A Hangok Terme

Izabel Bishop pennájából

E terem köti össze a Főfolyosót a mellékágaival. Hagyományosan a harangtorony alatt hatalmas dísztermeket emelnek, ám az építtetők mégis erre a különös helyiségre állították fel a Roxfort számos harangja közül a legnagyobbikat. Állítólag a Kolompnak csúfolt harang miatt bír bűbájjal a kerek terem is, mindenesetre itt nem ajánlatos huzamosabb ideig álldogálni. Hogy miért is?
A Hangok Terme a legfőbb tulajdonságáról kapta nevét; az itt áthaladók gondolatai sokszorosukra hangosítva pattannak vissza a falakról. A prefektusok két trükköt szoktak a fiatalabbaknak ajánlani: az egyik, hogy mindig nagy csoportban és gyorsan közlekedjenek a teremben - bizony nagy lesz a kavarodás a sok-sok összekeveredett, ordító gondolat miatt -, vagy pedig igyekezzenek nem a legszemélyesebb dolgaikra koncentrálni, míg keresztülvágnak a visszhangzó, mágikus dobon.

Dwayne

„Mindig azok a gondolatok éltetnek igazán, melyeket még nem mondtál ki.”

A vékony, tejfehér ujjak között gyűrt pergamen vergődik. Bár szorítását gyengének bélyegezné bármely vele egykorú, mégis több, mint amennyit a cikornyás sorokkal ékített levél papírteste bírna. Gyermeteg revans ez a tartalom ellen, melyet megváltoztatni úgy is képtelen. Felesleges hát küzdenie ellene…
Ahogy pedig puhán átlépi a Főfolyosó és a Hangok Termének láthatatlan küszöbét, a béklyó enged, apja szavai pedig megérdemelt helyükön pihennek meg… a finom porréteggel hintett földön.
Nem először fordul elő, hogy nem ért vele egyet, s most is „lánya” döntését bírálta.
…Maradok…
Visszhangzik a fakó teremtés hangján a gondolat, mely sziklaszilárdan vibrál egyik faltól a másikig. Körbetáncolja, újra és újra a fülébe suttogja. Jól hallhatóan, hogy a terem zeng belé.
…Itt maradok…
Kap előző társa után a következő, s hosszú ideig hullámzanak, egymás fölé licitálva, mígnem teljesen elhalnak.
Nem azért, mert nem gondol semmire. Botor dolog lenne ilyet feltételezni, bármit sejtessen is higany tekintetének mély, felhősen üresnek tetsző tükre, mely számtalanszor keltette már ezt a tévképzetet. Csak mert hajlamos más síkokon járni, még nem jelenti azt, hogy nincs rá hatással a „való”, a kézzel fogható környezete. Bár tagadhatatlan, hogy ilyenkor gondolatai sem olyan tapinthatóak…
Nem úgy, mint most. A deres pillák rebbennek, ahogy körbetekint az impozáns, tágas terem méhében, kicsinynek és jelentéktelennek érzi magát az álomba szenderült visszhangok után. A Roxfort falai olyannyira magukba itták a mágiát s oly sok mindent hallottak már, hogy… talán ez az a hely, ahol mindez pofátlanul őszintén… magától értetődő.
Miért van hát itt? Miért tárná gondolatait hasonlóan pőrén és őszintén a vakvilágba, mikor mindenki menekül, nehogy bárki is meghalhassa sajátját?
…Miért itt…
…Miért itt…
Ki tudja…
…Tudja…
…Tudja...
…Tudja… - suttogják a falak, mint megannyi ítélőbíró egy láthatatlan piedesztálról.
Elmosolyodik.
Jó itt. A téli szünet harmadik napja van. A nap lassan alábukik a zeniten, s ilyentájt már senki sem jár erre. Régóta… várt egy ilyen szűz pillanatra. Egy ilyen lehetőségre.
Mosolya mégis fakul szoborszép arcán, ahogy a szívdobbanások halkan dübörögve múlnak.
S bár nem akarja, valahonnan mélyről kiszökik a vágy, hogy gondolatként kísértsen a teremben.
…Noir…
Noir…
…Noir.
A szíve félve, akaratosan dobban mellkasában, s zárja el elméjének falait, csapja be őket, hogy elzárja előbbi gondolatainak óhaj-hangját.
Csak akkor mozdul törékeny keze ingjének mellzsebébe, mikor újra a csend uralkodik. Vékony ujjai közt finomszemű aranylánc tekeredik, azon pedig precíz munkálású óra pihen.
Jóval fejmagassága fölé emeli. Az óra aranyos oldalán türelmes szeretettel fut végig a benti, táncoló fény.
A mutató állhatatosan rója köreit.
…Állj meg…
Suhan az újabb gondolat, ezúttal sokkal halkabban… mely számára is oly érthetetlen, mégis félve kucorodik szíve mellé.

Kérlek...

…Kérlek…

…Kérlek

…lek

Tikk-takk…

[Angelle]

Kevés olyan diák élt a Roxfortban, akinek nem volt külön bevett szokása arra nézve, hogy az iskolában tölti-e a szünidőt vagy sem, ám Dwayne pont ezek közé tartozott: pillanatnyi hangulata, esetleges ügyei döntötték el, hogy éppen hazamegy-e vagy sem. Persze szülei némileg nehezményezték, ha távol töltötte a karácsonyt, de ilyenkor mindig a tanulmányaival takarózott és erre az öregeknek nem volt válaszuk. Eleinte még próbáltak azzal jönni, hogy az ő idejükben ez még nem így működött és a szünet az felhőtlen volt, de tekintve hogy az apja már a hatvanat is betöltötte, ez elég gyenge indoknak számított és kénytelenek voltak beletörődni a dologba. S bár az elmaradás oka legritkább esetben volt a fent említett tanulás, az idősebb generációnak erről szerencsére fogalma sem volt.
Maga sem tudta, hogy miért nem ment haza és most, a téli szünet harmadik napján már egy kicsit talán kezdi is megbánni a döntését. Ez a nap is úgy indult, mint az elmúlt kettő: ébredés, gyors öltözködés, reggeli azzal a körülbelül tizenöt emberrel, akik finoman szólva sem töltötték ki a nagytermet, majd céltalan barangolás az épületben és a parkban. Nem volt ez olyan rossz időtöltés, sőt, Dwayne kifejezetten kedvelte ezeket a felfedezőutakat, mert mindig reménykedett benne, hogy a Roxfort felfedi előtte egy, mások által nem ismert titkát… de harmadnapra ez a folyamatos barangolás már kezdte egy kicsit kikezdeni az idegeit és a hangulatát is. Egyre frusztráltabbá vált, egyre gyorsabb léptekkel rótta a folyosókat, egyre kevésbé tudta, hogy merre tart… mígnem egyszer csak érdekes hangokat hozott felé a huzat. Jobban mondva érdekes visszhangot, és a furcsasága is pont ez volt: visszhang, forrás nélkül. Nem összefüggő mondatok, csak szavak: maradok, miért, tudja, Noir, állj…
Vajon mit jelenthetnek? S mi lehet az a Noir? Úgy döntött, ezen még ráér később gondolkodni.
Gyorsan körülnézett, próbálta betájolni magát, még vissza is ment az előző fordulóba: beletelt pár percébe, mire rájött, hogy a Hangok Terménél jár. Kevéssé ismerte ezt a részét a kastélynak: társaihoz hasonlóan ha tehette, elkerülte. Bár eleinte érdekelte a hely, elvarázsolta a mágiája, de mostanra már elfogadta, hogy nem ő lesz az, aki megfejti a titkot… és ettől a ponttól kezdve a hely csak kellemetlenségekkel kecsegtetett. Az ember nem szívesen teregeti ki a gondolatait ország-világ előtt… bár úgy tűnt, valaki odabent éppen most teszi meg ezt. A kérdés már csak egy: mi legyen a következő lépést?
Az, hogy végre láthat egy emberi lényt, sőt, neadjisten szót is válthat vele, egy igen kedvező lehetőségnek tűnt; a mérleg másik nyelvén ugyanakkor ott volt az, hogy nem szívesen teszi be a lábát ebbe a terembe, emellett pedig az a lehetőség, hogy a bent tartózkodó illető egy goromba pondró, akivel nem lesz túl nagy öröm beszélgetésbe kezdeményezni. A mérleg állása egyértelmű volt és egy általános esetben hősünk valószínűleg hallgatott volna józan eszére… de túl régóta volt már egyedül s ez kikezdte kissé az idegeit; a kíváncsiságát pedig felcsigázták a látszólag összefüggéstelen szavak.  Elhatározását sétapálcájának erőteljes koppanása jelezte, majd suhogó köpennyel, céltudatosan indult meg előre… egészen a bejáratig, ahol rögtön félre is húzódott és egy oszlop mögé rejtőzött. Úgy gondolja, megtréfálja a gyanútlan idegent.
Ki jár itt?
Abban a pillanatban, ahogy a gondolat megfogalmazódott a fejében, már minden teremben tartózkodó számára hallhatóvá is vált, ahogy visszapattant a mágiával átitatott falakról.

Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

De a mutató nem hallgat a gondolat gerjesztette hangokra, melyek mantraként ismétlik óhajuk. Kitartása, ahogy egyik vonalkától a másikig ugrik szinte már-már csodálatra méltó. Pedig vasakarat bűvöli. Hiába… az ember nem ura mindennek, s eddig talán senki sem mondhatta el magáról, hogy akaratának igájába vonta volna az Időt.
Nagyravágyó, hiú remény…
…hiú – ismétlik a falak, mintha gondolatainak csupán a végébe tudna kapaszkodni a bűbáj. Érdekes…
Olyannyira belefeledkezik a mutató bűvölésébe, hogy nem is hallja a sétapálca koppanását. Hiba…
Csak mikor a gondolat megelőzi alkotóját rebbennek a seszínű pillák, s tisztul tekintetéből az álomittas köd.
…Hm… - dorombol válaszként a falak között, egyebet nem enged ki szorításából. Nem oly botor, hogy elriassza a félénken táncoló pillangót, amikor az épp kezén kíván megpihenni…
Hirtelen nevetés csendül, akár ha tucatnyi tündér kacagása csilingelne a teremben. Lágy, akár a tavaszi napsütés, „beragyogja” a terem tágas méhét.
Idejét sem tudja, mikor nevetett így utoljára. Szívből mulattja a kérdés…
…Érdekel ki vagyok, mégis rejtőzöl előlem? Csak nem egy bátor griffendélest sodort erre a balsors…?
A gondolat vége szarkasztikusan csendül, újra és újra a fülükbe duruzsolva mérgező szavait.
Táncosokat idéz a mozdulat, ahogy finoman arrébb lép, kijjebb s kijjebb hátrál, hogy maga is „takarásba” kerüljön az egyik oszlop által.
Mozgása nesztelen és puha, mintha csak felhőkön járna. Derekán túl omló hattyútincsei lágy hullámban követik s megpihennek, körülölelve alakját. 
Tejfehér ujjai, törékeny teste a jéghideg márványhoz simul, csak szép fejét dönti félre óvatosan, hogy kitekintsen „menedékéből”.

…Mitől tartasz, hm…? - suttogják a falak.
…Mitől…

Mitől…

…tartasz.
Tartasz…

hm?

[Angelle]

A válasz, ahogy az várható volt, rövidesen megérkezett s mosolyt csalt a fiú arcára. Először a kacaj, utána a szavak; előbbi szinte édeskés, hívogató, utóbbi valami egészen más. Csak akkor nem érezte volna a gondolatok szarkasztikus felhangját, ha az elmúlt néhány perc valamelyikében jött volna a világra; ám ez nem riasztott el, keményebb fából faragták annál. Neveltetése és életvitele okán kapott már ebből eleget az évek során; eleinte volt alkalom, hogy zokon vette őket, de mára már fel sem vette az ilyen irányú megjegyzéseket. Némelyik szellemesebb fajtát még értékelni is tudta, bár tény ami tény, ez a mostani messze járt attól a szinttől. Első hallásra tipikusan egy fennkölt aranyvérű egoista kinyilvánulásának tűntek… ha nem vesszük hozzá a furcsa visszhangokat, amiket még odakintről hallott. Főleg ez tette számára érdekessé a helyzetet; egy egyszerű szó-, vagy jelen esetben gondolatcsata szinte mindennapos volt, de úgy érezte, hogy ebből most valami más fog kisülni.
Aztán majd meglátjuk. Mindenesetre felkeltette a figyelmét e szokatlan kettősség.
Na igen, a jó öreg bátorság… az utóbbi időben elég közel került a botorsághoz, nem gondolja?
A gondolatok ismételten visszapattantak a falakról, valami oknál fogva sokkal tisztábban és érthetőbben, mint az idegentől eredő társaik. Talán azért, mert ő tudatosan fedte fel s szinte sugározta a teremnek, nem pedig a mágia lopási kísérletének áldozatai? Talán a nemek okán? Hiszen a korábban felcsendülő nevetés tisztán sugallta, hogy a rejtélyes valaki egy leányzó… ami persze máris sokkal érdekesebbé tette a helyzetet, legalábbis ami az úrfi perspektíváját illeti. Úgy tűnt, hogy tartogat még e terem mágiája titkokat és kiismernivalókat… nos, itt a tökéletes alkalom és ha minden jól megy, még csak unalmas sem lesz a dolog.
Lassú, nesztelen léptekkel indul el az árnyékos teremben, oszlopról oszlopra haladva, tekintetével a termet fürkészve, a másikat keresvén.
Node kérem… Látatlanul rágalmazni? Ez nem túl elegáns… főleg nem az árnyak között lapulván. Kegyednek mi rejtegetnivalója van?
A falak hűen tükrözték a gondolatokat s furcsa módon a „gondoló” érzéseit is tisztán érezhetővé tette: vidámságot és kaján magabiztosságot sugalltak, bár hogy ezt miként, az rejtély. A gondolatoknak is volt felhangjuk, mint a beszédnek? Vagy az érzelmek követítése a terem újabb mágiája? Ezen az elvarázsolt helyen minden megeshet…

Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

Van valami pikáns, valami rejtélyesen kellemes abban, ahogy a gondolatok, az őket fogva tartó porhüvely nélkül váltogatják egymást. „Arctalanul” minden sokkal szabadabb, olyan, mintha a falakról visszaverődő hang tulaja nem is lett volna soha más… csak egy gondolat. Felszabadító az érzés, mert így könnyedén levedli éltének rabláncait s nem kell a múlttal, vagy a jövővel foglalkoznia. Ilyen hát a jelen… a pillanat varázsa?
Érzi, ahogy a másik kibújik az egyenes válasz elől. Ügyesen, de nem eléggé.
A „terem” hallgat egy szívdobbanásnyi ideig, mint aki a választ formálja épp, s mintha némi tűnődéssel csendülne a gondolat-hang.
…Figyelmes meglátás. Ritka manapság az olyan, aki tovább lát a pálcája hegyénél, s aki beismerné, tetteit olykor nem a magasztosság vagy az elvek, inkább a velünk született s sokak által ajnározott vagy éppen megvetett ösztön vezérli…
Ez akár egy finom elismerés is lehetne tőle, ritka, de a maga módján nem is oly fukar. Mindig elismeréssel adózik az igaznak s nem kicsinyes, hogy sajátját erőltesse. Mégis csempészett „válaszába” némi csipkelődést, ami halovány bélyegként sötétlik az ifjú gondolatain.
Fogalma sincs, miért megy bele a „játékba”, mégis olyan, mintha életében először… nem érdekelné a kimondott „szó” súlya.
Egy remegő, tünékeny pillanatig rabja még a hűvös márvány ölelésének, s maga is arrébb „libben”, menedéke újabb állomására.
Útja közben tejfehér kezét ajkai elé emeli, tenyérrel felfelé, s finoman fúj felé; a legközelebbi gyertya lángja ellibben, hogy egészen máshol gyulladjon fel, s hogy a fakó teremtés cinkostársa, ezúttal a sötétség legyen.  
…Csak mert érzékeny vagy, ne hidd, hogy szavaim rágalomként kopogtatnak. Beengedted őket, közel magadhoz, innentől a te felelősséged, miként bánsz velük…
Ő csak az igazat mondta. Nem ő volt, ki látatlanul jött s vonta kérdőre a másikat. A fakó teremtés csupán felvette a „játék” fonalát s lám, mily „bosszantó” lehet, ha az emberre saját „fegyverével” támadnak.
A gondolat némi szórakozottsággal fűszerezve csendül. Hisz miért ne? Nem mágia ez, csupán emberi valójuk paradox adottsága. A gondolat szórakoztathatja vagy elszomoríthatja az embert, rabláncokat, súlyos béklyókat vethetnek rá az érzelmek. Ahogyan azok hiánya is:
…Talán pont az, amit nem tárok fel.
…nem tárok fel…
…önként… - teszi hozzá egy újabb hang, hogy halkabb társa visszasúgja a szembeni falról.
S bár nem tudatos, a gondolat kiszabadul, hisz… ez a terem sajátja. Ellop mindent, ami kicsit is személyes:
…Meg kell hámoznod, ha közelebb akarsz kerülni kíváncsiságod forrásához…
Egy pillanatra megdermed, de az évek alatt csiszolt „lendület” tovább sodorja tervét. Nem bánja, hogy újabb kapaszkodót ad. Amellyel talán él a másik, talán… nem.  
Megfertőzte az ifjú kíváncsisága, mintha az láthatatlan csápjaival őt is körülfonta volna.
De nem adja könnyen, ami az övé. A gondolatai pedig… mindig is egy olyan terület volt, ahová nem sok beavatott került. Ez a bújócska sem lesz egyszerű…

[Angelle]

