Négy évszak terme

[- Semmi gond]

^{Bocsánat az óriási késésért!!}

Reggel elfelejtettem bevenni a bolond gombából készült gyógyszerem, így hát nem találom viccesnek az imént történteket. Na jó, igazából nem is szedek semmi gyógyszert, csak vitaminokat, de kis koromban nem szerettem őket, ezért a bátyáim azt találták ki, hogy a bogyók bolond gombából készültek. Anya szerint ezzel csak még jobban rám akartak ijeszteni, am ha tényleg így volt, a tervük eléggé balul sült el. Tudom, egyesek számára a gondolat még visszataszítóbbá tenné a pirulákat, de számomra csak érdekesebbé varázsolta őket. 
Visszatérve Hollyra… hogy honnan is ismerem a hollóhátast? Onnan, hogy gyakran szoktam figyelni rá. Nem, nem vagyok kukkoló, Merlin ments, de a vörös haja elég feltűnő, engem pedig minden bizonnyal megbabonázott. Ezen kívül tetszik, hogy egy kicsit magának való lány, ha fogalmazhatok így, ez pedig magamra emlékeztet. Valószínűleg, ha nagyon híres vagy hangos lenne, mint például a hisztis Grosiean lány, aki elhiszi magáról, hogy az iskola királynője, akkor nem venném észre és nem is foglalkoznék vele, azonban nagyon szeretem a csendes és tehetséges embereket, akik nagy hangerő nélkül is képesek mások figyelmét felkelteni.
- Semmi gond – mosolyodok el és kezemmel intek egyet. – Bevallom, az ember nem lát mindennap repülő rajzkellékeket, így hát engem is egy kicsit váratlanul ért, amikor megpillantottam őket, de a lényeg, hogy a gyors reflexeimnek köszönhetően megúsztam a „randit” – kacagok fel.
Figyelemmel kísérem Holly minden egyes mozdulatát. Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy hogy születik meg egy remekmű. Miközben a lány az állványon ügyködött, azon gondolkoztam, hogy vajon mit fog festeni és mivel. De jó lenne, ha megfestene engem, ahogy a földre hasalok, hogy megóvjam magam a repülő ecsetektől, festékektől meg egyebektől. Vagy, hogy viccesebbé tegye a helyzetet, megfesthetné azt, ahogy a rajzdolgai kergetnek. Úh, vajon milyen lehet egy rajzállvánnyal bújócskázni? Szerintem tuti, hogy én nyernék, főleg, hogy a szerencsétlennek nincs is szeme. Mögötte állhatnék, anélkül, hogy észrevette, sőt előtte is. És ha kigáncsolnám, akkor sem tudná, hogy ki tette, mert nem láthatná a tettest. Az viszont kevésbé lenne vicces, ha felbőszítem, és úgy döntene, hogy fog egy ecsetet és fest magának két haragos szemöldökű szemet.
A gondolataimból az zökken ki, hogy a lány lemond a terveiről. Összepréselem az ajkaim és halkan, de mégis gondterhelten felsóhajtok. ~ Aj-aj, nagyon remélem, hogy nem én vagyok az oka annak, hogy máshogy döntött. ~
A szemem felcsillan, amikor ismét hozzám szól.
- Én egy könyvet keresek. Ha jól emlékszem, utoljára itt olvastam. Azóta nem találom és lassan vissza kéne vinnem a könyvtárba. Az a cím áll rajta, hogy az óriások lábfej bőre. Nem láttad véletlenül? – nézek zavartan rá és remélem, nem dobja ki a taccsot az érdeklődési körömtől.

Némán bólintok Peggy szavaira, valóban szerencsés a helyzet. Túlragozni viszont nem fogom, egy apró mosollyal jelzem, hogy valóban így van. Hát igen, általában meg sem szólalok, hogyha nem tartom szükségesnek, a semmiről fecsegés, vagy a dolgok megismétlése nem az én asztalom. Közben a hippogriff megsértődhetett, hogy nem rá figyelek, így fejét büszkén megrázva távozott fantáziaképemből. Kár. De talán majd egyszer még visszatér, az ilyet nem lehet erőltetni. Szóval tétován állok, belül vívódva, hogy most akkor mit is kéne tenni. Mellettem Peggy áll, lábamtól jobbra a festődoboz, és most úgy igazán egyikkel sem tudok mit kezdeni. Na nem mintha Peggy ellenszenves lenne, vagy valami – egyszerűen nincs mondanivalóm számára. A csendet végül mégis én töröm meg egy kérdéssel, hogy ne álljak ott kukán, s a lány lelkesen válaszol is. Az óriások lábfej bőre?? Az egy dolog, hogy az óriások érdekesek, de van valami különleges a lábfej bőrükben, hogy könyvet írtak róla? Elég bizarr, hát még az, hogy hugrabugos évfolyamtársam érdeklődési körébe esik. De végül is ízlések és pofonok, eredeti, az biztos. Meglepettségemet szóvá nem teszem, legfeljebb felhúzott szemöldököm árulja el, hogy kissé furcsának – félreértés ne essék: nem negatív értelemben – találom az olvasmányát.
- Nem, nem láttam – válaszolok a lánynak fejemet rázva, bár attól függetlenül még itt lapulhat valahol, nem nagyon néztem körbe messzebb. Praktikus énem azonban rögtön tudja, mit kell tenni, hisz kedvenc varázsigém könnyedén meg fogja oldani a dolgot.
- Viszont így talán könnyebben megtudhatjuk, tényleg itt van-e . – mondom Peggynek, s előveszem a pálcámat.
- Invito Peggy könyvtári könyve! – mondom, és megsuhintom ébenpálcám. A bűbájt gyorsan mondom ki, és az eredmény nem maradhat el, ha Peggy könyve tényleg valahol ebben a teremben veszett el, akkor egy kis idő multán meg kell érkeznie. De ha végül nem jön, az sem jelent semmit – bárhol lehet a Roxfortban máshol – táskából kiesve, tanteremben felejtve – s arra már nem hatna az ige, melyet csak erre a teremre terjesztek ki gondolatban.


