Kívánságok lépcsője

Peter Blackman pennájából

A bejárati csarnokból nyíló ajtón keresztül lehet a lépcsőket meglelni, de csak akkor, ha jó helyen keresed, ugyanis az egyik falikárpit mögött van elrejtve a kis nyílás, melyen belépve, egy csigavonalban fölfelé emelkedő lépcső tárul a szemed elé, melynek a végét szabad szemmel nem is láthatod.
Egyszerű hely ez, s meglátszik, hogy aligha tud a létéről valaki, ezért aztán nincs is karban tartva: pókhálók lógnak a falról, néhol hiányzik a korlát egy-egy részlete, a falakon néhol égésnyomok, sőt, néhol még a lépcső is hiányzik, ahova, ha valaki belelép könnyen ki is törheti a lábát.
De, hogy hová vezet ez a sok lépcső? Fel. Olyan magasba, hogy ha valaki lenéz fentről, még aki nem tériszonyos, bizony még az is megijed a magasságtól, azonban mint mindenhol a Roxfortban, itt is megvan a helyiség maga trükkje, ugyanis, ha a lépcső alján megfelelő fokokra lépünk, pillanatok alatt a lépcső legtetején lehetünk, ha nem, akkor viszont loholhatunk felfelé, mígnem elérjük a lépcső tetején lévő ajtót.
Ez a helyiség lényege, az ajtó: különlegessége, hogy oda nyílik, ahová éppen szeretnénk menni, akik ismerik ezt a helyet, csak dicsérni szokták, mivel olyasmi mint egy mugli lift.

~Yvette~

Ne nézz hátra, csak menj! Gyorsan! – mondom magamban, de tekintetem mégis a hátam mögé téved, miközben cikázok a diáksereg között. Úgy látom még nem vett észre… De, pont ebben a pillanatban nézett fel és félek nem fordítottam vissza elég gyorsan a fejemet. Kicsit szaporázom lépteimet, miközben megkockáztatok még egy hátra tekintést. Biztosan észrevett, hiszen éppen most próbálja átverekedni magát a sűrű tömegen, aminek én nagyon hálás vagyok. Talán kicsit lelassítja. Ennél a negyedikes lánynál nem ismerek idegesítőbb személyt a világon. És nem értem miért pont engem szemelt ki magának ennyi diák közül. Ha egyszer elkap, egyszerűen levakarhatatlan. Követ mindenhova és tényleg nagyon irritáló. Egyszerűen nem lehet tőle megszabadulni. Néhány dühös morgás kíséri menekülő utamat, ahogy próbálok minél gyorsabban eltűnni a tömegben. Már hallom, ahogy a nevemen szólongat, de úgy csinálok, mintha nem hallanám meg a zsivajban, de persze ez a nyávogó magas frekvencia minden hang mellett kivehető. Gyorsan jobbra fordulok az egyik folyosón, majd egyszer csak az előcsarnokban találom magam. Túlságosan nyitott a terep, ahhoz hogy most eltűnjek. Félve nézek körül, bármi lehetséges menekülő útban reménykedve. Egy kisebb társaság beszélget az egyik régi falikárpit előtt; talán az lenne a legjobb, ha mögöttük próbálnék észrevétlen maradni. Épphogy csak fedezékbe kerülök, mikor betoppan ő is a csarnokba. És reményteli arccal kémleli a helyiséget, hogy megtaláljon. Mintha egy pillanatra felém nézett volna, de ezt már nem tudom biztosan, mert miközben a fal felé hátráltam valamiben elbotlottam.  
Biztos voltam benne, hogy tarkóval fogom megállapítani a mögöttem lévő fal keménységét. Ehelyett egyszer csak beestem a falikárpit mögé és egy szűk sötét helyen találtam magam. Azonnal felpattanok és a nyílásnál lévő kis résen át figyelem a kint zajló eseményeket. Jól sejtettem, hogy kiszúrt, mert most itt keresgél a kárpit előtt kétségbeesetten. Nem érti hova tűnhettem hirtelen. Talán azt gondolja összekevert valakivel. Szerencsémre idővel feladja, és csalódott arckifejezéssel távozik. Hatalmasat sóhajtok, azt hiszem ezt megúsztam, de itt az ideje, hogy felmérjem hová is kerültem. A szemem már megszokta a fényviszonyokat, és körbenézve egy hihetetlen hosszú csigalépcsőt fedezek fel. Olyan magas, hogy nem is látom, hol végződik. Nem tudtam ennek a helynek a létezéséről idáig, fogalmam sincs hová vezet a lépcső. Egy biztos, ez az eldugott rejtek mentett ma meg. Miközben azon gondolkozom, hogy jó ötlet e használni az ütött kopott hiányos lépcsőt, a szívem majd megáll, mikor valaki belibben a kárpit másik feléről.

