A tökély csupán egy fogalom

[megjegyzések:]

Cím:   A  t ö k é l y  c s u p á n  e g y  f o g a l o m
Típus:  D r á m a
Szereplők:

• M a y   ( M y l e s )  S a c q u e r v i l l e ,
• S e b a s t i a n  S a c q u e r v i l l e ,
• Z o e y  S a c q u e r v i l l e ,
•  Z o e y  M y l e s

S e b a s t i a n         M a y              Z o e y  S .             Z o e y  M .

__________________________
megjegyzések:
Sebastian: mugli férfi
May: lemondott varázserejéről, nagyriktán használja férje iránti tisztelete miatt

[Miért nézel így, anyu?]

                                    zene
                                    Az én gyönyörü hercegnöm

Meleget érzek, pedig már beköszöntött a fogvacogtató tél. Meleget érzek, ami szétárad a testemben. Meleget érzek mélyen magamban. Meleget érzek, érzem, hogy rám süt a meleg, pedig a Nap sincs fenn az égen. Egy jég-kék szempár sugározza a meleget. Szinte felperzsel szemével, pedig olyan kis édesdeded szuszog. Meg se nyikkan, a világ legcsendesebb kisembere, pedig nagy virgonc tud lenni. S most mégis milyen csendes… Ó, mit örökölnél te édesapádtól, mondd? Hosszú, selymes hajszálaid világítanak még a lámpafénynél is. Oldalra biccentem a fejemet, hogy még jobban megfigyelhessem telt, picinyke ajkaid. Seprűszerű, hosszú szempilláiddal úgy pillogsz rám, mintha csak nem tudnád, mi folyik itt. Pedig te jól tudod, mi folyik itt, nem? Lágyan elmosolyodom, és ujjam begyével megérintem kicsi orrocskádat. Te vagy az én királylányom. Az egyetlen és igazi hercegnőm.
- Miért nézel így, anyu? – kérdezi szégyenlősen mosolyogva.
Nem válaszolok neki azonnal. Arcomra széles, boldog mosoly ül ki, el-elnézegetem ismét tökéletes porcelán arcát, az aranyos pirospozsgásait, kék szemeit, szőke haját.
- Csak azon morfondírozom, hogy mennyire meseszép vagy. – mondom szinte elképedve.
Mióta megszületett, csak csodáltam. El sem tudom képzelni, hogy hogyan szülhettem ennyire tökéletes gyermeket. Nagyon büszke voltam rá, és szinte biztos voltam benne, hogy egyszer nagy ember lesz belőle, és neki is ugyanolyan szerető és boldog családja lesz, mint amilyen a miénk. Ezért is szeretnék mindent megadni neki. Semmiben ne szenvedjen hiányt, de tanulja meg megbecsülni a dolgokat. Rengeteg szeretetet adunk neki a férjemmel, hogy érezze, mennyire fontos számunkra, és majd a gyerekei számára mennyire fontos lesz ő. Sok mindent fog elérni az életben, én ezt érzem. Itt mélyen, a szívemben – nem hiába remeg meg, akárhányszor ránézek.
