Gólem

Cassius Neehill pennájából

Egy elhagyatottabb folyosószakasz az első emeleten, aminek a végében Hollóháti Hedvig egyetlen hugának, Hollóháti 'Csúf' Helénának szobra áll. Szegény lány semmiben sem hasonlított nővérére, Hedvig mégis ragaszkodott hozzá, hogy szobrot állítsanak neki. Ebbe a többi alapító nagy nehezen bele is egyezett, azzal a kitétellel, hogy a kastély egy kihaltabb részére helyezzék a művet. Mivel a szobor elég hűen megörökítette Heléna csúfságát, ezért állandóan nyitott száját és előreugró alsó állkapcsát is szinte tökéletesen ábrázolta. Ebből jöhetett az ötlet - nyilván egy mugliszületésű diák által -, hogy aki egy papírcetlire felírja a kívánságát és bedobja szájába, annak a kívánsága teljesülni fog. Szegény Heléna száját azóta hetente takarítják a házimanók...

[¨¨A l i d o r e¨¨]

¨¨A l i d o r e¨¨

Szörnyűségesen sajnáltam, hogy letelt a szünet, mert tök jól éreztem magam otthon, a családom körében. Volt kedve a nyavalyának visszapályázni az iskolába, amikor ingyenélhettem, és semmittennem kellett napot napra téve... tipikusan olyan eset, amikor az ember éppenhogy kezdene belelendülni a tutiba, amikor hirtelen végeszakad. Úgy érkezik az első munkanap, mint egy hatalmas parasztlengő a semmiségből. Csattan egy keményet a babapopsibőr szerű arcon, bizsergető érzést maga után hagyva, meg lángoló fájdalmat. Meg egy nagy rakás tele a kukim életérzést. Annyira el voltam a szülőkkel, és végre, sikerült nem tönkretennem idén semmit... legalábbis majdnem. Az indulást követően kiderült ugyanis, hogy mivel kakaót melegítettem magamnak, a tűzhelyünket kicsit lángon hagytam. Anya azt írta, csak a konyha egy része égett le. A csempézést majd levonja a zsebpénzemből. Éppen emiatt a levél miatt döntöttem el, írok egy választ neki, hogy gyakorlatilag, ha ezt megteszi, és levon a zsetonból, halálra ítélei egyetlen kicsi fiát, aki a megélhetésére forgatja be minden vagyonát.

VISZONT! Ez nagyon fontos, most bizony ott röhög az a viszont szócska is. Hallottam még év elején valami rettenetesen rút nyanyáról, aki annyira rusnyára sikeredett, még szobrot is emeltek róla. Érdekes, akkor rólam miért nincs? Én meg szép vagyok. A szülők minden bizonnyal nem dolgoztak eléggé keményen az alapanyagokon, de nem ítélkezem. Elvégre még nem láttam a pályaművet, majd ha a szemeim elé kerül, döntök a sorsa felől. Láttam én már macskát kakkantyúzni párkányon. Amit más rettenetnek vélt, az nekem maga volt a kánaán. Naszóvaléstettel. A lényeg a lényegben. Azt hallották csodálatosan formás kis fülecskéim, hogy van valami nyanya, az egyszerűség kedvéért tésasszony lesz rövidítve, akinek ha a szájába csomagolok egy kis üzenetet, akkor az valóra válik. Mint minden hülyegyerek, én is arra aspiráltam, hogy megírom az üzit... persze nem azért mert hittem, majd minden úgy lesz, ahogyan kértem. Pont ellenkezőleg. Nem hittem az efféle izékben és bizékben. Éppen ezért, hogy kifundáljak a sorssal, jól megfogalmazva gyakorlatilag a következőket róttam fel a pergamenre, mintegy kihívást adván. Ad egy, látni szeretném Mekkgalagonyt fürdőruhában a fekete tóban úszkálni... na nem azért, mert annyira kíváncsi vagyok a testére neki, de ha ez bejön, akkor bizony felmegyek a hálóba, és felzabálom a legbüdösebb zoknimat. Ez mondjuk szemétség, mert minden zoknim illatos, tekintettel nem igazán van lábszagom, hacsak a rózsaillat nem az. Ad kettő, Cielo néni nyílvánosan végigsétál velem a nagyteremben, a kezemet fogva, azt kiabálva, a barátnője vagyok. Gyakorlatilag már itt abbahagyhattam volna az írást, de a lúd legyen kövér szindrómában szenvedtem egészen kicsi korom óta. Ad három, Travis professzorbácsi Qcross bácsival kettesben egy duettet ad elő Frics papszi nagyságáról és elévülhetetlen érdemeiről, amely egyértelműen az iskoláért szól. Ad négy, Ealdred tanárbátyó hangosan, többszáz ember előtt kijelenti, hogy emós. Sybill néni lesz az év playmateje valami mugli lap szerint. Én nem olvasok ilyeneket, de felsőbbévesektől hallottam, hogy létezik. Ad öt, Kroll bácsi az egyik órán nekiáll kitépkedni valami tollas lény tollait. Ad hat, Odil néni rámförmed, azonnal essek szerelembe egyetlen lányával. Ad hét, Piton bácsi csak egyetlen egyszer, de megjelenik a diákok előtt egy fodrásszalon meglátogatását követően. Azt hiszem ennyi elegendő a csajnak, ha ebből egy is valóra válik, akkor van mázli, akkor el fogom hinni, hogy létezik.

Gondosan összecsomagolva a levelet galacsinformába, belegyömöszköltem a zsebembe, majd ottfelejtve a kezem, másikat a másikba vágva indultam meg a feltételezett irányba, ahol a szobor esetleg leledzhet. Út közben hangosakat köszöngettem egy-két cimborának.... voltak, akik rövid időre, de mellém szegődtek... aztán persze ahogyan haladtak céljuk felé leváltak. Bíztam benne, ha betévedek, és nem találom a tésasszonyt, lesz, aki útba igazítson. Akkor kezdtem csak parázni kicsit, de éppen csak egy babfingnyit, amikor már senki nem láttam magam körül... és azt sem tudtam, merre vagyok. Persze nem estem pánikba, helyette tovább battyogtam, mintha céltudatos lennék.

[- Izé... bocsánatot kérek.]

