Ha a halottak visszatérnek.

[CÍM:]

CÍM: Ha a halottak visszatérnek.
TÍPUS: Dráma.
SZEREPLŐK:

• James Wolf
• Barbara Kenneth
• Caleb Dawis
• William James Wolf
• egyéb (gyógyítók, tömeg, stb... )

Kíváncsi voltam a jövőmre.
Tudni akartam mindent.
Azóta már megbántam.

- Kíváncsi jövőjére? Jöjjön! Jöjjön csak közelebb, bátran! Gyerünk, fiatalember, ne legyen szégyenlős, fáradjon közelebb! – a férfi hangja a fél Abszol Út figyelmét elkerülte. Manapság tele volt a varázslók varázslatos sétánya, hasonló csalókkal, akik csak a pénzt akarták kicsalni az ember zsebéből. Akiknek csak a galleon számított, s cserébe holmi szappanoperákba illő képekkel etették a tejelőket. Ez a férfi azonban más volt. És rám nézett. Megtorpantam, s felvontam szemöldököm. Tekintetemmel a ruházatát, bódéját vizslattam.
- Na, Mr. Wolf, ne habozzon! Tudom, hogy mennyire kíváncsi… - arcom egy árnyalattal fehérebbre váltott, ahogyan nevem hallottam. Jó, most vagy én vagyok a hülye, vagy ez a csávó, komolyan tudja, hogy hívnak? Közelebb léptem hozzá, és az az alacsony asztalon elhelyezett merengő-szerű tárgyra néztem. Olyan volt, mint a merengő, és közben mégsem. Látszott rajta, hogy ez valami továbbfejlesztett változat. Vajon legális?
- Ez mi? – böktem ujjammal a tárgy felé, mire a pasi elmosolyodott. Tisztában volt vele, hogy nyert ügye van.
- Hiába mondom a nevét, az magának kínai lenne, Mr. Wolf. Mert ez egy kínai találmány. Sárga kis barátaink fejlesztették ki merengőkből, s csak limitált számban adtak el belőle.
- És magának hogy volt pénze rá? – húztam fel szemöldököm.
- Nem mondtam, hogy vettem. – hangzott a sötét válasz, majd hangja ismét vidámabbra váltott. – Ha ad pár csepp vért, máris belecsaphatunk a lecsóba. Szabad? – tartotta pálcáját kezem felé.
   Nos, ez egy veszélyes holmi, és ha esetleg olyat tudok meg belőle, amit nem szabadna? Mi van, ha azt látom, hogy halott leszek, sőt, mi van, ha ez az izé kinyír? Nem bízhatok meg benne, hiszen azt sem tudom, honnan tudja a nevem! Kétkedve néztem a pálcára, majd pár másodperc után felrántottam talárom ujját, jobb karom odatartottam neki. Egy apró vágást ejtett csak csuklómon, apró szúrás, és pár csepp vér, melyet hagy a tárgy tükörszerű tetejére csöppenni.
   Nem félhetek, hiszen ez csak egy továbbfejlesztett merengő.
   Amiben majd a jövőmet láthatom. Nem lehetek gyáva, nem lehetek ostoba. Egy ilyen alkalmat muszáj kihasználnom. Ha nem teszem, napokig azon fogok kattogni, mi lett volna, ha…?
- A tíz évvel későbbi jövőt fogja látni, s csupán öt percre. – nézett mélyen szemeimbe. Íriszei piszkoszöldek, egészen különös… Bólintottam. – Fizetni ráér utána is. Ha nem lát semmit, nem kérek pénzt. – tájékoztatott, mire ismét bólintottam, de ezt már nem látta, mert a jövőbelátó izé megváltozott. A tükörfelszín mögött egy kellemesen berendezett szobát láthattunk. A varázsló felnézett, és jelentőségteljesen bólintott. – Mehet, Mr. Wolf. A jövője várja. – suttogta, olyan, mintha nem is az Abszol Úton lennénk. Minden szavát tisztán értettem, pedig mögöttem boszorkányok, és baglyok zsivaja keveredett. A piszkos kis sikátor felé senki sem nézett, így senki sem láthatta, ahogyan James Wolf, botor módon fejét a különös szerkezetbe mártja, s elnyeli jövője.

„Arcomat eltakarom, de lásd, szemem könnyes, ha más ölel át. Emészt, éget a szótlanság.”

