Galéria

[- Üdv, Morrison. Segíthetek? –]

Gyűlölöm a kultúrtörténelmet, de néha kénytelen az ember ezt is megejteni. Így arcom visszafordítom a szobrok felé, de szinte olyan ez, minta embert ölnének. Mi a frásznak kell a roxfort összes termét sorra venni? Ostoba dolog ez, főleg mert szemtelenség is, hogy a diákokat fogják be erre a büntetőmunkának menő feladatra.
Mély sóhajjal próbálom lázadni a saját sorsom ellen, de mit tehetnék? Semmit, tudom jól. Így inkább a kezemben lévő könyvben lapozok egyet a következő szobrot ábrázoló információkat kutatva.
Három órával ezelőtt a trófeaterembe csináltam ugyanezt. S most hogy már dél el is múlt a gyomrom fájdalmasan kordul meg. Elhúzom a szám, hiszen az ebéd ígérete maga lenne a megtestesült álom, de hát ezt esélytelennek látom, ha délutánig be akarom fejezni a kutatómunkát.
Remélem, hogy McGalagony értékelni is fogja, nem csak amolyan ímmel-ámmal elvagyunk modorban fogja pontozni. De igazából akárhogy is, legalább hasznos, még ha rohadt unalmas is. A húgom tuti értékelné, így fel is firkantom a papír szélére, hogy ne felejtsek el küldeni neki belőle egy másolatot.
A csönd egész eleven, szinte késsel lehetne vágni, így mikor hangosan nyílik az ajtó, egyértelműen pillantok az érkező irányába. Furcsa, hisz azt hittem, csak én szenvedhetek külön beadandókkal, mintha a prefektusi munkával nem lenne így is elég probléma. Valamiért mégis azt hiszik, nekem rengeteg a szabadidőm… Nevetséges.
Még Amelie is szóvá tette, csöppet sértődötten, hogy nem keresem. De hogy magyarázkodhatna ki az ember egy ilyen helyzetből?
A belépő mardekáros lány viszont furcsa jelenségnek számít itt. Ha az ebédlőbe indult, nagyon eltévedt. Pedig szívesen cserélnék vele ha így lenne.
- Üdv, Morrison. Segíthetek? –
Arcomon a szokott kis félmosoly bújik meg, miközben enyhén felé fordulok, s a taláromon megcsillan a P betűs kitűző. Érdeklődve várom a lány válaszát, miközben a könyvet enyhén lejjebb engedem, s kényelmesebben tartom, nem a gyorsírásra kész szögben.
Szemeim végigpásztázzák a lányt tetőtől-talpig. Igazán érdekel a jövetelének az oka, noha lenne egy-két tippem. Ezek közül az egyiket meg is osztom vele, noha lehet, ez végzetes hibák egyikének számít.
- Csak nem sikerült egy büntetőmunkát kizsigerelned Friccstől? Mostanában nem sikerül túl sok embert összeszednie… enyhén porosak a szobrok… -
Bökök az előttem álló női alak felé, amely inkább az égre nézne, de üres tekintete a semmibe révedve adja vissza az öröklétet. Meg kell hagyni, csinos darab, de… túl művészi. Sokkal jobban szeretem a reálisabb dolgokat.
- Ne zavartasd magad, mindjárt végzem. –
Vagyis visszajövök később, mivel úgyis az esti járőrözésnél el tudok itt időzni. És megint később fekszem le a szokottnál. És a holnapi bájitaltanon fogok aludni. Úgy érzem abból se fog ártani jegyzetet kérni, mert… nem kéne a vizsgákon megbukni.
Mély sóhaj… mert kegyetlen az élet.

