Nyeregtetős padlás

DRACO
Should I protect myself from you?

Szánalmas, hogy kiborultam, de nem szeretem, ha bántják a büszkeségemet. Sajnos elég kiszámíthatatlan vagyok, ha felidegesítenek, vagy megbántanak. Nem tudom miért, de úgy érzem ez volt a célja. Hogy kiboruljak. Hogy lássa, bánt, amit mond.
Fogalmam sincs, hogy miért ütöttem meg. Talán úgy éreztem, hogy képtelen vagyok szavakkal visszavágni. Pont én? Egyáltalán nem jellemző rám, hogy fizikai erővel próbálok valakinek fájdalmat okozni, hisz elég jól bánok a szavakkal. De ezt most nem is bánom. Megérdemelte. Ha azt akarja, hogy fájjon nekem, hát legyen. De ne várja el tőlem, hogy keresztbe tett kezekkel végignézzem és hallgassam.
Elcsattant a bizonyos pofon. Elcsodálkozom. Te szent Merlin! Mire képes a düh…
Egy kéz, ami megmarkolja a csuklómat, visszahoz a valóságba. Megpróbálom kiszabadítani magam, de nem tudom. Draco elkezd beszélni, én pedig oldalra fordítom a fejem, mint akit nem érdekel a mondanivalója. Közelebb ránt magához. Újból megpróbálom kiszabadítani a csuklómat, de sikertelenül. Utálom, ha rángatnak, de ha egyszer nem engedi a csuklómat… Nincs más választásom, végig kell hallgatnom.
Eléri, hogy a szemébe nézzek. Látom, hogy dühös és már nem én vagyok az egyetlen, aki kiborult. Beszél és beszél, én pedig csak hallgatok. Amikor azt mondja, hogy nem az udvarlóm… Olyan furcsán hangzik ez a szó. Viszont a fontosabb, hogy egy kérdés fogalmazódik meg bennem. Ki is nekem Draco?
Figyelek a monológjára, mely egy kérdéssel fejeződik be. Túl makacs vagyok, hogy válaszoljak. Amúgy meg megérdemelte a pofont. Eddig csupán egy embernek engedtem meg, hogy így beszéljen velem, ilyen hangnemen.
Érzem, hogy elkezd csavarni a csuklómon, de bármit is csinál, nem fogom kimondani az igent.
- Ó tényleg? És mit teszel?! Kevés dolog van, amit megbánok – szólalok meg, de nem válaszolok a kérdésére.
Megint megpróbálom kihúzni a csuklómat a markából. Senki se engedje meg magának azt a luxust, hogy cibáljon.
Összeszorítom a fogaimat. A düh már rég eluralkodott rajtam, de most még mérgesebb vagyok. Nem ez az első, hogy fájdalmat akar okozni.
Utoljára megpróbálom kiszabadítani magam, és ha most sem enged, akkor kénytelen leszek más módszerekhez folyamodni.

[- Igen, azt látom]

THE MORE I SEE
THE LESS I KNOW
THE MORE I WANT TO LET IT GO

Még neki áll feljebb! Még ő van megbántva! Esküszöm, hogy nem értem ezt a lányt. ÉN vagyok megbánta, ő sértett meg ENGEM, és NEKEM van jogom elégtételt venni, gúnyolódni, nem neki! Ha nem lovalltam volna bele magam ennyire ebbe a kis harcba, ha nem akarnék győzni mindenáron, ha nem lenne ilyen fontos hirtelen az, hogy fölékerekedjek, most ellökném a kezét, undorral lépnék hátrébb és hagynám faképnél, de nem. Most nem.
A dühöm úgy cibálja őt, mint egy rongybabát, én pedig nézem, ahogy a markom egyre jobban és jobban szorítja őt, az ujjaim szinte már fájnak, ahogy fájdalmat okozok neki. Nekem fáj.
Nem tudom, mennyire üresen és ostobán hangzik a fenyegetésem. Ijesztőnek és durvának szántam, de nem az és ezt jól látom Elena dacos arcán. Ez csak jobban felbosszant. Felesel, és egyre jobban dühít a viselkedése. Dühít és bánt és vérig sért vele, legszívesebben elpanaszolnám valakinek, de már nem vagyok az a nyápic, sírós kisfiú, aki egykor voltam. Magam küzdök meg és szállok szembe a problémáimmal, még ha az a saját nyafka hangulatom is, vagy egy komisz bakfisboszorkány, aki nem borul térdre előttem.
Beváltom az ígéretem. Nagyon meg kell hogy bánja, amiért ilyen hangot enged meg magának velem szemben.
Megragadom a vállát, és előre tolom, egész addig, míg a háta el nem éri a legközelebbi gerendatartó oszlopot. Ekkor megállok előtte, pálcás kezem ugyancsak a vállán, és ha nem szorult volna a pálcám a markomba, félő lenne, hogy kibököm vele a szemét.
- Igen, azt látom - válaszolok neki, csak hogy ne lehessen az övé az utolsó szó. - Elég szégyentelen vagy, nem, Elena?
Majdhogynem leribancoztam. Kíváncsi vagyok, erre vajon kapok-e végre tisztességes feleletet, vagy megint csak a szája lesz nagy.

