A feje tetejére állt terem

Owen Redway pennájából

A folyosón elhaladva a diákok egy figyelmeztető táblákkal ellátott ajtót pillanthatnak meg. A bejárat el lett barikádozva, Frics két jókora deszkát szögelt keresztbe az ajtófélfára, azonban a kíváncsi diákot ezzel sem tudta feltartóztatni.
Belépve a terembe, azonnal megtudjuk, miért is zárták le azt. Amint lábunk elhagyja a küszöböt, feje tetejére áll a világ. A teremben mintha megszűnt volna a gravitáció.
A mendemonda úgy tartja, hogy még az 1800-as években „ment tönkre” a terem, azóta használaton kívül van, a tanárok pedig úgy döntöttek, hogy nem kívánják megjavítani, sőt, megőrzésre méltónak találták a varázslat ezen formáját. A bemenet azért tilos, mert a padok, valamint a réges-rég itt felejtett könyvek és egyéb ingóságok szabadon repkednek a teremben, és nem túl kellemes, amikor az ember feje találkozik az asztal sarkával…

[Hát ez meg hogyan...?]

Kim

Keresnem kell egy olyan helyet, ahol magam lehetek, és ahol nem talál rám senki. Kicsit sok, hogy a setét varázslók lépten-nyomon ott vannak, ahová megyek. Ez nem jó így. Már a klubhelyiség sem a régi, a szobában meg ugye ott vannak a többiek.
Írnom kellene haza már egy baglyot, Apu már biztosan aggódik, hogy régen adtam életjelet magamról. Ezért fogom a kis mugli Parker tollamat meg a gépírópapírt - igen, szigorúan csak erre vagyok hajlandó írni, ha haza küldök levelet - és indulok is valamerre. Mindegy, hogy hová, csak el a nyüzsgésből, el az emberektől, mert ez már sok.
Céltalanul bolyongok, keresem a legjobb helyet, de képtelen vagyok elhinni, hogy nincs egy normális hely ebben a böszme nagy kastélyban, ahol egyedül lehetek, és azt csinálok, amit akarok, anélkül, hogy bárki figyelne.
Megakad a szemem az elbarikádozott termen. Nem tudom, hogy mi lehet odabent, de hajt a kíváncsiság - hátha találok egy rejtekhelyet, ami csak az enyém. Olyasmi lenne, mint a Szükség Szobája. Igen, tudok róla, mert a szobatársaim folyton arról csacsognak egymás között, ezért lehetetlen nem hallani. Nekem is egy olyasmi hely kellene.
Hatalmas szerencsém van, mert éppen senki nincs a folyosón, így kicsit elcibálom a barikádokat és már próbálom is nyitni az ajtót, amely hatalmas meglepetésemre kinyílik. Ha ennyire őrzik, akkor legalább bűbájjal zárták volna be, de ha ennyi eszük sincs, akkor gratulálok a sulivezetésnek, meg a sok sötét és rusnya halálfalónak is. Két ajtón kell átmenni, ezért a kintit mikor behúzom magam mögött, a barikádokat visszaállítom egy suttogva kimondott mobiliarbus igével, nehogy már feltűnjön valakinek, hogy itt bizony járt valaki. Azt még nem tudom, hogyan fogok kimenni, de majd csak megoldom valahogyan.
A sötétben kitapogatom a belső ajtót is, és nyitom a kilincset. Fel sem tudom fogni, hogy milyen látvány tárul elém; mintha Csodaországban lennék! Minden pontosan olyan, mint amikor Alice zuhant a föld mélyére. Csodaország akkor mégis létezik?!
A papírt összehajtom és a farmerom hátsó zsebébe rejtem a pálcám mellé, a tollat pedig csak ráakasztom az egyik zsebemre. Bentebb lépek, és körülnézek.
- Hát ez meg hogyan...? - ámulok el és nézem a rengeteg lebegő tárgyat; vannak itt asztalok, székek, régi könyvek, földgömb... minden!
Még teszek néhány lépést befelé, és egyszer csak azt érzem, hogy a lábam elhagyja a talajt és a levegőben vagyok. Ezt nem gondoltam át eléggé, amikor bejöttem ide, habár, nem tudtam, hogy pontosan mi is vár rám. Most épp egy 1856-os kiadású mágiatöri könyv lebeg el a fejem mellett. Nem is tudom, hogy hova nézzek, lehet, hogy mindenfelé kellene, nehogy nekem jöjjön a tanári asztal vagy az egyik pad.
Éppen fejjel lefelé vagyok - és majdnem jön vissza a reggeli - mikor azt hallom, hogy nyílik az ajtó. Szuper, valaki kiszagolta, hogy bejöttem. Ó, kéthetes büntetőmunka, már annyira hiányoztál!

