Brandon Gray {újratöltve}

BRANDON GRAY

Figyelem! A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmaz!

   Alapok

jelszó || Ha az igazságra vagy kíváncsi, lapozz bele a Hírverőbe!
teljes név || Brandon Everald Gray
becenév || Brand, Brandy, (Tarának Brandybúú)
nem || férfi
születési hely, idő || Watford, 1975. január 2.
kor || 22 éves
vér || félvér


   A múlt

A kandallóban lobog a melengető tűz. Vele szemben egy csupasz láb, s a hozzá tartozó test, amint egy hatalmas barna fotelban elnyúlik. Egy férfi, vagyis fiatalember, nem lehet több 19-20 évesnél. Egy vékony, szürke póló feszül izmos testén, csípőtől lefelé kopott farmer, s bal karján egy fehér kötés díszeleg. A háta mögül finom illatok jönnek. Bejgli. Szippant egy nagyot, hogy jobban átérezze a készülő sütemény ínycsiklandó illatát, majd szemét lecsukva relaxál, mikor hirtelen egy női hangot hall a mellette álló fotelból.
   - Légyszi Brandoon, meséld el, kérleeek!
   A fiú kissé türelmetlen arcot vágva felcsattan.
   - Minek?! Már vagy százszor hallottad, amúgy is unalmas, nem tudom, mi tetszik benne annyira!
   Oldalra néz, s nyugtázza a tényt, hogy húga azt az ősrégi albumot szorongatja kezében.
   - Tedd azt le, Emma. Mondtam már, nem. – feleli türelmesen, s a könyvért nyúl, ám húga megelőzte és kinyitva az ölébe fektette. Újabb hangos sóhaj, majd megadó válasz.
   - Rendben, de ez lesz az utolsó. Minden karácsonykor el kell mesélnem, hidd el, már én is unom. – mondja, majd lehajtja fejét, hogy megszemlélje a legelső fotót, melyen két boldog, felnőtt ember látható, kezükben egy pólyás kisbabával, hátuk mögött világoszöld, csempés fallal, s ősrégi ülőalkalmatosságokkal. Még egy darabig kémleli az aprócska, mozgó fotót, s megszólal.
   - Brandon Gray vagyok… - Emma mosolyogva ficánkolni kezd a fotelban - … ’78 első havának második napján születtem a watfordi mugli kórházban. – a mugli szó kiejtésekor felhúzza orrát, mintha szégyellné születési helyét – a képen anyával meg apával vagyok, nyolc hetesen. Akkor hoztak haza a kórházból, s egyben ez az első képem is.
   Igyekszik enyhén fogalmazni, elvégre a húgának mesél, nem lehet durva.
   Unottan lapoz egyet az albumban. A következő képen három fiatal gyermek látható. Két fiú, olyan tizenegy éves formák és egy hat évesnek tűnő, szőke, copfos kislány. A fiúk egy hatalmas varangyos békát tartottak kezükben. Mindketten kócosak és piszkosak voltak, s zöld-fehér csíkos nyakkendőt viseltek. A kislány a háttérben sírdogált, egy törött kerekű tricikli mellett, egy nagy diófa takarásában.
   Brandon elmosolyodott a kép láttán majd folytatta a mesélést.
   - Kilenc évesen megmutatkozott rajtam, hogy van bennem mágia. Úgy hiszem benned is élénken él az égő virágok emléke, így hát azt inkább most ne firtassuk -, küld a lány felé egy csibészes mosolyt, s folytatja – Mikor elmentem a Roxfortba, sok barátra leltem. Többek között a képen látható Paul Woods-ra is, ki egészen ötödéves korunkig a legjobb barátom volt. Ja, és amint láthatod, jó páros voltunk. A két mardekáros virgonc gyerek, akik minden héten büntetőmunkára jártak. Hol azét, mert felborítottuk a trófeateremben a szekrényeket, hol azért mert felgyújtottunk egy gyógynövényt, vagy beszöktünk a gyengélkedőre gyógyszert csenni, vagy éppen becsalogattuk a vadőr kutyáját a tiltott rengetegben, aztán meg ott hagytuk. A képen eltörtük a triciklidet Em, persze abszolút véletlenül, a kezünkben lévő aranyos kis állat pedig Paul békája, Newton volt. Furcsa egy név, egy békának, nem? – fejezi be mosolyogva, majd egy pillanatra kinéz az ablakon. Odakint szakad a hó. Arca baljós kifejezést vesz fel, s csupán húga mozdítja vissza révedezéséből.
   - És aztán mi volt?
   Gyorsan lapoz egyet, majd a képre pillant. Ismét. Azon ezúttal csupán a tizenöt éves Brandon és egy ifjú, fekete hajú hölgy látható. Szorosan átölelik egymást, s mosolyognak. Mindketten zöld szegélyű talárt viselnek.
   Brandon nosztalgikusan elmosolyodik, majd meg sem hallva Emma szusszantását folytatja a mesélést.
   - Bianca. Igen, ő volt az első és utolsó barátnőm a Roxfortos éveim alatt. Ötödévben jöttünk össze, egy kviddics meccs után, s egészen hetedéves korunkig együtt voltunk. Nagyon szerettük egymást, s csupán az iskola vége miatt szakítottunk. Vagyis tavaly. – a fiú fájdalmas arckifejezést ölt, ismét, ám most a hazugság miatt. Nem szeret hazudni a húgának, ám sokszor sajnos muszáj.
   Nagyot szusszant és becsukja a bőrkötéses, őségi albumot, melyet, reményei szerint jövő karácsonyig nem fog viszontlátni. Visszarakja Emma kezébe, majd nyom egy puszit a lány arcára.
   - Boldog karácsonyt, húgi!
   Feláll, s felkapja a fotel hátuljára terített kabátot, amit később magára hajt. Kisiet a nappaliból, majd kilép a lépcsőházba. Még fülében csengenek húga kérdő szavai.
   - Brandon, hova mész? Nem mehetsz el, pont karácsonykor! Hallod!?
   A lépcső tetején megtorpanva felhúzza kabátujját, majd letekeri alkarjáról a kötést, így láthatóvá válik a tetoválás, mely egy halálfejet, s annak szájából egy tekergőző kígyót ábrázol. A tetoválást, mely megváltoztatta életét, mely miatt titkolóznia és hazudnia kell húga előtt, mely miatt Bianca szakított vele, s mely miatt összes régi barátját elvesztette. De nem baj, a mostani baráti köre sokkal jobb.
   Előrelép, majd leszalad a lépcsőn, a fehér fáslit maga mögött, a földön hagyva, s kilép a lépcsőhát ajtaján, az örvénylő hóesésbe.

Az a Jegy. Megváltoztatta az egész életemet. Ha így jobban tetszik: tönkretette, és egy új életet, egy új embert hozott létre. De nem hibáztatok senkit, jómagam választottam ezt az utat. Hogy miért?
   Fogalmam sincs.
   Ismét itt a könyv, karácsony van, de Emma már sehol… Rápillantottam a előttem fekvő képre. Egy házaspárt ábrázolt – a szüleimet.

