Nyeregtetős padlás

[-Hallgassatok végig, aztán felőlem annak hordotok le, aminek akartok, nem érdekel.]

Nem akarok hallani egy szót sem. Egy szót sem abból, amit Draco vagy Elena mond, immáron úgy érzem, hogy én vagyok az az alkatrész ezen a padlástéren, ami teljesen felesleges. Futnék, de mind a kettejük kezében ott lapul a pálca, és csak egy szavukba kerül, hogy megakadályozzanak. Mind a ketten választ szeretnének, és egyedül én vagyok az, aki előtt a történet teljes egész. Így én kerültem szorítóba, nekem kell válaszolgatnom nekik, magyarázkodnom, pont azt, amit egyáltalán nem szeretek. Lábfejemmel nyugtatólag körzök magam előtt, és készen állok arra, hogy elsöpörve mindenkit fussak el innen a lehető legmesszebb. Olyan messze, ahol egyikük sem talál rám. Még szerencse, hogy a hálókörleteket jelszavak védik, és egyedül én nem vagyok mardekáros ebből a furcsa hármasból.
Több dolog is összeköti most őket, de a legfontosabb az, hogy válaszokat akarnak, kérdéseik vannak, és vádlón pillantanak rám. Draco nem bízik Elenában, Elena nem bízik Draco-ban, és egyikük sem bízik már meg bennem. Még mindig én vagyok a legrosszabb helyzetben... De ebbe magam sodortam, így magamnak is kell megoldanom, nem igaz? Ha az olyan egyszerű lenne... Az, hogy elmenekülök, csak ideiglenesen oldaná meg a problémáim, és amúgy sem vagyok olyan gyáva, hogy megfutamodjak. Ha volt bennem elég bátorság ahhoz, hogy ezt megtegyem, tartozom nekik annyival, hogy feleljek a kérdéseikre. Megbizonyosodtam róla, hogy a kettejük kapcsolatába nem szólhatok bele: ugyan ingatag alapokon nyugszik, de rendkívül erős. Arra is rá kell jönnöm, hogy minden, ami itt történt, Elenának szólt. Nem volt erőszakos, durva, semmit sem tett, ami miatt azt mondhatnám, tartsa távol magát a testvéremtől. Ugyan még bennem is megmozgatott valamit, de ez nem jelenti azt, hogy tovább járom ezt a kacskaringós utat. Ideje ismét önzetlennek és lemondónak lennem, méghozzá a testvérem javára.
Már nem zokogok, némán tűrök minden egyes szitkot, amit felém repít, könnyeim is csak lustán gördülnek végig az arccsontomon. Mintha nekik is tudnék parancsolni...

Ugyan most rendkívül sok dolog áll vagy bukik rajtam, tudom, hogy helyesen kell döntenem. Hazudhatnék, zsonglőrködhetnék úgy a szavakkal, hogy én jöjjek ki belőle jól, de elég volt már a manipulációból és ármányból, ideje végre ismét önmagamnak lenni. Elena jelenléte megkönnyíti a visszatalálást ahhoz, aki igazából én vagyok. Csendes, nyugodt, beletörődő, megadó, kedves, önzetlen, gondoskodó. De vajon ki vagyok én igazából? Az, aki egészen idáig voltam, vagy az, aki az imént voltam? Egyáltalán nem vagyok már biztos benne, ki vagyok, és ez a zavar annyira emészt, hogy nem hagy koncentrálni a helyzet súlyosságára. Ők csak beszélni, én pedig hallgatok, magam elé meredve, némán. Keresem a szavakat, a válaszokat, de nincsen semmi idebent, csak üresség. A percekkel ezelőtt még viharosan kavargó érzések hirtelen lecsillapodtak, és eltűntek oda, ahonnan jöttek. Még csak rájuk sem bízok nézni: Elenában magam látom, Draco eszembe juttatja az imént történteket. Nem akarok emlékezni, és pláne nem tükörbe nézni. Egy ideig azt hiszem nem is fogok tudni.
Nem akarom tovább hallgatni a szitkokat, a gunyoros hangnemben előadott kérdéseket, amiket olyan erővel vág hozzám, mintha minimum megakarna ölni. Tudom, hogy megérdemlem.
Hezitálok még pár pillanatig, felmérem a menekülési esélyeim, annak ellenére, hogy ennek az ötletét már percekkel ezelőtt elvetettem. Egyik sem törődne bele abba, hogy nem felelek, így még csak meg sem próbálkozhatok azzal, hogy csak úgy itthagyom őket. Még nem... Elmondom nekik, amit hallani akarnak, aztán elmegyek, hogy egymás között is megvitathassák. Talán minden egyes lépés fájni fog, de nem fogok visszanézni. Nincs jogom féltékenykedni...

Hallgatni viszont jogomban áll, és amíg mind a ketten be nem fejezik a mondanivalójukat, élek is ezzel a lehetőséggel. Nem szeretném sokáig feszíteni a húrt, nem akarom egyiket sem csenddel kínozni. Elég nagy büntetés az a bizonytalanság, amit most éreznek. És én is megkapom a büntetésemet, ők ketten még csak nem is kellenek hozzá...
-Hallgassatok végig, aztán felőlem annak hordotok le, aminek akartok, nem érdekel.
Próbálok egy kis figyelmet kicsikarni magamnak, hiszen ezt akarták: válaszokat. Én vagyok a tökéletes személy arra, hogy összerakjam a törött képet. Ugyan nem lesz egyszerű elmondanom mindazt, aminek a puszta gondolata is valósággal fizikai fájdalmat okoz, de azért megpróbálkozom. Alaposan elszúrtam, és a tervvel ellentétben nem nekik, egyedül magamnak. Akiben ezzel a legnagyobb kárt tettem, az én vagyok, és nem a kibontakozó kapcsolatuk.
-Ezt az egészet én találtam ki, ti mind a ketten áldozatok vagytok. Véget akartam vetni a kapcsolatotoknak, de visszafelé sült el a dolog... Remélem elégedettek vagytok, most pedig távoznék, még ha ellenetekre is van, többet úgysem tudok mondani.
Meglepően folyékonyan beszélek, még csak szünetet sem tartok egy-egy mondat között. Annyira szerettem volna túlesni rajta, hogy gyorsan végeztem is a rögtönzött monológgal. Tudom, hogy egyikük sem fogja jól fogadni, sőt, mi több, dühösek lesznek majd. De nem egymásra, hanem rám, ami majd ismét összehozza őket, és minden olyan lesz, mint ezelőtt a találkozó előtt...
Elfuthatok, de el nem menekülhetek, ezt én is jól tudom. Inkább túlesek most minden egyes megaláztatáson két irányból, csak zárjuk le ezt az egészet, mielőtt elfajulna. Mit értek utóbbi alatt?  Ha képes voltam ma meglepetéseket okozni saját magamnak, ki tudja, mi történt volna, ha nem lép be Elena... Kell a jelenléte ahhoz, hogy végre észheztérjek, és talán azt hittem, neki van szüksége rám, mégis máshogy érzek most.
Nekem is elkéne egy kis segítség, bár soha nem fogok kérni senkitől. Ha ennek az egésznek vége, igyekszem majd elkerülni a fiút, mielőtt megint valami ostobaságot csinálok.
Jobb a Sorsot nem kísérteni, hiszen az ördög nem alszik...

[- Meddig mentél volna el?]

