Amikor kifogysz az időből

[Cím:]

Cím: Amikor kifogysz az időből
Típus:  Dráma

Szereplők: Joanne B. Martin, Dr. Patrick Williams, Jerome Cromwell

"Nem félek az ismeretlentől. Csak az bosszant, hogy elveszítem, amit ismerek."

[Bevezető]

Muse - Time is running out

Bevezető

A cipőm ütemes kopogása beleolvad az utca népe által keltett ilyen-olyan zajokba, és elkerülhetetlen, hogy ne lépjek bele egy-egy tócsába itt-ott. Nem igazán foglalkoztat, hogy saras lesz a lábbelim, vagy hogy a harisnyámra vízcseppek kerülnek, ennél egy sokkal súlyosabb dolog vonja el gondolataim. Ködös tekintettel kerülgetem ki az embereket, miközben próbálok senkinek sem nekimenni. Mi van, ha tényleg... Ha valami komolyabb... Ha én... Megrázom a fejem, az arcomba kúszó barna hajtincset a szabad kezemmel kisöpröm az arcomból, majd fülem mögé tűröm. A másik kezemben egy sárga esernyőt szorongatok, szinte olyan erővel, mintha ezen múlna az életem. Az esernyő ugyan megvéd az esőtől, de a saját gondolataimtól képtelen. Mint valami alattomos kígyó szökik be a tudatomba a szó, amely olyan sokat jelent számunkra, emberekre. Nincsen kivétel, nincsen olyan, aki életében ne mondta volna ki, ne ízlelgette volna újra meg újra ezt a bizonyos fogalmat. Nincsen olyan ember, aki ne gondolkozott volna el azon, mi van ezután a bizonyos dolog után. Gondolom nyilvánvalóvá vált számodra is, hogy ez a dolog nem más, mint a halál. Nagyot nyelek, és megtorpanok egy percre. A hullámzó tömeg épp hogy csak nem sodor magával, lábaim ingatagokat, egy erősebb lökés, és a tócsába vetődnék. Nem akarom megtudni, talán így lesz a legjobb. Talán úgy kellene leélnem az életem, hogy nem tudom, mi vár rám. Úgy élnem minden egyes nap, mintha az lenne az utolsó? Képtelen lennék feldolgozni, ha valami komolyabb bajom lenne. Lesütöm a tekintetem, szempilláim mázsás súlyként nehézkednek a pupilláimra, ajkam nyelvem hegyével nedvesítem be, szinte teljesen kiszáradt. Ismét nyelek egyet. Tekintetem előre szegezem, lépek egyet előre, majd próbálom ezt a máskor olyan egyszerű mozgássorozatot ismét hibátlanul elsajátítani magamnak. Csak lépdelek előre, mint egy csecsemő, aki még nem tudja, mennyit bír ki két lábon esés nélkül. Mint egy gyenge gyermek, aki éppen most engedte el a korlátot. Mint egy kislány, aki azt várja, egy segítő kéz egyengesse ingatag útját. Pedig már felnőtt nő vagyok.

Egy felnőtt nő, akinek a mozgása egy megsebzett őzével vetekedik. Egy felnőtt nő, aki sohasem akar odaérni, ahová éppen tart. Egy felnőtt nő, aki talán még nem is nőtt fel. Mellkasom fel-le jár, a légzésem nem könnyíti meg a mellkasom alatt összefogott öv, amely a ballonkabátom erősíti rám. Azért igyekszem nem megfulladni, és nem is úgy kapkodni a levegőt, mintha víz alatt lennék. Nincsen semmi veszve, még nem tudok semmi biztosat, azt sem, hogy mi okozza nálam a tüneteket, és azt sem, hogy mégis miféle kimenetele lesz ennek az egésznek. Már a cipőm kopogása is idegesít, minden egyes esőcsepp földre érkezése egy hatalmas csobbanásként visszhangzik a fülemben vállammal nekimegyek az előttem járó férfinak. Megelőzöm. Most már sietek, pedig az imént még olyan ráérősen ácsorogtam az járda szélén. Nem szeretném megváratni magam, hiszen ha nincsen semmi bajom, feleslegesen kínoztam magam egészen idáig. A gyomrom gombostűnyire szűkült, hányingerem van, legszívesebben beledőlnék egy hűvös tócsába és sötétedésig nem is mozdulnék. Ám ha már ilyen abszurd ötletek fogalmazódnak meg bennem, akkor tényleg nincsen valami rendben. Egyre gyorsabban megyek, már nem nevezhető kényelmes sétának sem az, amit csinálok. Sietősen kerülgetem ki a járókelőket, néhányat sikertelenül. Beléjük ütközöm, szitkozódnak, káromkodnak, egy idős csavargó még köp is utánam egyet. Undorodva figyelem a nyál útját, de nem szeretnék pont most összetűzésbe keveredni, ezért előre fordulok, és folytatom az utam. Már nem lehetek olyan messze. Egy darab bocsánatkérés sem hagyja el a számat, nem szokásom szabadkozni, ebben az esetben meg még inkább nem. Helyette udvariatlanul lökök fel mindent ami mozog, természetesen azért kicsit túlzok, senki sem esett el az én hibámból. Csak szeretnék kikecmeregni a nyájból. Sosem szerettem volna egy lenni a sok közül, most pedig egy egészen apró halnak érzem magam a tömegnyomor tengerében. Hát ügyesen haladok előre, és lassan el is érem a célom.

* * *

A folyosón állok. Nemsokára engem is fogadnak, és megkapom a leleteim, a diagnózist. Hogy mégis miért gyötörnek ezek a tünetek, és miért érzem minden egyes léptem bizonytalannak. Ez nem egyszerű gyomorrontás, ebben teljesen biztos vagyok. Rég voltak már azok az idők, amikor mindenfélét összeettem, adná az ég, hogy csak ennyi lenne a baj. A nevemet hallom, engem szólítanak. Fájdalmas arckifejezést öltök, de felkelek a székemből, hiszen tudom, már csak percek választanak el az igazságtól. Nyelek egyet, magamhoz ölelem a táskám, másik kezemben az összecsukott ernyőt tartom, amiből még mindig kicsit csurog a víz. Szabadkozva pislogok a tócsára, ami mellettem keletkezett a kicsorduló cseppek miatt, de a férfi csak legyint, és hellyel kínál. Hiába erősködöm, hogy jó lesz nekem állva is, rámparancsol. Ijedten ereszkedem le, és tudom, komoly dologról van szó, ha szerinte nem bírnám ki két lábon.
-Mondja már! - ordítok rá torkom szakadtából, mire ő kissé aggodalmasan pislog vissza és köszörül dolgot.
-Kisasszony, önnek gyógyíthatatlan betegsége van... - még folytatja, de a folytatást már nem hallom. Minden összemosódik előttem, mintha egy buborékban ülnék. Látom, mi történik előttem és hallom, csak nem tudom dekódolni, értelmezni. Megszólalni sem tudok, mozdulni sem, lélegezni is csak alig. A világ most olyan távoli, a közepén én ülök a táskámmal és az esernyőmmel a kezemben, a mondatával a fülemben.
Mindennek vége.
Számomra most mindennek vége.
Próbálok felkelni a székből, de visszazuhanok ugyan oda, ahol az imént voltam. Az ernyő fafogója hangosan koppan a padlón, karommal a szék karfájába kapaszkodok minden erőmmel. Nem szeretnék felkelni, nem szeretnék innen elmenni, csak tenni valamit. Tenni az ellen, amit az imént ez a gyógyító mondott nekem. Az ellen, hogy... hogy... hogy megfogok halni.
Kifogyok az időből.
Nincsen elég időm, annyi az elvarratlan szál, annyi mindent nem tettem még meg, annyi mindent nem láttam még. Szerettem volna utazni, egy kislányt és melléé még egy rakat fiút, pont, ahogy az én gyermekkoromban. Szerettem volna megtanulni anya csodás kuglófjának a receptjét, hogy végre ne a kutya egye meg a próbálkozásom. A kutyám... A kutyámnál is hamarabb halok meg? Kölyök volt még, mikor megkaptam, már akkor féltem, mi lesz, ha egyszer elveszítem. Elveszítek mindent, elveszítettem az egyensúlyt, felállni próbálnék, de elcsúszok a tócsán, és elvágódok a hideg padlón. Kifogytam az időből...

[Tagadás]

Nickelblack : Savin' me

Tagadás

Ez nem lehet igaz! Egyszerűen nem lehet igaz... Nem történhet meg pont velem, pont most. Pont, amikor annyi tervem van, pont, amikor ilyen boldog vagyok. Én nem lehetek beteg! És nem is leszek, ha nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, hogy minden egyes gondolatom ezen járjon, talán nem... ha nem... Ha nem hiszem el magamról, hogy beteg vagyok, akkor a szervezetem is alkalmazkodik ehhez a gondolathoz, és talán meggyógyulok. Csak ne lenne az a fene sok talán... Elnyúlok a karmazsin szín kanapén, lábujjaim pont a fáját súrolják, annak hidege kicsit kirángat a nem túl összeszedett gondolatmenetből. Ha mindent ugyanúgy folytatok, ahogyan eddig tettem, nem lehet semmi bajom. Olyan még sohasem volt, hogy ne lett volna valahogy, tehát szépen felkelek innen, és megöntözöm a virágokat, pont, ahogyan az orvoshoz való látogatás előtt terveztem. Mert ma nem megyek be dolgozni, és nem azért, mert mentségeket keresek, hanem mert azt mondták, ezen a napon már nem kell visszamennem. Nem mondtam senkinek sem, hogy komoly a baj, pláne Vele nem közöltem. Ki az a vele? Nem túl komplikált kérdés, így válaszolok. Jerome Cromwell az, akivel megosztom az ágyam, és a mindennapjaim, ő az, akit nem szeretnék elveszíteni. Mert nem az élet hiányozna, hanem az emberek. Ő, a családom, még a munkatársaim is, meg persze a kutyám. Nem a mindennapi körforgást hiányolnám, hanem azt, hogy ők nem lehetnek mellettem. De nem akarom, hogy Jerome aggódjon, nem fogom neki elmondani, mi történt, mert igazából nem történt semmi. Mondott nekem valamit a tudomány embere, én meg rácáfolok. Folytatok mindent, mintha mi sem történt volna, és nem lesz semmi baj.
Egyedül akarom végigcsinálni?
Nincs mit végigcsinálni, mert végről szó sincs!
Csak tudom, hogyha bárkinek beszélnék róla, tudatosulna bennem is az, aminek nem kellene. Hiszen ez csak egy betegség! A szervezetem nem én vagyok, én az akaratom vagyok, nem egy test, amit a természet kedvére irányíthat.