   A szín hamar változott, s mintha egy emléket néznék a merengőben, tárgyak öltöttek alakot mellettem. Egy ház nappalijában voltam, de nem sok időm volt körbenézni.
- Megjöttünk! – a nő belépett az ajtón, egyik kezében fia volt, aki körülbelül három éves lehetett, másik kezében egy bevásárlószatyrot tartott. Közelebb lépek hozzájuk. Pont előttük állok, de ők nem láthattak engem. Az arcát nézem. Szemei, arca vonalai, a megjelenése. Úgy érezem ismerem, de nem tudom eldönteni, pontosan honnan. Öregebb nálam. Tekintetem a kisfiúra téved. Kócos, fekete haja volt.
   Az anyja lerakja, ő pedig elszalad mellettem. A nő mosolyogva néze utána, majd tekintete elterelődik, és egész testében megdermed. Valószínűleg megláthatott valamit, ami rosszul érintette. Megfordulok, hogy megnézzem, mi lehet az. Egy polcon képek voltak, szépen, sorba rendezve. Odalépek, hogy magam is szemügyre vehessen őket.
   A legtöbbön a kisfiú volt, de volt egy, amin a nő, meg egy idősebb férfi is volt, mintha egy családkép lenne, aztán pedig egy másik, ami végre nekem is ismerős. Ugyanis én voltam rajta. Igen, jóval öregebb voltam, mint most vagyok, körülbelül olyan 25 lehettem. Egy seprűn ültem, kezemben terelőütő volt, és a tengerészkék mez…  én, a Porpicy SC-ben? Jézus Isten, te jószagú!
- Hűűűűűűűűűűűűűűűűű az annyát! – kiáltok fel, és bokszolok a levegőbe. Vidám mosollyal fordulok meg, de meglepődve látom, hogy a nő pont előttem áll. És nem igazán osztozik örömömben, sőt. Szemei megteltek könnyel, és közelebbről megnézve… áh, ez nem lehet! Ilyen nincs, hiszen ő nem ilyen! Vagy mégis? Előre nyúl, pont keresztül mellkasomon, mintha szívem tépné ki, és az én fényképem fogja meg. Arcán egy könnycsepp gördül le, ahogyan a képet nézi. Szemébe nézek, és a felismerés…
- Barbi. – egy keményebb hang, a szoba túloldaláról szól életem szerelméhez. Barbara megfordul, én pedig kinézek mögüle, remélvén, hogy felnőtt önmagammal találom szemben magam, de tévedek. Ez nem én vagyok. Sem a szemek, sem az izmok nem egyeznek. Odasétálok hozzá, kikerülve a kanapét, és egészen közelről nézem az arcát.
- Ejha, Caleb! Jócskán meglátszik rajtad az idő, haver. – suttogom, és tekintetem Barbira vándorol. Felvonom szemöldököm. Volt egy kép. Róluk, hármójukról. Barbi, Caleb, meg a gyerek. De mégis mit keres ott az én képem? Várjunk már. Ez az egész olyan zavaros.
   A fiú meglátja, hogy mi van a lány kezében. Kikerülve egy alacsony asztalt, a nőhöz lépked, és megfogja mindkét kezét. Egymás szemébe néznek.
- Tudom, hogy fáj. - elveszi a kezéből a képet, és lehajtva a szekrényre teszi. Héhéhé, micsinálsz? Legalább fordíts fel! Nem elég, hogy a csajomat tapizod? – Mindenkinek fájt a halála. – suttogja, és megcsókolja Barbit.  Várjunk egy percet.
- Mégis mit gondolsz, te szerencsétlen? Mit csinálsz vele? – ordítok rá. – És mi az, hogy meghaltam? Meghaltam! Mikor? – csapkodom a férfi vállát, de ő ebből semmit nem érzékel, ujjaim húsába mélyednek, tisztára olyan, mintha csak szellemként léteznék. Csak csókolóznak, én meg leroskadok a fotelbe. Ezt fel kell dolgoznom. Ez túl sok, én ezt nem bírom. Ez nem lehet! Hogy halhattam meg? És mi az, hogy ők ketten együtt vannak?
   A kis asztalra nézek. Azon a Reggeli Próféta legújabb száma fekszik. A dátumra nézve leolvasom a dátumot. 2008.július.11. Aztán a főcímet is.