Vádra váddal felelni olyan, mint tűzzel tüzet oltani: a végén csak hamud marad, az pedig semmire sem jó, maximum talán arra, hogy a másik szemébe vágd újra és újra. Vajon mi is ezt fogjuk csinálni? Elena és én? Addig ordítozunk majd egymással míg bele nem szakad a torkunk és a szívünk, míg végül nem bírjuk elviselni tovább egymást és akkor tudjuk majd, hogy itt a vége? Pont ugyanúgy fog történni minden, mint Vikivel, és előtte mással? Miért zajlik ez mindig így?
Már megint úgy érzem, tudtam én ezt előre, csak nem figyeltem oda a kis hangra. Már megint úgy érzem, nem az én hibám ez az egész, de akkor mégis miért ismétli magát a történelem? Mert nincs új a nap alatt? Ennyi lenne az egész?
Elhallgattatom a kérdéseket, mert most válaszokat várok. Vádaskodom, de csak azért, mert ez a legjobb védekezés, és ha már amúgy is gyanúba keveredtem, akkor legyen még nagyobb a káosz, mert még mindig jobb, ha a végén senki nem ért semmit, mint ha az marad meg bárkiben is, hogy én vagyok a hibás. Akármiről is legyen szó.
Elena végül is teljesen tökéletes magyarázatot ad minden kérdésemre. Nem tudom, tisztában van-e azzal, hogy pont a jó szavakat mondta el ahhoz, hogy elhallgattasson. Érvel az ésszel, érvel ravaszsággal és érvel azzal, hogy valaki más hibázott. Mivel én is általában innen közelítem meg a dolgokat, egy húron pendülünk. Különben is, ha választani kell, hogy az én Elenámnak hiszek, vagy egy griffendéles hasonmásnak, akkor egyáltalán nem nehéz a választás.
Elindulok lassan Lena felé, ezzel távolodni kezdek a hamis testvértől. Ezzel fejezem ki azt, hogy ki mellett állok, hogy kinek hiszek, és hogy kit tekintek mostantól ellenségnek, betolakodónak és hazugnak.
Elena utolsó vádjai nem egészen tudnak felszívódni bennem, nem értem, mire célozhat, de szöget üt a fejemben a dolog. Mert megmagyarázna sok mindent, például azt is, hogy miért hívott Kalina ide engem. Ha olyan akar lenni mint az ikertestvére, nyilván az ő életét akarja élni, bele akar helyezkedni az ő kapcsolataiba, és így jövök a képbe én. Így jön a képbe az, hogy miért nem éreztem jelentős különbséget, sőt, miért éreztem ugyanazt a vonzást.
Eddigre odaérek Elena mellé, már ha nem gyalogol rögvest odébb. Mi mardekárosok nem arról vagyunk híresek, hogy különösebben szeretnénk egymást, vagy hogy buzogna bennünk a csapatszellem. De ha akad egy közös ellenségünk, villámgyorsan igazi csapattá tudunk összeállni. A közös ellenség most nem más, mint Kalina, ami igazából furcsa. Nincs testvérem, de azt hiszem, nem fordulnék vele szembe soha. Nem mintha ismerném a lojalitás fogalmát, de még a saját apámnak se mondom a szemébe, hogy gyűlölöm, főleg mások előtt nem.
Kalina könnyei elapadnak, immáron úgy tűnik, kissé lehiggadva néz velünk szembe, és újra csak azt kéri, amit az imént, hogy hallgassuk meg. Nos, halljuk akkor a magyarázatot, csupa fül vagyok.
Szerintem ahogy a tervet megalkotta, és megtervezte a kivitelezést, az egész nem hangzott ilyen bárgyún és patetikusan, mint ahogy most ez a rövid, dióhéjba préselt összefoglalása a történetnek. Látom, mennyire bánja máris, hogy belevágott ebbe az egészbe - vagy csak azt bánja, hogy lebukott?
Látom, milyen sűrűn pislog a lejáró felé, de az a nagy helyzet, hogy éppen közte és az egérút közt állunk, mintha mi lennénk a karikákat őrző hajtó- és terelősorfal.
Elenának bizonyára van még pár keresetlen szava hozzá. Én kivárom, míg csend lesz. Hatásosabb feltenni egy ilyen kérdést a hirtelen csendben, csendesen, mert úgy nagyobb súlyt akaszt a vádlott lelkére. Én már csak tudom. Anyám mindig ezt a módszert használja, ha bűntudatot akar ébreszteni bennem. Egyedül ő az, akinek ez olykor sikerül.
Sok mindent a fejéhez vághatnék, hogy hogy vette a bátorságot, hogy hogy merészelt hülyére venni, hogy miért vert át, mire volt ez jó és miért hitte, hogy majd megússza... de igazából csak egyvalami izgatja a fantáziámat.
- Meddig mentél volna el?
És tudod, miért nem dühítem fel magam az egészen? Mert vagyok annyira hiú és önhitt, hogy azt higgyem, ennyire vonzó vagyok, és ennyire ki akarta próbálni, milyen lehet a karjaimba bújni, vagy csak az, hogy milyen érzés az, ha egy férfi úgy néz rád, ahogy én nézek Elenára. A nővérére, akire az elhangzottak alapján egyébként is mindenáron hasonlítani akar...
Akihez további kérdéseim vannak, az igazából Elena. Nem baj, ha Kalina elmegy. Furcsa volt ez az egész beszélgetés, de ezen még gondolkodnom kell, most ami fontos az az, ahogy Elena rajtakapott minket, az a fontos, amit ő látott, láthatott. Bármennyire is hízelgő, hogy a nővér és a húg egyaránt belém esett, a nővér most fontosabb.
Azt hiszem, nem fogom megúszni egy-két keresetlen szó nélkül, úgyhogy továbbra sem teszem el a pálcámat, már csak azért sem, mert Elena sem fegyvertelen.
- Mennyit hallottál? - kérdezek először én. Megvárhatnám, hogy nekem támadjon, de jobb, ha én szúrok először. Így nálam az előny.

Draco & Lina
It's the wrong kind of place
It's the wrong time...

Sok furcsa és kellemetlen helyzetbe kerültem már, de ilyenben még soha. Még ehhez hasonlóban sem. Még mindig nem fogtam fel, hogy mi történik. Talán csak azt szeretném, hogy az egész csak egy rossz álom legyen. De nagyon... El akarom hinni, hogy nemsokára fel fogok ébredni. Tán menekülni óhajtok? Megvan rá a lehetősége, de szerintem mindössze azt szeretném, ha az abszurd gondolatok megszűnnének. A kezembe csípek, de nem történik semmi. Még mindig itt vagyok, a mocskos nyeregtetőn. Tehát bármennyire is kívánom, hogy ez ne a valóság legyen, sajnos rá kell jönnöm, hogy mindez megtörténik.
Azt mondják, hogy ha másban nem is, akkor a saját családodban vagy a legközelebbi rokonaidban megbízhatsz. Hát szerintem Linának tökéletesen sikerült megcáfolni ezt a hitet. Hogy bízhatnék egy olyan emberben, aki tönkre akarja tenni a boldogságomat. Mégis milyen testvér az, aki nem tud örülni, ha valami vagy valaki vidámmá teszi a nővérét? Biztos vagyok benne, hogy Lina nem lenne képes ilyesmire, ha nem lennének nyomós okai. Tudom, legalábbis remélem, hogy tényleg azért tette, mert attól fél, hogy újra csalódni fogok. De nem lett volna könnyebb, ha előbb velem beszél? Úgy, mint Jo. Miért kellett egy egész színjátékot kitalálni? Vagy talán nem is miattam csinálta?
Beugranak a mozdulatai, a viselkedése és a szavai. Amit láttam... Neeem! Ez abszurd! Próbálom elhihetni magammal, hogy csak képzelődöm. Mindössze bebeszélem magamnak. És mi van, ha Draco... Mi van, ha Lina megmozdított valamit benne? Hisz annyira hasonlítunk, hogy talán... Draco sosem jött volna rá, hogy az előtte lévő lány nem én vagyok, ha a sors nem így akarta volna. Minek nevezzem ezt? Szerencsének? Hogy a színjáték részese lehetek? Vagy inkább kegyetlenség? Hisz, amiről nem tudok, az nem fáj. Persze biztos feltűnt volna, hogy valami megváltozott, de ha nem jöttem volna ide, akkor biztos azt hinném, hogy valaki szórakozott és még véletlenül sem gondolnék arra, hogy Lina volt az az ember, aki annak érdekében tett, hogy eltávolítson Dracotól. Azt viszont nem tagadom, hogy később nehezebb lett volna bebizonyítani, hogy a személy, aki itt járt, nem én voltam. Merlinnek bizony vicces játékai vannak. Először hozzám küldi Dracot, pont amikor a fiúk hálójába járok, és miután sikerül egymásról levenni az álarcokat és közelebb kerülni a másik igazi énjéhez, úgy dönt, hogy ennyi elég is volt... Nincs jobb dolga, mint az ilyesmikkel babrálni? Vagy csupán nem tudja, hogy mit akar? Még hogy az emberek döntésképtelenek...