//Bocsi, hogy ilyen rövidke lett :S//

[Angelle Aureole]

Angelle Aureole

Mélyet szippantok, s élvezem minden pillanatát, amint a nyári pázsit, a virágok és a napsütés, ó igen, a napsütés illata átjárja a tüdőmet, élénkíti az egész lényemet és boldogságot költöztet a szívembe. Futni lenne kedvem, rohanni a nyári mezőn, érezni ahogyan a szabadság szárnyaira vesz és messzire repít innen, hogy kötelek és az iskola béklyói nélkül szárnyalhassak, messzire repülhessek ebből a komor és élettelen világból.

Végül aztán csak magam mellé dobom a táskámat és először térdre rogyok, majd onnan a hátamra vetem magam, a kezeimet széttárom, a szemeimet lehunyom és elképzelem magamat egy szebb és a jelenlegitől szabadabb világban. Olyan helyen járok a képzeleteimben, ahol nincsenek korlátok, ahol újra a boldogság az úr, ahol mindenki szabadon élhet és nem kell mindenféle hatalomvágytól elködösült tekintetű, félőrült – vagy tán teljesen az – kénye kedve szerint bábként ugrálnia. Az emberek bár nem mindenben értenek egyet egymással, de ezért nem is gyilkolják egymást. Ez egy sokkal boldogabb hely lenne.

~ Vajon mi lehet most a többiekkel? Élnek még? Rabok vagy halottak? Remélem nem. Annak igazán nem örülnék. Irtó rossz érzés lenne, ha bárkiről kiderülne, hogy nem sikerült megszöknie, hogy valahol egy erdőben vagy egy elhagyatott házban holtan fekszenek. Nem. Nem halhattak meg, ők túlélők mind. Ilyesmire gondolnom sem szabad. ~

Egy kis szomorúság fog el, hiszen én élem a viszonylag gondtalan mindennapjaimat, miközben a barátaim, akikkel korábban együtt lógtam, akikkel a napjaimat töltöttem most valahol az életükért küzdenek. Menekülnek és ez most nem játék. Szerencsésnek érezhetném magam, hogy én nem vagyok ilyesmire szorítva mégsem érzek megelégedettséget. Ürességet érzek, önzőnek érzem magam, mivel a nyugalmamat nem arra használom, hogy valahogy segítsek nekik.

~ Hogy is tehetném? Hiszen még csak kapcsolatba sem tudok velük lépni. Próbálnám csak meg, hiszen a leveleinket ellenőrzik, így az első ilyen alakalom után már jönnének is hozzám, hogy vigyenek egy jó kis átnevelésre. Azt bizonyára élveznék. Mondjuk én nem valószínű. Akkor vajon, hogyan tudnék segíteni? ~

Lassan felülök, a térdeimet felhúzom és átkarolom őket, a szemeimet szűkebbre húzom össze és úgy gondolkodom. A kérdések, a gondolatok kavarognak a fejemben, mégsem jutok megoldásra, de tudom, hogy kell valami, egy apró fűszál, egy halovány tett, amivel jobbá tehetem a sorsukat, amivel ha nem is sokat, de segíteni tudok nekik. Még nem tudom mi lesz az, de, hogy kitalálok valamit az bizonyos.

Felpattanok és járkálni kezdek. Kissé szórakozott figura látszatát kelthetem az ara járók felé, hiszen egyik pillanatról a másikra hirtelen átszökkenek az egyik lábamról a másikra és még beszélek is magamban.

- Nem, ez így nem lesz jó… Talán ez megfelelő lesz… Vagy akár tehetném azt is... Mi lenne ha… de nem… -

Közben olykor még a fejemet is rázom, hogy az összkép még zavarosabb legyen, még furcsább képet adjak magamról a külvilágnak.

[Zach Haggerty]

Zach Haggerty

„A pillangó sem gondol vissza hernyó énjére, sem nosztalgiával, sem sóvárogva; egyszerűen tovarebben.”