- Jaj, anya! – mondja, és kifúj egy hajszálat arcából. – Ne csináld! –
- Ugyan mit? – nevetem el magam halkan. Közben megfigyelem, hogy gyakran nézeget a hátam mögé. Biztosan az ajtót nézegeti, mintha át akarna látni rajta.
- Hogy ennyire bámulsz! –
- De hát olyan gyönyörű vagy. – mondom érthetetlenül, mintha felháborodva lennék, hogy nem egyértelmű, hogy egy ilyen szépséget, mint ő, éjjel-nappal nézni kell.
Édesen elnevette magát, kivillantotta fehér fogsorát, és már nyitotta szóra a száját, hogy valami frappánsat, és gyermekit visszavágjon, de torkán akadt a szó. Hátranéztem, a bükkfaajtóra, és vissza Zoeyra. Izgatott arckifejezést vettem fel, ő pedig majd kiugrott a bőréből. Felugrott az ágyon, és azonnal az ajtóhoz rohant, de én utánakaptam, és a derekánál fogva felemeltem, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Pszt! – csitítottam. – Lehet, még itt van! – Letettem, megfogtam kis kezét, és halkan lenyomtam a kilincset.
Csak lassan tártam ki az ajtót, hogy ezzel még jobban fokozzam izgalmát, bár az iménti csilingelés meghozta a hatását. Alig bírtam féken tartani, csak akkor állt meg, amikor a félhomályban megpillantotta a karácsonyfát. Elbűvölve figyelte, mintha megigézte volna. A bordó gömbök könnyedén lebegtek a faágak között, s egy óriási arany csillag forgott lassan a csúcs felett, kellemes, halvány fényt adva. Sebastian a fa mellett térdelt, és szélesen ránk mosolygott.
Lehajoltam, s elhúztam szőke hajfüggönyét.
- Énekelj valami szépet! – suttogtam a fülébe, és letérdeltem mellé.
Ő csak nézett kék íriszeivel ijedten, én pedig csak invitáltam pillantásommal. Biztattam, hiszen tudtam, hogy bársonyos énekhangja van. Egy kicsit szégyenlősködött, de aztán kihúzta magát, s elkápráztatott minket hangjával. Tiszta hangjai simogatták füleimet, lehunyt szemekkel élveztem az előadást, míg az utolsó sor nem következett.
Ránéztem lassan megbolondult lányomra, összenéztünk Sebastiannal, és bólintottunk.
- Na, gyere! – mondom neki, és magam mellé ültettem, hogy együtt bontsuk ki az ajándékokat.
Férjem is mellénk csúszott, így együtt lepődtünk meg azon, hogy mit hozott a Mikulás.