[[ Briant L. Duboise ]]

[ Briant L. Duboise ]


Hát persze, hogy sikerült - Wallbricknek hála - újabb büntetőmunkát kierőszakolnom. Mintha nem lenne épp elég bajom, még ez is. Amikor persze az egészet elpanaszoltam anyámnak, majdhogynem egy rivallót küldött, ugyan mit is képzelek magamról, amiért meg mertem átkozni egy ártalmatlan kis átokkal a fél nagyterem szeme láttára.
És akkor mi van? Megérdemelte. Engem pedig úgy tanítottak, hogy ha valaki valamit megérdemel, azt meg is kell adni neki. Követem a családi hagyományokat, erre majdnem leszedik a fejem? Ez aztán a következetesség, mondhatom.
Deveraux miért nem kapott semmit, amikor a bálon tisztán látszott, hogy miatta kapott Ryan röhögő görcsöt?! Bezzeg, ha én csinálok valamit, az egyből főben járó bűn, mintha minimum megkrúcióztam volna.
Igazság… nincs igazság ebben a nyavalyás iskolában sehol. Biztos Deveraux megint kismosolyogta magát a két szép szemével, meg a csinos babaarcával Fricsnél, és probléma megoldva. Azon csodálkozok, hogy Wallbrick nem ugrott még rá, mint medve a mézescsuporra. Persze, ami késik, az nem múlik. Csak azt tudnám, neki miért sikerül szinte minden, amikor nekem állandóan a szívás része jut a dolgoknak.
Erre most mindennek a tetjében még mehetek a nyavalyás galériára rendbe rakni a dolgokat. Remélem nem lesz ott senki ismerős más házból, nem igazán örülnék, ha híre menne, hogy megint büntetőmunkát kaptam, ezen a héten már másodszor. Így is épp elég bajom van mostanában, kell a francnak, hogy még azzal is foglalkozzak mit terjesztenek a hátam mögött bizonyos rossz nyelvek.
Ahogy belépek az ajtón és megpillantom a nekem háttal állót, összepréselem az ajkaim. Most komolyan, nem elég a büntetés, még Ő is?!
– Neked is szép napot, Duboise! – vágok vissza egy kicsivel több éllel a hangomban, mint ahogy szerettem volna. Arra azonban már nem veszem a fáradtságot. Igaz, hogy prefektus, meg eggyel felettem jár, de nem fogok megalázkodni egy hugrabugos előtt, ha a fene fenét eszik, akkor sem.
Milyen szép is az a oltári nagy büszkeség, amit otthon belémneveltek… Ahogy végre ráemelem a tekintetem, félrebiccentem a fejem, és egy aljas kis mosoly ül ki az ajkam szegletébe, ahogy végigmustrál.
– Amíg az olyanok, mint Deveraux a két szép szemükkel ki tudják sírni magukat egy-egy büntetőmunka alól, nem is nagyon fog. – lépek közelebb. Egy mozdulattal összefogom a hajam, csak két vékony tincset hagyok szabadon a fülem két oldalán. Gary egyszer azt mondta, igazán jól áll, ha így hordom a hajam.
Megint összeszorul a torkom, ahogy arra gondolok, hogy lehettem Merlin szakállára olyan elmebeteg, amiért azt gondoltam, hogy majd én több leszek neki, mint egy szép kis játékszer, akivel kénye- kedve szerint szórakozhat. Erre tessék, nem elég, hogy felszívódott még azt sem mondta: fapapucs.
Érdeklődve pillantok a kezében szorongatott pennára. Úgy tűnik, nem csak nekem van olyan kiváltságom, hogy unaloműzés gyanánt ilyen alantas melókat végeztessenek velem.
Mindazonáltal, amíg itt van, eszem ágában sincs nekikezdeni a munkának. Majd ha becsukódott mögötte az ajtó, úgy csinálok, mint aki serényen dolgozna, hogy aztán mihamarabb szabaduljak ebből a fullasztó közegből. Még az sem érdekelt, hogy ha órákat kell várnom, ha elunom, legfeljebb visszajövök később.
Bár, kétségkívül kellemes szórakozás lehet számára egy mardekárost a büntetőmunkáját végezni. Fogadok, hogy ilyenkor kellemes elégtétel járja át az összes házban lakókat, amiért a tanárok velünk sem tesznek kivételt – pontosabban velem nem.
– Ugyan, nem sietek. Megvárom, amíg végzel, vagy vissza is jöhetek később, ha zavarlak. – villantok rá egy negédes mosolyt. Igazából egyáltalán nem érdekel, hogy zavarom-e, vagy sem. De ne érezze úgy, hogy a muszájnál egy kicsit is többet szándékozok itt tölteni.