DRACO
I'm shameless when it comes to loving you

Egyre erősebben szorítja a csuklómat. Nem értem, hogy mit akar ezzel elérni, de úgy szorít, hogy a kézfejem elkezd zsibbadni. Fáj, de meg sem nyikkanok. Csak nézem, dühösen. Nem értem, hogy miért nem teszek semmit. Ha ez valaki más lenne már rég megátkoztam volna, majd miután végeztem, semmi lelkiismeret-furdalás nélkül itt hagytam volna, heverni a poros, mocskos padláson. Világos, hogy Draco elméjét a düh ködösíti be. De mégis mit képzel magáról, hogy ráncigál a csuklómon fogva, miközben nagy erővel szorítja? Azt akarom, hogy vegye észre, nem egy holmi bábut tart, hanem engem. Azonban az agyam leblokkolt. Tisztában vagyok vele, hogy, cselekednem kell, de semmi ésszerű ötletem nincs, amivel megértethetném vele, velem nem bánthat így. Mellesleg még mindig nem érzem azt, hogy hibás lennék bármiért is. Ő az, aki rám akar taposni, aki meg akar bántani és fájdalmat okozni, és ezt minden egyes szavával, mozdulatával bizonyítja be. Mintha valamilyen tárgy lennék, amit irányítani akar, és azt szeretné, hogy úgy ugorjak, ahogy fütyül. Bármit csinálhat, de ezt nem fogja elérni. Már nem vagyok befolyásolható, illetve nem annyira. Jobb, ha ezt az eszébe vési.
Elengedi a csuklómat és a vállamnál ragad meg. Hátrálok, amíg a hátam bele nem ütközik a legközelebbi gerendatartó oszlopnak. Felszisszenek, de nem is a fájdalomtól, inkább a meglepetéstől. Miután a halk hang elhagyja a számot, beleharapok az egyik ajkamba.
Elegem van. Ha ő így játszik, akkor én is. Nem hagyom magam. Nem vagyok egy rongybaba, akit össze-vissza dobálgathat. Több tiszteletet várok el. Úgy vélem elég türelmes voltam, de ha egyszer nem ért szóból, de pofonból sem... Nem vagyok hajlandó mindezt eltűrni. Lehet, hogy másnál bevált, de nálam nem fog. Ha azt reméli, hogy térden állva bocsánatért fogok esedezni, hát akkor várhatja. Nincs okom ezt tenni.
A szemébe nézek, de nem felelek a kérdésére. Azon gondolkozom, hogy nem adok neki választ, azonban nem szeretném, ha azt hinné, nem is figyelek rá.
- De nagyon is élvezem. Viszont ez elég vicces kérdés volt tőled. Attól, aki végigment a fél évfolyamon. .. – ironizálok. A szavak úgy fröcskölnek ki a számból, mint egy kígyó fogaiból a méreg. Idegesít, hogy így beszél velem. És azt sem szeretem, ha sorokba szorítanak, Draco pedig pont ezt csinálja. Szükségem van egy kis szabad térre. A testi fölénye vitathatatlan, de ettől függetlenül nem lehet mindig ő a vezérállat. Felemelem a pálcám.
- Reducto! – mondom ki gondolkozás nélkül az átkot. Minden olyan gyorsan történik. Talán ez egy elsietett döntés volt…

[rolling in the deep]

WE COULD HAVE HAD IT ALL
rolling in the deep

Nem vagyunk jól.
Egyikünk sem.
Nincs ez így jól.
Mostanában azt, amit akarok, mintha csakis ilyen durva eszközökkel tudnám megszerezni. Mintha nem is ismernék más módot rá. Talán soha nem is ismertem. Nem tanítottak meg rá. Vagy aki elkezdte volna, az soha nem fejezte be, hanem inkább cserben hagyott.
Hát miért kér rajtam számon bárki is bármit?
Kik vagytok ti?!
Rántok egyet rajta, de nem történik semmi. Hiába szorítom, hiába nyomom az oszlopnak, hiába akarom, nem megy.

A szavai eltalálnak, átsuhannak rajtam, és a legsötétebb részük benn ragad, a többi elszáll. Dühömben általában mindent a másik fejéhez vágok, ami csak a kezembe akad. Olykor szörnyű dolgokat ordibálok. Igen, tudom. De mindezt kiváltja valami. Mindig mindennek van oka. Ebben az egyben szine vallásosan hiszek. Mindennek van oka. Mindennek van előzménye és következménye. Mindenről általában mi tehetünk.
Ujjaim már jéghidegek, annyira szorítom a csuklóját, szinte érzem, ahogy a pulzusa lelassul. A durva és erőszakos szorításból görcsös kapaszkodás lett. Miért?

Harcolunk egymással. Miért? Miért akarnám legyőzni? Pont attól veszíti el az érdekességét, ha legyőzöm őt. Csak addig érdekes, amíg meg nem kapom?
Nem, ez így nem igaz.
De belefáradtam már ebbe. Most nem szerez örömöt a civakodás. Most már eljutottunk arra a pontra, hogy csak  fájdalmat okoz.
Bár szakadna le velünk a padlás, és esnénk bele a mardekárosok tányérjaiba...

Le akarom venni róla a kezem.
Volt ott egy pillanat, mikor láttam a pálcáját.
Aztán éreztem a taszítást a mellkasomban.

Nem repülök messzire, a következő oszlop itt van tőlünk alig pár lábra. Az oszloppal pontosan a gerincem ütközik, és egy pár pillanatra bennszakad a levegő a tüdőmben. Aztán megtalálom az egyensúlyom.
Ránézek, de nem látom őt. Egyedül a célpontot látom, és az üvölt az agyamban, hogy megátkozott, nekem pedig vissza kell vágnom.
Obstructo. Incarcerandus. Capitulatus.
Vajon elég?
Elég már?

Elég?...

DRACO
Don't hate me because i disagree

Több területet akartam és megkaptam. De milyen áron?
Látom, ahogy hátrarepül, nekivágódik az oszlopnak és a padlóra kerül. Rémületemben elejtem a pálcám, és a kezemet a szám elé rakom. A gondolatok csak úgy pörögnek az agyamban. Mi van, ha súlyosan megsérül? És ha ezért örökre meggyűlöl? Tényleg ezt akartam?
Nem, nem ezt akartam, de ezt váltotta ki belőlem. A szavai, a beszédstílusa, az erőszakossága, a fájdalom, amit okozott és minden.
Csak állok és nézem, és fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Ha odamennék hozzá, akkor ellökne magától. Emellett hülyét csinálnék magamból. Először megátkozom, aztán meg segíteni akarok neki? Tudom egyáltalán, hogy mit akarok? Nem vagyok teljesen biztos benne, de egy valami kétségtelen. Legszívesebben odarohannék hozzá. Még bocsánatot is kérnék, amiért megátkoztam. Azt hiszem úgy éreztem, hogy nem tudnék máshogy kiszabadulni a kezei közül. Már volt, hogy jól éreztem magam ott, de most… Ez teljesen más helyzet volt. Sokkal durvább. Talán nem is azért átkoztam meg, mert több teret akartam, hanem azért, mert fájt, hogy így bánt velem. Hogy engem akar hibáztatni, amikor nem tehetek arról, ahogy ő sem, hogy Lina meg akart óvni. Tőle.
Nem gondoltam volna, hogy eddig fajulnak a dolgok. Nem akartam bántani, csupán követtem a játékot, amit elkezdett. Talán túlságosan is belementem. Nem kellett volna…
Állok, és nézem. Még mindig. Meg vagyok lepődve… Magamtól, attól, amit tettem, és akivel megtettem. Nem szokásom valakit megátkozni, csak nagyon ritka esetben. Általában szóban elintézem, de Dracoval nem olyan könnyű működni. Ő tudja, hogy mit akar, én nem, viszont tisztában vagyok azzal, hogy mit nem akarok. Most viszont hagytam, hogy a düh eluralkodjon rajtam. Elvesztettem az eszem és mi lett a végeredmény?!