   Egy éve hunyt el a Porpicy SC sztárjátékosa.
   Alatta pedig egy képet közölnek. Rólam, ahogyan megküldök egy gurkót, és kárörvendően nevetek. Ez nem lehet. Nem lehet, hogy így alakult. Hogy így lett vége a dolgoknak. Ilyen fiatalon halok meg. Mi történhetett, és mit ronthattam el, hogy ezt kaptam a sorstól? Mégis miért?
- Apa, apa! – szalad be a kisfiú, és Caleb kezébe ugrik, aki időközben már elengedte a nőt.
- Apa? – visszhangzom, és felállok. A szekrényhez sétálva újra végignézem a képeket. Közel hajolok a gyerek arcához. A kék íriszek, a fekete, kócos haj. Az orra. Az orrom.
   Neeeem! Ez nem lehet, ilyen nincs.
- Engedd el! – rivallok rá egykori legjobb barátomra. Fülébe ordítok. Bárcsak hallaná, bárcsak rám figyelne, s lelkiismerete tőrként szúrna szívébe. Nem is. Bár csak én szúrhatnék tőrt szívébe! – Engedd el a fiam! Az az én fiam! – fújtatok dühösen, minden szót fogaim közt préselve.
- Gyere dupla W. – teszi le Caleb mosolyogva. – Anyád már készíti a vacsorát, segítsünk neki.
   Kézen fogva a konyhába mennek, én pedig hűségesen követem őket. Észre sem vettem, hogy Barbi időközben távozott a nappaliból, ahogyan az sem tűnt fel, hogy a lány házában járunk. Azon a kanapén volt az első majdnem-szexünk, és odakint a medencében kezdődött minden. És most itt vannak ők. Ebben a házban élnek, egy családként, miközben én a föld alatt porladozok. Hacsak nem hamvasztottak el.
   Belépve az ajtón, ismét megpillantom Mrs.Wofot. Már ha elvettem, márpedig egész biztosan voltam olyan tökös. A nő, akit szeretek, egy versenyseprűt tart a kezében. Egy csúcsszuper seprűt, ám úgy tűnik, nem tudja értékelni. Áh, sosem értett igazán a kviddicshez, hogy is várhatnám el tőle. Szemeibe nézek. Mennyire szeretem, mikor dühös, és még idősebben is milyen dögös! Mikor meglátja belépő fiát, vádlón néz rá.
- William. Ez mit keres itt? – tartja felé, a seprű végén megcsillan a felirat. James Lio Wolf. Ja, hogy ez az én seprűm? Azta! Ez az én seprűm! Milyen király! Calebre nézek.
- Neked nincs ilyened, mi? – suttogom gúnyosan füléhez hajolva. A férfi arcán most enyhe zaklatottság tükröződik. Biztos nehéz lehet neki, de ha a nőmet dugja viselje is a következményeit. Nem tudom, hogy gondolta.
- Nem megmondtam, hogy ezzel nem játszhatsz? – suttogja a férfi feszülten. Ez az, szenvedj csak Caleb, tudd meg milyen is egy halott apát helyettesíteni. Azzal a tudattal élni, hogy sosem érsz a nyomomba…
- De apa, te magad vetted le róla a varázslatokat. Nem veszélyes! – nyúl a gyerek a seprűért, de a férfi gyorsabban zárja markába.
- Elég volt. Ha még egyszer meglátom nálad, én magam égetem el ezt a vacakot.
- Hé, csak óvatosan! – rivallok rá, de hiába. – Ne hagyd már. – lépek a nőhöz, de az csak némán sír. Könnyei csendesen gördülnek le puha bőrén.  Bárcsak beszélhetnék vele. Csak pár szó. Semmi több.
   Bárcsak megvigasztalhatnám.
   Vajon el tudtam búcsúzni tőle?
   Milyen lehetett a halálom?
   Caleb beszélni kezd, de hangját már nem hallani, teljesen elnémult az egész. Zavartan nézek körbe, sajnos már sejtem, mi következik.
- Mr. Wolf, az idő lejárt.
   Lehajtom fejem, s bólintok. Hagyom, hogy a varázsló vállamnál fogva kivezessen a szerkezetből.
   Magam mögött hagyom a keserű jövőt, melyből oly keveset láthattam. Magam mögött hagyok mindent. A halálomat, a hírnevem. A fiam.