[- Maradj csak. Legalább lesz társaságom, amíg befejezem ezt a firkálmányt. –]

A lány csípős köszönésének hallatán enyhén felfele kezd ívelni a szemöldököm. Pokrócot reggelizett? Bár érthető, miután értésemre is adja a haragja tartalmának kis részleteit.
Vállat vonok, mert mit lehet válaszolni a lógósokra? Fura, hogy ő nem követte a társát, hisz mardekáros, és… megszokásból ők mintha mentességet élveznének minden alól. Vagy csak én lennék paranoiás?
Figyelem, ahogy közelebb sétál. Ahogyan egyszerű, de határozott mozdulatokkal összefogja a haját. Mégis szabadon hagy pár tincset. Ez jól áll neki. Kétségkívül jól, s mintha ezt tudná is magáról.
Valahogy az az érzésem, hogy jobb, ha vigyázok Morrison-nal. Legalábbis bölcsebb.
S mintha ez égi jel lenne, szinte felajánlkozik a lehetőség, hogy ismét magam maradhassak. Van értelme? Hova akkor ez a sóvárgás…?
Eltűnődöm egy percig és őt mustrálom. Vajon mennyire kell tartania az embernek tőle. Látszólag csak egy egyszerű lány. Egy mardekáros lány. Azonban a tekintetében, a hanglejtésében mintha több bújkálna.
Tiszta paranoia az egész!
- Maradj csak. Legalább lesz társaságom, amíg befejezem ezt a firkálmányt. –
Bökök a kezemben lévő jegyzetekre, miközben a lehetőségeket mérlegelem. Hát nem jobb lett volna elmenni a fenébe? De ki vagyok én hogy meneküljek. Amúgy is, prefektus vagyok, ő meg… csak egy diáklány, aki egész délután itt dekkolhat és pucolhatja a pókhálós díszeket.
Már-már mintha szánalmat éreznék iránta. Mégse hagyom hogy elgyengüljek, az valahogy nem lenne sem helyénvaló, sem pedig hasznos. Amelie amúgy is kiakadna miatta. És mivel még több, mint két órát kell várnom, hogy végezzen, így marad Letty társasága.
Így, hogy valamelyest mégis oldjam a feszültséget, a kommunikáció első fonalait próbálom megragadni, noha tartok ennek következményeitől.
- No és mik a terveid a szoborpucoláson kívül? –
Leplezetlen kíváncsi tekintettel fordulok felé.
- Lefogadom, már az újabb terveidet szövöd, amikért Friccs körözni kezd ellened. Mégis mit csináltál, hogy itt kötöttél ki? –
Látványosan nézek körbe, jelezve neki a hely jellegzetesen borús és senkineksincsínyére mivoltát, mert hát nem egy álommeló pompás helyszíne ez.
Az agyamba jó pár ötlet szánt mély barázdát, elültetve benne a gonosz kis magvaikat. Van egy olyan tippem, hogy vagy Crasso kapta el vagy valamelyik diáktársa árulhatta be az öreg gondnoknál, aki ujjongva örült az újabb friss húsnak na és persze a lehetőségnek.
Megértem, ha nem beszél. Végtére ó, én se szívesen vallanám be a hibáimat. Ám a jelenlegi állás szerint a legtöbben könnyelműek lettek az utóbbi idő eseményei miatt.
Vajon ő is ilyen lett? És leginkább, vajon ő hol is áll ezeknek a hatalmi harcoknak a teljes egyvelegében?