Leeresztem a kezem, de a szívem hevesen dobog. Teszek pár lépést, talán kettőt-hármat. Nem merek nagyon közeledni. Talán félek attól, amit látok és Draco reakciójától?! Nem tudom…
Megállok, várok még pár pillanatig, majd megszólalok.
- Draco?
A hangom remeg, ahogy a kezem és az egész testem. Újra érzem, ahogy a hőhullámokat össze-vissza szaladgálnak a bőrömön. Hallanom kell a hangját. Tudnom kell, hogy jól van, és nem sérült meg.

[- Mit akarsz?!]

HE ATE MY HEART
HE A-A-ATE MY HEART

Bizonyára bevertem a fejem is, mert pár másodperc kiesik. Mi az ördög! Nem kellene, hogy egy egyszerű, pitiáner kis Reducto ennyire nagy hatással legyen rám. De túl közelről talált el és túl közel csapódtam bele ebbe az oszlopba.
Talpon vagyok, de olyan erősen kapaszkodom az oszlopba, mint az előbb Elena csuklójába. Azt hiszem, ha elengedném, összecsuklanék itt helyben, ami valljuk be, igen-igen kínos szituációhoz vezetne. Ráng a föld alattam, pont úgy, mint egy defektes repülő szőnyeg, de végül mély lélegzetvételekkel összeszedem magam.
Vágtak már a falhoz. Ütöttem már be a fejem. Ennyitől nem pusztulok el. Nem, kedves Elena, ne is álmodj erről.

Meghallom közeledni, a szemem sarkából látom is, és kihúzom magam.
Meghallom a hangját, ahogy szólongat, és dühösen vágom oda neki:
- Mit akarsz?!
Nem ajánlom neki, hogy túl közel jöjjön. Nem ajánlom neki, hogy hozzám szóljon. Semmit nem ajánlok neki, csak azt, hogy fogja be a száját és takarodjon el innen. Hiszen ennél jobban már csak pontosan azzal tudna megalázni, ha most elkezdene sopánkodni és sündörögni körülöttem, nyöszögve és makogva, meg még fel is segítene. Akkor aztán igazán azt kívánnám, hogy tűnjön a pokolba.

Nem tudok már úgy nézni rá, nem tudok már úgy állni előtte mint eddig. Vége van. Megint nincs már álarc, ami megvédene, nincs kemény burok, amiről lepattan minden féltékenység és sérelem, nincs már min gúnyolódni, mert én vagyok a szánalmas, én.
Most azt kapod, amit látsz.
Hátrahajtom a fejem, hogy megmozgassam a nyakam, hátrasöpröm a hajam a szememből, és nem akarok ránézni, úgyhogy inkább elfordulok. Ez a védtelenség sérülékennyé tesz. Nagyon zavar.
- Mégis mi a fenét akarsz? - ismétlem meg a kérdést, kicsit idegesebben. Ostobaság, de más nem is jön ki a számon. Rápillantok, aztán félre. Igyekszem összeszedni magam, mert ez nem maradhat sokáig így. Kezdem újra felépíteni a burkot, a megmaradt magabiztosságból, melyet a sértődöttség táplál.
- Ha akarnálak, ezer apró darabra átkozhatnálak, te szerencsétlen. De így is épp elég rosszul nézel ki.
Ami azt illeti, tényleg sápadt, de egyelőre nem veszek róla tudomást. Nem érdeke. Most én vagyok az áldozat.

DRACO
I'm holding on your rope
Got me 10 feet off the ground
And I'm hearin' what you say
but I just can't make a sound...

Elég alattomos tett volt tőlem, hogy ilyen közelről és ilyen hirtelenül támadtam Dracora. Hogy nem adtam semmi jelet vagy hangot szimbolizálva azt, hogy átkozni készülök, és jobb, ha felkészül. De hogy a fenébe jelezhettem volna neki, ha a düh hirtelenül uralkodott el rajtam? Nem direkt volt, csak elegem lett abból, hogy bűnösnek akar kikiáltani. Az egész olyan gyorsan ment végbe, hogy még én sem fogtam fel a történteket.
Az agyamban egyfolytában lejátszódik a jelenet. Megátkozom Draco, hátrarepül, neki az oszlopnak, majd a padlózatra zuhan. Újra és újra és újra. A szívem kihagy egy-egy dobbanást minden egyes alkalommal, amikor a teste lerogy a padlóra.
A folyamatos lejátszásnak Draco talpraállása vet véget. Látom, ahogy az oszlopba kapaszkodik, az aggódó tekintetem fölött pedig az összevonódott szemöldököm áll. A történtekről egy újabb kérdés merül fel bennem? Vajon ki károsabb a másik számára? 
Bár haragosan fordul hozzám, a hangja megnyugtat. Halvány boldogság áramlik be a testemen, amikor megszólal. Tekintetem nem változik, mert attól függetlenül, hogy beszél nem biztos, hogy nem esett nagyobb baja, hisz úgy fogódzkodik az oszlopba, mint aki attól félne, hogy bármelyik pillanatban összeeshet.
Nem válaszolok a kérdésére, és mióta itt vagyunk, nem először csinálom ezt, mert igazából nem akartam semmi különösebbet, csupán hallani a hangját.
A szemem úgy ragadt Dracora, mint légy a légyfogóra. Nem bírom elfordítani a tekintetemet róla. Pedig most kéne a legkevésbé így bámulnom. El kéne szégyellnem magam, hogy megátkoztam valakit, csak azért, mert nem úgy beszélt, illetve viselkedett velem, ahogy szerettem volna. Nem átkozhatok meg minden egyes személyt, aki megengedi magának, hogy szemtelenül viselkedjen, illetve beszéljen velem. Hova vezetne ez?
Nem néz rám. Újból. Megint elvesztettem a figyelmét vagy pusztán el akar rejteni valamit? Hátrahajtja a fejét, majd kisöpri a hajat a szeméből, de ezután sem találom a tekintetét, mert elfordul.
Megismétli a kérdését, de a hangneme más. Nem teljesen, csak egy kicsit eltér az előbbitől. Több benne az ingerültség. Egy röpke pillanatra találkozom a tekintetével aztán újra sehol. Megpróbáltam a szeméből olvasni, de túl kevés időm volt, hogy bármit is ki tudjak deríteni belőlük.
Ezúttal sem válaszolhatok a kérdésére. Nem tudok. Mit mondhatnék neki? Hogy igazából csak hallani akartam a hangját és ezért mondtam ki a nevét? Ennél szánalmasabb választ keresve sem találnék, de a legrosszabb, hogy igaz.
– És mi tart vissza? – reagálok a mondatára. Végignézek magamon. Olyan idegesítő, hogy nem tudom, hogy nézek ki. Most figyelmen kívül hagyom, hogy szerencsétlennek nevezett és a külsőmet bántotta, mert lehet hogy igaza van. Lehet, hogy már jól látszik, ahogy belül érzek. Azonban nem hinném, hogy bármi joga lenne engem kritizálni, hisz ő sem mondhatja magáról, hogy jól fest.
Vajon Dracot ennyire megviselte az átok, vagy csupán vele is az történik, ami velem? 

