Nyeregtetős padlás

Levi

*Levi segít összeszedni a rajzaimat, majd bemutatkozik; amit én is egy röpke ismertetővel viszonzok. Ezek után kényelmesen lecsüccsenek az előbbi helyemre, Levi pedig kérdés nélkül helyet foglal mellettem. Igazán hangulatos ez a hely ezzel a gyertyafénnyel; egyébként csak egy egyszerű, koszos padlás, de ez most nem zavar. Őszintén szólva nem nagyon hittem volna, hogy találok még embert, aki ugyanúgy a rajzol, de logikusan végiggondolva ez elég nagy hülyeség volt tőlem, mert egy ekkora nagy iskolában nem lehetek egyedül ilyen kis csodabogár, csak eddig nem figyeltem fel a dologra.
Az „ismerkedéskezdő” kérdésem kapásból a témába vág, és rákérdezek a rajzaira. Az eddigiekhez képest hosszú választ kapok, kicsit feloldódhatott. A falfirkás résznél elmosolyodom; rémlik is mintha a múltkor megfigyeltem volna valami rajzocskát a falon, de lehet, hogy az éppen nem ő volt. *
- Igen, a színekkel nagyon fel lehet dobni a dolgokat.
*Bólogatok múló rossz hangulattal, amit az előbbi emlékek idéztek elő. Noha én nem mindig a színeset választom, mert vannak olyan témák, amik jobban mutatnak fekete-fehérben. A beszámoló után, én is kapok egy visszakérdezést, ugyanabban a témában.*
- Mindent.
*Vágom rá kapásból, ismét egy mosoly kíséretében; kezdek visszatérni önmagamhoz, hiszen alapvetően imádok mosolyban, és vidámságban fürdeni... de ha valami kibillent, az nehezen viselem.*
- Emléket, helyet, tárgyat... gyakorlatilag bármit, ami megfog. És..hát gyakran a suli diákjait is, de ezt nem kell szétkürtölni.
*Ha már ő is elmondta, hogy falat firkál, akkor ennyit én is elmondhatok, hogy titokban, a személyek tudta nélkül lerajzolok akárkit. Már éppen kezdeném teljesen elfelejteni az előbbi alkotást, amikor Levi felveti a kérdést... szóval látta. Nem csodálom, hogy megkérdezi, én is ezt tenném, a kíváncsiság nagy úr. Furcsa módon nem zavar, hogy megnézte egy rajzomat, pedig általában ettől kiakadok. Egy sóhajjal kezdek bele a mondandómba, miközben a kezemet babrálom, és még véletlenül sem nézek fel a fiú arcába. Talán akkor nem tudnám elfojtani az ismét előtörni készülő könnyeimet.*
- Nem, semmi gond... természetes, hogy kíváncsi vagy, csak...
*Megrázom a fejem, és újrakezdem.*
- Igen, személyes élmény. Egyik nap ebédre mentünk a nagyszüleimhez... így találtuk ott őket a családommal.
*Felelem, és még mindig nem nézek rá; annyira még nem nagy a bizalmam, hogy eláruljam a nagyszüleim teljes mugli voltát. Ki tudja melyik oldalon áll... bár ez jelen pillanatban nem érdekel, de nem akarom lerombolni azt a látszatot, hogy csak varászlóvér folyik az ereimben. Most kéne valami mentő kérdés, hogy a hangulat jobb legyen.. de egyszerűen nem jut eszembe semmi.*

[Lyra]

Lyra

Nem valami bőbeszédű a lány, de az is lehet, hogy csak én jártatom túl sokat a szám. Mindenesetre panaszra nem lehet okom, elvégre eddig szóba állt velem, pedig számára tök ismeretlen vagyok, pedig már jó néhány éve koptatjuk a köveket a suli padlóján. Tulajdonképpen még örülök is annak, hogy mégiscsak beszélgetésbe bonyolódtunk, mivel sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, főleg a rajzaival. Végre összehaverkodhatok valakivel, akit ugyanúgy érdekel a művészet és szintén rajzol, mint én. Ha másért nem is ezért, már érdemes volt végül idejönnöm és itt maradnom.

