Frissen festett szoba

*Kék szemeiben millió csillagsziporka cáfolja a magányosságát, telt száján megránduló fintor a további állításokat. Nem kacagja ki, nem ahhoz, túlságosan finom lélek, viszont három szóban megsemmisíti Jules minden állítását a magánosságról.*
-Ez nem igaz.
*És ennyivel le is tudta, fütyörészve áll tovább a következő témára, már amennyire az ember képes cukorral a szájában csücsörítés nélkül fütyörészni, de azért Hollóhátas, hogy megtalálja a módját ennek is, ahogy minden másnak. Megfelelő mód, megfelelő megközelítés. Ez az, amit a Griffendélesnek még senki nem mondott el. Újdonsült rajongójához nem nyúlhat úgy, mint bármely más emberpalántákhoz, aki le akar szerelni, hozzá nem elég az ész, kevés a szenvedély, mit sem ér a meggyőződés, lepereg a hit, a gúny, vele csakis egy dolog bánthat el.
Sajnos senki nem tudja, hogy mi is az.*
-Tettekkel. Nos rendben-*azzal már rajta is van, a láb miatt amúgy is meglendült, a vállára támaszt, persze ez még mindig csekélyebb érintési felület, mintha teljes súlyával rádőlt volna, és mi borzalom, az arcába hajol, rettenetes puszival leheli a másik sápadt arcára a cukor édesét.*
-Akkor ez most egy tett, ami bebizonyította, hogy a bátyámnak tekintelek, akire vigyáznom kell, mert a vad inferusokkal telezsúfolt világban egyszerűen képtelen eligazodni, hitét és lelkesedését elajándékozta oktalan vad sárkányoknak, kezének aranya pedig művészetet épít-*úgy hangzik, mint valami fogadalomtétel, de ki vesz komolyan egy ötödévestől bármit? Noha nagyon is azt mutatják az eddigi gyakorlatok, hogy jó, ha betű, gondolat, lehelet szerint komolyan veszik őt, különben kitör a katasztrófa.*
-Örülök, hogy nem vagy beteg valójában, csak a szófordulataid betegek-*ezen az állításán elgondolkodik egy hosszú percre, néhányszor megforgatja a nyelvével a cukrot, mire utoléri a felismerés.* -Mármint, hogy egyáltalán nem vagy beteg, és ne aggódj, nem hagyom, hogy a bokád még sokáig kínozzon. Amíg ezzel foglalatoskodok áruld már el nekem, hogy a jót és szépet keresés miért is lenne bosszantó a számodra? Művész vagy, a szépséget keresed az életben, tehát éppen ezért a legkevésbé se indokolt az ezen való bosszankodásod, lásd be drága barátom.
*Lenyomja a sóba igen-igen határozottan, Absinthe, az eleven lelki támasszá avanzsált patkány boldogan szimatol be a fiú vállgödrébe, ügyesen, kíméletesen kapaszkodva meg a ruha anyagában, majd a lehanyatló mozdulat nyomán a mellkasra telepszik a rémülten cirógató kéz alá. Rémület és cirógatás, vajh meg két fogalom alkothatna még ezeknél is nagyobb paradoxot? Alighanem lenne a mókamestereknek ötlete, de meg kell vallani, hogy ez is elég bizarr páros. Az ijedtség ráadásul szinte érthetetlen Sache számára, próbál róla nem is tudomást venni, hátha valami túlzó reakció csak az egész arra a csodálatos érzésre, ami belőle áradhatott át az egyszerű gesztuson keresztül.*
-Nos, úgy kicsit nehéz lenne, hogy nem érek hozzád, de igyekszem, nagyon igyekszem, ezt megígérhetem-*és mivel szavatartónak nevelték, visszahúzza a kezét a fiúról, mellé ül, felmarkolja a pálcáját és kinyújtja a sérült lábát, kicsit felhúzza a nadrágja szárát.* -Eskü nem lesz sokkal több érintés. Szakértő? Ó szakérteni csak szakmába vágó dolgoknál lehet, ez pedig nem az. Kérlek, ne félj. Nem akarok neked direkt fájdalmat okozni, nem tenném, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy a varázslat sikerrel jár, és ha nem tettem volna meg már legalább ezerszer mindenféle mászások okán. Látod, már kész is.