„Hova fogy a levegő, hol lesz még…?”

   Idegesen szorítom ökölbe kezeim, arcom egészen kivörösödött, halántékomon az ér, mint szívem lüktet. De vajon meddig? Vajon meddig tudom élvezni az élet gyönyöreit, vajon mikor fogok meghalni? Gondolatban a próféta főcímét idézem fel.
   2008.július.11. - Egy éve hunyt el a Porpicy SC sztárjátékosa.
   2007. Tehát alig tíz évem van hátra, s aztán minden véget ér? A fiam nem fog emlékezni rám, a barátnőm pedig a legjobb barátommal fog élni. Miért pont én? Miért pont velem történik mindez? Mégis mit tettem? Van valaki, aki tud bármiféle magyarázatot a dolgokra, mégis van bárki is, aki szemét módon irányítja az eseményeket?
- Mr. Wolf? – hallom kérdő hangját. De csak hallom, foglalkozni nem foglalkozok vele.
   Érezte már valaki, hogy a világ kezd szétesni körülötte? Hogy szép lassan a szakadékba zuhan, mert nem látja a kiutat? Hogy az öngyilkosság talán megmenthet a világvégétől? Vagy, hogy semmi sincs rendben, minden, amit ismerek, kezd darabjaira hullni, és távolodni tőlem, helyét pedig egy durva, ismeretlen, idegen világ veszi át. Egy világ, amiben én már nem kapok szerepet. Kiestem a szórásból, s leselejtezett áruként maradok a régi, lassan feledésbe merült emlékek közt.
- Többet akarok látni. – csapok az asztalra egy marék galleont. A pénz most nem számít. Tudni akarok mindenről. Talán még megváltoztathatom a dolgokat. Ha előre tudom, akkor talán elkerülhetem a végzetem, azt a borzalmat, amit most láttam. De vajon mi történik, ha nem halok meg? A sors helyettem mást választ, vagy a halál addig üldöz, mígnem saját magam keresem meg őt?
- Mr. Wolf, a jövő veszélyes, főleg, ha előre tud mindenről. – figyelmeztet, de csak szapora fejcsóválást kap válaszul.
- Tudni akarok mindent. – ejtem ki nagyon lassan, nyomatékosítva a szavakat. Nem érdekel, a figyelmeztetése, nem érdekel, mit akar, még az esetleges veszélyek sem érdekelnek. Látni akarom a jövőm. A temetésem, a fiam születését… a halálom.
- Én figyelmeztettem, Mr.Wolf. A sorsa elől nem menekülhet. – suttogja közel hajolva, majd készíti is a titokzatos tárgyat. Szó nélkül tartom neki jobbom, s összeszorított fogakkal tűröm, hogy megvágjon. Én kértem, úgyhogy a fájdalmat is el kell viselnem.
- Készen áll?
- Igen. – hangom határozott, s erős, belül mégis úgy érzem, teljesen elgyengültem.
- Akkor mehet. – mondja, én pedig előre hajtom fejem, és a sötétség, mely a tárgy belsejében kavarog, magába szippant. Hangjában talán még egy cseppnyi szomorúság is csendült.

[Wolf a saját fogójuknak küldi a gurkót, ám Kenway nem olyan figyelmetlen, gyorsan pálcát ránt, és a gurkó már száguld is Wolf felé, aki… hát ezt nem hiszem el! Wolf mosolyogva fogadja a gurkót, és már zuhan is a seprűjéről! Valaki gyorsan állítsa meg, mert itt nagy baj lesz!]

„Nyomasztó, magányos ez a csend, megunt nappalok, átsírt éjjelek.”

