Nyilvános mágiatörténeti irattár

DRACO
See the fight is over now
I don't want to drag it out

Tulajdonképpen nem gondoltam bele abba, hogy miért nem mertem meghívót küldeni Draconak. Talán azért, mert több időre volt szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat, az utolsó találkozásunkat és mindent, ami akkor történt, de a fő akadály valószínűleg az volt, hogy megbántam, amit tettem. Emellett féltem attól, hogy kiröhög, amiért meghívtam, azután, hogy megátkoztam, majd elrohantam.
A hangjából megítélve nem érti, hogy miért nem tettem meg, pedig annyira könnyű és nyilvánvaló. Nem néznéd ki belőlem, hogy megbánom egyes tetteimet, Draco? Netán te sosem bánsz meg semmit?
-   Ne mondd, hogy örültél volna, ha Lina helyett engem találsz azon a bizonyos találkozó helyen! Hogy nem hagytál volna faképnél! – szólalok meg, de nem mondanám, hogy felelek a kérdésére. Ez afféle rejtett válasz. Tudom, hogy ez lett volna, legalább is úgy hiszem. Nem tagadhatja le. Bár ha jobban meggondolom… Linát sem hagyta ott. És nem csak, hogy ott maradt, de meg is csókolta.
Szokásom, hogy sokat kérdezek, mert… Talán azért, mert nem hiszek abban, hogy nincs mindenre válasz. Pedig velem is megtörtént már, hogy nem tudtam valamelyik kérdésemre válaszolni, legalább is rögtön nem. Olyanra viszont nem emlékszem, hogy ne tudtam volna megválaszolni valamit. Valószínűleg azért nem rémlik ilyesmi, mert hanyagolom azokat a problémákat, amikre nem találok megoldást. A másik ok pedig az, hogy szeretem, ha valaki őszinte, attól függetlenül, hogy milyen kemény is valójában az igazság.
Furcsa, hogy valamilyen szinten megnyugtató, Lina nem látta azt, amit én aznap este a fiúhálóban. A következő kérdésemre és megkapom a választ. Igazából azt csak azért tettem fel, mert felbosszant, hogy megcsókolta. Igen, nagyon felingerelt. Ettől függetlenül nem bánom, hogy megkérdeztem.
Még mindig nem veszi le rólam a tekintetét, mi több! Mélyen a szemembe néz, én pedig csúfondárosan elmosolyodom. Lehet, azt fogja gondolni, hogy tetszik a válasza. Nem is tévedne nagyot, de nem ezen mosolygok. Csupán van egy megérzésem, hogy mire gondolhat. Ami azt illeti, a válasza után támadt egy ötletem, ami sokkal élvezetesebb lenne, mint ez a beszélgetés. Azt hiszem ismét a tűzzel játszom...
Amikor azt mondom, hogy ő is sok mindent látott belőlem, csupán vállat von. Olyan, mintha azt mondaná, hogy nem ugyanaz, ha rólam és ha róla derülnének ki azok a dolgok. Valamilyen szinten igaza is van, hisz aki régóta ismer, az tudja, hogy képes vagyok szeretni, együtt érezni, megbánni és sajnálni. Azok pedig, akik nem ismernek… Nem hinném, hogy igazán meglepődnének azon, hogy érzek valamit az iskola rosszfiúja iránt.
Most még közelebbről szemlélhetem Dracot, és szórakoztató, amit látok. Egy picit olyan, mintha megdermedt volna, mintha küzdene valami ellen. Add fel Draco, gyerünk! Ne küszködj!
Nagyon érdekel a válasza, tán ez az egyik ok, amiért közelebb hajolok. Végre belevág. Az első szóra újra elmosolyodom. Rákontrázok a szavaira, mindig van valami válaszom, emlékezetes próbálok maradni… Igaz, igaz, talán… Meg vagyok elégedve a válaszával. Arra viszont nem számítottam, hogy ő is felteszi ezt a kérdést, ellenben nem esik nehezemre felelni, hisz pontosan tudom, hogy mit szeretek ebben, benne.
Még pár centit közeledek, majd nekikezdek a válasznak.
-   Titkolsz – szólalok meg gondolkodás nélkül – Fejtegetnem kell, ha meg akarok tudni valamit rólad. Emellett te is jól játszol. Világos számodra, hogy kell átjutni a „vastag falakon” és bármennyire is próbállak megállítani, mindhiába… - egy pillanatra elhalkulok, majd egy csintalan mosollyal hozzáteszem – Ééés azt se hagyjuk ki, hogy… - hatásszünetet tartok – jól csókolsz… - szintén suttogva ejtem ki. A következő pillanatban a vigyor eltűnik és komoly arcot próbálok vágni. Egy picit eltávolodom – De gondolom, nem én vagyok az első, aki ezt mondja, nemde?
A hangom enyhén közömbös, hisz nem igazán érdekel, illetve érdekel, de azt akarom, hogy ne így lássa.

[- Nem, valóban nem te]