Rick Cartman

Mostanában sokat gondolok Laneyre. Hiányzik. Olyan egyedül vagyok. Haza szeretnék menni, de persze nem. Itt kell tanulnom, ahol hemzsegnek a halálfalók és sötét varázslatok zúgnak el a fejem felett. Még mázli hogy csak felette. Komolyan. Persze a DS ott van, de velük nem tudok mindig találkozni, és nagyon rendesek, de... Hiányzik valaki olyan akivel tudok beszélgetni minden nap. Volt olyan, hogy egész nap egy árva szó nem hagyta el a számat - mondjuk ez sokszor megtörténik, de azért pár szót mindig váltok valakivel. De most nem. Anyuékkal sem beszélhetek őszintén levélben mert a leveleket elolvashatják. És akkor apunak lenne rossz, nagyon. Félek hogy úgy járna mint Lane, de ebbe belegondolni sem merek. Levelet akarok írni anyuéknak, valahogy rejtjelezve, hogy értsék, miről van szó, de azért ehhez nekem idő kell. A Klubhelyiségben mindig nyüzsögnek az emberek, tehát vándorútra indulok a kastélyban, hogy találjak egy nyugodt helyet.
Hallottam pár felsőbb évestől, hogy van egy elhagyatott terem amiben Hollóháti Heléna szobra áll, és állítólag teljesít egy kívánságot, de le kell írni egy papírra, és a szájába tömni. Igazából nem tudom, hogy valóra válhat-e, és ha teljesülhet, akkor mégis mikor - de úgy tudom hogy itt nincsenek sokan, ebben a teremben. Különben is, ha már ott leszek, biztosan be fogok próbálkozni valami kívánsággal. Semelyik mágiaág nem tudja visszahozni a holtakat de... olyan jó lenne Lanenel beszélni. Persze anya mondta, hogy ne bízzak meg az ilyen babonákban, mert a végén még csalódnék bennük, úgyhogy lehet hogy valami kisebbel kéne kezdeni.
Minden esetre érdekes lenne kipróbálni, arrafelé veszem hát az utam - illetve, amerre sejtem, hogy lehet. Viszont a Roxfort nem egy kicsi iskola, és elég könnyű eltévedni benne, sokszor nekem is sikerül. Szerencsére van egy-két segítőkész portré, akik segítenek megtalálni az adott tantermet illetőleg a helyiséget, de most nincs kedvem segítséget kérni. Ez egy olyan személyes út, ahogy anyu mondaná. Szerintem pedig nem, de szeretek anyura hallgatni. Ne bízzak meg idegenekben, satöbbi... De nem úgy néz ki, hogy jó irányba megyek. Sőt, mi több, egyenesen rossz fele mehetek. Összeráncolt szemöldökkel lelassítok, és kicsit jobban körülnézek. Igen, ismerős ez a hely, de nem tudom, merre fele lehetek. Gaillei előmászik a talárzsebemből, és körülszaglászik. Nem tudom sokan miért félnek az egerektől, én nagyon szeretem őket, főleg a fehéreket, meg a barnákat. A fekete olyan komor szín, nem? A piros szebb. Meg a fehér, persze... Tehát Gaillei felmászik a tenyeremre, és aranyos nagy piros szemeivel néz rám. Én mutatóujjammal megsimizem a fejét, de aztán visszateszem a zsebembe, és tovább kutatok, hogy mégis merre lehet ez a terem.
De végül elindulok, ööö, valamerre, nem tudom pontosan merrefelé megyek, csak annyit, hogy befordulok balra. Persze váratlanul belerohanok egy fiúba.
- Izé... bocsánatot kérek. - mondom, mielőtt még felnéznék. Nem sokkal idősebb nálam. Olyan harmadéves forma lehet. Na jó, idősebb.
De Griffendéles, ami jó, mert azok szinte sosem rosszak. Akad egy-kettő, de a többségük normális. A vörös mindig is szimpi volt, hasonlít a piroshoz. Szeretem a saját házamat is, persze, de anyu is azt tippelte hogy Griffendéles leszek, mert hallottam ahogy apának mondta. De Hollóhátas lettem, nem baj, csak olyan hideg a kék szín. Szóval, kicsit megszeppenten nézek a fiúra. Normál esetben már mennék is tovább, de Ő talán tudja hogy merre van a terem (na most meg fogom jegyezni az utat), hiszen a felsőbbéves, nyilván jártasabb az itteni dolgokban. Remélem hogy nem a rosszabb fajtát fogtam ki, mármint olyat, aki gonoszkodós, és egyből rám küld egy átkot vagy hasonlók, mert már volt ilyen is. Persze én nem vagyok még olyan ügyes, mert még csak elsős vagyok, aki rám küldte az átkot az meg negyedéves, ráadásul Mardekáros, szóval esélyem nem lett volna. Tehát remélem hogy nem valaki ilyesmi kerül az utamba, de az én szerencsémmel ez nem garantált, sőt, lehet hogy futnom kéne, nem? Remélem hogy nem látszik az arcomon. A tanárok előtt képes vagyok eltitkolni hogy legszívesebben leátkoznám a fejüket némelyiknek (ha tudnám és ha merném meg ha nem függne tőle apa sorsa), de a diákok elől sokkal nehezebb, főleg a félelmet. Persze nem félek, csak nem szeretném. Nem vagyok az a nagyon félős típus. Csak a sötétben félek de azt is csak Lane tudja... tudta.
Az a lényeg, hogy ott állok a fiú előtt, valószínűleg úgy nézhetek ki mint aki egy acromantula fészekbe ütközött, és várom a fejleményeket. De én bocsánatot kértem!!

[¨¨A l i d o r e¨¨]

¨¨A l i d o r e¨¨

Ez a céltudatosság, amelyet magamban eldöntöttem, segített rajtam. Mindig és mindenkor a megmentésemre sietett. Anyutól és aputól tanultam, hogy soha nem szabad feladni, mert akkor eleve vesztett helyzetből kezdem a történetet. Annyira sétálgattam a ganéjhoz hasonlatos állapotban lévő folyosók tömkelegében, hogy már tényleg nem tudtam merre lehetek. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy amennyiben kiszabadulok a minden bizonnyal Minotaurusnak épített labirintusból, lesz egy táskám... egy olyan, amit mindig magammal viszek, hacsak sétálni indulok a kastélyban. Akárhová. Akármikor. A cuccosban nem lesz egyéb, csak szárazélelem hét napra, meg egy nagyobb kulacs víz.. kötél, sebtapaszok, pergamen, olaj, lúdtoll, egy kispárna. Meg be kell szereznem valami miniatűr állatot. Modit csak nem rámolhatom bele egy zsákba, az állatkínzás lenne. A túlélés törvényei. Nincs mese, az erősebb kutya ba... rkóbázik és nyer.

Régen, egy hozzám nagyon közel állótól azt hallottam, hogy gyakorlatilag minden agyban dől el, semmiféle kivétel nincs ez alól. Ennek a fámának élve megtorpantam egy pillanatra, majd mélyet sóhajtva eldöntöttem azt, amit már korábban kellett volna. Én bizony kikeveredek innen... nem itt fogok éhen és szomjan pusztulni, hogy aztán az utókor, majd valamikor évezredekkel később felfedezhesse a csontjaimat, azon agyalva, ki is lehettem. Francokat. Meg amúgy is, mi lesz akkor a jól összegyűrt, zsebembe rejtett üzenettel, aminek szeretném, ha minden egyes sora valóra válna. Mindezen csodák fényében eldöntöttem agyban, megtalálom a vén fószert, beletolom a szájába a golyómat... aztán meg visszatalálok a civilizációba, abba a csodálatos emberáradatba. Amint ez megtörténik - meg még pár évecske, gólya, nő, stressz -, akkor majd lesz miről mesélnem az unokáimnak. Persze, azért megfűszerezzük majd a kalandot mindenféle ellenséges lényekkel, meg csapdákkal. Azt mégsem mondhatom majd nekik, hogy nagyapátok béna volt, eltévedt egy iskola falai között, mert lámakurzuson repetázott. Kicsit csinosítani kellett a dolgokon, de csak annyira, hogy ők is élvezzék majd.

Széles vigyorral a pofámon lendültem meg a szakaszon, arra, amerre eddig is tartottam. A különbség az volt, most már eldöntetett, hogy jó felé megyek... még akkor is, ha eddig nem. Alig pár perce róhattam az utamat, amikor a folyosó jobbra vezetett. Azzal a lendülettel fordultam be... ütköztem neki egy kiscsajnak... szisszentem fel... torpantam meg... pislogtam ki a fejemből, mint valami hülye hal az akváriumból. Még az a szerencse, hogy nem borultam fel, vagy tapostam szét szegény kis párát. A közel fél másodperces sokkhatásból kikeveredve jól belevéstem a szememet az övébe, és hallgattam a dallamosan csilingelő hangot.
- Ahha! Bocsánatkérés elfogadva!
Igazából nem nagyon figyeltem, hogy mit mondott, mert egyszerűen el voltam ájulva attól, hogy eldöntöttem agyban, és visszataláltam. Egy diák, akkor nem lehet messze a többi. Ráadásképpen leányka, ami magával vonzza a többi őnemű emberke ittlétét is. Általában rajokban szoktak közlekedni, és minden marhaságon vihognak... ezt soha nem tudtam megérteni, de apám már ezerszer elmondta. Kisfiam, ha belelátsz egy nő fejébe, megőrülsz... soha nem fogod megérteni őket. Mindig mondtam neki, én nem is igazán akarom, erre meg az volt a válasz, dehogynem. Pedig nem. Mindegy.
- Mmmmmm....amúgy a nevem nem Izé, hanem Rick!
Ősszeszűkültek a szemeim, afféle kérdő tekintetté formálódott a pofázmányom.
- Keresek valamit, vagy valakit!
Kezdtem bele sandán a mondókába, végigmérve az előttem ácsingózó csajt. Kék címer, egészen okosnak tűnő arcberendezés... pont megfelelő. Egy tudor Hollós botlott belém, ez tutkó!
- Heléna szobra felé igyekszem!
Igazából nem kérdeztem, merre lehet, de reméltem, hogy a szavaimból levágta, oda szeretnék eljutni. Eléggé úgy festhetett, tudom az utat... ha ő nem, akkor majd úgy megyek tovább, mintha tudnám. Az milyen lenne már, hogy én nem!

TELL ME WOULD YOU KILL TO PROVE YOU’RE RIGHT?

