A Hangok Terme

[egyensúlynak]

Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

Meglehet intelligensebbnek tűnik, s épp ennek a jelzőnek hála – bár ritkán engedi közszemlére – némi empátia is szorult belé. Botor dolog lenne azt hinni, hogy a számítás csak rideg és érzéketlen lehet vagy, hogy a rabigába hajtott és különösen megdolgozott gondolatok mögött mindössze a vasakarat munkál…
De mindezek… csupán a finom tajtékot jelentik a hullámok tetején.

A bocsánatkérő biccentést maga is egy hasonlóval viszonozza. Nem kedveli a hirtelenséget vagy a zajt, de a figyelmességet becsüli. Márpedig az ifjú – még ha sok minden mást sietős lenne levonni irányába – tagadhatatlan; roppant figyelmes. Ez pedig elégedettséggel tölti el a terem közepén álló, hószín teremtést, noha a félig hunyt pillák mögött ugyanolyan lustán-érdektelen pihennek a higanytükrök, mint mióta kilépett az egyik márványoszlop menedékéből…

A kézcsókot követően finoman meghajtja magát, a neméhez illő üdvözlési forma az ifjúnak is jár…
Idejét sem nagyon tudja, mikor köszöntötték utoljára kézcsókkal… talán a nyáron, mikor hazakényszerült. Nem vágyik a szülői otthon „biztonságába”, régóta nem találja ott a helyét… Mióta is… mióta Noir nem látogatja…
Szinte ellöki magától a gondolatot, mielőtt mélyebben belekapaszkodhatna s a mágia magával ragadná. Nem kell azonban ettől tartania… társa gondolatai elevenednek meg a falak között, hogy óhajának eleget tegyen.
…kedves…
Suhan a sajátja, bár nem tudni, mit is rejtenek a szép metszésű arc vonásai mögött megbúvó egyéb gondolatok. Ha vannak egyáltalán…
Hagyja, hogy az ifjú ismét felállítsa a falakat, nem kutakodik a félbe harapott gondolat elhallgatott fele után. Megtehetné.  Csak ki kellene nyújtania a kezét, hideg ujjait az ifjú álla alá simítani és megemelni a fejét. Tette minden bizonnyal meglepettséggel párosulna odaát, az pedig – ha szerencséje lenne – tovább terelgetné a gondolatokat. De nem tesz ilyesmit… nem az ő stílusa a szemtől szemben gyakorolt akarat. Ő csak… elveti a magvakat, s várja, hogy hajtást hozzanak. Hogy végül learathassa a termést…
-   Emberek vagyunk… - felel lágyan, mintegy „megbocsátóan”, noha nem hiszi, hogy a kikényszerített gondolatokért az ifjúnak kellene számot adnia, mikor a higanytekintetű teremtés „követelte” őket magáénak. – És ne szabadkozzon, kérem… nem bántott meg. Amennyiben ez megtörténne… úgy első kézben értesül róla, ígérem – felel puhán, szinte elnéző-dorombolón.
Egyszerre tölti el megmagyarázhatatlan, ám de nem sértő derűvel s készteti… valahol egészen mélyen csodálatra mindaz, amit a terem hangoztatott pár szívdobbanással ezelőtt.
…Csak azok játszanak határok nélkül… akiknek nincs veszteni valójuk...
Botor avagy bátor döntés korlátok nélkül közel engednie gondolatait…? Ez találkozásuk hajnalán sem derült ki…
De annyi bizonyos; az ifjú nem rest adni, megmutatni, hogy nem csupán a hattyúhajú idejét pazarolni van itt. Derék dolog… s épp oly ritka.
Meglehet… régóta most először ötlik fel benne, hogy e találkozást, ha követné másik, nem lenne ellenére. Persze tenni nem fog érte… büszkébb annál. És talán… egyszer ez a büszkeség okozza majd vesztét is. De addig is…
-   Ha megenged egy megjegyzést… a Merengők - noha megelőlegzem egyetértését nem minden esetben – de lényegében ezeket az „ürítéseket” hívatnak elvégezni. Jóllehet bár a lélek és a szív terhén nem könnyíthetnek… Talán nem is baj – dönti félre szelíden szép fejét, tekintete ráérősen fut végig az egyik márványoszlop vastag testén, hogy a különleges szépségű boltívbe kapaszkodva, egészen a mennyezetig jusson. – A lélek… és a szív… különös bánásmódot igényelnek. Mindkettő törékeny és hajlamosak vagyunk különlegesebbként kezelni őket, mint elménket…
A kupola rég nem töri meg a téli fényt, az ég már sötét köntösébe bújt. A hideg óvatosan zongorázik végig szabadon hagyott bőrén…
-   Szeretem, sőt mondhatni híve vagyok az egyensúlynak… noha, mint azt észrevehette – húzódnak puha mosolyra fagyott ajkai – kedvelek a pilléreken táncolni.  
Egy szívdobbanásig a higanytükrök megpihennek a kobaltkék tekintetben.
-   Néha úgy érzem… ez az egyetlen módja, hogy… bizonyítsam létezésem.
… Önmagamnak …
Dorombolják a falak.
A közbevágás sem sérti. Egyébként is kevés dolog képes erre, s azt sem mondhatni, hogy sietne mások szavába vágni. Olykor talán még hosszabb szünetet hagy aktuális partnere szavai után, mint azt illő volna… azt a látszatot keltve, nem is hallotta vagy nem tartotta méltónak a válaszadásra. A felesleges szócséplés nem az ő asztala, noha szereti saját mondandóját kifinomult csomagolásban nyújtani.
Az ifjú játékossága, melyet szavai közé csempész, kíváncsiságot szül, a sápadt teremtés cseppnyi érdeklődéssel dönti félre szép fejét.
…Ellentétek…
Suttogja a terem, egészen halkan, elhalón a kiszabadult gondolatfoszlányt. A torkára mintha jeges ujjak kulcsolódnának, a szíve újra meglódul sápadt mellkasában.
Réges-régen le kellett volna vedlenie az ehhez a szóhoz kapcsolt képeket, melyek… egy olyan emléket hívnak életre, melynek sosem kellett volna megszületnie.
A szavak azonban nem vesztegelnek, s a tán könnyednek szánt bók mintha megtalálná a hirtelen támadt rést, önzőn furakszik át, egészen közel fészkelve magát a lány szívéhez; kegyed szépsége…
Arcán nem festenek érzelmeket vonásai, noha nehezen tudja hová tenni a belsejében pattant szikrát, ami mintha belülről bizsergetné végig érzékeit, egész lényét átmelegíti. Ez az érzés pedig, bármennyire is tagadnivaló lenne, ismeretlenségéből kifolyólag megrémíti.
A pillanat azonban tovarebben, ha tekintete árulója is volt ennek, a „káprázat” tovatűnik. Senki sem… illette még ilyen szavakkal… s mintha az az óvatos mosoly késztetné – szinte lehetetlen – de finom pírrózsát bont sápadt arcán.
-   Ön nagyon őszinte ember Mr. Winterburn… - a név talán egy árnyalattal puhábban, óvatosabban csendül.
Mellkasa megemelkedik, s bár aligha észrevehető, igyekszik ujjainak finom remegését rejteni, ahogy szoknyájából – feleslegesen – kisimítja a nem létező ráncokat.
-   … és valóban méltó a házához.
Meglehet, csak a benti fények csalóka tánca, de a fagyott ajkak olybá tűnik, szelíd mosolyra húzódnak. Őszintén… levetkőzve minden rideg árnyalatukat.
-   Nagy bátorságra vall, hogy gondolatainak falán túl engedett s elnézést kérek, ha még oly erőszakosan kényszerítettem is erre – fonja össze kezeit öle előtt s tesz finom meghajlást.
Ilyen gyorsan… kiismerhető lenne? – dobol benne a gondolat. A tűz felperzseli a telet… s nem hagy maga mögött mást, csak… olvadt télkönnyeket.
-   Mondja… ha választania kellene… melyik tartaná meg a három közül? A lelkét… - pillant az ifjú mellkasára - az elméjét…  - siklik higanytekintete a másik homlokára - ...vagy a szívét? – formálják finoman az ajkak, pillantása lassan talál menedéket a kék viszonttekintetben.
…Csak egyet… - susogják a falak.
… Egyetlen egyet…