   Nincs jó és rossz ember, vannak a gyengék, és az erősek, és a gyengék minduntalan elbuknak, épp ezért...
   1996-ban döntöttem el, hogy attól a naptól kezdve Voldemort oldalán fogok harcolni. A Nagyúr már két éve visszatért, s azóta is csak növekszik a serege, hatalma. Félelmetes, s olykor-olykor számomra is rémítő, mily elhatalmasodott ember vált belőle. Csodálat, tisztelet, félelem, hűség, jobb érdek? Nem ezek miatt álltam az Ő oldalára. Csupán kellett egy tény, ami elfedheti borzalmas tetteim. A gyilkosságok, a csalások, a gerinctelenség, a gátlástalanság, mind-mind...
   Mielőtt még csatlakoztam volna hű csatlósai seregébe, melyeket éveken át toborzott, hogy a varázslóvilágra törjön, talán nem voltam ennyire... Rideg. Érzéketlen. Durva. Azelőtt talán volt bennem emberiség, valami fény még, ami reményt adott minden élő rokonomnak és bajtársaimnak, hogy igen, belőlem tisztességes, és nagyhatalmú varázsló lesz. Egy olyan karsztot fogok képviselni, ami méltó a Gray névre, és nem holmi nemesi, hanem több annál... Talán akkoriban én is erre vágytam, nem tudom, de nem is érdekel.
   Brandon Everald Gray halálfaló, és ezen már senki nem változtathat. Se élő, se holt, se istenség, se emberi lény, és maga Voldemort sem. Halálom napjáig bélyegként fogom viselni azt a bizonyos jelképet, melyet maga Nagyúr bűvölt rám. Elrejthetem a jegyet, attól még az ott van, bal alkaromon mélyen vágva a bőrömbe, s a sötét varázs, ami átitatta a Jegyet, s vele együtt a bőrömet, eljutott vékony kis ereimhez, s vastagra duzzasztotta őket, és immáron véremből sem lehet kimosni mindezt. Az agyam is megfertőződött.
   Miért nekünk kell ostoba állat módjára messzi-messzi vidékekre, vagy föld alá rejtőznünk, eltitkolva csodás társadalmunk létezését is? A mágusok fejlettebbek bármelyik muglinál, s mégis ők élnek a felszínen, ők sétálgatnak nyugodtan az utcán mindenféle használhatatlan ketyerével. A felsőbbrendű faj marad alul? Mégis milyen világ ez? Tragikus, és alázatra sem méltó... Még.

   Bármire képes vagyok a Sötét Nagyúr érdekében, hisz ő az a személy, aki megváltoztathatja a borzalmas állapotot, ami ősidők óta uralkodik a Földön. Kéréseit, vagy inkább parancsait gond nélkül elvégzem, akár a saját családomat képes lennék kiirtani, ha megparancsolná, mit nekem holmi emberi élet? Amíg én élek, és mozgok, varázsolok, addig ezen senki nem változtathat. Kit érdekel a mocskos vérű apám, s a felesége, aki képes volt férjhez menni egy emberhez, aki valami csoda folytán varázsló csak? Jelentéktelen, sivár kis életük, nekem csak egy átkomba kerülnek, egy apró kis szavacskába, melyet fogaim közül lehelek ki. Senkik, akit nem érdekelnek senkit! A mai napig nem tudom felfogni, hogy kerülhettem ebbe a családba. Az egész életemben egy igazán boldog pillanat volt: a húgom születése.
   Ha a húgom nem lenne, már rég végeztem volna szüleimmel, de a húgom miatt nem tehettem meg soha. Emma összetörne, és az nem történhet meg, semmilyen áron se. Ami emberi érzés még megmaradt bennem, az mind a húgom felé irányul. Minden jót, és szépet, ami bennem van, a húgomnak adom. Őt soha nem bántanám, ezért is titkolom kilétét, társaim elől, s a Sötét Nagyúr elől.
   Visszatérve a "mesém" fő fonalához, a szüleimet gyűlölöm, a húgomat imádom. Nem fogom abba kergetni magam, hogy bonyolult "érzéseimet" most megmagyarázzam neked, nem érdekel, tetszik, vagy sem.
   És mégis. Mégis képes voltam a húgomnak boldogtalanságot okozni. Hogy mivel? Azt, amit körülbelül három perccel ezelőtt követtem el. Meggyilkoltam Emma szüleit.
   A szobában oltottam ki csekély kis életüket, amelyben talán megfogantam.

   Leeresztem a pálcám, s nézem, ahogy az emberek, akik szüleimnek nevezik magukat, vérbe fagyva hevernek erőtlenül az ágyukon. Érzelemmentes halvány mosollyal mustrálom a holttesteket. Szemük üvegesek, azokkal már sosem néznek rám felháborodva, mérgesen, sehogy se. Muszáj volt megtennem, amit már többször is elterveztem képzeletemben, amivel órákig eljátszottam magamban, hogy végezzem el, a saját érdekemben. Ma kaptak egy baglyot egy anonymustól, melyben az állt, hogy fiúk Brandon Gray Halálfaló. Saját kárukra el is hitték. Ha nem győződnek meg róla, talán életben hagyom őket, de nem így volt.

   Természetesen amint hazaértem ma, letámadtak, hogy igaz-e a feltevés, ami a levélben állt. Már-már gyerekes felháborodással vontak kérdőre. Nem tiltakoztam sokáig...
   - Brandon!- anyám hisztérikus kiáltása zengte be a szobát. - Hogy tehetted?! Mi nem így neveltünk... hogy vagy képes... - zokogásban tört ki. Lekicsinylően néztem, ahogy az ágyra rogy, akár egy baba. Gyönyörű anyám volt, még sírva is, de abban a pillanatban nem tudott meghatni.
   - Ugyan kérlek, ne drámázz! Halálfaló vagyok, és hűségesen szolgálom a Nagyurat, egy teljes éve! Bizony. Örülhettek, hogy még éltek, főleg te!- mutattam apámra, aki anyámat próbálta lenyugtatni. - Mázlid van, hogy még nem töröltelek el a föld színéről, mocskos sárvérű!- talán nem kellett volna ennyire kiborulnom, talán nem volt értelme felzaklatni magam ilyen kis apróságon.
   - Everald! Elég legyen! Tönkreteszed a családot! Ha velünk nem foglalkozol, legalább gondolj a húgodra! Emmával mi van? Mit csinál szerinted, ha megtudja, hogy egy féreg vagy?! Megakarod ölni édesanyádat?! Nézz rá, könyörgöm!- mutatott a már-már megbolondult nőre. Éppen ez az: könyörgött, szánalmas még egy sárvérűtől is, minden embertől gyalázatos a könyörgés.
   Különösképpen nem rendített meg gyenge rimánkodása. Arcom rezzenéstelen maradt, kit érdekelnek ezek az emberek?! Senkit... Jelentéktelenek. - Emma gyűlölni fog! Nem akar téged még látni se!
   - Ne merészelj ilyet mondani!- csak ezzel tudott kihozni a sodromból, arcom feldúlttá vált, és nekem nem kellet több, előrántottam a pálcámat. - Ez hazugság! Nem fogja megtudni!- üvöltöttem a szavakat, nem érdekelt ki hallja, Em nincs itthon, más meg nem érdekel.
   - De megtudja, mert elmondjuk neki! Remek, most már pálcát is rántasz a saját apádra?- kérdezte csak nem nevetve. - Rendben, gyerünk! Ölj meg, ha annyira akarsz!-
Édesapám azt hitte, van bennem még valami jó, valami remény. Meglátta bennem a fényt... kár, hogy az nem volt ott...
   Arcom kisimult, s fagyos tekintettel néztem a dühös szempárba. - Viszlát... apám! Avada Kedavra!- arcom meg se rezzen, ahogy látom: apám szeméből kialszik a fény.
   - Neee!- hisztérikus, gyötrelmes, keserves sikítás, üvöltés tört fel édesanyám torkából. Rettegve nézett rám- Bran...
   - Avada Kedavra!
   Elteszem pálcám, és a zsebemből előveszek egy kést. Emma miatt, csakis miatta. Ne tudja, meg hogy a tulajdon bátyja gyilkolta meg a szüleit.
   Öt perc után az egész egy átlagos, mugli-gyilkosságnak látszott. A véres kést zsebre vágtam, s kirobogtam az ajtón, otthagyva szüleimet vérbe fagyva.

Átnézek a másik oldalra, ahol Emma mosolyog vissza rám. Ezt még ő maga csinálta a régi fényképezőnkkel. Elég jól sikerült kép, nagyon szép rajta.

   Összeomoljak térdeim alatt? Hazudjak? Sírjak...? Legszívesebben azt tenném... Nem! Nem, és nem és nem! Honnan tudtad meg?! Miért csinálod ezt?! Olyan könnyű volt hazudni, titkolózni, sokkal könnyebb, mint ezt most túlélni. Mennyivel jobb és szebb volt, hogy nem tudtad, ki követte el ellened el azt a merényletet. Egy szörnyeteg vagyok, édes kishúgom, de te ezt sosem sejtheted, sosem jöhetsz rá, miféléket követtem el, kik ellen, milyen módszerrel, tudomást sem szerezhetsz, mivel foglalatoskodom, amikor azt mondom, dolgom van, vagy elintézni valóm. Nem lehet! Nem rángathatlak bele az életembe! Az életed része akarok lenni, de azt nem hagyhatom, hogy te az én életem része légy! Meg tudsz engem valaha érteni, hogy miért csinálom ezt? Meg fogsz tudni nekem bocsájtani valamikor is? Nem hagyhatod, hogy a szörnyeteg elpusztuljon!

