Kijárat a konyhából - bejárat a szobába

Cassius Neehill pennájából

A név magáért beszél. Bár kevesen tudják, a konyhának nem csak egy bejárata van - azt beszélik, egy titkos folyosón át a Főépületből is el lehet jutni oda, ha az ember titokban szeretne csemegézni. Persze, a Roxfortban semmi nem lehet ilyen egyszerű, a titkos átjáró bejárata mindig máshol van, hol egy festmény mögött, hol egy dísztárgy alatt, csak egyetlen dologban lehetsz biztos: ha a konyhából szeretnél kijutni, ebbe a terembe érkezel, ami berendezését tekintve egy átlagos tanterem, viszont, ha kívülről szeretnél bejutni, hiába is keresnéd az ajtaját.

Nincs jó napom, meg vagyok fázva, prüszkölök és fáj a fejem meg a torkom.
Utálom, amikor fizikailag hátráltatom magam a testemmel, ilyenkor legszívesebben kiszállnék belőle, vagy legalább lefagyasztanám magam és levitálnék pár évszázadig.
Ám erre most vajmi kevés lehetőségem van, ugyanis épp azon vagyok, hogy forró teát szerváljak Muppy-tól.
Nem olyan rég hallottam róla Med-től és gondoltam itt az alibim arra, hogy felkeressem. Mivel Med varázslócsalád sarja, neki teljesen természetes dolog egy házimanó, mint olyan. Nekem még  (sütő)tökre új, így örülök neki, ha most végre láthatják a kis csipáim.
Hugrabug-feliratú citromárnyalatú pólóban, fekete roxis rakott szoknyában és barna bakancsban rohanok a konyha felé, majd az instrukciók alapján háromszor beleverem a fejem a Bagoly Berti festménybe, aztán bemászok a résen, ami szerencsémre Med elmondásának megfelelően hasadt ki.
Lepetézek. Nagyon komoly látványban van részem, fehérbe öltözött házimanók rohannak ide-oda az egyébként meg kell mondjam: igen higiénikus konyhában. Egyikük észrevesz - én hímneműnek nézem, bár ki tudja? - és óvatosan megkérdi:
- Mit csinál itt a kisasszonyka? Adhatok valamit?
Röviden megnyalom ajkaimat és rájövök arra, hogy FaRkaSéhes vagyok, de most nem ezért vagyok itt - nyomatékosítom magamban.
- Valójában Muppy-t keresem. Hoztam neki valamit.
Erre furcsán néz rám a manó, de azért elsipítja magát.
- Muppy.. Gyere ide rögvest!
Egy kedves arcú, teniszlabda szemű lánymanó érkezik, akinek zsebemből átnyújtok egy levelet.
- Tessék, ezt Medalyn küldte neked.. reméli, jól vagy.
- A kisasszonyka!!! Nekem?! Nahát, hogy a manóba!
Gyorsan elteszi a levelet, majd izgatottan kérdezi:
- Önnek mit adhatok? Egy kávét? Teát? Most forráztam le egy igen finomat pecsétviaszgombából.. érdemes lenne megkóstolnia.
Med felkészített, hogy magázni fog, így nem kérem, hogy tegezzen.
- Köszönöm, elfogadom, kedves vagy!
Muppy elszalad én pedig közben bámészkodva várakozom, majd két pislantás után már meg is érkezik a vörös színű itallal. Igen szomjas vagyok, így három hörpintéssel el is tüntetem a nedűt az üveg-csészéből, ami nem mellesleg üvegművesek gyöngye, kacskaringós díszítéseivel.
- Köszönöm, finom volt. Most már ideje indulnom. Med azt üzeni, hogy tudsz neki írni a bagolyházból, ha gondolod.
Ahogy barátosném elmondta, kétszer kiejtem a számon: Existencia, majd a hasadás újra létrejön, ezúttal a falban és egy szűk alagútszerű átjárón átmászva egy szobában lyukadok ki. Kicsit kifújom magam, aztán körbenézek: 'Most hogyan tovább?'