Rágalom, amit dicséret követ? Ez ám a meglepetés…
A falak kérdés nélkül visszhangozták a gondolatokat, de tisztán érezhető volt, hogy ezek most nem tudatos, nem sugárzott és szándékkal közzétett egyedek, hanem lopott szavak és érzések, melyek kérés nélkül váltak közkinccsé. Nem volt magabiztos és tisztán zengő; zavaros, halk, erőtlen. Hamar semmivé is enyésztek, ahogy az ifjú megacélozta akaratát és összpontosítani kezdett, ám ajkait újfent mosoly járta át. Megvolt az első olyan gondolat, ami nem saját akaratából szabadult ki a fejéből: minél kuszábbá válik a szituáció, annál izgalmasabbá válik e bújócska. Ismét előrébb araszolt néhány lépést, egy újabb oszlop takarásából kukucskálva ezúttal, ám a rejtélyes gondolkodópartnerének továbbra sem volt se hire, se hamva.
Köszönet a szép szavakért, erre igazán nem számítottam.
Az újabb szavak már ismét direktül csengtek: magabiztosan, erőteljesen. Lényegében ugyanazt fogalmazta meg, amit a lopott gondolatok fejeztek ki alig egy pillanattal korábban, de ahogy a látványra, úgy a hangzásra is ügyelt a fiatal nemes: nagyon aprólékos embernek nevelték, igyekezett mindent tökéletessé tenni, amibe csak belefogott; így saját gondolatait is, főleg ha azt ország-világ elé tárja.
Érzékenységről szól, holott magának mond ellent. Az imént dicsérte botorságom hiányát, ám szavai pozitív felhangját a gyávaság vádjával már azelőtt elvette, hogy a dicséret egyáltalán elhangzott volna. Ön szerint ez helyénvaló?
Ezúttal a korábbi felállás fordítottja valósult meg; az első szavak sugalltak direktséget és erőt, ezeket követte a lopott gondolatfoszlány, melynek már nem szabadott volna kiszabadulnia, ám valahogy mégis átsiklott a képzeletbeli kerítés rácsai között.
Furcsa gondolkodásmód…
Ám az eszmecsere ezzel még nem ért véget. A rejtélyes idegen folytatta a megkezdett gondolatfolyamot s a sugárzó eszmék, csakúgy mint a társalgás elején, kiváltottak az ifjúból egy olyan szintű meghökkenést, mely okán nem tudta teljesen kordában tartani az agyát és egy újabb foszlány szökkent ki elméjének pajzsa fölött.
Meghámozni…?
Azon nyomban meg is bánta pillanatnyi megingását, ám a bánkódás ezen nem segített, a gondolatot már elragadta a falak mágiája és kíméletlen kegyetlenséggel osztotta meg mindenkivel, ki figyelmét felé irányította. Újfent igyekezett gyorsan összeszedni magát, ám most beletelt néhány pillanatba, lévén nem volt teljesen hozzászokva az ilyen szintű összpontosításhoz, legalábbis nem ilyen hosszú távon. Kezdte érezni, hogy a ezen a bizonyos bújócskán van egy időkorlát, ami után már nem fogja tudni fenntartani akaratának védőfalát, márpedig akkor minden gondolta a falakévá válik… az pedig nem biztos, hogy túl jó fényt vetne szerény személyére.
Szóval a rejtélyek megvannak, csak fel kell tárni őket. Érdekes… és őszintén meg kell vallanom, kegyed felcsigázta a kíváncsiságomat, ámbár egyelőre nincs ötletem, hogy miként is fogjak e szokatlan hámozáshoz.
A magabiztosság, a sugalltság érzése visszatért; ezúttal egy vidám, cinkos felhanggal vegyült el. A gondolat második fele szokatlan nyíltsággal és őszinteséggel árulkodott valamiről, amit akár gyengeségként is fel lehetett volna fogni, de az ifjú úgy érezte, hogy ez most így helyes. Talán ez a is a terem mágiája? Vagy csak egyszerűen kezd meghibbanni? Akárhogy is legyen…
… legalább már nem unatkozik.

Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

…Hát nem sokkal édesebb így?...
Suhan a válasz, szinte simogatja az ifjú elő-gondolatát.
…A kíváncsiságot gyakran követi meglepettség, kivéve, ha csak azt látjuk meg, amit látni kívántunk…
S valóban. Számtalanszor, nap napra gyártják a skatulyákat, ahová szépen belehelyezhetik egymást, kit díszes ékszeres dobozkába, kit szánalmas papírzacskóba… Felruházzák hamis, a valóságtól olykor merészen elrugaszkodott tulajdonságokkal, erényekkel vagy megfosztják őket azoktól.
De miért hallgassa el, ha elismeréssel adózik egy gondolatnak?
…Úgy neveltek, hogy tudjam mi a helyén való, akkor is, ha az nem a javam szolgálja s mégis úgy, hogy mások előtt úgy tűnjön, a szabad akarat vezérel…  
Mert bár hiába Aureole, s folyik ereiben az örökölt arany, az ő szavára a családban nem sokat adnak. Csak mert nő. S bátyja az elsőszülött. De nincs is ezzel baj...
Mégis béklyóként fonja körbe a vér köteléke melynek egy vékony láncát az imént dobta le.
Itt, ahol némileg szabadabb a „póráz” azonban a maga ura, s az Aureole név kimondatlan kötelezi, hogy lénye sziklaszilárdan, kikezdhetetlen álljon ellen mindennek s mindenkinek, aki csak egy aprócska rést keres rajta. Sőt… hogy ennek a felvetett ösztönnek is elejét vegye.
…Mi abban a furcsa, hogy nem tárom fel azt, amit titkolni kívánok?...
Nem is titok tán, inkább olyasmi, amit nem azért hallgat el, mert szégyenli, sokkal inkább mert nincs olyan, aki méltó lenne arra, hogy ismeretében legyen. Akkor sem, ha ezekben a „titkokban” látszólag nincs semmi különleges.
Neki van. Pusztán azzal, hogy az övé…
Úgy tűnik nem csak az ő mentális hálóján találni lukacsokat, ez a felfedezés pedig mulattatja. Egyszerűen, pusztán érzésből, az elégedettség mellékízével fűszerezve, mely nem szökik gondolattá. Ahhoz túl… ösztönös.
…Tudom…
Leheli végül, egy sokáig kivárt szívdobbanás múlva. Egyszerű, szinte már szenvtelen odavetett gondolat. Csak lassan, puhán hal el, sokáig ismétlődve füleikben.
…Mintha hátrébb léptél volna egy lépést…
…Mi a gond?...
…Mi a gond…
…Mi…
Suttogják a falak.
Talán az ifjú megriadt a felkínált, bár pőrén megmutatkozó gondolattól. Valóban nem a legtalálóbb kifejezés az, hogy meghámozni, noha… tulajdonképpen erről van szó. Át is lehet törni a falakat. Egyeseknél sikerül. De nála ez meddő próbálkozás… Szépen lassan azonban… kihívás.
…Ez nem az a tánc, ahol lépést véthetsz…
Mert ha elkezd vezetni, vasakarattal és tekintéllyel teszi. Nem hagy újabb esélyt. Ő nem az a fajta… Becsalogatja partnerét, a gyengeség látszatát keltve, magabiztosságot plántálva a másikba, s az első rossz „lépésnél” fölé kerül.
Szelíd mosoly kucorodik a fakó ajkakon, ahogy megpihen a következő márványoszlop hűsénél.
Itt nem bújhatnak falak mögé, ahogyan azt a lényük fogva tartó testtel teszik. Itt ha nem elég biztosak magukban, nem ismerik önmagukat eléggé, hogy bízzanak hirtelen „kimondott” válaszaikban, elindulnak a lejtőn, melyen aligha lehet megállni… s gondolataik zavart méhkasként felbolydulva szóródnak szét a nagyvilágban…

[Angelle]

Valóban…
Ismét egy kéretlenül kiszökött gondolat, ám ezúttal nem követi magabiztosság, nem zengi túl a halk suttogást a mély bariton. Ha képes lett volna rá, akkor nem reagálja le a nyilvánvalóan költői kérdést; de erre a megállapításra akarattal sem tudott volna cikornyásabb választ adni, márpedig ez elég nagy szó, hiszen a köntörfalazás művészetét már-már tökélyre fejlesztette. Emellett pedig ideje sem volt arra, hogy messzemenően elgondolkozzon egy lehetséges válaszon, ugyanis a következő visszhang sokkal érdekesebb volt, sokkal mélyebb tartalmat hordozott. Szerencsére sikerült meglepettségét akaratának korlátai között tartania és egy foszlány sem szabadult ki a falak közül… szerencséjére, ezen gondolatok ugyanis könnyedén a rejtélyes idegen oldalára billenthették volna e törékeny lábakon álló társalgást. S néhány pillanat múlva, mire összeszedte magát annyira, hogy elkezdjen gondolkodni valami helyénvaló válaszféleségen, már jött is a folytatás, ami még jobban elgondolkodtatta és egy váratlan érzést lobbantott fel benne a titokzatos társával szemben: a tiszteletet.
Kegyed tele van meglepetésekkel. Bár talán az én hibám is, de nem számítottam arra, hogy ilyen mélyenszántó gondolatokat fogok hallani valakitől, aki az árnyak között lapul…
Rövid habozás, pillanatnyi kétség. Egyre kevésbé érzett késztetést arra, hogy beletiporjon az idegen lelkébe vagy hogy elijessze… emellett pedig érezte magában, hogy ha nem teszi hozzá önként, akkor a terem úgyis kilopja a fejéből a gondolatot, ezért inkább a számára kedvezőbb lehetőség mellett döntött.
… vagy bárki mástól ebben az épületben. Bölcsessége meglepő méreteket ölt, már ha szabad ezt mondanom.
Hangjában tisztán kivehető volt a bimbódzó tisztelet, ámbátor nem is igyekezett különösebben palástolni azt. Eddig is megvolt az ifjúban a kíváncsiság és az érdeklődés, de ez csak afféle természetes jellegű volt, hiszen van olyan ember, aki ne lenne kíváncsi arra, hogy ki az, aki teljesen egyedül a világgá kürtöli gondolatait egy rejtélyes mágiával átitatott helyen? De e mondatok függvényében más, újkeletű érdeklődés is táptalajt kapott gondolatai között: hirtelen már nem csak a helyzet indikálta kíváncsiságát; egyszeriben maga a személy érdekelte, akivel e szokatlan módon kommunikált az elmúlt percekben.
Ennek örülök. Mindig is pocsék táncos voltam.
A visszhang ezúttal is tisztán csengett, egyfajta vidám felhanggal fűszerezve, de ugyanakkor mégis oly más volt, mint korábban. Akár azt is mondhatnánk, hogy egy kusza, ám mégis kibogozható egyveleg volt; egy olyan szintű mix, amilyet az élőszó korlátai talán nem is bírtak volna el. Volt ebben érdeklődés, némi tisztelet, kíváncsiság… rengeteg érzés egyszerre, de mégis jól elkülöníthetően. Tényleg bámulatos e terem…
Őszinte leszek magához: Ön egyre kíváncsibbá tesz. Van kegyedben valami megfoghatatlan… valami ismerős, ugyanakkor mégis idegen; valami barátságos, de mégis ellenséges… csupa ellentmondás. Valahogy hideg, érthetetlen; ugyanakkor mégis bájos és vonzó.
Érzete, ahogy néhány kósza verítékcsepp kúszott le halántékán, miközben igyekezett kordában tartani csapongó gondolatait. Az ifjú azon embertípusba tartozott, amelyik szerette sorra venni az előtte álló lehetséges végkimeneteleket; ez az általában hasznos tulajdonság azonban most visszájára fordult, ugyanis a jelenlegi helyzetben olyan sok volt a változó lehetősége, hogy lehetetlen volt megsaccolni a végkimenetelt; az ő agya azonban mégis megpróbálta. Ez alapesetben is elég lett volna számára, de mindeközben folyamatosan ügyelni arra, hogy csak az csusszanjon ki a fejéből, amit meg akart osztani… majdhogynem emberfeletti feladatnak bizonyult. Mindeközben tovább osont az oszlopok között, lassan elérve a terem másik felét, megtéve ezzel egy félkört s továbbra sem látva nyomát sem a rejtélyes valakinek.
Szóval mozog…
A gondolat suttogás formájában törte át az elé állított gátakat, nem lévén erő, mi határt szabjon neki. Egy pillanatra megtorpant s elgondolkozott, majd folytatja útját abba az irányba, mint korábban. Talán még hasznára is válhat e gyenge pillanat; a logikus lépés most az lett volna, hogy visszafordul és így pont szembetalálkozik bujkáló partnerével, ám az ifjú azt gondolta, hogy a hölgy pont erre számít azután, hogy felfedte magát… aztán majd kiderül, hogy kinek lesz igaza. Elvégre élethosszig nem kerülgethetik itt egymást…
Kegyed nem kezdő a rejtőzködés művészetében, jól sejtem?

Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

A beletörődő válasz, még ha erőtlen is, megállásra készteti. Higanytekintete úgy fut végig a márvány szemmagasságban töredező erezetén, mintha valami különösen érdekesre lelt volna. Tökéletes elkendőzése a gondolatoknak az érzékek egyéb fokú lefoglalása…
Az ifjú szavai ugyanis közelebb kerülnek hozzá, mint hitte. Úgy zongoráznak végig érzékein, mintha ujjak lennének, egészen bőre alá, hogy végül szíve mellé kucorodjanak. Hogyan juthattak odáig?
…Miért?...
Csendül a hang, csipetnyi kíváncsisággal fűszerezve, elfedve a csírázni kezdő másikat, mely nem kerülhet felszínre.
…Ha látnál, kinéznéd belőlem? A húsbörtön csak megtéveszt…
Én is ítélek. Megtehetném, hogy nem, hiszen kevés dolog akad, ami érdekel… Én a neveltetésem mögé bújok, mások kényelemből teszik ezt. De… ritka az olyan, mint Te, aki szintén beismeri, hogy másokban is meglehet… az a jó, ami benne.
A kíváncsiság ritka vendég nála, most mégis szélesre tárta előtte az ajtót. Talán fertőző lenne? Kíváncsi s elismer a maga módján… szokatlan, felettébb szokatlan párosítás a saját háza táján, főképp úgy, hogy nem rejtőzhet saját gondolatai között. Hiszen éppen azok az árulói…
Ajkain ismét mosoly táncol, valahol beismerő, valahol szarkasztikus. Mely csakis önmaga felé szól.
Újabb léptek, puhán suhan a következő menedékig, bőrének jól esik a hűs simítás, amivel az újabb oszlop fogadja.
De megdermed, ahogy a kedves szavak szinte ráakaszkodnak, megálljt parancsolva. Annyira furcsa, nem tapasztalt, hogy szinte kibillenti előbbi „lendületéből” s félő, pont ez a nyílt őszinteség az, ami végül őt készteti lépés-vétésre. Hiába, az ember nem vértezheti fel magát két dolog ellen egyszerre. Hacsak nem teszi azt felszínesen… tőle azonban távol álljon az ilyesmi.
Ismerős, idegen…
Barátságos, ellenséges…
Hideg, érthetetlen… bájos… vonzó…
…Szerinted… melyik az igazi?...
Suttogja a hang. Most először tűnik teljesen őszintének és tisztának, ugyanakkor… valahol kissé távolinak is.
Mert pont ez a szép az ellentétekben. Hogy nem lehet mind a kettő… csak megszelídülhet, hisz a világ árnyalatokból áll. Állítólag…
Mikor belépett ide, pont az az indíttatás vezérelte, melyet most hirtelen elkendőzne, mert…
…Kissé olyan, mintha meztelenek lennénk…
Ajkába harap, hogy a fájdalom mar belé s zongorázik végig érzékein.
Pillanatnyi, mégis oly intenzív. Nem szereti. Sem a pillanatokat, önmagukban, sem a hirtelen, intenzív ingereket…
Most viszont olybá tűnik, maga sétált a saját csapdájába. Kár lenne visszakozni. Csak szíve dübörög árulón-erőszakosan mellkasában, mintha ki akarná törni borda-rácsait. S talán nem csak mert percek óta „kergetőznek”…
...Volt művészet, mit kötelességből űztem, de a rejtőzés választott engem. Nem én őt… s te mégis megpróbálod kijátszani. Bátor dolog… vagy botor?...
Míg előbbi kijelent, utóbbi kérdez.
Talán három, esetleg négy oszlop „előnye” van még, mégis megpihen, valahol a „kijárat” mellett. Tényleg ennyi lenne csak. Pár lépés…
S elszökhetne, eltűnhetne, mint egy sosem volt… gondolat. Egy meg nem született gondolat…
Fáradt sóhaj szökik ki a sápadt ajkak közül.
...Miért hiszed, hogy a látvány többet nyújthat, mint az, amit így osztok meg veled? Tudod, ha felébredsz egy szép álomból, többé nem csalogathatod vissza azt… ellibben, mint egy sosem volt ábránd, Te pedig újra és újra előveszed darabjaid, melyeket lassan megkoptat az Idő.  De már sosem lesz ugyanaz...
Talán ők sem lesznek ugyanazok, ha lehull róluk az arctalanság leple. Vajon megéri-e?
Elfáradt, hiába csekély a táv. Már ez is több, mint amit ez a szánni való porhüvely megengedhet magának. Teste, ez az átkozott börtön sokkal hamarabb adja majd fel a harcot, mint szelleme. Törékeny, akár ősszel a dércsípte levelek, melyek gyöngéden kapaszkodnak még az ágba. Az élet csalóka látszatát keltve. Megpihen. 
Van még pár oszlopnyi előnye. De ha nem is lenne…
…talán akkor is hátát döntené az aktuálisnak, s tekintetét a mennyezetre függesztené.
…Szerinted milyen lenne a világ… amelyben csak gondolatok léteznek?...

[Angelle]

