Négy évszak terme

Andromeda Bucksworth pennájából

A négy évszak terem hasonlatos a Nagyteremhez oly' tekintetben, hogy mindkettő berendezése elvarázsolt. Egy igen tágas, nagy belterű helyiség. Négy részre van osztva. Az egyikben öröké tavasz. Ebben a részben a tavaszra emlékeztető a berendezés, és a klíma is. Itt állandóan süt a nap, és számos virágok között padokra leheveredve pihenhetnek vagy épp tanulhatnak a diákok. A tavasz mellett természetesen a nyár évszak is képviselteti magát. Hímes réttel az aljzaton, és örök kánikulával teszi szebbé a téli hideg napokat. A harmadik negyedben Őszies a berendezés és a klíma. Szilva- és körtefák mellé heveredhetünk az avarban, és a kánikulában ide lehet menekülni a kellemesen hűs időbe. A negyedik negyed az örök tél birodalma. Hó hull alá a mennyezetről, hó borít mindent. Közkedvelt egy hely, hisz itt valamennyien az általuk preferált évszakban pihenhetnek.

Dona Allyway

- Újabb büntetőmunkát fog velem tölteni Haron! A legutóbbi házi feladata ismét kritikán aluli lett.- nem szeretem, mikor így indul a napom rögtön az első órán. Pedig sajnos így indult. McGalagony teljesen rám van szállva mostanában, pedig az óráin nagyon jó vagyok. Most az, hogy nincs kedvem az egész hétvégét írogatással tölteni, szerintem egy teljesen korrekt felfogás. Ilyenkor legszívesebben szemtelenkednék, de akkor csak fokoznám a büntetés mértékét, másrészt, így is elég kínos, ha netán pontot von le, hogy megint miattam kerülünk hátrányba. Úgy döntöttem, inkább a saját levemben főlök és igyekszek nagyon szuper módon átváltoztatni ezt az egeret egy pohárrá. Az óra végére sikerült is, de a tanárnő az egész mutatványt egy kevésbé szúrós tekintettel jutalmazta, pedig normális esetben legalább húsz ponttal jutalmazott volna egy másik diákot. Hol az igazság?
Délután az ebéd után úgy döntöttem, hogy újabb felfedező útra indulok, mindenki teljesen depressziós a sok házi miatt és senkivel nem lehet egy normális szót váltani, de ha esetleg sikerül, az biztos, hogy az iskola a téma. Na én ebből éppen nem kérek. Elég nekem az, hogy bejárjak az órákra, nem még az egész napot ebben a gyászhangulatban végigszenvedni.
Meglepő érzés, hogy végre nem éjjel mászkálok és nem kell attól tartanom, hogy az idióta gondnok, vagy egy ilyen Garside-féle halálfaló elkap. Bár ez nekik sem olyan jó, mert az idegeire megyek mindnek. Lehet, hogy ezért utálja itt a suliban minden felnőtt a gyerekeket? Rajtam nem múlik...
Meglepően nagy volt a csend a kastélyban, mintha egy temetőben sétáltam volna éjjel, ahol persze éppenséggel egy kísértetnek sem volt kedve kísérteni. Gyanús csend szállt a falakra. Nem vagyok egy gyanakvó típus, de ez valahogy nem tetszett. Pálcámat előkapva fordultam be a következő elágazásnál jobbra és rá kellett jönnöm, hogy a gyanúm nem volt alaptalan. Három, a nyakkendőből ítélve Mardekáros dinnyefej került velem szemben. Egyből leesett, hogy már tudták, hogy jövök. Hurrá, gondoltam, pont ez kell nekem, hogy ilyen kis alattomos gyáva tömegben támadó játékszere legyek. Ezeknek bezzeg eszükbe sem jut tanulni, inkább bandáznak.
Egyszerre emeltünk pálcát, de én a meglepetés ellenére is gyorsabb voltam és azonnal kimondtam az első bénító igét, ami csak eszembe jutott, miközben azonnal visszahátráltam oda, ahonnan jöttem. A szemem sarkából még láttam, hogy a középső nagydarab srác úgy dőlt el, mint a kivágott fa, és a kis hős társai azonnal hozzáugrottak.
Na spuri!
Úgy kezdtem el rohanni, ahogy még sosem. Ha ezek megtalálnak, nekem annyi. Legközelebb nem lesz ekkora szerencsém az biztos. Úgy siettem, hogy azt sem figyeltem, hogy követnek-e vagy sem. Mikor már semmit nem hallottam megtorpanva tapasztaltam, hogy gőzöm sincs már, hogy hol vagyok. Erre még sosem jártam. Tudtam én, hogy van itt még felfedezni való dolog, de az, hogy egy egészen ismeretlen folyosóhalmaz, na azt nem. Mivel nem voltam biztos abban, hogy a veszély nem talál meg újra az első ajtón, amit nyitva találtam bementem és azonnal bevágtam az ajtót. Megfordulva egy kicsit megijedtem, hogy a birtokon vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy nem, hiszen odakint tél van. Körülnézve látom, hogy idebent meg minden évszak egyszerre!
Úristen, de vágytam már a nyárra a zöld lombokra. Azonnal a terem azon részét választom, ahol a nyári nap fénye égetheti a bőröm. Na kinek lesz jó színe még télen is? Hát nekem! Pólómat ledobva, a veszélyt teljesen elfeledve vetettem magam bele a zöld pázsitba, magamba szívva a nyár illatát.