[- Nem fogok leállni veled párbajozni Pierce. Pont veled.]

MAYBE I HAD SAID SOMETHING THAT WAS WRONG
CAN I MAKE IT BETTER WITH THE LIGHTS TURNED ON?

Egy pillanatra megtört a burok. Egy pillanatig védtelen voltam előtte. Egy rövid pillanatig alkalma lett volna rá, hogy ha akar, behatoljon, vagy felökleljen, vagy eltiporjon, de ő egyszerűen nem tett semmit.
Soha nem tesz semmit. Ha teszek felé egy lépést, elhátrál, ha megérintem, eltáncol a kezem alól, ha magamhoz szorítom, eltaszít, egyenesen a legközelebbi oszlopig. Hogy igazodjak ki rajta? Még ha tudnám is, hogy mitől fél, hogy tudnám kezelni? Hogy győzhetném meg őt bármiről, ha magamat sem tudom meggyőzni?
Akarom? Kell? Hát persze! Olyan telhetetlen és kicsinyes vagyok, mint a lepkegyűjtő, ha különleges példányt lát. Tulajdonképp senki mást nem érdekel, de ő belepusztul, ha nem lesz az övé. Talán nem nyugszom addig, míg tűhegyre nem kerül Elena is, míg meg nem rebben a szárnya még utoljára, legyen fekete denevérbőrből vagy pelyhes galambtollból, mindegy. Csak legyen enyém az utolsó rezdülés, az utolsó dobbanás. Legyen enyém egészen, hogy aztán ráunva lecserélhessem.
Milyen furcsa, hogy féltékeny vagyok, akarnok és erőszakos, ha a páromról van szó, én magam ellenben soha nem ismertem a hűséget.
Nem akarom már az erőmet fitogtatni. Eddig se tettem. Sosem nyers erővel győztem le az ellenfeleimet, hanem cselszövéssel, árulással, fondorlattal, és van, ami sosem változik. A módszereim sem. Nem vagyok egy egyenes ember, aki kertelés nélkül kimondja, mi nyomja a szívét. Akkor sem tudom kimondani, mit gondolok vagy érzek, ha már teljes mértékben meggyőződtem a másik megbízhatóságáról. Soha nem hagyta még el a számat az, hogy "félek", sem az, hogy "szeretlek". Csak akkor, mikor meg kellett volna ölnöm Dumbledore-t, neki, Vikinek, egyetlen egyszer. De akkor azt hittem, nem élem túl az éjszakát.
Néha komolyan azt kívánom, bár úgy lett volna.
Úgy érzem magam, mint aki egy szűk cellában próbál levegőhöz jutni, de nem képes rá. A szemem sarkából látom Elenát, és legszívesebben két kézzel kapnék felé, de én elfordulok. Ő nem szól. Én sem. Képtelen vagyok megszólalni. Saját gátlásaim válnak démonokká, akik bevarrják a rést a számon.
- Nem fogok leállni veled párbajozni Pierce. Pont veled.
Mi tat vissza? Egy gúnyos kacaj azért tartozik még a válaszomhoz. Mégis mi tartana vissza? Hogy annyira UNOM már a fenyegetőzést és a harcot, hogy az valami hihetetlen? Nem sokan nézik ki belőlem, de egy lánnyal ha kettesben vagyok, nem éppen az az első ami eszembe jut, hogy vérre menő piti veszekedéseket folytassak vele. Szeretnék én is megnyugodni. Szeretném, ha nekem is megbocsátana egyszer valaki. Szeretném, ha egyszerűen csak átölelne, hozzám bújna, elhallgatna és felmelegítené a bennem terpeszkedő gleccser szélét legalább, mert lassan teljesen törékenyre fagyok.
Különben is, túlságosan nagyot estem és zsong a fejem, de ezt eszem ágában sincs bevallani Elenának. Nem kell tudnia, hogy sebezhető vagyok. Nem vagyok az.
- Tőlem akárhogy átkozódhatsz, toporzékolhatsz, pofozkodhatsz, akkor sem leszel több a szememben egy buta kis libánál. A nővéred ezerszer jobb társaság nálad.
Ott rúgok bele, ahol csak tudok, mindent előveszek, ami egy kicsit is fájhat neki. Nem feltétlenül kell, hogy igaz legyen az, amit állítok, de ezt ő nem tudhatja.
Ez az én harcmodorom...

DRACO
You are running around leaving scars...