   Ha tudnám, hogy nyár van, és meleg, azt hihetném ledermedtem ültő helyemben. A szavakat csak lassan fogtam fel, mintha gyengeelméjű lennék. "Tűnj el a szemem elől!" Mondott valaha ilyet is az édestestvérem? Nem, de most van oka rá? Mit tehettem? Egy nem szokványos érzés fogott el, kegyetlenül körülölelt, és összeakar roppantani: a félelem. Nem szabad. Lehet csak elhagytam valahol egy alsógatyát, vagy egy volt "barátnőm" hívta fel, semmi komoly. Csak kiakadt egy kicsit valami jelentéktelen apróság miatt.
   Magam felé, szeretném fordítani, de nem hagyja. Nem akar rám nézni, és zokog szüntelen. Ahogy tovább hallgatom, szaggatott szavainak rekedt csengését, nem mozdulok, mint az ágyhoz szögeztek volna, meg sem mozdulok, izmaim megfeszülnek, arcom rezzenéstelen, levegővételek szűnnek. Szoborként éreztem magam, egy hideg és zord kőtömb. Tagadj... tagadj... tagadj! TAGADJ!
   Nem megy. Megrémítenek a szavak, hogy olyat mondok, amivel elüldözöm örökre, nem merem szóra nyitni szám. Elrontanék mindent akármit is csinálnék. Nem szabad megmozdulnom, megszólalnom.
   - Nem én... - nem, nem hazudhatok! - Emma...
   Úgy felállnék, felállnék a helyemről, és jó szorosan átölelném, vagy...
   Nem tehetem, vele nem... De ha csak az egyetlen esélyem ez?! Talán életemben először, valami nedves lepi el az egész arcomat, és a könnyek dúló pataként ömlenek szemeimből, nem a bűntudat miatt, nem Emma haragjától félek, hanem hogy nem látom többé. Felemelkedtem az ágyról, és pálcámat előkapva sírva, keserves arccal mondtam ki az átkot:
  - Exmemoriam!

A következő képen elmosolyodok. Ó, igeen, a nők. Nagy szenvedélyeim. Mindegyikük tud meglepetést okozni, a mai napig.

  Hiba volt azonnal testi kontaktust létesíteni, sőt talán egy fatális hiba. No sebaj, én nem adom fel, hisz: csak úgy lehet megismerni a határokat, ha átléped azokat. A lány haragosan húzza el a fejét, én pedig lassan, higgadt mozdulattal visszahúzom a kezemet.
   - Sajnálom. – kérek bocsánatot a viselkedésemért.
   Nem szabadott volna így letámadnom, főleg hogy nem bájcsevegni akarok. Bár ha azt szerettem volna, bár rég elküldtem volna a… klubhelységébe. Tulajdonképpen még nem is volt a tudomásomban, hogy melyik házba tartozik, de még csak a nevét sem sejthettem. Mindenesetre az előbbi manőverem után, tolakodásnak vélte volna azt is, ha most megkérdezem kicsoda is ő.
   Meglepő a viselkedése, általában a tanárokkal nem így viselkednek a diákok, vagy csak rengeteget változott a Roxfort mióta lehagytam a falait? Nem tartottam valószínűnek. Nem firtattam az ügyet tovább a gondolatban. A bocsánatkérésem kinyilvánításával egyhuzamban barátságosan nézek rá. Nem mosolyogtam már, de a szemem valahogy annak hatott. Nem tudtam, hogy tudok ilyet csinálni…
   - „Kissé bizakodva fordult oda Jane-hez: Tudod, egy verandán szeretném veled süttetni a hasam, egy tavaszi napon. Körülöttünk fák lennének. Virágzó cseresznyefák. Egy sárga, kissé kopott hintaágyban üldögélnénk ketten, figyelve a kis kerti tavunkat, amiben még azok a halak úszkálnának, amiket még előtte pár hónappal vettünk, amiből olyan nagy veszekedés volt. Nagy kert, tavacska, és mi ketten.” – félig suttogva, félig magamnak, félig felolvastam a könyvbeli idézetet. Igazán szép megfogalmazású volt ez a monológ, még ha nem is rajongok a szerelmes könyvekért.
   Nem fejtettem ki csodálatomat, hiszem, hogy csak pedálozásnak vélte volna, így mellőztem, csak elolvastam még kétszer magamban, és óvatosan becsuktam a könyvet.
   Tehetetlenül ültem egy csukott könyv mellett. Egy csukott könyv, mint ez kis szerelmes iromány, és mint egy jéghercegnő mellett…
   Akármennyire sem szerettem volna visszahozni a letargikus hangulatot – bár a méregben forrt sem a legkedvezőbb, mégis maga a lány kezdett bele ismét egy hasonló hangvételű mondatba. Érdekes volt, mintha csak költői kérdést tett volna fel, és nem várta volna rá a választ. Nem mertem megkockáztatni, így ugyanazzal a tekintettel, bemutatkoztam. Úgy, ahogy.
   - Brandon Gray-nek hívnak. – nyújtom kezemet illedelmesen. Nem kézrázásra, hanem ha elfogadja, akkor kacsóját enyhén megemelve egy pillanatra fejezem ki a tiszteletemet – Benned kit tisztelhetek? – kérdeztem vissza, és visszahúztam a kezemet.
- Yvette Delacour... -
   [...]
   Tudom, hogy vissza akarsz csókolni.
   Tudom, hogy nem akarsz elereszteni.
   Tudom, hogy akarsz.
   Tudom, hogy nem fogsz ellenkezni.
   Tudom, hogy bántani akarsz.
   Tudom, hogy kívánsz.
   Tudom, hogy igazam van…
   Emlékek szakadnak fel bennem. Emlékpillanatok. Érzések. Bevillannak combok, arcok, ajkak, hajfürtök. Mellek. Ujjak. Nyakak. Fülek. Csípők. Szenvedély, vágy, hőség, katarzis. Karmolások. Fájdalom. Tűz, vérfoltok. Ragaszkodás, vonzalom, túlfűtöttség. Mozdulatsorok. Lepedők. Alsóneműk. Sikolyok. Keserű nevetések. Visítások. Csattanás.
   Elborult elmém vadul tépi fel az emlékeket, mint valami holmi sebeket, amiből ismételten ömleni kezd a vöröslő, bugyogó, vér. A forró folyadék ellepi testemet, így feltüzelve érzékeimet. Lávaként terít be, ami után nem fog más maradni csak a pusztítás, és a tűz megmaradt helye, ami szépen lassan kihűl, akár egy női holttest.
   - Dorombolj Cicám! – morgom kéjesen fülébe.
   Mélyet szippantok göndör, ébenfekete fürtjeiből, és ismét belecsókolok a nyakába, de már nagyon szenvedéllyel, mint az előbb. Elég nehezen tartom meg józan ítélőképességemet, pedig a figyelmemnek nem szabadna lankadni Monique mellett (felett). Ezt bizonyítja a következő lépése.
   Fájdalmasan kezdek bele az ordításba, de magamba fojtom a jajgatást, így még időben sikerül elnyomnom, ahhoz, hogy ne kopogjanak két percen belül a szobám ajtaján. Fájdalmamban viszont elengedtek ujjaim, így a pálca önkényesen kihullott kezemből, és tompa hanggal landolt a szőnyegen. Ahelyett, hogy utánakapnék, okosan ránehezedek a nőre, nehogy több ilyen húzása is legyen. A pálcámért hiába nyúlnék, vak sötétben aligha találnám meg, főleg, ha begurult az ágy alá. Nála sincs pálca, és ez a lényeg.
   Egyik kezemmel leszorítom, másikkal beletúrok hajtincsei közé és megmarkolom azokat a tövüknél. Erősen oldalra rántom őket, hogy a feje az ajtó irányába csapódjon. A füléhez hajolok, és elmosolyodok.
   - Látod azt az ajtót? – mormolom. – Azon már nem jutsz ki élve. -
   Azzal visszarántom a fejét, belecsókolok ajkaiba, de nem engedem magamnak, hogy élvezzem keserű, duzzadt ajkait, mert megfeszítve az izmaimat belemarkolok ruhájába, és a lehető legerősebben feszíteni kezdem, míg az egy hosszú reccsenéssel szét nem szakad. Egyelőre nem veszem még le róla, hanem ismét ránehezedek. Még csak a melleit sem tudtam megcsodálni.
   - Ugye nem volt annyira drága? –

   Az események pörögtek egymás után. Levegőhöz nem juthattam. Megfojtottak.