*Elemeli a pálcáját, amit a felhúzott nadrág-érzés utáni érzékelési zavarban érintett hozzá a bokához, és amin a magában elmormogott rutinvarázsige szavaival együtt a mágia már keresztül is áramlott a mindenféle értelmetlen szövegelést lököm ajkak mellett, mint valami igazi mondanivaló. Abshinthe büszke pillantást vet a saját gazdájára, miközben élvezettel hempergőzik a kényeztető ujjak alatt, azok visszafogott, félős cirógatását kéjelgő hempergéssel megduplázva, hogy az érzés teljes legyen.*
-Szóval megtörtént. Ügyesek voltunk. Van még egy cukrod?-*kérdezi a koránt sem csalfa, vak reménytől felcsillanó szemekkel, hanem arra a nagyon is józan tudásra alapozva, amit onnan szerzett meg, hogy amikor Jules elborult előtte, a zsebéből előgurult még legalább két nyalánkság. És a jó testvérek megosztoznak egymással ugyebár.*
-Amúgy nekem mindkét szülőm francia. Pontosabban a nevelőszüleim. Én nem vagyok az a vérem szerint, de a lelkembe erős francia öntudatot neveltek, a nevem is francia, otthon is úgy beszélek. Ezért mondtam, hogy félig-meddig módon, pedig bátran annak vallhatnám magam.
*Nagyot sóhajt.*
-És sajnálom, hogy a sórajzra borítottalak. Elég nagy meggondolatlanság volt tőlem, bár állítólag ez a terem azonnal kifehéredik, ahogy becsukják az ajtót, szóval nem sok esélye volt a rajzodnak az életben-maradásra, pedig szívesen elvittem volna magammal.

A mai nap nem a sikereimért lesz emlékezetes, hanem sokkal inkább a maga szürreális jellegéért, de mielőtt az események metafizikai boncolásába kezdhetnék a végére kell érnem a jelenlegi katasztrófának, egy szeretettől túláradó Hollócskának. Istenem, ha Sache nem a zsenik gyöngyszeme megvétózom a Teszlek süveget, amiért nem Hugrabugba osztotta. Reménytelen, beletörődött, és megadó sóhajjal vettem hátra a fejemet, ami a végén kissé már szinte nyüszítésbe csap át. Minden mi szent, és varázslatos, mi kell ahhoz, hogy meggyőzzek egy fanatikust? Ezrek buktak már meg ezen a kérdésen, és valószínűleg nem én fogom megoldani, főleg nem most.
„Miért nem hiszel nekem?” Nyögöm, a folytonos bukástól és roppant kényelmetlen poziciótól kínozva. Nem nyugtat a gondolat, hogy az égnek meredő csontosan hegyes térdeim megvédtek volna tőle, ha rám is borul egyensúlyát vesztve, ez a helyzet nagyon nehezen lehetne rosszabb igazából. Például ha az ajkai forrón édes lehelettel érnek az arcomhoz, ami mégiscsak szimbolikusan és fizikálisan is egészen más szintjei az intimitásnak, mint a felruházott ölelés, vagy érintés, és ami emiatt egészen új rémületet vált ki belőlem. Első reakcióm, hogy hirtelen pillanatnyilag felvillanó lélekjelenléttel ránduljon meg a kezem, aminek eredendő szándéka annyi lett volna, hogy minél gyorsabban félretoljam arcát, de ehelyett nem éppen férfias és pánikszerű pofonként csattan el Sache szép orcáján saját rövid artikulálatlan undorgó kiáltásommal kísérve.
Megremeg a kezem, már a fogamban is érzem a bizsergést annyira magas a vérnyomásom. Mit tettem? Miért tettem? Most már egészen biztosan gumicukrot csinál a bokámból. Legördül egy izmosra hízott izzadságcsepp a homlokomról a szemeim közé, ami végre rávesz, hogy megtörjem a meredt nézésemet egy pislantás erejéig. Milyen forró lett hirtelen a padló…
„Jaj, nem akartam! Sajnálom!” Inkább fejem fölé húzom a pulóveremet, így is elég hosszú, hogy ne látszódjon ki a hasam alóla, szegény Absinthenek meg kell kapaszkodnia, ha nem akar felborulni hirtelen.