I'M ON THE ROAD TO WHO KNOWS WHERE?
LOOK AHEAD NOT BEHING I KEEP SAYING

Hogy nem hagytam-e volna faképnél? Pókerarccal nézek vissza rá. Ez tulajdonképp azt sugallja, hogy igen. Ott hagytam volna. Holott valójában nem biztos. Attól függ, hogy vár rám. Ha semmi érdekfeszítőt nem mutatott volna fel, akkor igen, a büszkeségem minden bizonnyal akaratosabb lett volna a kíváncsiságomnál, és ott hagyom. A hallgatás beleegyezés. Én pedig hallgatok.
Nagy kaland, egy újabb szúrás szegény lányba. Akit sajnálok is meg nem is. Inkább nem, ha eszembe juttatom azt az átkot, amivel nekivágott az oszlopnak.
Az a csúfondáros kis vigyor, az nem tetszik. De ne aggódj Elena. Le fogom törölni onnan.
Ahogy közelebb hajolok, ő is, ettől a látvány olyan lesz, mintha vonzanánk egymást, akár két mágnes. Közelebb és közelebb hajolunk egymáshoz, de végül ugyanabban a pillanatban döntünk úgy, hogy ezt inkább hagyjuk,. Én személy szerint azért, mert az asztal széle a bordáim közé vágott - ő meg, nos nem tudom, de nem is bánt különösebben. Lesz még alkalmunk pótolni ezt, már ha akarom egyáltalán.
Azt hiszem, meghatották a szavaim, vagy legalábbis levették a lábukról. A szavakkal mindig is jól bántam. Lehet, hogy nem teljesen igazak, hogy nincs rám akkora hatással mint állítom, de attól még hízlalja a májam, mikor elkezd beszélni rólam. Minden ember szeret magáról hallani, de én különösen, és jót meg pláne. Úgyhogy most egész jól érzem magam, csak hátradőlök és hallgatom Elenát, ahogy kvázi szerelmet vall. Arcomra kiül egy kis mindentudó-álszerény mosoly, megértő arckifejezéssel.
Arra a válaszra csapok le, ami a legkevésbé szól az érzelmekről és amelyikkel a leginkább hízelgek magamnak.
- Nem, valóban nem te - hagyom rá a csók-kérdést. - Lányok tucatjai sírják tele a párnáikat éjjelente utánam - teszem hozzá nagyképűen, minden romantika és megértés nélkül. - Örülök neki, hogy te is közéjük tartozol. Nos, kívánsz még mondani valamit? - érdeklődöm kissé fellengzősen, mintha csak a RAVASZ-on lennénk: én vizsgáztatom, ő válaszol. Nem is tudom, mire vagyok kíváncsi.

DRACO
I try to play, another game
But my heart can’t take it.

Válaszol. Másra nem is számítottam. Hát persze, nem tagadhatja le, míg akkor sem, ha nem így lenne. Egyébként nem kételkedem a szavaiban.
Arra, hogy sok lány sírja tele a párnáját miatta, inkább nem mondok semmit, csak égnek emelem a szemem, mintha azt akarnám mondani, hogy „büszke lehet magára”. Remélem, nem hiszed azt, hogy éjjelente sírni szoktam miattad, Draco, mert ha igen, sajnos csalódnod kell.
Látom, hogy a fejébe szállt a dicséret. Úgy néz ki, hogy Draco mégis azok a szerencsétlenek közé sorol, akik utána koslatnak. Nem mondom, hogy még sosem gondoltam rá éjjel, hisz az hazugság lenne. Általában rosszul alszom, és van, hogy sokáig vagyok ébren. Valamivel el kell foglalnom magam… természetesen nem szándékosan jár rajta az eszem, csak sokszor nála kötnek ki a gondolataim.
-   Honnan veszed, hogy én is közéjük tartozom? – kérdem meglepettséggel a hangomban. Ne értem, hogy miért vidám? Mi örömöt lelne abban, ha én is egy lennék a sok közül? Jaj, hát persze! Plusz egy lányrajongó a listáján… - Azt mondtam, hogy jól csókolsz, nem azt, hogy tőled kaptam életem eddigi legjobb csókját – teszem hozzá, csak hogy ne legyen ennyire öntelt. Valljuk be, akkor sem ismerném be, ha ez igaz is lenne.
A kérdése számomra úgy szól, mintha sietne valahova. Csak nem megijedt? El akar menekülni? Tulajdonképpen nem is lenne olyan rossz, hisz akkor én is mondhatnám, hogy megfutamodott, pont úgy, mint én az előző találkozásunkon. Persze vannak más ötleteim is. Például mennie kell… Vikitriához? Vagy ki tudja? Esetleg máshoz? De az is elképzelhető, hogy Lina éppen most várja valahol. Sok lehetőség van, de talán ez az egy, az utolsó, bosszant a legjobban.
Újra az órámra pillantok. Még 25 perc van a „tanórából”, ugyanis McGalagony azt mondta, hogy legalább egy teljes órát gyakoroljunk. Azonban, ha nem az együtt töltött időt nézzük, hanem a gyakorlásit, akkor még 5 perc sem telt el a különórából. Nem tudom… Bárhogy is vesszük, ebből nem lesz átváltoztatás, ez már biztos. Ha eddig nem sikerült rávennem, hogy kezdjen el varázsolni, nem hinném, hogy most fog. Könyörögni vagy siránkozni pedig nem fogok. Hisztizni sincs kedvem, bár sokszor értem el így valamit. Mondjuk ezek többsége kiskoromban történt, és most már nem vagyok kislány. Ettől függetlenül nyavalyoghatok, hisz a felnőttek is szoktak, de ahogy mondtam, nincs hozzá kedvem.
A tekintetem az órámról az arcára szökken.
-   Mennél? – teszem fel az újabb kérdést. Rossz szokásom, hogy a kérdésre kérdéssel felelek. – Sietsz? Esetleg vár rád valaki? - a valaki alatt Linát értem, ezért a hangsúlyt az utolsó szóra helyezem. Nem akarok féltékenynek látszani, de azt hiszem, egyre jobban annak tűnök.