A lány fejéből kiszabadult gondolatot egy apró biccentéssel hálája meg. Ha jobban belegondolt volna, akkor rájön, hogy közel sem biztos annak tárgya; de nem tett így. Egyfelől azért, mert az agya kezdte elérni teljesítőképességének határát; másrészt azért, mert volt egy egészséges mértékű önbizalma, ami sugallatára egészen biztosra vette, hogy a jelző neki lett címezve. Egy újabb ösztönös cselekedet; egy újabb fordulat, amit nem gondolt végig, csupán lereagált. Amikor erre rádöbbent, gondolatban gyorsan lepörgette maga előtt az elmúlt percek eseményeit és finoman fogalmazva sem tetszett neki az, amit látott és tapasztalt. Ahogy az agya fáradt, az ösztönei egyenesen arányosan kezdték átvenni az uralmat, márpedig úgy sejtette, ennek nem lesz jó vége. Érezte már az elejétől kezdve, hogy óvatosnak kell lennie a lánnyal szemben, mert nem az a típus, akit fél vállról lehet venni… ugyanakkor viszont legyen bármily fegyelmezett és megfontolt tudatosan; ha a tudatalattija átveszi az uralmat, akkor ő is egy egyszerű férfivé degradálódik, aki hajlamos… meggondolatlanságokat elkövetni egy gyönyörű hölgy társaságában. Márpedig Angelle-t elvitathatatlanul gyönyörűnek találta.
…gyönyörű…
Egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy igyekezett megerősíteni a gondolatgátakat, majd tekintetét ismét a lányra emelte és újfent elmosolyodott.
- Kegyed szépsége teljesen magával ragadott. – mondta és e mondatot többféleképpen is lehetett értelmezni. Egyrészt egy újabb bók volt; ezek mindig könnyedén jöttek belőle, főleg ha volt hozzá megfelelő alany is. Másrészt bocsánatkérés; a hívatlan gondolatot akár tolakodónak is vehette e tünemény, márpedig az ifjú ezt feltétlenül el akarta kerülni. Harmadrész magyarázkodás; elkövetett már néhány logikátlan dolgot az elmúlt percekben és úgy érezte, hogy még fog is néhányat az elkövetkezendőkben. A mondat valós motivációját azonban nehéz lett volna kitalálni; lehetett egyszerre mindegyik, ugyanakkor egyik sem. Talán ezzel még ő maga sem volt tisztában.

A lány válasza a bocsánatkérésre egy kicsit váratlanul érte. Nem az, hogy elnéző volt, sokkal inkább a válasz hangneme: lágy volt ugyan, de valahogy mégis erőt sugárzott… erőt és figyelmeztetést. Olybá tűnt, mint egy jóllakott nagymacska dorombolása; mintha azt sugallta volna: „most nem vagyok éhes, de azért vigyázz hová lépsz.” S bármennyire tudta is az ifjú, hogy az óvatosság igenis racionális lépés ebben a helyzetben, de azért ne feledjük, hogy nemesi vér csörgedezett az ereiben s a felmenői közt megtalálható lovagok, hódítók és mágusok büszkeségéből azért belé is szorult valamennyi: nem volt az a típus, akit könnyen el lehetett ijeszteni vagy félre lehetett sodorni.
- Az őszinteség szintén hatalmas erény, főleg ilyen szempontból. Jobb közölni a másikkal a problémánkat, mint magunkban tartani őket… hiszen előfordulhat, hogy félreértés az egész. – mondta végül s bár igyekezett megálljt parancsolni a feltörekvő büszkeségérzetének, azért egy alig észrevehető kihívásnak sikerült belekeverednie a hangjába. Azon nyomban meg is bánta; reménykedett benne, hogy a leány vagy nem veszi észre, vagy nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget.
Egy dolog azonban kezdett határozottan körvonalazódni benne: ki kell jutnia ebből a teremből, méghozzá mielőbb.

Határok mindig vannak, csak néha nem látjuk őket.
A gondolat magától szakadt ki belőle lényegében egy időben azzal, ahogy megfogalmazódott benne válaszként. Ezt újabb hibaként élte meg: nem akart különösebben belemélyedni ebbe a témába, így viszont márt kénytelen lesz legalább kifejteni az álláspontját… pedig ez már egy olyan dolog volt, ami lényének lényegéhez tartozott és ritkán került előtérbe, tulajdonképpen rajta kívül senki nem tudott róla. S bár tulajdonképpen az egész itt töltött idő erről szólt, valahogy egyre kevésbé akaródzott neki felfedni a gondolatait; ugyanakkor pedig egyre többet fedett fel közülük.
Én úgy mondanám: csak azok játszanak határok nélkül, akik megőrültek. Az épelméjű ember, legyen bármily vakmerő, mindig határok között marad. E határok lehetnek különbözőek: szokások, szabályok, törvények… vagy mindezeken felül, ezeket figyelembe véve olyan határok, amiket mi magunk állítunk fel. Esetleg még csak nem is tudunk róluk… ez a határ a józan ész. A legtöbb emberben megvan, csakhogy mindenkiben máshol.
Akaratlanul is mély filozófiai kérdéseket vetett fel a gondolatmenet, pedig ez nem volt túl jó ötlet. Ha esetleg partnere belekezdene ezek mélyebb boncolgatásába, arra már nem biztos, hogy maradt volna elég agykapacitása. Talán egy újabb hiba volt ez részéről, de megint az következett be, ami egy korábbi kérdésnél: már nem foglalkozott azzal, hogy különösebben formába öntse és logikusan felépítse a gondolatokat, egyszerűen csak szabadjára eresztette őket s amikor elégnek gondolta, akkor újra bezárta az egyre gyengülő kapukat. Egyrecsak nehezebben ment neki a dolog, ugyanakkor azt is tudta, hogy nem mutatkozhat gyengének. A saját becsülete sem engedte ezt és a nevére sem hozhatott szégyent.

- A Merengők feladata más, már amennyire én tudom; bár lehetséges, hogy ezirányú ismereteim hiányosak. – felelte és hangjában nyoma sem volt szellemi kimerültségnek, amit érzett. Sőt; az, hogy saját szavait és hangját használta, még valamelyest újult erővel is töltötte el. – Valóban hivatottak elvégezni ezt, de eltárolják a gondolatokat és rámutatnak azokra a dolgokra, pontokra, ahol az egyén hibázott vagy változtathatott volna. Ezek a gondolatok mások… sokkal inkább érzések. Magányosság, megbánás, egyedüllét… sorolhatnám őket napestig. Olyasmik ezek, amiket jobb szélnek ereszteni és nem gondolni rájuk többé, de legalábbis míg újra elő nem kerülnek. A kiszellőztetés ez esetben talán helyesebb kifejezés, mint az ürítés. Az egyensúly pedig fontos, bár néha fel kell borítanunk ahhoz, hogy céljainkat meg tudjuk valósítani. Vagy hogy egy kicsit élvezni tudjuk az életet. – mosolyodott el. Utóbbi alatt nyilvánvalóan az oszlopok közötti bújócskát értette. Végül vállat vont. – Mondom mindezt úgy, hogy jómagam soha nem próbáltam elmerülni a Merengők varázslatos világában. Nem kétlem, hogy hasznos… de az én fantáziámban inkább olyasféleképpen él, mint egy… emlékkönyv vagy fotóalbum. Beletesszük az emlékeket, amelyek kristálytisztán megőrződnek bennük. – egy kissé talán túlzásba vitte a monológot a Merengőkről; ismét egy olyan helyzet állt fent, ahol gyakorlatilag nem is hagyta szóhoz jutni partnerét miközben beszélt. Pedig nem volt ez annyira jellemző rá: habár szeretett szépen fogalmazni és körmondatokban beszélni, az nem volt rá annyira jellemző, hogy ily módon fecsegjen, mint most. Talán ez is a fáradtság egyik mellékhatása; talán más az oka.

Mialatt a lány kérdésére válaszolt azzal kapcsolatban, hogy azt kapta-e, amire számított, tekintetét folyamatosan a tüneményen tartotta; nem csak az arcán, valósággal végigmérte őt s akaratlanul is összehasonlította önmagával, főleg azután, hogy észrevett egy jelentős különbséget. Ő maga, bár érezte a hideget, nem fázott különösebben, sőt, homlokán néhány kósza verítékgyöngyöt is felfedezhetett a figyelmes szemlélő, hála a mentális megterhelésnek. Ezzel szemben Angelle egy apró jelét sem mutatta annak, hogy különösebben megterhelné gondolatainak kordában tartása: pontosan olyan sápadt és nyugodt volt, mint amikor felbukkant az oszlopok rejtekéből. Sőt, talán sápadtabb; s az összerezzenés sem kerülte el a figyelmét, lett légyen az oly apró is. Mindezekből arra a következtetésre jutott, hogy partnernője fázik; márpedig úriember lévén ezt nem hagyhatta.
- Ha megengedi… - kezdte, miközben talárja csatjával kezdett matatni [majd amennyiben nem tapasztalt ellenvetést, odalépett a lány mellé s a vállára terítette a ruhadarabot, mintegy véletlenül végigsimítva az említett testrészen. Néhány centivel magasabb volt partnerénél, így a felső is egy picit hosszabb volt a kelleténél, de annyi baj legyen. – Szíven ütne, ha kegyed egészsége bánná a velem töltött időt. – mondta halkan, szinte suttogva, egészen közelről; majd két lépéssel ismét felvette a tisztes távolságot. Csak egy laza, elegáns, fekete ing maradt rajta; ennek felcsúszott ujját gyorsan megigazította, majd egy halovány mosolyt villantott a lányra mintegy bocsánatot kérvén rendezetlen külsejéért.]