- Éhesek vagyunk! – kiáltotta Zoey.
- Enni akarunk! - kapcsolódott hozzá Bastian.
- Azonnal hozom! – üvöltöttem ki a konyhából, és kipakoltam a tepsiből a pogácsákat a fonott kosárkába.
Felmarkoltam a kosárkát, tenyeremre fektettem egy nagy, porcelán tálat, ami bőségesen meg volt pakolva finomabbnál finomabb süteményekkel, és megjelentem a szépen feldíszített asztalnál.
- Juhú! – örvendezett Zoey, alig bírt megmaradni a fenekén.
Középre tettem mindent, és leültem a kislányom mellé. Az én gyönyörűséges hercegnőm mellé…
- Óvatosan! A pogácsa még meleg! – intettem óva őket. – A többinek nekiláthatunk. Jó étvágyat! –
Zoey alig bírt várni, azonnal előrehajolt, és kiemelt egy nagy tiramisu-szeletet.
Az én gyönyörű kishercegnőm…

[Anya, nem láttad a babám ruháját?]

                                    zene 2.
                                    Néha elgondolkozom, hogy nem álmodom-e

Kinéztem az ablakon, s nem hittem a szememnek!
- Anya, nem láttad a babám ruháját? – hívta el figyelmemet Zoey.
- Máris nincs meg? – csóváltam a fejemet. – A csomagoló papír alatt van. –
- Kösziii! – és visszafordult játszani.
Ismét kinéztem a tájra, de már nem olyan volt, mint az előbb. Minden visszaállt. Pedig egy pillanatra… egy pillanatra úgy tűnt, mintha sütött volna a Nap… Furcsán néztem a hideg, havas tájat, aztán megcsóválva a fejemet konstatáltam, hogy biztos valamelyik utcai lámpa tréfált meg.
- Mit nézel Szívecském? – karolta át derekamat valaki mosolyogva.
Egy lágy csókot leheltem arcára.
- Semmit, csak elnézelődtem, hogy kint mennyire hideg van, nekem pedig mennyire melegem van… -
- May drágám. – nevetett fel. – Erre való a fűtés. – azzal megfordított, és megcsókolt.
Éreztem, hogy elfog ugyanaz a melengető érzés, amikor Zoeyra nézek. A boldogság. Hátam kilibabőrözött, szívem pedig nagyot dobbant. Még így, hat év házasság után is teljesen le tud venni a lábamról. Legszívesebben el sem szakadtam volna most tőle. Érezni akartam szeretetét, szerelmét, amit belém táplál, de muszáj volt.
Huncutul mosolyogva elhúzódtam.
- Bastian, mondtam már, hogy nem szeretném, ha látna minket nyalakodni. – csak egy kacér nézés volt a válasz, amitől rendszeresen zavarba jöttem régen és most is. Azonnal megragadtam egyik hajtincsemet, és játszani kezdtem vele, mintha csak az első randevúnkon lettünk volna. Szép szemekkel néztem férjemre.
- Tudod, mekkora mázlim van, hogy megtaláltalak, téged? – mondom elérzékenyülve, de ő csak erősen rázta a fejét, és magához vont.
- Dehogyis. Nekem van óriási szerencsém, hogy rátaláltam egy ilyen gyönyörű, kedves, szerény, elbűvölő hölgyre, aki csodálatos gyermeket szült nekem! – homlokát enyémnek támasztotta, úgy fúrta be magát lélektükreim mélyébe. Pedig, ha szeretné, mindig betekinthet lelkem mélyébe. Mindig…
- Olyan meseszép életünk van, hogy néha elgondolkozom, hogy nem álmodom-e. – révedek el zöld szemeibe.