„Tényleg-tényleg nem akartam! Csak megcsúszott a kezem, vagy nem is tudom… csak félre akartalak nyomni, kérlek ne átkozz meg megint!” Csak a szívhez szóló eskütétel képes félig-meddig megnyugtatni, az is csak mert annyira lesokkol lehetetlenségével. Így is zsibbadtan feszülve készül szétrobbanni a csuklóm a benne levő erekkel együtt. Istenem, hiba volt, és most megbüntet a maga módján. Soha nem fogok megszabadulni tőle, és örökre el kell viselnem szabad pillanat vagy nyugalom nélkül. Sírni támad kedvem.
„Nem, ez…ez igazán nem szükséges!” Ráébredek, miért éreztem olyan melegnek arcomat, ahogy újra kilesek textilmaszkomból. Elpirultam. Istenem, lehet még ennél is kínosabb ez a helyett? És ez NEM kihívás Fortuna! Magamhoz ölelem lágyan Absinthet, kár hogy nem macska, könnyebb rejtőzést tesznek lehetővé. Kínomban már nevetek is furcsa mondatain, annyira irreális tőle hallani ilyen frappáns beszólást, szerintem fel sem fogta mit mondott. Hátravetett fejjel kacagok, kezemet szemeimre szorítva, hátha eltűnik a világ, ha nem látom, hiába nem vált be ez a módszer újra és újra az évek során.
„Képtelen vagyok megérteni miért fogadkozol ilyesmiket. Megkaptad amit akartál, nem elég? Ments meg árva szüzeket magas tornyokban, aranyhajas hajadonokat, gyöngysóhajú királykisasszonyokat ne engem. Sache, nézd, hiszen azt sem tudod miket mondasz, annyira naiv és ártatlan vagy, és igen, ezzel bosszantasz, pontosan ezzel. Keresem a szépet, igen, minden pókhálós sarokban, sebes ajakban és mocskos pöcegödörben, de nem művészi elhívatottságból, nem felsőbb szándékból. Ez csak a saját kis gyermeteg játékom, mert másra nem vagyok jó, és végtelenül bosszantó az áhítatod, mert megalázó ér érdemtelen, ahogy a jellemed is. Gyűlölöm, hogy ilyen vagy, akkor is gyűlöltem amikor még nem kötéllel lendültél be az ablakon, mint valami önjelölt Indiana Jones, hogy kijelentsd örök hűséged nekem. Gyűlölöm, hogy mindig mosolyogsz és nevetsz, az a galád mindentudó pimaszságod, és azt az undorító fényességedet. A sötéthez és a mocsokhoz szoktam, bántod a szemeimet, reflektorfény vagy macskaszemeimnek. De tudod mit? Ezt még meg tudnám bocsátani. De lám, neked ennyi nem elég, nem vagy képes elfogadni az akaratomat, és úgyis a tied fog érvényesülni, mert erősebb vagy, minden bizonnyal okosabb, és a Sors biztosan imád és rajong, ahogy te őt. Ti mindig megkapjátok, amit akartok. Úgyhogy nyugodtan, nevess, nézz bolondnak és tedd amit akarsz, de nem és nem vagyok a barátod, főleg nem drága.”
Engedek erejének és akaratának több értelemben is, a sorsom már így is eldőlt, igazából várható volt, hogy nem Hoborc vagy Malfoyhoz hasonló ellenségeket ad nekem az élet, akikkel el bírnék bánni lelkileg, hanem hogy szó szerint halálra fog szeretgetni valaki. Kész tragikomédia. Ujjaim rácsán át rápillantok, majd óvatosan megforgatom a lábfejemet, és megbizonyosodok róla, hogy igen, a kölyök legalább varázsolni tud velem ellentétben. A zsebemből kiborult édességekre pillantok, egy nyalókát a bennem felforraló önző kis lángnak engedelmeskedve kibontok, majd számba veszek, többit visszatuszkolom helyükre.
„Nincs.” Bököm végül oda igencsak gyerekes daccal. Felállok végre, és lerázom magamról művemnek maradványait, majd taláromért megyek, hogy kirázzam belőle a sót.
„Ne sajnáld, szét szokás seperni elkészülte után. Senki nem gondolja komolyan, hogy az utókornak alkosson ezzel.” Felkapom magamra a talárt, elrakom naplómat, zenelejátszómat és ceruzámat. Laza pálcaintéssel szétfújom a sót, ha már tönkrement adjuk meg a módját.
„Ha adok neked egy rendes rajzot azzal meggyőzhetlek, hogy felold testvériségi szándékaidat? „ Nem kenyerem a megvesztegetés, de hát mindent ki kell próbálni egyszer. A családi történetre csak hümmentek, feldolgozhatatlan abszurdum számomra az örökbefogadás, mert bár saját kölykét még csak-csak megértem nagy nehezen miért neveli fel az ember undor és egyéb dolgok árán, de másét? Érthetetlen.