Természetesen a halovány arcpír sem kerülte el a figyelmét, [különösen közelről,] ám úgy döntött, hogy nem üti tovább a vasat. Most már tudta, hogy bókjai legalább részben célt érnek… s ez egyenlőre elég is volt neki. Azon felül, hogy gyönyörűnek látta a lányt, gyakorlatilag semmit nem tudott róla s nem akart nagyon előrerohanni a dolgokkal; egyszerűen még azzal sem volt teljesen tisztában, hogy hányadán állnak.
Egy újabb fejhajtással köszöni meg a bókot, majd újra tekintetével újból Angelle szemeit keresi.
- Az őszinteség erény. Talán már elhangzott a számból… vagy a fejemből… ez a mondat, mióta beléptünk ebbe a terembe. S teljesen komolyan is gondolom. Ámbár tisztában vagyok vele, hogy ez egy kétélű fegyver… azt gondolom, hogy nincs mitől tartanom jelen esetben. Talán túl gyakran vonok le következtetéseket, de azt gondolom, hogy kettőnkben vannak közös vonások, legalábbis ami a neveltetésünket illeti. – újfent vállat vont. – Persze… az is lehet, hogy tévedek s az első dolga az lesz, miután elhagyta e termet, hogy elmond rólam mindent mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Nehéz ugyan ezt Önröl elképzelni, ha szabad ezt mondanom; de kétségtelenül lehetséges.
- Szó sincs semmiféle erőszakosságról. Ön kérdezett s én válaszoltam. Megtehettem volna, hogy nem teszem… de nem volt semmi rejtegetnivalóm és egyáltalán nem bántam meg az őszinteséget. Úgy vettem észre, hogy kegyednek sem bánta meg, hogy beavattam önt a gondolataimba, így nincs semmi okom arra, hogy hibásnak értékeljem e döntésemet. – Talán első ízben nem volt teljesen őszinte; de inkább csak eltitkolta az igazságot, semmit hazudott volna. Tudta, hogy a nyílt gondolatfolyammal viszonylag sebezhetővé vált, de úgy érezte, hogy tudja majd kezelni a helyzetet.

A következő kérdés némileg váratlanul érte, egy rövid pillanatig el sem tudta képzelni, hogy erre most mit kéne válaszolnia… de végül kristálytisztán villant fel a válasz gondolatai között, mintha csak parancsszóra jönne.
- Azt gondolom, hogy nem lehet választani közülük, mert egymástól függenek. Az elme képviseli az öntudatot, ami, úgymond, magasabb rendű létformává változtat minket. Ennek tényén lehet ugyan vitatkozni, de ez különböztet meg minket. A szív az ösztön, az érzés, a szenvedély; ha nem lenne, akkor egyszerű gépek lennénk csupán. A lélek pedig egyrészt a híd a kettő között, tehát egy kicsit mindkettő; másrészt az egyéniség, ami megkülönböztet minket egymástól. – egy pillanatra habozva elhallgatott, majd folytatta. – Ha ragaszkodik hozzá, hogy válasszak, akkor azt mondanám… nem tudok választani. Számomra az egyéniség és a szenvedély a legfontosabb, a lélek és a szív. De a kettő között nem tudok sorrendet felállítani. – újfent elhallgatott s még félre is nézett, látszólag teljesen gondolataiba merülve; majd ugyanilyen hirtelenséggel ki is szakadt közülük s tekintetét ismét Angelle gyönyörű arcára emelte.
- Kegyednek mi a véleménye erről? Most már kíváncsivá tett…

Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

A hallgatás olykor ugyanúgy lehet fegyver, ahogyan egy-egy elejtett szó vagy megjegyzés, mely képes a szakadék szélére táncoltatni valakit. Az más kérdés, hogy a vele szemben álló ifjú egyáltalán nem olyan, mint aki hagyja magát… annak ellenére, hogy a fakó jelenésnek nem kimondott, tudatos célja az ilyesmi. Mindinkább mélyről fakadó ösztön, amivel „vizsgáztatja” azt, akit… nos, minek tagadjuk, méltatott figyelemre.
A könnyed „ellenfelek” hamar elbuknak, megtörik a kíváncsiságuk, kedvük, indíttatásuk, a kezdeti, hirtelen lobbant hevet „majd én”, legalább ilyen hamar ki lehet oltani. De persze… ahogy látható, mágusa válogatja. Maga sem tudja miért, de nem küldheti el oly egyszerűen azt a ritka vendéget; a kíváncsiságot, mely hívatlanul, de széles, kifürkészhetetlen mosollyal fészkelte be magát a hattyúhajú zsigereibe… s talán mélyebbre, a lelkébe, mely lustán ébredezik, látszólag egyenesen, mégis finoman érdeklődve a másik felé. Nem ront ajtóstul a házba, még ha ezt diktálja is ott mélyen a …gyönyörű…-t sóhajtó gondolat.

A szavak levetkezik a választ rejtő miérteket, de felötlik benne a szépség forrásának kutatása, mely tudja, ugyanúgy levetheti a húsbörtön láncait, ahogyan álszentül burkolózhat azokkal. Ha akarná sem tudná szavakba önteni az ezzel járó… kétségeit? Érzéseit…? Talán ezért nem tud utána kapni a terem, csak hallgat némán, hosszan-csöndesen.
-   Talán erény, hogy a szemébe mondom, vigyázzon. Talán nagyképűség… talán önhitt dolog, talán… baráti figyelmeztetés – enyhülnek meg újra szoborszép vonásai, mint a tavaszt váró téli tájak.  - Az őszinteség akaratlanul is bizalmat követel. Ne hamarkodja el… kinek oszt belőle és… miért – ajkainak finoman felfelé ívelő mozdulatán mintha valami más is átsuhanna, talán irónia. Nehéz lenne megmondani ennyi idő után.
Nem az a kegyelmes fajta – ennek akár a semmitmondó higany tükrök is megmondhatói -, bár való igaz, oka sincs arra, hogy támadja a másikat, amikor önszántából engedte… ennyire közel.
Vagy mégsem…?
… Talán valóban… - születik meg a gondolat. Sóhajt, libben, szabadsága ölén ringatózik…
…nem látjuk őket – fejezi be, szinte „becsapva” az ajtókat.
… Egyet kell értenem … - válaszol maga is a gondolat útján. Nem igen fűz hozzá többet, az ifjú majdhogynem tükörmásaként felelt az ő álláspontjával megegyezően. Meglehet valóban… megérte ma éjjel erre járnia, mikor abban hitt, egyedül „meggyónhatja” gondolatait. S hogy maradása mit fial majd a visszatekintett idő fényében? Kiderül…
Nem kezd hát komolyabb boncolgatásba, elengedi az ifjú véleményét. Hagy néhány szívdobbanásnyi időt, csöndesen, némán, gond(olat)talan. Bár a helyzetéből sem enged önként, meglazítja a szálakat. Félő, ha szorosabban fogná őket… talán maga is rosszul járna. Elbizakodottsága csábítaná a hibalehetőségeket, s bármennyire is „oldódik”, egyre kevésbé merne engedni azokból. Furcsa… amikor az „ismeretlen” testet ölt és majdnem új ruhába bújik, levedli a hozzá képzelt sallangokat vagy éppen újakat vesz fel.

Valóban. Nem különösebben terheli meg visszatartani a fejében fel-felbukkanó kérdéseket vagy „mondatokat”. Az okklumencia igen előkelő helyen szerepel tanulmányai között – akkor is, ha nem az iskola falai között gyakorolta -, nem véletlen hát, hogy gondolatainak gátján ritkán enged ki egy-egy áruló foszlányt, noha ellenpárját, a legilimenciát sosem gyakorolta. Hiába… testének gyöngeségét kompenzálnia kell valahogy. Egy Aureole tartása pedig… sosem törhet meg, tekintélye nem fakulhat, legyen bármilyen törékeny is az a porhüvely, amelyet az égiek osztottak neki. Ki nem mondott, mégis magától értetődő volt mindig is…
-   Nincs Merengőm… - adja meg szolid mosollyal a feleletet. – Sosem akartam, hogy az emlékek rabigába hajtsanak, láncokat aggassanak rám. Minek…? Nincs időm a múlton töprengeni…
… Na és persze… a Merengők titkaink tudói. Miért adnám meg a lehetőséget, hogy bárki… beléjük lásson?... Belém lásson…
Meglehet költői a némi szórakozottsággal csendülő gondolat, tekintete mégis rideg, ahogy lustán pislant.
Persze nincs ellenére a szóáradat. Sokkal szívesebben hallgat, ha értékesnek, sőt érdekesnek tartja, amit hall, ráadásul az újabb egyezés sem készteti csodálkozásra. Dwayne Winterburn nem tűnik egy… merengő alkatnak. Sokkal inkább hasonlatos hozzá, noha… szerencsére sokkal több figyelmesség, őszinteség és… kedvesség „szorult” belé, mint partnernőjébe.