NIALL HARON

Sürgős pszichológiai vizsgálatra kellene küldeni mindenkit ebben az iskolában. A reggeli bagolyátvonulásnál rendszeresek az idegrohamok, vagy azért, mert nem rózsaszínben érkeztek meg a legújabb rucik, hanem pinkben, vagy azért, mert egy szeretett eltűnt/letartóztatták/meghalt. Legalább az órák izgalmasak. Stabil közepes teljesítménnyel sikerül lazán ponthalmazokat gyűjtenem. Csúcs!
Mondtam már, hogy utálom Roxfortot? Amint egy kicsit elbambulok, ami mostanában szokásommá lett, átmegyek egy rejtekajtón, vagy valamin és rögtön egy titokzatos, és legfőképpen üres folyosórészen. Nagyon kell vigyázni, hallottam egy lányról, aki egyszer besétált egy három emelet mély, szinte függőleges csúszdába. Ráadásul már elég öreg bűbáj védhette az alját, úgyhogy ha nincs Madam Pomfrey, lett volna egy kerekes székes évfolyamtársunk. Csak a hollóhátasok lehetnek ilyen elszálltak.
Nos, tehát eltévedtem, újfent. Ilyen az én formám, ezért nem kell csodálkozni, hogy örömmel indultam a lépések hangja felé. Még épp láttam egy suhanó köpenyszélet, ahogy eltűnik egy ajtóban, ennyi idő alatt nem találnám semmi cikis helyzetben, úgyhogy még utána mehetek kérdezősködni.
Az ajtóhoz siettem, de mielőtt beléptem volna, kit látnak szemeim? Három bájos mardekáros fiút, aki vérben forgó szemmel, lihegve befordultak a sarkon és kurjantva felém rohantak. Nem valószínű, hogy engem keresnének, a roxfortos köpenyeket össze lehet keverni, és én nem gyakran érintkezem zöldekkel, de azért jobb félni, mint megijedni. Félfordulat, és hoppá a pálcám máris a középső homlokának szegeződik. Kicsit meglepődtek, hogy a pálcám, vagy a kilétem miatt, nem tudom.
- Ez nem Harmon. Ez csak egy hugrás lány. - morogta az egyik mély bikahangon, lenézően végigmérve.
Megnyugodva, hogy nem én vagyok a célpont, leeresztettem a pálcám.
- Ragyogó felfedezés. Mit akartok? - kérdeztem kedvesen érdeklődve.
- Egy griffendéles fiút keresünk, itt kell lennie valahol - mondta a legbambább, amiért egy okosabbnak tűnőtől mérges oldalba bökést kapott.
- Láttam, arra futott - intettem a hátam mögé, amerről én jöttem.
Bizonytalanul végigmértek, szinte láttam, ahogy a kis fogaskerekek megindulnak az agyukban.
- De hát a követőbűbáj... - mormolta újra az észkombájn, amire újabb bökést kapott.
Ajajajaj. Ezeknek már különórán tanítják a tanárok, hogy tudják könnyebben terrorizálni a többieket? A kereső bűbáj hetedikes tananyag, nem mintha nehéz lenne, csak kell egy bizonyos etikai érettség a használatához. Tíz percig él, és a használója, mint egy hatodik érzék, megérzi, hogy merre van a keresett személy. Most gyorsan találjunk egy kibúvót, mert ha rájönnek, hogy rossz fele akartam küldeni őket, engem is helyben hagynak.
- Nem hallottatok még a bűbájok szobájáról? - böktem a fiút rejtő ajtó felé - Magához vonz minden varázslatot, és konzerválja a kutatóknak, és félrevezeti a küldőjüket. Benne van a Roxfort történetében - mondtam, felvéve a legtudálékosabb modorom.
- Ahha... menjünk - mormolta a harmadik, a legbutább, így valószínűleg a vezér. Szomorúan néztem utánuk, ahogy befordultak a sarkon. Istenem, hogy tudnak élni ilyen kevés ésszel?
Viszont így nem maradt más hátra, csak a titokzatos Harmon nevű személy tud felvilágosítani, hol is vagyok éppen. Lenyomtam a kilincset, és kíváncsian beléptem az ajtón.
Tehát ez lenne a négy évszak terme. Hallottam már róla, egyszer már meg is próbáltam keresni, de menthetetlenül eltévedtem. Nekem egy olyan sarok kéne belőle, ahol az ősz, és a tavasz határolja egymást. A nyár túl meleg, még le kellene vennem a sálamat. Hoppá, hoppá! Csak nem megtaláltam rögtön a kedves Harmon úrat! Mit úr, jóval fiatalabb lehet, mint én, legalább is a kinézete alapján.
A szokásos néma lépteimmel közeledtem felé, ahogy ott napozgatott a szoláriumnál kicsit jobb körülmények között. Látszik, hogy griffendéles. Lehunyt szemek, laza izmok. Mit tanultál SVK-n? LANKADATLAN ÉBERSÉG!!! Garantáltan benned marad, ha a kedves álMordon prof közvetlen közelről üvölt bele a füledbe. Pedig csak kicsit bambultam el.
Elgondolkodva néztem le a fiúra, hogyan ébreszthetném fel a legtapintatosabban? Oldalra lépjek és eltakarjam a fényt? Túl dementoros. A legegyszerűbb lesz, ha megszólalok, maximum újraélesztem:
- Helló! -
Észbe kapva a pálcámat is újra a zsebembe csúsztattam. Jó a hasizma.

Dona Allyway

Mennyei nyugalom, ez kellett nekem. Azt hiszem ez a terem a legtutibb a összes eddigi felfedezésem közül. Micsoda szerencse, hogy megtaláltam. A végén még talán köszönetet is mondok annak a három ostobának. Persze csak a nagyközönség előtt, mert mostantól nagyon oda kell figyelnem, hogy nehogy négyesben maradjak velük, még egyszer ilyen mákom nem lesz. Jó persze szétátkozhatom őket a nagyteremben is, de akkor tuti, hogy nem úsznám meg egy büntetőmunkával. Ha anyának írnának, akkor nekem befellegzett. Szegény abba a hitbe ringatja magát, hogy a hiperaktív, minden lében kanál fia a Roxfortban egy csöndes, visszahúzódó fiúcska lett, akit csak a tanulás érdekel. Otthon is csak azért lapozgatom a bájitaltan könyvet, hogy kitaláljam mivel kísérletezzek, valamint azért, mert ahhoz nem kell mágiát használni és nem tör ránk a meghitt vacsora közben a fél Mágiaügyi Minisztérium. Az az egészben a legszebb, hogy mivel csak igazán nagy balhé után értesítik a szüleimet, ezért bizonyos határokon belül nyugodtan randalírozhatok. Mert én tiszteletem a házirendet, igaz ez néha nem látszik. Ha nem tisztelném, akkor minden napomat büntetőfeladatokkal, vagy az ősök előtti magyarázkodással tölteném. Mert kimagyarázni dolgokat, azt jól megtanultam kiskoromban. Mondjuk a recept elég egyszerű. Felmérem, hogy kivel állok szemben, majd egy cuki, aranyos mosoly, bociszemek, esetleg egy-egy könnycsepp. Hát lehet így haragudni a kicsi Niall-ra?
Annyira szuper ez a napsütés. Kíváncsi lennék, hogy még rajtam kívül hányan szoktak itt feküdni a napon. Mondjuk óvatlanul elengedtem magam az igaz. Egyrészt bele sem gondoltam, hogy mi van, ha a legújabb barátaim rám nyitnak, vagy ha egyáltalán akárki rám nyit. Az utóbbi igaz csak a kellemesebb rossz, de azért mégis csak félmeztelen vagyok. Mondjuk megnézném McGalagony fejét, ha így meglátna. Lehet, hogy nagy férfifaló volt a tanárnő fénykorában. Vagy még most is...Úristen! Hamar elhessegetem ezeket a gondolatokat, olyannyira, hogy eszembe se jusson, mikor büntetőmunkára megyek hozzá, mert ha szembe röhögöm, tuti, hogy a másnap estét is ott kell töltenem. A fülembe hallom a hangját: - Haron maga sohasem veszi komolyan a feladatát! Holnap este talán majd felnőttként lesz képes viselkedni! - el is mosolyodtam a teljesen képtelen eszmefuttatás során.
Na szóval a három dinkát nem várom, de ha egy bombázó lépne be, azt már szeretném. Bár én az ilyenektől inkább félek, olyan félelmetesek. A szemükkel fel tudnak falni és mellesleg amúgy is mindig falkában járnak. Én meg amúgy is "olyan mintha az öcsém lennél" típusnak vagyok jó.
Kezd kicsit kemény lenni a zöld gyep, ezért mindkét kezemet a fejem alá teszem és most már biztos vagyok benne, hogy a három bitang nem fog megtalálni. Talán még mindig a társukat ápolják. Úgy legyen! Annyira ellazulok, hogy gyakorlatilag megszűnik a külvilág. Elég jó a depressziós télből kicsit kimozdulni. Olyan mint ha nyaralni mentem volna a tél közepén valami nagyon tuti tengerpartos helyre. Mert bizony ez a téli idő, karácsony ide, rendesen ráteszi a bélyegét mindenkire. Főleg, hogy vizsga hangulat is van minden egyes tanórán meg még a halálfalók is zaklatnak minket, így mindenki olyan képet fest, mint aki most kelt ki a szomszédos sírból.
Úgy pattanok fel, mintha kaktuszba ültem volna. Valaki köszönt. Jó-jó az egyből leesett, hogy nem a srácok, mert ez egy lány hangja, de ennek ellenére a szívbajt hozta rám. Pálcám egyből kikotortam a zsebemből, még mielőtt felmértem volna a helyzetet és megtekinthettem volna a hívatlan vendéget. Lány, hugrás, ötödéves, mint én. Néhányszor már láttam órákon, de még az életben nem beszéltünk. A neve sem ugrik be így hirtelen. Még mindig úgy kalapál a szívem, mint ahogy egy rock koncerten verik a dobot. Hogy tudott egyáltalán így idesettenkedni. Vagy mindig ilyen kis sunyi és észrevétlen, vagy én méláztam el annak és módja szerint.
- Te mindig így settenkedsz? A szívbajt hoztad rám!- mondom egy kicsit lekezelően, elvégre tényleg nagyon megijedtem. - Már azt hittem három tökfej vagy. Vagyis nem úgy értem, csak volt egy kis kellemetlenségem velük...
Elharapom a mondat végét, hát nem is ismerem, kitudja, hogy nem-e a mamlaszok küldték felderíteni. Minden esetre nem tűnik olyan ellenségesnek. Sőt. Csak most így veszem igazán szemügyre. Olyan kis aranyos. Igaz, csendes tóban lakik a béka, de csak nem adna el senkit pár galleonért.
- Niall vagyok. - mondtam és közben a kezemet kinyújtva indulok el felé. Azt el is felejtettem a nagy ijedségben, hogy nincs rajtam még egy felső sem, de mire észbe kapok már mindegy, megtettem az első lépést. Ő is hülyének néz gondolom, de nem érdekel, előtte már oly sokan megtették ugyanezt.