- James, kérlek, ne tedd! – a hang már ismerős volt, így habozás nélkül fordultam meg, kaptam fejem a barna tincsek felé. Idősebb magamra csupán egy pillantást vetettem, viszont annál többet szenteltem Barbinak, kinek arca festve volt, a Porpicy SC színeivel, és csinos talár volt rajta, arca viszont egyáltalán nem árulkodott boldogságról, mint ahogyan azt az ember elvárná egy hasonlóan lelkes szurkolótól. Nem, sőt. Közelebbről azt is láthatom, hogy a festéket könnycseppek csíkozzák, s mossák el. Ezután fordulok csak meg, és nézek magamra.
   Igen, kviddicstalárban vagyok, magam mögött, a falnak dőltve egy seprű, odakintről hangos kántálás, s zsivaj szűrődik be. Másodpercek lehetnek hátra a meccsig. Arcomon boldogság tükröződik, legalábbis az egyik legjobb mosolyom látom viszont, szemeimben azonban cseppnyi őrültség csillan, melyet már egész jól ismerek. Egy olyanfajta őrültség ez, mellyel sosem mertem túl sokat kísérletezni, melyet sosem akartam túlzásba vinni. Most sikerült. Hát ez lett belőlem.
- Hagyjál békén. – nyögöm nyűgösen, s lököm el kezeit. Elfordulok tőle, de a mozgás nehezen megy, főleg az ilyen gyors mozgás, így megtántorodok, kezeim a falra tapadnak, hogy el ne essek a büdös öltözőben. A lány idegesen kap utánam, de én megint csak ellököm magamtól. Könnyei megállíthatatlanul folynak, borzalmas látvány.
   Mégis mi történhetett velem, hogy ilyet teszek? Mondd, James, miért vagy ilyen idióta, miért löksz el magadtól mindent, amit szeretsz. Miért lököd el magadtól szíved legféltettebb kincsét? Hiszen egykoron még szeretted, egykor még figyelemmel voltál az érzéseire. Őrizted, mint magányos sárkány egyetlen, s legféltettebb kincsét. Mégis mi történt, hogy e kincs értéke csökkenni kezdett számodra? Hiszen ragyogását még most sem fölözi semmi.
- James. Részeg vagy. Hagyd, hogy Jasper álljon be helyetted. Kérlek. – hangja esdeklő, s biztosra veszem, hogy jövőbeli énem belemegy a dologba, hiszen ismerem. Mindenkinél jobban ismerem. Én megtenném Barbiért. Mert szeretem, mindennél jobban, s én, ő vagyok.
- Nem! Nyernünk kell, és Jasper nem olyan jó. – kiáltok vissza. Már-már félek saját magamtól, de a lány meg sem rezzen. Csak csalódottan csóválja fejét, de nem adja fel. Ő már csak azért sem kiabál, már csak azért sem viselkedik úgy, ahogy én. mert tudja, hogy mi kell nekem, tudja, mi a legjobb.
- Legalább ugyanolyan jó, mint te. De legyen. Ha miattam nem teszed meg. – egy pillanatra lehunyja szemét, s csak aztán folytatja. – Tedd meg a fiadért. Tedd meg Williamért. – nagyot nyel, és közelebb lép, tudom, még csak most jön a java. – Mi lesz ha leesel? Hah? Mi lesz ha leesel a seprűdről és meghalsz? Mit fogok mondani a fiadnak, aki majd egész életében az apját fogja hiányolni?
   Közelebb lépek magamhoz. Elmélyülten nézek kék íriszeibe. Látom szemeimben az értetlenséget, és az elhatározottságot. Már tudom, hogy ma este nincs, ami megállítson.
- Ez álmaim meccse. Ha ezt megnyerjük, mi leszünk a bajnokok. A legjobbak. Nem veheted el ezt tőlem. – szólok halkan, szavaim nem csak a lányba döfnek láthatatlan késeket, engem is rosszul érintenek. Minden egyes betű, elkövetett, szörnyűséges bűnként ég emlékezetembe. Nem hiszem el, hogy a hírnév, a karrier, a kviddics ennyire megváltoztatott.
- Te meg nem veheted el a fiadtól az apját! – válaszol a lány, de már hiába. Már csak hátamnak beszél, ugyanis konokul elindultam az ajtó felé. Kezemben már ott van a seprű is, a talár hátán öblös betűkkel díszeleg: J. Wolf
- Szeretlek. – suttogja Barbi, de már csak magának beszél. Az ajtó nyikorogva csukódik, hogy elzárja a külvilágtól a csendesen zokogó anyát.
   Fogalmam sem volt, hogy Barbinak mennyire igaza lesz. Nem is gondoltam, hogy jövőmet olvasta fejemre. Ha tudhattam volna… csak üres szavaknak véltem, szavaknak, melyek aztán végig fejemben visszhangoztak.