Míg azonban a szavakat forgatja magában, odafigyelve, hogy gondolatai ne jussanak túl a… határokon, szinte kizökken a pillanatok forgatagából. A kobaltkék szempárt figyeli, a pajkos, mégis mély cirmokat, míg azok egészen közel nem kerülnek. A köpennyel együtt, ami legalább olyan puhán és melegen simul törékeny alakjára, mint az ifjú közeli szavai, melyek mintha az ujjaival simítanák meg a mélyen munkáló, kóbor lelkét.
Valami ott bent. Mélyen. Mocorog. És cseppet sem kellemes.
Inkább fáj, ahogy erősen mellbe vágja az az akaratos szívdobbanás, ahogy az ifjú könnyedén áthidalta a köztük „feszülő” távolságot, úgy, hogy szinte „észre sem vette”.
Egyszerűen… oly könnyedén, mintha… sosem lett volna semmilyen… fal. Vagy határ.

… Nem fázom …

Csendül a hang, tisztán érezhető, hogy nem tudatosan lebontott fal mögül szabadul. Nem tudni, felháborodott, ijedt vagy… dacos-e. Talán mind… egy kicsit.
Pillantása metszően élessé válik, az acélpengék hasonlók, de gyorsan a seszínű pillák mögé rejti őket, ahogy tekintetét lesüti.
Az évszakok is így váltják egymást. Az ember észre sem veszi. A telet pedig olyan gyorsan váltja fel a tavasz, mintha egyik napról a másikra ébrednének a madarak csicsergésére, a természet ébredésére… Figyelmetlen volt.
Hullámzik. És ez régen rossz… a fal megrepedt, de a szavak születnek előbb, mert úgy érzi, muszáj szólnia;
-   Köszönöm… - cseppen a szó a fagyott ajkakról és mintha az a köpeny melegebb volna, ahogy tejfehér, hosszú ujjait a sötét anyag szélére fonja s finomabb összébb húzza magán.
Lassan csorog csak vissza, hogy feltegye kérdését, s míg az van „terítéken”, némileg maga is újra rendezheti „megtépázott sorait”.
A finom remegés sem a környezeti hideg okozta reakció, inkább az a belső zavar, amit egyelőre nem tud, _itt_ nem akar hová tenni. Félő ugyanis, olyannyira bele kellene mélyednie forrásába, hogy akaratlanul is lebontaná azokat a falakat, melyeket nem mer vagy… egyszerűen még nem akar lebontani. Mert ha megtenné… talán az ifjúban lobogó tűz őt is… megperzselné.
-   Ilyennek lát engem? – mosolyog elnézően. Csak érintőlegesen pörgeti vissza a nemrégiben elcsendült gondolathullámot, mely a barátokat vagy éppen azok hiányát hánytorgatta fel.
-   Meglehet nem a legelőkelőbb erény, de elárulom – ha már ilyen magas piedesztálra emeltük az őszinteséget – van, hogy nézeteim és cselekedeteimet az érdek vezérli.
Ekképpen pedig talán némileg tisztábbá válik; nem érdeke, hogy bárkinek is beszéljen arról, ami a mai estén itt történik. Jobban mondva… önös érdek vezérli abban, hogy nem készül „szétfecsegni” semmit... mely már legalább olyannyira az övé, mint az ifjúé. Fecsegni… milyen undorító szó. 
… Mi értelme lenne eltékozolni valamit, ami értéket is jelenthet? ...
Nyugodtan és könnyedén engedi szabadon a gondolatot, már-már nyoma sincs előbbi „gyengeségének”. Ugyanolyan biztosan és egyenesen áll, talán csak hószín lénye vált még sápadtabbá, világlóbbá a sötét anyag ölelésében.
-   Remélem nem sértem meg, de erre a diplomatikus válaszra számítottam Öntől…
Nem hitte, hogy az ifjú valóban választani fog. A szavai igazak, kár lenne vitába szállni velük. Így amikor az ő véleménye kerül előtérbe, inkább csak „kiszínezi” a hallottakat, új nézőpontokkal gazdagítva.
-   A szív nem csupán szenvedélyt rejt. Kétségtelen, az mozgatja, de a fájdalmat is ő tűri. Az egyéniség szép, de vonzalma is lehet visszás egy másik egyéniség ellenében. Az elme az, ami nem enged árnyaltan tekinteni a világra. Ami felsorakoztatja az érveket, tisztán, pőrén… a szív és lélek feladata pedig, hogy beszennyezzék vagy… elcsábítsák. Megpuhítsák… a szív terhes és makacs-érthetetlen, a lélek végtelen, mert bárkit elérhet és megérinthet, mégis magányos.
-   Ha választanom kellene… márpedig kell – enyhül meg egy pillanatra, már-már bocsánatkérő mosollyal – úgy az elme lenne az. A szív és a lélek, mint említettem kényesek… s épp ezért különleges bánásmódot, figyelmet, edzésük pedig egészen más módszereket igényel. A szív kiszámíthatatlan és csapongó, a lélek pedig olykor még önmagunk számára is megfoghatatlan. Kétségkívül talán ez rejti érdekességét, izgalmát és nem szűnő ismerni akarását, de… - egy nagyon hosszúnak tűnő pillanatig elhallgat. – Ha nem lenne az elmém… - tekint egyenesen-őszintén az ifjúra, mégis valahol… szelíden. - … úgy érzem nem maradnék egyben. Nem lenne… ami összefogjon. Elolvadnék...
Szavai ugyanolyan halkan és puhán halnak el, ahogyan születtek.
Először pihen meg találkozásuk során, először… nem tesz fel újabb kérdést. Mert kíváncsi… mit kezd kapott „jogával” a vele szemben álló, fiatal férfi.

Habozó hallgatás volt a válasz a figyelmeztetésre; tűnődő, töprengő. Akár olybá is tűnhetett, mintha fontolgatná a dolgot vagy szöget ütött volna a fejébe, de valójában csak azon törte a fejét, hogy miként is válaszoljon erre. Megkapta már e szavakat jó néhányszor, különböző emberektől; általában félvállról véve, udvarias formátumban közölte velük, hogy a legkevésbé sem érdekli a véleményük. A mostani helyzet azonban két szempontból is különbözött az eddigiektől: egyrészt megvolt benne a már sokat emlegetett óvatosság; másrészt pedig, bármily furcsán is hangozzon ennyi idő után, kialakult benne egyfajta tisztelet a lány irányába, ami meggátolta abban, hogy egyszerűen félvállról vegyen bármit is, ami kiszökken a sápadt ajkak közül. Végül rászánta magát a válaszra, tekintetét ismét a higany szempárba fúrva.
- A hozzáállásom ehhez a dologhoz… egyedi, hogy úgy fogalmazzak. Talán butaság is… de a két dolog, őszinteség és bizalom, nem kötelezően összefüggő. Az őszinteségnek több szintje van és ezek közül a legmagasabb igényli a bizalmat: a titkok szintje, az én legmélyebb esszenciájának a felfedése. Ezen titkaim, mint mindenkinek, nekem is megvannak, eltemetve olyan mélyre, ahová csak a megfelelő emberek találnak be. De ezeken felül… miért ne lehetnék teljesen őszinte? Mit veszthetek vele? –szünetet tartott és ismét elmosolyodott; ez azonban nem az a kedves, meleg mosoly volt, ami oly gyakran bukkant fel vonásain; sokkal inkább egy fanyar, (ön)ironikus, hűvös fajta. – Vagyok amilyen vagyok és ezt nem tudom megtagadni. S mint ilyen, jobb, ha már az adott emberi kapcsolat elején fény derül az esetleges összeférhetetlenségekre, mintha csak bizonyos idő után alakul át a szimpátia annak ellentétévé. – vállat vont; ugyanaz a mozdulat, amit már korábban is alkalmazott s azt volt hivatott jelölni, hogy ez csak a személyes véleménye. – Persze, mint mondottam, lehet hogy ez butaság… de az ember nehezen tagadja meg a saját személyiségét.

Partnernője teljesen egyetértett a határokat firtató okfejtésével, ami egy kicsit meglepte az ifjút. Bár sejtette,hogy bizonyos szintig hasonlóan gondolkodnak (ahogy ez már be is bizonyosodott találkozásuk során), de ez volt a legelső alkalom, amikor egy adott témában teljesen megegyezett a véleményük. Persze az is lehet az oka, hogy ez az okfejtés elég kommersznek hatott, nem igazán volt beleépítve semmi egyediség; de Dwayne inkább elutasította e gondolatot és kitartott az első variáció mellett. Ezen felül pedig csendben örült, hogy a mélyenszántó kérdés nem került további boncolgatásra; ha Angelle netalántán rákérdezett volna arra, hogy nála meddig terjednek ezek a határok, akkor bizony elég ingoványos talajra keveredett volna az eszmecsere. Szerencsére ez nem következett be: a hölgyemény az egyetértésen kívül semmit nem fűzött hozzá a dologhoz, az ifjú pedig nem volt indíttatása ahhoz, hogy a vesztébe rohanjon.
…öröm…
A gondolat kiszakadt belőle; éppen akkor, amikor már azt hitte, hogy sikerült túllépnie rajta. Egy pillanatra eluralkodott rajta a düh önmaga felé, hogy gyengesége újfent bajba sodorta, de gyorsan visszanyerte az önuralmát és megpróbálta menteni a menthetőt.
… számomra, hogy egyezik a véleményünk e téren.
Esetlen volt, bárdolatlan s kapkodó. Tekintélyes esély volt arra, hogy Angelle e kiszabadult gondolatfoszlány kapcsán rájön, hogy itt bizony egy titok lappang… de nem volt mit tenni, ami történt, megtörtént. Csak remélni merte, hogy partnernője kitart amellett, hogy nem megy bele mélyebben ennek feszegetésébe.