Feltámaszkodom és ülő helyzetbe helyezkedem, majd elrugaszkodom a bútortól, és két lábra állok. Veszek egy mély levegőt, az ösztönösen arcomon nyugvó mosolyt most csak erőszakkal sikerül a képemre varázsolnom. Elindulok előre, az ablak előtt pihenő virágok felé, majd megfogom a bézs polc alatt nyugvó kis kannát, és a konyhába sétálok vele. Megállok a csap előtt, és teletöltöm vízzel a kis kannám, aztán mint valami életvidám kis öntöző lány indulok vissza a növényeimhez. Gondosan zúdítok minden egyes virágra elegendő mennyiséget,s egészen addig ügyesen is megy, amíg a kutyám nem landol egyenesen a lábamon. A kanna alján lévő víz kárba megy, és lustán csordogál végig a polcon, és csurog a padlóra. Dühösen puffan a kanna a földön, és résre nyílt szemeimen keresztül figyelem ezt a haszontalan ebet. Azonban képtelen vagyok huzamosabb ideig ilyen dühösen nézni rá, kezem már nyúl is a  felé, és vigyorogva vakarom meg a füle tövét. James vakkant egyet, pont úgy, mint amikor épp itt készülöm hagyni az üres londoni lakásomban. Igyekszem megnyugtatni, végigsimítok a fején, majd felveszem a kannát a földről, és a fürdő felé igyekszem kezet mosni.
Minden ugyanolyan, mint eddig, tényleg nincsen semmi bajom.
Amint megvagyok a higiéniai intézkedéssel, visszasétálok a helyiségbe, ahol kezdeni kellene valamit az imént kiöntött vízzel. Majd felszárad - legyintek lustán, és tenyereimmel a combjaimra csapok, ezzel magamhoz hívva az állatok. Az továbbra is mozdulatlanul ül és ugat. Homlokom aggodalmasan ráncolom össze, és úgy döntök, ha ő nem jön ide hozzám, majd én megkísérelem azt, hogy megközelítsem a látszólag ijedt állatot.
-Na-aa, mi a baj? - kérdezem tőle mintha csak tudna válaszolni, de továbbra is üveges tekintettel mered rám. A vállam felett a hátam mögé nézek, de nincs ott semmi, így teljesen érthetetlen a számomra, mi nem tetszik neki. Megrántom a vállam, és otthagyom a kutyát, a víztócsát és a virágokat, visszasétálok a bútordarabhoz, amin az imént még olyan kényelmesen nyúltam el.

Nem fekszem le, csak leülök, kezeimmel a fejem támasztom, és a semmibe meredő tekintettel folytatom a semmittevést. Rá kell hogy jöjjek, hogy amint nem csinálok semmit, csak azon jár az eszem... Csak azon, ami igazából nem is létezik. Biztosan csak összekeverték a leleteket, valami Jo Martin pasaséval, aki már az élete végén jár, úgy nyolcvan éves és erős dohányzó. Nekem nem lehet halálos betegségem, ugyan már, én Joanne vagyok! Az életerős, örökmozgó lány, aki képtelen lenne meghalni. Nem tudnék meghalni, a halálhoz is érteni kell. A halál, mint cselekvés pedig igen távol áll tőlem, hiszen fiatal vagyok, erős, energikus, és még nagyon is élek. Az, hogy néha gyengébbnek érzem magam, az még nem jelenti azt, hogy meg kellene rendelni a koporsóm, nem igaz? Persze, ez nem szimpla tagadás, ez egyfajta eszme, amit én mától vallok. Csak az beteg, aki elhiszi magáról, és akkor én nagyon nem vagyok beteg... Egy halálán lévő beteg depressziós, gyenge, elesett, hallgatag. Én szívem szerint kommunikálnék valakivel, és nem egyhelyben ülnék, mint valami nyugdíjas. Szerencsére vendéget várok, akinek már kulcsa is van, így nem éppen nevezhetném vendégnek. Őt. Erre automatikusan mosoly ül ki ajkaimra, és ábrándos tekintettel figyelem a szoba mennyezetét. Bármelyik pillanatban megérkezhet, és nem szabad látnia rajtam, hogy valami nyomasztana. Mert igazából nem is nyomaszt semmi, nincsen semmi bajom, makk egészséges vagyok, a méhcsípésre való allergiámtól eltekintve. Újra eldőlök a kanapén, és várok. Szemhéjaim lesütöm, nem álomra készen, inkább úgy, hogy bármelyik pillanatban ismét kinyithassam, és láthassam mindazt, ami körülvesz. A plafont, a tócsát, a kutyát, a virágokat, az életem.


Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, csak azt tudom, hogy elbóbiskoltam annak ellenére, hogy nagyon nem akartam. Az Ő puha ajkait érzem az arcom azon oldalán, amelyen éppen nem fekszem, mire kíváncsian tárom ki a szemeim és pattanok fel, majdnem lefejelve Őt.
-Mi volt? Ugye nincs semmi komoly baj? - kék szemeit enyéimbe fúrja, mire én, mint aki hazugságra készül, elkapom a tekintetem, felállok, hátat fordítva neki. egy optimista mosolyt erőltetek az arcomra, nyugodttá rendezem vonásaim, majd felé fordulok.
-Nem, semmi komoly, mint azt én nagyon jól megmondtam... - fejtem ki továbbra is igyekezvén hogy ne fedje homály tekintetem, majd felé lépdelek, ezzel is elterelve a figyelmét és elhallgattatva az ösztöneit, amik minden bizonnyal azt súgják, valami nincsen rendben és én hazudok. Kezeim nyaka köré fonom, és mozdulatlanul állok előtte. Ha a tekintetemből tudna olvasni, nyilván tudná, valami aggaszt, és tudja is. Látom a szemeiben a kétséget, amelyet nem sikerült eloszlatnom a puszta közelségemmel. Teljesen átlát rajtam, én pedig egy nyitott könyv vagyok előtte, amit ugyan igyekszem gondosan becsukni, de átlát rajta, rajtam.
-Biztos minden rendben?
Mégis mit mondhatnék? Minden! Hiszen minden rendben, semmi sincs veszve. Mi boldogan élünk amíg meg nem... amíg meg nem...
-Amíg meg nem halunk, együtt leszünk... Ígérd meg! - közelebb húzódom hozzá, mellkasom immáron övének feszül, érzem minden egyes lélegzetvételét. Egy gyors, megnyugtató csókot lehel az ajkamra, majd mosolyogva ígéri:
-Míg a halál el nem választ.

[Düh]

Evansence - Bring me to life

Düh

Miért pont velem történik mindez? Mivel érdemeltem ki a Sorsom? Tettem valamit, ami nem tetszett odafent? Vagy egyszerűen a szervezetem gyenge, nem készült fel egy ilyen betegségre? Megannyi nyitott kérdés, és válasz nélkül állok.
Állok a küszöbön, arra várva, hogy Jerome hazaérjen. Mostanában mindig későn érkezik, már arra is kezdtem gyanakodni, hogy van valakije, de állítólag túl dühös és aggodalmas vagyok mostanság. Ha értené, mi okozza mindezt, talán sokkal könnyebb lenne... De abban a pillanatban, amint megtudtam, mi történik velem, elhatároztam, hogy magamban tartom a titkot, elhallgatom előle. Majd az utolsó pillanatban kap egy neki címzett levelet, a szokásos lusta betűimmel, amiben elmagyarázok neki mindent. A szüleim még a háborúban életüket vesztették, a haláluk óta a bátyáimmal egyre távolabb kerültünk egymástól. Nekik már családjuk van, és annak ellenére, hogy szorosnak mondható volt a kapcsolatunk még régebben, ma már ennek az árnyéka sincs meg... Nem is sűrűn találkozunk, ünnepek, születésnapok alkalmával sem mindig látom mindannyiukat, ami valahol elkeserítő. Csak Jerome van nekem, ő az egyedül, akire mindig számíthattam. És most ő is cserben hagyott? Vajon képes lenne más nő karjaiban vigasztalódni? Minden egyes csók hazugság, minden egyes ölelés megtévesztés? Minden egyes szeretlek értelmét vesztette, amit a fülembe suttogott? Talán képes lenne rá, mostanában én is csak a halvány árnyéka vagyok önmagamnak... A tagadás már messze elmúlt, tisztában vagyok vele, hogy valami történik velem, gyenge vagyok, a folytonos rosszullétek is vissza-visszatérő elemei a mindennapjaimnak. A hangulatváltozásaimról meg már nem is beszélve. Nem igazán szeretnék senkivel sem konzultálni a tüneteimről, segíteni úgysem tudnak, és minden információ felesleges, hiszen megtapasztalom őket magam a saját testemen. A saját testem, azt teszek vele amit akarok, nem igaz? A saját életem, a saját halálom, hagy töltsem el úgy a legutolsó napjaim, heteim, ahogyan azt szeretném. Csalódottan sétálok el az ajtótól, tekintetem az órára szegezem. Sehol sincs... Pedig már rég meg kellett volna érkeznie.


Az ajtó nyitódik, ő lép be rajta, rám sem pillant, szemében nincs meg a szokott ragyogás, így én is dühös grimasszal pillantok rá. Ennyit érek neki? Beljebb lép, és csak a kanapéig tud elsétálni, ott lerogy, és fáradtan nyúlik el rajta. Még köszönni is elfelejtett, a leghalványabb jelét sem mutatja annak, hogy szeretne.
-Túlóra, mi? - hangomban érződik az él, sosem szereti, ha cinikus vagy dühös vagyok, rossz a konfliktus kezelési készsége avagy nem is létezik. Egy ideig hagyja, hogy mindent a fejéhez dobáljak, mikor már unja, próbál menekülni előlem. De mindenhová követem, egészen addig, míg ki nem provokálom belőle, hogy megemelje a hangját. Most sem adom fel egy könnyen, szikrázó tekintette lépek elé, hogy még véletlenül se tudjon felkelni és elmenekülni.
-Derogál válaszolni vagy nem tudsz a szemembe hazudni?
Tenyerével eltakarja a tekintetét, beletúr a hajába, és fentebb ül. Úgy néz rám, mint egy hisztis kislányra, amitől elönt a méreg. Nem vagyok már kislány, sokkal komolyabb dolgok foglalkoztatnak engem, mint őt. Nem tudhatja, mi játszódik le bennem... Felkel, és ismételten menekülni akar, egyenesen a háló felé, de elé állok, így képtelen kikerülni. Már kezeit emeli, vállaimra rakja, tekintetem keresve próbál lenyugtatni. Lehetetlen, Cromwell!
-Kérlek, nyugodj meg, Joanne, fáradt vagyok, nincs kedvem ehhez... - hangja valóban fáradtságot tükröz, és egy kis csitító higgadtságot is csempészett bele, erre még volt energiája. De honnan tudjam, hogy miben fáradt el? Talán valami nőcske fárasztotta le, és azért nem tud a szemembe nézni, mert fél, hogy elárulja magát, vagy kiszedem belőle. Megrázom a fejem, karom karjára teszem. Én sem gondolom komolyan ezt az egész megcsalás dolgot? Bár mostanában folyton elutasító vagyok és rossz társaság, attól még nem tenné meg ezt velem, nem igaz?
Ugyan már, Joanne, hisz ő is csak férfiból van!
-Mégis miben fáradtál el? - kérdem csípőre tett kézzel, és lefejtem magamról a karját. Elállok az útjából, és hátat fordítok neki, tudom, hogy ezt már nem fogja szó  nélkül hagyni, de nem akarom látni, ahogyan elborítja a düh fellege, és eltűnik hideg kék tekintetéből a nyugodtság.