   Az embernek okosan kell megválogatnia az ellenségeit. Itt el kell tekinteni az együgyű balfácánoktól, mert azok nem ellenfelek. Egy jó párbajozó lesből támad, könyörtelen, és lassú. Ügyes, pontos, aprólékos, részletes. Semmit sem csap össze, vagy siet el, bármennyire is sürgeti őt bármi is. Az idő sem számít ilyenkor. Kiismerhetetlennek kell lennie, nem szabad mutatni félelmét, vagy kétségeit, azt a látszatot kell keltenie, hogy tisztában van vele, csak ő juthat ki nyertesen ebből a csatából, így megfélemlítve ellenfelét. Meglepetéseket kell okoznia. Ha a helyzet megkívánja, és lehetősége is akad rá, akkor lelkileg is kell rá hatni. Pszichésen meggyengíteni, ezzel még jobban hátráltatva, és a vereségbe taszítani. Ha ismered, még jobb; személyes emlékeket, érzéseket vághatsz az arcába, éreztethetsz vele, ha ügyes vagy. És mi legyen, mikor már csak partra vetett halként vergődik a mocsokban? Eltiprod.

   A fiú fél. Retteg. Tökéletesen alakul minden, nem érti, miért hagyom még élve, nem fogja fel, hogy van még lehetősége ahhoz, hogy túlélje ezt a harcot. Pedig mennyire téved. A harcot másodpercről másodpercre átgondoltam, a fiú túlságosan kiszámítható, hogy meglepetést okozzon, így pontosan, mire hogy fog reagálni, már csak arra kell figyelnem, hogy ne találjon el egyetlen átka sem, és nyert ügyem van. Már csak hoppanálni sem tudna, ha akarna, lelkileg túlságosan gyenge most, és ahhoz nagy koncentráció kell, és jól tudja, hogy jobb ha inkább rám figyel, mert különben már ideje se lesz kigondolni, hogy hova szeretne menni.
   Csak akkor mer megmozdulni, mikor az utolsó szót köpöm ki neki, de utána nem habozik, támad is. Vért fog izzadni a párharc alatt. Nem indítok, bár már megtehettem róla, érezze csak azt, hogy nyeregben van, érezze, hogy még van esélye az Életre. Majd koppan. Mikor megmarkolja pálcáját, nonverbálisan elmondok egy Protego-t, így teljes nyugalommal álldogálok az elszánt fiatal előtt, mintha csak unatkoznék. A két átok visszapattan, majd a pajzs megtörik, én pedig megindulok felé, de mielőtt elé érnék felugrok, s hollóként szállok tovább, majd szélsebesen repülök pár méter, és eltűnök a szeme elől. Talán vakon fog lődözni átkokat. Talán lekezd futni.
   Játszok vele, mint macska az egérrel.
   És szörnyen élvezem.
  Halk, szakadozott szárnycsapásokkal keringek háta mögött, ezért bármerre fordul, nem láthat. A koromfekete éjszakában maximum furcsán-kék szemeimet láthatná, de ilyen távolságról azt is csak nehezen. Alig állom meg, hogy ne krákogjak párat örömömben. Nevethetnékem támadt, ahogy láttam félni őt. Mert rettegett, és nem is kellett hozzá látnom, mert éreztem. A lelke reszketett, mert tudta, hogy most fogja kiköszörülni élete csorbáját. Most fog megfizetni minden apró, piti kis bűnéért, minden epés megjegyzéséért, minden ütéséért, minden pálcalegyintéséért, minden átkáért. Biztos vagyok benne, hogy agyában felmerülnek a gondolatok, hogy el kellett volna menekülnie már az elején, hogy nem kellett volna ujjat húznia velem. Továbbá élhette volna jobban is az életét, többet szeretni, többet gyűlölni, többet inni, csajozni, és sokkal jobban kihasználni amúgy is sivár életét. De ő még csak erre sem méltatta szánalmas perceit a Földön. Miért gondolta ezeket? Mert félt.
   Sejtésem beigazolódott, végre okosan cselekedett, és bár szégyen a futás, de hasznos - kár, hogy ez most nem igaz. Előbb kellett volna okosabbnak lennie, és vagy ép bőrrel, vagy maximum egy végtaggal hiányosan tér haza. De most már nem fog sose hazajutni. Miket beszélek? Élve nem fog hazajutni.
   Nem indulok azonnal utána, hiszen könnyűszerrel le is előzhetném, ha akarnám, így ráérősen utánarepültem, egészen addig, hogy beérjem, és mikor már előzném meg, hogy visszaváltozzak előtte, a fiú megállt, és összerogyott. Lezuhant a földre, a mocskos hóba. Összeomlott testileg-lelkileg.
   Könnyedén köröztem párat felette, míg le nem szálltam elé, s egy gyors mozdulattal visszaváltoztam.
   Pálcám már a kezemben volt, de még nem használtam. Lábammal izomból oldalba rúgtam, hogy szétterüljön a hideg havon, és lábammal oldalra fordítva a fejét arcához nyomtam cipőm talpát.
   Mosolyogva oldalra biggyesztettem a fejemet.
   - Tudod megkímélhetném az életedet. - mondom, hátha megcsillan benne a halvány remény utolsó sugara, hogy aztán azt eltiporhassam a következő mondatommal. - De gondolom feltűnt, hogy ma nincs szerencséd. - várom, hogy elkezdjen sírni, vagy remegjen, lássam az arcán, hogy fél!
   - Most arra gondolsz, hogy jobb is lehetett volna az életed. Hogy jobban kihasználtad volna, ha tudod, hogy ezen a mocskos helyen fogsz meghalni, egy mocskos ember által! De már késő! - mondatom vége nevetésbe ment át, s szinte röhögve zártam le az ügyet.
   - Ölj meg, te gyáva! – kiáltja vért köhögve. – Gyáva!
   - Kívánságod, számomra parancs! Avada Kedavra!

Lapozgatva az albumot, rájövök, hogy sokkal több mindent kellett volna megörökítenem. Legalább ezek a fotók megmaradnak lassan múló, halványodó múltamból. Mert más nem fog.

Véget ért a jó, itt kezdődik a vész, itt nem használ a szó, itt nem használ az ész! Itt jobb, ha tovább mész, jobb, ha le nem állsz. Mondjad, mire vársz? Itt az van, amit látsz. Itt közeleg a vég, mindig szürke lesz az ég, azt elfelejted rég, hogy az élet mennyit ért. Azt mondjátok, még? Hát ennyi nem elég? Csak tessék, csak tessék, soha el ne felejtsék!

  Hol romlott el bennem az a valami? A lelkem. Hol romlott el? Nem hiába álltam be a halálfalókhoz. Én nem a Nagyúr iránti hűség miatt szegődtem a nyomába, nem a gyilkolás utáni vágy miatt, akkor miért? Hol csesztem el az életemet? Nem születtem gyilkosnak, de valahogyan mégis azzá váltam. De hogyan?! Hogyan…?
   Az utálkozásaim, a szüleim iránti irigység, hogy ők boldogok, én nem, az elfojtott bánatok, amivel erősebbnek akartam látszani – Emma szemében -, ezek tereltek le magáról az Életről? Miről szól az életem? Nők… Csábítás… Kínok… Üvöltések. Vér, könyörgés és pusztulás. Gonoszság, ravaszság, megfelelés utáni sóvárgás, siker elérése. Életek mentek tönkre kezem alatt, és ez addig nem érdekelt, míg az én életem sínen haladt – legalábbis én azt hittem. Most az én életemet tették tönkre. Miket beszélek?! ÉN tettem tönkre a saját életem! Csak is ÉN! Egyedül ÉN! Mert erről szólt az egész életem: én. Önző voltam mindig is, Emmát is csak magamnak akartam tudni, csak az én óvó karjaim közé engedtem, sehova máshova. Nem hagytam neki teret, mert önző módon magamhoz láncoltam. Nem hagytam élni. S most mit tehetek? SEMMIT! Mert elcsesztem! Elcsesztem az életemet, elcsesztem Emma életét, elcsesztem mindent! Egy kibaszott senkiházi vagyok.