Úgy érzem, itt az ideje, hogy véget vessek ennek a drámának. Azt hiszem, még mindig nem sikerült felfognom a történteket. Az agyamban újra és újra próbálom őket lejátszani, de valamiért mindig megakadok. Idejöttem, Draco és Lina kettesben voltak. Kiderült, hogy Lina egyedül tervelt ki mindent, erre Dracoval nem elkezdünk veszekedni? Miért? Talán, mert féltékeny vagyok? Hát hogyne lennék. Hisz arról van szó, hogy Draco nem tud megkülönböztetni a húgomtól, és bármikor… Bármikor félreértés történhet. Most már Linán sem tudok igazán kiigazodni. Ezek után fogalmam sincs, hogy mit érez, vagy hogy mit akar…
Ez túl sok volt egyszerre, és már nem bírom tovább. Ha jobb passzban lennék, talán nem ez lenne a helyzet, de most egyszerűen nincs kedvem kiutat keresni. Feladom, de csupán azért, mert nem látom értelmét, hogy folytassuk a vitát.
Igazság szerint valami olyasmit csinálnék, amivel elérhetném, hogy Draco soha többé ne tévesszen össze a húgommal, de nem leszek olyan meggondolatlan. Inkább visszalépek. Gondolkoznom kell, és itt, az ő társaságában, ez képtelenség. Már attól is összezavarodok, ha közelebb lép hozzám. Nem! Most nincs ehhez erőm. Annak is örülök, hogy még állok. El kell fogadnom, hogy ez nem az én napom, nem az én csatám és nem itt a helyem.
Hátat fordít, én pedig oldalra nézek. Ehhez is lenne pár hozzátennivalóm, de most már eldöntöttem. Nem öntök több olajt a tűzre.
Bármennyire is azt szeretném, hogy a szavai csupán téli szellőként haladjanak el mellettem, nem ez történik. Mindegyik belém szúródik. Idegesít, hogy ilyen lekezelő, és legszívesebben újra megátkoznám, de tudom, hogy ettől nem fogom jobban érezni magam. Kíváncsi vagyok, hogy pontosan, hogy érti azt, hogy pont velem, de eszem ágában sincs megkérdezni. Ezzel csak egy újabb szócsata venné kezdetét.
Gúnyosan nevet, én pedig lehajtom a fejem, jobb kezemmel megtámasztom a homlokomat, bal kezem alkarja pedig merőlegesen a hasamhoz tapad, és felsóhajtok, mint akit hidegen hagy mindazt, amit mond. Érzem, hogy égek. Nem csak a kezemmel, az egész testemmel. Annyira rossz, hogy már csíp a szemem.
Nem szólalok meg. Mozdulatlanul várom Draco következő támadását. Tudom, hogy nem hagyja ennyibe a dolgokat és azt is, hogy ha én nem beszélek, akkor ő meg fogja törni a csendet. Nem kell sokáig várnom, újra meghallom a hangját. Ezzel betelt a pohár.
- Azért mert… - pillantok rá felkészülve egy újabb kérdésre. Visszavágnék, de lemondok a revánsról.
A kezeim most szabadon lógnak a testem mellett. Félrenézek, lenyelem a mondanivalómat, majd a padlóra szegezem a tekintetemet. A fejemet csóválom. Nem mondok semmit, csupán keserűen nevetek. Kinevetem. Nem őt, hanem az egész helyzetet. Nem fejezem be a kérdésemet, mert a csend mindig is idegesítőbb, hisz fogalmad sincs, hogy mire gondol a másik. De nem ez az egyetlen ok. Rájöttem valamire, és egyre rosszabbul vagyok tőle. Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki a mászóka egyik keskeny vasán csúszott meg és a földre érkezve kiszorította a levegőt a tüdejéből. Talán Lina azért jobb társaság, mert nem olyan óvatos és keményszívű, mint én… Most már tudom, hogy mit szakítottam félbe. Megakadályoztam, hogy megadja Draconak azt, amire szüksége van. Egy kis nyugalom, kikapcsolódás, hogy egy pillanatra megfeledkezzen mindenről.
Szótlanul elfordulok, és a kijárat felé veszem az irányt. Még mielőtt kijutnék, megállok, felveszem a pálcám, majd elhagyom a helyiséget. Már csak egy tennivalóm van, bár nem hiszem, hogy ezek után sikerülni fog... Átaludni a nap maradék részét.

Köszönöm a játékot! ♥

Leverton N. Hale

*Szükségem van egy nyugodt helyre, ahol nem kell csinálnom semmit, csak ülni, és nézni ki a fejemből. Egyszerűen nem hiányzik most az iskola zajos forgataga. Egy kicsit, csak egy kicsit, had legyek végre egyedül. Már elegem van belőle, hogy az iskola szinte a börtönöm; csak azért mert mugli születésűnek számítok. Tudjukki, meg az egész hülye halálfaló banda eltakarodhatna a francba. Féltem a családom, félek, hogy valami bajuk esik, vagy lelepleződnek. Ha ez így megy tovább, komolyan megszököm.
Egyetlen menedékem maradt, a rajzaim; azok legalább hűek hozzám, és nem olyan… hagyjuk. Most éppen a padlás felé tartok, nem járkálok ide sokat, mert félek az esetleges találkozásoktól azzal az átkozott macskával, de most jól fog jönni az általában kihalt helyiség. Remélem senki nem fog megzavarni, valami újabb baromsággal. A mappám szokás szerint a kezemben van, a cerkáim, meg egyéb rajzeszközök a táskámban, amit általában magamnál hordok.
Felérve lehuppanok, az egyik szegletben, és mivel itt nincsenek rendes ablakok, és kissé félhomályos az egész helyiség, egy rakat gyertyát veszek elő, majd egy pálcaintéssel meggyújtom őket, és a levegőbe varázsolom a világító viaszdarabokat. Így már mindjárt hangulatosabb az egész. Nincs most határozott célom a rajzolásra, így csak előveszek egy cerkát, és szórakozottan firkálgatni kezdek a papírra. A figyelmem elkalandozik, így nem is nagyon figyelek oda, hogy éppen mit alkotok, csak úgy rajzolgatok.
Tíz perc után rápillantok a lapra, és meglepett nyögés hagyja el a számat. Nem gondoltam volna, hogy ezt még le fogom valaha rajzolni. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy a lapra pillantok. A nagyszüleim élettelen testét firkantottam le. Azóta küzdöttem ezzel a képpel, amióta meghaltak… nem akartam lerajzolni. Most már mindegy.
Döbbenten meredek a képre, és egyszerű mozdulatlanságba merevedek. Nem, ezt nem akartam látni. Nem ezt akartam csinálni. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és a kép elhomályosodik. Majd a sós cseppek legördülnek az arcomon… Mérges mozdulattal törlöm le őket. Nem szeretek sírni… de itt legalább nem lát senki.*