NIALL HARON

Sajnos nem kell gyakorolnom az újraélesztést, pedig vizsgám is van belőle! Kárba veszett tehetség vagyok, kérem szépen. Az enyhe lefolyású szívroham tüneteit viszont rögtön kiszúrtam, lehet, hogy máskor finomítanom kellene a köszöntésemen. Mondja meg ő, hogyan ébresztené fel magát. Mégsem vághattam hozzá egy hógolyót a télszektorból! Még fel van háborodva! A pálcát jó, hogy elraktam, különben képes, és nekem esik "nyugalombitorló" felkiáltással. Így csak kezet nyújt, elég gyanakvó képet vágva. Na jó, az avart tényleg megzörgethettem volna az ősznél.
- Dona Allyway - mutatkoztam be én is, ne csak a tisztelt úr nevét ismerjük. - Ötödév - teszem hozzá, mintegy mellékesen. A srác mellesleg pokolian ismerős, elképzelhető, hogy az évfolyamtársam, de a griffendélesekkel csak gyógynövénytanon vagyunk együtt, ahol mindig megpróbálok elbújni egy fikusz mögé. Az elterjedt véleményt meghazuttolva, nem minden hugrabugos király ebből a tárgyból, de Bimba professzornak vajszive van. Éljen!
Nos kérem, azért jó, ha valaki csendes és többé-kevésbé tapintatos, mert megismeri az emberek rejtett oldalát, csendes szemlélőként túlélhet bármit. Különben is, mindig ilyen vagyok, elnézést harsány és esztelenül "bátor" (hősködő) griffendéles úr.
- Nem settenkedtem - mondtam felháborodottan, az igazsághoz hűen, amit mindig előnyben részesítek - te süttetted a hasad és zártad ki a külvilágot! -
Ráadásul még a pólóját sem veszi fel, így nagyon kell koncentrálnom, hogy a pillantásom az arcán maradjon. A fehérsége, mint a reflektor, vonzza és egyszerre bántja a szemet. "Ködös Albion szülötte e derék ifjú / haja platina / szeme zöld / ha megijeszted, fut, mint a nyúl." Jaj, milyen szép kecskerím.
- Láttam a "barátaidat" - mosolyodtam el, rövid hatásszünetet tartva - Most azt hiszem, valahol a bagolyház környékén kereshetnek. -
Bár lehet, hogy megálltak az ebédlőben bekapni a falatot, ha sokat voltak Crak és Monstro közelében.
Erről jut eszembe, szólnom kell a követő-bűbájról is, de jobban érdekel, hogy:
- Mit követtél ellenük? - a hangomból őszinte aggódás csendült ki - És legközelebb vigyázz, mert ismerik, és lelkesen használták a Grauss-féle követőbűbájt. - Biztos nem ismeri, de megadjuk az esélyt neki. Különben sem büszkélkednek a hugrások, az a másik három ház hatásköre. Kezdett melegem lenni a fekete ruháimban és a sálammal, amit azért sem veszek le, ezért átsétáltam az ősziesebb időbe és leültem egy kényelmes fatuskóra, szinte török-ülésbe. Itt a meséjét is kényelmesebben meghallgathatom, és könnyebben magyarázhatok, már ha kell (biztos kell). Lassan meg is feledkeztem eredeti szándékomról, hogy megkérdezzem a helyes utat. A véletlen egy újabb felfedezni való (nem félreérteni!), szimpatikus fiatalembert sorolt elém.