Végtelen fehérségbe vegyült szürke gomolyagok teszik valószerűvé a higanyszemek előtt elterülő égboltot.
Felhők. Távoliak, s mégis olybá tetszenek, mintha... kinyújtva meztelen karját felé elérhetné s a magasból aláringatózó, lusta pelyheket érinthetné.
...de nem teszi.
Az időtlenség érzetében fekszik ott, immár meglehet egy fertályórája is tán, élvezve, ahogy a télkönnyek fedetlen bőrére hullnak némán, kedvesen... feloldozón. Legalábbis szeretné ezt hinni néha, néha, amikor kibírhatatlannak tűnik az ébredező nyár. Szeretné azt hinni, hogy még mindig ide tartozik s akkor is ide fog, amikor az a börtöntest leolvad róla, akár egy tetszetős, ám hasztalan máz.
El tudna itt aludni. Csendben. A deres pilláknak alig kellene csak lejjebb rebbenniük, hogy megnyugtató sötétbe vonják a hóban fekvő, törékeny teremtést, ki mintha maga is a télkönnyekből volna gyúrva, oly fakó. Hattyútincsei puhán terülnek szét körülötte, könnyed anyagú, ezüstös ruhája a perzselő forróságnak engedő hódoltságot idézné; szabása lágy esést sejtet, hiszen szenvtelen gyűrődik törékeny testének vonalain.
Ide menekül, mostanában szinte mindennapos vendége e különös helynek. Ide látszólag nem érnek el a világi dolgok, a körülöttük tomboló háborúnak csupán moraja szüremlik át. Itt mindenki szabad, hiszen a természet nyers öröke ritkán vesz el, inkább ad. Talán ezért szereti oly nagyon.
Most is szeretné, ha a delíriumosan nyugodt állapotot nem fodrozná fel az a távoli... hang. Motyogás talán – ahogy figyelmeznek a fülek, hisz valót adó alapja gyönge. Távoli, akár az álomba szüremlő valóság mérgezi meg az időtlenséget.
Lustán rebbennek a pillák, mintha némi bosszúságot söpörnének el a higanytükrök felszínéről, ahogy finom mozdulattal felül. Télkönnyes tincsei hűsen simulnak majd’ csupasz hátára, s ahogy felemelkedik lustán, a ruha vele simul alább.
Nem nehéz rálelnie a „zavargóra”, aki tulajdonképpen nem más... mint egy, a nyári mezőn fel s alá járkáló ifjú. Nem rémlenek a vonásai – s nem is baj talán. Nem háza béli, ennyit bizonyosan tud, a többi... majdhogynem érdemtelen. Puha, mezítelen léptekkel indul neki, s ha a fiú felé tekintene, álmatag emeli baljának mutatóujját fagyott ajkaihoz, hogy csendre intse. Ne higgye, hogy egy világ választja el őket, csak mert a mágia különös rezgései más illúziót teremtettek köréjük...
...egy levegőt szívnak, még ha az ifjúé meleg s a lányé karcos is.
Léptei a két évszakot elválasztó határ előtt állapodnak meg, ködös pillantása lustán rebben a nemrég még levegőben táncoló kis teremtményre.
Mozdulata álmos, miként kezét nyújtja, mintha valóban egy más világ volna ott szemben. A napfény melegen olvad a tejfehér kacsóra, ahogy mind közelebb ér a fehér szirmú virághoz, s a különös mintázatú pillangóhoz, mely szárnyát könnyedén rebbentve libben fel a levegőbe, akár egy bohó  táncos s lejti szédült koreográfiáját a hűs mutatóujj ívére, melyen csillogó halállal enyészett el néhány kósza, gyönge hópehely.
~Velem jössz?~

[Angelle Aureole]

Angelle Aureole

Az elmélkedés közben nem veszem észre, hogy már nem vagyok egyedül. No persze ehhez hozzájárul az óhatatlanul társammá váló lány hangtalan suhanása. Magamba mélyedek, kissé talán kényszeresnek is tűnhet a magatartásom. Amikor aztán észreveszem a lányt, leplezhetetlenül egyfajta ijedtség fut végig az egész valómon.

Ki ez a kósza árny? A márványszín bőr, a hideg pillantás az egész valója magával ragadó. Tél. Nem kétséges, hogy ő a tél gyermeke. Én. Ahogy végigtekintek magamon és a fehér ruhámon, a még zavartságomban is vidámságot és könnyedséget sugalló megjelenésemen, s visszagondolva a korábbi gyermeki örömmel a tájat figyelő önmagamra, egyértelműen megállapítható, hogy én vagyok a nyár gyermeke.

Csípős hideg és izzasztó forróság, hó födte tájak és viruló határ, alvó és élő természet. Párosunk akaratunkon kívül is ambivalens, egymásnak ellentmondó, mégis egymást tökéletesen kiegészítő, egymás nélkül létezni képtelen évszakokká vált. Mintha eleve ezért jöttünk volna ide mind a ketten, hogy a tél és a nyár egymásra találhasson, ha máshogy nem, hát rajtunk keresztül.

~ Ki vagy te hangtalan árny? Miért éppen hozzám jöttél? ~

Nem ismerem őt, soha nem láttam még eddig, mégis van benne valami különleges, valami nem e világi, valami sokkal több ennél. Kicsit talán szürreális ez az egész helyzet, olyan mesébe illő, mégis annyira tetszik, egészen átjárja a lényemet, feltüzel. Teljesen magával ragad. Pillanatok alatt el is felejtem a korábbi gondolatsort, amely teherként nehezedett a vállaimra, mintha soha nem is létezett volna. Hagyom, hogy magával vigyen, hogy elragadjon a saját valóságomból, átadom magam neki, annak a csodának, amit teremtett. A kinyújtott keze jelzi felém, hogy tartsak vele. A gondolatok, az érzések kavarognak a fejemben, nem tudom mi is lenne a helyes.

~ Hisz nem is ismered! Olyan gyönyörű és idilli, miért ne adnám át magam ennek a csodálatos megmagyarázhatatlan érzésnek. Mi van, ha meg akar ölni? Úgy gyönyörű halálom lesz. Megőrültél? Meglehet, de érte megéri. Hisz nem is ismered! Olyan gyönyörű… ~

Végül aztán egyik lábamat a másik után téve elindulok a lány felé. Valamiféle földön túli jelentőséget tulajdonítok a találkozásunknak. Lehet, hogy sokkal többet látok bele, mint ami és a romantikus kép amit alkottam hamarosan vékony üvegként milliónyi apró darabra hullik szét, mégis most felvillanyoz ez az egész, a kettőnk színpadias játéka, végül aztán megtorpanok, s mélyen maghajolok.

- Zach. Zach Haggerty. Örülök, hogy elvarázsolt hölgyem! -

[Zach Haggerty]

Zach Haggerty

„A pillangó sem gondol vissza hernyó énjére, sem nosztalgiával, sem sóvárogva; egyszerűen tovarebben.”