Nem tudom hogy örüljek, vagy inkább bánkódjak, hogy mindez most történt, míg az elején. Mennyivel rosszabb lenne, ha ezt akkor látom meg, amikor... Inkább bele se merek gondolni. Azt viszont nem mondom, hogy most nem fáj. De mi bánt jobban? A tény, hogy Lina képes volt erre, a gondolat, hogy talán nem közömbös Draco számára, vagy valami más?
Szerintem pillanatnyilag én vagyok a fölösleges, hisz itt én vagyok az egyetlen, aki meghívás nélkül érkezett. Talán jobb, ha elmegyek, és nem kavarom össze jobban a dolgokat. Lehet, hogy utána még rosszabb lenne. De képtelen vagyok erre. Ez a legalkalmasabb momentum, hogy megtudjam az igazat. Mind a kettőjük itt van. Én meg váratlanul érkeztem. Nem tudják, illetve nem hiszem, hogy volt idejük kitervelni valami hazugságot. Természetesen, van rá esély, hogy tudták, egyszer úgy is lebuknak, így előre kigondoltak egy sztorit.
De tényleg olyan kegyetlenek, hogy ezt műveljék velem? Vagy én vagyok a hibás, hogy aznap este beléptem a fiúk hálójában és így közéjük kerültem. De akkor minek volt az egész színdarab? És a csók? Elég volt! Túl sok a kérdés és elég kevés a válasz. Hiába teszem fel magamnak a kérdéseket, úgysem tudnék rájuk válaszolni. Viszont képtelen vagyok megszólalni, pedig nem kevés mondanivalóm van. Nem szállt el a bátorságom, csak jobban érdekelnek a kérdéseim és az igazság.

Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy észre sem vettem, mikor indult el felém Draco. Nem mozdulok, csupán beletúrok a hajamba, mindössze azért, hogy ne álljak úgy, mint egy szobor. Összeszűkült szemmel nézem a szőkeséget, ugyanis nem értem, hogy miért lépked felém. Miért közeledik? Szorosan megmarkolom a pálcámat. Sosem tudhatom, hogy mi következik. Jobb, ha felkészülök. Mellém áll, de vajon csak fizikailag? Közel van hozzám, mégis úgy érzem, mintha mérföldeknyire lenne tőlem.
A figyelmem megint Lina szökkent. Bevallja. Ő tervelte ki. Minden egyes szava... Olyan, mintha a szívemre taposna, ugrálna. Kicsi darabokra zúzná.. A saját testvérem, az aki még az életemnél is jobban szeretek. A tudat, hogy van mindig is boldogsággal töltött el, bármennyire is titkoltam. De elárult... És most? Még most sem tudom gyűlölni. Dühös vagyok. Csalódott. Ennyi. Semmi utálat, még a leghalványabb jeleit sem érzem. Kinyitom a szám, nagy levegőt veszek, hogy legyen erőm kimondani mindazt, amihez készülök. Ordítani szeretnék, meg akarom bántani, azt szeretném, hogy fájjon neki, ugyanúgy, mint nekem. De egy árva szó vagy hang sem jut ki a torkomon. Ehelyett a bal karomat vízszintesen, szorosan a hasam mellett helyezem el, a jobb könyökömet pedig rátámasztom. A jobb kezem tenyere ökölbe szorul, enyhén lehajtom a fejem, és az ökölbe szorult kézzel támasztom meg, úgy, hogy az ujjak a szám elé kerülnek.
- Hmm... - szólalok meg, mintha minden világos lenne, mintha megérteném, hogy mire volt jó mindez. Csupán ennyit bírok kinyögni. A kezem hideg, az ajkaim pedig forróak. Több ezer hideg hullám járja át a testemet, újra. Vicces, hogy megint áldozattá váltam. Mintha valami zsákmány lennék, amit le kéne vadászni.
Draco kérdésére ismét felpillantok, de a kéztartásom marad. Erre a válaszra én is kíváncsi vagyok. Vajon elment volna a végletekig? Képes lett volna befejezni, amit elkezdett? Őszintén szólva nem csodálkoznék. Lehet, hogy különbözünk, de azért vannak közös vonásaink. Az egyik ilyen például, hogy nem adjuk fel egykönnyen.
Még egy kérdés Dracotól, de most hozzám szól. Teljesen felé fordulok. Meglendítem a pálcámat, ezzel módosítva a kezeim tartásán, de nem azért, mert meg akarom átkozni, csupán gesztikulálok.
- Mennyit is? - az államhoz érintem az éger pálca hegyét – Eleget, talán túl sokat – válaszolok nyugodt hangon. Igazából nem is Draco kérdésére reagálok, hanem a történtekre. Az egész jelenetre, minden szóra, mozdulatra.
Ha Lina elmegy, akkor nem fogom visszatartani. Most túl mérges vagyok, hogy beszélni tudjak vele, megbántani pedig nem akarom, bármennyire is fáj, amit tett. Viszont van egy kérdés, ami azóta nem hagy nyugodni, mióta Lina bevallotta a tervét, de csak akkor teszem fel, ha ő elmegy. Lehet, hogy a válasz megalázó lenne számára, azonban, ha az ellenkezője történne, akkor könnyebben viselném el a szégyent, ha ő nincs köztünk.

[-Ezt már soha nem fogod megtudni.]

Soha a büdös életben nem éreztem még ennyire kellemetlenül magam. Még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy a gondolataimban moderáljam magam, mert nem érdekel. Egy olyan érzés készül feltörni belőlem, amit eddig olyan gondosan fojtottam el, még csírájában. Érzem, ahogy a maró düh végigfut a gerincemen, és egyenesen az agyamba fészkeli magát. A számon érzek minden szitkot, ami kikívánkozik belőlem, de az íze keserű, így időben lenyelem. A szemem szikrákat szór, felszárítva az összes könnycseppet, amik eddig olyan lágy külsőt kölcsönöztek nekem. Francba minden lágysággal és kimértséggel, dühös vagyok, és eszem ágában nincs leplezni. Elfojtani: talán. Nem akarom, hogy a szemtanúi legyenek az első igazi dühkitörésemnek, nem akarom, hogy nagyközönség előtt játszódjon le. De kire is vagyok dühös? Hiszen ők nem tettek semmit. Semmit az ég világon. Hazudtam, csaltam, féltékeny is lettem talán pár pillanatig. Minden bűnös érzés fészket vetett az agyamban, amikről eddig azt hittem, nincs helyük bennem, mert ez nem én vagyok. Csak bámulom őket, összeszűkült szemekkel, elnyílt ajkakkal, tettre készen. A félelem olyan luxus, amit ebben a pillanatban nem engedhetek meg magamnak. Nincs itt az ideje annak, hogy remegő térdekkel, kezem tördelve álljak meg előttük, várva a büntetésemre, a végítéletre, amit a fejemre mondanak. Nincs szükségem okításra, nem érdekelnek a kérdéseik. Nem érdekel semmi sem, még az sem, hogy jelen pillanatban minek is gondolnak engem. Egy aljas, hazug csalónak, aki átakarja venni az ikre helyét, mert az ő élete mérhetetlenül unalmas. A legfájóbb az egészben, hogy az életem tényleg unalmas, és még csak meg sem próbálom kicsit felkavarni benne az állóvizet: mert így kényelmes. Ennek tudható be, hogy nem igazán ismerem, mi az a düh, és hogy hogy kellene megbirkóznom vele. Azonban mielőtt teljesen felemésztene, én fogok ezúttal előbb lépni, előbb gondolkodni, előbb cselekedni. Eddig mindig egy lépéssel le voltam maradva. Lemaradva a nővérem mögött, aki kitörte magának az útját. Lemaradva a háztársaim mögött, akik már olyan érzéseket tapasztaltak meg, és olyan kalandokat éltek át, amikbe én még csak belegondolni sem mertem. Csak az árnyéka voltam magamnak, egy erős testbe zárt gyenge lélek, de ezúttal nem hagyom magam...