Ne hidd soha, hogy így marad örökre, gondolj a jobbra, gondolj a szebbre! Ha már barát, nem ellenség csal tőrbe, akkor ne nézz, ne nézz többet a szemébe! Ha már a gaz a sírodat benőtte, akkor már mindegy, akkor már vége!

  Üvöltve rohanok végig a folyosókon. Tajtékzok a dühtől, arcomról folyik az izzadtság és a verejték. Nem érdekel ki lát, ki nem, ki hallja, ki nem. Őrültként lökök mindenkit arrébb, egy idő után már utat hagynak nekem, mikor meglátják tombolásomat. Torkom kiszáradt, de én csak nyeltem, nyeltem, hiszen könnyeket évek óta nem hullajtottam, és ezek után is így lesz! Ha eddig kibírtam tartással, büszkeséggel, és tisztelettel, akkor már végigcsinálom! Nem hagyom kárba veszni eddigi életemet, még ha hasztalan is volt!
   Kezemben pálca, s úgy nézek ki, mint aki éppen ölni készül, pedig már megtettem… És most gyilkolnék is. Mindenkit megölnék, akinek köze volt ahhoz, hogy ez így történjen, mindenkit megölnék, aki hozzám szól most, aki most boldog, akinek jobb az élete, mint az enyém, aki képes levegőt venni, és tükörbe nézni! Tetves rohadékok. Mindenki az!
   Hallom, ahogy utánam szól az egyik kollegám, de nem állok meg, mit sem törődök vele.

Mindenki üvöltse, mindenki kiáltsa,
Ha már téged visznek a koporsóba, minden hiába!

  Feltépem irodám ajtaját, és nagy robajjal bevágom magam mögött, és lihegve ráordítok egy záró-bűbájt. Pálcámat félredobom, és vadul belerúgok a legközelebbi tárgyba, egy ládába, ami nagy zsivajjal borul fel, s annak tartalma ki a földre. Nekiesek a könyvespolcnak, megragadom két oldalát, és elhúzom a faltól, és oldalra borítom, mire könyveim mindegyike a földre zuhan. Felhúzom pulcsim ujját, és rábámulok a Sötét Jegyre, ami elrontotta az életemet. Kezemen élénken látszanak a kidudorodó erek, ökölbe szorított kézzel próbálom legyűrni a remegést, ami elhatalmasodott rajtam. Idegesen néztem körbe, kapkodtam a levegőért. Mit tudnék még szétrombolni? Mennyi tárgyat, mennyi életet?

Soha, soha, soha nem érzek együtt veletek, könnyes lehet a szemetek, nem érdekel a lelketek, akkor is elmebeteg maradok, ha belegebedek! Ha síró gyereket látok én a szemébe nevetek!

  Zsebeimből mindent kiveszek, és a földre/ágyra/asztalra hajítom, ahova esik éppen, de a farzsebemben talált lapocska a kezemben marad. Remegésem nem hagy alább, de ordításom abbamarad. Mi ez?
   Kihajtogatom a valamiféle nedvességtől megszáradt, ropogós pergament, és az első szónál elejtem a lapot, hitetlenkedve bámulom a földön kiterült lapot, de nem sokáig, kapkodva felveszem, és meggyűrve oldalát szorítom – így kezdem el olvasni.

A testvérem voltál.
   Az egyetlen bátyám.
   Amióta ismerlek, felnézek rád, Brandon. Mindig is szerettelek, talán sokszor már jobban is, mint azt megérdemelted, de a bátyám voltál, és ez a tény elvakított… egy darabig.
   Mikor kicsi voltam, azt mondtad örökre te leszel a legjobb barátom, azt állítottad mindig szeretni fogsz, és a legjobb testvérek leszünk a világon.
   Hazudtál.
   HAZUDTÁL!!
   Persze tisztában vagyok vele, hogy azok a szavak, csak egy üres fecsegés töltelékszavai voltak, hogy egy buta kislányt álomba segítsenek, de én akkor komolyan vettem őket. És ezzel te is tisztában voltál.
Már nem vagyok kislány, és már mindent tudok. Elkerülhetetlen volt, hogy ez legyen, remélem, tudod, elkerülhetetlen volt, hogy kiderüljenek a mocskos kis titkaid, mert ugye nem gondoltad, hogy örökre a homályos ködfüggönyön keresztül foglak látni? Annak az ártatlan Brandonnak, akinek semmi hibája. Aki nem halálfaló, nem gyilkos, nem kegyetlen, és hazudozó. Csak a testvérem.
   Bizonyára most örömmel olvashatod ezt a levelet, melyet könnyeim áztattak.
   Mert ha ezt olvasod, akkor én már nem élek.
   Te öltél meg, ahogyan azt akartam, én pedig elértem a célomat. Mert miután végeztél anyuékkal, nem tehettem mást. Meggyűlöltelek. Vagyis csak próbáltalak, de a bátyám vagy, nem gyűlölhettelek, de szeretni sem akartalak.
   Valószínűleg most büszke vagy magadra. Gratulálok, az egész családot kiirtottad. Egyedül maradtál. Csak te, Brandon.
   Most mihez akarsz kezdeni? Most, hogy már mindent, amire vágytál, véghezvittél?
   Most, hogy már megöltél?
   Szeretlek. Ezt nem fogom tagadni, mert nem tudom. A bátyám maradsz, örökre, de én már nem vagyok a húgod. Nem te tagadtál meg engem, hanem én téged. Téged, a szüleink gyilkosát, téged, aki merte bántani a saját húgát, aki kitörölte emlékeit, csak hogy neki jobb legyen!
   Mindig a jobb érdekében harcoltál, azt viszont sosem ismerted fel, mi is az igazán jó. Sosem tudtad, melyik oldalra kell állnod, én pedig segíteni akartam neked, de nem hagytad. Mert azt hitted, te jobb vagy, te mindent tudsz?
   Milyen a Sötét Nagyúr seregében szolgálni? Milyen érzés olyan gyilkosok között élni, mint te magad?
   Tudod, én csak egyet szerettem volna. Élni.
   Voltak álmaim, voltak céljaim!
   Fel akartam nőni, Brandon, de te elvetted tőlem az ehhez elengedhetetlen dolgot.
   A szüleimet. A szüleinket!
   Őket szerettem a világon a legjobban, ezzel tisztában voltál. Hát miért tetted? Csak hogy nekem fájjon, csak, hogy ne menekülhessek hozzájuk, hogy végleg rád legyek utalva, s te perverz vággyal ölelhess át?
   GYŰLÖLLEK!!
   Megkeserítetted az életem.
   Így most megöletem magam. Veled. Attól fosztalak meg, ami talán a legfontosabb neked, épp úgy, ahogy te is tetted.
   Mindent elrontottál, nem is tudom, miért írok neked búcsúlevelet, hisz még ennyit sem érsz. nem érdemled meg.
   Remélem szép életed lesz, s habár nem lehetek a gyerekeid nagynénje…
   Viszlát, Brandon.
   Soha többé nem látjuk egymást.
   Majd néha küldök levelet hozzád, a pokolba.
   Mert én a mennyben leszek… anyuékkal. [Emma Gray pennájából]

   Két óra telt el.
   Két hosszú, fáradságos, kemény óra.
   A végtelenségnek tűnt.
   A mosdónak támaszkodom, bal kezemben az összegyűrt levél, jobb kezem ökölbe szorítva támasztja testemet. Érzem, ahogy a vér folyik le az összes ujjamon. Az üvegszilánkokon állok, és a lefolyót bámulom megigézve. Nem is azt bámulom, csak nézek. Nézek a semmibe. Meg sem próbálom lenyelni a már egy órája folyamatosan patakzó könnyeimet. Olykor-olykor nyelek egyet, vagy köhécselek, krákogok a sok nedvességtől. Hajamról is csöpög a víz, ahogy a zuhanyrózsából is. Mocsok uralkodik mindenhol, de ennek így kell lennie. Nem számít, most semmi sem számít. Tehetetlenül szuszogok egymagamban, mint valami partra vetett hal. Gyenge vagyok, lábaimat egy hajszál választja el attól, hogy összeboruljanak alattam. Gondolkozom azon, hogy hogyan tudjam ezt visszacsinálni. Pedig teljes tudatában vagyok annak, hogy sehogy. Ezt a végzetes hibát már sehogy sem tudom megjavítani. A kurva lelkiismeret örökké marcangolni fog, égetni, míg bele nem döglök! Szét akarok szakadni, de nem megy.
   A vér szüntelenül ömlik.
   A víz folyamatosan csobog.
   A verejték csillámlik.
   A könnyek csak folynak és folynak.
   És nem tudok, mit tenni. Mert már mindegy. Minden mindegy.