[- Most mondtad]

THERE'S NO PLACE TO GO WHERE YOU'RE NOT THERE
ON YOUR ROPE I HOLD TIGHT
BUT IT'S FREEING

Vajon mit nem ért? Vagy érti, csak nem érdekli? Érti, és érdekli is, de nem hajlandó együttműködni? Keményebb dió lesz, mint gondoltam. Vagy talán újra el kellene neki mondanom a lényegi részt. Kimondtam egyáltalán valaha? Vagy csak kertelek, körbe-körbe járok körülötte?
Akarom én egyáltalán, hogy megértse?
- Most mondtad - válaszolok neki inkább vállvonva. Válaszolni könnyű. Kérdezni nehéz. Jól kérdezni pedig még nehezebb, persze ha jó a kérdés, a válasz sem egyszerű. Kicsit fáj, kicsit eltalál azzal, hogy nem tőlem kapta a legjobb csókját, de nem is adtam bele mindent.
- Ne tagadd, hogy gondolsz rám elalvás előtt. Lehet, hogy nem sírsz, de gondolsz.
Szinte beleszuggerálom a szavakat. Igen, szükségem van rá, hogy kimondja, na és? Szeretem hallani. Hallani akarom. Ez táplál: mások rajongása. Ha már magamat gyűlölöm, legalább mások szeressenek, még ha nem is hiszek a szeretetükben.
Telnek. Lassan. A percek. És mi nem kerültünk közelebb ahhoz, amit elterveztem. Én magam hezitálok ennyit, tudom jól.
Elhatározom, hogy a monológom végén kimondom.
- Nem mehetek el innen, amíg meg nem tanítasz a test átváltoztatásaira. Igaz, jó hírem van, olyan sokat nem kell küszködnöd ezzel.
A pálcámat ismét magamhoz ragadom, és gyorsan körül nézek az irattárban. Az ott azon a polcon egy felesleges stóc jegyzetlapnak tűnik. Ideinvitálom őket az asztal szélére, és pálcám következő mozdulatával a papírkötegből maséarc domborodik. Az orr átváltozik apró tölgyfává igazi, mocorgó levelekkel, majd visszahúzódik: az ajkakból vitorláshajó lesz, majd ismét ajkak, a fülek kihegyesednek, majd visszazsugorodnak. Aztán pálcám mágiáját elvonom a papírkötegról, és azok ismét csinos kis kupacba rendeződve, papírkötegként landolnak az asztal szélén.
Le akartam nyűgözni, talán igen! Ha már a kártyatrükktől nem dőlt hanyatt (ami kicsit bánt). De meg is akartam mutatni neki, hogy a korrepetálás teljesen felesleges.
- Látod? Megy. És igen, lehet, hogy vár rám valaki. Mit gondolsz, ki? Kire lennél legjobban féltékeny? Talán a húgodra?
Egy ideig nézem őt, várom a reakciót, egy fölényes, de ideges kis mosollyal a szám szegletében, majd lehajtom a fejem, hogy ne is érhessen az a vád, hogy miért nem nézek a szemébe.
- Nézd. Köztünk nincs semmi. Nem volt és nem is lesz. Megcsókoltalak. Mindketten hibáztunk. Ennyi.
És kimondtam. Szenzációs. Már csak a pálcájára kell figyelnem, hogy cafatokra ne átkozzon.

DRACO
Its the moment of truth and the moment to lie
We will fight to the death!

Na tessék. Még hogy én fordítom ki érdekesen a szavait. Egyetlen egy kifejezést sem használtam, ami arra utalna, hogy közéjük tartozom. Legalább is úgy gondolom. Nem vagyok és nem is leszek olyan, mint ők.
Arckifejezésem komoly, mert utálom, ha máshogy értelmezik a szavaimat.
-   Nem mondtam – reagálok a kijelentésére. Csak jobban tudom, hogy mit mondtam. Ez az egész olyan, mint amikor két gyerek azon civakodik, hogy kinek van igaza, míg az egyik fel nem adja, és le nem mond az igazságáról. Hát bárhogy is legyen, nem én leszek az a fél. A szüleim mindig arra próbáltak megtanítani, hogy az okosabb enged, de szerintem attól, hogy valaki megvan a véleménye, nem azt jelenti, hogy butább.
-   Ha így is lenne… Akkor sem ugyanaz – cseng fel a mondatom a kívántnál egy kicsivel több dühvel a hangomban. Alig halhatóan nagy levegőt veszek. Muszáj. Le kell nyugodnom. Nem tagadom, hogy szoktam rá gondolni, de azt sem igen. A végén újból félreérti és kifordítja a szavaimat.
Úgy közli velem, hogy nem mehet el, mintha nehezebb dolga lenne, mint nekem. Nem ő az, akinek meg kell tanítani valamit olyasvalakinek, aki nem hajlandó együttműködni.
-   Hát akkor mire vársz? – dőlök hátra kitárt karokkal, arra várva, hogy elkezdjen varázsolni. A pálca irányába pillantok, amikor egy köteg papír az asztal szélére kerül. Draco végre nekilát varázsolni. Olyan gyorsan és ügyesen változtatja át a lapokat, hogy csak ülök és halványan, de elégedetten mosolygok. Nem kell tudnia, hogy ez is ugyan olyan lenyűgöző, mint a kártyás trükkje.
A lapok visszakapják eredeti alakjukat és ismét csak egy köteg papír lesz belőlük, a tekintetem pedig megint Dracora szegezem.
Ismét Linával jön elő. Tudja. A tudatában van annak, hogy nem viselem el, ha róla és Lináról van szó. Ezt már nem titkolhatom.
Mielőtt bármit is mondanék, ismét nagy levegőt veszek, akkorát, hogy a parfümje illatát is megérzem.
-   Még el is hinném, hogy vele találkozol, ha lenne ott az a LEHET – határozattan válaszolok. Egy pillanatra elmosolyodom, de a vigyor töstént el is tűnik – Egyébként… - folytatom a mondandómat – Nem vagyok rá féltékeny. És tudod miért? – parányit előrébb csúszom – Mert ugyaqn úgy néz ki, mint én. Ahányszor vele leszel, rám fogsz gondolni, valahányszor a szemébe nézel, engem fogsz látni. – közlöm vele, egy kicsivel halkabb hangon. Remélem, ezzel letörlöm a lenéző mosolyt az arcáról.
Fáj, amit mond. Hogy hibának tart. Leblokkolok. Nem tudok reagálni. Úgy látszik, nem mindig van válaszom. Azt viszont furcsállom, hogy nem néz a szemembe, miközben hozzám beszél. Nem mondhatnám, hogy meggyőző, viszont ezzel most nem tudok foglalkozni. Megragadom a pálcámat.
-   Neked még nem mondták, hogy nem illik más nevéből beszélni? – utálom, ha valaki helyettem nyilatkozik valamiről. Nem kell hinni a látszatnak, mert az többnyire csal.
Ismét az órámra pillantok. Még 20 perc. Nem érdekel. Eleget láttam és hallottam. Felemelem a varázspálcámat és a köteg papírra szegezem, mely a következő pillanatban visszarepül a helyére.
-   Akkor azt hiszem végeztünk! Majd szólok a Professzornak, hogy nagy tévedésben él és Draco Malfoy nem szorul külön korrepetálásra… – elgondolkozom, majd folytatom a mondatomat – …legalább is olyanra, ahol én is jelen vagyok! – teszem hozzá, majd felállok.
Menekülnék? Nem hinném. Csupán nem látom értelmét, hogy továbbra is itt maradjak. Fáj, amit mondott? Nem tagadom. Megsértődtem? Nincs hozzá jogom. Meg kéne szoknom, hogy a valóság nem mindig kedvező…