Egészen eddig a pillanatig olyan dolgokért is magamat okoltam, amikben nem voltam hibás. Most nyakig benne vagyok, mondhatni minden, ami itt történt, az én bűnöm, mégis haragot érzek, fájdalmat, csalódottságot. Nem szeretném ezt érezni, meg úgy egyáltalán... ácsingózom az üresség után, ami eddig eltöltött engem, és most mégis kitöltötte a helyét valami igazán új.
Nem futni akarok, nem úgy lépni, hogy egy figyelmetlen pillanatuk kihasználva osonjak ki kettejük között. Egyre közelebb állnak egymáshoz, a kiutat szinte teljesen lezárva, de nem érdekel az emberi ajtó, ezúttal nem állíthat meg. Még ha kitartott pálcával és próbálnak megakadályozni, inkább viselem el az átkot, mint a szavakat. Nem akarok semmit sem hallani!
Viszont ők nagyon is beszélnek, még van hozzám intézett szavuk, pedig azt hittem már mindenre választ kaptak. A kérdés azonban nem alaptalan vagy felesleges, olyannyira nem, hogy én sem tudom rá a választ. Hangosan felszisszenek, valami frappáns válasszal akarok felszólalni, de most nem gondolom át a szavaim, csak azt mondom, ami jön.
-Ezt már soha nem fogod megtudni.
Semmiféle éle nincs a mondatomnak, még csak nem is akarok vele elérni semmit. Amit elakartam érni, azután már korántsem ácsingózom. Nem érdekel a kapcsolatuk, vagy hogy mi folyik kettejük között, hiszen ha valakinek, akkor nekem igazán semmi közöm ehhez. Ha nem illenek össze, az idővel majd úgyis kiütközik, nem kellek ide én, és erre csak most jöttem rá. Ők ketten annyira hasonlók, mégis annyira különbözőek, hogy ez hatalmas előnyt avagy hátrányt fog jelenteni kettejük között, de nem én vagyok az, akinek döntenie kell, melyik irányba billen majd a mérleg. Az idő az, aki határozni fog, és nem én.

Úgy érzem, már mindent elmondtam, amit eltudtam, igazából semmi keresnivalóm nincsen ezen az átkozott padlástéren. Örökké emlékeztetni vagy a botlásomra ez a hely. Mert megbuktam mint testvér, mint nő, és nem utolsó sorban, mint ember. Figyelem még darabig őket egymás mellett, és már nem látom magamat Elenában. Ismét visszakerült körém az a gömb, amiben eddig is éltem, és amin túl figyeltem az eseményeket: mint egy kívülálló. Ismét én vagyok az, aki csak a szemlélője a történteknek, és nem szereplője. Megvallom, jó volt pár percig eljátszani azzal a gondolattal, hogy akár rólam is szólhatna a színdarab, de nem való nekem a dráma, nem való nekem semmi. Meg kell, hogy valljam, hogy pont olyan magamnak való vagyok, mint az édesapám. Elvarázsolt, megfigyelő alkat.
Tudom, hogyha egyszer megmozdulok, nem fogok megállni, és még csak nem is fognak tudni. Minden dühöm egy lépésbe sűrítem, nem tudom, figyelnek-e még a szemük sarkából, de nem is áll szándékomba lopózni. Előre lépek, és még soha nem éreztem ilyen magabiztosságot a lépteimben. Úgy érzem, eltudnék sodorni mindent az utamból: beleértve kettejüket is. A falat, amit közösen alkotnak, a testemmel szakítom ketté, és vágok át közöttük. Nem féltékenység vagy irigység vezérel, pusztán a düh. Nem tudom, hogy fogom majd elfojtani, vagy kezelni, csak azt tudom, hogy itt nincs elég levegőm. Minden a történekre emlékeztet, és nem szeretnék emlékezni. Csak beleszippantani a hideg levegőbe, nekidőlni a fűzfának, és az eget fürkészni. Talán ott majd meglelem a választ.


Immár magam mögött hagytam őket, és nem szeretnék visszanézni. A fájdalom nehezékként funkcionálva kezdi el lassítani lépteimet, amint kiérek a látószögükből, és elég messze vagyok, ismét eltűnik a düh, és elönt a fájdalom. Megtorpanok egy percre, hogy elég mély levegőt vehessek ahhoz, hogy ne zokogjak fel hangosan.
Ideje lesz megtanulni elfojtani az érzéseim.
Az összeset.

köszönöm nektek az első lezárt játékom ♥

[- Szóval eleget! És eszedbe se jutott közbelépni? Élvezted a látványt? Szent Merlin, ti mindketten ilyen betegek vagytok?]

Na, hát tökéletesen vége a színdarabnak, a díva levonul a színpadról, a kellékei pedig, vagyis Elena és én, itt maradnak.
Kalina nemcsak hogy elintéz egy undok válasszal, még el is gyalogol közöttünk. Jó már, hogy fel nem lök! Eddig azt hiszem volt némi hmm... reményem, talán, arra, hogy nem csupán egy jól begyakorolt színdarabot láttam Kalinától, hanem mutatott nekem valamit magából, amit még ő sem ismert talán. Nem lehet, hogy ennyire naiv voltam! Nem lehet, hogy nem igazi szavakkal el tudott csábítani, hogy hazugsággal hitette el velem, hogy ő Elena. Ez elég bosszantó, de én sem vagyok csalhatatlan, ami azt illeti. Igaz, kezd már elegem lenni a negatív tapasztalatokból, de még mindig ezerszer szívesebben foglalkozom ezzel, mint...
Nos, mindegy.
Elena válaszol a kérdésemre, de a Pierce-lányokból mintha mostanra kifogyott vona a spiritusz. Ő is csak egy félmondatot vet ide. Szóval Kalina pimaszsága eléggé feldühít, ahogy elsétál, mintha még neki állna feljebb, Elena meg joggal van ugyan felháborodva, de zavar, hogy egy szót sem szól, csak hümmög, nagyon baljóslatú. Fel is fortyanok, amint Kalina kihúzza a lábát, igaz, már csak Elenán tudom levezetni a feszültséget.
- Szóval eleget! És eszedbe se jutott közbelépni? Élvezted a látványt? Szent Merlin, ti mindketten ilyen betegek vagytok?
Talán igazságtalan vagyok, és kicsinyes, meg olyan, mint egy hisztis gyerek, de nem érdekel. Nagyon zavar, hogy Elena nem akar megszólalni, hogy olyan, mint aki mindjárt összeesik, hogy szinte látom, hogy remeg, és én azt hiszem, hogy a dühtől, de nem mond semmit. Legalább üvöltsön velem, vagy mondjon valamit, mondja el, hogy a húga vagy a nővére vagy nem tudom kije mekkora egy szuka, hogy már ezerszer csinált ilyet, mondja el, hogy utálja őt, vagy azt, hogy nagyon szereti és hogy most mekkorát csalódott... csak könyörgöm mondjon VALAMIT!
Kalina már nincs itt. Elment. Már a por is leülepedett a lába nyomán. Igazából mi is mehetnénk, mert ez a hely visszataszító, és már a torkomat kaparja a kosz, de valamiért még mind a ketten itt vagyunk.
Mondani akarok neki valamit, de egyelőre nem teljesen tiszta előttem, hogy mit.