Nem vagyok már kisgyerek, de hiszek még a csodákban.

  Azt hittem megbocsájtott. Azt hittem visszajött hozzám. Azt hittem szeret még, pedig gyűlöl.
   Erősen megszorítom a papírgalacsint, a körmeim már régen nyomot hagytak tenyeremben. Görcsösen markolom, a vér erősen lüktetni kezd, de nem érzékelek semmiféle fájdalmat. Minden csekély karcolásnak tűnt ehhez a rémes históriához képest. Egy rossz álomba csöppentem, amiből rohadt gyorsan fel akartam ébredni. A tükör sem segített. A jeges víz sem segített. Hát mi kell még ahhoz, hogy felébredjek?
   Emma, hozzád szólok. Miért kerestél meg? Miért nem kezdtél új életet? MIÉRT?! Most jobb? Tönkre tettél, érted? Miattad leszek lelki nyomorék, te rohadék! Kibaszottul szerettelek, nem akartalak elveszíteni, de még mindig jobb volt nélküled, úgy, hogy éltél, minthogy veled, de halott vagy. Mert MEGHALTÁL! Itt hagytál ebben a mocskos pöcegödörben megrohadni! Most örülsz? Most olyan egyedül vagyok, mint te! Remélem kettőnk közül legalább TE boldog vagy!
   Hangosan zokogtam a vércseppes mosdó felett. Remegve borultam a szélére, és próbáltam megemészteni a gondolatot, hogy megöltem a saját húgomat.
   - Direkt intézted így, mi?! – gondolok a levélben leírtakra. – Szándékosan, hogy még egy utolsót rúgj belém! Miért csináltad?! Miért?! TE IS UGYANOLYAN VAGY, MINT ÉN! – ordítom a porcelánnak. –Ugyanolyan önző és aljas vagy, mint én, csak te nem vallottad be magadnak! –

A szabadság magányos dolog.
[...]

Az emlékeket felidézve, dühödten vágtam a fotóalbumot a sarokba. Remegtem, mint az elmúlt időben annyiszor tettem. Cigarettát akartam, hogy lenyugtassam magam. Hol egy rohadt szál?! Sehol, mert már mindet elszívtam. Az alkohol is kifogyott. Mindenből kifogytam. Minden kibaszott érzelemből, minden rohadt családtagomból, múltam minden percéből. Mert, régi önmagam már nem fog visszatérni. Ugyanazzal a gyilkos átokkal pusztítottam el, amivel kiontottam utolsó élő rokonom édes vérét, a húgomét.
   Újra felkapom a könyvet, és egy bizonyos képhez lapozok. Elnézegetve, fülemben csengnek Monique szavai.
   "- Gyerünk! Nézz úgy, mintha Tiéd lenne a világ!"
   Intsetek könnyes, keserves búcsút, mert megjött az új Brandon Gray, aki megesküszik életére, hogy ezentúl még kegyetlenebb, még pusztítóbb, még erősebb, és még veszélyesebb lesz, mint eddig!

Jellem

[Brandon, mint jó kisfiú]

   Igyekszik példás magatartást mutatni, s eltitkolni legnagyobb titkát. A húgával szemben mindig törődékeny, szeretetteljes, és megértő volt. Óvta, szerette, sokáig azt hitte, hogy sose fogja elveszíteni. Ő volt számára a maga megtestesült báj és kedvesség, amit meg kell óvni minden rossztól, amivel az Élet sújthatja.
   Akik nem ismerik azoknak egy csupa titkokkal ellátott fiatalember. A lányok nagy kedvence, minden egyes buli után egy egy éjszakás kaland következik. Borzasztó szenvedélyes, ám nehezen esik szerelembe, s ha mégis, akkor nehezen engedi el a lányt.

[Brandon, mint rosszfiú]

   Mint tudjuk, a fiú halálfaló, s cimborái körében igyekszik makulátlannak mutatni magát. Gyors és ravasz, többnyire kiszámíthatatlan, általában mindig egy lépéssel mások előtt jár. Roppant intelligens fiú, sokan azt mondják, kár, hogy rosszra adta a fejét. Szégyelli, hogy félvér, így ha ez a téma esik szóba, akkor lehajtott fejjel ül és hallgat. A többi Halálfalók előtt érzéketlennek, kegyetlennek és durvának mutatja magát, ami igaz is. Ha húga nem volt a színen, akkor érzéketlen tuskó volt, ám Emma előtt semmiféleképpen nem lett volna az. Éppen ez volt a gyenge pontja. A húga, így nem csoda, hogy a legtöbb Halálfaló nem tudott Emma Gray létezéséről.
   Miután meghalt Emma Brandon teljesen kifordult magából. Annyira legyengült, mint még soha, ezért sem mutatta magát abban a pár hétben majdnem senkinek. Elgondolkozott az életén, hogy miért is állt be Halálfalónak, dühöngött, csapkodott, sírt, teljesen padlón volt. Nem érdekelte a büszkeség vagy a tisztelet, csakis húgát gyászolta, s magát ostorozta, amiért ő volt a hibás.
   A magánytól való félelem, és bánata átcsapott gyűlöletté, és dühvé. Megesküdött, hogy ezentúl maga mögött hagyja a régi Brandont, nyápic, gyenge énjét, és minél erősebb és veszélyesebb lesz.

Apróságok

mindig ||
- pontosság
- Emma
- tisztelet, tartás
- nők
- még több nő
- alkohol és cigaretta (mértékkel)
- Dante Fcartrough
soha ||
- szülei
- pontatlanság, késés
- érzelmek kimutatása
- szégyen
- tikkasztó hőség
dementorok ||
S éreztem, hogy a düh elhatalmasodik bennem, elkiáltom magamat, és pálcámból egy zöld fénycsóva veszi célba a fejvadászt. De sajnos ő gyorsabb volt, mint én, s ahogy elugrott az átok a mögötte ácsorgó fiatal, szőke lányt találta el. Nem akartam elhinni, hogy megöltem a saját húgomat… Az én egyetlen… és szerető Emmámat…
mumus || Emma holtteste
Edevis tükre ||
Magát látja a tükörben, oldalán Emmával. Látszólag nagyon boldogok, mosolyognak és együtt nevetnek.
százfűlé-főzet ||
Bronz színű, keserű ribizli színű, és édeskés illatú
titkok ||
- Félvérként nem veti meg a félvéreket.
- Tagadja, hogy ő ölte volna meg Emmát.
- Szerelmes Yvette Delacourba, de ezt sose merné bevallani magának.
rossz szokás ||
- cigarettázik (bár próbál leszokni)
- nagyon ingerült lesz, ha valaki pontatlan, ez csak a saját hülyesége

A család

apa || Alex Gray, 38 éves, mugli születésű [elhunyt]
anya || Jessica George, 37 éves, aranyvérű [elhunyt]
testvérek || Emma Gray, 17 éves, félvér [elhunyt]
családi állapot ||
Egyedülálló (-nak vallja magát, de kapcsolatot folytat Yvette Delacourral)
állatok || -

Családtörténet ||

Édesanyja aranyvérű volt, ezért sem értette soha, hogy hogy volt képes hozzámenni egy mugli születésű férfihoz, akiben valami csoda folytán volt csak mágia. Édesapját mindig is gyűlölte, édesanyját pedig nem bírta megérteni, így minden energiáját Emma, a húga felé fordította.
Miután végleg betelt a pohár, megölte szüleit, szándékosan, míg majdnem egy évvel később véletlenül húgát is. A Gray családfából már csak Brandon maradt. Szülei házát eladta, örökségét felvette, és most egy belvárosi lakásban él.