Dona Allyway

Kezd enyhülni a kezdeti szívroham. Igaz nem is értem, mire a nagy felháborodásom, elvégre a mardekárosok egyből átkoztak volna, már a terem bejáratánál és nem settenkedtek volna ide. Megint bunkó voltam. Majd csak kiengesztelem valahogy. És még mindig nincs rajtam felső, égés a köbön, de hát ez van. Lesz majd jobb is, már megszoktam, hogy mindig elbénázok mindent mikor zavarba jövök. Majd most én leszek előtte az a "meztelen" srác. Szép. Még mindig jobb a helyzet, mint ha mondjuk alsógatyára vetkőztem volna, akkor még könyörögnöm is kéne, hogy ne terjessze szét a suliban. Nekem legalább is az lenne az első gondolatom ha így találnék valakit, hogy elmondom mindenkinek. Na jó, ha az illeti lány, akkor inkább a második lenne a gondolatkavalkádban.
Jön is az osztás. Már vártam, elvégre nem voltam éppen kedves. Megérdemlem, úgyhogy ideje bocsánatot kérni. Hihetetlen minden a nők miatt van. Tessék ő hozza rám a frászt és én kérek elnézést. Miért így működik ez állandóan?!
- Bocs nem akartam sértő lenni. Igaz én flesseltem be itt a napfénytől...- adom hozzá a bociszemeket, ahogy ilyenkor kell. Csak meghatja, ez mindenkit megszokott. Bár kicsit felemás a helyzet most, mert félmeztelenül szánom bánom bűneimet. Pont olyan mikor az emberre nyit a felesége s közli, hogy most nekem hisz vagy a szemének. Bizarr.
Nocsak már is meglepetést okoz. Megmentett, milyen kis rendes és cseles. Bár mondjuk nem kell ahhoz sok RAVASZ, hogy az ember átverje azokat a marhákat. Mégis most az adósa lettem. Nem elég, hogy égek előtte, mint a rongy, de még tartozok is neki. Kezd ez nagyon nem tetszeni. Mármint ő maga igen, csak a helyzet nem. Miért van az, hogy én mindig balfék vagyok mikor valakit megismerek? Lehet, hogy ez jó, így legalább emlékezetes maradok, hogy jó, vagy rossz értelemben, azt mindenki döntse el maga.
Hallgatok. Most legalább is megvárom, hogy mit mond, addig állok ott sután. Milyen bűbáj? Hu hát most tényleg meglepett, mármint nem is ő, hanem az a három monstrum. Na erről jobb ha informálódok és tanulok hozzá egy ellenártást. Irány a könyvtár! Vagy megkérdezhetem Dona-t is, gondolom ismeri, ha már beszél róla. Hülyének már így is úgy is nézni fog, tehát nyugodtan kimutathatom tudatlanságomat.
Közben elindul és eltűnik az őszben. Most vagy faképnél hagyott vagy hagy időt összeszedni magam. Újabb piros pont. Mennyivel logók én már neki. Hamar felkapom a felsőm és elindulok szaladva utána. Öt perce ismerem és szó szerint futok utána. Na nembaj, de így legalább kimelegedek és talán a vékony felső is elég lesz az avarban. Ahogy odaérek már kényelembe is helyezte magát. Mosolyogva ránézek és lehuppanok mellé egy másik farönkre, ami messze nem olyan  nagy és kényelmes, mint az övé, de így jár aki későn érkezik.
- Köszönöm, hogy eltérítetted őket. Én nem is gondoltam erre az izé követő bűbájra. Valójában azt sem tudom mi az...- mondom kicsit lesütött szemekkel, hadd lássa, hogy nem vagyok én olyan gonosz. - Meg még egyszer azért is mert bunkó voltam. Szóval mit keres erre egy ilyen aranyos kislány?- ezt már mosolyogva, a bókoknak minden lány örül. Na jó lehet a kislány erős volt, de remélem érzni, hogy csak kedves akartam lenni. Nem vagyok benne túl profi, de hát próbálkozom.

NIALL HARON

Csak az őszi hangulat miatt, Zene ;;

A terem varázsa igazán erős, ahogy egy lépést tettem át a határvonalon, a kánikulát rögtön hűvös levegő váltotta fel. A fák is kellemesen árnyékolták a nyári nap erelyét, sejtelmes fény játszott körülöttem. Egy, már kidőlt, vagy átok által kidöntött fatörzset választottam széknek, egy körtét is leszakítottam egy közeli fáról. Az őszibarackot jobban preferálom, vagy a cseresznyét: a legnagyobb bűne Roxfortnak, hogy nincsen gyümölcsös valahol a birtokon. Bár a Rengeteget még nem fedeztem fel magamnak, és az az érzésem, hogy ebben az évben nem is lesz ajánlott lépés, mert irogatás helyett a mostani büntetőmunka vérfarkasok pedikűrözése.
Niall közben felöltözött, ami lényegében kedves dolog tőle, mert így már tudok arra is koncentrálni, amit mond. Jól is tette, mert olyan alulöltözötten fázott volna az őszben. Vagy maradhattunk volna a nyárban, de akkor nekem kellett volna vetkőzni, aminek érdekes eredménye lehetett volna. Pont, téma lezárva.
- Különben nem voltál sértő... annyira - mondtam mosolyogva neki, miközben leült a közelembe.Csak azért, abbahagyja a létező vagy nem létező önmarcangolását, na jó, meg én is hibás voltam. Kicsit.
- Nem is baj, hogy nem ismered - mondtam, kicsit felemelve a hangom. Jól van na, mindig is idegesít, ha valaki visszaél a hatalmával, vagy igazságtalankodik, és a mardekárosok kimerítették mindkettő fogalmát - Csak hetedik év végén tanítják, nem mintha nehéz lenne, csak el kell érni egy bizonyos erkölcsi szintet, amit persze egyeseknek sosem sikerül. De természetesen egyesek sportot űznek az erőszakos átkok betanulásából, amivel csak ártani lehet, mert nem képesek normálisan elintézni a vitás ügyeiket! Egyszer nekik kedveznek a dolgok, és rögtön ki is használják! -
Hoppá, lehet, hogy kicsit túl lőttem a célon, nem a legjobb bemutatkozás ez a dráma, amit itt előadtam. Főleg, hogy nem is annyira ez a mostani kis alattomos húzás tett be nekem, hanem ez az egész félév. De ciki: nem csak lejárattam magam, de az arcom is bíborszínben játszik már - nem is tudtam, hogy ilyen mély árnyalatot is el tudok érni. Lehajtottam a fejem, hogy a hajam valamennyire elrejtse piros képem, így, és kicsit lehiggadva folytattam a magyarázatot:
- A Grauss-féle bűbáj úgy működik, hogy ha a menekülő személyre rászórod, megérzed, merre megy, mintha egy különleges hatodik érzékre tennél szert. Szerencsére nem él tovább tíz percnél, így - az órámra néztem - két percen belül véget ér a hatása. -
Reménykedve abban, hogy visszanyertem a szokásos sápadtságomat, kissé feljebb emeltem a fejem és a fülem mögé tűrtem a hajam. A szememet viszont még egy kicsit a kezembe tartott sárga körtére szegeztem.
Közben eszembe jutott, hogy az ő kérdésére is illene válaszolnom, ha már így ráijesztettem. Ha ő is ilyen őszintén bevallotta nemtudását, én is elmondom, hogy öt év után sem ismerem ki magam a kastélyban.
- Eltévedtem - mondtam újra ránézve, és elmosolyodva - bár úgysem igyekeztem úgy igazán sehova, csak barangoltam, minnél messzebb a tanulástól.- fejeztem be, elhúzva a számat.
Lassan hagyni kellene őt is szóhoz jutni, még a végén messzire menekül előlem. Egy kérdés viszont még mindig ott jár a koponyámban:
- Na, különben miért is üldöztek ezek a gentlemanek? - nem, nem hagyom, hogy kitérjen a válasz elől, sőt attól függ, hogy véghez viszem-e a következő kérdésben rejlő lehetőséget:
- Érdekel a varázsszó? - kérdeztem, cinkos félmosollyal az arcomon, sőt megesküdnék rá, hogy a szemem is ravaszul csillog.