   Gyönyörű, kora tavaszi nap tombolt, a madarak frissen bontották csipogójukat, a fák pedig újra rázendültek rügyezésükre, a roxforti fiúk kacér kacaja szakított a folyosó rendjébe, valahányszor egy banda lány villantott szoknyák alatt feszülő, harisnyába kötözött combokat, s a lányok rendszerint minden sarokban a fiúk után leskelődtek, talán még a tusolóban is meg-megfordultak, ki tudja, ez mindig is az ő titkuk volt. Az új évszaknak örvendve a tanárok is engedékenyebbek, s jókedvűek lettek… lehettek volna, de ez nem így volt. Ahogyan semmi sem úgy volt, ahogyan annak lennie kellett volna, a Roxfortban minden a feje tetején volt, s habár a fiú-lány udvarlási szerepkör bezony nem cserélt gazdát, hiába hangzott el egyszer, még bármi megtörténhet.
   Tényleg bármi.
   Jeremiah például sosem gondolta volna, hogy egy konyhányi házimanón kell majd keresztülverekednie magát, csak hogy társaitól, sőt, az egész iskolától biztonságosan elvonulva lehessen egy kicsit. Még egyszer sem érzett ilyen szintű klausztrofóbiát, pedig a konyha falai igen tágasak, ez azonban könnyedén válhat apró, lényegtelen tényezővé, ha manók százai tolonganak az ember lába körül, sőt, az egyik szemtelen, s kérdéstelenül merészebb példány még a nyakába is csimpaszkodott! Hozzáértek, rengeteg kis kéz tapadt hozzá, mázli, hogy a varázslények nem idéznek látomásokat, vagy ha mégis, Ő nem tudott róla. Szerencsére. De sikerült. Átverekedte magát, hogy aztán ebben a teremben nyugodtan végrehajthassa a rá kiszabott feladatot.
   Egyébként sosem jött volna ide, most is csak azért tette, mert a kötelesség szólította, s az idő dél felé járt, vagyis hamarosan mindenki a nagyteremben lesz, vagy már van, hiszen hétvége alkalmával az ebédszünet nem is annyira szoros. Ebből következtetve senki sem fog a konyhába, majd onnan be-, majd kijönni, pláne, hogy a művelet ugyebár az iskolai szabályzatok tekintetében tilosnak is van nyilvánítva. Neki sem fűlött a foga hozzá, igaz, előtte még csak egyszer járt a felfőzdében, azt is csak Klaus invitálására tette, de akkor megfogadta, hogy többet nem teszi be a lábát. Nem a tiltás zavarta, sokkal inkább a kerek, dagadó szemek, melyek mind rászegeződnek, a vékony, csontos ujjak, melyek ruhájába akadnak, s az érintések. Főképp az érintések, az, hogy a házimanók mindenféle kérdés, vagy előzetesség nélkül képesek voltak hozzáérni. Diáktársai már nem teszik meg, de ezek…
   Egy padon ült, mely egy másik, felfordított társa mögött húzódott, közvetlenül z ósdi kőfal mentén, s pálcájával egy különös szerkezetet babrált. Nem házi feladat volt, nem is hobbiból bütykölt munka, vagy bármiféle szorgalmi. Édesapja utasítása. A Társaság utasítására kell ezt tennie. A szerkentyű tulajdonképpen egy lehallgatókészülék, ami ugye mugli kütyü, s elektromossággal működik, vagyis a Roxfortban használhatatlan, mégis azt várják el tőle, hogy rúnák segítségével valamiképp mentesítse korlátozó terhei alól. Már rengeteg jelet kipróbált, de eddig egyik sem működött. Ha neki nem sikerül, majd kikéri Klaus segítségét, aztán talán Annabelle-ét. Talán, de ahhoz nagyon elkeseredettnek kell majd lennie. Gyűlölte az ilyen helyzeteket. Amikor valami lehetetlen vállalkozásba kényszerítették, s egyetlen idősebb ember segítségét sem kérhette, hiszen ők voltak az elsők, kik angol földön látták meg a napvilágot, állítólag volt egy idősebb fiú is, de ő aztán meghalt, így ők hárman a legidősebb roxfortos tagjai a Tisztítóknak, amúgyis a Társaságnak titokban kell maradnia mindenki előtt, éppen ahogy látói képességének, s az összekötő rúnának. Mondjuk arról is csak Crasso tud, mert szemfüles révén észrevette, ami még önmagában talán nem is merített fel volna annyi kérdést, ha nem látja meg a rúna párját Klaus kezén.
   Mindegy. Ez van. Crasso megbízható, nem fog félni tőle.
   Halk nyikorgás hallatszik, s a konyhából vezető ajtó nyílik, és zárul. Nem telik bele sok időbe, feljebb tápászkodik, hogy lássa, ki zavarja meg nyugalmas munka-próbálkozását. Egy fiatalabb lány. Halk sóhaj hagyja el ajkait, s szemforgatva inkább a hatalmas ablakokra függeszti tekintetét, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna, mármint hogy mint akit abszolút nem zavar a kisebb lény jelenléte. Nyugodtan old kicsit a házi nyakkendő szorításán, majd fejét fáradtan dönti a mögöttes falnak, s szemei lecsukódnak.
- Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! – suttogja átszellemülten, idézve Dante Isteni színjátékából. Jól ismeri a művet, az apja imádja a mugli könyveket, kétszer olvasta is, egyszer latinul, s egyszer angolul. – De ne félj… csak én vagyok itt. – mosolyodik el gúnyosan, hangja pontosan ellensúlyozza a mondat jelentéseként szolgáló nyugtatást, mintha csak fenyegetés hangzott volna el a mutálatlan, rideg hangon, melyet vagy komolyan vesznek, vagy… nem.  Tekintetét végigjáratja a rakott szoknyán, s hugrabugos felső viseleten. Na igen, ő sem festhet szebben az alul kibomlott inggel, s szokásos roxforti szürkepulcsis-nadrágos kombinációban. De nem is azért vannak itt, hogy szépek legyenek, nem divatbemutató ez.
   Hisz ez csupán a földi pokol, mely éget, mintha…
   … mintha csak pár házimanó gyújtott volna be alánk.