- Ha álom lenne – ad egy csókot a számra. – szerinted ezt – elsöpri hajamat, és belecsókol a nyakamba, én pedig azt hiszem, hogy mindjárt összeesek a lábaim alatt. – megéreznéd? – elhúzódik, én pedig automatikusan lányukra tekintek, ellenőrizve, hogy ne lássa, amit a szülei csinálnak, de Sebastian állam alá nyúl ujjával, és visszafordítja a fejemet.
- A ma este csak a miénk lesz. – mondja suttogva, s ajkait ajkaimra helyezi. Szinte már a felhők felett járok, amikor abbahagyja a csókot, és lágyan rám mosolyog. Elképedve néztem, gyönyörű szemeit, de ő nyomott egy puszit az arcomra, és lecsücsült lánya mellé.
- Na, jót hozott a Mikulás, mindent megkaptál? – kérdezi, és kézbe veszi a babát, megigazítja a ruháját, és visszateszi Zoey elé, aki azon nyomban elveszi, és visszaigazítja a ruhácskát, mire Sebastian felnevet.
- Igen… - mondja motyogva, aztán szélesen elmosolyodik. – Nagyon örülök mindennek, de… -
- De? –
- Azért hozhatott volna igazi kviddics-seprűt is! – mutatott a játékseprűre, mire én nem bírtam magammal, és kitört belőlem a nevetés.
- Ne légy telhetetlen! – mondom, és leülök melléjük.
- Túl kicsi vagy még az ilyesmihez, elég neked ez is, hidd el! –
- De azért… örülsz az ajándékoknak, nem…? – kérdezem már félig szomorkásan.
- Persze! – bólogatott bőszen, és megszorongatta babáját.
Szívem megnyugodott. Próbáltunk mindent megadni neki, amit csak kért. Amit véletlenül elkottyintott, amiért sokáig kérlelt minket. Nem volt olcsó mulatság, de minden pénzt megér a gyerekem boldogsága.
- Ti miért nem kaptatok semmit? – kérdezte. – Rosszak voltatok? –
- Dehogy. A Mikulás… - segélykérően nézek férjemre. Hogy magyarázzam meg?
- A Mikulás csak gyerekeknek hoz ajándékot. Régen mi is sok mindent kaptunk tőle, de mivel felnőttünk, már nem kapunk tőle semmit, ellenben veled! –
- Jaj, ne, ha felnövök, akkor én sem fogok több ajándékot kapni? – képedt el, szemeibe hamar ijedség költözött.
Vártam, hogy Sebastian válaszoljon, rá is néztem, de ő mintha elbambult volna, csak mosolyogva nézte Zoeyt. Érdeklődve pislogtam felé, hogy mi lelte, de mikor már zavaróan hosszú ideig nem szólalt meg, csettintettem arca előtt. Ez sem használt. Még csak nem is pislogott. Kissé megrémülve szóltam rá.
- Sebastian… - szólítottam meg, de válasz nem érkezett. – Sebastian! -
- Igen? – kérdezett vissza, s egy szempillantás alatt visszatért az életbe. Furcsán méregettem.
- Jól vagy? –
- Miért ne lennék? – értetlenkedett, mintha nem is lett volna ez a pár másodpercnyi hatásszünet. Zoeyhoz fordult. – Ne aggódj, az azért még messze van! –
A beszélgetés továbbhaladt, de én nem tudtam leszállni a témáról. Fejemben cikáztak a gondolatok, nem tudtam felfogni, hogy miért nem reagált előbb. Hiszen, ha csak elgondolkozott volna, a csettintésre felocsúdott volna. Úgy nézett ki, mintha valami furcsa transzba esett volna. Később mindenképpen ki akarom deríteni, hogy mi volt ez, de majd amikor lefeküdtünk.
Az órára néztem, és meglepődve láttam, hogy már fél tíz volt. Zoeynak már rég ágyban a helye. Hiába van karácsony, ki kell pihennie magát!
- Gyere Hercegnőm, ideje ágyba bújni! – állok fel helyemről, és megindulok a gyerekszobába, hogy megágyazzak neki.
Zoey elszontyolodva követett.
- Máris? -