[- Legközelebb kevésbé látványosan használd, kérlek. Tudod, ezt nem sokan ismerik és…-]

zene

Már nincs is olyan hideg, mint amilyennek tűnik, s az átfagyott kezeim, amint belépek a nagy tölgyfa ajtón kezdenek is feloldódni. Arcom az eddigi kint tartózkodások ellenében csak épphogy egy picit piros, jelezve, ez már nem a zimankós tél, ami eddig volt kedves uralkodni a tájon. Igen, nem kérdés, lent jártam Roxmortsban. McGalagony volt oly kedves, hogy kimenőt adjon, így a többi tanár, még az inspektor se tudott mit mondani. Az ispektor gonolatára gúnyos mosoly fog el, s a gyomrom egyszeribe hirtelen összeszűkül. Elszomorodva pillantok a kezemben lévő papírzacskóra, melynek fogóját úgy szorítom, mintha az életem függne tőle. Persze azt mondtam penna kell és pergamen, hiszen nem voltam otthon a karácsonyi szünetben. Egyrészt Yolanda miatt, másrészt… igazából mindegy. Tény, hogy lemerültek a készleteim, és teljesen elfeledkeztem róluk. De aki ismerne is egy hajszálnyit, az tudhatja, nem ez volt az igazi ok. Most értékes kincs van nálam, amit voltaképpen nagy becsben is tartok. Reményt fűzök hozzá, hogy segít, segít abban, hogy ha őt valakinek odaadom, cserébe valakit visszakapok.
S ez a remény erőteljesen él bennem. Oly erőteljesen, hogy legszívesebben szaladnék, mint egy őrült,  a hálótermekbe, de nem teszem. Nyugalmat erőltetek magamra, és inkább a fehér kabátom gombolom ki, hisz a kastélyban olyan meleg van a kinti még enyhe időhöz képest is, mintha egy sárkány torkában kuksolna az ember. Közben persze tekintetem végigsuhan a termen, ahol hol kisebb, hol nagyobb csapat verődik össze, megbeszélve az órán elhangzottakat, összesutyorogva jobba és balra. Észreveszem, amint két lány méreget, majd mikor észreveszik, hogy feléjük pillantok, elfordulnak zavartan. Hát, jellemző.
Apró sóhajt halatok, miközben az egyik csoporthoz közeledem, mivel, ezt kevesen tudják, arra van egy átjáró. A csoport épp az előtt áll, így még éppen jó is, hisz takarnak a nagyközönség előtt. Csak pár hangfoszlányt hallok ki a beszélgetésükből, amiben megüti a fülem Kenneth neve. Visszajött?
Sosem adtam a pletykákra, de mindig hallottam róluk. Az ember egyszerűen nem lehet itt süket, még ha akar, akkor se. Tudom Seanról is és a barátnőjéről. Tudom, hogy rólam mit mondanak. Tudom, hogy Malfoy mit művel a maga kis birodalmában, de hogy mindebből mennyi az igaz, különösen érdekelne. Ösztönösen torpanok meg, hogy halljam a nem túl kedves részleteket, amikor mellettem elsüvít valaki, kellően hangosan ám ahhoz mégsem eléggé, hogy rám vagy rá figyeljenek, a pillanatnyi szívinfartus elkerül. Gyorsan mászom be a kárpit mögé, szinte teljesen észrevétlenül, és a félhomályban látom a halálra ijedt alakot. Kedvem lenne jól letolni, hogy az egyik kedvenc helyem sikerül mindenki orra alá dörgölni, de lenyelem a csípős megjegyzést és a fiúra sandítok.
Széles váll, és rövid haj, némileg elképedt arc. Na igen, ennek a helynek a véletlen felfedezése nem csodálom, hogy ezt váltja ki, legyen bárki is az.
- Legközelebb kevésbé látványosan használd, kérlek. Tudod, ezt nem sokan ismerik és…- hangom elcsuklik, eszembe jut az a régi nap. Talán egy vagy két éve lehetett. Még Ben fogta a kezem. Emlékszem, nevetett elképedt arcomon, tudta, azt hiszem, hogy csapdába csal vagy titkon meg akar csókolni. De egyik sem volt. Helyette ezt kaptam tőle. És…
- Nos, szeretném, ha ez így is maradna. –
A pillantásom jelentőségteljes. Nem fűzök többet a dologhoz, csak várom, hogy mondjon valamit, és elinduljon. Csak pár pillanat múlva esik le, valószínűleg azt se tudhatja, hol van, se azt, hogy mi a fenét is kellene itt csinálni.