[- Micsoda?]

RUNAWAY
RUNAWAY
FROM YOU

Nem mondta, hát persze. Nem emlékszem, mit mondott pontosan. Az is lehet, hogy már eleve átalakítottam magamban a mondanivalóját arra, amit én akartam hallani. Előfordult már, szóval tényleg mindegy. A tiltakozása nagyon édes, de annyira nem fontos, hogy komoly tétel legyen a mérlegben.
Türelmetlenül várja, hogy bemutassam tudásomat. Persze, mindenki tudja, hogy papíron átváltoztatást elvégezni gyerekjáték, mármint az eleven emberi húson, főleg egy olyan összetett és sérülékeny helyen, mint az arc, átváltoztatást elvégezni nehéz, azért úgy látom, meggyőzte a bemutató. Még ha nem is teljesen releváns gyakorlat, mert a kettő nem ugyanaz, azért azt bemutattam, hogy komoly korrepetálásra nem szorulok. Ezt fontosnak tartottam a tudtára adni, még mielőtt azt hitte volna, hogy majd ő tanít engem. Nem. Tanítást még a tanáraimtól sem igazán fogadok el, nemhogy az osztálytársamtól. Ehhez túl büszke vagyok. McGalagony nyilván tudta ezt, ezért alázta meg a kinevezett iskolaelsőt ezzel... Már rég feltűnt, hogy az öreglány kevesebb ponttal jutalmazza a mnkám, mióta a jelenlegi helyzet áll fenn az iskolában, de ez az ő dolga. A vén boszorkány mindig is utált.
Még mielőtt előadhatnám, amit szerettem volna, kioktat Kalinával kapcsolatban. Méghogy nem féltékeny. Mást mond ő és mást a gesztusai. Ennyire azért tudok belőle olvasni. Eleve nyitott könyv volt előttem. Ezért kezdett vonzódni hozzám, azt hiszem.
Szóval úgy gondolja, Lináról mindig is ő jutna eszembe? Hát ez pontosan így van. Mikor Kalinával voltam, egyfolytában hasonlítgattam őket, míg végül olyan dühös nem lettem ettől, hogy leléptem. Aznap este. Nem tudom, erre hogy hibázhatott rá. Mivel egyetértek, nincs erről mit mondanom. Éppenhogy csak nem bólintok egy hatalmasat, hogy pontot tegyek Lena gondolatainak végére. A kis mosolyt letörölte. Igen, elérte a célját. Csakhogy most következik számára a hideg zuhany.
Mikor megfogja a pálcáját, kigondolom a védekezést. Egy mozdulat, egy gondolat, és a Protego máris ott feszülne közöttünk. Ritkán védekezem, de nem akarom őt bántani. Pontosabban igen, csak nem úgy.
A felcsattanását nem értem. Mikor beszéltem más nevében? Mi a gond?
- Micsoda? - kérdezek rá értelmesen. Nem hiszem, hogy válaszolna, ezért a kérdés lusta és érdektelen.
A professzoros dolgokra nem válaszolok, csak elhagyja a szám egy apró nevetés.
- Ha neked ez a legfontosabb... - mondom cinikus dallammal, és kezem karba fonva, hátradőlve nézem, ahogy feláll és összeszedi a cuccait.
- Remélem, a napod további része ennél eredményesebb lesz - teszem hozzá a szurkálódást. - A vallomást pedig köszönöm, elteszem emlékbe.
Igen, igen. Bele akarok rúgni még. Hogy jólessen neki.
- Szervusz, Kicsi Lány.

~
Köszönöm a játékot!
~

[Lyra E. Freester]