- Pedig azt terveztem, hogy egy szál boxerban fogok végigrohanni a folyosókon, miközben teli torokból fogom üvölteni azt, hogy van a suliban egy olyan galád teremtés, aki már a fél sulit megörökítette papíron. Szerinted komolyan vennének? – Ezt most ne kérdezze senki, hogy honnan jött. Néha előfordul, hogy csak szimplán dől belőlem a hülyeség, de ez most még nekem is meglepő volt. – Nyugi, csak vicceltem… - teszem hozzá nagyon gyorsan, mentve azt, ami esetleg még menthető.

A hülyeség ugyanúgy határtalan, mint a fantázia. Kíváncsian várom a lány reakcióját, remélem sikerült vennie, hogy az előbb elhangzott marhaságokat viccnek vagy valami hasonlónak szántam, de ha véletlenül mégsem, akkor, jaj nekem. De majd csak nem veszi komolyan. Bár még alig ismerem, így nem igazán tudok messzemenő következtetéseket levonni, és mindez igaz visszafelé is. Azonban remélem, hogy ez a találkozás nem csak a véletlen műve és lesz még esetleg folytatása. Gemma és az ő kis társasága után Lyra most kész felüdülés, de tényleg. Teljesen más világot képviselnek ketten, szerintem Gemma soha a büdös életben nem volt ilyen visszafogott. De minek is hasonlítom össze szegény lányt az exemmel? Magam sem tudom.

Aztán arra a bizonyos rajzra terelem a témát. A kíváncsiság igen nagy úr, most sem sikerült legyűrni a kísértést. Látszik rajta, hogy habozik, hogy nem igazán akar róla beszélni, aztán valahogy mégis belekezd, igaz csak pár lényegtelen szóig jut el, de már ez is valami. Mindeközben egy másodpercre se néz rám. Egy kicsit frusztrál a dolog, de inkább megpróbálok nem odafigyelni erre a kis apróságra.
- Csak, mi? – kérdezek vissza automatikusan. Kicsit tolakodónak tűnhetek, pedig esküszöm, hogy nem szokásom. Jobban szeretek megbújni a háttérben és hagyni, hogy hadd sodorjon magával az ár. Így fordulhatott elő, hogy Gemma arra terelgette az életem kicsiny evezős csónakját, amerre csak akarta. Naiv, könnyen befolyásolható griffendélesként így sodródtam egyre közelebb és közelebb a sötét oldalhoz, és az az idióta picsa miatt majdnem hagytam magam megbélyegezni… Hát igen, ha az ember szerelmes, akkor megszámlálhatatlanul sok hülyeségre képes.

Azt hiszem ezzel a válasszal meg kellene elégednem és egyelőre nem kellene tovább faggatóznom. Legalábbis ezt illene. Ha tovább kérdezősködnék, akkor ki tudja, hogy mi a francot gondolna rólam. Illetve kétlem, hogy majd pont egy idegennek fog ennyire személyes történetet elmesélni. Bár soha nem lehet tudni. – Részvétem… - ez az egy szó se sikerült túl magabiztosra. Azt hiszem ez is azon tipikus helyzetek közé tartozik, amikor nem igazán tud mit mondani az ember.

- Ők is Tudjukki „áldozatai”? – Basszus ezt meg már megint miért kellett kimondanom? Lehet, le kellene szoknom a gondolkozásról, főleg, ha minden hülye, kényes és olyan kérdést, amit nem akarok sikerül hangosan kimondanom. Nem biztos, hogy bele kellett volna menni ebbe a témába, elvégre erről senki nem beszél. Hülye Levi, nagyon hülye Levi! – Ööö inkább hagyjuk ezt a témát, jó? Vedd úgy, inkább, hogy az előbb csak hangosan gondolkoztam… - kezdek bele a kissé béna magyarázkodásba. Első beszélgetésnél nem biztos, hogy pont ilyenekkel kellene kezdeni az ismerkedést. Az sem elhanyagolható tény, hogy ez egy igen kényes kérdéssé tud válni. Nem vagyok abban olyan biztos, hogy én el akarok kezdeni beszélgetni erről a vértémáról, mivel nem biztos, hogy hasonló véleményen lennénk…