- Ez legalább valami olyasmi, amiben biztosan hasonlítunk. – válaszolta a Merengővel kapcsolatos kijelentésre; újfent felöltve meleg mosolyát. – Ámbátor az emlékeknek is megvan a maguk haszna, valóban nem ideális a rabságukba kerülni; ugyanakkor teljes mértékben ignorálni sem. – még hozzá akart tenni valamit, de újfent megszólaltak a falak, áthúzva ezzel a gondolatmenetet a fejében. Furcsa volt a kontraszt a gondolat hangneme s a lány külleme között: mondhatni egymás ellentétei voltak… de vajon melyik tükrözte a valós hangulatot? Olyan dolog ez, amit még csak megtippelni sem tudott; ahhoz jobban kellett volna ismernie partnernőjét. Mindenesetre nem törte ezen a fejét oly sokáig, hiszen maga a gondolatfolyam is elgondolkodtató volt.
- Bár igazat kell adnom kegyednek, azt azért nem gondolnám, hogy különösebben nehéz lenne elrejteni egy Merengőt. Kétségtelen, hogy a veszély valós, de talán minimálisra csökkenthető… legalábbis elméleti síkon. Gyakorlatilag azonban jómagam sem folyamodnék soha ehhez az eszközhöz. Majd esetleg néhány évtized múlva, amikor már annyira sok emlékem lesz, hogy nem fog elférni idebenn… - bökött a halántékára, majd újra elmosolyodott. – De ez még kényelmesen messze van, szerencsére.

Angelle nem ellenkezett, ahogy az ifjú a vállára terítette a köpenyt: már ez is meglepő volt kissé, hiszen a hölgyemény eleddig a gyengeség legkisebb jelét sem mutatta; erősnek és magabiztosnak mutatkozott, akár egy kőszikla. Most azonban, azzal hogy elfogadta s ezzel bevallotta, hogy fázik… minimális gyengeség, minimális rés a törhetetlennek látszó páncélon. Ám ahogy Dwayne visszahátrált kiindulópontjára, újabb meglepő események sorozata következett. Az első a falak üzenete volt, mely mintegy megcáfolta az előző másodperceket; majd egy hideg, metsző, szinte gyilkos tekintet, mely akár ijesztő is lehetett volna, ha egy pillanatnál tovább tart; egy újabb rezzenés, hasonló a korábbihoz, ám az ifjú ezúttal megtippelni sem tudta az okát; végül pedig a lágy, kedves köszönet, ami teljes kontrasztban állt a korábban történtekkel. Néhány pillanatnyi ideje volt csak töprengeni a történteken, hiszen a lány válaszra várt, de nem lett okosabb. Érezte, hogy valami lappang a felszín alatt, valamiféle titok, esetleg félelem vagy érzés… de nem is ismerte olyan jól a lányt, hogy ezt ki tudja találni s nem is állt rendelkezésére elegendő idő ahhoz, hogy megfelelően kielemezze a történteket.
- Szóra sem érdemes. – felelte könnyed hangnemben, újfent elmosolyodva. Egy alattomos hang valahonnan az agya sarkából azt sugallta, hogy abnormálisan sokat mosolyog a mai napon, annak ellenére, hogy gondterhelt szívvel indult útnak, de elhessegette az alkalmatlankodót s elreteszelte egy képzeletbeli vasalt ajtó mögé abban a bizonyos hátsó sarokban. Néhány pillanatnyi töprengés után úgy döntött, hogy nem fűz több kommentárt a dologhoz s ebben nagy szerepe volt a lány reakciójának. Talán megérzés volt, talán csak a józan ész szava, de úgy érezte, hogy itt s most nem ajánlatos tovább feszíteni a húrt.

- Ezek az első benyomásaim. Messzemenő következtetéseket vétek lenne levonni ilyen rövid idő után, de szívem mélyén őszintén remélem, hogy nem kell csalódnom. – újabb, szinte menetrendszerű mosoly, ami azt követően is az arcán marad, hogy elhangzanak a lány újabb szavai; sőt, kiszélesedik. – Azt hiszem nincs okom rá, hogy ezért elítéljem. Az emberek túlnyomó többségét az érdekeik vezérlik életük túlnyomó részében. Olyan dolog ez, ami legyen bár kétes megítélésű, a mindennapok része… s mint ilyen, kénytelenek vagyunk elfogadni; ha tetszik, ha nem. – hangjában furcsa felhang csendült: nem volt fájdalmas vagy megkeseredett, de nyilvánvalóan tükrözte, hogy átélt már olyan helyzeteket, ahol kellemetlenül jött ki olyan helyzetből, amikor valakit az érdeke vezérelt.
A falakról visszaverődő gondolatok nyomán töprengő arckifejezés ült az arcára, mintha hirtelen nem tudná, hogy erre most mit is feleljen. Aztán (mily meglepő!) úgy döntött, hogy őszinte lesz. Színre lépése óta első ízben fordított hátat a lánynak s tett két lépést a terem oldala felé, tekintetét az apró ablakon keresztül az égre emelvén.
Ugyan mi? Egyet kell értenem önnel, szerintem semmi. Ugyanakkor mégis; ha az ember szétnéz a világban, nem is lát mást, csak tékozlást s értem ezt elsősorban emberi értelemben. Mindenki elzárkózó, magába forduló, nehezen feloldódó… elrejti, titokban tartja azt vagy azért, mert önző és bizalmatlan; vagy pedig mert azt gondolja, hogy nem is érték. Az emberek többrétegű falakat építenek maguk köré, melyek lebontásához egy élet is kevés… s mindezt számomra ismeretlen okokból. Kegyednek esetleg tudja a miértjeit?
A gondolatmonológ végén visszafordult s egyenesen az ezüstös szempárba nézett; acélkék szemei furcsa, szenvedélyes tűzben égtek, bár ennek oka nem volt egyértelmű.

Figyelmesen hallgatta Angelle álláspontját az irányító háromszög kapcsán s ezalatt szép lassan kialudt szemében az izzás. A diplomatikus válaszra való megjegyzést egy félmosollyal és biccentéssel fogadja, de nem akarja megtörni a gondolati egységet: annál érdekesebb számára a lány mondandójának lényege. Van is benne ráció, ő is látja; ugyanakkor egyet nem tud érteni a dologgal.
- Szerintem az elme a másik kettő nélkül mit sem ér. Ha csak elménk lenne és semmi más, akkor minden ember ugyanolyan lenne, ugyanarra törekedne álmok és vágyak nélkül. – szünetet tartott majd ismét beiktatott egy apró meghajlást. – Elnézést, egy pillanatra elszabadultak a gondolataim; a világért sem akarom kritizálni kegyed véleményét, ne adja Merlin, megtámadni azt… csupán arra kívántam rávilágítani, hogy számomra ez az okfejtés is csak a három elem elválaszthatatlanságát magyarázta meg. Csak hogy… - kezdte, majd elhallgatott. A lány utolsó szavait akarta kiemelni példaként, de eszébe ötlött az a pillantás, arckifejezés s hangnem amivel Angelle ezeket közölte s ez meggátolta benne. Talán rosszindulatú, talán hibás feltételezés; de ez volt az első alkalom, amikor teljesen nyíltnak s őszintének érezte partnernőjét s nem akarta, hogy meg kelljen bánnia ezt a lépést. Így tehát egy újabb apró, bocsánatkérő biccentés következett. – Újfent elnézését kell kérnem; néha elragad a hév s olykor előbb beszélek, minthogy gondolkodnék.

- Ha megenged egy kérdést… - kezdi habozva, óvatosan; mintha maga sem lenne biztos abban, hogy valóban fel akarja tenni ezt a kérdést. Aztán megacélozni látszik akaratát, mert magabiztosabban, nyugodt hangnemben folytatja. – Tisztában vagyok vele, hogy… számos aspektusban különbözöm az emberek többségétől, legyen példaként említve akár az őszinteséghez való hozzáállásom, akár az öltözködésem… akármi. Önnek mi a véleménye erről… rólam? – a nyelve hegyén volt még egy kérdés, de inkább nem tette hozzá; a „flúgos” szó valahogy nagyon nem illett a jelenséghez, amit ő képviselt. – Elsősorban azért érdekel, mert tudomásom van róla, hogy az emberek hajlamosak… különféle negatív jelzőkkel illetni mindazokat, akik tőlük különbözőek. Ez engem általában hidegen szokott hagyni, de bizonyos emberek esetében, például kegyedében… - elharapta a mondatot, de feleslegesen tette: a terem befejezte helyette.
…igenis fontos.
Apró hiba csupán… de talán végzetes.