Lyra E. Freester

   Ilyen körültekintően még nem jártak Roxfort folyosóin. Alaposan megválogattam, ki láthat meg, és ki nem, nem átallottam egy-egy ismeretlen személy elől egy szobor mögé bújni. A forgalmasabb folyosókon viszont más volt a helyzet: ott lazán, szinte fütyörészve sétáltam végig, hisz ki akarna a nagy tömegben pont engem megállítani? Ugyanígy voltam ott, ahol sok festmény lógott a falakon, ugyanis ez, a legpletykásabb népség örömmel beszél a legapróbb dolgokról.
   Hogy mi volt a titkolnivalóm? Igazából semmi különös, mégis úgy éreztem magam, mintha bármelyik pillanatban jöhetnének és letartóztathatnának. Egy átlagos nap átlagos ebédszünete volt és utána egy jól megérdemelt lyukasóra. Aki rám nézett, nem láthatott semmi különöset, csak egy taláros, hugrabug-sálas lányt, jól megtömött oldaltáskával.
   És végül megérkeztem, egy önként rögtönzött Mission Impossible után, beléptem a Nyilvános Mágiatörténeti Irattárba, ami máskor is, most is üres volt. Ezen nincs semmi meglepő, tekintve, hogy Binns a tanára a raktár tárgyának. Apám a legnagyobb bosszúsága Roxforttal kapcsolatban, hogy ilyen alkalmatlan tanerőt foglalkoztatnak egy fontos tantárgyhoz. Én viszont jól járok, mivel én nem alszom el, gyakran pénzért árulom a jegyzeteimet. A mostani karácsonyi ajándékokat is ebből álltam.
   Fájó szívvel elsétáltam a lustán keringő Föld mellett, az itt, Lilyvel és Rhonával eltöltött percekre gondolva. Istenem, hogy hiányoznak. Megálltam egy asztal mellett és a táskámból kivettem a szerzeményemet: egy mágikus rádiót. Megbízható ellenállótól kaptam a tippet, hogy egy Potterfigyelő nevű illegális adó a valóságot mondja el. Csak a jelszó kellene, amit sajnos a DS-tag sem tudott.
   Letettem a táskámat a székre, és a zenedoboz mellé guggoltam. Bekapcsoltam és a „Mágikus Dallamok” szignálja hangjai mellett elkezdtem tekergetni a keresőt. Közben a pálcámmal már készültem rákoppintani a tetejére és alkalmas jelszón gondolkodtam, amikor motoszkálás zavart meg. Ijedten, pálcámat előreszegezve pattantam fel, de rögtön megtaláltam a bűnöst:
- Abigail! Hát te mit keresel itt? – kérdeztem csodálkozva a fehér egeremre meredve – bemásztál a táskámba? Ráadásul még a bájitaltan jegyzeteimet is megkóstoltad: jó az ízlésed, azért nem kár –
   Szeretettel néztem egyetlen, hűséges társamra, majd visszatértem az eredeti tervemhez. Rákoppintottam a rádióra é kimondtam az első néhány lehetőséget, ami az eszembe jutott:
- Potter? Patrónus? őőő… Dumbledore?

Dona Allyway

*Nem mondhatnám, hogy cél nélkül járom a folyosókat, hiszen egy bizonyos dolgot keresek. Talán mehettem volna a könyvtárba is, de az az érzésem, hogy a Mágiatörténet irattárban könnyebben megtalálom a keresett információt. Táskával az oldalamon, dudorászva haladok a kiszemelt cél felé. Korántsem a mágiatöri házidolgozattól vagyok ilyen jókedvű, nem csak egyszerűen az, hogy egy kicsit kinyújtóztathatom a lábaimat és mostanában még rossz híreket sem kaptam, ami meglehetősen ritka ezekben az időkben.
Benyitok a terem ajtaján, miközben magamban mindennek elátkozom, ezt a hülye tantárgyat, hiába a töri sosem volt a szívem csücske. Ha lenne olyan tantárgy itt, akkor a rajzot, festészetet választanám, de sajnos nem tudok róla, hogy lenne ilyen. Most is rettentő nagy a kísértés, hogy hagyjam a francba, azt az idióta házit, és leüljek, hogy alkothassak valamit. De nem egy sóhajjal vetem bele magam az információtengerbe, hogy kikereshessem azt a bizonyos választ.
Ám hirtelen megtorpanok, mikor hangokat hallok nem messze tőlem. Nem tudtam, hogy van itt még valaki rajtam kívül. Megmerevedve hallgatom, hogy miket is mond a lány – mivel a hangból biztos vagyok benne, hogy nőneművel van dolgom -, és mit csinál. Először mintha beszélne valakihez, de az nem válaszol, így valószínűleg nem emberi lény lehet. Majd olyan dolgokat kezd el sorolni, ami nagyon is ismerősen hangzik. Apát láttam a múltkor otthon ezt csinálni, de a végén csak kiakadt, mert nem jött rá a jelszóra.
Lassan közelebb óvakodok az egyik polc rejtekében, hátha így ki tudom fürkészni, ki az illető, bár valószínűleg már rájött, hogy itt vagyok, mert én bizony nem voltam a leghalkabb. Azt végiggondolva kilépek a polc mögül, és köszönés helyett rögtön ezzel kezdem.*
- Hm... próbáltad már a Fawkest? Vagy simán a Főnixet?
*Kérdezem halkan - mert így is bárki meghallhat minket – egy mosoly kíséretében, miközben még közelebb megyek az ismerősnek tűnő lányhoz.*
- Nem zavarna, ha csatlakoznék?
*Teszem fel a kérdést, és tétován megállok mellette, bármit, csak, ne kelljen tanulnom most.*

[Lyra E. Freester]