Keze vállamra tapad, úgy fordít erőszakkal maga felé, hogy figyeljek rá. Ki nem állhatja, ha nem figyelek rá, ha valamivel fel akarom húzni, akkor hátat fordítok neki vagy elengedem a fülem mellett, amit mond. Hát, ez alól a mostani eset sem kivétel, szemei szikrákat szórnak, szinte felperzsel egyetlen pillantásával, nem a jó értelemben.
-Azt hiszed csak te lehetsz fáradt? Neked lehetnek problémáid? Teljesen kizársz az életedből, mégis hogy várod el, hogy én legyek a kedves és megértő barát? Ugyan már, Jo...
Nagyot nyelek, szemem benedvesedik, igyekszem visszatartani a könnycseppet, hiszen egyetlen egyet is elég elengednem ahhoz, hogy ne tudjam visszatartani az összes többit. Fogaimmal ajkamba harapok olyan erősséggel, hogy egy hajszál választ el attól, hogy vér is szivárogjon belőle. De ez sem elég ahhoz, hogy megállítsam a könnyzáport, egy végigfolyik a dühtől kipirult arcomon, s megnyugtató hidegséggel áraszt el. De lassan követi a többi is, majd a másik szememből is folyni kezd a könny, egészen hisztérikusan festhetek.
Értsd meg, hogy nem avathatlak be, azt akarom, hogy legalább te boldog légy!
De boldog vagy te egyáltalán? Kötve hiszem?
Megkeserítem a hétköznapjaid az állandó hangulatingadozásommal, a könnyeimmel, minden egyes szándékosan hergelő szavammal. Már nem vagyok az a lány, akibe beleszerettél, aki olyan rajongva figyelte minden egyes mozdulatos. Te sem vagy már az, aki annyira bolondult értem hajdanán. Neked adtam mindenem, amim csak volt, és már nincs több, Jerome, amit adhatnék... Teljesen kifulladtam, a betegségem lassacskán átveszi felettem az irányítást, és az őrületbe kergetlek.
Pulóvere ujjával letörli a nedvességet a szemem alól, majd közelebb húz, és magához ölel. Egy öleléséért odaadnám az egész életem, de már nincs élet, amit adhatnék. Nem tudom, mennyi lehet még hátra, ahogyan azt sem, hogy te hogyan fogod kibírni mellettem. Nem vagyok biztos benne, hogy neked kell ez, ahogyan abban sem, hogy én tönkre akarlak tenni téged. Ez az én betegségem, az én problémám, az én fájdalmam, ebben nem akarok osztozni veled. A fiatalos vigyor lassan fáradt félmosollyá redukálódik az arcodon, és fáj látni, hogy azt hiszed, ki akarlak zárni az életemből. Ha csak egy percre a fejembe láthatnál...
-Sajnálom... - suttogom mellkasába, alig hallhatóan, ugyan akkor elég hangosan ahhoz, hogy halljam, elcsuklik a hangom. Nem vezethetem le mindig rajta a dühöm. Nem lehet mindent egy öleléssel elintézni.


Dühöm lassan elenyész, és átveszi a helyét a megadás. Nem akarok küzdeni az ellen, ami történik velem, csak egyszerűen azt akarom, hogy vége legyen. Nem sok megpróbáltatást bírok ki egyedül, a problémám ugyan lenne kivel megosztani, de nem szeretném. Nem akarok még egy életet tönkretenni, még ígyis beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha egyszer, hirtelen ... itthagyom. És ugyan nem önszántamból fogok eltávozni, azért majd egy ideig engem okol majd. Amiért nem hagytam neki, hogy segítsen. Aztán végigsétál a házon, és tehetetlen dühében összetöri az összes dolgot, ami csak a keze ügyében kerül. A kutyám mindig rám fogja emlékeztetni, biztos vagyok benne, hogy jó sora lesz majd mellette. Egy darabig biztos, hogy nem fog keresni senkit, de egy ilyen jóképű fiatalemberre nem egy nő fog majd szemet vetni. Azt akarom, hogy boldog legyen. Ha egy másik nő kell ehhez, hát akkor szeretném, hogy megtalálja a boldogságát ilyen áron is. A házat először nem akarja majd látni többet, de egy idő után rájön, hogy ez a szép emlékek tárháza. Itt fel tud majd töltődni egy átdolgozott nap után, itt még eszébe juthatok egyszer... Mindent megadnék azért, hogy legalább csak egy évet kaphassak még vele, de tudom, erre nincs lehetőség. Mindent megadnék azért, hogy mellette lehessek a nehéz pillanataiban, de ez képtelenség. Minden álmom lett volna hozzámenni. Egy tavaszi napra terveztem, hagyományosan hófehér napra, sok virág, kevés vendég. Szerettem volna, ha elcsattanhat a hitvesi csók, ha együtt választhattuk volna ki az esküvői tortát, ha közös gyerekeink lettek volna. Egy lány, és egy rakat fiú. Az első fiút utána neveztem volna el, de az első lánynak nem akartam volna, hogy az én nevem adjuk. Édesanyám nevéhez ragaszkodtam volna, de már nincs miről vitatkozni azt hiszem.
Szerettem volna egy családot, gyerekeket szülni neked. Szerettem volna veled eltölteni annyi időt, amíg csak meg nem unsz és meg nem öregszem melletted. Szerettem volna szeretni. De túl kevés időm volt rá. Te szeretsz? Szeretném, ha szeretnél, Jerome, és csak remélni tudom, hogy ez így van. Én már eltemettem magam, elbúcsúztam tőled, nekem sokkal könnyebb lesz, mint neked. Hiszen nem a halottaknak fáj a legjobban, hanem azoknak, akik itt maradtak...
Miért pont velem történik mindez?

[Alkudozás]

Linkin park - New Divine

Alkudozás

Talán tehetek valamit azért, hogy elkerüljem ezt az egészet? Mindig van ok-okozati tényező, hát most is tennem kellett valamit, ami erre a sorsra kárhoztatott. Nem éltem egy káros szenvedéllyel sem, egyszer sem táncoltam hulla részegen az egyik kocsma asztalán és viszonylag egészséges életmódot folytattam. Mit tehetek hát azért, hogy elkerüljem azt, ami rám vár? Csak van valami mód rá, hogy végre fellélegezhessek, és ne ébredjek mindennap úgy, hogy összeteszem a két kezem, amiért felébredtem. Már aludni sem alszom annyit, mint régen. Félek az örök álomtól talán... Ennek következtében fáradt karikák húzódnak szemeim alatt, bárki megmondaná, hogy van valami baj az egészségi állapotommal. Ha magamért nem tehetek semmi, Érte talán még igen. Már napok óta ott motoszkál a gondolat a fejemben, hogy végre tennem is kell valamit, nem csak belesüllyednem ebbe az egészbe. Megvárom, míg felébred, és megteszem azt, amit egészen idáig sikerült halogatnom. Olyan békésen alszik, arccal és egész testével felém fordulva. Vajon miről álmodik? Talán szerepelek az álmaiban? Nem keltem fel, majd az ébresztő megteszi helyettem. Nem lenne szívem felkelteni, elég kegyetlenséget kell összeszednem ahhoz, amire készülök, nem akarom, hogy még a kialvatlansága is az én számlámra legyen írva. Van még öt perced arra, hogy békésen kalandozz az álmaidban, ahol talán még együtt vagyunk. Van még öt perc, amíg elmondhatod magadról, hogy szeretsz. Van még kerek öt perc addig, amíg a "mi" az mi, s úgy 320 másodperc múlva a "mi" már énné redukálódik. Nem tehetek mást, nem akarom, hogy neked is fájjon. Talán most összetöröm a szíved, de legalább gyűlölni fogsz teljes szívedből. Azt akarom, hogy gyűlölj, azt akarom, hogy távol légy tőlem. Olyan távol, amilyen távol csak lehet. Olyan távol, ahonnan nem tudod végignézni a haláltusám. Olyan távol, ahonnan már nem tudsz és nem is akarsz segíteni. Nem csak fizikai távolság kell, hanem az is, hogy külön váljanak az útjaink. Jobban mondva te elkezdj egy saját, új úton járni, én pedig lassan a sajátom végére érek. Egy zsákutcába keveredtem, egy fal szimbolizálja a betegséget, amelyet még én sem tudok ledönteni. Emlékszel, hogy az első találkozásunkkor bemostam neked egyet, amiért flörtölni próbáltál velem? A kezem minimum úgy sajgott, mintha egy falba ütöttem volna, te meg csak nevettél a monoklival a képed alatt. Azt hittem, soha többé nem látlak, és most itt fekszel mellettem. Már csak egy percig oszthatom meg veled az ágyat és az életem. Már csak 60 másodpercig mondhatod el magadról, hogy szeretsz. Megalkudtam az élettel: ha már téged elvesz tőlem, nem láthatod, ahogyan engem elvesz tőled. Könnyebb lesz neked így.