[Yvette]

Yvette

Akkor kezdett rám akaszkodni az úgy nevezett Hortensia Tallerwood, mikor egyszer ebéd közben véletlen összeütköztünk. Természetesen egy nagy adag töklevet öntött rám és ahelyett, hogy hagyta volna nekem, hogy egy egyszerű pálca mozdulattal eltűntessem, mindenképp segíteni akart. A vége az lett, hogy a pólómon egy hatalmas égés okozta lyuk keletkezett. Onnantól kezdve minden egyes nap adott valami ajándékot. Ami egy ideig persze kedves, de ha már követik az embert, az kezd idegesítő lenni. Néha bejár az óráimra és hangosan tapsol meg éljenez, ha válaszolok a tanárnak. A problémák akkor kezdődtek mikor elkezdtem Agnessel járni. Kezdem azt gondolni, hogy Hortensia Tellerwood kissé közveszélyes.

Egy pillanatra majdnem megállt a szívem, de szerencsére nem a negyedikes lány jött rá hol rejtőzöm. A kárpit mögé magabiztosan belépő alakban Yvettre ismerek. Én jól tudom ki ő, persze csak alap információim vannak róla. Igaziból nem hiszem, hogy valaha is beszélgettünk volna pár szónál többet. Valószínűleg azt se tudja, ki vagyok. Legszívesebben elnevetném magamat örömömben, hogy sikerült elmenekülnöm, de kissé fagyos megjegyzést küld felém Yvette amitől nyomban lehervad a mosolyom.

- Ó, hát én nem „használtam”, konkrétan beestem azon a falikárpiton. Még csak nem is tudtam a létezéséről. De megígérem, legközelebb fejjel előre jövök majd be rajta. – mosolygok a lányra.
Ezek szerint az a lépcső használatban van. Legalábbis Yvettről már biztosan kiderült, hogy gyakran jön erre. Ahogy, körbe nézek a már-már romos helyiségen ez elég nehezen elképzelhető. Azt se tudnám megmondani, körülbelül hová vezet a lépcső. Azt meg főleg nem, hogy meddig fog még a helyén állni. De az ütött kopott itt-ott hiányos kinézetéből ítélve már nem sokáig. Persze lehet, hogy csak megbűvölte valaki, pont azért, hogy ne használja senki.

- Úgy veszem ki, elég jól ismered ezt a helyet. Akkor biztosan azt is tudod, hogy hová vezet. És mondd, hogy az a lépcső nem fog a fejünkre dőlni.