   Lassan elszakadok a látványtól, és otthagyom szerelmem, hagyom, had sírja ki magát, én inkább az imént becsukott ajtóhoz szaladom, s megkísérelve azt, amit egy merengőben simán meg tudok tenni, átfutok rajta. Még talán el is mosolyodtam volna, ha nem lettem volna teljesen a helyzet hatása alatt.
   Odakint egy csendes, várakozó helyiség volt, melyet már semmi nem választott el a pályától, a régi faajtók tárva nyitva álltak, így odasétáltam, s az égre néztem. Álmaim kviddicsmeccsét néztem, mely a bajnoki címért folyt. Rossz volt azt tapasztalni, hogy egy részeges faszfej lettem, azt viszont annál jobb, hogy álmaim valóra váltottam. Hiába láttam az iménti nyúzott, s kicsit ráncos szemeket, ez a pillanat mégiscsak boldogsággal tölt el. Bizalmat ad.
   Csak nagy nehezen találom meg magam a fent repkedő alakok között, mert nem valami sokat lehet kivenni az emberekből. Csak suhanó foltok, az éjszakai égbolt alatt, meg a nézőterek hangos színkavalkádja. Ha a kommentátor, valami ismeretlen pasas nem említi a nevem, meg, hogy mit tettem, fel sem figyelek arra, hogy az én vagyok.
   Elmélyülten nézem a meccset, és szorítok magunknak, időközben az ajtó egyik szárnyának dőltem, feledvén idebenti anyagtalanságom, majdnem átestem rajta, egyedül reflexeimnek köszönhettem mindent.
- Wolf a saját fogójuknak küldi a gurkót, ám Kenway nem olyan figyelmetlen, gyorsan pálcát ránt, és a gurkó már száguld is Wolf felé, aki… hát ezt nem hiszem el! Wolf mosolyogva fogadja a gurkót, és már zuhan is a seprűjéről! Valaki gyorsan állítsa meg, mert itt nagy baj lesz! – üvölti a kommentátor, a közönség egy emberként áll fel, hogy jobban lássa az eseményeket. Én is arra nézek, de a pályát ekkor különböző minősítésű emberek özönlik el. Talán gyógyítók, meg aurorok.
   Aztán csak a közönség zúgását hallani, a kommentátor elnémult, mindenki feszülten figyeli az eseményeket, én pedig rohanni kezdek. Eszeveszett, őrült futás, nem érdekel, kiken megyek keresztül, a tömeg középpontja felé szaladok. Látni akarom magam. Látni akarom, hogy végzem.
   Mire nagy nehezen közelebb jutok, már csak annyi hallatszik, hogy egy gyógyító hangosan csak annyit kiált: „Túlélte!” Ám engem nem érdekel, mit mondanak.
   „Nem veheted el a fiadtól az apját.” – ez az egyetlen mondat visszhangzik fejemben szüntelen, ahogyan lenézek jövőbéli önmagamra. Nem vagyok eszméletemnél, a talárom a mellkasomnál teljesen átvérzett, az arcom is több helyen vérzik, a védősisak csúnyán eldeformálódott, lábam különös pózban áll, karjaim pedig tehetetlenül lógnak le a hordágyról, melyet két gyógyító most emel fel.
- Itt is végeztünk, James. – hallom a reszelős, szomorú hangot magam mögül. Vetek egy lesajnáló pillantást magamra, aztán bólintok, és hagyom, hogy visszatérhessek a valóság szilárd, élő talajára.

„Megzavar a csend, idegesít a zaj. Semmi nem jó így, semmi sem vigasztal. Van annyi kérdés, mi felkavar.”