Hogy a fiúk mennyire hajkurásszák a lányokat és fordítva - bár én is ide járok és sokat közlekedek a folyosókon - , eddig még egyáltalán nem tűnt fel. Talán azért, mert egy elsőst még a baglyok ürüléke is jobban érdekli, mint a csókolózás, legalábbis ami engem és a hálótársaimat illeti.
Persze a harmad- negyedéves hugrabugos lányokat sokszor halljuk, ahogy visítozva, röhögcsélve szaladnak be a Borzodúba egy-egy sikeres randi után, de ilyenkor mi mindig legyintünk és azt mondjuk: 'bolond kis halak'.
Én különösen visszamaradott vagyok e területen, de nem bánom, addig jó, ahogyan a kutyák is addig nem szöknek el, míg ivarérettségüket be nem töltik. Utána már megcsaphatja orrukat egyik másik kósza illat és volt kerítés, nincs kutya.

A házimanóknál példának okáért hogyan történhet a párválasztás? Néha eltöprengek rajta, de nehéz kérdés. Biztosan létezik egy manó-etikett amelyben beosztásra, korra és nemzetiségre való tekintettel fel van sorolva, hogy ki kihez illik. Ám.. még az is lehet, hogy a manólét egy igen magányos és szűz hivatás, mintha csak fehér reverendát és nem fehér köténykét viselnének. Ahogy másztam át a csövön, nem jutottak eszembe ezek a fura gondolatok és még azután sem, de majd a könyvtárban egyszer utána keresek.

Hallok egy hangot és oldalra nézek. Egy barna hajú, kék szemű, roxfortos ruhába öltözött srác az, bár nehéz megállapítani, mely ház tagja és mennyi idős lehet. Egy padon ül és valamit szerel. Gyorsan rájövök arra, hogy mi ez, hiszen muglivilágból származom. Meglepett arcot vágok, ami persze nem annak köszönhető, amit a fiú elmondott az előbb. Picit közelebb megyek hozzá, szusszanok egyet, aztán megkérdezem tőle: - Üdv. Szóval csak te vagy az. Én meg csak én vagyok. Hát erre meg mi szüksége lehet egy roxfortos diáknak? - Bökök ujjammal a lehallgató felé.

   Jeremiah sosem volt az a fajta fiú, aki kedveskedve megy oda a diákokhoz, hogy csevegjen velük, pláne ha azok a diákok még alsóbb évfolyamokban szenvedtek. Sőt, egyáltalán nem foglalkozott diáktársaival, úgy gondolta, minél távolabb marad tőlük, annál kevesebb fájdalom, s inzultus fogja érni, s ezt sikerült is elérnie, kialakított magáról egy rideg külsőt, mely mögé senki nem nyerhet bepillantást, s mindeddig, s remélhetőleg ezután is, a törekvése váratlanul sikeresnek bizonyul.
   Ez nem azt jelenti, hogy nem kommunikált velük, természetesen megtette, hogy mily szájízzel, s stílusban, az pedig már másik kérdés. Maradjunk abban, hogy nem csak azért tartanak tőle távolságot, mert rideg külsőt mutat. Vannak, akik tartanak is tőle, s ő ezt élvezi, s egyben kielégítőnek is találja. Nincs szüksége senki sajnálatára, együttérzésére vagy akár barátságára. Neki van barátja, s tökéletesen boldog így.
- Roppant logikus következtetés. – húzza össze szemeit, s gúnyosan elismerő kifejezést villant arca, bár félő, hogy mindezt hiába teszi, hisz a fiatalabb egyed valószínűleg fel sem fogja, mégis mire, hogy akart célozni gondosan illusztrált mimikájával.
   A leányzó ujjai mentén tekintete is a készülékre csusszan. Pár másodpercnyi néma csönd után úgy dönt szokásához híven, nyersen és kíméletlenül az igazsághoz nyúl. Amúgy sem hazudna, hisz sosem teszi.
- Hmm… szerintem ha rád tartozna, nyilván már felvilágosítottalak volna, sőt, ha a segítséged kellett volna, szóltam volna… azt hiszem. – vágja a gondolkozó arcot. – Vagy nem. – vonja meg vékony vállait, s mosolyra hajló szemekkel tekint vissza a csöppségre.
   Nem csak azokat a diáktársait nem szereti, s már taszítja ösztönösen, akik túl sok fizikai kapcsolatot igényelnek, akiknek az érintés jobban számít a verbális kommunikációnál. Nem, azokat a diáktársait sem szereti, akik kotnyeles módon mindenbe beleütik orrukat, főleg olyan dolgokba, melyek aztán végképp nem tartoznak rájuk. Épp ezért nem kell csodálkozni elutasító, s bunkó modorán.
- De talán jobb kérdés lenne az, hogy te mit csinálsz itt, nem igaz? – néz rá szúrósan, a felsőbbéveseknek kijáró alapvető tiszteletből kiinduló magabiztosság érzetében fürödve.