[Lyra]

Lyra

Karácsonyi ajándék. (:

Kellene valami elhagyatott hely, valami olyasmi, aminek nem számít, ha egy kicsit kipingálom vagy csak meg tudom magam húzni addig, amíg lapok tömkelegére próbálom a fejemben kavargó képeket összerakni. Valami olyan kellene, ahol a macsek se jár, nemhogy a madár. Egyáltalán van ilyen hely ebben a kastélyban? Én csak remélni tudom.

Egyelőre csak találomra mászkálok a folyosókon, hátha valamelyiken rátalálok álmaim helyszínére, ami most tökéletesen megfelelne számomra. Nem szokásom ilyen határozottnak lenni, de ha rám jön az ötperc és az alkotási vágy, akkor nehéz megállítani. Most még az sem érdekel, hogyha esetleg a falfirkáimmal lebuknék, mit kapnék értük. Ezen még ráérek dilemmázni, először is fel kellene őket vinni a falakra és majd csak utána agyalni ezeken az apróságokon. De egyáltalán minek is akarom én összefirkálni a kastély régi falait?

Na, ez tényleg jó kérdés. Igazából fogalmam sincs. Szeretek rajzolgatni, bárhol, bármikor és bárhová, és néha elég rendes adrenalinfröccsöt tud nyújtani a tilosban való falfirkálás. Talán lehet, hoyg pont ezért szeretem? Mert néha jó tilosban járni? Nekem csak ilyen egyszerű dolgok maradnak, nem vagyok képes, vagy nem is akarok olyan kaliberű dolgokat összehozni, mint az a Pottergyerek anno. Jó nekem a háttérben szépen csendben, csak festék legyen meg üres fal. Onnantól kezdve meg jön minden magától.

Már a főépületben koptatom a cipőm talpát, és kezd a kétségbeesés úrrá lenni rajtam. Egyáltalán találok számomra tökéletes helyet, vagy az alkotási vágyam hamarosan elillan és akkor feleslegesen jártam le a lábaimat? S ekkor jön a csodás felvilágosodás. Ott a nyeregtetős padlás, az tökéletes lesz szinte minden szempontból.

Szinte a másodpercek töredéke alatt felértem a vágyott helyre. Először semmi szokatlant nem láttam és köbö úgy örültem a helynek, mint majom a farkának. Vagy még sokkal jobban. Aztán ez a gyorsan jött örömforrás ugyanilyen gyorsan elapadt, amikor megláttam a lebegő gyertyákat. – Mi a franc!? – szaladt ki a számon akarva, akaratlanul. Csak add, hogy ne az az átkozott Frics legyen az, csak ne ő, lécciiii. – imádkoztam magamban. Ő most pont nem hiányzik az életemből.

Minden félelmemet legyűrve, na meg a kísértést, hogy kegyetlen gyorsan elpucoljak innen, összeszedem csöppnyi bátorságomat és beljebb lépdelek, hátha igazából nincs itt senki sem, csak azokat a nyamvadt gyertyáit hagyta itt. Aztán megpillantom a vörös hajú szemüveges lányt, aki ott gubbaszt az egyik szegletben, közvetlenül a gyertyák alatt. Remélem nem valami szellemidéző szeánszot zavartam meg. – fut át a gondolat a fejemen. – Szia. ööö… bocsi, zavarok? – kérdezem tőle, és csak ekkor szúr szemet az a néhány könnycsepp az arcán. Na basszus, akkor ez nem szellemidéző szeánsz volt… Egyszerre nyugodok meg kissé és ragad magával újból a kétségbeesés, hogy mégis mit csináljak. –Ööö… akkor én inkább megyek és keresek egy másik eldugott falfelületet, amit összefirkálhatok. – Mutatok magam mögé és már éppen fordulnék meg, amikor meglátok egy mappát és pár rajzhoz szükséges felszerelést. – Te is rajzolsz? – szalad ki belőlem a kérdés, mindenféle átgondolás nélkül. Most már a kíváncsiságom is fel lett keltve, szóval lehet, hogy maradok egy kicsit, és ki tudja, lehet, hogy egy újabb barátot is szerzek. Már hogyha a lány nem az antiszoc fajtából van. – Egyébként minden okés? – kérdezem tőle, bár ez egy eléggé hülye kérdés volt a részemről, de nem akarok érzéketlen bunkónak tűnni.

Leverton N. Hale

*Csak ülök, és nézek magam elé, elhomályosult szemmel... mégis mit tehetnék. Olyannyira el akartam kerülni ezt, és mégis beleszaladtam. Egy kis figyelmetlenség volt az egész, néhány elkalandozó gondolat, és máris kész a sírás oka. Nem is veszem észre, hogy valaki feljön ide; csak akkor, mikor megszólal. Valószínűleg észrevett, csodás, mindjárt végighallgathatom a gúnykacajt, meg hasonlókat. Gyorsan, egy mozdulattal letörlöm a könnyeket, de az arcomon még jól látszanak a nyomai. Egy fiú az aki rám talált, és láthatólag ugyanolyan zavarban van, mint én magam.*
- Szia, hát...
*Mégis mit mondhatnék neki. Azt, hogy zavar, és inkább kopjon le, de gyorsan? Nem kenyerem a bunkóskodás, az nem az én stílusom, de most vagy egy támogató kézre, vagy magányra lenne szükségem. A kettő közül eddig egyik sincs meg. Bólintok, mikor azt mondja elmegy, majd meglepetten pillantok fel, a kérdésre.*
- Igen, rajzolok.
*Felelem, de a hangomba most egy kis szomorúság vegyül, a meglepettség mellett. Általában vidám vagyok, meg minden, de mindenkinek lehetnek rossz napjai azt hiszem én most éppen egy ilyet fogtam ki.*
- A kérdésed alapján te is alkotsz.
*Mondom immár kicsit jobb hangulatban, hiszen ha netalán egy rokon lélekre akadok, abból még jó is kisülhet. Márpedig a jelek szerint egy közös szenvedélyünk már van.*
- Persze, miért is lenne bármi gond, csodás a világ, nincs semmi probléma.
*Egy kis gúnyos felhang, nem is ismerek magamra, de valahogy ez a keserűség benne maradt a hangomban. A könnyek utolsó maradványait is igyekszem letörölni, bár a fiú nem tűnik túl cikizősnek, de aztán ki tudja? Egy kissé összeszedem a rajzcuccaim... maradjunk annyiban, hogy még mindig nem nagyon mutatom meg senkinek, ez az én kis saját naplóm, ha úgy vesszük; azt meg nem szokás mutogatni mindenkinek. Bedobálok pár cerkát a táskámba, mikor a mappám kicsúszik a kezemből, és egy rakat rajz szétterül a padlón.*
- Na tessék, már csak ez hiányzott...
*Csóválom a fejem, és igyekszem sietve összeszedni a lapokat; rémlik egy kicsit a srác arca, lehet, hogy egyszer már őt is lerajzoltam.*