Külsőségek

magasság || 190 cm
tömeg || 78 kg, karcsú, enyhén izmos alkat
szemszín || kék
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || Maximum a magassága.
kinézet ||

Igen magas személy, ezzel kitűnik a tömegből, rendkívül elegánsan mozog, mintha úri család sarja lenne. Sokszor kimértség árad belőle, elegancia, mégis nagyon férfias a megjelenése. Szeret elegánsan öltözni, gyakran hord inget, hozzá fekete nadrágot, és néha még nyakkendőt is látni rajta. Első ránézésre nem tűnik veszélyesnek, nyugodt és kedves teremtésnek látszik.

egészségi állapot || egészséges

A tudás

varázslói ismeretek ||

A Roxfort hétéves tananyagát tudhatja magáévá. Rendkívül jó eredményeket ért el Sötét Varázslatok Kivédésében, Számmisztikában, Átváltoztatástanban. Természetességgel használja a főbenjáró átkokat. Előszeretettel alkalmazza a Cruciatus-átkot. Ezenkívül még rengeteg sötét varázslatot sajátított el az évek során. Kiváló legilimentor és animágus, amire nagybátyja tanította, mielőtt még meghalt.

mugli képzettségek ||
Talán ide sorolható kevés francia-tudása.
pálca típusa ||
13 hüvelyk, szőlő, sárkányszívizomhúrral, Klikk!
különlegesség ||
- Legilimentor.
- Animágus - alakja holló

Karrier

végzettség ||
- Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola (1989-1996)
- RAVASZ-ok: ÁTV.; BBT.; BIT.; MT.; SVK.
foglalkozás ||
- Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola – Inspektor
- Reggeli Próféta – Szerkesztő és cikkíró
státusz ||
Nem tudják róla, hogy Halálfaló, próbál minél nagyobb titokban maradni, ezért nem is körözik, viszonylag biztonságban van.
Küldetés-végrehajtató, illetve a Belső-Kör tagja.
szolgálati idő || 1996 óta
hogyan lehetne a karakter a Nagyúr hasznára? || Biztos informátorokat ismer, kiváló legilimentor és animágusként könnyen megállja a helyét a csatlósok között.

Szerepjáték-példa

Zsenge, és harmatos. Friss, puha. Törékeny.
   Egy tulipán. Vörössége elcsábít, oldhatatlanul elragad, és magához láncol. Ott tart, de csupán míg kiélvezed ezt a gyönyörű színt, magadba szívod, mint valami bódító illatot. Testedet átjárja a vörös szín melegsége, felpezsdíti véredet, egészen, míg porig nem éget. Teljesen. Holmi főnixmadárként, talán ez a vörösség, ez a zsenge, és harmatos, friss, puha, és törékeny tulipán életereje lehel beléd újult erőt, hogy az egész elkezdődjön előröl.

   - Úgy örülök, hogy megismertelek Sebastian!
   Lassan elnézek a felkelő Naptól szikrázó víztükörről, és tekintetem végigfuttatom először a hosszú mezítelen lábakon, combokon, a kissé vékony, és rendkívül törékenynek látszó felsőtesten, a szabadon hagyott vállakon, mígnem a szőke, göndör fürtökkel közrezárt fehéres, már-már porcelánra hasonlító arcra nézek, illetve annak kék szemeibe. Elidőzök a lélektükrökben, ami messzemenő boldogságot sugárzott.
   - Tudod, nem sok mindenkibe szeretek bele ilyen hamar…
   A mondat vége már csupán halk motyogásba húz át, szinte alig hallom meg, de a jellegzetes szót, én is kihallom. A szende, bátortalan megnyilvánulásra önkéntelenül is elhúzódnak ajkaim, de csak halványan. Ujjammal végigsimítok puha arcán, mire az észrevehetően lángba gyúl - azonnal levörösödik. Szeméből kiolvastam a kérdést.
   - Én is szeretlek. – mondom bársonyos hangon, és kicsit még elidőzök rajta, de miután látom rajta, hogy még mindig szégyenlősködik, visszanézek a tóra. A Nap lassacskán felkel.
   - Tegnap nem is volt olyan vészes, nem? – fordul hozzám, már kicsit felszabadultabban.
   - Nem, tényleg nem. – erősítem meg hitét. – Anyukád kedves teremtés.
   Halványan elmosolyodik.
   - Ahhoz képest, hogy még csak három hete ismerlek, elég gyorsan megszeretett.
   Nem válaszolok, inkább a Napra nézek, ami már elhagyja a horizontot. Visszafordulok, és szótlanul, minden figyelmeztetés nélkül, puha, vörös ajkai közé nyomom enyéimet, és határozottan megcsókolom. A hirtelenségre meglepetten felszusszan, szinte kilibabőrözik. A csókot viszonylag gyorsan abbahagyom, de a végét elhúzom, és lassan emelkedek el, csak pár centire, és szemeimet az övéibe fúrom. A seprűszerű szempillák alól boldogság sugárzik. Nyomok egy apró csókot nyakára, és elhúzódok.
   - Ideje mennünk.
   - Jaj, nem értelek Sebastian! – nyafog viccesen.
   Felállok a fűből, és leporolom magamat, majd felsegítem őt is.
   - Miért? - kérdezek vissza, bár tudom, mire gondol. A park egyre gyorsabban telik fel emberekkel.
   - Olyan vagy, mintha vámpír lennél, utálsz nappal mutatkozni! – a vámpír kifejezésen bájosan elszórakozik, én pedig átkulcsolom kezeit, nyomok egy puszit arcára, és elindulunk hazafelé.

„- Nem szeretem, ha megvárattatnak. Türelmetlenül várom, hogy elhozd.
- Hamarosan, Nagyuram, hamarosan!”

Türelmesen várom, hogy kaput nyissanak a nagybirtok elején. Mikor hangos csilingelés hallatszik a kapu mellett lógó csengő irányából, a vasszerkezet magától kitáródik, én pedig célba veszem a nagy házat, amihez egy hosszú kavicsos út vezet. Az út kellemes, halvány fénnyel volt megvilágítva, hogy így, este is el lehessen találni a kisebb kastélyhoz. Egy pillantást sem vetek a gyönyörű virágokra, és sövényekre, amiket még múltkor nagy bőszen csodáltam a lány társaságában – most csupán határozottan haladok előre, hallgatva lépteim ropogását a kavicsokon.
Az ajtóban már várt, az átlagnál elegánsabb, vörös ruhácskában, ami kecsesen simult rá, fiatal kis testére. Szőke haja magasan fel volt tűzve, csupán pár göndör, elszabadult tincs zavarta meg a tökéletes hajkoronát.
   - Gyönyörű vagy! – bókolok, és kezet csókolok neki, mire ő elneveti magát.
   - Azért nem az angol királynőnél vagyunk!
   - Nem úgy néz ki! – nézek le ruhájára, így feltűnéstelenül végigmérve őt.
   - Gyere, lassan kész a vacsi!
   Nem kell elvezetnie, már jártas vagyok az otthonában. Már kétszer is voltam itt, és mindkétszer találkoztam özvegy édesanyjával. Az egymásból nyíló helyiségeken átmasírozunk, mígnem az ebédlőhöz nem érünk, ahol már vár az anyja. Hasonlóan, mint a lánya, ő is egy elegáns orgonaszínű ruhát visel. Kellő illedelmességgel üdvözlöm, és leülünk vacsorázni. Nem hiába van kiöltözve mindkét hölgy, születésnapot ünnepelünk. A vacsora után az ajándéknak is felfedem a kilétét.
   - Boldog 15. születésnapot!
   Háta mögé lépek, és félrelökve pár tincset, felhelyezek egy ezüst nyakláncot a lány meztelen nyakára, és nyomok egy csókot rá.
   - Ez gyönyörű! – lelkendezik.
   - Valóban. – reagál mögülünk édesanyja, én pedig pillantást váltok a zöld szemekkel, míg a lány önfeledten nézegeti ajándékát. Az anyja szemében furcsa zavarodottságot látok, de lágyan elmosolyodok, ellépek lányától, és az ajándékzacskóért nyúlok, amiből előhúzok egy szál lila íriszt, és kezet csókolva átnyújtom a virágot.
   - Virágot a virágnak! – mosolygok halványan, mire a nő szemei megrándulnak, és egy furcsa, zavart mosoly kúszik fel orcájára.
   Egy lassú fordulattal visszafordulok a lányhoz, és bársonyosan elmosolyodok.
   - Elteszem a nyakláncot, gyere addig fel Bastian! – azzal gyors léptekkel a lépcső irányába lépked, én pedig indulnék utána, de egy zavart női hang megállít.
   - Sebastian! – nem fordulok vissza. – Köszönöm a virágot! – mondja érdekes hanglejtéssel, mire visszanézek a fiatal anyukára, és ismét elmosolyodok.
   - Semmiség! – és a lány után eredek.