Freya

Mostanság túl sok olyan gondolatom van, amiket még én magam sem akarok hallani, így ha tehetem, még magam elől is menekülök. Sajnos itt nem áll rendelkezésemre olyan zene, amit nyáron, otthon egész nap tudok hallgatni: olyankor kikapcsol az agyam és nem gondolok egyáltalán semmire. Itt nincs lehetőség ilyen jellegű szórakozásra, szóval ha tehetem, sétálok a Birtokon, vagy egyszerűen felfedezőútra indulok a kastély falain belül. A legutóbbi alkalomkor rájöttem, a Műterem nem nekem való, furcsa lenne megint belépni oda, nem, nem és nem. Újabb helyet kell keresnem, ahol ismét egyedül lehetek, és végre megfejthetem, mi áll a különös viselkedésem hátterében.
Talán beteg vagyok. Igen, lehet, hogy ez a válasz. Egyszerűen be fogok lázasodni, hamarosan egyéb tünetek is jelentkeznek, akkor pedig irány a gyengélkedő. Rossz hollóhátas vagyok, nem nagyon hatna meg, ha lemaradnék valamiről, ott legalább jó sokáig alhatnék, és nem kellene hatodik éve ugyanazoktól az emberektől hallgatnom az unalmas monológokat. Nem mondom, a gyakorlati tantárgyak között van pár érdekes, de mi lehetne jobb annál, mint délutánig aludni? Nekem nem sok dolog jut eszembe.
A betegség gondolatától mindjárt jobb kedvem lett, tudom, nem vall ép elmére a viselkedésem, de állította azt bárki, hogy én normális vagyok? Na látod! Ezen felbuzdulva elhagytam a hálókörletem, és újabb expedícióra indultam ezen a különös helyen. Még mindig tud nekem újat mutatni, ha hiszed, ha nem. Szerintem egy élet is kevés lenne arra, hogy minden egyes pontját megismerjem, de beérem ezzel a héttel is, jóból is megárt ám a sok.
Mi a fene? Ahová figyelmeztető táblát raknak, általában azok szoktak a legérdekesebb helyek lenni. Veszély! Szerintem kevesebb diákot vonzana ide ez a terem, ha csak szimplán itt állna mindenféle tiltó tábla nélkül, az emberek már csak ilyen lázadozó típusok, azt teszik, amit nem szabadna, ettől érzik jól magukat. Én csak reménykedni tudok abban, hogy nem találok itt még egy olyan hülyét, mint amilyen én vagyok.
Nem éppen egyszerű a bejutás, de az ilyen szokta a legjobban megérni. A hajam teljesen összekócolódik, mire átverekszem magam ezen az erődön, de ez legyen a legkevesebb, majd ha legközelebb jövök, felkötöm. Elégedetten lépnék be a kis terembe, ha biztos lábakon állnék. De ez nem a béke szigete, még csak nem is hasonlít hozzá. Egy őrült tyúk lebeg fejjel lefelé, no, még csak egymagam sem vagyok a furcsaságokkal, jobb nem is lehetne...
-Mi a fene ez?
Jobb kérdés nem jutott az eszembe, egyelőre kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy értelmes kérdéseket tegyek fel. Adott egy lány, aki fejjel lefelé lebeg, és ködös tekintettel bámul rám, mint belépőre. Adott vagyok én is, aki nem nagyon rajong az extrém dolgokért, és ezt a helyszínt sem találja éppen kellemesnek, no meg rajtunk kívül itt van még ez a feje tetejére állt terem is, ami nem könnyíti meg a dolgomat. Most én vagyok Samuel Goldhawk, aki megzavart valakit békés magányában, és pontosan úgy viselkedem, ahogyan ő is velem. Nem is értem, miért ítéltem el olyan hamar...

[Cső!]