Levi

*Egy koszos padláson üldögélek egy teljesen idegen személlyel. Erre apám biztos totál kiakadna, hogy nem vigyázok eléggé, meg jó, hogy a Rend titkait ki nem írom a falra bla, bla, bla. Mindig ez van, ha egy kicsit is jól érezném magam, persze tudom, hogy neki csak a biztonságom a fontos, de komolyan az utóbbi időben ki az aki biztonságban van? Mert szerintem nem sok ember… Valahogy Levi mellett nincs bennem az a szokásos óvatosság, lehet, hogy a közös rajzos dolog miatt, de már azt is kikotyogom neki, hogy mi mindent vetek papírra. Felnevetek a képtelen feltevésén, ahogy szétkürtölné a tikomat.*
- Ó, én egészen biztos, hogy komolyan vennélek, de csak miután megörökítettem ezt a csodás pillanatot, amint bolondot csinálsz magadból.
*Felelem egy gonosz kis mosollyal a szám sarkában. De aztán előkerül az eddig olyan gondosan került téma.*
- Csak… csak már belefáradtam abba, hogy mindenkinek azt mutassam, hogy minden rendben van, és az összes kíváncsiskodót lerázzam egy hazugsággal, mert az igazat nem mondhatom el.
*Bököm ki végül, és csak most veszem észre, hogy mekkora megkönnyebbülés, hogy végre valakinek elmondtam. Mert ebbe már tényleg belefáradtam, azt kell mutatnom, hogy minden rendben, miközben semmi nem oké, mert emberek halnak meg; muglik, varázslók, csakis egy valaki miatt, és nekem úgy kell tennem mintha nem érdekelne, mert ha nem ezt mutatom, akkor búcsút mondhatok a családomnak, meg mindenkinek, akit szeretek. Már az is eléggé necces, hogy a szüleim Rend tagok, na meg, hogy mugli születésű vagyok. Néha azt sem tudom, hogy lehetek itt, talán azért mert anya és apa varázslók, és én nem mugli családban nőttem fel. Ezek után kénytelen vagyok elmondani a rajzon látható két személy „történetét”. Miközben elmondom a pár mondatot a kezembe veszem a rajzot, és Levi felé nyújtom, hogy jobban megszemlélhesse, ha akarja. Amikor azt mondja „Részvétem” képtelen vagyok nem rá nézni. Felemelem a tekintetemet és egyenesen a szemébe nézek. Nem látok benne sem gúnyt sem megvetést, mint oly sokszor másokéban. Kicsit meghökkenek a kérdésén de nem állom meg szó nélkül.*
- Igen, az ő áldozatai. Ha tehetném, magam ölném meg, de erre úgysem vagyok képes…
*Mondom. Kész, vége, most már felfedtem magam, ha akar akár meg is ölhet, de én soha nem fogok behódolni a Sötét Nagyúrnak, aki ennyi nyomorúságot hozott nem csak az én családomra, hanem az egész világra. Szemeimet kutatóan fúrom Levi tekintetébe, hacsak el nem fordítja.*
- Jó, hagyjuk a témát.
*Egyezem bele bólintva, de már nem jut más az eszembe, újból lehajtom a fejem és várom, hogy talán a fiú majd előhozakodik valami újjal. Pedig egyenlőre olyan jól indult ez a barátság, kapcsolat, vagy hogy is nevezzem.*

[Lyra]

Lyra

Az eddig talán jónak nevezhető hangulat egyre fokozatosabban válik komolyabbá, komorabbá. Mesél a rajzának háttértörténetéről, érthetővé téve ezzel a lapon található kép jelentőségét, legalábbis számára. Mindenkinek megvan a maga módszere a feledésre, a szörnyűségek feldolgozására. A költői vénával megáldottak kiírják magukból, a nem annyira tehetségesek naplót írnak, van, aki zenél, a tanulásba feledkezik, mi idézőjeles művészek pedig rajzolunk. Végül is ez egy tök jó dolog, mikor elköltöztem a szüleimtől, vagy amikor már nem bírtam elviselni Clifford terrorizálását én is a lapokhoz és a színes ceruzáimhoz fordultam, hátha így könnyebben sikerül elfelednem, átvészelnem a pocsékabb időszakokat. Amikor úgy éreztem, hogy padlón vagyok vagy ezzel ellentétben úgy gondoltam, hogy az egekben lebegek a boldogságtól, szerintem akkor készültek életem legjobb alkotásai. Legalábbis számomra. Így jobban megértem a lányt is, a történtek fontosságát, az ő szemszögéből.