Dwayne

„A gondolat él, a valóság káprázat”

-   Ne értsen félre… az embernek kell, hogy titkai legyenek. Talán nem a megfelelő szó erre a kiszolgáltatottság, de most ezzel élek… nem lehet senki kiszolgáltatott. Ez létünk, - meglehet kissé erős - túlélésünk alapja, s ha már itt tartunk, valójában a gondolataink is a titkaink. Legalábbis, az a felsőbb erő, mely ide kényszerített minket erre a földre, azért tervezte így, mert így jó… így tökéletes. Ez a terem mondhatnám, megcsúfol mindent, ami a miénk… - hordozza körbe nem vádlón, ám épp elég hidegen és közönyösen a tekintetét. – Ellopja azt és talán olyan kezébe adja, aki nem érdemli meg. Ezért fél itt lenni mindenki, ezért menekülnek erről a helyről... – pillantása visszavándorol a kobaltkék tükrökbe. - Itt a titkok sincsenek biztonságban. Mi mégis itt vagyunk, mintha csak… a tűzzel játszanánk.
Nyílt lapok. Ezúttal az ő részéről. Noha szinte nem mondott velük semmit, hisz valószínűleg Dwayne is így látja a termet. Mégsem tűnik úgy, hogy a fakó teremtés akár csak egy lépéssel arrébb akarna menni…  
Végtére is… őt kevésbé izgatja a dolog. A „legféltettebb titka” közszájon forog… és számos alkalommal tanúbizonyságát tette; magasról tesz arra, ki mit gondol erről. Nem tudják megbántani azzal, ami a lénye legmélyében lakozik – hiszen szereti azt -, nincs olyan, aki vagy ami megvethetné vagy megsebezhetné. Fizikailag gyorsan összeroppanna… de a lényén senki sem találna fogást.  
Valójában… csak a büszkesége és a tartása az, amit megpróbálhatnak megtörni…
Semmije sincs, amit magáénak érez, néha még saját magát sem… Olyan jelentéktelenül fog eltűnni ebből a világból, ahogyan érkezett…
Érzékeli a fanyar, kissé hűvösebb mosolyt, de nem válaszol a feltett kérdésre… hiszen az előbb tette meg…
-   Miért akarná megtagadni, aki? – dönti félre szép fejét. – Ne akarjon senkinek megfelelni, csak magának.
Boncolgathatná ezt a megjegyzést, de nem fogja. Nem akarja. Nem akar köríteni, magyarázni. Csak… segíteni. Még ha halk hangja hűvös is, akár a kora téli, északi szellő.
És különösebb oka sem lenne, hogy a sarokba szorítsa éjszaka látogatóját, még ha a griffendéles ifjú kéretlenül is érkezett. Megvívta a jogot, hogy itt lehessen, a fakó jelenés pedig teret enged neki. Ahogy a kíváncsiságot sem űzi el… noha… takargatja újszerű vendégét.
Nem kutakodik hát nyíltan a kiszabadult, s végül megmagyarázott gondolat után sem. Egy halovány, alig észrevehető mosollyal tudja le, hogy később, esetleg maga vezesse vissza a szálakat ismeretségük halovány árnyékában. Ott, ahol nincsen gondolatokat szavakba gyúró mágia…
Ugyan a sok mosoly nem talál viszonzásra, jómaga is meglepődne, ha külső szemlélőként figyelné viselkedését, gesztusait, amit mond… amennyit mond.
Való igaz, elég szótlan s ritka alkalmak egyike, hogy ilyen hosszasan képes valakivel… beszélgetni. Majdhogynem egyenlőként tekinteni valakire, akit… alig fertályórája ismert csak meg.
-   Mint mindennek, az érdeknek is megvan a maga két arca. Amit tehetünk csupán annyi, hogy igyekszünk a jobbik oldalát nézni… - mosolyodik el, talán némileg bíztatóan, noha, ha ennek tudatában lenne, meglehet gyorsan leolvadna ajkairól az a mosoly. Nem is igazán, mert nem tudatosan tette, hanem mert… nem találna választ leggyakoribb s legakaratosabb kérdésére, mely az ifjúhoz köthető; miért.
A kérdés azonban elcsitul, mikor partnere megfordul. S bár távolodik, a nyitott, átjárónak használt teremben óvatos légmozgása nyomán különös gondolat ver gyökeret fejében;
…Kellemes illata van…
Még jó, hogy az ifjú háttal áll, így nem tanúja annak, ahogy a fakó jelenés állkapcsa összeszorul, mintha legalább az ajkai közül szabadultak volna a szavak. A falak azonban nem csupán az ő gondolatát öltik hangokká, hanem az ifjúét is, így – bár kevés – megvan rá az esély, hogy a gondolat… talán nem is hallható. Még ha maga hallotta is, azt nem mondhatni, értette… az „idegen” köpeny alatt forróság gyúl a szívdobbanás nyomán, ő pedig konokul hallgat, kapaszkodik… a másik alkotta gondolatokba. Ez az egyetlen módja annak, hogy a zavar elejét vegye, ami bizony, végzetes lenne itt… végzetes, mert félő, nem tudná visszafogni a még maga által sem ismert gondolatokat.
… Mert mindannyian mást tartunk fontosnak. Nem más ez, csupán a rangsor átka. Én előre helyezek valamit, amit Ön esetleg hátrébb sorol… a kettő pedig szétcsúszhat ugyanazon pillanatban, ugyanabban vagy egy másik helyzetben, félreértést eredményezve, haragot szülve. Mások vagyunk… épp ezért, az is más, amit fontosnak tartunk… A tékozlás csupán… ennek eredménye…
Visszhangozzák a falak a lágy, mégis tárgyilagos szavakat.
A kobaltkék és higanyszín tekintet újfent találkozik. A különös, szenvedélyes tűzben égő a jéghideggel.
Talán ez volt az a pillanat, amely arra az őszinteségre ösztönözte, ami az ifjút megállásra késztette. Patthelyzet. Lehetne… de nem az. Csupán egy, az időben, a jelenben megdermedt pillanat.
-   Megbocsátom… - hajt fejet szelíden, egy hószín tincs előrefolyik a köpeny takarásából.
Nem fogja kergetni a gondolatot. Majd ha az ifjú úgy érzi, megosztja vele, majd ha a terem úgy érzi, ellopja… megtudja. Az erőszak… nem a hószín teremtés fegyvere.
Így hát hallgat. Hallgatása pedig, ahogyan arra számított, kérdést fial… Nem is akármilyet. Bár talán csak árnyalatnyi az eltérés, kissé tűnődve figyeli az ifjút. Hosszan… meglehet az illendőség vékony határmezsgyéjén egyensúlyozva.
…Érdekes…
Susogják végül a falak.
-   Tudja, hogy megbánthatom, hogy elég közel kerülhetnék ahhoz, hogy fájjanak vagy rosszul essenek a szavaim, melyeket nem a rosszindulat, csupán a puszta tények és saját szubjektív véleményem alkotna. Mégis felteszi nekem ezt a kérdést… Nekem, aki az elméjével fog válaszolni… nem a szívével vagy a lelkével.
-   Nem tudom – folytatja egy szívdobbanásnyi szünet után - Ha ki akarnék bújni a válasz elől, azt mondanám, nem ismerem Önt…
… eléggé …
-    …hogy ez a pár perc – ugyan a terem segít felfedni a valódi miérteket – nem elegendő, hogy szavak közé zárjam, olyan bélyeggel illetve, amely nem méltó Önhöz. Mi az igaz? Amit mi látunk, vagy amit mások látnak? Vagy az, amiről mind a ketten úgy véljük…?
Finom sóhaj kél az ajkakról. Nem akarja a saját maga alkotott rácsok közé szorítani az ifjút, mert ha ez megtörténne, Dwayne nehezen törhetne ki onnét. Ugyanakkor… megválaszolatlanul sem akarja hagyni a kérdést.
Szavai egyenest találnak utat az ifjúig;
-   Nem találok Önben kivetni valót…
Itt akár meg is válaszolhatta volna a kérdést, ez azonban nagyon jól tudja, önmagában mit sem ér. Jobban mondva, az előbb elhangzottak fényében s mégis… igaz. Őszinte.
-   Unalmasnak találnám az együtt töltött időt, ha a véleményünk folyton ugyanazon a csapáson futna… Tetszik, hogy egészen más árnyalatát mutatja a dolgoknak s hogy hisz is azokban. Ahogyan mindenki hisz a saját meglátásaiban…
Meglehet úgy tűnik, egy pillanatra elgondolkodik.
Megtisztelő, hogy a kékszemű ifjú így tekint rá s ad a véleményére, de az a folyton felvillanó miért… nem hagyja nyugodni. Nem hagyja nyugodni, mert valahányszor felcsendül, a szíve akaratosan dobban egyet. Mintha figyelmeztetni akarná valamire… de mire? Nem érti a szív nyelvét…
A gondolatok olyan gyorsan váltják egymást a fejében, egymásba kapaszkodva, hogy a teremnek nem lenne lehetősége összefüggően kinyilvánítani őket. Hacsak nem kiragadni belőle egy-egy szót, de a fakó jelenés nem engedi, míg szólásra nem nyitja sápadt ajkait, s közelebb nem lép egy lépést, hogy hangját némileg visszafogva folytassa;
-   Büszkének kellene lennie. Arra, aki. Rengeteg erénye van… – csillannak a higanytükrök fürkészőn. – Ha mások ezt nem látják… nem érdemlik meg a társaságát, Mr. Winterburn. És ha engem kérdez…
Egy harang szakítja ketté a szavak s velük a gondolat folyamát. A „takarodót” jelző harangszó…
Durván öt percük van visszatérni saját hálókörleteikbe, mielőtt a prefektusok itt találják őket és pontokat vonnak le „esti” kiruccanásukért.
Szelíd mosollyal kér elnézést.
-   … azt hiszem, ideje mennünk – hajtja meg magát finoman s lép el ugyanilyen puhán az ifjú mellett.
Egy pillanatra megáll ott, maga sem tudja miért. Mintha mondani akarna még valamit… de sápadt ajkai nem nyílnak, higanyszín tekintete nem ereszti a boltívet, mely alatt belépett. Halk, szinte nesztelen léptekkel indul meg kifelé.
-   Ó… - szökik ki halkan a fakó ajkak közül, ahogy félúton megtorpan, s válla fölött visszanéz. - … a köpenyét még az előtt visszajuttatom, hogy a Griffendél toronyba érne.
Visszafordul a kapu felé, ajkain puha mosoly suhan át. Megindul… lépteinek suttogását lassan elnyeli a tér, a terem magához ragadja s ringatja őszinte kívánságát;