*Egy pofon nem a világ. A nonverbális erőszak éppen úgy lepereg a hollóhátas kölyökről, mint a korábbi verbális, voltaképpen az ő korában egy mugli iskolában teljesen természetes volna, hogy lepofozzák egymást a kedves gyerekek, legfeljebb a tanárok és a szülők kapnának a szívükhöz, a hormonok megkövetelik az ifjoncok között az efféle kapcsolatrendezési megoldásokat. Megrezdül kissé, de nem lány, hogy halálra sértődjön, égő arcával zokszó nélkül veszi tudomásul, hogy hát igen, a kelleténél egy kicsit közelebb ment, megjegyzik a figyelmeztetést és nem balhézik rajta, minden lelkes kis porcikája vigasztalná az efféle vigaszra ugyan egyáltalán nem vágyó Julest. *
-Semmi baj-*dalolja vidáman a minimum artista ügyességgel megáldott patkány gazdája, hiszen Absinthe-nak több sem kell, ahogy a fiú fejére borul a pulóver, úgy kúszik be ő is az összeszűkülő nyílás kellemes védettséget sugalló melegébe, ahol ráadásul ott az a rengeteg patkányörömködésre kitalált haj, noha bátran lehetne hűtlenségnek elkönyvelni rágcsálóönzőségét, hiszen az édes gazdáját szinte káromló száj is ott lappang valahol a közelben, de nemhogy össze nem harapja, karmolja, inkább bújik hozzá kecsesen, könnyedén, simán és szü… azaz zölden, kopasz farokkal.*
-Nem foglak megátkozni ezért, megmondtam, hogy miért foglak, de mivel hagytad, ezért aztán nincs semmi baj-*dúdol megint Sache, hiszen ő teljesen jól végezte a dolgát, kimerítette a szorgos és szerető öcs kötelezettségeit, még csak nem is erőlködött, magától értetődő természetességgel, noha várhatott volna hálát is érte, naiv lett volna, ha a korábban elhangzottakat figyelembe se véve így tett volna. Persze, bátran nevezhető naivnak pusztán azért, hogy ragaszkodik a kelletlen, cukortulajdonos, de azt megosztani nem vágyó fiú társaságához, ez azonban inkább némi mazochista vonást sejtetne, hogyha élvteli szenvedésnek élné meg a pillanatokat, nem pedig igazán érdekes társalgásnak, valami olyasminek, amiben régen nem volt része. Elvégre Jules-on kívül ki utasítana vissza egy ilyen lelkes, kedves, bár nem különösebben jól nevelt és némiképpen akaratos jelenlétet? Talán éppen ez benne a legérdekesebb, túl a művészi ambíciókon. Reális magyarázatot találni azonban erre a vonzalomra gyakorlatilag lehetetlen, egy elejtett pálca szerelmi vallomása is kevés kéne, hogy legyen ahhoz az elnézéshez, ahhoz a másik hibáira abszolút vak hozzáállásra, amit csak tovább gerjeszt minden bántalom, minden sértés, amit a fiútól kap.