Nem kísérti meg csodálkozás, ahogy a riadalom észrevehetően magával ragadja az ifjút. Hangtalan lépteinek neszét cinkostársként nyeli el a hó bokáig érő takarója, melybe vékony árkokat vájnak a mezítelen talpak.
Jötte hát hangtalan, akár a lélegzet s csak nyoma árulkodik arról, valóban hús s vér alkotja, ahogyan bárki mást s nem egy eltévedt szellem maga is, ki a kastély falain belül kényszerül bolyongani immár időtlen idők óta.
Többnyire hús és vér...
S mintha a pillangó maga is érezné a hűs leheletét, a bőr márványának rideg kipárolgását, alighogy megpihen a kinyújtott mutatóujj ívén, el is libben, visszatáncol a melegbe, a napsütésbe... a nyár ölébe, ahol a hószín teremtés sosem lelne nyugtot.
Nem fest vonásaira bosszúságot e nyugtázás. Régóta semmi sem, a gondolat mégis... mintha vádlást ébresztene:
~Elijesztetted...~
..akarja mondani, ám csupán higanyos tekintete üzeni, a sápadt ajkak mozdulatlan maradnak, ahogy pillantása lustán felvándorol a rá árnyékot vető ifjú alakjára. Egészen bizonyos, hogy nem ismeri s ha nem jött volna hozzá közelebb, ez a kettejük közötti kapcsolat is épp oly "plátói" maradt volna, mint ennek előtte.
Lassan húzza vissza sápadt kezét a télbe, szinte bizsereg, ahogy az évszak magáévá teszi a pillanatok alatt felhevült bőrt.
Nem mozdul azonban a meghajlásra, ugyanúgy, guggolva figyel s csak hosszú szívdobbanások múlva szólal, mintha azt latolgatná, tegye-e vagy hagyja meg a másikat abban a hitben, hogy valóban nem más, csak egy furcsa jelenés, a mágia egy különös rezgése ezen az elbűvölt helyen.
-   Attól tartok összetéveszt... valamivel, Zach Haggerty – lusta, teátrális mozdulattal int körbe baljával, noha tekintete továbbra is kitartó semmitmondással fürkészi a kék szempárt. Eztán emelkedik csak fel, mozdulataiban egyszerű méltóság kushad, míg ki nem egyenesedik újfent. ~Elvarázsolni?~  
– ...igen, valamivel kellemesebb lehet, mint egy átok – merészen, ám nem hirtelen emelkedik meg a bal szemöldöke, s hogy megjegyzése „komolytalan”, a leheletnyit felfelé ívelő ajkak sarka hirdeti, míg újabb szavai el nem simítják.
-   Ez mind a tél érdeme.
Az otthoné.

[Angelle Aureole]

Angelle Aureole

~ A tél érdeme…~

Ismétlem meg magamban a lány szavait. Abban mindenféleképpen igaza van, hogy a tél, az amúgy is csodálatra méltó külsejét és megjelenését még vonzóbbá, még földön túlibbá teszi, mégis úgy érzem, hogy csupán a tél nem elegendő a varázslathoz, nem elég ahhoz, hogy a szikra lángra kapjon és izzon körülöttünk az erdő.

- Talán önmagában a tél nem elég, talán kell hozzá a nyár is. Hiszen egymás tökéletes ellentétei. Azt is mondhatnám, hogy ebből az ambivalenciából fakadóan kiegészítik egymást. Nem lehet meg az egyik a másik nélkül, ahhoz, hogy éljen szüksége van a másikra, függ a másiktól és ez vica versa igaz. –

Beleélem magam a mondandómba, olyannyira, hogy talán egy kissé hevessé, rapszodikussá is válok, de nem ijesztővé, arra kényesen ügyelek, hogy egy bizonyos határt ne lépjek át, megőrzöm a törékeny egyensúlyt a heves tűz és az ijesztő megszállottság között.
Lassan beletúrok a hajamba, majd a kezemmel végig simítok először a fehér ingemen, majd a fehér vászonnadrágomon is. Kicsit talán zavarban is érzem magam. Furcsa érzés ez, hiszen lányok társaságában általában magabiztos vagyok és mindig tudom, hogy mit kell tennem, mit kell mondanom, annak érdekében, hogy hízeleghessek. Most viszont… Csak hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek, a szavak átgondolás nélkül hagyják el a számat. Kiadtam magam.

~ Te ostoba! Hát, hogy tehettél ilyet? Semmiből sem tanulsz? Soha, de soha ne tegyél még egyszer ilyet! ~

Mostanában nehezen birkózom meg az érzelmeimmel. Nehezen szabályozom őket, sőt gyakorta előfordul, hogy azok szabályoznak engem, irányítják a szavaimat, a gondolataimat, a tettimet, a reakcióimat az egyes helyzetekre. Ennek véget kell vetni.
 

[Zach Haggerty]

Zach Haggerty

„A pillangó sem gondol vissza hernyó énjére, sem nosztalgiával, sem sóvárogva; egyszerűen tovarebben.”