Az ébresztő megszólal, te pedig kinyitod a szemed. Ezaz, az egyik már megvan, most jöhet a másik is. Mosolyra húzódik folyton vöröses ajkad, amikor megpillantod, hogy figyeltem, ahogy alszol. Közelebb húzódom hozzád, és egy gyors, erőtlen csókot lehelek puha ajkaidra. Az utolsó csók, remélem jól megjegyezted. Furcsán nézel rám, hiszen nem szoktam így viselkedni reggelente. Sürgetlek, hogy indulj már, mert elkésel, és rohanok kávét főzni, mert tudom, hogy csak attól térsz észhez. Most valami egészen mást tartogatok a számodra, amitől garantáltan felébredsz...
-Kelj fel, és szedd össze a cuccaid, ha lehet, este már ne ide gyere haza...
Minden egyes szó mint egy késdöfés. Felváltva egy a tiédbe, egy az enyémbe. Képtelen vagyok elég magabiztos lenni, de a helyzet komolysága megköveteli, hogy összeszedjem magam, és elég hihetően adjam elő a dolgot. Nem nézheted végig, ahogy szenvedek, menj messze, felejts el. Gyűlölj, Jerome, azt akarom, hogy gyűlölj!
Mosoly kúszik ajkadra, azt hiszed, csak viccelek. Kikászálódok az ágyból, mielőtt elérne a karod, amellyel magad mellé szeretnél húzni, és tátott szájjal maradsz mozdulatlanul a párnák között. Lassan tudatosul benned, hogy mégis mi történik, és igen, már szóra is nyílik a szád. Azonban pár kétségbeesett "mivan?"-nál többre egyenlőre nem telik. Követsz engem is a padlóra, magad felé fordítasz, azt akarod, hogy megismételjem. A szemedbe, egyenesen a szemedbe.
-Van valakim...
Hatalmasat nyelek, a gyomrom gombostűnyire szűkül, üvöltenék, sírnék, de nem, ha már elkezdtem, be kell, hogy fejezzem, most az egyszer nem lehet önző. Megkötöttem a megállapodást magammal, az alkudozás elkezdődött. Az alku tárgya te voltál, és feláldoztalak a boldogság oltárán. Azt akarom, hogy boldog légy, még ha most te vagy a világ legdühösebb és szomorúbb embere is.


Kétségbeesetten kapsz a homlokodhoz, engem pedig egy hajszál választ el attól, hogy bőgőrohamban törjek ki, így kirohanok a szobából, mintha csak a lelkiismeretem és előle menekülnék. Pedig az elől futok, hogy megmondjam neki az igazat, mert már közel járok hozzá. Te követsz engem, feldúlva csapod ki az ajtót, és sodrod le a polcról az első tárgyat, amit csak elérsz. Ahogyan sejtettem.
-Mégis mióta?
Hallom a hangodon, hogy férfi létedre te is igen közel állsz ahhoz, hogy úgy sírj, mint egy kisfiú. Üvöltenél, mint egy oroszlán, de nem akarod, hogy így lássalak. Engedd csak ki Jerome, tudod, hogy előttem lehetsz önmagad. Bár most azt hiszed, én becsaptalak téged.
-Azt kérdeztem mióta!
Most egy kép repül a földhöz, szilánkjaira törve a padlón. Figyelem, ahogyan a szoba legkülönbözőbb pontjaiba repülnek a szilánkok, majd leguggolok a képhez, hogy megnézzem, melyiket is érte a "baleset". Az első közös képünk. Milyen boldogak voltunk egymás mellett, és noha te sosem szeretted, ha fényképeznek, és vigyorogtam kettőnk helyett is. Nem a legelőnyösebb kép rólam, de legalább mellettem vagy, ez sokat dob a képen.
-Egy jó ideje. Akarsz még valamit tudni? - kérdem elcsukló hangon, felállok a földről, és a seprűért sétálok, mintha engem még csak meg sem érintene a kép halála. A közös életünk törtem össze, te pedig a közös képünk. De még mindig nem mondanám, hogy kiegyenlítetted a számlát. Bárcsak megütnél. Felpofoznál, hogy nekem is fájjon, mert azt hiszed, nekem olyan könnyű. Kiteszlek az életemből, de csak a te érdekedben. Mindennél jobban szeretlek, még most is, és soha senkire rá sem néztem. Így lesz a legjobb neked, kérlek, bízz bennem, legalább most.
-Remek. Remek, remek, remek...
Körös-körül járod a helyiséget, majd hirtelen dühödben a szobánkba vágtatsz. Nyilván összeszeded a cuccaid, mert nem bírja a büszkeséget, hogy még egy percet mellettem tölts. Nem bírná azt sem, hogy még egyszer befeküdj mellém az ágyba, amiről úgy véled, bemocskoltam. És még én vádoltalak ezzel, így gondolod, nem igaz? Ahogyan gondoltam. Férfi módjára dobáltad bele a cuccaid.
-Beszéltem a nővéreddel, azt mondta, hogy hozzá megint visszamehetsz. - jegyzem meg hidegvérrel, miközben a szilánkokat söpröm fel. Legszívesebben átölelnélek, megcsókolnálak, nem engednélek el egészen addig, amíg neked el nem kell engedned engem. De ha idáig eljutottam, akkor azt hiszem be kell hogy fejezzem a színjátékot. Megadni az utolsó tőrdöfést, amivel elérhetem, hogy ne akarj soha többé látni. Gyerünk Joanne, hiszen az imént még olyan biztosan állítottad, hogy neki így lesz a legjobb, hát akkor fejezd be, amit elkezdtél!
-Őt szeretem, téged sohasem szerettelek igazán. Nem illettünk össze. Most pedig menj el, kérlek, nem bírok tovább veled... egy fedél alatt élni.
Úgy hadarom el a szöveget, mintha csak valahonnan olvasnám. Hány éjszakán át gyakoroltam el a tükör előtt ezt a kis monológot, amikor késtél... De mindig csak az lett a vége, hogy rosszul voltam attól, amit láttam. Most csak a könnyektől tükrös tekintetedben láthatom viszont magam, és rosszul vagyok a látványtól.

Fogod a bőröndjeid, vetsz rám egy undorral teli pillantást, és látom a tekintetedben, hogy soha többé nem akarsz majd keresni. Elértem azt, amit akartam, most örülnöm kellene. Kilépsz azon az ajtón, én pedig lépnék egyet előre, de a lelkiismeretem megállít, és megfagyok. Az ajtóból még visszanézel rám, de én már rád sem pillantok. Nem akarok erre emlékezni...
A szép dolgokra szeretnék, az összes szép emlékre, amit neked köszönhetek. Remélem azért benned is hagytam valamilyen nyomot, amelyek - ha elcsendesül az utálat - majd a felszínre bukkannak és kellemes perceket okoznak neked. Az ajtó becsukódik, fájdalmas csend ül a házra. Felzokogok, tenyeremmel a szilánkok közé csapok. Pár megragad az ujjaimban, de nem fúródnak elég mélyre ahhoz, hogy komolyabb fájdalmat okozzanak. Torkom szakadtából üvöltök, az ajtóhoz szaladok, még ép tenyeremmel kezdem el püfölni azt.
Miért?
Zokogok, a könnycseppek teljesen elmossák az arcom, a látásom sem az igazi már, fel sem fogom, mi történik körülöttem. Hátat fordítok az ajtónak, amin az imént kiléptél, ahogyan az életemből is. Nekidőlök, majd végigcsúszik az egyenes felületen, s végül a padlón kötök ki. Ott ülök, és zokogok, mint egy gyerek, de a tenyerem nem tudom az arcomba temetni a szilánkoktól.
Máris hiányzik.
Vissza akarom kapni őt. A mosolyát, az érintését, a ruháit a szekrényembe. Össze akarom szedni a törött szilánkokat, és újra régi pompájába állítani a fakó képet. A képet, amelyen már egy párt alkottunk. Te meg én. Kéz a kézben. Azt hittem, hogy veled fogom leélni az életem, de az életem lassan az utolsó szakaszához ér.
Meghalok és nem tehetek semmit sem.
Meghalok, befektetnek egy koporsóba, rámhelyezik a szemfödelet, és örök nyugalomra helyeznek. De már sohasem leszek nyugodt.
Talán el sem jut hozzám a halálhírem, ha mégis, talán el sem jössz majd. Ha persze rászánod magam, hogy elgyere a síromhoz, akkor nem szeretném, ha egy könnycseppet is ejtenél. Bár tudom, hogy akkor érkeznél, amikor már senki sincs ott, hogy eltudj búcsúztatni. Szeretnék egy levelet írni, amiben mindent elmagyarázhatok neked. Nem akarom, hogy abban a hitben éld le az életed, hogy sohasem szerettelek. Szeretlek, és még a síron túl is szeretni foglak. Miattad tettem mindezt, kérlek, értsd meg, Jerome!
Ott várok rád.
Remélem későn érkezel, de ha van egy hely, ahol újra találkozhatunk, remélem már mind a ketten sokkal nyugodtabbak leszünk. Szeretném, ha újra elénekelnéd nekem azt a bárgyú dalt, amit állítólag a nagypapád tanított neked. Én pedig elmesélem neked újra, mit is gondoltam rólad, mikor először megláttalak.
Láthatlak még újra?

[Depresszió]

Finger Eleven - Thousand Miles Wish

Depresszió

Azt akartam, hogy felejtsen el, és elfelejtett. Hogy soha többé ne akarjon látni: nem akar látni. Elértem hát, amiért annyira fáradoztam, annyiszor gyakoroltam a tükör előtt megundorodván a tulajdon arcomtól. A karikák még most is ott húzódnak a szemem alatt a kialvatlanság egyértelmű jeleként, arcom sem ragyog szokásos fényében. Csak egy megfakult mása vagyok régi önmagamnak. Látszólag öregedtem is talán egy-két évet annak köszönhetően, hogy úgy festek, mint valami élőholt. De ennek ellenére nem nyomaszt a dolog, mit számít a külsőség. Van más, ami sokkal jobban nyomja a szívem, ami féregként fúródik be az agyam minden egyes négyzetcentiméterére és falja fel az összes értelmes gondolat táptalaját. Nem hagy helyet csak a romlásnak induló szövevényeknek, a reménytelenség fájdalmas darabjainak. A szívem megtelt keserűséggel. Mióta Ő elment, nem látom értelmét a küzdelemnek. Düh, tagadás... Olyan messze vannak, mintha csak évekkel ezelőtt éreztem volna utoljára ilyet. Már beletörődtem, hogy nincsen tovább, és nem is várok semmit az élettől. Csak nyugalmat az utolsó időkre, és egy helyet, ahol kedvemre sajnálhatom tovább magam. De legalább a sajnáltatás rész kimaradt, pont ezt szerettem volna elkerülni. Szánakozó tekinteteket, segíteni akarást, megértést. Senki sem érthet meg, ha csak nem jár az én cipőmben. Vajon hányan kényszerültek olyan döntésre, mint én? Hányaknak kellett eltaszítaniuk maguktól az életet jelentő személyt. Végignézni, ahogy kilép az ajtón, és elmegy úgy, hogy még csak el sem búcsúzhattak igazán egymástól. Csak én búcsúztam, titkon, napokon át, mely sokszor gyászba fordult már át, számomra teljesen érthető okokból. Ő egy könnyűvérű nőnek tart, mindent újragondol, és azt keresi, hol ronthatta el. Hol hibázott, hol hazudtam, hol és kivel voltam, míg ő távol volt. Próbál rájönni arra, ki lehet nála is megfelelőbb személy számomra. Sosem fogja meglelni a nevet, hiszen - egyrészt nem létezik - nincs is nála tökéletesebb személy erre a szerepre. Hát annak reményében, hogy legalább a halálom után boldogan gondol vissza az együtt töltött percekre, egy levélbe fogtam. Már fél órája ülök felette, de még egy sort sem sikerült leírnom. Nem is tudom mit mondhatnék... Meséljem el neki, hogy mennyi ideig voltam képes a szemébe hazudni azt suttogva, hogy minden rendben lesz? Mondjam el neki, hogy a dolgok, amikkel arcul csaptam a távozása előtt fikciók voltak? És ezzel ő mivel lesz előrébb? Talán menthetetlen az egész, talán ez sem változtat azon a gyűlöleten, amit most irántam érezhet. De egy próbát megér, végülis mit veszíthetek?