   Ismét belépek a tinédzser szobába, mint legutóbb, de akkor csupán csak futólag volt időm megnézni, mit rejt a lányszoba. Nem is nagyon érdekel a szoba, csak végigfutok rajta szemeimmel. A baldachinos ágy háttámlája a falnak van tolva, de maga az ágy középen helyezkedik el. Szemben vele egy gardróbos szekrényajtó, ami mögött bizonyára egy kisebb helyiség található. Mellette egy tükör, amellett pedig egy roxfortos láda.
   A lány az asztalra teríti a nyakláncot, de én mellészegődök, átkarolom hátulról, és úgy fogom meg a láncot két végénél. A testet gyengén magamhoz húzom, és alig érintve azt, végighúzom az ékszert rajta, egészen a nyakáig, ahol összekapcsolom ismét. Már fordulna meg, de megszorítom karjaimmal, és azokat összefonva magamhoz ölelem. Nyakára lehelek egy csókot, majd még egyet. Kezemet végighúzom combján, egyre feljebb haladva, mire ő összerázkódik, és érzem, ahogy el akarna húzódni. Arcomat kiemelem parfümözött nyakából, és a füleihez emelem ajkaimat.
   - Szeretlek!
   - Én is, de…
   Egy határozott mozdulattal szembe fordítom, és vadul ajkai közé fúrom magam, mire egy hangos szusszanást hallat a fiatal lány. Combjai alá nyúlok, felhúzom őket derekamra, és átviszem őt az ágyra. Hátára eresztem, majd fölé magasodok. Felkúszok arcáig, ahol az izgatott, félő szemekkel találkozok, de orra alatt megbújik egy mosoly.
   - Ne félj! – suttogom, és megcsókolom mellkasát.
   - Nem félek! – válaszolja bátortalanul, és felhúz magához, hogy megcsókoljon…
   […]
   A meztelen, érintetlen test védtelenül fekszik előttem, nyelvem vad táncot lejt az ügyetlen társával, de úgy érzem, hogy ingemhez nyúlnak, ezért én lefogom az erőtlen kezet.
   - Most te jössz! – suttogta, és megpróbálkozott megint, de én nem engedtem, hiszen léptek hallatszódnak a lépcső felől.
   - Merlinre, ez az anyám! – elengedem kezeit, ijedten kibújik alólam, és felrángat az ágyról. Kétségbeesetten kapkod a ruhájáért, de vigyorogva megállítom, és átkarolva két kezemmel a gardróbhoz vezetem.
   - Mit csinálsz?! Anyám itt va… - kopogtatnak az ajtón.
   - Bianca?
   - Sssh! – csitítom, de kapálózik, mire óvatosan belököm a ruhák közé, és rácsukom az ajtót.
   - Mégis mi…
   - Meztelen vagy. – suttogom az ajtón keresztül, mire a mocorgás hangjai megszűnik belülről.
   - Mit csináltok ti annyi ideig ott bent?! – dörömbölnek az ajtón.
   Megigazítva ruházatomat, lassan kinyitom az ajtót, mire egy tajtékzó, lila ruhás nő fut be rajta.
   - Hol van Bianca? – kérdezi. Semmi nyoma nincs a tíz perccel ezelőtt látott, bájos, nyugodt, furcsa pillantású asszonynak, helyette egy zavarodott, riadt nő áll előttem. Az ágy alá néz, majd a függönyhöz indul, de én megállítom, és nyugodt hangon kérdezem:
   - Valami baj van? – felvonom szemöldökeimet.
   A nő gyanús pillantással körbenéz a szobában, majd rám néz, a ruházatomra, és végül a szememre.
   - Hol van Bianca? – kérdezi ismét, de már kevesebb dühvel. Hangját lehalkítja, és megrendült hitét próbálja eltakarni egy félszeg mosollyal.
   - A mosdóban van. Miért, mit gondolt? Csak nem, hitte, hogy… - csodálkozó pillantásomra azonnal reagál az asszony.
   - Jaj, Sebastian annyira sajnálom! – egy mély levegőt vesz, és hangosan kifújja azt, arcvonásai kisimulnak, és a megnyugvást vélem felfedezni vörösbe gyúlt arcán. – Csak tudja, olyan sokáig elvoltatok, és te tudod hány éves vagy, és… Ó, én sajnálom! – szabadkozik, de csendre intem.
   - Sssh! – közelebb lépek, és megfogom kezeit. – Semmi baj Lucretia! – megértően elmosolyodok. –Megértem. Nehéz lehet Önnek! Itt a háború, és elvesztette gyermeke apját.
   - Igen-igen… - mondja zavartan. A megkeseredett nő fátyolos szemeibe nézek, és kissé félrebiccentem a fejemet.
   - Bizonyára nagyon magányos… - egyik ujjammal végigsimítok arcán, és hallom megremegő levegővételét. – Csak a lánya maradt magának. – suttogom. – Megértésre – tarkója mögé csúszik tenyerem-, és törődésre vágyik. – és magamhoz vonom, majd számat az övére tapasztom.
   A fiatal özvegyasszony elfelejtve minden körülményt, vadul átkarolja nyakamat, mire felhúzom combjait derekamra, és az ágyra fektetem, pontosan ugyanoda… Megszabadítom ruháitól, és eszeveszetten csókolni kezdem minden porcikáját, mire halk nyögések szakadnak fel a nőből, majd az ingemhez nyúl, de most nem fogok le semmilyen kezet…
   […]
   Elszakadok az izzadt, kimerült testtől, és felkapva ingemet, nadrágomat, felállok a baldachinos ágyról, Lucretia pedig azonnal felül az ágyban. Szőke haja kócosan veszi körbe kipirosodott arcát.
   - Sebastian! – ijedt, értetlen arca láttán szélesen elvigyorodok, visszahajolok, kezemet ismét tarkója mögé csúsztatom, megcsókolom, s közben letépem nyakából az ékszert, majd gyorsan elhúzódok. – Micsoda? Ne, azt ne! – kiabálja kétségbeesetten, és azonnal rájön mindenre. Mindenre, amit az elmúlt hetek alatt műveltem.
   Halkan felkacagok, előhúzom pálcámat, és a nőre szegezem. – Exmemoriam! – a nő eszméletlenül visszacsuklik az ágyra, ahonnan már csak emléket vesztve fog felébredni.
   Elégedetten végignézek a meztelen nőn, és a gardrób felé veszem az irányt. Kinyitom ajtaját, és lenézek a földön kucorgó, ruhátlan tinédzserre.
   - A nyakláncot megtarthatod, valódi! – mondom hetykén. A lány kitágult szemekkel felnéz rám, és suttogni kezd, de nem úgy, mint fél órával ezelőtt.
   - Átkozz meg... - mondja rezzenéstelen arccal. Lassan elmosolyodok, és ingatom a fejemet. - Kérlek. Nem akarok emlékezni rá... Kérlek!
   Begombolom utolsó inggombomat is, lenézek a kisírt szemű lányra, és elmosolyodva egy halk pukkanás keretében, eltűnök a vidéki birtokról.

„- Nagyúr! Meghoztam a nyakláncot!
- Végre valahára, Gray. Végre valahára…”

Egyéb

avialany|| Chace Crawford *_______*