[Mi lelt?]

                                    zene 3.
                                    A halott ikertestvérem állt az ajtóban

Érzem bőre illatát. A parfümjét is. Megvadít. Sose tudtam uralkodni magamon, amikor a közelébe voltam. Ilyenkor kifordulok magamból, és felszínre tör hevesebb, elnyomott énem, és szinte tüzet okád, amiért végre kitörhetett lelkem hideg-meleg börtönéből. Kettesben a szelíd és visszahúzódó May megszűnik létezni, helyette felbukkan a vad, határozott, lobbanékony, szenvedélyes May. Sebastian már többször is említette, hogy észrevette, de azt is mondta, hogy mennyire szereti, hogy ilyen változatos vagyok.
Suttogó hangja felpezsdíti a véremet. Amikor beszéd közben ajkai véletlenül hozzáérnek fülemhez, beleborzongok. Eluralkodik rajtam a vágy, és egyik énem könyörtelenül eltiporja másikat.
Az ágyon fekszem, még házi ruhámban. A zár kattan, Sebastian jóvoltából. Ravaszul rám veti szemeit, és gonosz mosoly kúszik fel arcára. Felkönyöklök alkarjaimra, hajamat kibontom, így a szőke hajfürtök hirtelen zúdulnak le gömbölyded vállaimra. Tekintetemmel hívogatom magamhoz. Zoey már alszik, senki nem zavarhat meg bennünket, csak egymáséi vagyunk.
Letérdel az ágyra, én pedig felfalom tekintetemmel. Felém kúszik, és megcsókol. Teljesen felülök, és karjaimat nyakába fonom. Erősen szorítom magamhoz, lelkemben, s testemben egyaránt felgyúl a láng, eszemet elvesztem, és vadul próbálok minél szenvedélyesebben visszacsókolni. Beletúr szőke loboncomba, fejemet gyengén húzza maga felé, hogy ezzel is még jobban elmélyítsük a csókot.
Egy pillanatra hagytuk abba, míg le nem hámozta rólam felső ruházatomat, illetve én az övét.
Csak a csókra tudtam koncentrálni, ha nem tettem volna, menten eszméletemet vesztettem volna. Legféltettebb vágyaim felszínre törtek, s szinte lángokba emésztettek el. Egyik kezével csípőm oldalát fogta, majd végigsimította oldalamat egészen addig, míg hátra nem csúszott a derekamra. Csók közben átvette az irányítást, s míg gyengéden hátradöntött, kezei folyamatosan egyre feljebb kúsztak, és mire az ágyon feküdtem, kezét visszahúzta lapockámon, és vállamon, majd megpihent fedetlen mellkasomon. Ahogy megérezte szívem verésének gyorsaságát, felszusszant, és másik kezével beletúrt fürtjeimbe. Teste egésze enyémhez simult, szinte közrezárt, és bennem is fellángolt az a vágy, ami őt is hatalmába kerítette. Régen érzett felszabadultságot éreztem, s végre az én kezeim is megmozdultak. Kezemmel átkaroltam a derekát, csak hogy magamhoz szoríthassam, és minél jobban érezhessem bőre melegét. Ajkai elválnak enyéimtől, majdnem kétségbeestem, hogy mi van, ha csak egy álom az egész, de csupán azért húzódott el, hogy forró csókokkal borítsa be arcomat. Fülcimpámat lágyan bekapta, de haladt is tovább, ezúttal a nyakamba temette magát. Egyik kezemmel végigsimítottam mellkasán, hasán, mígnem nadrágja gombjához nem értem. Szívem nem csak a vágytól, boldogságtól, hanem az izgalomtól is remegett. Babrálni kezdtem vele, míg csókot lehelt mellkasom közepére, majd középen, egy vonalban, egyre haladt lejjebb. Közepénél járt, mikor végre kioldottam a gombot, és lecsúsztattam róla a farmert, majd ő következett. Túlfűtött volt a szoba, s égtem az Ő lángjában. Érzéki csókokat lehelt mellkasomra, kulcscsontomra, nyakamra, arcomra, mindenhova, ahova csak elértek puha ajkai. Sóhajok hagyták el számat, szinte minden másodpercben. Hozzámért, hozzám simult. Kisebb remegések futottak végig rajtam.
Felnyomtam magamat, hogy le tudjam csúsztatni magamról nadrágomat, vette a célzást, így felhúzott csókjával, s én már megragadtam nadrágom szélét, amikor Sebastian megállt a csókban, s minden mozdulatában, amit akkor épp tett. A csók abbamaradt, de ő maga nem húzódzkodott el.
Elhúztam fejemet, és mélyen szemeibe néztem. Engem nézett és mosolygott.
- Mi lelt? – kérdezem kéjesen füleibe suttogva, és egy csókot lehelek füle alá. Nyakára még egyet, s még egyet. Felvándorlok ajkaiig, s belecsókolok, de a duzzadt ajkak nem válaszolnak. Furcsállva elhúztam a fejemet, és érdeklődve pislogtam rá. Még mindig engem nézett, és halványan mosolygott. Szemem szája és szemei között ugrált.
- Sebas… - megakadtam.

zene 4.