[Lyra]

Lyra

bocsi, hogy ennyit kellett rá várni...

Ő is zavarban. Én is zavarban. Basszus, most mihez kezdjek?! Felmerül bennem az esetleges távozás lehetősége, ezt egy kicsit félénken ki is nyilvánítom, de aztán eme nagyszabásúnak egyáltalán nem nevezhető terv mégis kudarcba fullad, amikor kiszúrom a rajzait. Pár papírdarab képes maradásra késztetni. Ez egyrészt köszönhető a hirtelen feltámadt kíváncsiságomnak, másrészt az ember ritkán fut össze itt olyan emberekkel, akik szintén szeretnek és vagy tudnak rajzolni. Vagy csak én keresem őket mindig rossz helyen, vagy nem látom a fától az erdőt? Na, mindegy is, most nem ezzel kell foglalkozni.

Nem tűnik túl vidámnak, lelkesnek meg aztán végképp nem, amikor választ ad a kérdésemre. – Talált. Süllyedt. – erősítem meg a lány kijelentését egy apró mosoly kíséretében. A távozási szándékom ez által egy minimális mértékben csökken, és az se nagyon zavar, hogy úgy néz ki, hogy ma már egyáltalán nem firkálok össze itt semmiféle falat. Talán valahogy majd túlélem ezt a hatalmas katasztrófát. Ha pedig nem, akkor így jártam…

Valahogy sejthettem volna, hogy egy számomra idegen lány – bár ismerősnek ismerős, de szerintem még egy percet nem beszéltem vele a mai találkozásunk előtt – nem fogja velem megosztani kicsi vagy éppen nagy problémáit. – Ja, jó okés… - csak ennyit nyögök ki rá válaszul. Nem igazán tudom, hogy erre mit feleljek, és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Mindenesetre jobb, mint a semmi. De szerintem ezt a kérdést a továbbiakban hanyagolhatjuk.

Közben elkezdi összeszedegetni a cuccait, én meg csak némán álldogálva figyelem őt. Nem igazán tudom, hogy mihez kezdjek magammal, a lelépés gondolata pedig egyelőre csak elméleti síkon létezik, a gyakorlatba még nem sikerült átültetni. De lehet, hogy már nem is fog rá sor kerülni, ugyanis a lány a nagy sietségben egy kicsit bénázik, aminek következtében a rajzai szanaszét hevernek a földön. – Várj, segítek. – és meg sem várva a válaszát már le is hajolok, hogy felszedjem a papírlapokat. Akarva akaratlanul is megnézem őket, pedig nem igazán áll a szándékomban, én sem szeretem, ha idegenek nézegetik az én rajzaimat. Aztán nagy nehezen észbe kapok és a lány felé nyújtom a lapokat. – Bocsi… - nézek rá engesztelő szemekkel, majd szinte azonnal meg is jegyzem – Egész jók a rajzaid, nekem tetszenek… - bár az egyik rajz számomra egy kicsit fura volt. Mintha élettelen testeket ábrázolt volna, de nem vagyok benne egészen biztos, hiszen csupán csak néhány másodpercig volt időm tanulmányozni őket. De inkább nem teszek semmiféle megjegyzést, biztos, ami biztos alapon. Talán majd később…

Elkezd motoszkálni a fejemben, hogy igazából azt sem tudom, hogy ki ez a lány, akivel itt beszélgetek, és feltehetőleg ő is hasonlóképpen van ezzel a dologgal. Azt hiszem nem ártana bemutatkoznom, legalábbis illene. – Óh, majdnem elfelejtettem… Levi vagyok. – A bemutatkozás a részemről végre megtörtént. Ez mondjuk hamarabb is eszembe juthatott volna, de minden esetre jobb később, mint soha.

Levi
bocsánat a késésért...