Szerencsére nem érzi az erdő izzását, valószínűleg azon nyomban magával ragadná az eszméletlenség. Gyűlöli, minden porcikájával s ha nem volnának megfelelő bűbájok e kibírhatatlan hőség enyhítésére, valószínűleg már nem ezen a földön tapodnának a mezítelen talpak.
Úgy emeli melle elé és simítja meg a nemrég még nap perzselte jobbját, mintha egy régi égés hegét enyhítené az érintéssel. Puhán és óvatosan.
Nem rezzennek meg a deres pillák a heves szavakra, csak a vékony álla emelkedik meg alig láthatóan, leheletnyit, a higany pillantásába költözik egy mesébe illő árny. Volt-nincs.
-   Mintha kissé felhevült volna... Haggerty – nyugtázza egyszerűen. A hangjából érződő érdektelenség szokatlan lehet, üresen peregnek a fagyott ajkak sápadt ívéről. – ...engem is frusztrálna, ha ott kellene állnom a napon.
Illúzió volna a leheletnyi mosoly árnya? Szemfülesnek kell lenni, hogy elcsíphető legyen. Cukkolás, apró parázs a fellobbanó tűzre... érdekes volna tőle. De ki tudja. Oly sok minden változott az elmúlt időben... és a változás őt sem kíméli. Noha... tagadhatatlanul van olyan szegmense, amiről bár nem beszél, valahol mélyen... már-már féltve őriz.
-   A szükség nem több érdeknél, s gyakran alacsonyodik muszájjá. A természet rendje jóval előttünk osztotta el lapjait s ha nem is tetszik ez... az embernek kötelessége elfogadni.
~...még ha olykor nem is tűri~
Nem változtathatja meg, alkalmazkodni kényszerül.
-   ...vagy megtalálni a helyet, amit otthonnak nevezhet - felel s pillant végig az ifjún, mielőtt elfordulna s egy lépéssel beljebb tenyerét az ég felé fordítaná, hogy marka szelíd kelyhe legyen a lustán aláringatózó pelyheknek.

[Angelle Aureole]

Angelle Aureole

- Tudod, haza találni olykor nem is olyan egyszerű. Olyan könnyű ezt kimondani, mert a mondat végén pont van és nincs tovább, de a haza találás néha sokkal több ennél, sokkal összetettebb. A világ folyton változik, te magad is vele változol, így teljesen, igazán tökéletes otthont sosem fogsz találni. A hazafelé vezető úton rá kell jöjj arra, hogy nincs tökéletes egyensúly anélkül, hogy te magad ne idomulnál a meglévő lehetőségekhez. Csak akkor tudsz igazán boldog lenni valahol, az otthonodnak nevezni egy helyet, ha megbékélsz a lehetőségekkel és nem csak a környezeted ad neked, hanem te is adsz neki. Egy kis darabot önmagadból. –

Ekkor a bal lábamon lévő cipővel a jobbnak a sarkára taposok, majd kibújok belőle, aztán a meztelen jobb lábfejemmel a bal cipőm sarkára lépek és kibújok abból is. Ezután három határozott lépést teszek a lány felé, melyek közül az első kettő, még a nyári langy füvön landol a harmadik viszont egészen közel a beszélgető partneremhez a havon. Halkan felszisszenek, majd felé fordulok.

- Látod? Bár magam a nyár csodálatos képében találom meg a tökéletességet, nem biztos, hogy jelen helyzetben, az otthonomat is ott látnám. Ott egyedül vagyok, itt ketten vagyunk. Ott nincs kivel beszélgetnem, itt pedig van. Bár ott a nyári pázsit illata és a nap simogatása, itt mégis egy társam van. Számomra egy jó beszélgetés, egy megfelelő partnerrel sokkal inkább jelenti az otthont, mint a magányos nyári napsütés. –

A tekintetemmel a lány íriszeit kezdem keresni, hátha meglátom benne a gondolatait, hátha elárulnak nekem valamit a csodaszép lélektükrök. Örömöt érzek. Önfeledt, határtalan örömöt, hiszen végre olyan emberrel is találkozhatok, beszélhetek, aki elvonja a figyelmemet a szürke és sokszor borongós hétköznapokról, akinek önálló gondolatai vannak, aki még ha érdektelenséget mutat is, akkor is van benne valami amitől azt érzem, hogy szívesen társalog velem.

- Csak az lehet tökéletes, amit tökéletesnek akarsz látni. Amit már előre rossznak látsz, az bárhogy próbálod is, sosem lesz neked hibátlan. Az érdektelenség álcája pedig, gyakran megöli a pillanat tökéletességét. -

 

[Zach Haggerty]

Zach Haggerty

„A pillangó sem gondol vissza hernyó énjére, sem nosztalgiával, sem sóvárogva; egyszerűen tovarebben.”