Ismerős volt ez a nézés. Ismerős volt ez a fénytelen tekintet. Ismerős volt ez a bizarr mosoly. Ijedten távolodtam el, hogy jobban szemügyre vehessem. Az a férfi, aki előbb engem csókolt, most sehol sem volt. Eltűnt, felszívódott, és már csak egy transzba esett ember ült előttem ijesztően abszurd arckifejezéssel. Légzésem még jobban felgyorsult, de már nem a vágytól, nem is a szenvedélytől, hanem a rémülettől.
- Sebastian… - suttogtam ijedten, és megfogtam erőtlen kezét. Markomba temettem. – Sebastian, megint csinálod… - a rémület egyre jobban kerülgetett. Erősen markolgattam a kezét. – Ez nem vicces ám! – nevetek erőltetetten, de hamar visszatér megrettent hangom. – Komolyan beszélek… megijesztesz. Ne csináld… - idegesen dülöngélni kezdtem előre-hátra, és próbáltam lihegésemet elnyomni.
- Ne csináld! – parancsolok rá dühösen, mégis remegve. – HAGYD ABBA! – rikoltom, és elengedve kezét megmarkolom két vállát, és erősen rázni kezdem, de ezzel csak annyit értem el, hogy ledőlt rólam, és lecsúszott a földre. Rémülten sikoltottam fel, és gyorsan leguggoltam mellé, hátára fektettem, és megpróbáltam felébreszteni, vagy kizökkenteni, vagy bármit csinálni, ami kihozza őt ebből a… ebből a helyzetből! De amint magam felé fordítottam arcát, sikítva hátráltam meg, így fenékre estem, és bevertem a fejemet az éjjelszekrénybe.
Ugyanaz a rideg mosoly ült az arcán, tekintete még mindig olyan matt, és üveges volt, mint az imént, de most nem rám, hanem a semmibe nézett. Visszamásztam hozzá, és megragadva vállát, rázva próbáltam felkelteni.
- Sebastian! Sebastian! Ébredj! – ordítoztam, és már a könnyeim is előtörtek.
Mellkasára tettem kezemet, szívverése normális volt, fogalmam sem volt, mi történik, de semmire sem reagált. Akárhogy rángattam, ütöttem, ráztam, kiáltoztam, ugyanaz az arc és mosoly fogadott.
Felugrottam mellőle, magamra húztam a pólómat, feltéptem az ajtót, és mielőtt a telefonhoz kaptam volna, benyitottam a gyerekszobába, hogy felkeltsem Zoeyt. Meg kellett mondanom, hogy elviszem Bastiant a kórházba, és maradjon itthon addig. Ki tudja, mikor jövünk haza, és egyedül marad reggel, és kétségbeesik és... és elromlik minden!
Zoey édesdeden aludt, de én feloltottam a villanyt, és odarohantam, hogy felkeltsem. Bár szétvetett a félelem és a remegés, megpróbáltam gyengéden felébreszteni, minél gyorsabban.
- Hercegnőm, ébredj! Kelj fel, anyunak el kell mennie! – nem reagált, ezért hóna alá nyúltam, hogy felültessem, és erre ébredjen, de amint megpróbáltam, erőtlenül szétterült.
- Zoey… - suttogtam könnyekkel áztatva. – Zoey… ZOEY! – rekedten sikításom bezengte a nagy gyerekszobát. – Zoey, Zoey, Zoey, Zoey… - szólítgattam, és próbáltam megtámasztani a fejét, de az elhanyatlott. – ZOEY! – ordítottam bőgve, és kirohantam a szobából, hogy felkapjam a telefont (amiért most hálát adtam Sebastiannak, hogy bevezettette mugli ember létére).
Gyorsan tárcsáztam, s nem is foglalkoztam azzal, hogy a gomboknak fura, fémszerű tapintása volt. Mentők, mentők, mentők! De a kagyló csak zúgott.

És zúgott.
És zúgott.
Szüntelenül.

Erőtlenül leeresztettem a telefont, és éreztem, hogy összedől a világ körülöttem. A családom félholtan fekszik, nem tudok segítséget hívni, engem az ájulás kerülget. Szabad kezemmel idegesen beletúrtam hajamba, és erősen meghúztam, s közben veszettül ordítottam. Kétségbeesetten szorítottam a telefont, és remegve próbáltam kezdeni magammal valamit, de egyszerűen lefagyasztott a félelem. Lihegve, leizzadva rohangáltam a két eszméletlen test között, de semmi változás nem volt. Úgy döntöttem saját kezemben fogom elvonszolni őket a kórházig, mit sem törődve azzal, hogy több kilométerrel van innen az első. Izzadva megindultam a szoba felé, de ebben a pillanatban csengettek.
- Hála az égnek! Úristen, segítsen! – kiáltoztam, és rohantam feltépni a bejárati ajtót. – Bárki is az, segítsen! Kérem, a családom, segítsé… - és elakadt szavam.
A halott ikertestvérem állt az ajtóban.