[[ Briant L. Duboise ]]

[ Briant L. Duboise ]


− Sokáig tart? – kérdezek vissza azonnal, ahogy felmutatja a kezében levő jegyzeteket. Nem akarom előtte elkezdeni a munkát, még akkor sem, ha lehet, hogy a tervezettnél sokkal többet kell majd itt tartózkodnom. Miközben a mozdulatait figyelem, az eszem teljesen máshol jár. Igazából csak azért haragszom Dee-re, mert az én ötletem volt az egész szívatás, és annak ellenére, hogy ketten vittük véghez, és ketten raktuk össze az egész tervet, csak nekem jutott a büntetőmunka.
No, nem mintha ezzel nem lettem volna már akkor is tisztában, de valahol a lelkem mélyén – már ha nekem van olyanom, akkor is azt kell mondani, hogy teljesen megérte.
Mivel prefivel sikerült összefutnom, alaposan vigyáznom kell a szavaimra, meg a tetteimre, mielőtt megint olyasmibe keveredek, mint a legutóbbi alkalommal. Nem szeretném, ha Ő is úgy menne vissza a helyére, hogy aztán lelkesen mesélhesse a többinek, kivel, hogyan, és milyen helyzetben futott össze.
Nem mintha nem lenne teljesen mindegy. Vagy egy fél folyosó hallotta, ahogy megjegyzést tettem Fricsnek, hogy ugyan ezt mégis hogy képzeli. De hát a szabály, az szabály. A prefi meg mondjon azt, amit akar. Legalább a többi kis taknyos is látja, hogy minket is ugyanúgy megbüntetnek, ha valami rosszat csináltunk. Minden csoda három napig tart. Az már sokkal kellemetlenebb lesz, amikor anyámék tudomást szereznek arról, hogy nem áll szándékomban az összes gyerekded szabályt betartani, amivel otthon elengedtek. Ha azok szerint élnék, már rég utálna mindenki.
− Hogy találtad ki, miféle aljadék munkával sújtottak? – kérdezem őszintén csodálkozva, égnek emelve a pillantásom. – Van még itt bőben tennivaló, miből gondolod, hogy Fricsnek pont erre esett a választása?
És tényleg. Bármi mást szívesebben csináltam volna, de azok után, hogy volt képem ráförmedni, hogy ugyan miért is kell mindezt nekem egyedül csinálni, esélyem sem volt alkudozni vele. Mondhattam bármit, abban a pillanatban, hogy megsértettem az amúgy is nevetséges és szóra sem méltatható önérzetét, azonnal támadt.
Igazából nem akarok arra válaszolni, hogy tulajdonképp hogy kerülök ide. De valamiért jogos a kérdés, még akkor is, ha szerintem pontosan tisztában van azzal, hogy egyáltalán nincs kedvem válaszolni rá.
− Na és te? Önszorgalom? Vagy valakinél meggyújtottad az égő pokrócot? – felelek a kérdésre kérdéssel, csak hogy időt nyerjek, amíg kitalálom, mennyit, és hogyan akarok neki elmesélni. – Maradjunk annyiban, hogy Frics szerint csúnya, rossz kislány voltam, amiért egy felsőbb évesből gúnyt mert űzni, mert a: nem köszönt a barátnőmnek, és b: általánosságban véve, egy felfuvalkodott hólyag.
És bekövetkezett ezzel az, amitől tartottam. Annak ellenére, hogy sikerült nyugodt hangon kezden az egész hisztirohamot, olyan méltó befejezést adtam a végének, hogy arra egyáltalán nem vagyok büszke. Mindazonáltal akkor is megérdemelte Wallbrick, amit kapott, akkor is, ha a hülye haverja annak ellenére, hogy direkt meg lett kérve: ne avatkozzon bele, azonnal rohant a godnokhoz.
- Egészen meglepő, hogy még nem hallottál róla - mondom vállrándítva - Azt hittem, az ilyesmi gyorsan tejed...
A tervekről jut eszembe: ezért még bűnhődni fog mindhárom. Ryan, mert egy aljas szemétláda, a haverja a dedós árulkodásért, amit ennyi idős korára sem volt képes kinőni, és Frics, amiért ide küldött. Már most látom, hogy a fele csak fejben fog megvalósulni, de nekem pont elég lesz az is arra, hogy egy kicsit nyugodtabb állapotban térjek vissza a hálókörletbe.
Nem is értem miért mondom el neki. Ha nem akarok nem kellene válaszolnom, de … van olyan, hogy ember tervez, Merlin meg a feje tetejére borítja az egészet: csak hogy életlenül se unatkozzak. Az viszont biztos, hogy a mardekáros fiú ennyivel nem fogja megúszni. Jöjjön csak el az az idő, amikor haza kell majd utazni, és a kúriában megtartják az első nyári bált…