*Időnként elgondolkodom azon, hogy én miért nem tudnék olyasvalaki lenni, aki egy ilyen helyzetben teljesen ura önmagának, és valami frappáns viccel elüti a dolgot; és még véletlenül sem jön zavarba. De nem én nem ilyen vagyok, már el is pirulok. A fiúban felmerül a távozás lehetősége, és talán egyszerűbb lenne mindkettőnknek; de észreveszi a rajzaimat. Aztán mikor én is „visszakérdezek” illetve inkább állítom, nem kérdezek, megerősíti a dolgot egy kis mosollyal fűszerezve. Egy savanykás mosolykezdemény az én szám sarkában is megjelenik, de még nem nevezném teljes értékűnek.
Arra a kérdésre, hogy minden oké-e, egy gúnyos választ adok, mire a srác tanácstalanul egy pár szót nyög ki. Erre már nem állhatom meg egy szélesebb mosoly nélkül. Végül is mi mást mondhatna rá?
Nem vagyok éppen a toppon, látszik is abból, ahogy elejtem a féltve őrzött rajzaimat. Lemondó sóhaj, ahogy elkezdem összeszedni a papírokat. De a segítség hamarabb érkezik, mint én lehajolnék, és a fiú már kezdi is összeszedni a rajzokat.
Ha más körülmények között és valaki más személy nyúlna a rajzaimhoz nagy valószínűséggel kitépném a kezéből, hogy mit nézi meg, de még nem igazán volt dolgom olyannal, aki maga is rajzol. Aztán átnyújtja a lapokat egy bocsánatkérés kíséretében.*
- Őőőő… köszi.
*Felelem neki ismét zavarban, miközben átveszem az immár elrendezett papírokat. Visszasüllyesztem a mappámba, ami elég gyorsan el is tűnik a táskámban. Igazából nincs még kedvem menni, akármilyen kínosan is érzem magam, de szeretem ezt a helyet, és talán vagyok elég makacs ahhoz, hogy még maradjak. Ha már rajzolni nem tudok, akkor talán beszélgetni. Anya is mindig mondja,  hogy legalább próbáljak meg ismerkedni, és új barátokat szerezni; de persze ezek mellett legyek óvatos, meg satöbbi, satöbbi. Ne tudom, hogyan lehet ezt a két kérést összeegyeztetni, de valahogy csak megoldom. A  fiú bemutatkozásán elmosolyodom, kezd visszatérni a jó hangulatom.*
- Örvendek Levi, én Lyra vagyok. Hugrabug, hatodév.
*Mondom válaszul, bár a hugrás címert leolvashatta a taláromról, de azért jó elmondani ezt is. Eddig csak álldogáltam, de most egy határozott mozdulattal visszacsüccsenek az előző helyemre. Ha Levi akar, akkor marad, ha nem, akkor nem. De aki rajzol, az rossz ember nem lehet.*
- És te miket szoktál rajzolni?
*Teszek fel egy kérdést, és remélem nem túlzottan személyes ilyen rövidke ismeretség után. Hiába az egyik nem mindig pozitív tulajdonságom a kíváncsiság.*

[Lyra]

Lyra

Szívesen tanulmányoztam volna egy kicsit tovább a rajzait, de nem volt pofám tovább bámulni őket, így be kellett érnem azokkal a röpke gyors pillantásokkal. Nem biztos, hogy jó néven vette volna, hogyha itt nekiállok nézegetni a képeit, főleg ha abból indulok ki, hogy igazándiból én se nagyon szeretem, hogyha idegenek mindenféle szó, vagy kérés nélkül elkezdik nézegetni a képeimet. Szóval így marad a remény, hogy majd esetleg később lesz lehetőségem újra megnézni a rajzait. Főleg arra lennék kíváncsi, amit utoljára vettem fel, amin elég szörnyű képek voltak. Bár valószínűleg elég kényes téma lehet, és nem szívesen beszélne róla, főleg így, hogy még nem is ismer. Na de most ez legyen a legkisebb problémám.

A bemutatkozásnál megemlíti a házát és az évfolyamát, így nagyjából sikerül beazonosítani. Én elfelejtettem megemlíteni a házamat és az évfolyamom, ráadásul ő nincs olyan szerencsés helyzetben, mint amiben én vagyok, ugyanis nincs rajtam a sulis talár, amin virít a griffendéles címer, de nem is akkora katasztrófa, mert nem igazán rajongok azért a cuccért, így ha nem olyan muszáj, inkább nem hordom. Meg amúgy is a per pillanat rajtam levő kockás ing – póló párosítás jóval kényelmesebb. Közben Lyra visszaül az előbbi helyére, én pedig gondolkozás és kérdés nélkül lehuppanok mellé. Az előbbi esetleges távozásról szóló gondolatom már rég tovaszállt, de még mindig nem vagyok olyan hú de magabiztos, bár ez a tulajdonság amúgy se tartozik az erősségeim közé. Nem hiszem, hogy én vagyok a földkerekség leginkább barátkozó egyede, de azért nem panaszkodhatok, ha a barátok számáról van szó, azonban sose jön rosszul egy – egy új barátság és úgy tűnik most itt a nagyszerű lehetőség egy új kapcsolat kialakítására.

- Hát elég sokfélét. Karikatúrákat, egyszerű és bonyolultabb ábrákat, falfirkákat, igazából mindenfélét, ami színes. Imádom a színeket, igazából most is azért jöttem ide, hogy titokban feldobjam az unalmas falfelületet, de úgy tűnik ennek mára lőttek. – Hoppá. De bőbeszédű lettem. Remélem, nem az az árulkodós fajta, mert az utoljára elhangzottakból lazán ki lehet következtetni, hogy ki az, akinek néha szokása kipingálni a kastély eldugott részein az unalmas falakat. Na de most már késő bánat, amúgy meg mire találták ki az exmemoriamot, ha nem a nemkívánatos infók eltörlésére? Mondjuk, nem lenne szívem megátkozni azért a lányt, mert elárultam neki, hogy miért is jöttem fel ide. Meg lehet, hogy rá se jönne. Jah meg amúgy is minek ide az erőszak?

- Bár már láttam párat a rajzaid közül, de te miket szeretsz rajzolni? – kérdezek vissza. Egyelőre maradjunk az ilyen egyszerű kérdéseknél. Majd lesz ez egy kicsit felszabadultabb és mélyebb beszélgetés később, már ha mindketten akarjuk és eljutunk odáig. Nekem nem lenne ellenemre a dolog, főleg, hogy eddig elég jófejnek tűnik a lány.

Azért csak nem hagy nyugodni az a rajz, és egyszerűen muszáj megkérdeznem. Lehet, hogy nem kellene, de egyszerűen túl nagy a kíváncsiságom, és egyszerűen muszáj összeszednem hozzá a bátorságot, hogy meg merjem kérdezni a dolgot. Veszek egy nagy levegőt, majd kissé tétován, de azért csak belekezdek. – Az a rajz… - pillanatnyi hatásszünet, csak hogy sikerüljön értelmesen fogalmazni – tudod, amin az a két test van… Az valami személyes élmény? – Ej… hát megkérdezhettem volna egyrészt szebben és finomabban is, de most már késő bánat. – Öö. Bocs, de ez kicsúszott… de ha túl kényes, akkor nem muszáj válaszolni… - Igyekszem menteni a menthetőt. Remélem ezzel a pocsék kérdéssel nem szúrtam el mindent.