A szívem egyre hevesebben dobog a torkomban, miközben a Kövér Dáma portréjának feszülök. Halk nyikorgás… a folyosó csendjében mégis orkánszerűen süvölt fel, miközben gyors mozdulattal kicsusszanok a képkeret és a fal közt támadt, szűk résen. Csupán egy pillantást vetek a hátam mögé – hurrá, a Dáma nem ébredt föl! -, majd amilyen gyorsan csak tudok, eliramodom a lépcső felé. Lépteim halkan puffannak a kövezeten, miközben ismét magam mögött hagyom a Griffendél klubhelyiségét. Életem sok meghatározó élményének helyszínét, amelytől nem is olyan rég erőszakkal szakítottam el magam egy jobb élet reményében, egy lázadáshoz csatlakozva. Mióta a Szükség Szobájába költöztek a DS tagjai, más iskolatársainkkal kiegészülve, nem múlt el nap anélkül, hogy ne jutott volna eszembe egykori lakhelyünk. Öt éven át oda tértem haza az órákról, öt év emlékei pihennek most is a kárpitokban, a falakon, a parázsló kandallóban. Csámpás, miközben összeszűkült szemekkel, éberen figyeli a Ron mellényzsebében mozgolódó Makeszt. Hermione, ahogy a kanapén ülve manósapkákat köt, miközben lelkesen ecseteli nekem abbéli boldogságát, hogy Viktor Krum meghívta a bálba – a szemében mégis felvillan a szomorúság, s egyedül én tudom az okát. A győztes kviddicsmeccs utáni hatalmas buli. Az első csókom Harryvel.
Egyiket sem adnám fel semmiért. De ez nem is elég indok egy ilyen merész húzásra, mint éjnek-évadján, szökevényként betörni a Griffendél klubhelyiségébe! Akkor hát miért alakult így mindez? Miért rohanok, erőnek-erejével halkítva a lépteim zaját, végig a faliszőnyegekkel tarkított folyosón? A kezemben – mint árulkodó bűnjel – egy üvegcserepet tartok. Egy éles, kissé piszkos üvegdarabot, egy tükör maradványát, amelyet a hetedéves fiúhálóban találtam, Harry egykori ágya alatt.
Aberforth hibája az egész, ismételgetem magamban, miközben az üvegdarabot a farmerem zsebébe csúsztatom a harmadik lépcsőfordulóban megdermedve egy pillanatra. Ő mondta a legutóbbi kiruccanás alkalmával a Szárnyas Vadkanban, hogy vásárolt egy tükröt Mundungus Fletchertől, amelyben figyelemmel tudja követni, hol jár a tükör párjának birtokosa. A dolog nyílt titokként kapott szárnyra néhány DS tag körében, és nem kellett sokáig találgatnunk, kinél lehet a tükör párja. Fogalmam sincs, Ab mit tett Harryékért, de van egy olyan érzésem, amikor kiderül nagyon hálás leszek neki…
Harry egy tóparti találkozónk alkalmával elmondta, mennyi mindent megelőzhetett volna, ha használja a tükrét. Azt is mondta, a búcsúvacsora előtti este ezer darabra törte dühében a rendkívül hasznos eszközt. A végére akartam járni a dolognak… pedig többen nem tartották jó ötletnek, hogy tükörcserepek után kutassak a toronyban,  a fiúk hálókörletében. Fred és George telefülével könnyen fényt derítettem a jelszóra, és Hermione elmondásából tudtam, a lányoknak szabad feljárása van a fiúk hálótermeihez is. A hetedéves fiúháló üresen állt, mikor beléptem, s ez először meglepett, aztán rádöbbentem, miért: Harry és Ron szökésben vannak, Neville és Seamus a Szoba kényelmét élvezik,Dean pedig mugliszületésű révén vissza sem tért.
Hamar kiderült, hogy a hálókörletben nem takarítottak ki az ágyak alatt, mióta lakatlan lett, s ezért alig tíz perc kutatás után ráakadtam az ikertükör egy darabjára – csodával határos módon épen!

A lépcsőkorlátba kapaszkodva torpanok meg, s egy pillanatra még a büszkeségem is jéghegynek ütközik, amiért sikeresen végrehajtottam az akciót… a gyomrom egészen kicsire szűkül össze, mikor a fáklyák fényénél egy közeledő, láthatóan mozgó árnyékot pillantok meg a folyosókanyarból. Kedves baj, bemutatom a katasztrófát!
Egy másodperc alatt kényszerülök dönteni. Jobb ötletem nem révén előrántom a pálcámat, közelebb húzódóm a Gólem szobrához, és várok. Szükség esetén még el tudok bújni mögé, ha nagyon muszáj…

Csupán egy halovány fénypont vagyok az éjszakában. Mintha az összes csillagot lehozták volna az égboltról, az összes tüzet eloltották volna. Rettenetes sötétség ereszkedett ránk, és ki tudja meddig nem jön még fel a nap…
A roxforti festmények lakói gyenge, kékes derengésbe öltöztek, ahogy elhaladtam mellettük pislákoló pálcámmal. Kedvenc útvonalamon haladtam végig, és bizonyára mindenki más kedvenc útvonalán is. Eldugott folyosókon, rejtekajtókon át masíroztam végig a Roxforton, keresve az éjszakai csatangolókat, még mielőtt más találná meg őket…
Elhaladtam egy kőszobor mellett és furcsa érzésem támadt. Mintha már láttam volna ezt a szobrot egy elmosódott álmomban. Megtorpantam. Nem egyszer haladtam már el mellette, többször meg is érintettem, de egy alkalommal sem tolakodott a koponyámba ez az ijesztő érzés, mintha egyszer, egy hasonló sötét éjszakán, pont itt álltam volna. De nem voltam egyedül…
Nem tudom eldönteni, vajon a múltam egy elfelejtett pillanata lett volna, ami az imént a felsejlett. Elvégre volt már rá példa, hogy példadiákhoz méltóan, némi lángnyelv whiskey után, kellemes hangulatban battyogtam vissza a klubhelységembe. Lehet, hogy ez pont egy ilyen töredezett emlék egyik kirakós darabkája volt. De az is lehet, hogy mindez csupán egy ártalmatlan álom, melyet ugyanúgy elfelejtettem az ébredésem pillanatában, mint az összes többit. Vagy ez lenne a jövő? De akkor miért van olyan elfúló érzésem, ha erre gondolok? A mellkasom összeszűkül tőle, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag sajog a szívem tőle. Valami azt sugallja, hogy soha többé nem élhetem át azt a pillanatot, mert az a valaki, az a rejtélyes, ködbe burkolózó alak elment, és nem jön vissza…
Nagy levegő.
Továbbindultam.
Sok prefektus társam panaszkodott rá, hogy mennyire utál ilyenkor az iskolában járőrözni. Hogy nem alszik eleget, hogy a többi diák utálja őt amiatt, amiért „vadászik” rájuk a sötétben, hogy nem akarja elcsípni őket ezért. De én nem így voltam. Egyrészt mert jobbnak tartottam, ha én kapom el őket, nem pedig a halálfaló, tanárnak csúfolt söpredék, akik pontok helyett a diákok vérét veszik.  Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Már rég nem… Úgysem voltam több, mint egy visszataszító nőcsábász, egy gátlástalan disznó. Mit nekem, ha még emellett spiclinek is tartanak? A fő az, hogy én tudtam az ellenkezőjéről.
A legfőbb ok azonban, ami miatt szerettem éjszakánként a folyosókat róni, az álmatlanságom volt. Egyszerűen képtelen voltam az ágyamban feküdni tétlenül és az elszalasztott lehetőségeken rágódni, sajnáltatni magamat, és rájönni, hogy milyen üres is az életem…
December óta másképp álltam hozzá az egész világhoz. Egy új Owen született meg annál a magányos lámpaoszlopnál, a hóesésben. Csupán egyetlen egy tanúja volt annak a kínszenvedésnek, valaki, aki azóta hihetetlenül fontos helyet foglal el az én képzeletbeli ranglétrámon.
Némán haladtam a folyosókon, és olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt a lépteim zajába vegyült idegen léptek nesze. Felpillantottam, és azon kaptam magam, hogy egy kivilágított folyosón vagyok. Leeresztettem pálcámat és füleltem. A zaj elhalt, én azonban nem mozdultam. Az egyik fáklya hatalmas árnyékot vetett a falra, az én árnyékomat. Mindezt a másik, merőleges folyosóról is látni lehetett. Közelebb húzódtam a falhoz, de nem lapultam neki, elvégre akinek itt félnivalója van, az nem én vagyok. Kiléptem a takarásból és előreszegeztem a pálcámat.
- Jó estét kívánok!
Pillantásom egy megszeppent, vörös hajú lányra esett, akit félig eltakart a kíváncsi szemek elől a Gólem szobra. Nem volt elég gyors ahhoz, hogy láthatatlan maradjon előlem…
- Ginny!?
Mosoly féle suhant át az arcomon a lány láttán. Ginny Weasley egyike volt azoknak, akik bevetették magukat a Szükség Szobájába. Hajdanán együtt jártunk a DS edzéseire, együtt bomlasztottuk a rendszert. Azt hiszem mindig is kedveltem őt. Persze nem volt nehéz nem kedvelni, elvégre azon felül, hogy intelligens és humoros, még roppant csinos is volt.
- Francba Ginny, nem kellene kint járkálnod. Rohadtul veszélyes. Mi lesz, ha elkapnak? Ha más talál rád?
Körülpillantottam a folyosón, hogy biztos nincsenek-e rajtunk kívül mások is a közelben, majd közelebb léptem egykori bajtársamhoz.
- Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna ez az egész! Gyere, visszakísérlek a hetedik emeletig. Megyek elől a sötétben, csak kövesd a pálcám fényét!
Körözni kezdtem vele a levegőben, halványkék kört írva le vele.
- Ha így jelzek, akkor az azt jelenti, hogy bújj el, mert jön valaki. Próbálj meg minél kisebb zajt csapni! Gyere!
Már majdnem megfordultam, amikor mozgást véltem felfedezni Ginny feje fölött. A túlsó folyosóról érkezett, csörgő sapkát viselt és széles vigyor terült el az arcán, amint meglátott bennünket.
- Nini, gyerkőcök ólálkodnak a folyosókon az éjszaka közepén? Ejj, de komiszak vagytok. Beszállok a buliba!
Azzal a lendülettel feldöntötte az első lovagi páncélt, ami a keze ügyébe akadt. Nem volt időm azon nosztalgiázni, hogy a legutóbbi alkalommal, amikor tanúja voltam hasonlónak, mennyivel jobban élveztem a helyzetet, még úgy is, hogy majdnem kettéhasította a koponyámat egy alabárd.
Ez a csörömpölés azonban egyet jelentett a lebukással, Friccsel és ami a legrosszabb, a halálfalókkal. Muszáj volt kimenekítenem Ginnyt.
- Futás!

