a reményről, változásról, tűzről, szeretetről, halálról, és egyszer csak bekövetkezik...

- Szeretlek.
Suttogom a sötétben. Arcomat oldalra döntöm az ágyon és falat bámulom. Messzinek tűnik minden. Az is, hogy felkeljek és járjak egyet, hogy kinézzek az ablakon és lássam a napfényt…Napfényt? Hiszen késő este van. Csak én vagyok és a Hold kacskaringós fénye, ami a szemembe váj. Megvakít. Kettétör…feloldoz.
- Szeretlek.
Végigfolyik egy könnycsepp az arcomon. Némán rezzenek össze, nem szabad sírnom. Ezt az egy örömet nem adhatom meg nekik. Messze van még a reggel, messze van még a reggel…az árnyak ellepnek, magukkal rántanak, tépnek, szaggatnak, soha többé nem eresztenek.
- Szeretlek.
Miért vagyok itt? Miért nem vigyázott rám senki? Hogy juthattam idáig? Miért nem karolt fel senki a földről? Egyedül vagyok. Félek. Egyedül vagyok. Sosem lesz ez másként. Jönnek jobb napok, aztán újra a lidércek között találom magam. Miért ragaszkodnak ennyire görcsösen hozzám? Merlin kérlek segíts…
- Szeretlek.
Miért nem vagy itt velem kedvesem? Miért hagytál magamra? Mit tettem ellened? Sosem ártottam neked. Nem ártottam senkinek! Segíts rajtam, védj meg…maradj velem, ölelj át, karold át a derekamat, kísérj el az úton. Könyörgöm neked, maradj velem, míg elalszom. Annyira félek…annyira félek. Míg elalszom.
A másik oldalra fordítom a fejemet, bámulom az ablakot. Szembe nézek a fénnyel. Minden a fény hibája. Ha nem létezne, a sötétség se született volna meg…nem pusztítja el a démonokat, élteti őket. Erőt ad nekik, hogy uralják a világot, beköltözzenek a valóságba, oda, ahol már nincs menekvés előlük.
- Szeretlek.
Gyere vissza! Kérlek gyere vissza! Szükségem van rád. Ezer és ezer éjszaka sem lesz elég ahhoz, hogy a szívemben a sebet begyógyítsam. Hát nem érted, hogy az idő nem hoz megnyugvást? Hogy mindig, örökké rád fogok várni? Csak te létezel nekem! Csak téged akarlak…csak te menthetsz meg! A kíntól, a magánytól, a sötétségtől és Tőlük…
- Szeretlek…szeretlek…szeretlek…
Kántálom a szavakat, mellkasom felemelkedik az ágyról, csuklómba vájnak a bőrszíjak, amik az ágyon tartanak. Nem tudok elmenekülni, nem tudok felébredni, nem tudok elfutni saját magam elől. Én vagyok a démon, én leszek az mindig is. Kérem…hadd menjek el! Kérem…EL AKAROK MENNI! Tehetetlenül hullok vissza a lepedőre...mintha sosem léteztem volna.
- Szeretlek…