DRACO
What you gonna do?

Egy rejtélyes válasz megadása után, Lina kivonul, és ahogy megígértem magamnak, meg sem próbálom megállítani. Csupán nézem, ahogy elhalad, vagy inkább elszalad, köztem és Draco között. Véget ér a színdarab. Ilyenkor ovációk következnek, de itt más a helyzet. Talán ez nem a színjáték befejező része, hisz két szereplő még a színpadon van. Most már csak ketten vagyunk a padláson. Csak én és Draco. Nem szólalok meg. Várok. Nem én fogom megtörni a csendet. Megtehetném, de nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Nem bánom a szavaimat. Miért tenném? Rajtakaptam őket. Mindössze tudni akartam, hogy mi folyik itt. Talán más nem cselekedne, nem mondaná ilyesmiket, ha ilyen helyzetbe kerülne? Nem érzem magam hibásnak. Engem is becsaptak, de én vagyok az, aki lerántotta a leplet. Nem én dőltem be egy hasonmásnak.
Draco végre megszólal. Fel van háborodva? Még hogy ő? Nem fogom hallgatni, ahogy a martírt játssza, ugyanis nem csak neki hazudtak. Egyben viszont igaza van. Tényleg beteg vagyok, mert ha akarom, ha nem a hidegrázás tanúsítja.
- Vicces, hogy ezt kérdezed! Mégis minek nevezed azt, hogy feljöttem ide? És azt, hogy nem hagytalak őt megcsókolni? Pedig milyen kéjes lett volna a dolog, nem?  
Nem ordítok, még fel sem emelem a hangom. A hangnemem sem éles, mi több! Egészen nyugodt. Talán egy kis gúny rejtőzik benne, de csupán ennyi. Nem áll szándékomban üvöltözni vele. De hagyni sem hagyom, hogy rám taposson. Elég volt már. Nem vagyok lábtörlő.
- Ha már az élvezetnél tartunk… Megmozdított valamit benned? Élvezted a közelségét? - teszem fel a kérdést, ami egy ideje nem hagyta békén a lelkemet. - Valld be! Megkívántad.
Nem tagadhatja le. Láttam, hogy közeledett felé. Ahogy hozzányúlt, és ahogy megérintette. Biztos vagyok benne, hogy nem csak azért viselkedett úgy, mert azt hitte, hogy én vagyok.
Újra elcsendesedem. Várom a válaszokat, a vádakat és a panaszait. Úgy látszik, hogy ez a színdarab nem is egy színből áll. Azzal, hogy Lina magunkra hagyott, újabb fejezet vette kezdetét. Most viszont csak két szereplő van. Lássuk, hogy mi sül ki ebből.

[- Ó, értem, tehát megvártad a legdrámaibb időpontot az antrédra! Nagyon trükkös, mondhatom. És miért is nem hagytad? -]

LET ME APOLOGIZE TO BEGIN WITH
LET ME APOLOGIZE FOR WHAT I'M ABOUT TO SAY

Itt állunk egymás mellett, mégis egymással szemben. Azért jöttem mellé, hogy tudassam vele, mellette állok, hiszek neki. Most azonban mégis egymás ellen fordultunk, komolyan, igazán olyanok vagyunk, mint két kígyó. Nem hazudtoljuk meg magunkat, cseppet sem, igazi mardekáros jellem, ez az!
És én is támadással kezdek, támadok újra és újra, mert félek, mi lesz, ha... Ha? Ha mi történik? Ha rájön az igazságra? Arra, amit én sem értek?
Egyáltalán miről is van szó itt?
- Ó, értem, tehát megvártad a legdrámaibb időpontot az antrédra! Nagyon trükkös, mondhatom. És miért is nem hagytad? - vezetem vissza a kérdést. Tulajdonképp tényleg! Miért is nem hagyta?
Lehet, hogy ő nem kiabál, én viszont hamar el tudom veszíteni a türelmem, ha a másik fél ilyen nyugodt. Mindenki ezzel kerget az őrületbe. Igazából nem kéne felhúznom magam nekem se. Bele kéne süppednem az okklumencia áldásos védelmébe, mert a gleccser, ami olyankor betölti az elmémet, az érzelmeket is lehűti. Meg kéne próbálnom, de nem hagy nekem időt rá.
Olyan kérdéseket tesz föl, amelyeket én is feltettem magamnak az imént és nem kaptam rá korrekt válaszokat. Pontosabban igen, de Elenának nem fognak tetszeni.
Nem tudom, miért nem mondom azt, hogy nem, nem és nem. Azt kellene mondanom, hogy nem.
- Igen. Igen, így van. Élveztem. Hasonlít rád. Nagyon is.
Miért pimaszkodom vele? Miért éreztetem vele, hogy nem számít? Hogy nem számít nekem? Pedig kizárólag azért vagyok itt, mert azt hittem, ő hívott. Még abban sem vagyok biztos, hogy akkor idejöttem volna, ha Pansy vagy Viki ír nekem. Akkor mégis miért szemétkedem vele és vágom a fejéhez azt, ami nem is igaz?
Talán ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból. Talán tudni akarom, tényleg, igazán számít-e neki.
Nem nyugszom, amíg teljesen meg nem kínzom ezt a lányt kívül-belül? Csakugyan nem...
- Na és? - vágom oda még a kérdést, és eljátszom, hogy még én vagyok megsértődve.

Draco
Yeah Babe, I Can Play Your Game

Van ennek értelme? Ha már itt vagyunk, miért nem beszéljük meg a dolgokat? Miért kell szócsatáznunk? Nem mondom, hogy nem élvezem, ugyan már. Talán Draco az egyetlen, aki tudja, mit kell válaszolni ilyenkor, hogy kihozzon a sordomból. De elég türelmes ember vagyok. Sok mindent el tudok viselni. Valahogy megtanultam irányítani az indulataimat. Ugyanolyan lobbanékony vagyok, de már nem dühödöm fel egyből. Megtanultam, hogy sokkal élvezetesebb nyugodtnak maradni, hisz sokan, úgy mint Draco, nem igazán szeretik, ha az “ellenfél” kiegyensúlyozott marad, míg ők elveszítik a türelmüket. Imádom, amikor valaki kiakad, csak mert nem ordítozok vele. Ha valaki ezt hallaná, semmi kétség nélkül azt hinné, hogy bolond, aki ilyenekért rajong, de biztos vagyok, hogy csak addig feltételezné ezt, amíg ki nem próbálja.
- Trükkös? Én inkább briliánsnak nevezném - szólalok meg határozottan - És hagyjam, hogy egy olyan lányt csókolj meg, akiről azt hiszed, hogy én vagyok? - nevetek fel halkan - A te helyedben én hálás lennék, amiért megakadályozták, hogy teljesen becsapjanak - vonom fel a szemöldököm majd vigyorgok. A változatlan hangnemen csipkelődöm.
Vajon miért akarom felidegesíteni? Talán azért, mert dühít, hogy nem tudott megkülönböztetni Linától? Vagy pusztán védekezem, mert ahogy már említettem, nem hagyom, hogy átgázoljon rajtam. Mindig is azt adtam, amit kaptam. Ha gúnyolódik… Tőlem. Nem esik nehezemre ironizálni.
A következőválasza ellenben letörli az arcomról a vigyort. Talán egy fokkal bosszúsabb lettem. Utálom, ha nem tudnak minket megkülönböztetni. Igazad van, Draco. Hasonlít rám. De azért ne felejtsük el, hogy ő nem én. Ennél jobban viszont csak az bosszant, hogy élvezte is a közellétet.
- Ó, igen? - kérdezem meg, úgy hogy semmi érzelem nem tapasztalható a hangomban, vagy az arcomon. Közeledek felé, de nem érintem meg. Mindössze pár milliméter van köztünk - Szóval élvezted?
Szeretek játszani, de a válasza harapóssá tett. Nem akarom, hogy bármit is érezzen iránta. Be akarom bizonyítani neki, hogy mindezt csak azért volt, mert azt hitte, ő én vagyok. Újból megszólal.
- Igazából nem zavar - hazudok. Miért lódítok, amikor mást akarok bebizonyítani neki? Talán csak a saját fegyverével támadok? Vagyis addig nem mutatom jelét annak, hogy bánt, mindaz, amit mond, amíg ő sem vallja be, hogy számára Lina nem jelent semmit? És ha mégis? Ha nem úgy van, ahogy gondolom?
- És tudod, hogy miért? - gonosz vigyorom újra felszínre kerül. Na Draco? Kitalálod, hogy mi az oka?