Lassan de biztosan ismételten a levélre koncentrálok. Fogaim összeszorítva, izmaim megfeszítve jegyzem le az első betűt, majd egyre gyorsabban haladok.
"Drága Jerome,

szeretném, ha figyelmesen végigolvasnád ezt a levelet, annak ellenére, amit most érzel irántam. Ha már a gyűlölet utolsó csepp mérge is kiszivárgott a véráramodból, akkor bizonyára közönnyel veszed kezedbe ezt a levelet. Mindez ellenére megszeretném veled osztani azt a pár gondolatot, ami most a fejemben kering. Azokat a dolgokat, amelyeket nem mondhattam ki, míg itt voltál. Mikor olvasod ezt a levelet, én már minden bizonnyal halott vagyok. Noha furcsa ezt így leírni, de volt már elég időm, hogy eljátsszak a gondolattal. Aznap, mikor azt mondtam, jól vagyok, hazudtam. Hazudtam, nem is egyszer, a szemedbe, és hidd el, nem töltött el örömmel. Az orvos szerint gyógyíthatatlan betegségben szenvedek, és noha nem érzem úgy magam, mint aki a halálán van, ennek ellenére vannak tünetek, melyek felett nem lehet elsiklani, így nem is gondolok arra, hogy tévedés történt. Nem akartam, hogy végignézd, ahogyan az utolsó csepp élet is eltűnök az arcomból. Azt akartam, hogy úgy emlékezz rám, ahogyan én azt szeretném: még boldogan. És ha ezt a levelet most a kezedben tartod, akkor nyilvánvalóan el is értem a célom. Beteg voltam, de nem ostoba. Ismerlek annyira, hogy tudjam, talán te is belebetegedtél volna abba, hogy szenvedni látsz, így távol kellett, hogy tartsalak magamtól és ettől az egész macerától. Hidd el, könnyebb volt így, hiszem, tudom. "
Egy hatalmas könnycsepp zuhan a pergamenre, de szerencsére arra a részre, ahová még egy betűt sem jegyeztem le, így nem mossa össze a tintát. Folytatnom kellene, valamit még írnom, valamit, amitől nekem is, neki is könnyebb lesz. De szünetet kell tartanom, mielőtt az egész levelet a tűz martalékává varázsolom.

A mi történetünk itt véget ért. Nem lett happy end, nem lettünk boldogok, de neki még adtam egy esélyt egy új kezdetre. Nem szerettem volna, ha egy lelkileg megnyomorított embert hagyok magam mögött, és nem, nem magam győzködöm most, csak keringenek a gondolatok a fejemben. Néhányat sikerül is elcsípnem és papírra vetnem, néhány elkúszik és örök feledésbe merül. Én magam is örök feledés tárgya leszek majd pár év múlva, hiszen nem lesz senki, aki ápolja az emlékem. Nem hagytam magam után semmi maradandót, nem tettem semmi jelentőség teljeset ahhoz, hogy ismerjék a nevem. Én magam kevés vagyok ahhoz, hogy változtassak egy emberiségen, és ezt felismervén úgy érzem, talán az életem teljesen hiába való is volt. Lehetséges, hogy mártír módjára viselkedtem az utóbbi időben, és olyan lépéseket tettem, amelyeket nem kellett volna. Döntöttem helyette, és nem hagytam, hogy maga válassza meg, mi is a jó neki. Hiszen talán csak az ellenkezője sült ki abból, amit el szerettem volna érni. Lehetséges, hogy a megmásíthatatlan döntésem következtében csak rosszabb lett a helyzet, mint amilyen lehetett volna, ha hagyom, hogy a saját medrében folyjon. Belerondítottam a Sors feladatába, a kezembe vettem a végzet asszonya szerepét, és minden egyes szálat én akartam mozgatni. Mentségemre legyen mondva, hogy nem a saját érdekemben. Ugyanakkor az én érdekem az, hogy Neki jó legyen, tehát lehet, hogy hibáztam, de már késő...
Ismét a papír fölé hajolok, a könnycsepp már felszáradt, csak egy kisebb folt jelzi ottlétét.

"Nem szeretném, ha sokáig bánkódnál utánam. Kezdj új életet, találd meg a nőt, akit boldoggá teszel és aki majd boldoggá tesz téged. Szeretném, ha azokat a terveket, amelyeket velem akartál megvalósítani, váltsd be valaki más, erre alkalmas személlyel. Az élet közbe szólt, belerondított a szépen kis kigondolt életembe, amelyet melletted képzeltem volna el. Egy betegség mennyi mindenre képes, nem igaz? Csak egy ember testét pusztítják a gyilkos sejtek, mégis többét is képesek nyomorba dönteni. Nem szeretném, ha hangulatodra rányomná bélyegét levelem kissé keserédes hangvétele, nézd el nekem ezt az aprócska hibát. Hibáztam eleget, inkább azokra emlékezz. De azt a hibát sohasem léptem volna meg, amelyet előadtam neked. Jerome, mindig is szerettelek, és szeretni is foglak. Remélem te is ugyanígy érzel irántam, és szerelmet szeretetté apad majd az évek múlásával. Szeress szerelemmel egy élő személyt, a halottat pedig ne sirasd. Talán kissé morbidan hangzik, de remélem még találkoznak az útjaink. Ha ezen a világon már nem is, tudd, én örökké várok rád.

Joanne"


Leteszem az íróeszközt a kezemből, ujjaimmal lesöpröm a könnyeket arcomról, s felállok az ülőalkalmatosságról. A könyvespolc felé igyekszem a pergamennel a kezemben. Leemelem a bőrkötésű könyvet a polcról, és végigsimítom rajta a kezem. Nem poros, hiszen Ő megannyiszor forgatta a kezei között. A kedvence volt. Kétlem, hogy ne jönne vissza érte, így ez a legmegfelelőbb hely a levelem elhelyezésére. Felnyitom találomra valahol, és belesüllyesztem a papír darabot. Fájdalmas arccal csukom ismét össze, és a helye helyett a lehető legfeltűnőbb helyre teszem. Ha én már nem is leszek itt, bizonyára megfogja majd találni. Nem tölt-e el fájdalommal a tudat, hogy szavaim már odaátról fogják őt érni? Természetesen fáj, de a fájdalom már olyan mindennapossá vált számomra, hogy fel sem tűnik. Olyan, mint a lélegzés, rutinosan szőtte be magát a mindennapjaimba.
Fáj, hogy el kell Őt veszítenem, de tudom, hogy már nincs mit tenni. Késő van ahhoz, hogy visszacsináljam a dolgokat, és feleslegesnek is látom, megmondom őszintén. Csendesen akarok elmúlni, ugyanakkor úgy, hogy az emléke még frissen él az elmémben. Talán a kezei között mindez sokkal könnyebb lenne, ugyanakkor mind a kettőnknek sokkal nehezebb.
A hálószoba felé sétálok, egyenesen az ágyhoz, melybe most olyan lassan és ráérősen dőlök bele, hogy már fel sem tűnik a párnák ölelő puhasága, mely máskor olyan szokatlanul nagy boldogságot okozott nekem. Talán már nem tudok semminek sem örülni, de mégis mosolyogva kellene végigcsinálnom ezt az egészet?
Nem hinném. Azért igyekszem minden éjjel úgy álomra hajtani a fejem, mintha ez lenne az utolsó napom. Életemben mindig mindenben az első akartam lenni, ebben különös módon nem tolongtam azért, hogy sorra kerüljek. Hát mégis rám esett a választás, a halál rámbökött a mutató ujjával, és ezzel megváltoztatta az életem.
Azt a kis darabot, ami még maradt belőle.

[Beletörődés]

Nine inch nails - Exactly the same

Beletörődés

Beletörődtem.
Beletörődtem, és már koránt sem fáj annyira. Nem maradok ki semmiből azzal, ha kiszállok a körforgásból. Mire törekedtem egészen idáig? Egy eszmei életre, olyanra, ami a nagykönyvben megvan írva. Szerelem, család, gyerekek, boldog nyugdíjas évek. De mégis ki szabja meg azt, hogy mi a norma? Az emberek vakul követik az álmaikat, míg észre nem veszik, hogy az idő eljárt felettük, megöregedtek, és nem valósítottak meg semmit. Azon kívül persze, hogy mindvégig fenntartották a tökéletes élet álcáját. Mindenki valami maradandót akar alkotni. Csoportokba verődnek, falkákba, családokat, nevezhetjük akárhogyan. Ha valaki nem akar a csoport tagja lenni, azt kinézik, megvetik, gúny tárgyává teszik. Egy apró porszem vagyok ebben a körforgásban, és talán nem is olyan rossz dolog, hogy ideje korán kell távoznom. Értelmetlen dolgokban mélyedtem el én is, szerettem volna elérni azt, amit már egészen kislány korom óta belém tápláltak: a boldog középszerűséget. Meglehetett volna mindenem, amire a korombeli nők többsége vágyik, és én mégis eldobtam magamtól a lehetőséget a jobb életre. Nekem már nincs több lehetőségem, nincs több dobásom, kiestem a játékból. Mások dobnak egy hatost az élet társasjátékában, és próbálkozhatnak újra. Én nem kaptam lehetőséget egy új életre, és meg kell, hogy valljam, nem is élnék már a lehetőséggel. Belefáradtam. Visszagondolva a boldog perceimre, a szórakoztató pillanatok többsége nem is volt olyan szórakoztató. Egyedül a szerelem volt valós az életemben, de az sem tart örökké. Megöregedtem volna, a férjem már nem kívánt volna, és noha a gyerekekkel magamhoz tudtam volna őt láncolni egy életre, de az számomra maga lett volna a becsapás. Önmagam becsapása.
Nem szeretek hazudni.
Pedig az utóbbi időben nem egyszer megtettem zokszó és szemrebbenés nélkül, egy fennkölt célért, egy jobb jövőért. Számomra már nincs jövő, hát próbáltam édesebbé tenni azért, akit magam mögött hagyok. A legkedvesebb személy életét, aki közel állt hozzám, és ugyan most mellettem kellene ülnie és azt suttognia, hogy minden rendben lesz, ennek ellenére bizonyára még csak nem is gondol rám. Ha eszébe jutok, akkor csak elönti a méreg és a csalódottság kesernyés elegye, rossz szájízzel ejti ki a nevem, vagy talán csak magában. Nem velem valósíthatta meg mindazt, amit már évszázadokkal ezelőtt elterveztek minden egyes embernek. A családi idill: apa, anya, gyerekek. Akinek nem ez a tökéletes jövőkép, azt őrültnek nézik. Aki kiakar törni a hétköznapok unalmas egyformaságából, azt bolondnak titulálják. Akkor mégis mi értelme lenne tovább élni?