TELL ME WOULD YOU KILL TO PROVE YOU’RE RIGHT?

A léptek összetéveszthetetlenül egyre közelebb sodródnak a folyosónak azon része felé, amelyen a Gólem áll, s mögé féloldalasan elbújva, én. A szívem hangos dobolása elnyom minden más zajt, miközben apró tollpihékként kap szárnyra bennem az alattomos rettegés. A kezem céltudatosan előre szegezem… a falon függő, imbolygó árnyék lassan befordul a sarkon, a merőleges folyosó pedig épp úgy ki van világítva, mint a másik. Nem kéne sok ahhoz, hogy észrevegyen… egy pillantás lenne az egész…
Mély levegő, Ginny! Koncentrálj. Nem lesz semmi baj. Egy egyszerű sóbálvány átok, vagy egy kábító bűbáj, és már rohanhatsz is. Halkan felsóhajtok ezen gondolatok hatására, miközben a fáklya remegős fényében a testetlen, kontúrját vesztett árnyék egyre közelebb araszol hozzám. Lassan összemegy, élessé válik, s aztán a sarkon kibontakozik egy magas, taláros alak…
– Stup… Owen?! – a pálcám már lendülne, a varázsige ott izzik a társammá vált hűséges fában, mikor rádöbbenek, kihez tartozik a hang. Owen Redway, hollóhátas prefektus, az agyam azonnali és gyors ellenőrzést futtat, miközben még épp idejében kapom el az arcán felbukkanó mosolyt. Félszegebb, mint amit megszoktam tőle, bár ez talán a felé meredő pálcám számlájára is írható. Tudom, tudom, le kéne eresztenem, de nem vagyok benne biztos, mit kéne tennem. Rémszem mindig azt tanította, a lankadatlan éberség a legfontosabb, ha pedig egy éjszaka, a folyosón a Hollóhát prefektusával szemben leereszteném a fegyvert – bárki is az illető egyén -, az könnyelműség lenne. Hiába volt Owen anno Dumbledore Seregének a tagja, hiába minden iránta érzett szimpátiám, még akkor is, ha ezt a nőcsábász tempót sosem bírtam igazán másoktól elviselni. Owen más volt… azt hiszem, imponált  a kitartása, bajtársak voltunk egy darabig, aztán hatalmasat csalódtam benne, mikor egy prefektusi jelvény többet jelentett számára az igazságnál, a DS-nél.
Olyan pillantást vetek a fent említett jelvényre, mintha gusztustalan csörgőkígyóként sziszegne rám, majd a pálcát kissé leeresztve siklik tovább a tekintetem Owen arcára. Az első ízben elhangzó szavai megadó némaságba ütköznek, hiszen pontosan tudom, mit vállaltam, mikor éjnek évadján kiszöktem ide egy tükördarabért. A farzsebemben nyugvó kis cserép viszont nem egy egyszerű, közönséges tükör darabja, hanem egy szilánk a Reményből. A nagybetűs Reményből, amely azt sugallja felém, ez a tükördarab, ez az éles szélű, csillogó kis semmiség egy csatorna, egy utolsó, megfoghatatlan csatorna a Szükség Szobájában elbarikádozottak, és a Trió közt. Aberforth is képes lenne kommunikálni velük, ha nem csupán a szemét villantaná rájuk olykor-olykor… micsoda pazarlás. Ha nekem adna Merlin ilyen esélyt nem állnék meg a szemem villogtatásánál.
– Azért tedd hozzá, eddig nem is nagyon kapott el senki. Felkészült vagyok, ha szökésről van szó – mondom, a hangomban némi méltatlankodás csendül, miközben figyelem, ahogy lassan, megfontoltan közelebb lép hozzám. Megadom magam. Leeresztem a pálcát. Bár vannak kétségeim Owen felől, hiszen nem áll mellettünk, attól még be kell ismernem, hálás lehetek, amiért valóban csak Ő kapott el és nem egy tanárnak kikiáltott halálfaló, akik mostanában undorítóan gyakoriak szeretett iskolánk, második otthonunk falai közt.
– Aha. Csak azt nem értem, mi okod lenne segíteni nekem? Ha elkapnak velem, az a jelvényedbe is kerülhet – jegyzem  meg ismét egy megvető pillantást villantva  a jelvény felé, amely mostanában valami olyasmit jelent számomra, mint egy felirat az érintett homlokán: „Eladtam a lelkem az Ördögnek!”
– Owen, nem szükséges ezt csinálnod, egyedül is feltalálok a hetedik emeletre.
Figyelem, ahogy a pálcájának kékes fénypontjával egy apró kört ír le, és kissé savanyúan ismerem be, hogy talán mégis szükségem lenne erre a jelzésre. Nem tesz kifejezetten boldoggá a tudat, hogy valaki másra kell támaszkodnom a kiruccanásom alkalmával, akivel még csak nem is készültünk fel közösen az akcióra a Szobában, de… valami hihetetlen csoda folytán bízom Owenben. Nem vagyok elájulva a dologtól, de nem is akarom leleplezni magunkat, ahhoz pedig szükségem van rá.
– Na jó. De aztán nehogy zsákutcába vezess – még egy mosolyfélét is sikerül Owen irányába vetnem, s már épp elindulnék, mikor egyszerre dermedünk meg, a tekintetem pedig azonnal követi Owen pillantását, aki jelenleg a fejem fölé bámul. Előbb hallom a sipkán ficánkoló, vidám csengőket, minthogy megpillantanám a baj előhírnökét.
– Hóborc, fogd be! – pirítok rá hangosan suttogva, miközben a szívem egészen a gyomromba süllyed. – Tűnj innen!
Megpróbálom megcélozni a kopogószellemet, az azonban folyamatosan kisiklik a pálcám elől. Nem hiszem el! Nagyon csúnyán fogunk járni, ha itt megtalálnak!
– Jaj, ne-ne-ne-ne! – sikoltok fel, mikor a lovagi páncél hangosan ezer darabra törik a márványpadlón. Végünk, és mikor Owenre ugrik az ijedtségtől tágra nyílt szemem látom, Ő is erre gondol. Nem is kell kétszer mondania, azonnal eliramodom, azonban nem Hóborc alatt a merőleges folyosóra, hanem fel a lépcsőn, amerre jöttem, elkapva Owen karját.
– Erre van egy rejtekajtó! – magyarázom lihegve, miközben elengedem útitársam karját a fordulóban, remélve, ezután is követni fog. Hóborc örömtől visítva siklik utánunk, cigánykerekeket vetve a levegőben, csörgős sipkáján önmagukat megszégyenítő hangerővel csilingelnek az apró csengettyűk. Csing-csing. Csing-csing. Mint a biztos lebukás hangja.
– Gyere!
Megragadom Owen karját, és a lépcső tetejére érve berántom egy kecskéket legeltető trollt ábrázoló faliszőnyeg mögé, amelynek árnyékában egy apró járat fekszik, évek óta. George és Fred jól kitanítottak az iskolai titkos ajtókat, járatokat illetően, amelyek az épületen belül megvédhetnek attól, hogy Friccs horgára akadjak.
A sötétben a falnak vetem a hátam – és hangosan zihálva, várok. Hóborc a légből kapott tüdejét nem kímélve siklik el a szőnyeg előtt a folyosón, aztán a hangja távolodni kezd, mire kiszakad belőlem a megkönnyebbülés éles sóhaja.
– Uhh... ezt megúsztuk. Minden rendben? – kérdem a nadrágomat megigazítva, majd fényt gyújtok a pálcám hegyén egy halk Lumosszal, és Owenre irányítom a fényt.
– Ez a titkos alagút a hatodikra vezet, ha jól számítom Undok Ulrich mellszobra mögé. Onnan már egyedül is feltalálok, ne aggódj – biztosítom egy fáradt szusszanással, miközben a szívem dobbanásai lassan visszaállnak a megszokott ütemre. Az apró, tengerkék fényforrást előre szegezve indulok meg a szűk, nyikorgó lépcsőn, amely meredeken visz felfelé. Nem fogok beszélgetést kezdeményezni, győzködöm magam, ahogy oldalazva elsiklom egy szűkebb helyen, ahol a sarokból egy apró pók figyel minket kíváncsian. Nem ezért vagyok itt… sőt, ha Owen nem talál rám, nem is kéne itt lennem!
Aztán mégsem bírom tovább. Édes Merlin, olyan vagyok, mint Hermione!
– Miért nem jöttél velünk a Szobába? – kérdem hirtelen, nehezteléstől és csalódástól nem kifejezetten mentes hangon, miközben finoman megbököm pálcám hegyével a jelvényét. – Ez többet ér annál, minthogy bátran állást foglalj? Vagy talán már foglaltál is? Hiszen segítesz rajtam. Még úgy is, hogy tudod, mit kockáztatsz. Mert tudod, ugye?