[- Még én köszönjem meg neked, hogy közbeléptél? Milyen kedves tőled!]

BUT TRYING TO BE GENUINE WAS HARDER THAN IT SEEMED
AND SOMEHOW I GOT CAUGHT UP IN BETWEEN

Tudom, hogy nyugalma csupán az álarca része. Azé az álarcé, melyet egyszer már levettem róla, darabokra törtem. Szerintem ő is pontosan tudja, hogy a gőgöm és a flegmaságom is csak annak az álcának a része, melyet én is nap mint nap viselek - és melyet már ő is lerántott rólam egyszer.
Egyszer.
Aznap, a meccs előtti éjszakán én is azért mentem bele vele abba a furcsa játékba, mert emlékeztetett valakire. Most a húgával is ezért kerültünk közel egymáshoz: mert valaki másnak hittem. Mi ez az őrület? Mindig az eggyel azelőtti barátnőmet keresem? Kicsit mintha le lennék maradva ezek szerint, vagy csak ennyire lassú a felfogásom…?
Úgy alapvetően nem nagyon kedvelem a változásokat. Szeretem, ha valami úgy megy, ahogy mennie kell, a megszokott mederben, mert amint valami változik, alkalmazkodnom kell hozzá, az alkalmazkodáshoz pedig végtelenül lusta és büszke vagyok. Épp ezért volt nekem mindig is kényelmes a Vikivel való viszonyom, elkezdődött, kialakult, most meg már olyan, amilyen, de amíg nem ment tönkre, teljesen jól éreztük benne magunkat mindketten. Csak az a baj, hogy eljegyzést felbontani nem olyan nagy szokás aranyvérűek közt. Inkább élünk nyílt kapcsolatban, minthogy felbontsunk egy ilyen szerződést, éppen úgy, ahogy a válás sem egy elfogadott intézmény. Mind a hagyományok rabjai vagyunk, évszázadok óta.
A tények azok ezek. Hogy akkor mégis mi a fenét várok Elenától? Hát nem egyértelmű? Pontosan azt, amit Vikitől már nem kapok meg. És hogy mit adok cserébe? Nos…
- Még én köszönjem meg neked, hogy közbeléptél? Milyen kedves tőled! – mordulok fel végtelenül gúnyosan, és a hangom is feljebb emeltem.
Most tulajdonképpen azon veszekszünk, hogy összekevertem őt az ikertestvérével, aki pontosan olyan, mint ő, ráadásul erre rátett egy lapáttal, és még úgy is beszélt és viselkedett, mint Elena. Őszintén szólva nem értem, hogy miért kell ebből féltékenységi ügyet kreálni, de ha már ezt szeretné, akkor tőlem aztán meg is kapja az összes indokot egy szaftos kis vitához, ha így akarja. Még akkor is, ha látom, hogy már nem érzi magát a helyzet magaslatán, és a gúnyos kifejezés is eltűnt a szép arcáról. Nem tudom, melyik tetszik jobban, a dühös, a szomorú, a fölényes, az áhítatos vagy a kevély, azt hiszem, nem akarok választani, nekem mind kell.
Hallani akarom a hangjában a csalódottságot, a fájdalmat, a féltékenységet, de ezeknek csak a nyomát észlelem a szavaiban, talán csak a dühöt, azt, hogy felhergeltem. Végre.
- Nem zavar? Az nagyon helyes – vágom rá kicsit összezavarodva, mert nem erre a válaszra számítottam. De a kérdése felcsigázza az érdeklődésemet. – Na miért? – érdeklődöm a legkevesebb lelkesedéssel, sőt, unottan, de igazság szerint nagyon is érdekel.

DRACO
Do you really care?!

Újból álarc mögé bújok? Hát persze! Nem is újból, még mindig. Úgy mint, azon a bizonyos estén, most is, úgy mint mindig. De nem én vagyok az egyetlen. Ha nem tévedek Draco is ezt csinálja. Biztos vagyok benne, hogy mind a kettőnknek egyértelmű, ezek csak maskarák. Egyszer már belegondoltam, hogy milyen lenne újrakezdeni azt a játékot, ami akkor vette kezdetét, amikor a fiúhálóknál jártam. Ismét egy ilyen játékba akarsz belebonyolódni, Draco?
Azt a színdarabot nem kezdhetjük újra, ha akarnánk akkor sem, hisz most többet tudunk egymásról. Talán csak folytathatnánk...
Idegesít-e, hogy nem tud megkülönböztetni a húgomtól? Hát persze, hogy! Őt nem zavarná, ha másnak néznék? Nem akarom, hogy Linát lássa bennem. Nem akarom, hogy bárkire is emlékeztessem. Nem ők vagyok. Teljesen más ember vagyok. Mindenki hasonlít valamiben, de nincs két ugyanolyan ember. Kizárt! Igaz, hogy Linával ugyanolyan külsőt kaptunk Merlintól, de vajon a kinézet jobban számít? Vagy inkább az, amit rejt? Neked melyik a fontosabb, Draco?
Hallom, hogy felmordul, és bár elégedett vagyok, nem mutatom ki. A hangneme sem ugyanaz. Mi baj, Draco? Miért vagy mérges?
- Most meg az a baj, hogy közbeléptem? Ó, én kérek elnézést, hogy nem adtam esélyt kipróbálni milyen is a hamis Elenával csókolózni! - emelem fel a hangom, de rögtön meg is bánom. Unom, hogy nyugodt hangnemen kell beszélnem, amikor legszívesebben üvöltöznék. Legalább a tény, hogy Dracot kezdi elhagyni önuralma, úgy, mint múltkor, erőt ad, hogy ne veszítsem el a nyugalmamat. Úgy érzem magam, mint egy bomba, mely a legmegfelelőbb pillanatra vár, hogy felrobbanjon. Viszont ezt el akarom kerülni. Nem akarom, nem szabad megtudnia, hogy minden egyes szava, a mondatai úgy szúródnak a szívembe, mint a kis tűk. Idegesítő, hogy nem bírom őket kihúzni, de ennél csak az zavar jobban, hogy már a szívemnél jár. 
Nagyon helyes? Vajon mit akar ezzel mondani? Hogy jobb, ha megszokom, hogy nem én vagyok az első helyen? Vagy inkább azt, hogy őt sem zavarná, ha csak a második lenne?
- Ahogy mondod – lépek el tőle, és hátat fordítok neki, mert a következő kérdésemet nem tudnám úgy feltenni, hogy közben a szemébe nézek. Csendben állok és gondolkozom. Miért kérdezném meg tőle? Amúgy is tudom a választ. Nem, inkább nem.
Észreveszem, hogy túl sokat hallgatok, úgy hogy egy másik kérdés mellé döntök.
– Így a legjobb, nem? - teszem fel a kérdést, mert nem szeretném, ha a féltékenységnek bármi jelét is észlelné. 
- Nem úgy nézel ki, mint akit érdekel a válasz – ironizálok tovább. Hallani akarom, hogy tényleg kíváncsi rá, hogy nem unja a beszélgetést... Most viszont úgy érzem, mintha nem csak a párbeszédet találná egyhangúnak, de még engem is. Mit akarsz ezzel elérni, Draco?

[- A kérdésed érdekel, nem a válasz. Felteszed vagy nem?]