[Zo… Krhm!]

                                     zene 4.
                                    Fogd...be!

„Nem láttam semmit, csak hallottam. Szörnyű volt hallani.
   - Miért mentél bele?! Miért? – rikoltotta édesanyám. A nagy helyiségbe, ahol voltunk visszhangzott szenvedő hangja. – Várhattunk volna donorra is!
   - Akkor meghalt volna! – zokogta apám. Furcsa… apa sosem szokott sírni.
   A válasz anyám részéről csak egy keserves ordítás volt.
   - Nem volt más választásunk! Nem tudhattuk Lucy!
   - De meghalt… MEGHALT! – visította anyu, és keserves zokogásba tört ki. Hallottam, ahogy halkan ismételte a szót magában. – Meghalt… meghalt… meghalt… -
   - De a testvéréért halt meg. -
   Nem tudtam megmozdulni, de éreztem, hogy a torkom összeszűkül, a szívverésem felgyorsul, és nagy hangzavar lesz körülöttem. Üvöltözések, zokogások, könnyek, pityegés, ágytologatás, erős fények, és szúrások. Sötétség.”

Ne… Nem akarok visszaemlékezni rájuk… Túl sokszor bántottak, túl sokszor ejtettek kétségbe. Én-én-én, nem akarom, hogy újra és újra visszajöjjenek! Megint!! NEM! Elég volt! Több mint tíz év után, miért nem hagynak békén? Azt akartam csak, hogy csend legyen! Csend és nyugalom! Egy kellemes, meleg, nyugodt, csendes helyet akartam, ahol csak én vagyok, és a családom. Csak én egymagamban és a családom. Csak én egymagamban, mindenféle hülye ordító, őrült hangoktól mentes világban a családommal! Olyan nagy kérés volt? OLYAN NAGY?!
May, megint fantáziálsz…
Agyadra ment a karácsonyi sütemény.
Fogjátok be, nem is igaz!
Dehogynem! Nekünk mindig igazunk van.
Nem, mert akkor nekem is igazam van!
Mondtam én!
Ti rohadékok!
Te őrült!
NEM, TE VAGY AZ ŐRÜLT!!
Ijedten sikítottam el magam, ahogy elhunyt ikertestvérem felnőtt alakja állt előttem. A szüleim eltitkoltál volna, hogy túlélte a műtétet? De hát hallottam…
Mind hallottuk…
Miért hazudtak volna? Miért titkolták volna el édestestvérem létezését? Miért? Nem lett volna okuk rá!
Nem is volt!
Hát akkor meg? Mégis mi folyik itt? Nem hibbantam meg! NEM! Mindenki megmondta, hogy meggyógyultam! Jól vagyok! De… a családom nincs jól! Mit tegyek? A kórház mesze van, hoppanáláshoz nincs erőm. Zoey… itt áll előttem Zoey, annyi kérdésem volna, de a családom haldoklik! Mit tegyek, az Isten szerelmére?!
- Zo… Krhm! – torkom teljesen kiszáradt, ellenkezőleg arcommal, amit könnyek dús zápora borított. – Zo-zo-zoey…? – észre se vettem, hogy remegett a hangom.
- H-hát, t-te élsz…? – kérdeztem rekedtesen, s remegő szívvel a nyakába ugrottam, szorosan ölelni kezdtem, és hangosan felzokogtam. Lábaim egyre gyengébbek voltak, de éreztem, hogy nem szabad elgyengülnöm. Akármennyire is öntött el a forró boldogság, el kellett szakadnom ikertestvéremtől, de megragadva két vállát szemeibe néztem, és nem is foglalkoztam, mit látok, csak hadováltam össze-vissza.
- Zoey, szeretlek! Miért…? Vagyis… később megbeszéljük, örülök, hogy itt vagy! SZERETLEK! – zokogtam könnyes szemekkel, majd hátra néztem. – Most segítened kell! A férjem… és a kislányom eszméletlenek! Olyan furák, és hidegek! – hadarom kétségbeesetten. – Merevek, olyan, mintha… - visszanézek Zoeyra, a szó pedig kiszáradt torkomban akad.