A varázsvilág ismételten nincs biztonságban. A szüleim életükkel áldoztak a békéért, de vérük feleslegesen folyt, hiszen ismét vihar előtti csend van a levegőben. Az emberek egy utódról beszélnek. Egy ember, aki Voldemort keze alatt nevelkedett, kitanulva tőle a sötét mágia minden egyes ügyes-bajos eszközét. Ugyan még nem talált elég követőt magának, azt is mondják, hogy nem elég koros hozzá, hogy bárki is felnézzen rá. Állítólag a tervei között szerepel az is, hogy horcrux készítésbe kezdjen, de ez mind csak feltételezés. Feltételezések, amelyek ha egyszer beigazolódnak, minden kezdődik előröl. Egy nagy mókuskerék az élet, és ha még az én életemben nem is következik be egy újabb, mindent elsöprő háború, megtörtént volna a gyerekeim életében. Ha nem a gyerekeimében, az unokáiméban, mindegy is, a lényegen nem változtat. Mi a lényeg? Hogy én magam hiába akartam volna bármit is tenni, édes kevés lett volna. És ha ez a Sors van előírva nekem, akkor büszkén vállalom minden egyes apró velejáróját. Nem számít, ha fájni fog, már csak egy fájdalom vájta hatalmas üresség terül el a mellkasomban, üres csarnok az egész testem, melyet lassú, vontatott szívverésem próbál betölteni egy kis hanggal, de többnyire sikertelenül.
Én már elfogadtam a Sorsom.
Te tudod, mit tartogat számodra az élet? Talán a következő napon te leszel a következő, akinek ilyen híreket adnak majd az orvosok. Talán te is olyan elkeseredetten szeled majd az esős londoni utakat, mint ahogyan én tettem.
Most is éppen esik. A sárga esernyő, amely olyan tompa puffanással landolt az orvosi szoba padlóján, most egyenesen áll a kezemben, megóvva engem a bőrig ázástól. Pedig szívem szerint ronggyá áznék. Érezném a bőrömön az összes cseppet, ahogy a nedves hajam az arcomba tapad, a ruhám a testemhez, és eggyé válnék az esővel. Nem érezném a fájdalmat, nem gondolkoznék, merengenék előre vagy hátra, csak... eláznék.
Lecsukom az ernyőm.
Az emberek sietősen csomagolják össze a holmijukat, és fájdalmas arccal veszik tudomásul, hogy az eső elmosta a pikniket vagy éppen randevút, amit a parkba ütemeztek. Az itteni időjárás már csak ilyen.


A nedvesség lassan eléri a várt hatását: egyre kevesebb hajszálam marad szárazon, és egyre kevésbé érdekelnek az emberek, akik szemeiket meresztgetve, összesúgva mutogatnak rám. Csak mert nincs nyitva az ernyőm.
Ha nem teszed azt, amit a csorda többi tagja, közröhej tárgya leszel. Ha nem öltöd magadra a láthatatlan köpenyt és olvadsz be közéjük, akkor csak azzal fogsz kitűnni, hogy elmebetegnek néznek. Csak egy egyszerű ernyőről van szó. Egy sárga esernyőről, ami olyan lustán terül el mellettem a padon. Egy ernyő miatt nevetnek rajtam, mert nem követem a normát és kezdek el őrült módjára elmenekülni innen. A lusta szellő felkap pár levelet és magával sodorja, egyenesen pár ember arcába. Mosolyogva figyelem a természet buja játékát velünk, földi halandókkal. Vannak magasságok, amelyek előtt meg kell, hogy hajoljunk, mert akárhogy erőlködünk, nem tudunk szembenézni vele. Bárhogy is próbálkozunk, nem tudjuk elállítani az esőt, csak mert nekünk nem tetszik.
Bárcsak eső lehetnék. Eső, szél, hurrikán.
Nem kellene gondolkoznom, örökéletű lennék, megsemmisíthetetlen és mindent elsöprő erőmmel ezúttal én formálnám más emberek életét, ahelyett, hogy az enyém formálnák. De az élet közbeszólt. A sorsom a kezembe kaptam, az én tisztem volt eldönteni, mit is kezdjek vele. Végigsétáltam a gyász összes lépcsőfokán, elérve az utolsó pontra, de még mindig nem érzem a halál hűvös leheletét a homlokomon. Nem tudom, hogy szokott ez működni, sohasem voltam még halálos beteg, mily' meglepő. De a szokásos rosszullétek, hangulatingadozások nem múltak el, de nem is erősödtek fel. Nem kellene jobban fájnia? Nem kellene szenvednem? Készen állok a fájdalomra, de még az is messziről elkerül.

Feladom.
Kiszállok a körhintából, eleget utaztam már. Megkaptam, amit megszerettem volna, csókoltam, akit csókolni szerettem volna. Elértem, amit elakartam, megterveztem, majd meghaltam. Már meghaltam. A szívem ugyan még ver, érzem a mellkasomban, érzem a kezemmel, ha rátapintok. De nem érzem az életet az ereimben, nem érzem, ahogyan beissza magát a véráramomba az élni akarás. Én már napok óta halott vagyok, egy élő halott, aki bőrig ázott az esőben, és rendkívül ijesztő látványt nyújthat az embereknek.
Csendben akarok elmúlni.
Nem kívánom senki társaságát, ezúttal még az Övét sem. Szeretném, ha senki sem venne észre. Szeretnék egy egyszerű gyümölcs lenni, ami észrevétlenül rothad el a földben anélkül, hogy bárki is észrevenné, majd válik humusszá és táptalajt ad egy új életnek. Ki tudja, az én halálom napján hányan születnek. Hányan születnek újjá, térnek észhez egy kómából, ébrednek fel egy sikeres műtét után. Van, akiknek sikerül, és van, akinek mennie kell. Az élet egy nagy kidobós, és ha egyszer eltaláltak, már nem állhatsz vissza a játékba, akármennyire is szeretnéd.
Én már nem szeretnék.
Nem akarok mindent visszacsinálni, mindent előröl kezdeni, beváltani a terveim, megváltani a világot és betörni pár orrot. A régi énem árnyéka ugyan még haloványan követ minden egyes utamon, de a sötétség végül őt is megöli.
Már nem látom a fényt.
Nincs semmi, amiért érdemes lenne küzdenem, senki, aki könyörögne, hogy ne adjam fel. Ha lehetne egy kívánságom, az azonnali halálért könyörögnék.
Láthatom a fényt az alagút végén?
Az alagút végén nincs fény.
Falba ütközöm, és nem látom, hogy lenne bármerre is tovább. Egyszerűen belefásultam a mindennapok monotonitásába, a repetitív stressz ott motoszkál az agyamban, egyszerűen nem akarom folytatni. Nem én választottam, de beletörődtem a Sors választásába, és eggyé váltam a Sorsommal. Túlragozom azokat a dolgokat, amelyek nem szorulnak magyarázatra? Túldramatizálom a helyzetet? Eltúlzom talán, hogy számomra nincs jövő?
Mi van, ha nincs jövő?

[Eplógus I.]

Muse - New Born

Eplógus I.

Kikerekedett szemekkel forgatom a kezemben a levélköteget. Mind nekem címezve, különböző dátumúak ugyan, de mind nekem szólnak. Ugyanattól a feladótól.
Nem hiszem el.
Kétségbeesett tekintettel veszem a hónom alá a köteget, és rohanok vele a szőnyegre. Ott kiterítem mindet, érkezési sorrendbe rendezem, és a legkorábbit már fel is tépem.
Megszólítás, blah blah, értesítem hogy .... jelenjen meg kérem... blah blah blah... elnézést a fennakadásért ... blah blah blah.
Ijedten falom a betűket, majd hajítom odébb a levelet, és kúszik a kezem a következőre. Ezzel is hasonlóan teszek, kegyetlenül tépem szét a hófehér csomagolópapírt, és hajítom a levél mellé. Ugyanaz áll benne. A harmadikban és a negyedikben is. Az utóbbi időben nem ellenőriztem a postát, nem érdekeltek a számlák és szórólapok, nekem már úgyis mindegy alapon. Azt sem tudom, hogy mit kellene tennem, mellkasom fel-le jár, zihálok. Lefejtem a karomról a korábban ráhúzott hajgumit, majd összefogom vele a hajamat, nem túl sok időt pazarolva erre a végtelenül primitív és egyszerű műveletre. A levélköteget és a papírcafatokat a földön hagyom, a kutyám már el is kezdi cincálni őket, de nincs elég lélekjelenlétem, hogy megrójam, amiért széthúzza a szemetet az egész lakásban. Mostanság úgysem éppen a rendes jelzővel illetném a lakásomat, olyan mindegy pár papír cafat. Feltornászom magam álló helyzetbe, és megtorpanok az üveges szekrény előtt. Egy vékony, sápadt arcú, kócos hajú nő néz vissza rám ahelyett, aki eddig voltam. Bágyadtan simogatom az arcom a tenyeremmel, és szomorkásan tapintom ki a karikákat a szemem alatt. Észrevétlenül könnyeztem meg a leveleket, már fel sem tűnik, ha sírok. Folyton nedves arcom már hozzászokott ezekhez az állapotokhoz, nem is meglepő, hogy ilyen kisírtak a lélektükreim. Egy darabig még állok ott, mozdulatlanul, magamat bámulva, vagy sokkal inkább azt a roncsot, aki magamra emlékeztet. A hatalmas barna szemek most olyan elfáradtan merednek előre, eltűnt belőle a fény, a ragyogás. Már azt sem tudom, mit jelent mosolyogni. Most megpróbálkozok vele, egy erőtlen félmosolyt sikerül kisajtolnom magamból. Teszek egy lépést oldalra, de továbbra is megbabonázottan gondolok vissza arra, amit a visszatükröződő felületen láttam.