[Glenda]

Glenda


   A szinte mindig életerős srác elmúlt napjai lidércnyomásként teltek. Szó szerint rá se lehet ismerni, csak árnyéka régi önmagának, és bár soha nem volt egy kifejezetten hiperaktív srác, még is ennél csak jobb pillanatai voltak. Napokon keresztül egyik gond követte a másikat, viszont egyiket se tudta a visszájára fordítani, hogy esetlegesen javuló helyzetet állíthatott volna fel. Amúgy mindig világos szemei teljesen elsötétedtek, már-már ijesztően sötétek voltak, ami nem rá vall, hisz ezen tulajdonsága csak akkor szokott megmutatkozni, ha tényleg nagy a zűr körülötte.
   Utoljára akkor sikerült szeme sötétjét is megmutatni, mikor apjával veszekedett egy fél napon keresztül, szinte megállás nélkül. Úgy dobálták a szebbnél szebb szavakat, mint egy labdát, viszont a kiutat nem találták meg. Ám ami a legmeglepőbb, hogy nem egyeztek ki döntetlenben, hanem mind két fél számára a vesztes rublikát lehetett kipipálni. Talán a szeme utal arra néha, hogy tényleg lakozik benne valami sötétség, valami, ami kiváltja a hirtelen felindultságait, haragjait és erőszakosságát. Aminek nem tud megálljt parancsolni, amit minden erejével próbál megfékezni, tekintettel arra, hogy retteg tőle. Igazából nem tőle, hanem annak következményeitől. Érzi, hogy akárhányszor arra gondol, hogy esetleg át áll Voldemort oldalára a jövőben, elönti a lázas kétségbeesés és olykor szüksége van valakire, aki lekever neki egy-két igazi pofont, hogy lábra álljon. Az a valaki jobbára Clyde szokott lenni, de ő nem osztogat olyan előszeretettel pofonokat, ahogy arra neki szüksége lenne. Minden esetre rengeteget köszönhet a srácnak.
   Mély sóhaj hagyja el a száját, ahogy betér egy, a nagyteremmel közel megegyező nagyságú terembe, ami négy részre van felosztva.
Elgyengülten dől neki a terem ajtajának, majd veszi alaposabban szemügyre a fent álló lehetőségeit, melyek közül választhat. A négyről rögtön kettőre csökken a lehetőségek esélye, tekintettel arra, hogy a telet ki nem állhatja, a nyár pedig kellemetlen, fájó emlékeket idéz elő benne. Így maradt a tavasz és a nyár, melyek közül leginkább a kellemes klímájú tavaszhoz vonzódik. Halk nyögéssel löki el magát az ajtótól és célozza meg a kiszemelt évszakot rejtő felosztást. Halk, nesztelen léptekkel közelíti meg, majd húzza végig egyszer, kétszer cipőjének orrát az üde zöld fűszálakon.
   Arcán rögvest megjelenik a jól ismert kisfiús mosoly, amint egy-két emlék eszébe jut, ám ahelyett, hogy olyan mozdulatsorozatokkal telepedne le, mint ahogy annak idején az anyja tanította, térdre rogy, majd arccal előre a bársonyos fűbe dől. Ám még mielőtt elaludna, a hátára fordul és kiterülve adja át magát a kellemes időjárásnak és a zavartalan közegnek.

Raven

Glenda nem bírja a halálfalókat. Habár a nagy veszélyhez és a szörnyű körülményekhez képest, nem lengi körül olyan siralmas hangulat, mint a legtöbb diáktársát. Talán a naivitása, talán a nemtörődömsége, vagy talán a szemernyi remény miatt.
Én túlélő vagyok. Mármint szellemileg. Ma csak két vágást szereztem a drága halálfaló barátaink jóvoltából. Nem baj. Túlélem. Ez talán mondható mindennaposnak. A helyzet nem olyan szörnyű még. Illetve lehetne rosszabb is. De talán ez is csak egy betegesen optimista véleménye.
Glenda nem fél a Roxfortban. Ő nem fogja fel teljesen az itteni értékeket. Hiszen csak négy éve, hogy emberek közé jár rendesen. Egész életét a családjával töltötte boldogságban és békességben. Ők most otthon vannak. És veszélyben vannak.
Apám, Jim bácsi, Clair néni és Joe is tehetséges, és rendkívül erős varázslók. És mégis mennyi ember eltűnik a napokban. Hány ember hal meg, hány fantasztikus varázsló és ártatlan mugli.
És, habár lassan én vagyok az egyetlen, aki lelket önt a negyedéves hugrabusok lányhálóban mindenkinek, vannak olyan napok, amikor elönt a kétségbeesés a féltés a családomért. Ilyenkor mindig honvágyam van. És habár a Roxfort manapság elég idegen, szorongással és félelemmel teli hely, van, ami örök benne. Hogy itt minden diák segítséget kap.
Ezért is kerestem fel ma a Négy évszak termet. Honvágyam van. Szörnyű honvágyam. Kinyitottam a nagy faajtót és beléptem. Körbe sem néztem, már mentem abba a sarokba, ahol az aranyló sárga búzakalászokat és gyümölcsöktől roskadozó gyümölcsfákat láttam.
Ledobtam egy fa alá a táskám, a kabátom és a cipőm, és mezítláb elindultam sétálni. Körbe jártam a gyümölcsfákat, falatoztam is egy kicsit, besétáltam az apró búzatáblába, és lefeküdtem a földre. Halk sóhaj hagyta el a számat. Heverésztem egy kicsit, majd tovább mentem. Még egy kis patak is csordogált, és egy apró tavacskába futott a búzatábla mellett. Onnantól egy nagy füves placc.
Egy fiút láttam ott feküdni a fűben. Pedig azt hittem egyedül vagyok. Nem baj, követtem a példáját, de előtte ittam a kristálytiszta patakból. Lehunytam a szemem. A szél simogatta az arcomat és boldog voltam, de szomorú is. Szinte hallottam, a néhány éves kishúgom lépteit, ahogy fut felém, hogy majd ráugorjon a hasamra é megijesszen. Hallottam, a vidám kisgyermek kacagását, és ahogy hí, hogy játszunk. „Geda, dele kapj el!”. Így kiállt, és már fut is.
Könny gördül végig az arcomon, majd elmosolyodok, és kinyitom a szemem.