Aztán, én hülye mindenféle előzetes átgondoltság nélkül felteszem azt a kérdést, amire alapesetben senki sem válaszol - elvégre sohasem lehet tudni, hogy az, akivel éppen beszél melyik oldalhoz is áll közelebb. A helyében erre a kérdésre két jó nagy pofonnal reagálnék, lehet, hogy teljesen jogosan. Elvégre ilyet egy vadidegen ember mégsem kérdez meg, és azt sem várhatom el, hogy válaszoljon rá. Ezért is lepődöm meg egy kicsit, mikor mégis válaszol, még ha röviden s tömören is. De nem csak az okoz meglepetést, hogy felel az indiszkrét kérdésre, hanem annak a tartalma is. Én csak sodródom az árral általában és vagyok olyan hülye, hogy kövessem anyámék és néhány haver álláspontját a háborúval kapcsolatban, így nem érzem azt, hogy ebben a szituációban tudnék osztozni az érzésein, véleményén. Nem is igazán jut eszembe ide illő és helyes megszólalás, gondolat, a felmerülő kérdéseim pedig inkább maradjanak most már kimondatlanok, nem akarom sem őt sem magam ennél kínosabb helyzetbe hozni. Elvégre nem is indult ez a beszélgetés olyan rosszul, nem kellene idő előtt elrontani mindezt.

Rám néz és egy ideig állom is a tekintetét, aztán nem bírom tovább, elfordítom a fejem és inkább a cipőm orrát tanulmányozom erősen, hátha találok valami érdekfeszítőt, eddig fel nem fedezett foltot rajta. Nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás rá, tudom ezt én magam is, de ennél jobb, egyszerűbb nem jutott az eszembe. Tehetetlennek és totálisan tanácstalannak érzem magam, ami számomra már egy jól ismert érzés, de most az egyszer jobban örülnék neki, ha nem lennék ilyen és nem lennék rászorulva arra, hogy valaki más néha gondolkozzon helyettem és kisegítsen az ilyen helyzetekben. Magamra vagyok utalva és iszonyatos mód pörgetem alig használt és rozsdás agytekervényeim, hátha támad valamiféle mentő ötletem…

Beáll a – remélem csak pillanatnyi – idegesítő csend, aztán egyszer csak megszületik a hirtelen jött nagy ötlet, és végre abbahagyom a cipőm bámulását és újra a lányra nézek. Lehet, hogy hülyén hangzik, de úgy érzem magam, mint aki ebben a pillanatban felfedezte a sárkányvér tizenharmadik féle felhasználási formáját. – Bocs, az előbbiért, tudom, hogy hülye voltam, nem kellett volna felhoznom ezt a kényes témát. Én se szívesen beszélnék róla… – pedig nekem ahhoz hasonló emlékeim nincsenek – na de tényleg hagyjuk most már. - Eskü, igyekszem abbahagyni és rátérni a zseniálisnak nem éppen nevezhető, de mindenképpen jobb, mint a nagy semmi ötletemre. Ez hamarabb is eszembe juthatott volna, elvégre én pont ennek megvalósítása céljából érkeztem.

- Na szóval, mivel az időjárást nem tudom felhozni, mint lehetséges témát, hiszen ember legyen a talpán, aki ezeken a kicsi réseken ki tudja, venni, hogy milyen szép napunk is van ma. Meg amúgy is az tök gagyi, szóval mit szólnál hozzá, ha egy kicsit garázdálkodnánk és – egy pillanatra megállok elvégre valamikor levegőt is kellene vennem, hogy életben maradjak – mondjuk egy kicsit színesebbé varázsolnánk a falakat?  - Mondtam én, hogy nem egy nagy ötlet, de ugye, hogy jobb, mint a semmi? – Persze, hogyha neked is van hozzá kedved. – teszem még hozzá gyorsan. – Szerintem jó buli, én legalábbis szeretek néhol egy kis nyomot hagyni magamból a kastély falain. Na jó, az undok gondnok és a macskája nem biztos, hogy mindig értékelik – eddig párszor már kötöttem ki miatta büntetőmunkán, de megérte. – Van nálam festék is – közben a magam mellett heverő táskára mutatok, mosolyogva, hátha ezzel nagyobb kedvet varázsolhatok hozzá. Ha pedig véletlenül nincs hozzá kedve, akkor is egy próbát megért, de ennél jobbat nem tudok kitalálni. Tőlem ennyi telik.