Szimplán azért, mert a mai diákság többsége… felettébb együgyű. Vagy legalábbis annak néz ki.
A válasz egy kicsit nyersen, talán némi indulatos lendülettel fűszerezve robban ki a falakból; ha valaki igazán figyel, akkor rájöhet arra, hogy a gondolat gazdáját e tény nem kis mértékben zavarja. Az, hogy miért, már nem kerül napvilágra: annyi önuralma azért maradt az ifjúnak, hogy ne zúdítsa rá rejtélyes partnerére minden ezzel kapcsolatos érzését. A vihar azonban abban a pillanatban alábbhagyott benne, ahogy a titokzatos hölgy gondolatai ismét felcsengtek a teremben. Ráadásul ismét egy olyan gondolatfolyam bukott felszínre, ami jóval mélyebb gondolkodásmódról árulkodott, mint ami várható lett volna egy átlagos roxforti diáktól.
Ön szerint ítélkezni bűn?
Az újabb gondolat ismét visszhangot vert a falak között. Érezni lehetett, hogy szándékosan buggyant felszínre, ugyanakkor mégis habozó, bizonytalan volt; érezhetően egy olyan kérdést feszegetett, amiben nem csak a két véglet létezett, hanem a fekete és fehér összes közbülső árnyalata is; legalábbis a gondolat gazdája szerint. Néhány pillanatnyi szünet, mely alatt mindkét fél a gyöngén visszhangzó, bizonytalan kérdést hallgatta; majd a gondolat folytatta.
Mert szerintem nem az. Ítélni gyakorlatilag ugyanaz, mint véleményt alkotni, ez pedig a tudatalatti része. Működik ha akarjuk, ha nem. A különbség pont annyi, amit kegyed megfogalmazott: vannak emberek, akik el merik ismerni, hogy van rajtuk kívül is jó a világon… és vannak, akik nem. Gyávák? Gyengék? Esetleg ez is valami olyasmi, ami mögé el tudnak rejtőzni? Számomra sosem volt érthető ez a dolog.
Újabb kósza verítékcseppek indultak útnak, ezúttal már mindkét halántékán. A fejében kavarogtak a gondolatok és önuralmának gátjai egyre erőteljesebben inogtak s maga sem tudta, hogy meddig tudja még fenntartani őket. Innentől már csak egy meghatározó kérdés maradt a képletben: vajon ér annyit ez az egész dolog, hogy megkockáztassa elméjének teljes kiszolgáltatottságát? Vagy helyesebb lenne kereket oldania addig, míg azt méltósággal megteheti?
A válasz már nem volt olyan egyértelmű, mint néhány perccel korábban.
Érezte a „társalgás” hangulatában beállt változást: kendőzetlen elismerése valamilyen formában hatott partnerére. Hogy milyenben, azt egyelőre nehézkes lenne megállapítani, de érezhető volt a hatás, amit gyakorolt rá. Ugyanakkor a visszakérdezés hősünket is kibillentette kissé egyensúlyából… ugyanis hirtelen nem tudta, hogy mit válaszoljon. Sem azt, hogy mit érez; sem azt, hogy mi lenne a helyes sugallat, amivel esetleg közelebb juthatna a megismerés áldásához… bár, ha jobban belegondolt, már abban sem volt biztos, hogy ez áldásként hatna-e. Soha életében nem rajongott az olyan emberekért, akiknek csak a szájuk járt, de nem merték ehhez felvállalni az arcukat… ám most, hogy belekeveredett egy ilyen helyzetbe, el kellett ismernie, hogy volt ebben valami varázslatos. Főleg számára, akit a külsőségek, viselkedési protokollok és szigorú rend szerint neveltek: most, ebben a helyzetben viselkedhetne akárhogy, nem esne csorba a Winterburn néven. Feltételezvén persze, hogy kilétére nem derül fény.
Talán mindkettő? Talán egyik sem? Talán hol ez, hol az? Nem tudom… de égek a vágytól, hogy fényt derítsek e rejtély nyitjára. Kegyed egy elbűvölően összetett személyiség.
Egy újabb oszlopnyi előrehaladás szerepelt tervei között, de a következő gondolatok annyira meglepték, hogy majdnem megtorpant a kettő között, a nyílt színen. Ami még meglepőbb, hogy nem a fogalmazás kendőzetlensége és a furcsa, partnerére addig kevéssé jellemző szókimondás volt, hanem egy sokkal egyszerűbb dolog: ő is pont ugyanígy érzett, szinte ugyanerre gondolt. Maradék lélekjelenlétét megőrizve megtette azt a néhány lépést, ami a következő tartóelem árnyékáig szükséges volt, majd hátát a hideg kőnek vetve mosolygott rá a szürke falakra.
Hát nem ez a legcsodálatosabb az egészben? Semmi ármány, semmi hazugság; csak a kendőzetlen, valós gondolatok. A legcsodálatosabb, s egyben legritkább dolog ebben a mai világban…
Keze egy gyors utazásra indult: zsebkendő után kutatott, melynek céljaként az izzadtság letörlését tűzte ki célul. Néhány másodperc múlván ez teljesült is, majd miután az apró ruhadarab visszavándorolt helyére, az ifjú tekintete körbefutott a termen. Természetesen nem látott élőlényt, de most nem is ebben reménykedett: a távolságokat igyekezett mérlegelni és arra jutott, hogy ha a titokzatos valaki visszafordult az árulkodó, szökött felismerés hatására, akkor hamarosan el kell érnie azt a pontot, ahol éppen ő rejtőzködött. Ezért úgy döntött, hogy próbát tesz: a helyén marad, vár egy kicsit, hátha a leányzó végre valahára felbukkan.
Elárulok önnek egy titkot: kegyed jobban ismer, mint bárki más ezen a világon, akár a legjobb barátaimat is ide számítva… egyszerűen azért, mert Ön első kézből értesül a gondolataimról, míg szóban már csak a megforgatott verzió hangzik és hangzana el.
…mert nincsenek igaz barátaim…
Az utolsó gondolat már nem volt hivatott felszínre bukni, ám az ifjú hiába igyekezett minden akaraterejével utána kapni, már nem sikerült a szökést megakadályoznia. Egy pillanatig állt ott, fejét a kőnek vetve, összeszorított szemekkel koncentrálva.
Igen, talán ez is közrejátszhat benne.
Ez volt az első alkalom, hogy talán némi gyengeség volt felismerhető a szándékosan feltárt elmeszüleményekben. Egy olyan vallomás volt ez, melyet önmagával is ritkán osztott meg, hát még a külvilággal… méghogy ő, Dwayne Winterburn, magányos lenne? Soha!
S lám, mégis.
Talán néhány perccel ezelőtt még lehetett volna a kettő közül bármelyik… most azonban úgy gondolom, hogy csak akkor bizonyul majd botorságnak, ha a végén nem sikerül kijátszanom és fölém kerekedik. Ámbátor még mindig fogalmam sincs kegyed kilétéről, valami azt súgja, hogy veszély nem fenyeget.
Választékos, tárgyilagos, félhivatalos szavak ezek, melyeket talán nem is ő, hanem a pajzsként, szinte tudatalattiként működő neveltetése fogalmazott meg. A figyelmes szemlélő észreveheti, hogy az előbbi kis botlás megrázta hősünket és megingatta kissé végtelen magabiztosságát, ezért húzódott visszább, mélyebbre a páncél alá, melyből az imént már majdnem teljesen kivetkőzött.
Az álom is csak egyfajta hazugság. Kegyes, kényeztető, kellemes… de attól még hazugság marad, és ez fokozottan igaz az éberálomra. Visszafelé is igaz a korábbi tézis: elismerni a rossz dolgokat ugyanolyan fontos, mint elfogadni a jókat. Az álom feladata a komfortérzet teremtése s ha ezt megtette, akkor a feladata ellibbenni… nem pedig béklyóként tekeredni az agyra.
Még mindig tárgyilagos, de már felfedezhetőek a gondolatok között az érzelmek nyomai: ez is utal arra, hogy ez egy kényes téma. A következő visszhangra azonban azon nyomban érkezett a válasz: lelkes, szinte már szenvedélyes hangvétellel.
Jobb, tisztább, őszintébb. De nem működve, csak a semmiből teremtve: a mai társadalom belerokkanna, ha hirtelen minden apró titkokra fény derülne.

[Kiváltság]

Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

Egyetért az indulatot kiváltó okokkal, noha érzelmileg nem különösebben ragadja meg. Ugyanúgy kezeli, mint majd mindent. Ilyen a világ, s míg ő abban egy árválkodó hópehely csupán, beleolvad a tájba, ahelyett, hogy megváltoztatná annak összképét…
Ráadásul, éppen ez teszi érdekessé. Hogy olyasmiket láthatnak bizonyos dolgok mögé, melyek számukra talán sokkal kezelhetőbbé teszik az adott helyzetet. Kiváltság.
A fakó teremtés pedig szereti magáénak tudni e gondolatot.
Bele is ütközik a falakba, mihelyst megérzi a bűbáj hatalmát, mely apró hangyákként kutakodik fejében, bizsergeti és kaparássza gondolatait. Válogatás nélkül.
És hogy ítélni bűn-e?
Türelemmel hallgatja a teremben csendülő gondolatot, s bár az árnyak eltakarják, szoborszép vonásait tovább keményíti a töprengés. Csak akkor simul „hangja” a másik után, ha az ifjú mély baritonja lecsengett.
…Ne keverd a kettőt. A vélemény sajátod, felelősséggel tartozol érte, míg az ítélet bélyeg, melyet másra nyomsz, akár egy billogot. A vélemény formálható, az ítélet… valahol mindig visszavezet a gyökerekhez. Bár igazat adok; míg a vélemény tudatos, az ítélet ösztönös. És épp ezért oly veszélyes…
De hogy bűn lenne… ki vagy mi dönti el, mi bűn s mi nem az?
Talán nem először használt taktika kérdezni a válasz helyett, újabb és újabb gondolatokat gerjesztve, ezáltal pedig időt adva magának sorainak újrarendezésére. A süveg nem véletlenül osztotta a Mardekárba… annyi éve. Stratéga és érzéke van hozzá, hogyan forgassa a szavakat s hajtsa velük saját malmára a vizet.  Lehetőleg észrevétlenül.
Bár az ösztön szintjénél tovább nem engedheti a felismerést: ezúttal emberére talált. S valami különös… hálaféleség mocorog mellkasában, amit hirtelen nem tud, s nem is akar hová sorolni.
…De engem is csak egyszerű dolgok mozgatnak…
…mint mindenki mást.
Összetett személyiség ide vagy oda.
…Csodálatos?...
Kérdez vissza kíváncsian.
…Hm… talán… talán van benne… valami különleges…  
…Valami szövetséges… - súgja egy hang benne, mélyről.
Végig sem gondolta igazán, inkább csak amolyan… mellékvágányra futott gondolat az utolsó.
Bár az önostorozásra nem jut idő, hiszen a vallomás, mely a másik titkairól rántja le a leplet, túlságosan lefoglalja.
Tűnődve válaszol, még ha szavai ridegen tipornak is a titkok és a bizalom közé.
…Barátok? Kik ők...? Miért kellenek? Befektetett és elvesztegetett energia. A szövetségeseket érdekek kötik, a barátokat érzelmek. Miért akarod, hogy bárki is megértse azt, ami Téged mozgat, hm? – dorombol a kérdés.
Számos érdekből kovácsolódott kapcsolatot tudhat maga mögött, melyek mindig mozgathatók, ha a szükség úgy hozza. Miért kéne hát valakivel megosztania a lényét, azt a legintimebb… valamit, ami csak és kizárólag a sajátja?
…Egyedül érzed magad?...
Néha ő is érzi… de csak egyetlen személy hiánya fájó.
…Egyetlen… - susogja erőtlenül a bűbáj gerjesztette hang.
Kisöpri fejéből a gondolatot és teret enged a csöndnek… menekül.
Csak hogy szinte szenvtelenül pimasz hangon csendüljön a következő gondolat. Hiszen az már-már szórakoztatja.
…Ne álltasd magad. Szeretünk hazugságban élni. Ahogyan az álmokban is…
Nincs ebben semmi rossz. Hiszen csak… emberek.
Aztán elhallgat. Talán soknak tűnik az a pár másodpercnyi, ordító némaság, ahol csupán a szaporán emelkedő s süllyedő mellkas mozdul, no meg az ajkai közül ki majd besurranó levegő neszez.
Jól hallható a sóhaj, ahogy a hang is, mely kendőzetlen egyszerűséggel töri szét a csendet.
...Tévedsz…
…az álmoknak egészen más „feladatuk” van.
Tekintete lustán vándorol a falakról a „kijárat” felé, ahonnan könnyedén nyoma veszhetne. Ideje lenne dönteni. Hagyni, hogy ezúttal az ösztönei vezessék, ne a tudata, mely cinkostársa a különös teremnek.
Finom sóhajt fodroztat az akusztika.
Lassan lép, mint aki elfáradt, noha mozdulatai szelíd kecsről mesélnek. Ahogy ellép az oszlop mellett, ahogy finoman végigsimít hosszú ujjaival a márványtömb hűvösén, búcsút véve tőle. Ideje levetni a maszkokat.
Ráérős, puha léptei könnyed egyszerűséggel hidalják át a távolságot az oszlopok és a terem közepe között. Higanytekintetében lusta kifejezéstelenséggel fénylenek a maradék gyertyalángok, különös, hamis életet lehelve a „lélek tükreibe”.
A mélyen zengő, szenvedélyes hangvétel úgy táncolja körbe, akár egy könnyed, tavaszi szellő. Egy szívdobbanásig még fürdik őszinte, tiszta fényében, hagyja, hogy utoljára megérintse, de ahogy megáll, lénye visszavedlik abba a kifejezéstelenségbe és elérhetetlenségbe, mely sajátja s mely... nélkülözi mindazt az illékony s tetszetős bájt, ami „arctalanul” hozzá csapódott. Ezúttal saját hangja az, mely utat talál a csöndben…
A társadalom talán nem is…
- Csak azok, akiknek rejtegetni valójuk van…
Ő pedig úgy morzsolódna szét, akár egy pillangó a tomboló hóviharban.
Mégis itt van. Itt áll.
Ő büszkébb annál, mintsem hogy vadat játsszon.