Lyra E. Freester


A rádió csak nem akart reagálni, hiába próbálgattam, az idegesítő sistergése pedig felforrasztotta az agyvizemet is. Egyre idegesebb lettem, kapkodtam és valószínűtlen jelszókkal lövöldöztem a szegény, ártatlan rádiót.
Lehet, hogy le van tiltva az iskolában minden frekvencia, ami nem egy adóhoz kapcsolódik? A prefektus-gyűlésen nem jelentették be, pedig imádják tudatosítani bennünk a határokat. Nem, valószínűleg én vagyok olyan béna, hogy nem tudom a megoldást.
Egy pillanatra megálltam, hogy kipihenjem magam, de mielőtt folytatnám, hangokat hallottam a hátam mögött. Megmerevedtem, és átkoztam a bolond fejemet a helyválasztás miatt. Az üldözési mániám, hogy eldugott helyet keressek, sodort veszélybe. És az elbizakodottságom, hogy senki sem olyan szorgalmas ebédszünetben, hogy pont Mágtörit tanuljon. Elhallgattam, a kezem megfeszült a hűséges mocsárciprus pálcámon, készen a védekezésre. Bár nincs semmi esélyem, ha egyszer lebuktam, nekem végem. Maximum bosszút állhatok, de az emlékei megmaradnak, sőt a vád mellé egy testi sértés is kapcsolódik. Szép jövő, menekülhetek az ellenállásba és búcsúzhatom a prefektusi jelvényemtől.
- Hm... Próbáltad már a Fawkest? Vagy simán a Főnixet? – a hátam mögött felhangzik a közeledő hangja is. Ez menti meg egy könnyű stuportól.
Felemelkedtem, hogy ne legyek alárendelt helyzetben, közben észrevettem, hogy Abinak csak a farka vége látszik a táskámból. A nagy bátor védelmezőm. Szegénykének nehéz élete van a sok bagoly és macska között.
-Szia, csatlakozz nyugodtan – mondtam mosolyogva, de a szemem kutatóan méri végig a lányt – még nem próbáltam, de jobb ötlet, mint a pattogós cukorka.
Jó érzékkel mutatkozott be, de nem bízhatok meg rögtön mindenkiben. Az első benyomás jó: látásból ismert hatodéves hugrabugos, barátságos kékeszöld szemekkel. Na jó, kivételt teszek megnyerte a bizalmamat. Bárcsak mindig ilyen könnyen menne.
- Dona Allyway – mutatkoztam be, most már őszíntén mosolyogva miközben egyet oldalra léptem és visszaguggoltam a narancssárga ketyeréhez, így neki is helyet hagyva. Az egyenruhámon tisztán látszik a ház, sőt ott csillog a prefijelvény: ironikus, nem?
A barátságos hangokra Abigail is kimászott a táskából, bajsza hegyén még ott lógott pár bájitaltan lecke darabka.
Megpróbáltam az ajánlott jelszókat is, majd sóhajtva megjegyeztem:
- Pedig biztos fülest kaptam, hogy most lesz az adásuk. Te honnan ismered őket? – kérdeztem csalódottan, én is halkabbra véve a hangomat. Ki tudja, ki bukkan még itt fel.

Dona Allyway

*Na igen, talán jobb lenne, ha a saját dolgom után néznék, és inkább tovább keresném az adatokat; de jelen estben örülök minden kis kibúvónak, amit a tanulás elkerülése érdekében találok, mint például az idegen hangokat, aminek nemsokára a forrását is megtalálom, egy hugrás lány személyében. Őszintén szólva jobban is elbújhatott volna, ha már rádiót hallgat, mégpedig a Potterfigyelőt, de eszemben sincs szemrehányást tenni neki. Örülök, hogy nem kell rettegnem attól, hogy mindjárt valami halálfaló-palánta esik nekem, és találtam valakit, aki szintén a jó oldalon harcol. Persze lehet, hogy csapda az egész, de kit érdekel ez ebben a pillanatban? Ahogy „leleplezem” a jelenlétem, egy pálcával találom szembe magam, és csak kis híja van annak, hogy nem kapok be egy jó kis ártást is… valószínűleg nem tudnám kivédeni, mivel teljesen váratlanul érne, de tulajdonképpen a lány gyanakvása nem meglepő, ilyen bizonytalan időkben… A kérdésemre azt a választ kapom, hogy csatlakozzak nyugodtan, talán kissé egoistán hangzik, de nem is számítottam másra. Furcsa lett volna, ha rám ordít, hogy húzzak a francba; persze biztos van, akinél ez megszokott, nos én nem tartozom közéjük. Bár első szavai közben kissé vizslatóan méreget, de én is jobban szemügyre veszem. Ismerősnek tűnik, nem csoda, hiszen háztársam, de nem urik be a neve, csak mikor bemutatkozik, akkor esik le, hogy ki is ő. Ha jól emlékszem, akkor prefektus is, vagy nem?*
- Lyra Freester
*Viszonzom a bemutatkozást, és persze a mosolyt is; igazán kedvesnek tűnik, és mintha előbbi sejtésemet akarná igazolni, felvillan a prefektusi jelvénye, szóval nem tévedtem. Követve Dona példáját én is leguggolok a varázsvevő mellé, miközben a lány táskájából egy egér mászik elő.*
- Örvendek a szerencsének, Egér úr!
*Nézek rá nevetve, és talán Dona kicsit flúgosnak néz miatta, de nem baj, már megszoktam; sőt nagyrészt nem is zavar, ha bolondnak tartanak.*
- A szüleim miatt… mindketten Rend-tagok.
*Vonom meg a vállam, és én is halkabbra veszem a hangom, mivel az előbb bizonyítottam be, hogy korántsem mindig olyan néptelen ez a helyiség, mint amilyennek látszik.*
- És te? Prefektus létedre ilyen illegális adót akarsz hallgatni…
*Vigyorogva nézek Donára, nem akarom megbántani őt, csak egyszerűen olyan érzésem van, mintha már évek óta ismerném.*

[Lyra E. Freester]

Lyra E. Freester


Tovább próbálgattam az adókat, de közben fél szemmel Lyrát is figyeltem, aki egy újabb pluszpontot szerzett azzal, ahogy köszönt Abinak. Tökéletes mértékben flúgos szint, ami remekül kiegészíti az én visszafogottságomat. Hiába, ha az ember sok önismereti-tesztet tölt ki, megjegyzi, hogy mik a hibái.
- Abigail-nek hívják - jegyeztem meg mellékesen, és az emlegetett a neve hallatára szégyenlősen visszabújt a táskámba.
Megpróbáltam Lyra javaslatait is, de ezek sem jöttek be. Akár ítéletnapig is szenvedhetek, akkor sem fogok rájönni. Lehet, hogy nem a jó, hanem a rossz fogalmai között kellene keresgélnem?
Őszinte csodálattal néztem Lyrára, mikor elmondta, hogy a szülei Rend-tagok. Milyen őrült, és milyen bátor!
- És te? Rend-gyerek létedre ilyen felelőtlenül árulkodsz? Nem félsz, hogy csapda az egész? - kérdeztem vissza mosolyogva, de utána komolyra fordítom a szavaimat -  Őszintén, csodálkozom is, hogy prefektus lettem, így, megbízhatatlan emberként. Lehet, hogy csak gúnyt akartak űzni a prefektusi rendszerből -
Sokszor gondolkoztam ezen, de még nem jutottam megfejtésre. Addig is, míg nem veszik el a címet, próbálom tenni a dolgom: segíteni a bajba kerülteknek,
- Két barátnőm is a Renddel bujkál, sajnos semmi hírem nincs róluk – meséltem szomorkásan – az egyetlen reményem, hogy nem sorolják fel itt az elesettek között. A szüleimmel együtt. –
Könnyedén jönnek a szavak, hisz annyiszor átrágtam már. És most érzem, hogy sorstársra akadtam, aki megért.