- Még.
- De Mr. Wolf…
- Még. – mondom erősebben, belefojtva a szót. Szándékom teljesen egyértelmű. Tudni akarom, hogy halok meg. – A halálomat mutassa. – csapok az asztalra, s tenyerem alatt megcsillannak az aranytallérok.
- Mr. Wolf, a jövővel nem szabad játszani, komoly dolog…
- Nem érdekel. – nézek dühösen szemébe, szavai égő fadarabként fúrták át mellkasom. Mind a szívemre vágyik, egytől egyig éhes szívzabálók. Nem engedhetem, hogy végül elérjék, nem hagyhatom, hogy felemésszenek. Egyszerűen úgy érzem, ha nem tudhatom… meghalok. A tömeg idegesítő légyzümmögésként áramlik mögöttem, ügyet sem vetek rájuk, mintha egy legyintéssel elintézhetőek lennének. mintha bármit is elintézhetnék egy legyintéssel.
   Szívem vadul ver, olyannyira, hogy kezem oda is szorítom, s próbálok mély lélegzeteket venni. Az imént látottak eléggé sokkoltak, most már úgy gondolom, hogy mégsem kellett volna erőltetni a dolgot, de ha már ennyire belementünk, akkor legyen. Ha már csináljuk, csináljuk azt rendesen. Vajon meddig fog még ez menni? Vajon meddig megyek el? Vajon mi következik most?
   El sem tudom képzelni, milyen hülyeséget fogok tenni. Előre félek, lábaim úgy érzem ingatag pálcaként fúródnak a föld mélyére. Egy gyenge szélfuvallat romba dönthet mindent. Mindent, amit eddig felépítettem, mindent, amiért oly sokat harcoltam. Nem kell sok. Egy pillangó szárnycsapása épp elég.
- Rendben. – hajtja le fejét a férfi. – De ez lesz az utolsó. Többet nem vagyok hajlandó mutatni magának, fizessen bármennyit is. – közli, hangjából enyhe düh érződik, szemeiben a szomorúságot vélem felcsillanni… meg talán egy kis megbánást.
   Szótlanul tolom felé kezem, megvárom, míg megvág. A fájdalomnak nem mutatom jelét, a könnycseppek már rég lefolytak. Már az előző jövőkép végén eleredtek, s arcomon már csak halovány foltjuk tűnik fel, az is csak a közelebb állóknak.
   Lehet, hogy most teszem tönkre magam… a jövőmet, lehet, hogy most rontok el mindent, hogy én magam juttatom csődbe életem. Nem tudom. Én csak feszegetem határaim, én csak tudni akarom, mi lesz. Azt nem mondtam, hogy meg i akarom változtatni. De ez hülyeség. Nem kell kimondani valamit ahhoz, hogy az úgy is legyen. Elég csak gondolni rá. Egy bűnös gondolat, mi kell ennél több, és vége. Végem.
- Akkor tehát lássuk a végzetét. – kezeivel a merengő szerűség felé mutat, mintha invitálna, én pedig lehunyt szemekkel hajtom fejem előre, mígnem elnyel a jövő kavargó, szennyezett vize.

 

„Nehogy itt legyen most vége, azt nem élném túl. Nem lehet, csak emlékként éljen, mikor hozzám bújsz.”