Én mondtam, hogy meghibbansz egyszer.
Mindig is az voltál, nem kellett azzá válnod.
Nem fogod fel?
HAGYJÁL!
- Ne… ne, ne, ne, NE! – megmarkoltam fürtjeimet, és erősen tépni kezdtem őket, mire fájdalmaimban felordítottam. – TE IS?! – ordítottam üveges tekintetű hasonmásom arcába. – NE! –
Attól, hogy üvöltözöl még nem fognak megváltozni a dolgok.
Nem baj, majd elmúlik! Ne félj…!
- ÉN NEM FÉLEK! – rikítottam, és a szoba közepére vetettem magam a korábban elejtett telefonért, de még mindig csak zúgott. Lihegve ücsörögtem a parkettán, tekintetem a szobák között, és Zoey között cikázott. – MIT CSINÁLJAK?! – hangom a sok üvöltéstől már berekedt, könnyeim miatt prüszkölni és köhögni kezdtem, de nem hagytam abba a kiáltozást. Hátha valaki meghallja…
Mi elég jól halljuk.
- Fogd… már… be! -
Miért tenném? – nevet halkan.
 - Inkább segíts! – rémült tekintetem a padlóra szegezem.
Nem tudok, hiszel úgy ülsz ott, mint egy rongybaba.
Így nem tudunk segíteni.
- Hívjátok a mentőket… - elfeküdtem a padlón, és kicsire húztam össze magamat.
Talán, ha nem egy fakanalat szorongatnál…!
- Micsoda…? -

*    *    *

2008. június 8. – 18:30 – London
Helyszín: egy belvárosi panellakás 3. emelete. Lépcsőház.

Két öreg hölgy beszélget.
- Hallottad? -
- Már megint csapkod az a nőszemély. Egyszer be kéne csöngetni már, hogy halkabban csinálja azt, amit csinál. -
- Ebben a hónapban nem is láttam. A postaládája megint tele van. -
- Nagyon fura leányka ez… -
- Én valahogy jobban örülök, hogy nem látom mindennap. Lehet őrült! -
- Ki tudja, mit művel ott bent! Állandóan csak csapkod, és visong… Lehet, ki kéne hívni a rendőrséget…? -
- Á, hagyd rá! Amíg nekünk nem okoz nagyobb bosszúságot, hadd csinálja, amit akar! -
A két nő még pár percig diskurál, majd mindegyik hazatér.

Ezután a 13-as lakásban csend veszi át az uralmat.
A sötét nagyszobában alig lehet valamit látni. Erős penész szag terjeng a levegőben, az étkezőasztal tele van mocskos tepsikkel, és rohadó süteményekkel.  A kis albérleti lakásban nagy helyet foglal a már réges-rég elrohadt fenyőfa. A bejárati ajtót elállja egy álló fogas. Elég nagy, és masszív fajta, nehezen mozdítható, az ajtón való átjárást szinte teljesen megakadályozza. Az ágyon egy utazóláda fekszik, félig megtöltve mindenféle tárggyal és ruhával. Mellette, a földön egy szék fekszik feldöntve. Redőnyök lehúzva fedik el a besütő napfényt.
A szoba közepén egy szőke hajú, megtépázott nő kuporog. Halkan, csendben sít, szinte alig hallani. Úgy hallani motyog valamit, de nem lehet érteni. Lassan ő is teljesen elhalkul, és már csak pár egér kaparászását lehet észlelni.
Egy kis idő után a nő álmos tekintettel ül fel a földön, és érdeklődve nézegeti a kezében lévő fakanalat. Körbenéz, majd furcsán pislogva áll fel helyéről, és a szék felé fordul.
- Drágám, te hagytad a földön a telefont? -

Vége