BETWEEN MY PRIDE AND MY PROMISE
BETWEEN MY LIES AND HOW THE TRUTH GETS IN THE WAY

Az az igazság... hogy már rég le akarom venni ezt az álarcot, amely immár olyan kényelmetlenül tapad az arcomhoz, mint az alvadt vér a kezemhez. Csakhogy nem hazudtolhatom meg magam. Ha elindítasz egy hazugságod, életed végéig ugyanazt kell hazudnod, mindenkinek, hacsak nem akarod, hogy kiderüljön az igazság. Azt pedig senki sem akarja. Túl nehéz volna szembenézni a következményekkel. Egy hazugságból épített vár pedig sose omolhat a fejedre, ha jó alapokon nyugszik. Az persze lehet, hogy összeroppansz alatta.
Én olykor Atlasznak érzem magam.
Elég volt abból a civódásból, hogy mikor lépett közbe és miért, nemtetszésemet egy hangos ciccegéssel adom tudtára, mint ahogy a türelmetlenségem és az elégedetlenségem is. Hagyjuk már ezt a témát. Őt is megcsókoltam, nem? Miből gondolta, hogy hozzá majd hűséges leszek, mikor a saját menyasszonyomhoz sem vagyok az? Sőt, lassan saját magamhoz se...
"Ahogy mondom"? Mégis mire helyesel? Azt se tudja, miről beszélek. Ne helyeseljen, amikor én helyeselek, mert nem gondolom komolyan! Csak talán azt, hogy jobb, ha hozzászokik ehhez a dologhoz, mert már rég rájöttem: sok mindent el lehet rólam mondani, de azt nem, hogy hűséges lennék bármihez vagy bárkihez. A lojalitás számomra ismeretlen fogalom, de őszintén: melyik mardekáros számára nem? Persze elégtelen csupán a Házakra fogni a dolgot, nem is vagyok ilyen egyszerű. Inkább megvárom, hová akar kilyukadni, még ha el is fordul tőlem és odébb is ballag. Talán ha romantikusabb kedvemben lennék, utána nyúlnék és magamhoz rántanám, nos igen, azzal hamar pontot tudnánk tenni ennek a végére, de ahhoz semmi kedvem. Bűnhődjön csak egy kicsit, forrjon a saját levében és legfőképpen egye meg amit kifőzött.
Tudom, hogy nem azt a kérdést teszi föl, amit akart, mert ennek semmi értelme és a legkevésbé hatásos. Így a legjobb? Mégis mi?
Unott arcomra most valami lesajnáló grimasz is kiül. Ez volt a nagy kérdés? Ez?
- A kérdésed érdekel, nem a válasz. Felteszed vagy nem? - türelmetlenkedem. Ha ismer, ha látott már, ha figyelt már rám valaha, tudnia kell, hogy jobb, ha nem hegedül az idegeimen. Azt nem tűröm. Előbb hagyom faképnél. Egyszer már előtte elpattantak azok a bizonyos húrok, de ez többé nem fordul elő.
Úgyhogy halljuk.
Gyerünk, Elena, bökd már ki.

DRACO
You make me feel so confused...

Ez a beszélgetés felettébb ismerős vizekre evez. Nem akarom azt mondani, hogy a múltkori csók nem esett jól, de nem lehetek mindig ilyen gyenge előtte. A végén meg azt fogja hinni, hogy ugyanazt a végeredményt akarom elérni, amit egyszer már múltkor is sikerült. Viszont egyre kíváncsibb vagyok valamire. Tudunk mi úgy beszélni egymással, hogy közben nem bújok semmiféle álarcok mögé? Vagy még mindig nem bízok annyira a másikban? Ami ezt illeti, nekem pillanatnyilag fogalmam sincs, hogy mi is zajlik köztünk. Talán ezért esik nehezemre kérdéseket feltenni. Nem igazán voltam jó az apró jelek felismerésében, és bár sokat változtam, ez sajnos nem módosult. Nagyon kell koncentrálnom, hogy valamit észrevegyek. Nekem nyilvánvaló, szemmel látható dolgok, bizonyítékok kellenek, hogy igazán el tudjak hinni valamit. A piti, szinte láthatatlan jelekkel nem elégszem meg. És bár néha én sem tudok egyenesen beszélni, mégis utálom, ha találgatnom kell. Tudom, hogy a mellébeszélés jobb, és szeretem a másik fantáziára hagyni a válaszok megfejtését, jelek értelmezését, de engem idegesít, ha valamit nem tudok biztosra. Olyankor tele vagyok kételyekkel és ez bosszant. Nagyon jól ismerem azt az érzés, amikor látni a másik arcán, hogy a szavakat próbálja értelmezni. Vicces és élvezetes, de addig, amíg nem az ő helyében vagyok. Talán ezért is fordultam el. Hogy Draco ne lássa, teljesen összezavar. Bár lehet, hogy nem kell látnia, hogy tudja. Elképzelhető, mi több! Szinte biztos, hogy nálam sokkal jobb emberfelismerő. Feltételezhető, hogy nem is kell a szemembe néznie, hogy tudja, teljes mértében össze vagyok zavarodva. Hisz múltkor is tisztán a tudomására adtam, engem könnyű olyan helyzetben hozni, hogy ne tudjam mit is akar a másik vagy mit is akarok igazán.
Közli, hogy mi érdekli, én meg megrezzenek. Tudtam, hogy nem kellett volna sokáig hallgatnom. Elég nyílváló lett, hogy nem ezt akartam kérdezni, hisz eddig gondolkozás nélkül feltettem a kérdéseimet. Ezek után természetes, hogy feltűnik neki, nem ez az eredeti kérdés. Tudni akarja, hogy mit szerettem volna megtudni, de nem biztos, hogy én tényleg hallani akarom a választ. Lehet, hogy tudom, mit felelne, és attól tartok, hogy igazam van. Milyen gyáva is vagyok… Ha a válasza valóban megegyezik az elképzelttel, akkor… Inkább felteszem a kérdést, amúgy is szeretek biztosra menni.
- Nincs kérdésem - füllentek - Csupán töprengek…
Olyan rossz, amikor a döntésed az egyik pillanatról a másikra megváltozik… Nem bírom feltenni a kérdést. Vagy csupán elszállt a bátorságom? Fogalmam sincs, de egyelőre magamban tartom…

[- Elena.]

THE THINGS I WANNA SAY TO YOU
GET LOST BEFORE THEY COME

Egyre csak telnek a percek és semmi nem történik velünk. Ez égegyadta világon semmi. Nézem, ahogy ránkesteledik, és ugyanígy borít be minket a némaság éjszakája, üres, sivár és fekete, mint azok a nyomasztó görcsök, melyek mindkettőnkben ott vannak és egyszerűen nem tudjuk kiköpni őket. Forgatjuk őket a szánkban, mintha csomót akarnánk rájuk kötni, jobbra-balra tolod, mint egy keserű pirulát a nyelveddel, de végül nem történik
velük
semmi!
Elegem van.
Haragosan sóhajtok, vagy lehet, hogy ez már inkább morgásszámba megy.
- Elena.
Azt akarom, hogy rám nézzen, vagy legalább forduljon felém, ha már elszántam magam a beszédre. Ha ezt nem teszi meg, szíves örömest figyelmeztetem rá, nos nem a legkedvesebb modoromban.
Ha felém fordul, láthatja, hogy két kezem a csípőmre teszem, lentre, még mielőtt úgy néznék ki mint Molly Weasley, lazán, de remélem mégis érezni belőle, mit gondolok. Igyekszem már a testbeszédemmel is egyértelműbbé tenni, mit is gondolok, mert Elenának nem megy olyan jól ez az olvasok a gondolataidban dolog talán mégse.
- Most azon borultál ki, hogy összekevertelek a nővéreddel.
Nem kérdés, kijelentés. A hangnemem olyan, mintha egy háromévesnek magyaráznám azt, hogy ne vegye a szájába a kerti törpét, mert koszos és büdös.
- Ne mondd nekem, hogy soha nem fordult még elő. Igen, megcsókoltam volna, ha nem lépsz közbe. És igen, örömmel. És neked ehhez semmi közöd nem lett volna. Világos? És remélem, tudod, hogy miért nem.
Igyekszem őszintén egyértelművé tenni a dolgokat, még akkor is, ha nem vagyok teljesen őszinte, sőt, fölényeskedni próbálok. Úgy tenni, mintha... mintha nem ő lenne a hibás. Mintha nem számítana, hogy mennyire jól érzem magam vele, még így is, hogy veszekszünk.
- Nos ezek után van még kérdésed? Mert ha nincs, akkor végre távozhatnánk innen, mielőtt kifolyik a szemem a portól.
A nyafogás mellett eszembe jut, hogy amikor Elena feljött, csaknem az ájulás szélén volt, most viszont nem látom, hogy különösebben rosszul lenne. Vajon miért?