Kim

Egy pillanat erejéig becsukom a szemem, hagy ne lássam, hogy melyik tanár tör rám ebben a nyugodt, ám mégis izgalmas pillanatban.
Szemhéjaimat kicsiny résnyire nyitom, és ekkor derül fény a legnagyobb meglepetésre: nem tanár érkezett a helyiségbe, de még csak Frics és a barátnője sem.
Égnek – vagyis inkább földnek - álló hajjal lebegek a semmi közepén a mágiatörténet tankönyv és az íróasztal mellett, amikor tudatosul bennem, hogy egy hozzám hasonló egyén bámészkodik a bejáratnál, és gondolom, nem tudja mire vélni a dolgot – kérdése legalábbis erre utal.
- Cső! – köszöntöm a lányt, habár ő nem üdvözölt engem, amit igazából nem is csodálok, valószínűleg nekem sem a köszöntés lenne az első dolog, amit megtennék, miután belépek a terembe, de ezt elnézem neki, hiszen nem hétköznapi látvány valakit fejjel lefelé látni. Még szerencse, hogy utálom a szoknyát, és nem az van rajtam, mert akkor a nyakamban lenne minden, ebben a helyzetben pedig az nem túl szerencsés dolog.
- Üdv Csodaországban! – mondom megint neki vigyorogva, bár szerintem fogalma sincs arról, hogy mi a fene az a Csodaország – nem fest túl muglisan, szóval az is lehet, hogy neki ez egy teljesen hétköznapi dolog, ami ebben a teremben történik. – Gyere, próbáld ki, irtó menő! – invitálom a lányt, hiszen egy buli sokkal viccesebb társaságban, mint egyedül, arról nem is beszélve, hogy ő hátha tud valamit erről az egészről, hogy mi történik a teremben.
Eszembe jut, hogy vajon hogyan fogok innen kijutni? Ha a csaj is csatlakozik hozzám, akkor hogyan fogunk kijutni a kérdés. Az ábrázatát elnézve még ő sem járt eddig ezen a helyen, pedig szerintem hasonló korúak lehetünk, tehát mindketten itt vagyunk már egy jó ideje, mégsem bukkantunk erre a helyre eddig. Lehetséges, hogy valami bűbáj védte eddig és nem látszott – nem lehet tudni.
Az oposszumlét valahogy nem jön be, jó lenne minél hamarabb visszafordulni, mert nagyon, de nagyon rossz dolgok következhetnek hamarosan, ha nem változtatok a helyzeten.
Á! Ott egy láda!
A pálcámat kirántom a zsebemből, és csak remélni tudom, hogy a varázslatok működnek, nem pedig mondjuk visszafelé sülnek el, ami most nem lenne annyira vicces.
- Invito! – kiáltom, és suhintok egyet a varázsvesszővel, s a láda máris ott terem mellettem. Ebben a szorult helyzetben bármi megfelel nekem, de én igazán nem akarok rókázni, mert akkor minek ettem meg a reggelit, nem igaz?
Kapálózva igyekszem visszafordulni a normális fejjel felfelé állapotba, mert a róka már nagyon kikívánkozik a reggelivel együtt de attól tartok, hogy késő lesz…

Freya

Sosem voltam az a társasági lény, de mindig tudtam ezt-azt emberekről. Még ha nem is hallgatózol, akaratlanul felesleges információk birtokába jutsz, és a legtöbb esetben nem jön el az a helyzet, amikor tudod is őket kamatoztatni. Middleton. Egy évfolyamra járunk, csak most sikerül igazán beazonosítanom. Névről a legtöbbet ismerem, de mivel ő még csak nem is a háztársam, nem sokat tudok róla. Félvér, az biztos, és harcias. Az utóbbi éppen elég számomra ahhoz, hogy messziről elkerüljek valakit, így volt ez az ő esetében is. Ha valakinek felvágták a nyelvét, az nem bírja a stílusom, vissza-vissza szól, és barátság semmiképpen nem köttetik. Nem is igen szoktam lányok társaságban látni, ő inkább fiús, azt hiszem. Egyébként a férfiak társasága tényleg szórakoztatóbb tud lenni, ebben legalább egyetértünk. A nők rivalizálása legtöbbször kiütközik.
Nem akarom, hogy táplálja gorombaságom sosem apadó forrását, mert akkor nem nagyon fogunk tudni megférni egymás mellett, de nem fogom hibáztatni, amiért nem tud velem kedves lenni. Már hozzászoktam az emberek hozzáállásához, ahhoz, ahogy engem kezelnek. Jobban mondva ahhoz, ahogy meg sem próbálnak kezelni, mert nincs erre idejük, kedvük. Én sem akarok hát senkihez idomulni, minek is?
Cső? Igazi mugli szleng. Hallottam valamit a mugli bar… na, ilyen dolgokba én inkább nem folyok bele, ezeknek általában a fele sem igaz. Vissza kellene köszönnöm? Minden bizonnyal, azt kívánnák az illendőség szabályai, de azok mikor is érdekeltek engem? Barátságosan fogad, ezért nem akarok nagyon kegyetlen lenni, egy intést megér a lány, vagy legalábbis remélem.
- Most jársz itt először?
Kérdezem kissé megrökönyödve, figyelem, ahogy küzd a gravitációval, vagy éppen annak hiányával, és már attól felfordul a gyomrom. Legszívesebben kiabálnék, már én is fejjel lefelé lógok, mint valami denevér. De igyekszem megőrizni a hidegvérem. Ki kellene várnom, mennyire sikeres a ládába kapaszkodás módszere, ha jobban fog tőle festeni, utána csinálom. A gyomrom mintha a torkomban lenne, és ez nem az a pozitív élmény, amit az emberek más szóval szerelemnek neveznek, na nem, ennek az érzésnek ahhoz semmi köze nincs. Sokkal jobban tudnám hasonlítani a hányingerhez, mint olyan. Nem éppen kellemes hely az ismerkedésre, szerintem ezzel ő is tisztában van, így nem is nagyon kellene törnöm magam, nem? Mármint mikor szoktam …
- Van, aki ezt élvezi?
Behunyom a szemem, nem félek, egyszerűen bizarr és kellemetlen a szituáció. Szeretek két lábbal a földön járni, ez az alapvető jellemvonásom, most pedig egy terem akar megvonni tőle? Nem adom ám olyan könnyen a drága életem!
Még figyelem egy darabig a repkedő tárgyakat, majd megbizonyosodok róla, hogy a pálcám még nálam van. A zsebemhez nyúlok: remek, még nem csúszott ki. Pedig egy óvatlan mozdulat, egy aprócska lökés, és olyan messzire kerülök tőle, hogy úsznom kellene, hogy ismét elérjem. Remélem nincs olyan mókás kedvében, hogy véletlenül felém lebegtessen valamit, vagy ilyesmi, szorult helyzetben nem működik a humorérzékem.