Megfontolt arckifejezéssel hallgatja a monológját, megállja, noha az arcán látszik, hogy ez kőkemény erőfeszítésébe kerül, hogy semmit ne vessen közbe, még a mosolyát is leolvasztja az arcáról. Nem szeretné, ha Jules esetleg feltételezné, hogy nevet rajta, így csak komolyan, de nem komoran, mosolytalanul, de az arcán ülő állandóan nyílt, derűs kifejezéssel figyeli, a földön ülve persze, miért is varázsolna maga alá széket, a civilizáció eme teljesen feleslegesnek ítélt kellékét.*
-Nem kaptam meg amit akarok, és nem volt elég, és a Sors sem szeret, elvégre csak azt akartam, hogy kedves legyél hozzám. De mivel nem vagy az, és szíved joga, hogy ne legyen az, ezért természetesen nem mondhatsz le a rajongásomról sem, bár én nem így nevezném, sem a fényességemről, elvégre ahogy neked szíved joga nem szeretni engem, úgy nekem is szívem joga ilyennek lennem. És mivel ilyen vagyok, és mivel azt szeretném, hogy a gyűlöletedet tanulmányozzam, semmi alapon nem kérheted tőlem, hogy hagyjalak békén, elvégre neked ez a legnagyobb vágyad és te sem teljesítetted az enyém-*rettenetesen komolyan mondja, semmi vicc, semmi trükk, semmi szándékos kegyetlenkedés nincs a szavaiban.*
-Drága vagy, hiszen nem adod olcsón magad, nem elég hozzád a barátságosság, figyelmesség, nem elég tőled bocsánatot kérni, tovább dédelgeted a sérelmed-*megvakargatja a saját állát, pálcával a kezében, ügyes, nem szúrja ki a saját szemét, kicsit megbillenti a fejét, hogy belásson az ujjrácsok között Jules szeméhez, ha már egyszer ő nem méltatja szemtől-szembe való beszélgetéssel. A lábforgatás kiváló eredményt hoz, ezt biztosan tudja, de nem hetvenkedik az érdemével, elmosolyodik, ahogy felkel a fiú, örül annak, hogy fájdalom nélkül állni tud.*
-Értem-*néz az édességekre csalódott sóhajjal, túlságosan fegyelmezetlen ahhoz, hogy ilyen raktárral a zsebében mászkálhasson és túl jószívű ahhoz, hogy a saját nyalánkságait ne osztogassa szét azoknak, akik éppen megkívánnak valamit, így talán csak a nyálát csorgathatja, amíg Jules nyalókázik, és noha mágiamentes cukornak látszik, mégiscsak cukor.
Feltápászkodik a földről, megigazítja kék szegélyes talárját, leporolja róla a sót gondosan, amit menet közben szedett fel magára, fél szeme persze a másik fiún, ahogy összepakolja a holmiját.*
-Szívesen néztem volna még. Legalább le kellett volna fényképezni, hiszen tényleg nem túl tartós. Olyan, mint a jégszobrok. Faragtál már jégszobrot? Én még soha, mert mindig elolvasztom az egészet, de azért megpróbáltam-*a fiú felé fordul.*
-Gondolod, hogy az ilyesmi feloldható? Megváltoztattam a szándékaim. Nem csak a rajzaid érdekelnek, noha eredetileg azért tettem a naplódra a kezem véletlenül-*zavartan megforgatja a hüvelykujján viselt súlyos gyűrűt. *-Bár még nem tudom, hogyan fogunk bármiféle közös elfoglaltságot túlélni, hiszen szinte kárt kell tennem benned ahhoz, hogy valamiféle értelmes beszélgetést elfogadj.

Negyven éves koromban, amikor első műfogakat, vagy akár protézist építi be a számba egy a szadista munkájához, és kínzott sikolyaimhoz képest túlságosan is jókedvű fogorvos, vagy medimágus biztosan megbánnom több szokásomat is, de egyelőre nem tud érdekelni, és elpukkanó agyereim tűzijátékával aláfestésként harapok rá a nyalókára, kis éles szélű darabot lehasítva róla. Vajon cukorkát lehet pengének használni? Sóhajtva kirázom a gondolatot a fejemből az összes többivel együtt. Fáradt vagyok, és csak forró zuhanyra vágyok, és az ágyamra. Ideje, hogy gyors véget vessek ennek a helyzetnek, mielőtt még oda is követ arra hivatkozva, hogy mumosok vannak az ágyam alatt. Áh, talán egy kicsit tényleg igazságtalan vagyok vele szemben. Kölyök még, és túlságosan is lelkes. A zöld tündért előhalászom ruhám alól, gondolkozva simogatom a fejét, még egy csókot is kap arra a pici puha kobakjára. Mit kezdjek a gazdáddal kedveském, mit? Olyan mint a herpesz, egy rossz üveg, és örökre ott lebeg körülötted, hogy néha rád vesse magát galádul és gonoszul.
Lehet kicsit túllőttem a célon, túl emocionális lettem, de ezekben a hónapokban, amikor mindent átitat a sötétség, és abból sem a lágy gyengéd, hanem a szúrós tüskés lepel, érzelmeim és gondolataim fura hullámvölgyekben közlekednek. Hallgatnom kellett volna, mindig az a legjobb megoldás, de nem hisztériáznom és melodrámáznom kellett, és lám mit kaptam cserébe! Üzleti és diplomáciai kiértékelését a barátságnak egy kölyöktől.