   Az erős fény, pont szemeimbe süt, s roppantul bántja retinám, így megfordulok. A teremben, amiben állok, elég büdös van, de ez nem olyan büdös. Ez olyan szag, amit imádok, ellenben más emberekkel. Másokban rossz emlékeket idézhet a Szent Mungó állott kórházillata, de nekem mindig a szüleim jutnak eszembe róla, s ez boldogsággal tölt el. Így hiába nem látok semmit a szememet ért károsodás miatt, hiába nem szoktam még hozzá a fényviszonyokhoz, a szagból tudom, hol vagyok. És azt is sejtem, miért.
- Jó napot! – hallom az idegen hangot, és egy alak sétál a betegágyhoz. Az ágyhoz, amiben valószínűleg én fekszem. Azt várom, hogy az előző képsorokban tapasztalt, mélyebb hangomon majd köszönök a gyógyítónak, ám ez elmarad, helyette egy másik, remegő, gyenge hang hallatja magát.
- Jó napot! – egyből felismerem Barbara hangját, s lassacskán már arcát is tisztán látom. A festék még mindig ott van, bár ember legyen a talpán, aki megmondja, milyen színű, a könny, és az elmúlt órák megpróbáltatásai után ugyanis a festék elég viharvert állapotba került. Az ágy felé fordítom fejem, s ekkor látom csak, hogy a lánynak valóban van oka aggodalomra, ugyanis elég szarul festek. És még szépen fogalmaztam. Igaz, takaró van rajtam, de kilógó testrészeim kilencven százalékát vastag kötések, vagy gipsz fedi.
- Ugye meg fog gyógyulni? –kérdi reménykedve Barbi, s a gyógyító szomorú tekintete találkozik övével.
- Nem sokat ígérhetek kisasszony. – csóválja a fejét az idős férfi. – Nagyon komoly sérüléseket szerzett, és az ideszállítása sem volt valami… körülményes. Épp, hogy csak sikerült megmentenünk az életét, ám a lábaival nem tudunk mit csinálni. Valószínűleg örökre tolószékben marad.
- Vagyis… soha többet nem ülhet seprűre. – a lány szája tátva marad, ahogyan enyém is. Ledermedve figyelem fekvő alakom, alig kapok levegőt.
- Attól tartok, nem. – ejti ki lassan a szavakat a férfi, majd folytatja. – Sőt, mi több. Ha ma estig nem tér magához, azt hiszem, minden reménynek búcsút mondhatunk.
- Tessék?
- Jól hallotta. James nagyon legyengült, és ha nem ébred fel, nem tudunk mit tenni.
- De hiszen maguk gyógyítók! – kezd kiabálni vele Barbara. – Az Isten szerelmére, csak tudnak tenni valamit! Bármit! – csak állok, és arcom nézem. Olyan békésnek tűnök, nyugodtnak. Valószínűleg nem tudok semmiről, s úgy tűnik, egy békésebb jövő, egy jobb társadalom felé tartok. Ez mindenképpen így van, hiszen ha felébredek, ha nem, tudom, hogy meghalok. Ha élve jutok is ki a kórházból, tisztában vagyok vele, hogy nem sokáig bírnám. Egy nap a tolószékemmel együtt legurulnék egy domboldalról, vagy hasonló komoly, véges balesetet szenvednék. Nem az a fajta vagyok, aki végig tudná csinálni, hogy többé nem járhat. Ha elveszik a szabadságom, nekem végem. Mint egy szárnyaszegett sas. Ha a lábaim veszik el, az olyan, mintha az életem vennék el.
   Lehajtom fejem, és hagyom, had gördüljön le az egyetlen könnycsepp. Nem mozdulok, a beállt csendet nem érzem kínosnak, én egyszerűen csak szabadulni akarok. Menekülni. El akarok menekülni rémséges jövőmtől, én véget akarok vetni ennek az egésznek. Eddig nem tudtam, mit fogok tenni, vagy mit akarok, eddig csak azt tudtam, hogy mit nem szeretnék, most viszont konkrét elképzelésem van róla, mit fogok tenni.
   Bármit, csak ez a jövőkép ne következzen be. Nem hagyhatom.
- Szép napot! – nyit be egy újabb ember, ám az ő hangja némiképp ismerősebb. Elkerekedett szemmel nézek fel rá, s azt látom, hogy engem néz. Engem, az igazából ott sem lévő, fiatal James Wolfot. Ugyanaz a szomorú tekintet, ugyanaz a megbánás, mint az imént, ott a sikátornál. Konkrétan rám néz, és megcsóválja fejét, de többet nem tesz. Az ágyam végéhez lép, és végignéz a lányon, és kollégáján.
- Gerald. - néz az idős férfire. – A feleséged baglyot küldött, az irodádban vár. – megvárja, míg a másik távozik, aztán Barbihoz fordul. – Mrs. Wolf, mélységesen sajnálom a történteket.
- Ugyan, hiszen nem maga tehet róla. – csóválja meg fejét, barna tincsei játékosan ugrálnak.
- Ahogy gondolja. – a férfi lehajtja fejét, majd megfordul, és távozni készül, ám az ajtóban visszafordulva fejével nekem int. Szó nélkül megyek utána, a folyosón vele szemben állok meg, és nézek komolyan szemébe.
- Mi ez az egész? – kérdem suttogva, holott semmi okom nem lenne suttogásra, hiszen engem nem hallhat senki.
- Sajnálom, James, hogy ezt látnia kell. Én igazán nem akartam, de tudja, vannak ellenségei, és nem mindenki nézné jó szemmel, ha túlélné a mai napot. Én csak… megkönnyítem ezt az egészet.
- Tessék? – kérdezek vissza elképedve, ám ekkor kinyílik az ajtó, és Barbi siet el mellettünk.
- Jöjjön. – int, s a kórterembe invitál. Átlépek az ajtón, és ott meg is állok, úgy nézem, mit csinál a férfi.
   Odaáll mellém, mármint a felnőtt énem mellé, és pálcáját mellkasom felé tartja.
- Mi-Mit csinál? - nyújtom felé kezem, de már tudom, hogy hiába.
    Aztán csak egy zöld villanás, és a jövőkép kavarogni kezd, mindenfelől fekete lángnyelvek vesznek körül, és a jövőmnek vége. Minden véget ért.
   Ez az egész azzal a férfival kezdődött, s vele is ért véget minden.
   A jövőbeli utazások. A jövőm. Az életem.

vége.

 

„A kopár fáknak is feltűnt, ez nem a mennyország.”