A szobámba sétálok, előkeresni egy ruhát, amiben elmehetek itthonról. Pizsamában nem hiszem, hogy messzire jutnék. A választásom végül egy farmerre és egy bézs felsőre esik, amelyeket aztán kissé hanyagul, de magamra öltök. Egy vasalást elbírna a felső, de majd elfedem a kabátommal. Kiengedem az imént gondosan összefogott hajam, és érzem, ahogy a puha tincsek az arcomra tapadnak. A még könnyektől nedves arcomra. Ismét ok nélkül elmosolyodom.
Eszem ágában nincs olyannal szenvedni, mint smink, nem érdekel, hogy festek, csak tudni akarom, miért kell bemennem az orvoshoz. Fújok magamra egy leheletnyi parfümöt, kezembe ragadom a sárga ernyőt és ugyanazt a táskát, amit magamhoz öleltem a legutóbbi alkalomkor. Nem sietek, félek attól, amit hallani fogok. Ugyanakkor az izgatottság, mint érzés, eléggé furcsán hat rám, rég éreztem már ilyet. A nyakamba veszem az esős londoni utcát, és a célállomás ismét ugyanaz, mint legutóbb. A lépteim sokkal biztosabbak, nem megyek neki senkinek, nem szitkozódik senki sem az udvariatlanságom miatt. Ráérősen lépkedek, mintha csak a közértbe mennék, holott ennél sokkal komolyabb dologról van szó. Sikerül egy-két mellettem sétáló ember tekintetét elkapnom, ám szomorúsággal tölt el, amit az íriszekben látok. Régebben visszamosolyogtak rám az emberek, most pedig szánakozást látok a tekintetekben. Sajnálnak engem?
Ugyan külsőm kicsit kopottas és meggyötört, de nem hinném, hogy szánnivaló lennék. Mindenesetre egy biztató mosolyt erőltetek az arcomra, hátha akkor abbahagyják ezt az aggodalmas bámulást. Az erőtlen mosoly azonban hamar leolvad az arcomról, és ismét átveszi a helyét a kíváncsi, ugyanakkor fájdalmas arckifejezés, amit még otthon öltöttem az arcomra.
Előre lépdelek, keresztülszántva az esőn, egyre sietősebben, és ismét magamra öltöm azt az agresszív tolakodási formát, amit régebben sűrűn megengedtem magamnak, az utóbbi időben kevésbé.



Újra ugyanazon a folyosón ülök, talán ugyanabban a székben. Akkor még nem éreztem olyan fontosnak a pillanatot, hogy megjegyezzem, hol vártam a soromra, ha visszapörgethetném az időt, úgy az emlékezetembe vésném, hogy ne felejtsem el a halálom napjáig. Ismét ugyanaz a hang szólítja a nevem, felállok a székből, rezzenéstelen arckifejezéssel sétálok be újra az orvos elé. Az ő tekintetében is látom azt az aggodalmas szikrát, amit az úton a járókelők többsége rámvetett. Kerülöm a tekintetét, most nem kell rámparancsolnia, hogy üljek le, magamtól is megteszem. Egy darabig még farkasszemet nézünk egymással.
Ő volt az én hóhérom.
Ő közölte velem, mi vár rám, őt kellene tiszta szívemből gyűlölnöm. De nem tehetem, hiszen ő csak a halél hírnöke, ne a sorsom meghatározója. A szokott krákogással kezdi el a mondatát, a nevemen szólít, én pedig üres tekintettel meredek előre. Mégis mit közölhetne? Ennél rosszabb már úgysem lehet. Nincs miért aggódnom, a halálnál úgysincs rosszabb végítélet, nemde?
Vagy mégis.
-Kisasszony, elnézését kell, hogy kérjem, történt egy kis kavarodás a leletek között. Már több levelet is küldtünk az otthonába, de maga nem jelent meg a kijelölt időpontokban, így kezdtem egy kicsit aggódni.
Kis kavarodás? Kis kavarodás? Kis kavarodás?
Érzem, ahogyan ismét elsötétül körülöttem minden, egy ideje nem is eszem rendszeresen, és még az is kijön belőlem, amit megeszek, így érezhetően gyengébb vagyok, mint általában. A fájdalom helyét átveszi a tehetetlen düh. Felállok a székből, legszívesebben ordítanék. Dühösen csapok az asztalra, és kezdek el motyogni magamban. Ha tehetném, kirángatnám a székéből, és megütném. Hogy ő is érezze azt a fájdalmat, amit én éreztem.
Tönkretettem mindent.
Kis kavarodás.
Mérgesen csapom előre az első tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül, és a falon csattan, majd törik darabokra.
Pont, mint a közös képünk.
Eszelős tekintettel meredek rá, rá, akinek a szavaiban annyira bíztam, hogy képes voltam mindent felégetni magam körül.
Oda mindenem.
Folytatná, de látom a félelmet a tekintetében. Ettől kicsit megnyugszom, de továbbra sem mondható nyugodtan az állapotom.
-Hölgyem, kérlek nyugodjon meg, és örüljön velem. Nincs semmiféle gyógyíthatatlan betegsége!-
Mindezt csak álmodom. Ez nem lehet a valóság. Képzelődöm, lázálom, csak illúzió. A törött tárgy, az orvos, a fehérre meszelt szoba. Hazudik!
-Akkor csak beképzeltem magamnak a rosszulléteket? Elakarja húzni előttem a mézesmadzagot, hogy boldogan halljak meg? Már csak óráim vannak hátra? Mondja meg, mondja meg mi történik velem!
Bátorító mosoly kúszik ajkaira, mire én értetlenül nézek vissza rá. Most mosolyog? Az éltemről van szó, és ő mosolyog? Fájdalmas, cinikus vigyor kúszik az én arcomra, legszívesebben felképelném, nekem csak ne mosolyogjon!
Ne mosolyogjon, és ne hazudjon nekem!
-Miss Martin, Ön... Ön terhes! Gratulálok! -
Minden fal összeomlik.
Ismét minden elhomályosul, a szoba, az orvos, a szilánkok, a szék. Csak én vagyok, és a táskám a kezemben, és a föld, amelyen szokásomhoz híven landolok. Nem akarok felkelni. Nem akarok felkelni innen soha többé.
Ellöktem magamtól.
Ellöktem magamtól a gyermekem apját, hiábavaló az élete. Hiábavaló az életünk.
Minden hiábavaló, olyan gondosan hitettem el magammal azon az esős napon a parkban, hogy nincs és nem is volt értelme az életemnek.
-Miss Martin, jól van? - cseng a fülemben, de hiába próbálok, nem tudok rá választ adni. Csak bámulok felfelé, a plafonra, a fehérre meszelt plafonra, ami olyan ismerősen terül el a szokott helyén.
Elmosolyodom.
Felgyújtottam a hidat magam mögött, nincsen visszaút. Nem akartam élni, nem akarok már élni, egyszer már kiszálltam. Aki egyszer kiszáll, az nem játszhat újra. Feladtam a játékot! Veszítettem! Veszítettünk!
Nem szeretnék innen felkelni többé. Gondolataim kusza hálóként ragadnak össze, nem tudom többé kibogozni, nem is akarom. Egy törött vázát összeragasztani értelmetlen és hiábavaló. Egy halottat visszahozni az élők sorába fizikai képtelenség. Nem szeretnék visszaszállni a körhintára, a földről akarom nézni, ahogyan a többiek seregnek. Aludni szeretnék. Álmodni.
Álmodni egy új világot, egy jobb világot, ahol nincsen élet és halál, csak csendes béke honol.
Kiszálltam.
Kiszállok.

[Epilógus 2 - Befejezés.]

Pussycat dolls - I hate this part

Epilógus 2 - Befejezés.

Meglepetésként ért a hír, hogy az utóbbi időt hazugságban éltem le, ahogyan az is, hogy a szívem alatt szerelmünk gyümölcsét, egy gyermeket hordok. Ugyanakkor nem akartam tudomásul venni, hogy azok a gondolatok, érzések, amelyek megfogalmazódtak bennem, alaptalanul keltek életre. Ennek ellenére nem bánok semmit. Nem bánom, hogy elküldtem Őt. Nem bánom, hogy megírtam a levelet. Nem bánom, hogy megfáztam abban az esőben, ahol lecsukott esernyővel ültem és figyeltem az embereket. Nem bánok semmit.
Annak ellenére, hogy kellett a téves diagnózis ezen gondolatok megfogalmazódásához, azért még nem vehetem őket semmisnek. Minden igaz és úgy van, ahogyan azt kigondoltam: felkelünk, eszünk, fogat mosunk, elmegyünk a munkánkba. Hazaérünk, vacsorázunk, megfürdünk, fogat mosunk és elalszunk. Mi jön a következő nap? Ugyanezek a cselekvéssorozatok ugyanebben a sorrendben. Ha valaki nem követi ezt a bizonyos napi rutinnak kikiáltott cselekvéssorozatot, akkor minimum nem normális. Nem bánok semmit, nem győzöm ismételni.
Lépteim lassúak, ráérősek, kezem végighúzom a reggeli esőtől nedves korláton, majd szemeim elé veszem az ujjaim, és figyelem a vízcseppeket. Ahogyan lecsordogálnak az ujjamról, le a tenyerembe, a kézfejemre, majd végül teljesen eltűnnek, és csak egy hűvös érzés marad utánuk. Figyelem, ahogyan az emberek a dolgukra sietnek. Ki-ki munkába, mások éppen hazafelé tartanak, egyesek pedig talán éppen a szerelmükhöz, barátjukhoz, családjukhoz igyekeznek. Én nem tartok sehová.
Ahogyan azt megmondtam, az én utamban nincs több kanyar, mellékút, zsákutcába értem. Ugyanakkor azt is mondtam, hogy nem látom a fényt az alagút végén: már látom. Teljesen megvilágosodtam. Olyan görcsösen ragaszkodtam az evilági élethez, hogy el is felejtettem élni. Bosszankodni, szeretni, gyűlölni, érezni. Csak tettem a dolgom, amit elvártak tőlem, és amik szükségesek voltak a terveim megvalósításához. A legtöbb dolgot nem azért tettem, mert élveztem, hanem mert felszólítottak rá vagy szükségem volt rá. Az emberek többsége még szórakozni is csak akkor szórakozik, ha lát rá egy plakátot, felhívást, egy adott időpontot. Az ember nem kreál időpontot a szórakozásra, hanem keres, vár a megfelelő alkalomra ahelyett, hogy cselekedni.
Elfelejtettem élni.
Csak mentem, fejjel előre, sokszor egyenesen neki a falnak, a saját büszkeségem falának, és néha el kellett dobnom az elveim annak érdekében, hogy életben maradhassak. Te tudod mit jelent élni? Mit jelent számodra az élet? Megtudod fogalmazni egy mondatban, mi az élet? Ezek mind-mind olyan kérdések, amelyekre ha nem tudod a választ, vagy alaposan el kell hogy merengj az egész életutadon, vagy véget kell vetned ennek az útnak. Én nem tudok válaszolni a saját kérdéseimre.