-   Én tudom, hol az otthonom és mindig oda fogok tartozni. _Bármi_ történjék.
Hajthatatlan volna? A lusta, kitartóan ködös higanypillantás és a vonások rezzenéstelensége kétséget kelthet, noha a lustán és halkan ejtett szavak mögött megmásíthatatlan akarat lappang. Akár egy jéghegy. Megolvadni nem fog, noha csákányok százai próbáltak s néhány vájt is benne árkokat.
-   Megelégedtem a lehetőségeimmel – hajt fejet finoman. – Köszönöm, hogy ilyen sokra tartja a lelki üdvömet. Mindazonáltal... sosem kívántam a környezetemtől semmit s ezt viszont is elvárom.
Élni és élni hagyni - csodálatos gondolat. Mégis megragadt az eszmék mezsgyéjén s oly kevesen vannak, akik felkarolják, hogy mindennapjaikba olvasszák.
...de nem az ifjú, aki megválik a lábbelijeitől, hogy ugyanúgy, ahogy a hószín teremés, maga is mezítláb lépjen a tél birodalmának küszöbére.
~Érdekes...~hullámzik a gondolat. E tett ösztönzi figyelmét, magával ragadja, noha a bőr reakciója szinte ordítja: nem ide vágyik a másik. Mily erős lehet az akarat! Újra és újra lenyűgözi...
Oly sok gondolat cikázik benne, de hangot egyiknek sem ad. Csöndesen szemlél, szelíden tartva továbbra is a kelyhet formázó tenyerét és ujjait.
-   Különböző értékrendek és szubjektivitás. Ez volna hát a kulcs, ami különbözővé tesz bennünket? – dönti félre szép fejét finoman.
Hiszen számára semmit sem jelent az, amiért Zach a telet választotta. Felé fordul hát, hogy figyelmével illesse, hisz bárhogy is, az ifjú itt van. A fehér ruháiban hasonlatos itt a törékeny teremtéshez. Mintha maga sem volna más egy eltévelyedett hópehelynél.
Miért vágyik az ember társaságra? Félne tán... a magánytól? Vagy esetleg... önmagától tart? Sosem értette. És valahol mégis mindennél tisztábban érzi, mióta „itt” van.
Mégis... az utolsó mondatok... szinte a lényébe vájnak, büszkeségének távoli falait ostromolják. Ő, Angelle, első ezen a néven az Aureole családban... ő lekényszerül alacsonyodni odáig, hogy álcázzon bármit is?
Lassan engedi le a kezét. Szinte minden rá hullt pelyhet a bőrén érez. Hűsítő, enyhítő testvér-csókjaik.
-   A dolgok kellő ismeretének hiányában előcitált változás lehetőségének erőltetése pedig az érdeklődést ~öli meg~ – vonja fel bal szemöldökét válaszul.
-   Senki kedvéért nem választanám a nyarat... – zárja végül igen rövidre ezt a témát.
Egyetlen esetben vállalná ezt az áldozatot. Dwaynért. Ha az ifjú élete múlna rajta, érte megtenné. De erről nem kell tudnia a másiknak. Neki is... új ízű ez a felismerés. S végtére is, a kedv s a muszáj igen messze járnak egymástól.
-   Nos...? Még mindig otthonosabb itt?
Nem szándéka elriasztani a másikat, ugyanakkor megértést sem vár tőle. Túl mély szavak ezek ahhoz, túl ismeretlenek, hogy megérthessék a másikat. Ha egyáltalán akarják s nem érvényesül végül az ellentétek párharca...  

[Angelle Aureole]

Angelle Aureole

- Ne érts félre – kezdem ekként a mondandómat, arcomra húzódó halovány mosollyal – nem megtéríteni akarlak, hogy a nyár mellett tegyél hitvallást. Még csak megérteni sem akarlak, egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy lásd, nem csak az, az otthon létezik, amit magad köré felépítettél. -

Kissé megtorpanok a kis monológomban, hiszen nem vagyok egészen biztos abban, hogy amit mondok, az nem csupán falra hányt borsó, hogy valóban célba ér és nem csak a jégkirálynő szerepbe bújt lány ellenállását növeli még tovább, vagy ami még jobb eredményez egy újabb számomra üres és még epésebb választ. Végül aztán az arcomra ragasztott mosoly szélesebbre húzódik és folytatom a megkezdett gondolatsort.

- Sokszor olyan érzésem van,  hogy az emberek, és ezt kérlek ne értelmezd magadra ~ nyugodtan értsd csak úgy, hogy ez rád is vonatkozik ~ szeretnek olyan világban élni, amely kényelmet, biztonságot nyújt számukra. Félnek kilépni egy olyan ismeretlen terepre, ahol az újdonsága varázsa elragadhatja őket és esetleg még a szépségét is megláthatják az új világnak.
Azt hiszem ezt neked felesleges is magyaráznom, hiszen tudod, hogy miről is beszélek, csak nem akarod megérteni. Nem azt mondom, hogy te ilyen lennél ~ de bizony, hogy azt mondom ~ csak azt, hogy nem szabad hagyni, hogy a megszokott környezet, az otthon nyújtotta biztonság túlzottan magába zárjon.
Na de mivel látom, hogy téged vagy nem érdekel ez a téma, vagy egyszerűen csak nem akarsz nekem kerek válaszokat adni, ezért arra lennék kíváncsi, hogy egy magad fajta lány, aki talán a legnépszerűbb mardekáros hölgyek egyike, miért kóborol itt magányosan? –

~ Kemény jellem, olyan amilyennel már rég nem találkoztam, rég keltette fel ennyire az érdeklődésemet bárki. Magabiztos és tartja magát az elveihez, nos még ha szeretné sem hagyhatom, hogy ez a beszélgetés itt véget érjen. Hiszen. Tökéletes. ~

Lassan elfordítom a fejem, s visszatekintek a nyárba, egy darabig kémlelem a még a látványával is melegséget kölcsönző csodálatos évszakot, majd perdülök egyet, hogy ismét a lánnyal szembe találjam magam, s így szólok.

- Látod? Tökéletes. Minden része tökéletes. –

Arcomra a látvány nyújtotta öröm nyomán halovány, de annál kifejezőbb és melengető mosoly kúszik. Talán ezzel a mosollyal is csak arra törekszem, hogy felolvasszam a jég királylányt? Vajon miért akarom meggyőzni őt? Miért nem hagyom itt? Mi érdekes van benne? Tele vagyok kérdésekkel, mégis tudom, hogy maradni szeretnék. Hogy maradnom kell.

[Zach Haggerty]

Zach Haggerty

„A pillangó sem gondol vissza hernyó énjére, sem nosztalgiával, sem sóvárogva; egyszerűen tovarebben.”