Kedveltem Ginny vakmerőségét, és azt a törhetetlen kitartását a barátai mellett. Azonban elgondolkoztam, vajon mi lehet olyan fontos, hogy éjnek közepén, egyes egyedül kiosonjon és öngyilkos akciót kövessen el? Sejtelmem sem volt, hogy az az apró tárgy, ami a zsebét nyomta, milyen fontos is számára. Azonban ha tudtam volna, milyen jelentőséggel is bír az a tükörszilánk… Azt hiszem irigyeltem volna őt. Neki volt valakije, még ha oly messze is, akitől szeretet, és ami a legfontosabb: reményt kapott.
Azonban bármennyire is szerettem volna barátságos lenni vele, hiába nyújtottam neki a segítő jobbomat, csupán egy undorodó pillantást kaptam viszonzásul. Mellkason szúrt a tekintete, és szinte érezni lehetett, ahogy az ezüstjelvény felforrósodik és lyukat éget, nem csak a taláromon, hanem a bőrömön, a húsomon, a csontokon át, egészen a lelkemig. Ez a jelvény egyenesen megpecsételt az iskolában, immáron lassan egy éve…
De nem érthették, egyszerűen fel nem foghatták, hogy mindezt értük teszem. Valóban meghátrálásnak tűnhetett, de mégis hol tudnék jobban segíteni, ha nem prefektusként. Így tehettem a legtöbbet értük. Hiszen nem értettem semmihez. Jól varázsoltam, az eszem is vágott, de sosem voltam az a fajta, aki az események sűrűjébe vetette volna magát. Mindig kiálltam a saját igazam mellett, és nyíltan elítéltem az aranyvérűek felsőbbrendűségét hangoztató embereket. Többet nem tehettem, azon kívül, hogy falfirkákkal bomlasztottam a rendet. Túlnőttem azokon, akik ostobaságukkal veszélybe sodorták magukat, és a társaikat. Az ő szálaikat akartam elvarrni…
– Owen, nem szükséges ezt csinálnod, egyedül is feltalálok a hetedik emeletre.
Megráztam a fejemet. Tudtam, hogy ez lesz, hogy makacskodik, hogy nem akarja majd elfogadni pont az én segítségemet. De hát mit tehetnék? Jelenleg többel nem szolgálhatok. Azt mégsem ajánlhatom fel neki, hogy fogom magam, mindent magam mögött hagyok, és vele tartok a Szükség Szobájába, hogy aztán ragyaragasztó port keverjek a Halálfalók teájába…
De miért nem?
Jogos volt a kérdés a jobbik, vagy inkább gyermekibb énemtől… Miért ne mehetnék vele? Hiszen nincs senkim, akit féltenem kellene, vagy akit ne tudnék elengedni. Vele mehetnék…
- Nem fogadok el nemleges választ. Idekint hemzsegnek a Halálfalók, ha bele botlasz egybe, nem a szokásos „gyengéd” kínzást kapod, hanem a bónusz csomagot, amiért leléptél a suliból.
Minden egy másodperc töredéke alatt történt. Lassított felvételként közelített a páncél a márványpadlóhoz, hogy aztán az egész kastélyt felrázza csörömpölésével. Ginnyt szerencsére nem sokkolták annyira a történtek, mint engem. Megragadta a karomat, majd futásnak eredtünk.
Nem figyeltem merre megyünk, csak azt érzékeltem, hogy lépcsőn haladunk. Igyekeztem tartani a lány tempóját és követni őt. Fél pillanatra tévesztett csak szem elől bennünket az undok kopogószellem, Ginnynek éppen elég volt annyi is, hogy egy határozott mozdulattal maga után rántson egy falikárpit mögötti rejtekfolyosóra.
Odakint még sokáig hallani lehetett a vészjósló csilingelést. Csupán akkor könnyebbültem meg, amikor már végleg elhaltak odakint a zajok. Azonban biztosra vettem, hogy ezzel még nem úsztuk meg, a legrosszabb hátra volt még.
Az oldalam szúrt, a tüdőm pedig sajgott. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen sprinteket nyomjak le. A betegségem sem díjazta túlzottan, hogy pont ma este kezdtem el hódolni új hobbimnak.
– Ez a titkos alagút a hatodikra vezet, ha jól számítom Undok Ulrich mellszobra mögé. Onnan már egyedül is feltalálok, ne aggódj.
A sötétben is jól kivehetőek voltak a homlokomon feltűnt ráncok.
- Majd ha elvezettelek a Szükség Szobájáig, akkor leszek nyugodt. És nincs több apelláta!
Rendezem a levegőmet, majd a kiugrani készülő szívemmel mit sem törődve, Ginny után indulok. Mindeddig nem jártam ezen a folyosón, vagy legalább is nem rémlik. Na, pont ezért olyan könnyű kijátszani a prefektusokat.
Kínos csöndben haladtunk egymás mellett, mintha teljesen idegenek lennénk egymásnak. Azonban pár perccel később már szívesebben lépkedtem volna csöndben, minthogy Ginny kérdésére válaszoljak.
– Miért nem jöttél velünk a Szobába? Ez többet ér annál, minthogy bátran állást foglalj? Vagy talán már foglaltál is? Hiszen segítesz rajtam. Még úgy is, hogy tudod, mit kockáztatsz. Mert tudod, ugye?
Megtorpantam,amit abból érzékelhetett a lány, hogy már nem nyikorgott lépteim alatt a padlózat. Eltartott egy kis ideig, amíg rendezni tudtam annyira az érzéseimet, hogy válaszolni tudjak neki.
- Ezt… ezt te nem értheted. Ez nem a jelvényemről szól.
Leengedtem a pálcámat, hogy a kéken pislákoló lángja ne az arcomat világítsa meg. Attól féltem, hogy még így a sötétben is tisztán kivehető lesz rajta a pír.
- Mondd csak… mennyivel jobb egy szobába zárva várni a véget, mint idekint várni? Mit tehetnék odabent? Idekint legalább segíthetek annyival nektek, hogy a hozzád hasonló éjszakai kóborlókat elkalauzolom biztonságban. Mit vársz tőlem?
Nem is sejti milyen érzékeny pontra tapintott ezzel. A tudat, hogy gyávának tartanak egykori barátaim, bajtársaim…. Hogy Ő maga is gyávának tart, elítél, és még jobban keresztülnéz rajtam. Őrjítő!
- Tudom, hogy utáltok emiatt. Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem azért nem mentem veletek a Szobába, mert már nem úgy érzek, ahogy. És ha bármire szükségetek van kintről, akkor csak üzennetek kell! Még meg van a hamis galleonom.
Zavaromban a tarkómat vakargattam. Nehezen tudtam csak rávenni magamat, hogy éppen most, éppen Ginny előtt kezdjek érzelegni, de féltem, hogy vissza nem térő alkalmat szalasztok el.
- Megtennéd, hogy elmondod ezt… Izának is?