Újult reménnyel fordultam vissza a rádió felé:
- Malazár – koppintottam rá, hogy az elméletemet is kipróbálhassam. Bejött! A rádió sisteregni kezdett, és kitisztult a hang:  
- Kedves uraim és hölgyeim, barikádok mögött és otthon bujkálók! Itt van újra a Potterfigyelő, tartsanak velünk. Az est házigazdája Folyó! –

Dona
[bocs a hatalmas késésért... :/]

*Dona próbálgatja a jelszavakat, hátha megtalálja, azt amit keresünk, illetve ő keres, én csak figyelem. Amikor köszönöm az egerének, akkor szerencsémre ne kapok semmi lesajnáló pillantást, ám mikor megtudom az egér nevét, kissé elszégyellem  magam hiszen leuraztam szegénykét.*
- Oké, akkor örvendek, Abi.
*Próbálom javítani magam, és becenévvel próbálkozni, de mire kimondom, az állatka már visszabújik háztársam táskájába. Remélem nem miattam.
Aztán a Rendre terelődik a szó, és egy csodálattal teli pillantást kapok Donától, amiért el merem mondani, hogy a szüleim is Rend-tagok. Talán kissé felelőtlen vagyok, de Dona olyan bizalomgerjesztő, pedig manapság ki tudja, kinek mit lehet elmondani.*
- Nem, nem szokásom félni, ha meg csapda lenne, akkor nem csevegnél még mindig itt velem, hanem már rég elkaptál volna.
*Jelentem ki egy vigyorral az arcomon, majd a prefektusi rendszerre vonatkozó mondatára csak bólintok, teljes egyetértésben. Legalább olyannak adnak hatalmat, aki jóra használja, és segít vele, még ha nem is tudják. Vagy lehet, hogy pont azért lett prefi, hogy leleplezzék? Mert akkor már szerintem nem lenne itt. Elmeséli, hogy két barátnője bujkál a Renddel; szegény, magányos lehet.*
- Ahogy még sokan mások is ebben reménykednek.
*Felelem egy sóhaj kíséretben, hiszen én is abban reménykedek, hogy egy családtagom neve sem hangzik el az áldozatok között; aztán Donára nézek és egy megértő-bátorító-kitartás mosolyt küldök felé, hogy éreztessem, én itt vagyok vele, és ha egy a problémánk, valahogy csak átvészeljük.
Felcsillan a szemem, amikor Dona következő próbálkozására eltalálja a jelszót.*
- Szuper, ügyi vagy!
*Mondom és közelebb menve leülök a földre, hogy halljam a rádiót. Folyó köszönti a hallgatóságot.*
- Mielőtt bármibe is belekezdenénk emlékezzünk meg fél perc csenddel a Northamptonban talált mugli házaspárról, akiket ismeretlen tettesek halálra kínoztak. A mugli hatóságok értetlenül állnak a történtek fölött, de mi bizalmas forrásokból tudjuk, hogy halálfalók végeztek velük.
*A hang elhallgat, én meg lélegzet visszafojtva várom a további fejleményeket.*
- Még egy érdekes hírünk közé tartozik, hogy Orion Blake-et kis híján letartóztatták, de még időben dehoppanált a halálfalók karmaiból. Az említett személyt a pletykák szerint halálfaló álruhák árulása miatt akarták elfogni.
*Ezt egyszerűen nem bírtam ki nevetés nélkül, pedig igazából nem olyan vicces, n de mégis ki az, aki halálfaló álruhákat árul? Nem tudom ki ez a Blake, de az tuti, hogy megnevettetett.*

[Lyra E. Freester]

Lyra E. Freester
/semmi baj  /


- Vagy ki akarlak vallatni, hogy információkat szerezzek - vetem fel a logikus következtetést, de már a hangomon hallatszik, hogy csak az agyát húzom. Már tény, mindketten megbízhatók vagyunk.
A figyelmemet az adás felé fordítom, összeszorítva az ujjaimat, hogy azok is szerencsét hozzanak. Csak ne legyenek nevek. Csak ne.
Én se tudom megállni, együtt nevetek Lyrával. Ez a Blake nagy idióta lehet, de jó lenne, ha mindent megúszna. Tipikus minden rosszban van üzlet fickó lehet, nagy humorérzékkel. Meg kéne nekem is tanulni hoppanálni, de még semmi hír a vizsgákról, lehet, hogy el is törlik? Jaj, már megint elkalandoztam, figyeljünk inkább az adásra:
- Minden vakmerő, és babonamentes embert megkérnénk, hogy őrizkedjen az extrán halálos és veszélyes nekromán haverjaink főgóréjának a nevének kimondásától. Tabu van a néven, erről egy barátunk a következő adásban pontosabban beszámol, jelenleg azonban az ágyat nyomja, és nem másnapos. -
Elhűlve néztem Lyrára - Ki akarná kimondani Tudodki nevét?! -
Újabb hang kapcsolódott a rádióadásba:
- Az első számú megmentőről még semmi hír, bár több bejelentés is érkezett, hogy látták a Windsori palotában és a Riviérán is, de biztosíthatunk mindenkit, hogy a hírek kacsák. Potter sosem mutogatná az óriási sárkány tetkóját muglik előtt...
- Ez nem valamelyik Weasley-iker? - néztem összehúzott szemmel a hallgatótársamra. - Mikor elsős voltam, a hálószobánkba csempésztek egy kütyüt, és az két napig jobbnál jobb faviccekkel fárasztotta az agyunkat. A hangjuk beleégett az agyamba - meséltem vigyorogva.
Megnyugodtam, és sokkal vidámabb lettem. Most már nem lesz semmi baj, akár meg is bonthatnánk a táskámban megbújó vajsörös üvegeket. Ebben az adásban több halálesetet nem fognak mondani. Van újabb heti nyugalmam.