Miért kellene magyarázatokba bocsátkoznia?
Egyszerre ingerli a késztetés és dorgálja kushadásra az önuralom. Fecsegjen tovább, citálja születésre a puha hótakaróra hulló szavakat, mintha nem volnának mások, mint a nyárban felolvadó egy-egy hópehely? Létezésük nyugtájával, ám megértés nélkül vesznének oda, oldódnak fel az örök változásban.
Sóhaj kél a mellkas mélyéről, terhes és mégis felszabadító.
-   Ezt nagyon jól érzed.
Csodálatos középút, aranyozott szegéllyel... az egyetértés vonalán induló, ám onnan hamar letérő lépések.
Higanytekintete unott, szinte zavarba-ejtő nyugalommal figyeli a fiút, annak mozdulatait, vonásait, hogy végül egy halvány mosoly csalóka árnyával megpihenjenek a tekintet tükrén, utat nyitva előbb elhangzott önszavaihoz. – Az emberek valóban szeretik... a kényelmet. Olyannyira, hogy olykor önmaguknak is hazudnak érte. S mindeközben észre sem veszik azt.
~Mert te vajon mit teszel, amikor valódi gondolataiddal ellentétesen szólsz? Hogy is mondják a varázstalanok, kik egy felsőbb hatalomban hisznek? Bort iszik, vizet prédikál...?~
Különös dallam suttog a hóval fedett részen. Észak csípős szelének szórakozott nevetése, pajkos, bohó tánca.
Olyan könnyedén és puhán lép közelebb, mintha nem is lépne. Egészen közel. Karnyújtásnyira sem. Halk szavai jól érthetőek, indulattól mentesek, tényszerű igazságok. Nem ismeri az egész világot. De amelyik részét igen, arról az ifjúnak fogalma sincsen. _Fel_sem_foghatja_.
-   Olyan erők munkálnak a bizonyos „nem otthonnak” nevezett világodban, amelyek jó részéről fogalmad sincsen, Haggerty. Azt hiszed, az egészet nézed, de ha egyszer észreveszed a különbséget, nem fog többé érdekelni az, mely az embereknek szánt rövid élettől túl sokat követel. Nem elutasítottam a „más” létezését. Sőt. Megismertem azt. Választottam.
~Választani kényszerültem~
-   Honnan veszed hát a bátorságot, a _jogot_, hogy az értelmem szűkösségéről értekezz, mikor nem tudod, ki vagyok és miként látom a... világot?
Nem érheti hát az a vád, hogy ne érdekelné a téma, de ettől még nem múlt el az a büszkeség nélküli érzése, hogy két lépéssel az ifjú előtt jár _élettapasztalatait_ tekintve. De a szemből érkező szavak mintha csak tűzzel próbálnák felperzselni tartását, mely a meggyőződéssel ellentétben, nem egy magára vett köpeny, hanem sajátja. Sokkal inkább, mint a test, melyben "él" és mozog.
Ritka, hogy indulat hálózza be hát ezt a börtönt, mégis egy pillanatra a zsigereiben érzi rándulni. Elengedi az idegen késztetést. Nyomában hűvös széllöket kél a közeli fenyők egyikére, ezüstje nyomban lerázza ágairól a súlyos hóterhet. Az ajkak szélén mégis szomorkás, szinte már gúnyba hajló mosoly játszik. Érzelmek árnyalta, ám csöppet sem hálás látvány a remekbe szabott, fagyott párnákon.
~Népszerű?~
-   Hát lám... te is csak a kényelmes képet látod, Haggerty.
Hangja suttogássá szelídül, álmatag kiejtetté, mintha nem is az ifjúnak, mindinkább önmagának szólna.
De mert az illem neveltetésének alappillérje, némileg „megenyhülten”, szinte már unottan válaszol, egy finom lépéssel tágítva köztük a teret.
-   ...azért, mert nincs más az iskola falai közt, ki ilyen időkben a havas tájban lelné a megnyugvást. S magam sem szívlelem, ha osztoznom kell benne. Nem minden az egyensúly... a tökéletes egész... Mi magunk sosem leszünk azok. Miután „megszülettünk”, tartozunk valahová. S minden döntésünkkel, minden lépésünkkel formáljuk ezt a hovatartozást. Mi sosem leszünk az összhang.  Mi egy-egy szelete lehetünk csak annak. Ahogy a levél is egy levél csupán, mi a fa részét képezi. Vagy egy csepp, ami a tengerbe olvad... vannak határok, amiket nem léphetsz át, amiket sosem fogsz megismerni. Az egyetlen... „tökéletesség”, ha megbékélsz ezzel és elfogadod...
A kulcsszó: alázat.

[Angelle Aureole]

Angelle Aureole

- Ó édes érzelmek! Jó érzés? – lépek közelebb a lányhoz, hogy aztán az arca mellett elhajolva a fülébe suttoghassam a provokáció nem titkolt szándékával – Ez a harag. Tiszta és őszinte érzés nem? Nekem tetszik. Ne tagadd, hogy jól esett kiengedni. –

Arcomra pimasz mosoly kúszik majd távolabb lépek a lánytól. Lassan sétálgatni kezdek körülötte, ízlelgetem a szavaimat, s remélem, hogy ő is ezt teszi. Felületes volnék? Olyan aki csak az egyszerű utat látja maga előtt? Meglehet. Alaposan beletúrok a hajamba, majd hagyom, hogy a tincsek a maguk zabolázatlan módján álljanak a választott helyükre.
Eztán szinte őrültbe hajló tekintettel nézek vissza a lányra. Szemeimben vad tűz lobog, hiszen érzelmeket lobbantott bennem a jégkirálynő, olyan érzelmeket, amelyeket már régen éreztem, olyan érzelmeket, amelyek az alkotó kedvet ébresztik fel bennem, amelyek arra sarkalnak, hogy cselekedjek és a véleményemet még csak véletlenül se rejtsem véka alá.