TELL ME WOULD YOU KILL TO PROVE YOU’RE RIGHT?

Jaj, Owen, legalább ne rázd a fejed, hiszen fogalmad sincs, miért vagyok itt, és valójában arról sincs fogalmad, mit vállalsz a segítség nyújtással! Talán jól hangzik, ha feláldozod magad bizonyos mértékig valakiért, de ez már rég nem erről szól. És jobb a lelkemnek, míg azzal nyugtatom magam, nem értesz semmit - mivel pontosan tudom egy darab belőled mindent pontosan ért és tud. Hiába nem vagy tagja Dumbledore Seregének papíron több éve, attól függetlenül pontosan tudod, milyen egy párbaj. Milyen egy vérző seb látványa. És azt is tudod, mekkora bajban lennék, ha egy halálfaló Nálad előbb talál rám. Sosem volt még rá példa. De, ha lett volna már nem beszélgetnénk valószínűleg. Talán már megkínoztak volna. Talán köpnék is. Nem tudom, nem avygok biztos abban, milyen, ha a Cruciatus átok minden erejével a testedbe csapódik. Még sosem próbáltam élesben a dolgot, az ál-Mordon idejében is csak az Imperius ellen küzdöttünk.
Owen makacs fejrázására beismerően felsóhajtok. Igaza van. Persze, hogy igaza van. Jól tudom én is, de nem rajongok azért, hogy belerángassam az ügybe, ami enélkül is épp elég veszélyes. Ráadásul az általam nem sokra tartott, viszont számára annál értékesebb prefektusi jelvénye múlik rajta, hogy a testiépségét ne is említsem. Őrült ez a fiú, hiszen minden akadály vagy veszély ellenére segíteni akar nekem. Őrült... a DS-ben lenne a helye. Bizonyos fokig mind őrültek vagyunk.
- Oké, Főnök - adom be a derekam halk szusszanást követően. - De, ha tényleg belebotlom egybe az Téged sem lesz rest megbüntetni. Azt pedig nem szeretném. Szóval, ha ilyen előfordul... - szavaim nyomán nyomatékosítva a pálcám felé bökök a fejemmel - nem foglak magadra hagyni ellene.
Komolyan azt hitte, elrohanok, ha megpillantok egy halálfalót, miközben Ő is ott van? Ráadásul ha én el is tűnök szerencsésen, Owen hatalmas árat fizetne azért a kihágásért, amit tett. A segítségért, amit nekem nyújtott.

Hóborc akciója után leghamarabb a rejtekátjáróban szólalok meg. Owen arcára van írva az ellenkezés, amint befejezem az első mondatot, és nem teketóriázik sokat: azonnal a tudtomra adja ismét milyen képtelen ötletnek tartja, hogy csak úgy magamra hagyjon az iskolában ilyen időben.
- Még értékelni is tudnám a segítségedet, Owen, ha nem tudnám, mit kapsz, ha valaki meglát velem - felelem gondterhelt szemöldökráncolás kíséretében. A viselkedése igazság szerint egy részemet nyugalommal tölti el, még akkor is, ha az általában felszínre bukó Ginny utálja magát ezért. Owen együtt akar működni velem, segíteni akar... én pedig hagyom, nem vitatkozom vele többet, mivel szíve joga, és a jelenléte még eltölt valami keresetlen örömmel is. Mivel a tettei csak egyféleképp magyarázhatók: Owen Redway mégsem állt át a túloldalra, mégsem lett hűtlen a mi eszméinkhez! Ez pedig elégedettséggel balzsamozza a lelkem. Pedig nem kéne. Hiszen nagyon kockázatos dolog, amit tesz. Amit azért tesz, hogy engem megvédhessen. Kicsit zavaros. Én sem igazán értem. Csak azt tudom, egy részem sikítva ellenkezik Owen társasága ellen... na jó, beismerem, a DS edzések során anno barátság alakult ki köztünk bizonyos fokon, és ezért baromira féltem Őt! És mérges vagyok rá. Persze, ez is benne van a csokibékás pakliban. De mit érnék el azzal, ha elküldeném? Úgysem jutna messzire anélkül, hogy Hóborc a nyomába szegődne. Azt pedig egyikünk sem akarja, ugye?
A lépcsőn felfelé baktatva aztán Owen megáll, s én is megtorpanok, mikor a léptei zaja elhal. A téma, amit érintünk számomra láthatóan sokkal kevésbé kínos, mint neki, viszont nem tetszik, ahogyan azt mondja: "Te ezt nem értheted". Miért ne érthetném?
- A bátyáim is folyton ezt mondták régen, de hidd el, ha elmagyarázod, képes vagyok felfogni - villantok egy barátságosabb mosolyt a mögöttem álló fiúra, akivel egy fordulat után szembe kerülök a szűk, sötét járatban. A pálcám fénye kört rajzol a ráncokba szakadó vonásainak erdőségébe. Aztán amikor a képességeinek és lehetőségeinek fejtegetése jön az én homlokomon is felbukkannak a jól ismert redők, ezúttal az értetlenség és némi düh előjelenként. Hová tettem a higgadtsági fogadalmamat? Valószínűleg lehúztam Myrtle mosdójában...
- Javíts ki, ha tévedek, de úgy látom, lenézed az apró kis csínyeinket. Vagy legalábbis hülyeségnek tartod őket. Ügyetlen, gyerekes próbálkozásnak, igaz? - fortyanok fel mellkasomon összefont karokkal, várva, mit lép erre Owen. Megint túl hamar öntötte el a vörös köd az agyamat, pedig nem akarom megbántani őt. Csak tudni akarom az igazat. Még akkor is, ha az esetleg fáj.
Aztán az arcom megenyhül, és a megkönnyebbülés ismét átjár... akár pitiáner húzásnak is tartja, amit teszünk, akár nem, Owen megőrizte a hamis galleont. Ismerem őt régről. Bízom benne. Egy kevésbé racionális énem mindenképp.
- Mi a Szobában nem valami kamaszbanda vagyunk, Owen! - villan rá a tekintetem kissé szúrósan. Ebben a vélekedésében nagyon hasonlít anyára, már ha nem értettem az imént végzetesen félre őt. - Mi támogatjuk egymást. Azért vagyunk odabent, mert nyíltan ellenszegülünk, és egyben felelősséget vállalunk a döntésünkért, nem csak a gondolatainkban buzdítjuk Harryt! Talán mások számára úgy tűnhet, hülyeség amit csinálunk. Vagy egyenesen esztelen, de... mi, akik a Szobában ülünk nap, mint nap azért vagyunk ott, mert bátrak voltunk. Meg persze sokunk elég vakmerő, de ez nem lényeges. - nagyot sóhajtok, miközben a tekintetem le sem veszem Owen arcáról. - A fő az, hogy mi összetartunk. Vigyázunk egymásra. Hajtjuk, ösztönözzük  a másikat. És nem adjuk fel, mert reménykedünk. Hidd el, sokkal könnyebb úgy kitartani, ha valaki sziklaszilárdan áll melletted, és nem vagy egyedül. Ha csatlakoznál közénk, akkor ma a Szobában kitervelhettük volna a menetrendet, és nem véletlenszerűen botlasz belém, ezzel jó néhány dolgot megkuszálva... gondolom, érted mi a különbség.
Elhallgatok. Tudom, mennyire felhevültnek láthat most. A szemem mindig lángol, valahányszor a DS-ről beszélek, m ivel sokan nem értenek minket. Persze, Harry, Ron és Hermione életveszélyben vannak odakint - akkor mi szükség van itt ránk? Owennek ezt is tudnia kéne. Valahol belül.
A szavaim zárásaként biccentek egyet, és már indulnék is tovább, mikor a hátam mögül megszólal és szóba kerül Iza. A lány nevére azonnal mosoly kúszik az arcomra. Tudom, talán az lenne érthető, ha faggatni kezdeném Owent a dologról, de...
- Persze, elmondom neki. Bár talán jobban örülne, ha Te személyesen tolmácsolnád neki a dolgot, de nem fogok erőszakoskodni veled.
Persze, hogy nem fogok. És faggatni sem fogom. Viszont tudom, pontosan tudom, milyen a bizonytalanság, amikor még valamit szíved szerint mondanál, de az illető, akinek a szavaidat szánod túlságosan messze van. A távolság felpeckeli a szádat. Tudom, milyen érzés ez. És nem kívánom senkinek; Owennek még annyira sem.
- Mehetünk, Főnök? - kérdem, és ismét küldök egy mosolyt útitársam felé. Már nem vagyunk messze a mellszobortól, ahol majd a "felszínre" bukkanunk.
 