… Békés álmokat, Dwayne Winterburn …

Érdeklődve hallgatja a lány szavait: talán az első hosszabb, részletesen kifejtett monológ a hószín szépség részéről. Érdeklődve, s ugyanakkor kedvtelve: ha nem is ért egyet a mondanivaló minden egyes aspektusával, lényegileg igazat kellett adnia a mondanivaló lényegének. Különösen az utolsó rész volt az, melyben megszólalásig egyezett a véleményünk s, lám!, egy újabb mosollyal felelt reájuk.
- Pont ez a lényege az egésznek, nem? – tette fel a költői kérdést s időt sem hagyva arra, hogy a lány esetlegesen megválaszolja azt, folytatta. – Ez ad színt az életünknek. Ha nem lenne benne kockázat, akkor teljes monotonitásba fulladna, az pedig… - függőben hagyta a mondatot: talán maga sem tudta, hogyan fejezze be; talán csak a lány képzelőerejére óhajtotta bízni a mondanivaló végét. Kivételesen volt néhány szabad másodperce töprengeni s ezt ki is használta. Furcsállotta, hogy lényegében minden előjel nélkül egy ilyesfajta kinyilvánulást hall partnernőjétől, ugyanakkor valahogy… esedékes is volt már. Visszapörgetve magában az eseményeket rádöbbent, hogy tulajdonképpen még mindig alig tud valamit a lányról; a társalgás túlnyomó részében ő beszélt, míg Angelle leginkább csak hallgatott s mindig éppen annyit tett hozzá a beszélgetéshez, hogy az folyamatban maradjon. Érdekes észrevétel, ámbár felettébb irreleváns; függetlenül a lány minimális nyitottságától, Dwayne élvezte a társalgást… s még ennél is erősebb mozgatórugó volt az, hogy kíváncsisága feléledt odabent. Ez pedig mindig valami olyasmi volt, aminek nem tudott ellenállni.

Tűnődő arccal hallgatja a szavait, majd megcsóválja a fejét s felsóhajt: mintha beletörődő lenne; erőtlen ahhoz, hogy ellent mondjon, ugyanakkor ahhoz is, hogy igazat adjon. A most felvetődött kérdés volt az, ami talán legtöbbet járt a fejében, amin legtöbbet gondolkodott s mindennek ellenére nem jutott megoldásra: a két lehetőség, a két véglet adott volt, ő azonban nem talált olyan középutat, ami ne járna önmaga meghazudtolásával s legmélyebb elvei megcsúfolásával.
- Hiszi vagy sem, ez bennem egy hosszasan érlelődő kérdés immáron – kezdte, újfent szinte teljes őszinteséggel. – Legyek, aki vagyok, teljesen mértékben önmagam; tiszta lelkiismerettel, büszkén, de magányosan. Vagy tagadjak meg a lényem esszenciáját, veszítsek el mindent, amiben eddig hittem… s legyenek barátaim, elfogadjon a közösség. Első ránézésre egyszerű kérdés, sőt, másodikra is… de hosszú évek magánya után azért meginog az ember akarata. Nem, nem is annyira a magány… inkább a csalódások. – megrázta a fejét, mintegy tagadóan. – De tudom, hogy ki kell tartanom azon elvek mellett, amelyek árnyékában eddigi életemet leéltem. Mindennemű kétség pillanatnyi gyengeség csupán.  – A legutolsó mondat talán nem volt teljesen igaz, legalábbis az időt meghatározó szócska. Pillanatnyi kétség volt csupán, mostanra azonban már folyamatosan ott motoszkál a fejében e kétség és nincs igazán tisztában vele, hogy meddig képes még legyűrni ezeket. Megtesz mindent, ami tőle telik; kitart a neveltetése mellett és hisz abban, hogy nem véletlenül olyan, amilyen. Ugyanakkor… különcnek érzi magát, kissé életképtelennek a modern világban, ahol az illem már szürkülő emlék csupán s a tartás, a büszkeség, a hűség s ehhez hasonló fogalmak kizárólag az irodalomkönyvek lapjain bukkannak fel. Talán… ez az oka annak, hogy feléledt a kíváncsisága partnernője iránt; ők sokban hasonlítottak s különösen olyan dolgokban, melyeket a közösség próbál kivetni magából, eltüntetni s megsemmisíteni.
Legalábbis egyelőre úgy tűnik.

- Helyes meglátás… ugyanakkor néha kivitelezhetetlen. – feleli mosolyogva s újfent rajta a kellemes meglepődés sora, amikor hasonló görbületet vél felfedezni partnernője halovány ajkain. Ezt annak jeleként értelmezi, hogy végre Angelle is kezd kissé feloldódni s levetkőzni védőfalakat, amiket valamily rejtélyes ok(ok)nál fogva maga köré emelet… s ez tetszett az ifjúnak, kétségtelenül. Néhány röpke pillanatot leszámítva teljesen érinthetetlennek érezte a lányt, mint valami felsőbbrendű létformát: nem talált rajta fogást, nem tudta miként álljon hozzá s fogalma sem volt róla, hogy mely tereken meddig mehet el. Ha ezek a falak leomlanak, akkor talán egy picit több mozgásteret kap s így fesztelenebbé, személyesebbé válik az eszmecsere. Nem volt ellenére a gondolat.

Gondolati monológja közepette is észlelte, hogy a terem hirtelen nem csak az ő eszméit közvetítette, hanem valaki másét is; ugyanakkor érteni csak egyetlen szót értett belőle: kellemes. Tudta, hogy ha akarná sem tudná félbe szakítani saját gondolatmenetét, ezért meg sem próbálta; felfogta a jelzőt s eldugta agya egy rejtett sarkába, hogy majd arra alkalmas időpontban elővegye s megvitassa önmagával. A lány válaszát érdeklődve hallgatta, de most először szinte egyáltalán nem értett egyet az hölgy nézőpontjával.
De miért nem tudjuk megbecsülni mások értékeit? Miért nehéz elfogadni azt, hogy más másban tehetséges és miért kell ezért, teszemazt, lenéznünk az illetőt? Miért…
A gondolatfolyam megszakadt, ő pedig félrefordította a fejét s a falra bámult, miközben elszámolt magában háromig. Majd visszafordult s újfent meghajolt, újfent bocsánatkérően.
Ismét sikerült kissé elragadtatnom magam…
A kiszabadult gondolat csak félig volt szándékos, félig pedig önkéntelen; nem tudta eldönteni, hogy jelen esetben szükséges-e magyarázkodnia vagy sem… de a terem eldöntötte helyette a kérdést.