- Nem osztozol? Nem barátkozol? Hát mit ér így az élet? Ezt igazán nem hagyhatom, azt szeretném, ha lenne valami, sőt leginkább valaki az életedben aki érzelmeket generál, olyan érzelmeket, amelyek még ha magad előtt, és előttem  is le fogod tagadni, borzalmasan jól esnek. Szeretlek téged! Persze nem a szó szoros és a köznapiságban vett értelmében. Még biztosan nem! – itt a jobb szememmel pajkosan kacsintok egyet a lányra – Hanem, mint iskolatársamat. Egy olyan iskolatársamat, aki tűzet keltett a régóta szunnyadó parázsból a szívemben. Rávilágított, hogy meglehet akár az is, hogy az iskola falai között tucatember, vagy nevezzük inkább úgy, hogy birkaember gondolkodást vettem fel, vagy megébredt bennem ez a fajta gondolkodás és ködösen láttam a világot, mi több, megítéltelek téged az iskolai mérce szerint.
Hidd el, hogy nem a születés szabja meg, hogy hova vagy kihez tartozol. Bizonyos kötelékeket persze igen. Azonban nézd meg. Nem egy helyre születtünk, nem egy vérvonalból származunk, ráadásul nem átallom bevallani, hogy félvér vagyok, míg te minden bizonnyal aranyvérű  vagy. Én mégis szeretlek téged, azért, ahogyan gondolkodsz. Én már tartozom hozzád, ha akarod, ha nem.  
Lehet, hogy egy része, egy szelete vagyunk csak az egésznek, de akár hiszed, akár nem két nagyon üde, nagyon tökéletes szelete vagyunk ennek az igazán elcseszett tortának. –

Mondandóm nagyon kaotikus, csupán azt remélem, hogy a lány megérti amit mondani szeretnék. Egyik lábamról a másikra szökkenek, s széles mosollyal bámulom a havat, majd a nyári mezőt, majd a lányt. Az egész világot a keblemre ölelném, hiszen valami odabenn felszabadult. Talán az őrület és a józanság vékony mezsgyéjén egyensúlyozok, talán csak a helyzet generálta szerepet vettem fel, még magam sem tudom mi ez az egész, de élvezem.

[Zach Haggerty]

Zach Haggerty

„A pillangó sem gondol vissza hernyó énjére, sem nosztalgiával, sem sóvárogva; egyszerűen tovarebben.”

Érti ő... nagyon is érti, épp csak azt nem, a fiú miért nem őt. Érdekelnie kellene egyáltalán? Pimaszsága már-már arculcsapó, ahogy a füléhez hajol a másik, tűnődését hamarost váltja gyanakvásba, mely oly ritkán kísérti meg – mégis mozdulatlan marad.
Hisz méltóságának rácsait olyan vehemensen feszegetik a fiú tettei és szavai, hogy maga sem érti figyelmen kívül nem hagyásának miértjét. A levegő, melyet beszív hűs, épp, ahogy fehérbársony kézfejének érintése, mi a fiú mellkasára simul – szokatlan hirtelenséggel. Nem kell szólnia, nem nyílik szóra a fagyott ajkak párosa. Szükségtelen. Kimért mozdulata kartávolságot követel egy szívdobbanásnyi szünet múlva. És megkapja. Minden bizonnyal... nem is az erő, a szándék követeli magának.
-   A harag minden, csak nem tiszta és őszinte, Haggerty. A harag fertőző és fekélyt kelt a lélekben... vagy elsöprő, semmit sem tisztelő, akár a nyers és erős természet maga, vihar idején. Nem... – halkul el egy pillanatra, kezét visszahúzva lassan – csöppet sem jó érzés. Fullasztó és... kontrollálhatatlan. Ahogyan a vágy...
Halkul el egészen, higanytekintetére ködfátyolt von gondolatainak hirtelen s oly messzi rugaszkodása. Mintha nem is látná a felszított „őrület” árnyát amott... szemben. Ellentétes oldalain állnak ők a mindenségnek. S épp ezért mégis közelebb tán, mint gondolnák... végletek... nincsenek.
-   Nincs okom letagadni semmit – felel végül egyszerűen és... tisztán. – Mindent, amit tettem és mindent, amit teszek, felvállalok... ne téveszd össze a hallgatás privilégiumát a hazugsággal, amit sokan önmaguk felé vallanak. Az én döntésem, hogy meg kívánok-e osztani veled valamit vagy sem. Hallgatásomnak ezernyi árnyalata lehet...
És egyelőre egyiket sem kívánja az ifjú titán orrára kötögetni. Csinos kis csomót gubbaszthatna ám oda, csak győzné kigobózni a másik.
Áll hát továbbra is, rendületlen törékenységének illúziójával a tél ölén.
Szusszanással egybekötött félfintorra horgad az ajkak széle, hogy egy pillanatig az arc vonásait is belegyűrje.
-   Szeretsz? – ízleli a szót lustán. – Nem gondolod, hogy ha így osztogatod a „szereteted”, egy idő után _középszerűvé_ válik? Nevezzük inkább szimpátiának, amit érzel, hm? Vagy egyetértésnek, esetleg tetszésnek, ami a gondolataimhoz köt. De ne nevezd szeretetnek, vagy szerelemnek, ami csupán egy... fellángolás. Mi elhamvad, nem hagyva mást, csak szunnyadó parazsat, mely a dicső korokról s a feltámadásról álmodik...
Figyeli a gyermeteg ugrándozást, az életet, az energiát. Nem szánakozik, nem örül, nem nyilvánít tetszést, vagy utálatot. Elfogadja, hogy Haggerty ilyen, amíg ő is elfogadja, hogy Angelle... olyan.
Van, aki szereti a csokoládétortát... más rá sem bír nézni. Ilyen ez a világ...