Lépkedek a hűvös időben, érzem, ahogyan a szél verdesi az arcom, a hajam is egyenesen a számba fújja, de nem sokat problémázok rajta. Szorongatom a táskám, benne a régen olyan fontosnak talált dolgokkal. Egy kép, egy tárca, pénz, kulcsok. De mégis mit nyitnak ezek a kulcsok? Egy üres házat. Mi van a tárcámban? Pénz. Mit vásárolhatok a pénzemből? Szeretet nem. Mit látok a képen? Egy véget ért románcot. Felesleges dolgok, amelyeket a táskámban őrizgetek, értelmét vesztett apróságok, melyekért régen talán az életem adtam volna, most már nem jelentenek számomra semmit. Nem szorítom többé magamhoz, hatalmas lendületet vesz a kezem, és messze hajítom. Egyenesen a vízbe.
Egy hídon sétálok.
Hallom, ahogyan a táska a vízben csobban, egy darabig még figyelem, ahogy magával sodorják a hullámok, de nem lelem különösebben örömöm abban, amit látok, így nem is figyelek oda huzamosabb ideig, tovább sétálok. A járókelők ügyet sem vetnek rám, most még aggodalmas pillantásaikkal sem tisztelnek meg, de jobb szeretek láthatatlan maradni. Régen mindig is kiszerettem volna tűnni a tömegből, most inkább vagyok egy a sok közül, mint hogy észrevegyenek. Olyan gyorsan váltogatom a nézőpontjaim a világról, hogy úgy érzem, a megannyi érzés és gondolat szétfeszíti a fejem, mellkasom. Tenyerem automatikusan szívemhez siklik, egy darabig itt is tartom még, hogy érezzem, ver még a szívem. Most sokkal gyorsabban, mint ahogy megszoktam az utóbbi időben, valószínű a hirtelen ért stressz okozza ezt a változást. Lentebb csúsztatom az ujjaim, egyenesen a hasamra. Mert nem vagyok egyedül.
Fájdalmasan grimaszolok, majd rakom zsebre a kezem, nem akarom őt érezni, sokkal nehezebb lenne meghozni a döntésem, ha tudatosulna bennem, hogy nem csak a saját életem van a kezemben, hanem egy másik emberé is. Nem szívesen bíráskodok mások felett vagy határozok a sorsukról, de most ebbe a helyzetbe vagyok kényszerítve. Kettőnk helyett döntök, de úgy, hogy az mindenkinek a lehető legjobb legyen. Talán rosszul ítélem meg a helyzetet, talán nem kellett volna ennyi gondolkodnom, de legalább már nem fáj.
Nem fáj semmi, csak az ürességet érzem, Őt nem. Mégis egyedül vagyok.

Enya - Only time

Megszakítom monoton menetelésem, hiszen nem tartok én sehová sem. Megállok két korlát között, ahonnan egyenesen a vízre látok rá. A vízre, amely olyan hívogatóan terül szét, a vízre, amely olyan mohón nyelte el a táskámat és a tartalmát percekkel ezelőtt. A vízre, amely menekvést nyújthat az összes gondolattól, amelyek nem hagynak nyugodni. Nem hagynak aludni, nem hagynak élni, ott motoszkálnak az agytekervényeimben, és megkeserítik az eddig édesnek tartott, ám az idővel megkeseredett lét minden egyes pillanatát. Már enni sem eszek olyan rendszeresen, ahogyan kellene, mert a magány agonizálásra késztet. És már nem csak a saját szervezetem nem juttatom megfelelő táplálékhoz, hanem... az övét is. Kíváncsi lettem volna, vajon kisfiút vagy kislányt hordok a szívem alatt. Egy lányt, akit édesanyámról neveztem volna el, vagy egy Jerome nevet viselő kisfiút. Egy kékszemű fiút, aki a szemeit az apjától, a természetét tőlem örökölte volna. Esetleg egy barna hajú kislányt, aki először lányos neveltetésben részesült volna, majd átnevelődött volna a fiútestvérei mellett ugyanúgy, mint én. Mert lettek volna testvérei, ebben biztos vagyok. Ha hetekkel ezelőtt, amikor közölték velem a téves állítást, miszerint megfogok halni, azt a hírt kaptam volna, hogy várandós vagyok, most nem itt állnék. Aznap este boldogan közöltem volna Vele a hírt, és azóta minden egyes nap egyre rosszabbul, de egyre boldogabb lettem volna. Ennek ellenére most mégsem örülök. Megjártam egy olyan utat fejben, amit azt hiszem sohasem tettem volna meg, ha nem kapom meg azt a bizonyos hírt. Valamiért így kellett történnie. Valaki azt akarta, hogy így történjen. Hiszek abban, hogy mindennek oka van, és hiszek a sorsszerűségben is. Valami oka kellett hogy legyen annak, hogy ebben a tudatban töltöttem el a napjaim. Azt hiszem hatalmas szellemi fejlődésen mentem keresztül az utóbbi időben, és egy darabig eltudtam feledkezni azokról a kicsinyes normákról, amelyeket a társadalom diktált nekem a születésem óta. "Légy gazdag! Legyen családod! Tanulj!" Mind csak üres felszólítások már a szememben, értelmét vesztett, üres szavak, betűk, hangok.
Hallom a hullámok hangját.

Révetegen tekintek lefelé, ha eddig nem is, már érzem a halál hűvös leheletét a tarkómon. Érzem, hogy meg kell tennem ahhoz, hogy végleg elhallgassanak a hangok, eltűnjenek az idegőrlő gondolatok, és végre boldog legyek. Boldog voltam talán vagy csak elhitettem magammal, hogy az vagyok? Becsaptam-e saját magamat is, amikor örömködve keltem ki az ágyból? Optimistának vallottam magam, most mégis a pesszimisták nyugodtságával állok a híd szélén, az életem szélén. Ha a táskám olyan könnyen engedtem el, most miért nem tudom elereszteni a korlátot? Miért kapaszkodok annyira abba, aminek nincs értelme? Hiszen magam mondtam, az élet üres és értelmetlen, hasztalan, csalfa illúzió a boldogság is maga. A boldogság csak egy fogalom, amit úgy ejtünk ki a szánkon, hogy el sem tudjuk mondani, mit jelent. Az utam végére értem, már napokkal ezelőtt elfogadtam, készen álltam a halálra, mi több, követeltem, hogy ragadjon végre magával, mert már nem várok senkire és semmire. Most mégsem tudom megtenni ezt az egyszerű lépést? Elengedni a korlátot, előre lépni egyet, és hagyni, hogy megtörténjen. Már megint túl sokat gondolkozom.
Elbúcsúztam, megírtam a levelet még az igazság tudata nélkül.
Sosem bocsátaná meg nekem, ha megtudná, hogy véget vetettem a fia és magam életének.
Megtalálják egyáltalán a holttestem, vagy azt hiszik, eltűntem? Hagytam valami nyomot magam után, amiből arra lehet következtetni, itt vetettem véget mindannak, amit elkezdtem, pontosabban elkezdtek helyettem a szüleim a fogantatásom pillanatában, akkor sem én döntöttem. Nem én akartam élni, életet kaptam. Az ajándékkal meg azt kezd az ember, amit akar. Megvizsgálhatja, forgathatja a kezében, és eldöntheti, tetszik-e neki, megszeretné-e tartani. Eddig mímeltem, hogy tetszik, amit a kezembe kaptam, hogy ne okozzak csalódást a körülöttem lévőknek. De belefáradtam a színészkedésbe, a hazugságokba, meg kell hogy tegyem végre, bátorság, Joanne, most utoljára légy bátor!



Elengedem a korlátot, nem kapaszkodom többé görcsösen sem ebbe, sem az életbe. Megteszem az első lépést, a második már sokkal könnyebb.
Zuhanok.
Zuhanok lefelé, egyenesen a hullámok közé, melyek azt suttogják: minden rendben lesz. A levegő az arcomba hasít, élesen, fájdalmasan, de mégsem tudja leszedni a bátor mosolyt az arcomról. Végre vége.
Megérkeztem.
A hullámok lágyan ölelnek közre, mintha csak attól félnének, hogy összetörnek. Elengedem magam, nem kapálózom az életemért, elég volt már a kapálózásból, a küzdelemből, most az egyszer megadom magamnak, és nem akarok győzni. Hagyom, hogy a víz győzedelmeskedjen felettem, beszivárogjon a tüdőmbe, a testembe, az egész létembe. Vadul nyeldesem a vizet, az ösztöneim még egy időre velem maradnak, és küzdenek az életben maradásért. A testem még küzd, de én már feladtam.
Süllyedek.
Elnyelnek a hullámok, engem, a testem, a gyermekem, az életem. Elnyelik az összes gondolatot, nem érzem tovább az ürességet, nem érzem a megbánást, a fájdalmat, a tehetetlen dühöt. Nem érzem a jeges szelet, nem hallom az autók dudáját, az emberek beszélgetésének hangos moraját. Nem érzem tovább a késztetést, az élni akarást. Nem értem a tagadást, a dühöt, nem alkudozom. Távol van már a depresszió, s már réges-rég beletörődtem. Nem kapaszkodom a korlátba, az esernyőbe, az orvosi székbe, Jerome karjába. Nem ver már olyan hevesen a szívem.
Nincs több kétség, nincs több érzés: nincs féltékenység, harag, irigység, fájdalom. Nincs több szerelem, szeretet, utálat. Nincs több házsor, autó, híd, fa, fű. Csak a víz van. A víz van és én.
A víz van, én csak voltam.
Voltam egy lány magas elvárásokkal, néha gőgösségbe átcsapó büszkeséggel, és mélybarna szemekkel. Voltam egy lány, aki rajongva járta be a kastélyt, és próbált felfedezni benne minél több helyet, személyt. Voltam egy erőszakos, ugyanakkor vajszívű valaki, aki nem ismerte azt a szót, hogy megadás, most mégis megadta magát.
Joanne Billie Martin voltam, és halott vagyok.

Vége