Nem hogy lenézem az apró csínyeket, egyenesen őrültségnek tartom, a kitervelőiket pedig egyenesen bolondnak. Ebben a sötét világban, amikor a gonosz csak egy karnyújtásnyira van tőlünk, egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ostoba, értelmetlen gyerekcsínyekkel veszélybe sodorjuk szeretteinket.
Ismertem az összes Weasley gyereket, és pár éve láttam az édesanyjukat is. Mrs Weasley egy élletet áldozott arra, hogy felnevelje gyermekeit, óvta őket, és most Ginny ezzel játszadozik, ezt veszi semmibe. Ő nem tudja milyen érzés elveszíteni valakit, aki annyira közel állt hozzánk. Egy testvért…
Leplezve zavartságom, vakargatni kezdtem a szakállamat. Nem bírtam Ginny villámokat szóró szemeibe nézni, bármennyire is tudtam, hogy igazam van. Egyszerűen megfélemlített úgy, mint még soha senki, főleg nem egy nő. Sejtem honnan veszi a sötét energiákat a hírhedt rémdenevér rontásához.
- Figyelj, én is csináltam anno ilyen… viccesnek tűnő dolgokat – közben igyekeztem nem Ginnyre nézni. – Volt, hogy rózsaszínre mázoltam egy egész folyosószakaszt. Nem sokon múlt, hogy elkapjanak.
Nehezemre esett, hogy ne húzzam mosolyra ajkaimat. Az arcizmaim rakoncátlankodni kezdtek a szép emlék hatására. Bármennyire is tartom mára őrültségnek, akkoriban át kellett élnem azt az élményt. Mássá tett…
- De akkoriban még máshogy mentek a dolgok, érted?
Némán hallgattam Ginny monológját. Bármennyire is elleneztem azt az őrületet, ami abban a szobában folyt, a szívem még is oda vágyott. Ott voltak a barátaim, vagy legalább is akik egykor a barátaim voltak. Valahogy mindig is magányos voltam, nem volt senkim, akivel beszélgethettem volna, akivel beülhettem volna egy vajsörre a Három Seprűbe. Aztán jött Dumbledore Serege, és végre én is tartoztam valahová. Én még is a józan észre hallgattam, nem a szívemre… Most pedig magányosabb vagyok, mint valaha.
Felizzott bennem az az eltemetett fájdalom, ami akkor gyötört, ha lélekben visszatértem ahhoz az őszi találkozáshoz. Akarva-akaratlanul törtek ki belőlem a szavak, s rendeződtek kérdéssé. Ajkaim megformáltak minden egyes betűt, hogy a lehető leglágyabban ejtsem ki a nevet: Iza.
- Ha bármire szükségetek van kintről, akkor csak üzennetek kell! Még meg van a hamis galleonom. Megtennéd, hogy elmondod ezt… Izának is?
- Persze, elmondom neki. Bár talán jobban örülne, ha Te személyesen tolmácsolnád neki a dolgot, de nem fogok erőszakoskodni veled.
Elmosolyodtam.
Nem tudtam, hogy valóban örülne-e a velem való találkozásnak. Azt azonban biztosra vettem, hogy Izabel Bishop egyszer sem gondolt rám, mióta utoljára találkoztunk abban az elhagyatott padlásszobában.
- Mehetünk, Főnök?
Gyorsan rendeztem a gondolataimat, az emlékeket pedig szépen sorjában visszazártam a palackjaikba, és elrejtettem. Jól jönnek még azok, szűkösebb időkben.
Bólintottam, majd rájöttem, hogy a sötétben ez nem egészen kifizetődő próbálkozás a kommunikációra.
- Induljunk!
Egy ideig szótlanul baktattunk egymás mellett. A pálcáink fénye nem biztosított rendes látási viszonyokat, így a szemeink helyett a fülünkre összpontosítottunk. Csupán halk koppanásokat hallottam, melyek az enyhén emelkedő padlózatról verődtek vissza, s melyeket a cipőink talpa gerjesztett.
Aztán hirtelen megtorpantunk. Elértünk a folyosó végére, mely egy poros szőnyeggel volt eltakarva. Mindketten tudtuk, mögötte olyan folyosó húzódik, amelyet mindennapos közlekedésre használnak. Az ellenség területe…
Bátorság kellett hozzá.
- Akkor hát… hajrá!
Azzal elhúztam a falikárpitot és pislákoló fényű pálcámmal kiléptem rejtekünkről. Korom sötét volt, még is tudtam, hogy bajban vagyunk. Ereimben megfagyott a vér, de már késő volt visszavonulót fújni. Egyenesen az ellenség kezei közé szaladtunk…

[WEASLEY]

WEASLEY, Ginerva
REDWAY, Owen

Örültem is, nem is? Az őrjáratok mindig utálatos és egyben kedves elfoglaltságnak találtatott, még diákkoromban is, prefektusként. Unalmas volt, nem sokan szöktek ki hálókörletükből, ha igen, akkor viszont jól csinálták azt, amit. Az öreg Friccset nem túl nehéz kijátszani, és már a macskáját sem. Az unalmon túl, jómagam nagyon szerettem aludni, tinédzserkoromban akár tizenkét órát is gond nélkül átaludtam, lehetett bármilyen hangzavar a hálókörletben. De, ha nem kongtak az ódon kastély kőfalai, akkor bizony néhol jó mulatságnak számított. Roxmortsi hétvégén sokan azt hitték, félig-meddig kiürül a kastély, kevesebb az éjjeli bagoly, akik el akarják kapni őket, de mindig tévedtek. Legalábbis azok, akik velem találkoztak.
Most másabb a helyzet. A lényeg ugyanaz, de manapság nem csak mínusz negyven pont jár, amiért takarodó után kint sétafikálsz, hanem komolyabb megtorlás. Bármennyire is lenne most más dolgom, kiszabták rá ma feladatot, és bár az inspektor vagyok, nekem is vannak kötelességeim. Az idei évben kétféle diák lakja a Roxfortot: a bátor, és a gyáva. A bátrak közé tartoznak, akik fittyet hányva az új rendszerre mugli ruhákat vesznek fel, tiszteletlenek, sőt harcolnak a professzorok ellen, bármely oldalon is áll. Megijedtek, és támadnak. A gyávák ki sem teszik a lábukat takarodó után, meghúzzák magukat, akár a csiga, amikor veszélyt észlel. Jelentősen csökkent az éjszakai mászkálás, mióta legtöbb járatot lezártuk (már, amit megtaláltunk), illetve mióta szigorítottunk. De most is akad egy-két hőslelkű ugróegér, akik nem képesek elülni a seggükön. Miattuk vagyok most a koromsötét folyosókon. Biztonság kedvéért egy Calligo van rajtam, csakhogy véletlenül se hagyatkozhassanak a látásukra a Lumost használó szökevények.
- Gray! - megállok. Nem mozdulok, csak csendben körbenézek, de nem látok túl sokáig. Egy pálcából fény gyullad ki, de nem látom kiéből, mögöttem van. Bárki is az, tudja, hogy ki vagyok. Nem moccanok.
- Tudom, hogy itt vagy, az ilyen sunyi léptek zaját bárhol felismerem. - mondja félig nevetve a férfi. Tudom, ki ez.
Feloldom a bűbájt, és szép lassan, mosollyal az arcomon megfordulok.
- Parancsolj Dobrev! - mondom játszott nyájassággal. - Minek köszönhetem szimatolásodat? -
Határozott léptekkel megindul felém, de tudom, hogy nem akar bántani. Nem teheti, és ezt ő is tudja. Látszólag nagyon dühös, majdnem felrobban. Megáll előttem, és majdnem az arcomba mászik.
- Kezd elegem lenni belőled, Gray! - köpködi a szavakat. - Egyre több diák jön hozzám, némi panasszal, egyet tippelhetsz, melyik elkorcsult pszichopata miatt! - tekintete lángol, de engem nem tud felbosszantani.
Megforgatom a szemeimet, mintha már vagy századszorra hallottam volna.
- És az volt a terved, hogy minden este, amikor járőrözök, Te őrizetlenül hagyod a részedet, és engem követsz, hátha Őcsúnyaságom megdorgál egy kóborlót? - mondom sziszegve.
- A Harington név mond neked valamit?! - emeli fel a hangját. Dühíti nyugodtságom.
Nem válaszolok, csak mosoly kúszik az arcomra, majd azonnal lefagy, és komoran válaszolok, majdnem sziszegve.
- Megérdemelte. - aki kirabol, nem érdemel megbocsátást.
- Nem lopta el! -
- Óhhó, persze ezt mondja! - nevetek cinikusan. - Akkor legközelebb ne fogdossa a személyes tárgyaimat. Vagy kap még egy fejsimit. -
Itt pattant el a húr Dobrevnél, elhúzódott és egy jobb öklössel az arcomba vágott egyet. Reagálási időm nulla volt, így az erőtől hátralépve, reflexszerűen az arcomhoz kaptam, majd düh költözött arcomra. Megragadtam a nyakát, és nekivágtam a falhoz.
- Te... szemétláda... - nyöszörögi még mindig, mire megszorítom öklömet.
- Szerintem lépj le, mielőtt baj lesz! - ajánlom neki sziszegve, mire mellettünk a falikárpit megmozdult, és kinyílt. A pálca fényénél megvilágosodott az enyém és Dobrev arca is.
- Azt ajánlom álljatok meg, ebben a pillanatban. - mondom halkan, de elég tagoltan és szigorúan, hogy hasson. - A pálcát leereszteném a helyetekben... -
Dobrev kihasználva a figyelmetlenségemet, eltaszította a kezemet, és ellökött. Nem foglalkoztam vele, csak egy sötét pillantást vetettem rá. Felemeltem pálcámat a két szökevényre, egyiküket azonnal felismertem. Az egyetlen Weasley-lány...
- Üdvözlöm Vulkanovot. - mondom, anélkül, hogy le venném a pillantásomat kettejükről. Szinte éreztem Dobrev pillantását a hátamon ,de tudtam, hogy fenyegetésemet komolyan vette, így már csak egy mondatot mondott, és el is tűnt.
- Sajnálom, srácok. - sajnálhatják is.