[- Mind tudjuk, hogy a Friccs elemi képességei nem a legjobbak, így esik meg az hogy olyan, mint új ötlet nem létezik a szótárában. És amúgy is, prefektus vagyok… ismerem az összes elvetemült gondolatát annak a szerencsétlennek. –]

A kérdésére könnyeden vonok vállat. Végül is ez attól függ, hogy kinek mit jelent a ’sokáig’ szó. Szóval egyszerűbb se igent, se nemet felelni. Jobb, ha barátkozik a gondolattal, hogy nem megyek el egy ideig, s meglehet az ő türelmét az felőröli.
Igazából meglep a kérdése, főleg annak a tartalma. Furcsállom, hogy nem jön rá magától a kérdésére oly egyszerű válaszra. Ki ne ismerné az öreg gondnok szeszélyes és oly ’találékony’ na persze tudástárát. Kifejezetten az ötletek netovábbjait ontja magából már minimum húsz éve. Ugyanaz a paletta. Innen nem nehéz így válogatni. Szóval egy kedves mosolyt villantok, amolyan enyhén lenézőt is, miközben közlöm a tényállást.
- Mind tudjuk, hogy a Friccs elemi képességei nem a legjobbak, így esik meg az hogy olyan, mint új ötlet nem létezik a szótárában. És amúgy is, prefektus vagyok… ismerem az összes elvetemült gondolatát annak a szerencsétlennek. –
Ezzel le is zárnám a témát, de az újabb kérdés középpontjába immár én kerülök, ami egy csöppet feszélyez. Végül is az iménti aggodalmam mintha elosonni látszott volna a lelkemből, ám a lány kérdésére újra gondolkodóba esek. Vajon mi lenne a jó felelet?
- Nem gyújtottam fel semmit. Az a mardekárosok reszortja. –
Hangom kissé nyers, de rögtön tónust vált egy perc mély csönd után.
- Tulajdonképp anyagot gyűjtök, habár magam sem tudom mi értelme ennek. –
Ezzel a lendülettel be is csapom a jegyzetfüzetem, és fordulok a lány felé, miközben összefűzöm magam előtt a kezeim.
Közben a lány magyarázatot ad a jelenlétére, miszerint hogy a fenébe is került ide azon felül hogy besétált az ajtón. Figyelmesen hallgatom is egész addig, amíg meglepőnek aligha számító információt közöl, ennek ellenére is elfog a kíváncsiság, így… noha nem szép dolog, de félbeszakítom.
- Héhééhéééé! Miből gondolod, hogy ilyenekről pletykálnak? És… még inkább miért hiszed azt hogy én minderről hallok is? –
Minek néz ez a lány? Egyszemélyes kémhálózatnak? Röhej. Na igen, a P betűs jelvény sok mindent von magam után, de hogy pletykákra adva szerezzek hírt, no meg hírnevet… ugyan!
Szinte vérig sértene, ha nem lennék immunis a rágalmakra és a sértegetésekre. A hozzá hasonlók már biztosítottak efelől a korábbi gyengeségem felől, amit mostanra erőteljesen sikerült orvosolnom, sőt…
Biztos hogy nem Letty lesz, akinek kiadom magam. Ez fix.
- Amúgy azt hiszem, jobban járok, ha előre köszönök neked innentől. Nagyon vérengző lehettél. Kár hogy nem láttam. –
Elmosolyodom rajta, jól tudva ez biztos bosszantja. Mindegy, lassan úgyis mennem kell, szóval akár így akár úgy, lassan örülhet a csöndnek és a magánynak.