DRACO
Everything has a limit!

Úgy érzem magam, mint egy mazochista. A rosszullét ellenére feljöttem ide, a poros, mocskos nyeregtetőre, holott irtózom a piszoktól, nem beszélve arról, hogy allergiás vagyok a porra. Itt vagyok és Dracoval szócsatázom, és ahelyett, hogy elmennék, messzire ettől a porfészektől, csak állok és hallgatok. Töprengek a kérdéseimen, hogy miért vagyok még mindig itt és miért nem megyek el. A legrosszabb, azt hiszem, hogy mindenezek ellenére élvezem, hogy itt vagyok Vele. Még azt sem érzem már, hogy rosszul lennék, bár a hideg-meleg hullámok még mindig táncot járnak az egész testemen.
És ő? Szintén itt van. Kötve hiszem, hogy élvezi a poros, koszos nyeregetőt , de mégis… Itt van. Nem kérdéses, van valami oka.
Kimondja a nevemet, hozzám szól. Bár a hangja haragos, mégis jól hangzik az ő szájából. Nem fordulok meg, még nem merek a szemébe nézni. Elég modortalannak érzem magam, hogy háttal állok annak, aki hozzám beszél, de képtelen vagyok megfordulni. Nem tudom, hogy mit akar mondani, nem tudom, hogy fogok rá reagálni, ezért jobb, ha nem nézek a szemébe. Lehetséges, hogy nem akarom látni a dühét. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehet most az arca, a testtartása és a tekintete.
Folytatja a mondanivalóját. Szóba hozza Linát. Mi az, hogy kiborultam?! És ha így lenne, nem lenne egyértelmű? Nem tehetek róla, hogy van egy húgom, aki olyan, mint én, legalább is kinézetre. Sosem bántam, hogy ketten vagyunk és ez most sincs máskép, de azért nem szeretem, ha összekevernek minket. Ketten vagyunk. Két különböző ember.
Felé fordulok, észre sem veszem, hogy közelebb kerülök hozzá. Nagyjából ott állok, ahol azelőtt álltam, mielőtt eltáncoltam és elfordultam. Csodálkozva, felhúzott szemöldökkel meresztem a szemem, az ajkaim pedig résnyire nyílnak. Az arcomon ki van írva az, amit nem mondok ki. Megkérdezném, hogy miről beszél, de annyira dühítő mindaz, amit mond és maga a hangneme, hogy nem bírok megszólalni.
Folytatja a monológját. Szóval megcsókolta volna… És boldogan megtette volna, ha nem léptem volna közbe. Nem igazán gondolok bele, hogy miért tette volna meg, de igazából most nem is érdekel. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy megtette volna. És folytatja. Panaszkodik? Pont ő? Nekem? Annak, aki minden baja ellenére feljött, hogy lássa, ahogy a húgával enyeleg?
A harag átjárja a testemet, arcom pedig kifejezéstelenné válik. A kezem sebesen emelkedik fel, és ha Draco valamilyen módon nem állít meg, felpofozom. Kiegyenesedem, a karom pedig elfoglalja a szokásos helyét, szorosan a testem mellett. Érzem, hogy csíp a tenyerem, ezért ökölbe szorítom. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Azt hiszem a pillanatnyi düh sikeresen elvakított. Elég türelmes voltam, de nem hagyom, hogy a büszkeségemet tapossa. Nem adom meg neki ezt az élvezetet. Senkinek sem.
- Csupán egy - válaszolok az utolsó kérdésére, halk, mégis mérges hangon - Mit keresel még itt? Menj utána, keresd meg! Fejezd be, amit félbeszakítottam, bánom is én!
Ó, dehogy nem bánnám. Miért képeltem fel volna, ha nem sajnálnám? Sajnos a hangnemem is mást mond. Bármivel előállhatok, hiába. Elárultam magam, azzal, hogy eluralkodott rajtam a harag. Nincs visszaút.

[- Mégis mit képzelsz magadról?! -]

THE ONLY THING THAT'S WORSE THAN ONE
IS NONE

Látom, mindez felbosszantja. Látom az a fájdalmas, dühös és tehetetlen elképedést, hogy egyszerűen nem hiszi el, amit mondok. De igazából nem értem! Mit nem lehet ezen elfogadni? Éppen tisztázni akarom a kapcsolatunk szabályait, ezen ennyire nem kellene megbántódnia! De persze tudom, hogy pont a megbántás volt a célom, tehát az akció tulajdonképpen sikeres volt, a monológom elérte a kívánt hatást.
Olyannyira elérte, hogy azt hiszem, túl is lőtt a célon. Pofon üt. Annyira felháborodom ezen, hogy azt szavakkal nem is tudom kifejezni. Megalázó, dühítő, elkeserítő, fájdalmas, kiborító, és egyszerűen annyira de annyira leereszkedő és beképzelt tett volt, amilyet nem tűrök el. Még a menyasszonyomtól sem, nemhogy éppen Elenától.
Elkapom a kezét, megszorítom a csuklóját, mert ha ő így, akkor én is így. Sajnos egy lányt nem üthetek meg, márpedig a szememben ez a legnagyobb tiszteletlenség: arcul ütni valakit annak tudatában, hogy az nem üthet vissza. Egyetlen egy személytől vagyok ezt kénytelen eltűrni, de az koránt sem Elena.
- Mégis mit képzelsz magadról?! - kezdenek fröcsögni belőlem a szavak, és ha esetleg nem nézne rám, közelebb rántom. A mozdulat már ismerős lehet neki, rángattam már és akkor sem volt ínyére, de nagyon magasról teszek most erre. - Ezt nem tűröm el, világos?! Nem vagyok a szánalmas kis udvarlód, akivel azt teszel, amit akarsz, ne merj kezet emelni rám, mert nagyon megbánod! Megértetted?
Ha nem válaszol, addig csavarom a csuklóját, míg ki nem nyögi azt az igent. Esküszöm hogy kirángatom belőle.
- Megértetted?

Már megint egy dühroham. Rég nem volt ilyenben részem, ráadásul kétszer is ilyen rövid idő alatt. Mindkettő ki miatt? Hát miatta. Nem tudom, ez pontosan mit jelent. Általában mára már teljesen apatikussá váltam a körülöttem zajló eseményekkel szemben, hiszen úgysincs rájuk nagy befolyásom, és nem tudok mást tenni, mint sodródni az árral és teljesíteni a Nagyúr parancsait. Mivel az okklumenciám fala is állandóan védi az elmém, az érzelmek sem képesek rajta átszüremleni.
Kivéve a dührohamokat.
Nem érdekel, hogy hogy érzi magát, nem érdekel, hogy féltékeny és megbántottam, nem érdekel az sem, hogy mi zajlott le eddig a játszmában, mert a játszma minden íratlan szabályát megszegte azzal, hogy megütött, mert ez még annál is rosszabb, mintha arcul köpne. Ezt a játékot szavakkal játsszuk, nem tettekkel. A csók az más. Ez egy pofon volt.