[Igen, eddig még nem jártam erre. De rohadt jó! Leszámítva, hogy mindjárt hányok.]

Kim

Nincs túlságosan elragadtatva attól, hogy velem találkozik idebent, viszont én kifejezetten örülök a látványnak, mert legalább nem egy tanár, vagy Frics jött be hozzám látogatóba. Szerintem a csaj sem prefektus, messziről süt róla, hogy inkább az a rendbontó fajta, aki megkerüli a szabályokat, mint ahogyan néha én is teszem. De szigorúan csak néha, tényleg!
Kérdése, amely arra irányul, hogy voltam-e már itt máskor is, kissé lenézőnek hat, ebből arra következtetek, hogy ő bizony nem egyszer járt már tilosban és kóstolta meg a bűn édes ízét. De ha már ennyire érdeklődőek vagyunk, akkor válaszolok neki, de nem tudom szemtől-szembe mondani, mert éppen most úszik el mellettem egy háromlábú szék, amely a negyediket valamilyen háborús sérülésként elveszítette. Az összes tárgy ilyen egyébként. Defektes, mint az egész helyiség.
- Igen, eddig még nem jártam erre. De rohadt jó! Leszámítva, hogy mindjárt hányok. – közlöm vele vigyorogva, habár a hányással viccelődni annyira nem is humoros, azonban mást nem igazán tehetek, sírni nem fogok, azt soha!
Nagyon jó ötletnek bizonyul, hogy magamhoz ragadtam azt a kis láda-szerű izét, amit voltaképp a rókának szánok, mert valahogyan ügyesen ficánkolva a levegőben sikerül visszafordulnom függőlegesbe – de ezúttal úgy, hogy a fejem fölfelé van.
- Huh, már majdnem azt hittem, hogy jön a róka. – mondom egy kissé megkönnyebbülve a lánynak, aki úgy tűnik, hozzám hasonló problémákkal fog szembe nézni nem is oly soká. Elkapok valami egy helyben lógó csillár-szerűséget, és odavonszolom magam – meglepő módon nem olyan nehéz, mint egykoron a kötélmászás a suliban! – és igyekszem úgy „lógni”, hogy ne forduljak fejjel lefelé.
A leányzó lába alatt sincs többé talaj már, ezt tökéletesen tükrözi az arcára kiült rémület-szerű érzés, és gondolom, hogy ő sem attól fél elsősorban, hogy nekimegy a fejének az asztal, hanem inkább attól, hogy jön a kis vörös. Pedig amúgy a rókák irtó cukik – persze a négylábú, bundás változat.
- Így fejjel felfelé szerintem vicces! – mondom nevetve – De úgy, ahogyan most te vagy, nos úgy annyira nem. Amúgy tudod, hogy miféle helyen vagyunk? – nézek rá kérdőn, meg igazából kíváncsi is vagyok, hogy meddig bírja fejjel lefelé. A vidámparkban sok olyan játék van, ahol fejjel lefelé is kell lógni, de az teljesen más. Itt ha kiöntök egy pohár vizet, az ott marad a levegőben, és meg lehet onnan inni.
- Amúgy te is órára mentél? – érdeklődöm, ha már így összesodort bennünket a sors keze. Nem tudom, hogy jó, vagy rossz dolog ezzel a csajjal lógni – a szó szoros értelmében – mert eléggé megosztó dolgokat hallottam felőle. Nem tűnik valami nagy barátkozós fajtának, de igyekszem kedves lenni vele, hisz nem ártott nekem még semmit, és remélem, hogy nem is fog. Habár, nagyon keresi a pálcáját… őszintén bízom abban, hogy nem forgat semmi olyat a fejében, amit később esetleg megbánhat.