El kell számolnom vereségeimmel, nem fogom tudni lerázni, szavak, tettek, undorgás nem elég, talán csak az idő lesz az, amíg talál új játékszert, új ötletek és tervek lepik el, és elfelejtkezik rólam, mint mindenki más… Ha így adta a sors, ha ez az utolsó kísérlet sem sikerül hát próbáljuk meg mérsékelni a károkat, és hasznot húzni belőle. Hollóhátas, biztos okos, hiába fiatalabb, és amilyen lelkes egy karamellért elhozná nekem az esthajnalcsillagot is, esetleg egy mosolyért. Illetve mintha jó vérű is lenne, azok a gyűrűk az ujján legalábbis biztos nem azt jelképezik, hogy szegény sárvérű. A nehéz és elkeseredett idők nehéz és elkeseredett tetteket követelnek!
„Érdekes, hogy gazdaságpolitikai szociológiai szemszögből elemzed a kapcsolatunkat, ez nem egészen igazságos tényállás és te is tudod. Minden embernek joga van másikat elutasítania, nem hiába léteznek törvények stalkerek, és nemi erőszakot elkövetők ellen. Téged is feljelenthetlek tanárnak, hiszen zavarsz, és tanulhatnál, gyakorolhatnál is ez időben, ezzel az energiával, amit rám fordítasz.” Nyelek, kicsit izzadni kezd a tenyerem, és idegesen forgatom Absinthet az ujjaim között. Szokatlan önbizalmat és nyugalmat erőltetek magamra, miközben apám talpraesetségét, regényhősök leleményességét próbálom felidézni. Nem hiába nem mardekáros vagyok, manipulációs készségeim csekélyek, de meg kell próbálnom…
„Visszont nem vagyok semmi rossznak a megrontója. Azt mondod drágán adom magamat, ebben van igazság, hiszen mint mondtam fárasztóak az emberek számomra, és nem akarom pazarolni kevés erőmet. Azt mondod megvédsz? Van státuszod, erőd és eszed, hogy ezt az ígéreted be is tartsd, vagy csak játszadozol? Hetedéves vagyok, közelednek a vizsgák, és súlyosan el vagyok maradva, nem tudok veled szórakozni. Ráadásul… nos fogalmazzunk úgy a mostani hatalmi felállásban a legalsó helyen állok. Ugye érted?”
Visszamegyek elé, túl közel saját kényelmemhez, de tapasztalat hiányában kénytelen vagyok pontosan követni a példáim minden mozdulatát. A már kellően szédültre babrált kis patkányt visszahelyezem a vállára, utolsó simogatással, majd tőlem alacsonyabb fiú szemeibe meredek.
„Nos igen, valóban ebben igazad van. Nehéz időtöltést választanod számunkra, de ha valami hasznos lenne, valami amiben kiteljesíted ígéretedet a jelenlegi helyzetet figyelembe véve nos… talán jobb hangulatban találnál.” Lehajolok, zsebemből közben elővettem és kibontottam egy rumgolyót a szemkontaktus megbontása nélkül, előző cukorkához hasonló módon érintem szájához, remélve a gesztus elég erősen szimbolizálja a kívánt hatalmi viszonyokat. Még egy pillanatig tartom a roppant kínos helyzetet, majd félrelépek, mert különben egész biztosan félrelökném sikítva. Jól van, minden jól megy, bár a szívemet a torkomban érzem, azt hiszem sikerült, és nem csináltam teljes idiótát magamból. Csak ne remegnének a térdeim ennyire. Ha munka lesz számára az együttlét biztos hamarabb megunja.
„Nem, nem szeretek elvonva szobrokat alakítani, meg vésni, hozzáadva például agyagból sokkal érthetőbb számomra, bár nem vagyok túl jó benne… Mindenesetre mennem kell. Késő van, és még fürödnöm is kell.” Ez viszont igaz, bár Noriss társaságát nem bánnám Fricstől viszont kiráz a hideg, egy pedofil lánc gyáros jobb benyomást tenne rám, mint ő. Bár ő biztos nem szereti a gyerekeket, hacsak nem szadista. Ezt a gondolatot gyorsan elmém legeslegmélyebb szakadékába száműzöm, és remélem csak a pszichológus fogja előszedni belőlem egy nagyon távoli napon, amikor elég elmemódosító szert tud adni cserébe. Rápillantok Sachera még egyszer utoljára remélhetőleg.
„Nos, további szép estét.”

Köszönöm a játékot,
a helyszín ezennel szabad!