[Glenda]

Glenda

   Számtalan olyan afférba ütközött már a fiú az évei során, amit legszívesebben úgy elhajítana, mint egy elnyűtt kabátot, még akkor is, ha tudja, erre nincs lehetősége. A múltját senki nem tagadhatja meg, el kell ismernie, hogy volt, ahogy azokat az embereket is, akik csak rontottak az életén. Mindig lesz az embereknek olyan ellensége, sőt, beszélhetünk többesszámban is, kiket soha nem feled. Egy olyan ellenség, ki vagy megadásról tanúskodik, vagy a szellemi erőről, vagy pedig a puszta fizikai erőről. Valaki, aki a múltat felidézve próbálja megtalálni az emberek gyenge pontját, kisebb-nagyobb sikerekkel. Raven az elmúlt egy év során az apjától ezt mind megkapta. Egyszerre. Egy személytől, nem kellett várnia még három-négy emberre, kik elkeserítik. És bár tizenhárom éves kora óta féktelen haragot érez az apja iránt, ez csak most érte el a tetőfokát, és úgy érzi, már nem kell sok ahhoz, hogy kirobbanjon belőle a haragja, ami nyilván nem eredményezne túl sok jót.
   Manapság eluralkodott rajta egyfajta érzés. Egy érzés, mi téves, vagy tényleges érveket állít fel a fiú előtt. Érzi, hogy van valami benne, ami nem normális. Jó ez így nem épp a legmegfelelőbb kifejezés, de tényleg ezt lehet csak leírni róla. Van valami, ami azt suttogja neki, hogy egy bizonyos idő elteltével, már nem úgy fogja látni a világot ahogy eddig, lesz valami, ami átvezeti egy másik világba, egy másik életbe és ezzel együtt oldalra. Lesz valami tényező, aminek "hála" meg fog változni, amit pedig nem lehet semmissé tenni. Egyre jobban érez egy afféle vonzást, amit még nem tud megmagyarázni, de olyan érzéseket kelt a Grifendélesbe, mintha álmai eljövetelekor kilépne a testéből és a másik oldal vonzásának köszönhetően, ott él tovább. Reménykedjünk, hogy ez a fajta "vonzás", ez az "álmokból való kilépés" nem jelent semmi rosszat, csupán puszta álmok eljövetelét, mikor mindenki máshol jár, mint a szobájában. Hatalmas udvarban, az emberek kezdetének édenében, egy kastélyban, esetleg valami akció dús világban, ahol az életben maradás a fő feladat.
   Hosszú-hosszú ideje fekszik a bársonyos zöld pázsiton, teljes hosszában elnyúlva. Nem érdekli, hogy valaki rábukkan, nem foglalkozik azzal, hogy valamit lekésik. Egy beszélgetést vagy egy számára kedves személlyel való találkozást. Csak pihen gondtalanul, hisz megérdemli. Egyszerű fehér, könyékig feltűrt inge összegyűrődött már a hátán és az oldalán a mozgolódásnak köszönhetően, mikor is a szokásos rémálmai nem hagyták nyugodni. Homlokán többször jelentek meg gyöngyöző verejték cseppek, ám ami látszódott, mostanra eltűnt. Szemhéja lassan nyílik fel, ezzel feltárva kék szemét. Kómásan néz körül, mivel pillanatokkal ezelőtt úgy érzékelte, hogy valaki van itt rajta kívül.
   Mikor két könyökére támaszkodik, csak akkor tűnik fel neki egy lány, aki az ő példájára terült el a fűben. Egy átlagos napon nem foglalkozna vele, csak ha valami érdekeset vél felfedezni az ismeretlenben, de mivel ez nem egy átlagos nap, így halkan sóhajtva egyet tápászkodik fel a földről, majd indul az a lány felé, kinek pihenő teste mellé ül le a földre. Ahogy a lány bájos arcán legördülő könnycseppet megpillantja, összeráncolja a homlokát.
   - Minden rendben van? - teszi fel a kérdést halkan, odafigyelve arra, hogy a másikat ne ijessze meg.

Raven

Glenda ijedős típus, normál esetben erre a halk kérdésre is kiugrott volna a bőréből, de most valami szomorú nyugodtság vette körül. Csak elmosolyodtam. Az arcomon végigfolyt egy apró könnycsepp, de nem több. Az eget néztem.
- Persze. – mondtam halkan, rá sem néztem a fiúra. Majd odafordítottam a fejem és halványan rámosolyogtam. – Akkor jövök ide, ha honvágyam van. Ez a hely szinte pontos mása a farmunknak… csak a családomért aggódok. – zártam le röviden. Elkomorodtam és hallgattam, majd újra elmosolyodtam, mintha észbe kaptam volna. Láttam, hogy szegény srác is gondterhelt, bár nem vagyok annyira jó emberismerő, hogy rájöjjek, mi nyomja a szívét. Habár, manapság elég könnyű rá jönni az ilyesmire. – Rendes vagy, hogy megkérdezted, de minden oké.
Ez nem Glenda napja. Kicsit el is pilledtem, amikor kinyitottam a szemem. Hál’ istennek, ma más nem lesznek óráim… illetve mégis. Egy gyógynövénytan, de én mestere vagyok az önsanyargatásnak, ha lógásról van szó. Csak mi ketten voltunk a szobában azt hiszem. Langyos szél fújt, és a tavasz ellenére, mintha a madarak is sírtak volna. Most, így kimondva tényleg elszomorodtam. Elment a nap, felhők gyülekeztek. Rá néztem a fiúra. Zilált volt, és habár az arca nem mutatta, furcsa sötétséget láttam a szemében. Fölültem, és magam alá húztam a lábaim.
 - Veled mi újság? Látom te sem vagy éppen a toppon… remélem, rosszul látom. – kicsit fürkésztem a fiú arcát, ami elég nehéz volt, mert a fejét kicsit lehajtotta.

[Glenda]