Kérdése elhangzása után egy hosszabb szünet állt be, talán a leghosszabb találkozásuk óta; mintha a hószín tünemény érlelné magában a választ… vagy egyszerűen csak azon tűnődne, hogy mit is kellene mondania. A csend éppen abban a pillanatban tört meg, amikor már kezdett volna kellemetlenné válni: először a falak suttogása törte meg, majd ismét egy szóáradat, ami eleddig oly szokatlan volt a halovány ajkak előadásában. Érdeklődve, már-már feszülten figyelte a lányt s koncentrált szavaira. Fontosnak tartott a véleményét, bár mint arra a terem oly kedvesen felhívta a figyelmet, talán maga sem tudta e fontosság okát. Nem vágott bele azon okfejtés után, hogy miért volt hibás döntés feltennie ezt a kérdést; nem vágott bele a lány magyarázkodása után sem… mintha valami megsúgta volna neki, hogy számíthat kézzelfogható, földi halandó számára is érthető és egyértelmű válaszra eme éginek ható tüneménytől.
S végül meg is kapta. Egy kissé tartózkodó, kissé defenzív válasz, de kétségbevonhatatlanul pozitív. Az utána következő magyarázat talán még inkább arra törekedett, hogy semlegesíteni próbálja e pozitív élt; de ez sem tudta teljesen semlegesíteni.
- Tudja… - kezdte a választ s maga is meglepődött, hogy kissé rekedtesen cseng a hangja. – talán bután hangozhat, de valamiképpen éreztem, hogy nem fog megbántani. Kegyed finom modora ezt nem engedné; egy esetleges negatív véleményt is úgy közölt volna, hogy az számomra is elfogadható legyen. Mindazonáltal… köszönöm kedves szavait, igazán a szívemig hatoltak.
Majd a lány újfent megszólalt s egy pillanatig úgy tűnt, hogy talán egy még mélyebben szántó vallomás következik… de ekkor, mint derült égből villámcsapás, megszólalt az a Merlin-átkozta harang; a pillanat elszállt, a szavak a távolba vesztek s már nem is jöttek vissza. Angelle elbúcsúzott s Dwayne sem tehetett mást, mint hogy mélyen meghajol partnernője előtt s egy oldallépéssel szabaddá teszi előtte az utat. Tekintetével követte az elsétáló tüneményt s gondolatai már messze jártak, amikor a leány visszanézett válla felett s tudtára adta a köpeny visszajuttatásának időpontját.
- Ugyan, igazán nem szükséges fáradnia. Ráér vele… - mondta, bár maga is tudta, hogy csak a kötelező illem mondatja ezt vele; függetlenül attól, amit mond, a köpeny ott lesz a toronyban, mire visszaér. Az utolsó gondolat azonban valamilyen érthetetlen oknál fogva megmelengette a szívét. Érezte annak őszinteségét, egyfajta rejtett törődést, ami valamilyen érzelmet takart… vagy talán csak beleképzelte mindezt s a felettébb fáradt agytekervényei tréfálták meg?
- Önnek is, kisasszony. – mondta közepesen hangosan; talán még elért a lányig a hangja. Majd motyogva, mintegy önmagának, megismétli. – Önnek is…
Néhány hosszú pillanatig még állt ott, tekintetét arra a pontra függesztve, ahol Angelle eltűnt a szeme elől, majd sarkon fordult s sebes léptekkel a torony felé vette az irányt.
Volt egy olyan érzése, hogy a ma éjszaka az alvás háttérbe fog szorulni…

//Köszöntem a játékot. : )

Az „utókornak”: bár talán nem annyira jelentős, azt hiszem említést érdemel, hogy egy kicsit, úgymond, „saját formánkra” alakítottuk át a termet és annak működését. Ezt vagy felülvizsgálja valaki, vagy nem; mindazonáltal a hivatalos álláspont az csak az, amit a téma kezdőreagja tükröz.//

[- Szia!]

Clarice és Raquel

 

Alig bírtam kivárni, hogy kiérjek a levegőtlen teremből, és csak akkor ásítsak, hogy a tanárnő ne lássa. Nem lenne jó, ha megsértődne, esetleg még meg is büntetne, legalább Mágiatöriből nem állok rosszul idén. Igaz, ez a mai óra a kétszáz éves minisztériumi rendeletekről ritka unalmasra sikerült. Őszintén, ez kit érdekel? Azóta van újabb rendelet, és megváltoztatták az összes meghozott törvényt is, inkább az érdekes dolgokról szeretne mindenki hallani.
 Ennek a napnak is vége, hála az égnek, nagyon utálom a szerdát. A hét durva része nagyjából túl van élve, holnap még van egy gyógynövénytan, de azt valahogy átvészelem. Igaz, kicsit nehéz kivárni így, hogy pénteken végre leugrunk újra a Roxmortsba, már nagyon rég voltam, kár volt ilyen korán eldöntenünk. Így minden óra kétszer olyan hosszú, a dupla bájitaltan pedig nem túl nyerő.
 Már majdnem a folyosó végén vagyunk, amikor eszembe jut, hogy ott felejtettem az óra előtt, és részben alatt készített rajzomat a padomban. Egy pár másodpercet gondolkozok csak rajta, hogy érdemes-e visszamenni érte, mielőtt gyorsan megmondom a barátaimnak, hogy mindjárt jövök, és sietve elindulok vissza. Nem hiányozna különösebben, de a tanárnő van rajta, és nem biztos, hogy tetszene neki. Szerencsére, az üres teremben megtalálom a rajzot pont ott, ahová tettem. Lehet, hogy nem kellene ilyeneket rajzolnom, de a hátsó padban jól elszórakoztunk rajta.
 Ahogy kilépek az ajtón, és sietve elindulok a többiek után, csak egy taláros alakot pillantok meg, őt viszont hátulról is felismerem. Clarice-t már a hajáról is viszonylag könnyű beazonosítani, de nekem menne a járásáról is. Rég beszélgettünk már, csak leveleket küldözgetünk egymásnak, amit többnyire úgy olvasunk el, hogy hallótávolságban ülünk az asztalnál. A barátaim szerint ez vicces.
 - Szia!- egy pár gyors lépéssel zárkózom fel a tesóm mellé, miközben begyűröm a valószínű büntetőfeladatot érő rajzot a táskámba félig-meddig, hogy aztán visszaakasszam a vállamra. Lehet, hogy tényleg nem kellene órán ilyeneket gyártani, főleg nem mostanában, lehet, hogy kicsit durvábban reagálnának, mint ahogy tavaly tették volna. Persze ki tudja, lehet, hogy nem sértődött volna meg az ostoron és a denevérszárnyakon, bár a lenge ruházatot talán rossz néven vette volna. - Milyen napod volt? Megkaptad a levelem?- rámosolygok Clarice-re, miközben a szinte teljesen üres lépcsőházba érünk, és indulunk el lefelé.
 Ösztönösen kapom el a korlátot, és kapaszkodok bele egy pillanatra, amíg visszanyerem az egyensúlyom, miután elindult a lépcső. Remek. Elsőben imádtam ezt a rendszert, még előbb valószínű remekül elfogócskáztam volna itt, de miután másodikban emiatt késtem el és kaptam büntetőfeladatot, elszállt a varázsuk. Rohadt lépcsők. Egy teljesen ismeretlen ajtó előtt állunk meg, legalábbis, nekem fogalmam sincs, hogy hová vezet.
 - Te tudod, hol vagyunk? Mert nekem lövésem sincs- ahogy Clarice-re nézek, a szemem sarkából kiszúrom a griffes csajt, akinek talán kicsit több ötlete lehet az ajtót illetően. Ők elég sokat mászkálnak a lépcsőkön, valamelyik toronyban laknak, bár azt nem tudom, pontosan merre. Nem is nagyon ismerek griffendélest, legfeljebb látásból, nem igazán szoktak szeretni minket. - Neked van ötleted, hogy hol vagyunk?
 Akár nincs, akár van, nem szeretném kivárni, hogy a lépcső visszataláljon arra, amerre vezetnie kellene. Lenyomom a kilincset, és kinyitom a hatalmas terem ajtaját, amin több ajtó is van. Tehát minden irányban egy folyosó van remélhetőleg, akkor csak keresni kell egyet, ami vissza vezet valami ismertebb területre. Egy pillantást vetek Clarice-re, de ő sem hiszem, hogy itt szeretne álldogálni még egy órát, biztosan jönni fog utánam.
 Teszek pár lépést, de pár méterre ajtótól azért megállok, hogy bevárjam. "Kicsit keveset beszélünk mostanában, a leveleinkben is túlzottan felszínes dolgokról irkálunk egymásnak, azt meg levelek nélkül is tudjuk, hogy ő jó bájitaltanból, én meg próbálok nem megbukni. Pedig pár fontosabb dologról is jó lenne már beszélni valakivel. Jó lenne, ha valakivel tudnék beszélni az…" Ahogy megigazítom a táskát, és a félig belegyűrt rajzom kiesik, gyorsan felkapom, kinyitom a táskát, és rendesen beleteszem. "Na, ezt nem akarom, hogy lássa. Biztos nem tetszene neki, hogy ilyesmit rajz… valami furcsa itt."
 - Szerintem valami itt nincs rendben- csak ahogy megszólalok, veszem észre, hogy a gondolataim hallom vissza, mintha valaki kimondaná őket. És nem csak a sajátjaimat.