Dona

- Ne aggódj, nem jutnál messzire az információkkal, ha rájönnék a dologra.
*Felelem neki nevetve, de persze eszemben sincs semmi ártalmasat művelni Donával, ahhoz túlzottan élvezem a társaságát. Mindketten az adásra figyelünk, feszülten, hiszen a neveket, ha vannak – márpedig elég gyakran akad ilyen - , akkor mindig az elején közlik. Szerencsére ma is megússzuk azt, hogy bárki ismerőst halljunk, és a következő hír is oldja kissé a hangulatot, szóval nem csoda, hogy mindketten felnevetünk, ezekben az időkben a mókára igen nagy szükség van.
Összetalálkozik a tekintetünk, amikor Dona elhűlve rám néz. Megrázom a fejem.*
- Nem tudom, de csak egy olyan ember, akinek nincs ki mind a négy kereke.
*Mondom elhúzott szájjal, majd ismét az adásra figyelek. Na igen, a Potter téma… a kis túlélő… tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit csinál mostanában, de meg mernék rá esküdni, hogy ő sem lazsál. Felkapom a fejem, mikor Dona ismét megszólal. Egy pillanatig én is a hangra koncentrálok, majd jó nagyot bólintok.*
- De, tutibiztos… szerintem Fred az, de nem vagyok szakértő.
*Találgatok tűnődve, nem ismerőseim az  ikrek, egyszer talán ha beszéltem velük futólag, de a Roxfortban nincs olyan diák vagy tanár, aki ne hallott volna róluk. Dona történetére én is elmosolyodom.*
- Én csak egyszer futottam össze velük egy rejtekfolyosón, de annak is az lett a vége, hogy beállítottak őrnek, egy balhéhoz.
*Hozakodok elő én is egy emlékkel, ami mosolyt csal az arcomra. Emlékszem, hogy izgultam akkor, nehogy elkapjanak. Mindig is felnéztem a Weasley-ikrekre a merészségükért.*
- Nos, mai adásunknak ezzel sajnos vége is, de ne aggódjanak jövünk még! A legközelebbi jelszó a Hagrid név lesz, várjuk vissza hallgatóinkat, és addig is kitartás!
*Halljuk a végszót, aztán csend lesz… ez most kifejezetten rövid adás volt… talán nem voltak elég biztonságos helyen.*
- Egy ideig újra megnyugodtam… mindig azon agyalok, mikor fogják a szüleim nevét mondani.
*Tudom, mindenki ettől fél, de most akkor is jó kimondani; mindenki a családját félti, de az enyémek Rend-tagok! Kétszer akkora az esélyük a halálra…*

[Lyra E. Freester]

Lyra E. Freester


- Ajaj, akkor nem fordítok neked hátat - fűztem hozzá nevetre a fenyegetésére.
Az adás folyt tovább, mikor Lyra egyszerűen leidiótázta azt, aki kimondta Tudodki nevét, nem tudtam megállni, hogy ne fűzzem hozzá:
- Legalább annyira zakkantnak kell lennie, mint Dumbledore volt - mondtam, még mindig mosolyogva. A legfantasztikusabb évnyitóbeszédek alkotója nem érdemli meg, hogy szomorkodva emlékezzünk rá. De az emléke nem halványulhat el.
Mikor Lyra próbálja beazonosítani a hangot, én is megpróbálok koncentrálni. Esélytelen megkülönböztetni őket, szerintem még a saját anyjuknak sem sikerül.
- Fogalmam sincs - mondtam - Milyen balhé volt? - kérdeztem kíváncsian - A távozásukkor, vagy korábban? -
Nem én voltam az, aki a Weasley-működést közelről szemlélte volna. William McHurry, hatodéves hugrabugos egy időben vezette a csínylistájukat, nagy rajongójuk volt, de utánozni szerencsére nem próbálta őket. Az viszont biztos, hogy a boltjuk törzsvásárlója lett.
- Voltál már a boltjukban? - kérdeztem álmodozóan - azt mondják, hogy az London legkirályabb helye. Mindenképp el kell majd jutnom oda.

Az adás közben véget ért, tényleg szerencsések voltunk, egy hozzátartozó neve sem hangzott el. Megértően mosolygok Lyrára, mikor elpanaszolja félelmét.
- Én is így vagyok vele - mondtam halkan, és kerültem a pillantását, a táskámra meredtem.
Apát a rendszer indexre tette, mágiatörténész, és több olyat is írt, ami nagyon nem tetszett a halálfalóknak. Anyával már év eleje óta bújkálnak, és mindig félek, hogy bemondják a nevüket. Két barátnőm, meg most a Renddel bújkál, tehát jól nézek ki, így egyedül. -

Pár pillanatig magam elé meredek, a gondolataimba merülök, majd lassan megvidámulok.
- De félre a szomorúsággal! Igyunk az újabb jó adásra - mosolyogtam, és a táskámhoz fordultam.
Előbányásztam az aljáról két vajsörös üveget, amit a házimanóktól csórtunk a tegnap éjjeli járörözésünkkor. Tomashon mindig jó partner volt az ilyen "hallottam valamit, nézzük meg"-ekben.
- Tessék - nyújtottam át neki - koccintsunk valamire, utána keressünk pár mardekárost - viccelődtem nevetve.