Glenda

   Lassú, óvatos léptekkel közelíti meg az ismerős lányt, akár egy árny, a sötétség teremtménye, miről arckifejezése is beszél. Igazából nem tűnik gonosznak a fiú, csak titokzatosnak, és bár nem épp nagydarab, nem a szépen megmunkált izmairól a híres, még is akad, hogy egy pillanatnyi félelmet kelt az idegenekben.
   Amilyen halkan sétált oda, olyan halkan telepszik is le mellé, persze van egy olyan érzése, hogy a lány már megpillantotta a magas alakot, ki nem tud egykönnyen, feltűnés keltés nélkül megközelíteni egy fekvő alakot. Óvatos hangejtésben érdeklődik a lány hogyanléte felől, hisz arcának kedves vonásait, hosszan elfolyó könnycseppek festik élesebbé. És eme él, a honvágy és az enyhe félelem szaga csak még inkább elkedvteleníti a Griffendélest.
   - Vagyis kínzod magad... - állapítja meg egy csíntalan mosollyal az arcán. Szeret másokkal gonoszkodni, persze nem erőszakosan, csak szavak kapcsán. Nem gondolja komolyan, hogy a lány ártani akar magának azzal, hogy erős honvágya közben ücsörög egy olyan helyen, ami az otthonára emlékezteti, csupán a kötődést, a felismerést akarja magában erősíteni. Őszonte meggyőződése a srácnak, de ő még is élcelődik egy kicsit.
   - Nem gondolod, hogy ha honvágyad van, akkor egy olyan helyen kellene eltöltened az idődet, ami nem az otthonodra emlékeztet? Egy olyan helyen, ahol inkább szórakozhatsz, vagy ahol kikapcsolhatod a haza vágyakozó érzékeidet? - a kérdés közben őszinte kíváncsiság költözik az arcára. Szemei már sokkal világosabbak, mint mikor kiterülve feküdt egymagában a fűben, hisz gondolatait sikerül elterelnie az otthon történtekről. Már nem a baljóslatú álmok gyötrik, hanem a kíváncsiság szele, ami lassan a lányhoz is elfog érni.
   Idő közben a fellegek is megérkeznek a tavaszi égboltra, mik megadásra kényszerítik az embert. Azt kiáltják, hogy "végy elő egy esernyőt, vagy szaladj be a házba, különben bőrig ázol". Ám ahelyett, hogy Raven venné a lapot, csak néz ki a fejéből, elszánt arckifejezéssel. Ő ugyan nem megy innen akkor se, ha elered az eső. A lány által feltett kérdésre viszont megfagy benne a vér. Meglepi, hogy a hosszú percekig elterelt gondolatai ilyen gyorsan visszatérnek hozzá, és kezd el megint rágódni rajtuk feleslegesen, hisz már nem tud a múltok változtatni. Nem tudja semmissé tenni se az anyja halálát, se az apjával való örökös veszekedést, melynek nyomai meglátszódnak a fiú gondterhelt arcán. Végül úgy dönt, hogy válaszol a lány kérdésére.
   - Nem. sajnos jól látod... - vonja meg a vállát, majd terül el a fűben ismét, ezennel a lány mellett. Mind két kezét a feje alá teszi, ezzel engedve, hogy inge egy darabon felcsússzon a hasáról.
   - Tudod... mióta az anyám meghalt, komoly viszály dúl az apám és én közöttem, amibe kezdek belefáradni... - meséli immáron kevesebb lelkesedéssel, a szürke, néhol feketéllő felhőket kémlelve. Kék szemei fájdalommal teltek, de ez most talán csak a felhők tükörképének köszönhető. A másik, a veszekedésnél sokkal bajosabb, nehezebb dolgot viszont nem meséli el a lánynak, hisz nem hajlik arra, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy elrohanjanak mellőle azzal a felkiáltással, hogy "veszélyes, gyilkos hajlamú emberekkel nem társalgok!"

Raven

Csendben hallgattam, a griffendéles cinikus kioktatását. Elmosolyodtam, hiszen eszembe jutatta, hogy én mennyire ás vagyok belül mint a többiek. Glenda másképp játja a világot, sokkal másabb dolgokra van szüksége, máshogy reagál a dolgokra stb. Néha elég különcnek érzem magam ami azt illeti. Tényleg! Mért is vagyok itt? Hihetetlen, hogy engem ez megnyugtat, míg másokat inkább felkavar, ha honvágyuk van. Mosollyal az arcomon hallgattam végig a fiút.
- Nem, ami azt illeti, engem éppen, hogy megnyugtat ez a légkör. Olyan, mintha egy gáton a lyukat vászonnal tömném be. Nem elégíti ki a honvágyam, de valamit segít rajta, hiszen itt otthon érzem magam. – a fiú most biztosan bolondnak nézhet, bár nem biztos. Lehet, hogy csak azt mondja magában, hogy nem minden ember egyforma. Ez az egyik mottóm. És sajnos ettől is kicsit különcnek érzem magam, hiszen nem főleg manapság ez az elv szinte elítélendő.
Idő közben a felhők egyre sűrűsödtek. Jön az eső, Glenda jó tudta. Otthon mindig beszaladt egy fa alá, vagy be a házba, most viszont nem. Szinte várta, hogy ezt a nagy szomorú és nyomott tavaszi légkört végre elmossa egy vidám tavaszi zápor.
Hallgattam szegény griffendéles srácot, és nagyon elszomorodta, de ugyanakkor fel is vidított. Mert ha bele gondolok nekem az a legnagyobb problémám, hogy éppen honvágyam van, másnak meg a szerettei halnak meg, és most akár általánosíthatnék is. Szerencsésnek éreztem, hogy az én családommal semmi probléma nincs. Ez a reagálásom is azt jelzi, mennyire más az én világom. Bár ebben az esetben ennek azért örültem.
  - Nagyon sajnálom… - mondtam halkan. – Tényleg. – elbizonytalanodtam, és kicsit hülyén is éreztem magam. Oldalra fordultam a fiú felé - Elég lelkiismeretes ember vagyok, szóval, ha tudnék valamit mondani, ami kicsit felvidítana, biztos, hogy mondanám. – bíztatóan elmosolyodtam, majd visszafeküdtem. – Nem tudom, az milyen lehet. Nálunk minden rendben van otthon, ami jól jön, mert az én családomnak kell megvédenie egy egész mugli falut, ha Tudjukkinek gyilkolászni támad kedve.
Próbáltam kicsit oldani a hangulatot, aztán rá jöttem, hogy mekkora idióta is vagyok. Nagyon elszégyelltem magam. Hiszen nem tudhatom, hogy az édesanyja hogy halt meg.
- Ó...ne haragudj ezért. – mondtam lesütött szemmel. – Megértem, ha nem akarsz beszélni az anyukád halálának körülményérő, de ha esetleg köze van… Hozzá… akkor ne haragudj nem akartalak megbántani. Gondolom mostanában történt. Részvétem.
A dolgokat igaz, néha felfújom, legalább is én mindig azt hiszem, de most nem éreztem, hogy felfújtam volna. Hiszen a veszekedések nyilván nem húzódnak évekig. Vagy igen? Igazából nem tudom. Csak következtetgetek.
Eközben eleredt az eső. Először csak csöpörgött, majd rendesen rázendített. Azért én sem akartam bőrigázni, úgyhogy szépen kinéztem magunknak az egyik tölgyfát.
- Szerintem jobb lesz, ha behúzódunk valahova. Már nagyon esik. – mondtam halkan, majd a fiúra néztem kérdően.