[- Nos igen, elég jól ismerem. Tudnod kell, hogy azonban ezzel kevesek vannak így. Akik nem ismerik és nekiindulnak, könnyen pórul járhatnak. Szóval nem meglepő, ha a legtöbben ott távoznak, ahol mi bejöttünk. –]

zene

Némán hallgatom a fiút, akin azért még mindig érezhető a megilletődöttség. Legalábbis az, ahogyan körbepillant, némileg undorodva a rendetlenségtől, a portól és a kosztól igencsak ezt tükrözi. Érhető is, hisz mindösszesen csak azért nem sikerül a fekete lényeknek beszőni az ajtót is vastagon, mert van pár elvetemült, mint én, aki meg akarja gyorsítani a járást s néha erre jön, a legnagyobb titokban. Ezzel szemben tuti, hogy Hywell még csak hírét se hallotta ennek a helynek, s ez felvet némi kételyt.
Vajon megőrzi-e a hely titkát? Vajon hoz-e ide másokat? Ez nem holmi ostoba szerelmi fészek, és ha a pletykákra adunk, nyálas csókcsatákat tud vívni a kis szöszke hollós társammal a folyosón. Mély sóhajjal tudom le magamban azt a tényt, hogy teljesen mindegy is mit teszek, mivel az emberek nem hallgatnak rám. Csak remélhetem, hogy ez a háborítatlanság így is marad, s továbbra is elkerülik a házimanók is, mert ennek épp ez a csodája. Nem agyonpucolt, nem makulátlan tiszta, s tény, én szeretem mind a rendet, mind a tisztaságot, de elhagyatott, barátságok, és a szívemhez nőtt.
Talán mert Ben mutatta meg? Talán mert ez is a barátomra utal, aki most elhagyott, s ezért akarok megőrizni mindent, ami csak hozzá fűződik?
Egy röpke pillantást vetek a kezemben lévő szatyorra, s így is magam előtt látom a tartalmát. Az egyszerű sötétszürke selyempapírba csomagolt tollat, amit egy madár díszít. ’A hollóhát tagja, legyen hollóhátas tolla!’.
Ostobaság, hisz Ben sose adott az ilyenekre, mégis amint megláttam, tudtam, ez talán az az ajándék lesz, amivel némileg kiengesztelhetem. Már csak Boethius akadályoz meg ebben, de most vagy itt hagyom, minden szó nélkül, s arra távozik, amerre jött, ezzel is esélyt adva a lépcső köznép előtti kitudódásának, vagy…
Mondjam el a titkát? Végtére is Griffendéles, s noha nekivágna esztelenül a fokonak, talán még némi bizalom is szorult belé.
Elnézem magamnak egy percig, mire döntök. Tény, nehezen megy. De mi nem az manapság?
- Nos igen, elég jól ismerem. Tudnod kell, hogy azonban ezzel kevesek vannak így. Akik nem ismerik és nekiindulnak, könnyen pórul járhatnak. Szóval nem meglepő, ha a legtöbben ott távoznak, ahol mi bejöttünk. –
Kezemmel könnyedén intek a kárpit felé, majd a kezemmel hívom őt, hogy lépjen mellém, a lépcső aljára.
- De mint minden, ennek is van titka, és kulcs is hozzá. Elárulom neked, de cserébe ígérd meg, csak akkor használod a lépcsőt, ha nagyon szűkébe vagy az idődnek. –
Kivárok egy percet, s eközben mélyen a szemébe nézve várom a választ. Majd miután megkapom folytatom a mesét, hogy értse.
- Ez itt nagyon régi. Mint látszik is, egy két fok korhadt, ám ez is a bűbája miatt tűnhet valószínűleg olyannak. Alapvetően viszont teljesen biztonságos. Ha a megfelelő sorrendbe lépsz a fokokra s közben arra a helyre gondolsz erősen, ahova azonnal el szeretnél jutni, nos akkor a fenti ajtó pont oda fog kinyílni. Ez lehet a klubhelységed folyosója, a mosdó, a könyvtár, bármi, persze bizonyos kereteken belül. –
Elcsendesedem, amíg a másik ámuldozik. Mert, bizony ez még belőlem is ezt váltotta ki annak idején. S ahogy az emlékek előtörnek, a szívem úgy sajdul bele, szépen lassan…. apránként.