…gyere…

[Angelle]

Talán igen, talán nem. Ebben a kérdésben nem tudok kegyeddel egyetérteni; szerintem azzal, hogy valakiről tudatosan véleményt alkotunk, tudatalatt elítéljük. Talán létezhet a kettő egymás nélkül, de inkább csak ritka alkalmakkor.
Nem igazán mélyedt bele a gondolatba, sőt, számára a legideálisabb az lett volna, ha titokzatos partnere úgymond ejti a témát. Kétségtelen, hogy ez is egy mélyenszántó gondolatszövevény lett volna, de egyszerűen… túl mély. A neveltetését és létének alappillérét is érinthette volna, erre pedig ritkán volt kapható; most pedig, jelen állapotában még kevésbé, mint alapesetben. Egy szó mint száz: reménykedett benne, hogy ez a szál lehull a feledés homályába. A másik valamivel több jóval kecsegtetett, de azért ez sem volt olyasmi, amin szívesen elindult volna; de ha választani kellett, hát inkább az utóbbi.
A bűn… egy érdekes fogalom. Mint a legtöbb dolgot, ezt is a társadalmi normák és elvárások határozzák meg, még akkor is, ha ezek sok esetben, vagy fogalmazzunk úgy, majdnem mindig, hibásak vagy helytelenek. Ennek ellenére kénytelenek vagyunk elfogadni azt, amit a társadalom elfogad és elítélni azt, amit a társadalom elítél… még ha a magunk módján tiltakozunk is ellene. Egy ember nem tudja meghozni a megváltást, többnek pedig nincs bátorsága összeállni… nos, legalábbis azoknak nincs, akik pozitív irányba tudnák elmozdítani a mostani helyzetet.
Szinte dőltek belőle a gondolatok; maga sem tudta, hogy miként volt ez lehetséges. Szerette a körmondatokat, a monológokat és ezekkel összezavarni beszélgetőpartnereit, legyenek azok barátok vagy ellenségek… de ez most valahogy egészen más volt. A monológ része megvolt a dolognak, de valahogy maga a köntörfalazás hiányzott: az egész mondandó lényeges, szinte velősnek mondható volt. Vajon a terem mágiája akadályozta kedvenc játékában vagy csak szimplán a fáradtság tette? Jó eséllyel ő maga sem tudott volna válaszolni erre a kérdésre.
Annak ellenére, hogy nem igazán lehetett együgyűnek csúfolni, valahogy most mégis nehezére esett ezen komolyabb témák boncolgatása; vélhetően azért, mert nem volt könnyű szabályozni a saját gondolatait és elérni azt, hogy csak az jusson ki a fejéből, amit meg kívánt osztani rejtélyes partnernőjével. Ezért szinte kapva kap rajta, amikor a figyelem elterelődik a korábbiakról és ismét a közeli, még ha kevéssé kézzel fogható valóságra fokuszál: azaz rájuk, mint személyekre; ezen belül is pillanatnyilag az ismeretlen hölgyre.
Az egyszerűség és az összetettség, legyenek bár éles ellentétek, nem mindig zárják ki egymást. S ha szabad ezt mondanom, pont ez tudja széppé varázsolni az ellentétek világát… egyszerűen kiszámíthatatlanná válik. Attól. hogy jelen van az egyik, még nincs szükségszerűen kizárva a másik.
Újabb kisebb monológ, ez már jobban hajazott hősünk stílusára… bár úgy sejtette, hogy nem fogja tudni egykönnyen kibillenteni egyensúlyából jelenlegi partnerét. Volt az idegenben valami… valami megfoghatatlan. valami utolérhetetlen. Mintha mindig egy lépéssel a körülötte lévő világ előtt járna és már lépést tartani is egy keményebb kihívásnak tűnt. Ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor valószínűleg ez az oka annak, hogy az ifjú még nem hagyta el ezt az átkozott termet; ez keltette fel érdeklődését a másik fél iránt. S a következő szavak, bár nem volt célpontjuk teljesen nyilvánvaló, de következtetéseire építve zeneként csengtek füleiben. Nyilvánvaló gyengeség volt a hölgy részéről, ám ő úgy döntött, hogy ezt nem használja ki, vagy legalábbis nem csap le olyan keményen, mint az elvárható lenne.
Örvend a lelkem, hogy valamit meg tudtam mozgatni kegyedben; ezek szerint nem felesleges e időtöltés.
Szinte hallani lehet mosolyát s habár szavai kissé nyersek és puritánok, őszinteség és barátságosság cseng mögöttük. A maga részéről komolyan gondolt minden egyes szót, hiszen mióta feléledt benne az érdeklődés a hölgy iránt, azóta az volt az egyetlen célja, hogy valahogy felélessze ugyanezt az érdeklődést partnernőjében az ő irányában; úgy tűnt, hogy ez most sikerült is. Nem akarta túlfeszíteni a húrt, de reménykedett benne, hogy az idegen nem hagyja szó nélkül a különös bókot. Bár az ezt követő gondolatok ismét elevenébe találtak; valahogy túlzottan emlékeztettek neveltetésének annak a részére, amivel leginkább küzdött élete során. A lány gondolatait rövid szünet követi, szinte érezni lehet a levegőben a tűnődést, majd felhangzik a válasz; némileg bizonytalanabb, kevésbé erőteljes, szinte tűnődő hangnem.
Látja, ezek jó kérdések. Az egész barátság dologban számomra az a legnagyobb probléma, hogy teljesen ismeretlen számomra: soha nem volt igazából olyan ember, akit a barátomnak nevezhettem volna. Hallok véleményeket, de azok is szöges ellentétben állnak egymással. Hajt a kíváncsiság, hogy valóban olyan jó-e, mint sokan állítják… és van bennem egy kis félsz a kegyedéhez hasonló vélemények miatt.
Rövid, bizonytalan szünet; mivel érezte, hogy nem tudja magában tartani a most felszínre bukó gondolatokat, ezért inkább tudatosan folytatta a saját szavaival, mintsem ösztönös, gondolati formában kerüljön a másik elé.
Leginkább talán arra vagyok kíváncsi, hogy milyen lehet tartozni valakihez… és itt nem a vér vagy a logika kötelékeire gondolok, azok adottak. De milyen lehet érzelmi alapon kiemeltként kezelni valakit? Barátság, szerelem… számomra talán az élet legnagyobb rejtélyei. Soha nem volt részem egyikben sem, de nem tagadom: kipróbálnám magam benne, főleg ezutóbbiban…
A monológ vége még bizonytalanabbá, mondhatni ábrándossá vált, viszont újfent meglepő őszinteségről tett tanúbizonyságot, sőt, mondhatni a legféltettebb gondolatait tárta egy olyan ember elé, akinek kilétéről fogalma sem volt. Való igaz, elfogadható élete volt. Vagyon, név, családi háttér, kielégítő mértékű varázserő; ezek mind a birtokában voltak és szó ne érje a ház elejét, elégedett is volt velük. Nem volt az az álmodozó típus, nem dobta volna el mindenét valami ötlettelen, megvalósíthatatlan próbálkozásért és nem is becsülte alá azt, amije van amiatt, amije nincs… egyszerűen kíváncsiságát szerette volna kielégíteni…
… s persze a boldogság sem utolsó kérdés, abból elég karcsún osztott az élet…
A szoba tükrözte a szavakat, de az ifjú annyira belemerült a gondolataiba, hogy ezt észre sem vette. Csak akkor ocsúdott fel, amikor ismeretlen szavak fúrták be magukat a fülébe: partnernőjének gondolatai.
Amik ezúttal legkevésbé sem voltak ínyére, talán első ízben találkozásuk óta.
Általánosítani bűn, kedvesem, méghozzá a nagyobbik fajtából: nem a sokszor hibás társadalmi normák ellen vét, hanem a sokkal reálisabb erkölcs ellen. Azért, mert kegyed, vagy tételezzük fel: az emberiség nagyobbik hányada így van a dologgal, az nem jelenti azt, hogy mindenki.
A válasz ezúttal egyértelműen nyers volt és kemény, még ha meg is őrizte az udvariasság hamvait; ezt az ifjú is érezte és megpróbálta lágyabbra venni a figurát.
Számomra legalábbis nem jelent mást az álom, mint amit említettem; talán annyiban, hogy jelen lehet esetleges jövőkép megtestesüléseként. De ebben élni és többet pazarolni rá, mint néhány kósza és egyébiránt üres percet vagy alvó óráinkat… szerintem botorság. Motivációt lehet belőle meríteni, de benne élni… számomra elképzelhetetlen.
A témára talán már így is több gondolat lett vesztegetve, mint amennyi érdemes. A fiú ezzel a felfogással élte le eddigi életét és ezen nem fog változtatni; a lány pedig vélhetően ugyanígy van a sajátjával ; a véleménycsere megtörtént, a vita felesleges. Persze lehetséges, hogy Ő ezt nem így gondolja…
A szeme sarkából hirtelen mozgásra lesz figyelmes s egy gyors lépéssel eltűnik az éppen aktuális oszlop mögött, onnan követi tekintetével az illékonynak tűnő tüneményt. Eleinte nem volt meggyőződve róla, hogy most a valóságot látja-e, vagy csak fáradt agya tréfálja meg; bár utóbbi minden múló pillanattal egyre kevésbé tűnt valószínűnek. Aztán, amikor felhangzottak a hölgy gondolatai s ezt követően – végre! – valódi szavak csendültek egy, a teremétől különböző hangon, akkor már biztos volt benne, hogy a titokzatos idegent látja maga előtt. A gondolatok, az első benyomás, a vélemény amit a tudatalattija alkotott szinte bombaként szerettek volna kirobbanni agyából és világgá kürtölődni, de akaratának egy utolsó löketével visszakényszerítette őket üregükbe. Hiszen úgyis hamarosan kimondja őket, minek erőltetni?
S a mai világban ugyan kinek nincsenek rejtegetnivalói?
A kérdés egyértelműen költői volt, nem számított válaszra. Amint felhangzott a gondolat, felbukkant az oszlop mögül s bár léptei hangtalanok voltak a csizmáján lévő mágia miatt, sétapálcájának halk koppintásával hívta fel magára a figyelmet, elkerülve ezzel azt, hogy esetlegesen megijessze az előtte álló tüneményt.
- Kegyed elbűvölő, ha szabad ezt mondanom. – mondta a hosszú kihasználatlanságtól és fáradtságtól kissé rekedtes hangon, miközben ruganyos, magabiztos léptekkel a leányzó felé indult.
- Dwayne Winterburn, szolgálatára. – mutatkozott be egy meghajlás kíséretében, miközben kinyújtotta kezét s ha nem talált egyértelmű elutasításra, akkor kézcsókkal illette a hölgyemény kézfejét.
- Ön pedig…?

Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

Érzi a másik gondolataiban beállt változást, „szavainak” egyszerűbb köntösbe bújtatott szereplőit és finoman megmosolyogja. Néha célravezetőbb, ha az ember kimondja, amit gondol, úgy, pőrén és tisztán. Vannak, akik csak így értenek… s a maguk kifinomultságával járó rezdüléseiket talán okosabb megtartaniuk azoknak, akik méltóak rá. Mondjuk egymásnak…
Tetszenek neki a másik gondolatmenetei, noha egyre inkább kiviláglik, közel sincsenek ugyanazon az állásponton. De… pont ezektől a különbözőségektől szép a világ. Ahogyan ezek a különbözőségek kelthetnek olykor zavart is, szülhetnek széthúzást… a világgal csupán az a baj, hogy sokan nem tudják, hol van benne a helyük s hogy kikopott belőlük a tisztelet. Nem csak egymás… maguk iránt is.
...Miért érdekel a „mi” véleményünk? Vannak ösvények, amelyeket az embernek magának kell kitaposnia… A tudásszomj becsülendő, de vigyázni kell a mértékkel...
...Bár azt hiszem sovány vigasz, de én sem mondhatom el magamról, hogy lennének… barátaim...
Amit persze, ahogyan azt az előbb nem rejtette véka alá, nem is éli meg tragédiaként.
A szavak azonban, melyek általánosításokkal vádolják, könnyedén kaparják le ellenállásának falait, szinte odavetve a gondolatot:
Ugyan honnan tudhatnád?
Annyira ösztönös, hogy szinte észrevétlenül suhan ki. Bár, akárcsak az elődjeit, így ezt sem szégyelli. Nem az ifjú az, aki minden éjjel mások álmainak a foglya…
Vagy hogy az álmok pont, hogy nem a jövőt, inkább az eddig megélteket öltöztetik új köntösbe. Sokszor olyanba, hogy a tudat ne ismerje fel, s épp ezért megtűrje… csalafinta dolgok ezek, a tudatalatti a legnagyobb játékos s szeretői, az álmok is tartogatnak meglepetést azok számára, akik nem eléggé felkészültek…
Nem számít… igazából, rég nem számít, mit gondolnak mások. Csak a csontváz maradt meg, csak az a büszkeség, csak az a dac, mely néma s nem dörgöli más orra alá, hogy igaza van. Mert… elég, ha ő tudja. Rég nem akad fent mások sziklába vájt nézetein… hisz azért különböznek, mert más elvek és gondolatok mozgatják őket.
Valamiért mégis visszakanyarodik…
És kicsúszik. Egyszerűen, könnyedén, mégis súlyosan… akár egy sóhaj, mely már régóta vágyja a szabadulást.
Barátokat mi választunk… szerelmet sosem.

Ott, a terem közepén állva egészen más érzések ostromolják, mint mikor belépett… lerántva ismeretlenségének leplét, önként mutatkozva levetkőzi eddigi pajkosságát, mint egy megunt kelmét, s újra magához édesgeti neveltetésének kősziklába álmodott vonalait.
A homokszemek észrevétlen peregnek át az Idő karcsú órájának derekán, higanytekintete lustán fürkészi az oszlopok menedékét. Igyekszik elzárni tudatának csarnokát, nem engedni a kísértésnek, hogy találgatásokba bocsátkozzon „társa” személyét illetően. Úgy is kitudódik… hamarosan.
A koppanás szinte erőszakosan tépi fel a csöndet, amolyan figyelmeztető jelleggel, bármennyire is az óvatosság volt a célja.
Deres pillái finoman rebbennek meg, ahogy a higanytekintet a kékben tükröződik, s a rekedtes hang végigbizsereg a gerince mentén. Pillantása szenvtelen ráérős, ahogy végigméri „üldözőjét”, vonásai nem árulói esetleges gondolatainak. Ahogy azonban finoman félredönti fejét, újra mozdulnak a puhán fakó ajkak.
-   Azon tűnődöm… ez vajon az, amit valóban gondol, vagy… amit ilyenkor hallatni szokás – mert találkozott már hasonló szavakkal, más helyzetekben. S talán most az egyszer érdekelné a „körítés”, a gondolatok pőre őszintesége… mely bárhogy is, olykor könnyedén leveti a neveltetés rabláncait.
Bár egyesek tartják maguk hozzá: ha nem akarod megégetni magad, ne játssz a tűzzel.
Ha nem téved ugyanis egy csónakban eveznek bizonyos… dolgokat illetően, így pedig megvan rá az esély, hogy a fakó jelenés éppúgy hibát vét, mint társa. A kérdés csak az, melyikük lépi meg előbb s hogy magával ragadja e a másikat?
Winterburn… hallotta már e nevet, természetesen. Az aranyvérűek nincsenek sajnos elegen ahhoz, hogy ne lehessen róluk feljegyzést vezetni. Egykoron pedig minden család rendelkezett egy családfával az aranyvérű családok tagjait illetően s némi jellemzéssel… mely, lassan kikopik a „köztudatból”.
Ősi kötelékekkel fogant mágia írja tovább őket, megtartva a hagyományokat s segítséget nyújtva azon tagoknak, akik még élnek a tradicionális eszmékkel… 
…Winterburn… - susogják a falak, ahogy ízlelgeti a nevet. Hiába, van ebben a névben valami baljós, valami… ami libabőrt csal betegesen sápadt karjainak bársonybőrére. Áttörhetetlen rácsok mögé rekeszti gondolatait, melyek a név jelentését szedik apró cafatokra, s mégis igyekszik elűzni, mert félő, úgy belérágja magát, hogy később nem tud tőle szabadulni… ilyen hibát pedig, nem véthet.
A tél az egyetlen, ahová menekülhet. Ha pedig e név felégeti…
Vékony, törékenyen kezét elegáns, mégis légiesen könnyed mozdulattal nyújtja kézcsókra. A porcelán testrész rideg, akár a márvány… 
-   Az Aureole család egyetlen leánygyermeke. Angelle…
Való igaz. Az arany csak férfiak vérét dicsőítette. Másfél évszázada - ha előzetes olvasmányai nem csalnak – született egy leánygyermek, de satnya volt s születése után nem sokkal részese lett az örök álomnak. Talán rá is ez a sors vár… elsorvad lassan, ahogy a levelek ősszel…
…de addig még van idő…
Válaszolnak a falak, s csak a lemondó sóhaj az árulója, nem szánta közérdekűnek.
…Ha rejtegetni akarnánk, mit keresünk itt?...
Elnéző mosoly, az első, mely vonásait percek óta először mérgezi.
Elvégre ő azért jött, hogy szabadon engedje őket, vezekeljen ha úgy tetszik… és felettébb merész lépés tőle, hogy mindezt egy idegen elé tárja. Már ha…
A kérdés csaló és mégis lélekbemaróan őszinte.
…de a választ a vele szemben álló ifjútól várja.

…Azt találtad itt, amire vártál?...