[Glenda]

Glenda

   Pár órával ezelőtt, mikor egy ismerős srác és lány társaságában ücsörgött némán, legszívesebben világgá ment volna, mivel egyáltalán nem érezett késztetést arra, hogy már emberek társaságában lődörögjön, arra pedig még annyira se, hogy beszélgessen velük. Így fejfájást színlelve lelépett, majd találta meg helyét ebben a teremben, hol már hosszú percek óta nyugodtan fekszik. Igazság szerint már több mint két órája alszik a fűben, de ő ezt csak perceknek tudja felfogni, hisz mint minden más embernél, nála is felgyorsul a világ álmai közepette.
   - Soha nem értettem azokat az embereket, akiket a honvágy megnyugtat. Lehet, hogy jó abból a szempontól, hogy tudjuk, van akinek hiányzunk, van aki vár minket és van ahova hazamenjünk ha esetleg egy adott helyen rosszra fordulnak a dolgok. De ha úgy nézzük, ugyan ez a honvágy, ami pozitív lehet, az negatív gondolatként is beférkőzik a fejünkbe, tekintettel arra, hogy szeretteink messze van tőlünk és velük lehetnénk ahelyett, hogy egy adott helyen lődörögnénk. - állapítja meg hosszan kifejtve. Tény, hogy ahány ember, annyi elmélet, de mindig is furcsállta az olyanokat, akik csak mosolyognak a honvágy érzésén és azt vallják, hogy nem is olyan rossz, mint ahogy az ember eltudja képzelni.
   - Tudod... én már beletörődtem. Viszont abba a gondolatban nem, hogy az a bizonyos ember ölte meg... de már egy ideje én gondoskodok magamról, így nincs szükségem a sajnálatra. Bár nem maradt senkim, hogy finoman és érthetően fogalmazzak, még is tudtam olyan embereket gyűjteni magam mellé, akik segítettek feledni az elmúlt éveket. - a lány következő mondataira csak mosolyogni tud, végül csak egy sóhajt követően nyilvánít véleményt.
   - Addig örülj míg nincs semmi gond! - osztja meg további végtelen  bölcsességeit. Ám a sürgető bocsánatkérésre csak ingatni kezdi a fejét.
   - Hé! Ne kérj bocsánatot! Egyáltalán nem tudjuk ki ölte meg az anyámat, bár könnyebb lenne, nem mondom. De már... hét hosszú éve annak, hogy meghalt... apám ölte meg. - teszi hozzá mintegy mellékesen. Bár meg kell hagyni, nem a vér az oka annak, hogy sötétség vegyül a természetébe és jövőjébe, hanem anyja halálának körülményei. Ha nem kellett volna végig néznie, akkor nem érezne annyi félelmet, annyi keserűséget, ami most a másik oldal felé húzná. Amint befejezi a mesélést, egy termetesebb esőcsepp hullik a fejére, minek hűvös, nedves mivoltjára csak mosolyogni tud. Ám a mindig vidám, lelkes mosoly most jobbára keserű. De még mielőtt tovább emészthetné a keserűség, az ég mély sóhajtást követően engedi útjára a többi esőcseppet, miből lassan egy kellemes kis zápor alakul ki. Nem telik el fél perc, már mind ketten bőrig áznak, bár nem mintha zavarná a srácot, ki csak fekszik a földön hagyva, hogy a víz teljesen közre zárja.
   - Menj csak! Ez most jó... - nyögi, majd csillogó szemekkel a lány felé fordul. - Én elleszek itt. - fejezi be, majd ismét az ég felé pillant. Szemét lassan lehunyja, átadva magát az időjárás viszontagságainak.

Raven

Nagyon rosszul éreztem magam, a halál téma nagyon a gyengém. Talán azért mert még sosem találkoztam vele. Azért örültem, hogy a fiú próbált megnyugtatni, bár az a hozzátett… mondatrészecske kicsit lesokkolt. De mért tenne valaki ilyet?? Hogy tudja ezt így kimondani?? Hogy tehet ilyet egy ember?? Nagyon naivnak éreztem magam, a fiú reakciójából ítélve. Nem is szóltam semmit, rá nézni sem mertem, pedig normál esetben, ha ilyen meghökkentő dolgot hallok, hatalmas nagy barna szemekkel nézek rá, és még a nyakamat is előre nyújtom, és azt mondom: „Ne máár!”
De ez a szituáció teljesen más volt. Inkább eltereltem valami másra a szót. A fiú nem akar menni. Meg értem, tudom ám néha milyen jó bőrig ázni, hogy a nap fáradalmait, és gondjait, csak lemossa rólunk a tisztító eső.
Behúzódtam a nagy és terebélyes tölgyfa alá. Kicsit kezdtem fázni, és a tölgyfa nagy levelei mit sem védtek a zuhogó eső ellen. Most már elegem volt az esőből. Tudtam, sajnos nem volt esernyőm, viszont eszembe jutott valami. A múltkor sikerült megidéznem, bár elég sok gyakorlás után, és az óta is minden nap megpróbálom, minimum háromszor, néha sikerül is. Jó kis délután volt. Csak ettük az édességeket és gyakoroltuk a patrónusidézést hosszú órákon keresztül. Számomra nagy élmény olt, és nem tagadom, nagyon büszke vagyok magamra e-miatt. Apuék is nagyon büszkék voltak, és küldtek nekem tojással és kagylóval töltött garnélát, a kedvencemet.
- Expecto patronum. – erősen koncentráltam néhány percig, majd elsuttogtam a varázsigét. A sok gyakorlás meghozta gyümölcsét. Tiszta Harry Potternek éreztem magam, aki elég híres a szarvas patrónusáról (legalább is mi a hugrabugos negyedéves lányok hálótermében). Éreztem azt az energiát, amit akkor is, amikor a kis békát megidéztem, csak most ez gyengébb volt, és csak a szokásos spray-szerű patrónus jött ki a pácá végéből. Nem baj, megteszi. A fejem fölé tartottam a pálcám, de az eső átesett rajta. Ajh, hát persze, hogy átesik. Glenda hozza a formáját, el is vigyorodott magán. Nem volt más választás, hagytam, hogy elázzak a fa alatt. Közben figyeltem, a csurom vizes fiút élvezkedni a zuhogó esőben. Én is szeretem, de… nem fázik egy kicsit már? Én, ami azt illeti nagyon is.
Figyeltem az ismerős tájat. Tisztára, mintha otthon lettem volna. Ez az otthonos környezet megnyugtatott. Éreztem a friss eső illatát, majd láttam, hogy kisüt a nap. Ez az, szivárvány!
Felálltam, hogy jobban lássam. Az eső kezdett szépen lassan elállni. A tavacska fölött is volt egy, de egy nagy is volt fent az égen. Nahát, ilyet még nem is láttam. Szeretem ezt az elvarázsolt szobát.
Visszaültem a fa alá, és néztem a fiút, hátha megmozdul-e még ma. Teljesen bőrig ázott. A hajából csöpögött a víz, és az inge is teljesen átázott, így rálapult a fiú testére.
Amikor már tényleg csak csöpörgött, gondoltam megzavarom.
- Látom az eső minden esőcseppjét ki akarod élvezni. – vetettem oda kedvesen. Láttam, ahogy hatalmas gombák nőnek ki a talajból, nem is kevés. Sőt, még alattam is nőtt egy a fa gyökerére. Legalább most már puhán ültem.