Hosszabb szünet állt be a gondolatváltásban; talán az eddigi leghosszabb. Furcsa és egy kissé problémás helyzet állt elő az ifjú agyában: egyszerre volt kénytelen törni a fejét az adott témán és ügyelni arra, hogy ezek a gondolatok megmaradjanak a fejében. Nem volt egyszerű és nem különösebben töltötte volna el örömmel a sikertelenség: érzékeny téma volt ez számára, bármennyire is gyűlölte ezt bevallani még önmagának is… és a nyilvánvalóan kéretlenül hozzácsapódó utolsó foszlány csak még kellemetlenebbé tette. Barátság, szerelem… e fogalmak érdekes egységet képeztek számára: csupán misztikum volt mindkettő.
Mondják: a gazdagoknak megvan mindenük, amikre vágynak… és a nagy baj az, hogy nem csak az irigyek tesznek így, hanem a tudatlanok is; ez a két réteg pedig kiteszi a társadalom jelentős hányadát. Még nagyobb baj az, hogy ezt komolyan is gondolják és ez meg is alapozza azt, ahogyan ezek az emberek a gazdagokhoz viszonyulnak. Az irigyek megvetéssel, de rájuk nem is érdemes időt vesztegetni; a tudatlanok kétkedéssel, tartózkodón. Ez utóbbi az, ami magányossá teszi a legtöbb olyan embert, aki hozzá hasonló… Igen, lehet, hogy az egyszeri ember számára furcsa a viselkedése, öltözködését lehet feltűnőnek, szokásait fellengzősnek titulálni és meg is teszik ezt sokan nem kevésszer. Megoldás azonban nincs a problémára, legalábbis ő még nem talált rá. Változzon meg és tagadja meg a neveltetését és ezzel azt az embert is, aki eddig volt? Vagy ne foglalkozzon a dologgal, vágja el magát az emberiség túlnyomó többségétől és elégedjen meg azon emberek társaságával, akik hozzá hasonlóak, legyenek bármily kevesen is? A két véglet adott, de középút vagy nincsen, vagy nagyon jól van elrejtve.
Ezért volt fájó pont és ezért volt misztikum számára e két fogalom. Lelke rajta, ő bizony próbálkozott mindkettővel, de valahogy nem akart kialakulni a dolog sehogyan. Az úgynevezett barátai mind felszínesek voltak és pusztán érdekből ápoltak vele jó kapcsolatot: ha az ifjú segítségére szorultak, valahogy mindig jelen voltak, egyébként viszont mintha a föld nyelte volna el őket. A szerelem… talán még rejtélyesebb. Tette ő a szépet a hölgyeknek amikor csak alkalma volt rá, de valahogy soha nem fordult komolyabbra; egy kis flört után mindig jobb dolguk támadt. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy eleddig egyetlen egyszer érzett többet vonzalomnál, de annak a vége is…

…kudarc…

Lehunyta szemeit és megmasszírozta egyre inkább sajgó halántékát, majd kiűzte e gondolatokat a fejéből. Ez valami olyasmi volt, amit nagyon nem akart felfedni… és bár nem is történt meg konkrétan, azért nem kellett hozzá túl sok ész, hogy valaki összerakja a képet. Márpedig az éppen előballagó szőkeség az átlagnál intelligensebbnek tűnt. Végül szó nélkül hagyta a kifakadást is és az egész témát; egyrészt számára is kellemetlen volt, másrészt valamiért úgy érezte, hogy partnere számára sem olyasmi ez, amit szívesen taglalna. Így tehát, ha rajta múlik, akkor hagyta elillanni a gondolatfonalat a végtelenbe.

Ahogy a koppanás, lett légyen bármily óvatos, belehasított a csendbe, a terem közepén álló hölgyemény összerezzent és az ifjú felé fordult. Ő nem fűzött szóbeli kommentárt a dologhoz, de alig észrevehetően meghajtotta a fejét, mintegy bocsánatkérésként az ijedtségért, amit okozott. A lelke mélyén egy picit jobban bántotta a dolog, tekintve hogy pontosan ezt akarta elkerülni a koppantás segítségével… bár talán jobban bántotta a nyilvánvaló hiba, amit vétett, mint az ijedtség okozásának a ténye; de ezt ő maga sem tudta eldönteni. Dicsérő szavai szintén nem a várt hatást érték el; sőt, egy pillanatig úgy tűnt, hogy semmilyen hatást nem érnek el. Aztán a hölgy végül mégis szólásra nyitotta ajkait, ám ismét valami olyasmi hangzott el, amire az ifjú nem számított… de pont ettől volt szép ez az egész „társalgás”.
Ajkai mosolyra húzódtak s tekintetével a lányét kereste; ha sikerült szemkontaktust létesítenie, akkor megszűntette a mentális korlátokat annak ellenére, hogy tudta: nem lesz könnyű helyreállítani őket.

…hideg tekintet; kemény, akár a tél és számító, mint egy rókáé… de valahogy mégis érdeklődő, életteli, bájos, táncba hívó; angyali arc, melynek szépségét a sápadt bőrszín csak megnöveli, kihangsúlyozza, szoborszerűvé teszi; olyanná, mintha…

Kobaltkék szemeit a föld felé fordítva megszakította a szemkontaktust és visszaállította a barikádot a gondolatfolyam elé, megszüntetve ezzel az élő közvetítést.
- Elnézést a nyers kifejezésmódért… az emberi gondolatok sajnos nem bírnak olyan kifinomult modorral, mint az illendő lenne. – hangja talán még rekedtebb volt, mint korábban; ezen egy gyors torokköszörüléssel javított valamicskét. – Kérdésére válaszolva: valóban, az ehhez hasonló mondatok a protokoll részei… mint ahogy azt kegyed is jól tudja, ha nem tévedek. Azonban ezek most nem üres szavak voltak csupán, hanem őszinte gondolatok, még ha kissé… udvariatlanok is. Nem állt szándékomban megbántani Önt. – újabb apró fejhajtás az újabb bocsánatkérés jelenként.

A bemutatkozási rítus rendben lezajlott, ami már-már meglepőnek volt mondható azok után, hogy gyakorlatilag semmi nem a várt módon alakult azóta, hogy betette ide a lábát. No nem mintha lenne oka panaszra, egyáltalán nem; csupán furcsának találta, hogy valami nem furcsán sül el. A név, Aureole megpendítette benne valamit, bár nem túl messzemenően: valahonnan ismerős volt számára, de azt már nem tudta volna megmondani, hogy honnan. Pedig nem volt rossz memóriája: ez azt jelentette, hogy valószínűleg csak egynéhányszor találkozott vele és ezek sem mostanában voltak. Mindenesetre nem is foglalkozott vele különösebben: ez volt az egyetlen dolog, amiben sikerült szinte teljesen levetkőznie apja nézőpontját és inkább azzal azonosulnia, amit az anyja tanított neki, nevesint: nem a név számít, hanem a viselője.
A gondolatfoszlányt összehúzott, tűnődő tekintettel fogadta, de nem volt rá ideje, hogy különösebben törje rajta a fejét, ugyanis a következő kérdés teljesen váratlanul érte; bár nem is annyira a kérdés ténye, hanem sokkal inkább az, hogy hirtelenjében nem nagyon tudott mit válaszolni. Jobban mondva… a válasz megvolt, csak valahogy nem illett önmagához, valami egészen más volt, mint aminek lennie kellett volna. Tekintetével ismét megkereste a hölgyeményét, majd egy rövid sóhaj kíséretében úgy döntött, hogy őszinte lesz.

A lélek, az agy, a szív… nem végtelen. Egyik sem. Folyamatosan telítődnek. Gondolatok, érzések, problémák, de még a mindennapi rutin is… tett hozzá valamennyit. És mint véges objektum, egy idő után megtelik valamennyi… és ilyenkor ki kell ereszteni, üríteni. Optimális esetben erről szólnak a beszélgetések a… barátainkkal; kevésbé optimális esetben önmagunkkal. Bár tartozom egy vallomással: eredetileg nem ezért indultam útnak… de most, hogy megtörtént már tudom: szükségem volt rá.

A terem monológja közben önmaga számára is észrevétlenül elkalandozott a tekintete, de a végén visszakormányozta partnere arcára, szemeire s az elhangzottakat megtoldotta egy bizonytalan vállvonogatással: ez csak egy vélemény, azok közül is a kevésbé megalapozott fajta.

A következő kérdés is kibillenti egy kicsit egyensúlyából, már mentális értelemben. Talán… számíthatott volna rá, bár ritka az, hogy az ehhez hasonló kérdések ehhez hasonló őszinteséggel hangozzanak el. Bár annyira nem volt fogós kérdés, azért néhány másodpercnyi tűnődést engedélyezett magának; sőt, úgy döntött, hogy egy kis játékosságot is belevisz.
- Mire kellett volna számítanom? – tette fel a kérdést hangosan, majd szünet nélkül folytatta, nem hagyva alkalmat a lánynak hogy belevágjon. Udvariatlanság volt, talán, de reményei szerint elveszi az élét a dolognak. – Megmondom őszintén, kevés időm volt ezen gondolkodni, de ha lett volna, akkor sem hiszem, hogy számíthattam volna arra, amit találok. Kegyed… egészen egyedülálló, ha a kastélybeli viszonyokkal hasonlítom össze. Titokzatossága egyszerre hívogat és int óvatosságra; megjelenése egyszerre sugároz törékenységet és erőt, kér védelmet és parancsol tiszteletet. Olyan ellentétek ezek, melyeknek ki kéne zárniuk egymást, de valahogy mégsem teszik… legalábbis látszólag nem. Egyetlen dolog megkérdőjelezhetetlen csupán: kegyed szépsége. – ezen a ponton megkockáztatott egy óvatos mosolyt, majd közvetlenül utána megvonta a vállát. – Persze, ez csak az én véleményem. De hogy a kérdést megválaszoljam: nem, egyáltalán nem ilyesmire számítottam.