- Szóval egy újabb járat... Kösz srácok, ha nem kaptalak volna el titeket, sosem tudjuk ezt is lezárni. - mondom gúnyosan, de utána azonnal komorrá válik arcom. Jobban szemügyre veszem a fiút is, és be is ugrik a bajkeverő arca, és vezetékneve is. Ez Redway.
- Név, évfolyam, ház? - óvatosan válaszoljatok. Nagy szarban vagytok.

TELL ME WOULD YOU KILL TO PROVE YOU’RE RIGHT?

Jól esik a szótlanság ennyi szócséplés után. Csak megyünk, együtt és valamilyen oknál fogva mégis külön. Amint a Szükség Szobájának ajtaja bezárul mögöttem, Owen és az én útjaim elválnak, és ez természetes. Ő nem akar jönni, nem kényszeríthetem, nem fogom beolvasztani erőszakkal, mint valami titkos szektába. Mint ahogy a halálfalók közé állnak be azok, akiket esetleg a bosszúvágy hajt valaki ellen, vagy a családi eszmények, amelyektől képtelen megválni. Ezt köteles vagyok tiszteletben tartani, ráadásul Owen bizonyos értelemben elég meggyőző. Legalábbis bízom a szavaiban, amikor arról beszél, kívülről készen áll segíteni minket. Talán őrültség valakinek az adott szavában, az esküjében bízni ilyen időkben, hiszen a szó elszáll, egy apró fuvallat felkapja, messzire repíti; elszakítja tőlünk, s nem marad más utána csak a sokat mondó, lelket tépázó üresség. A tudat, hogy bíztál - hiába. Én nem akarok így járni, nem akarok egy nap arra ébredni, hogy nincs bennem meggyőződés mások jósága felől. Hogy elhatalmasodott rajtam a paranoia. Talán lenne okom erre, hiszen csak gondoljunk Rémszemre... máig összeszorul a torkom, ha arra gondolok, ami vele történt. Olyan méltatlan halált senki nem érdemel. Lezuhanni egy seprűről... ráadásul egy ilyen valóban értékes, rendkívüli embernek, akitől annyit kapott a Rend... a társadalmunk...
Nagyon örülök, amiért Owen nem pillant az arcomra, mivel a Rémszemet érintő gondolatokra minden izmom makacsul összerándul, a szám széle óhatatlanul legörbül, mintha sírásra állna. De biztosan nem fogok sírni. Nem szoktam.

Néhány perc alatt elérjük a rejtekfolyosó végét jelző falikárpitot. Halkan felsóhajtok, támogatólag biccentek Owen felé, aki erre elhúzza az egyébként csupán porfogóként funkcionáló szőttest, és...
Már érzem. Ösztönösen tudom, már azelőtt, hogy a pálcák fénye a szemembe marna, apró kék foltokat idézve a retinámon. Mintha napba néznék... és már tudom. Érzem a félelem ösztönös érzését, amiképp a gyomromat ökölbe rántja, érzem a szívem hirtelen meglóduló dobbanásait a mellkasomban. És egy gondolat... egy gondolat most mindennél élesebben, búsabban szólal meg a fejemben, akár egy gyászharang, amelynek kondulásánál pontosan tudod, futnod kell, mégsem vagy képes megmozdulni. Én sem vagyok képes. És oldalra pillantva látom, Owen sem mozdul. Talán még van esélyünk, győzködöm magam a két tanár sziluettjét méregetve; talán még sikerülhet, ha visszafordulunk! És már épp visszarántanám Owent a kárpit mögé, amikor...
Nincs tovább. A főinspektor parancsoló hangja megbénít, én pedig - mint egy jól nevelt gyermek - kötelességtudó fogcsikorgatás közepette torpanok meg. Mereven. Felemelt fővel állok. Le sem tagadhatnánk, hogy együtt bújtunk elő a járatból, Owen épp elég közel áll hozzám. Ez nem véletlen. Az arcunkra van írva.
A szemeinkbe... hát nem nézek Dobrev professzor után. Nem nézek Gray főinspektorra sem. Szálegyenesen, a messzeségbe, a folyosó egy sötét pontjába bámulok, kiismerhetetlen arccal. A pálcám eltűnik a zsebemben, s ugyanakkor a másik zsebben olyan, mintha felparázslana az apró tükördarab. Az utolsó reményem... a reményünk itt van, a farmerom foltozott farzsebében, erre csapdába sétálok! Belerángatom Owent is! Hiszen az én ötletem volt, hogy erre jöjjünk! Az ajkamba harapok, és mivel nem nézek arrafelé, csak a hangokból vagyok biztos abban, hogy egyedül maradtunk Grayjel. A tenyerem izzad, mire a nadrágomba törlöm. Nem láthatja, mennyire félek... nem láthatja, milyen sokkban vagyok...
Lopott pillantást vetek Owen arcára. Valahogy meg kell szöknöd! Ha én nem vihetem el a tükördarabot, Ő prefektus, Őt Gray talán elengedi. Neki kell elvinnie.
Aztán Gray hozzánk fordul, én pedig úgyszintén felé kapom a tekintetemet. Rezzenés nélkül nézek szembe vele. Nem fogom egy pislogással sem elárulni, mennyire be vagyok rezelve. Engem nem főhajtásra terveztek valaki előtt, akinek még a lába nyomát sem tisztelem. Halálfaló. Ez a szó pedig számomra egyet jelent az ellenség sötét, alaktalan tömegével - egy fogalommal, ami előtt nem fogok megtörni. Nem, amíg rajtam múlik. Hiába félek, itt most nincs helye lamentálásnak, meghátrálásnak.
- Ginevra Weasley, hatodév, griffendél - darálom engedelmesen, megvetéstől terhes tekintettel. Nincs értelme hazudni. Gray felismerhet, ha látott már fotót a családomról, vagy kicsit jobban tájékozódott a vérárulónak kikiáltott aranyvérű családfákon. És a génjeim is elárulnak... hiszen nem sok ilyen vörös haj, illetve szeplős arc mászkál a Roxfortban.

 

A gyomrom hirtelen összerándult, mintha csak egy láthatatlan lépcsőn döccentem volna le. A szívem a torkomban dobogott, és pillanatok alatt kivert a veríték. Tudtam jól, hogy vége a játéknak, ezt már nem úszhatjuk meg szárazon. Csupán azt sajnáltam, hogy miattam Ginny is odaveszett. Ha nem állítom meg őt azon a folyosón, nem botlik belénk Hóborc. Akkor bizonyára a kopogószellem sem kezdett volna randalírozni, és nem késztetett volna bennünket menekülésre, hogy aztán egyenesen a főinspektor kezei közé sétáljunk.
- Azt ajánlom álljatok meg, ebben a pillanatban. A pálcát leereszteném a helyetekben...
Hirtelen ismét mozgásba lendült az agyam, zakatolni kezdett a gépezett a koponyámban. Hiszen ott volt a kezemben a megoldás. Apró lángocskaként, halványkék fénybe borítva a kihalt folyosót, támadó pozícióban ott volt a kezemben a varázspálcám.
Itt az alkalom! Használd ki, amíg a főinspektor megosztja a figyelmét köztetek és Dobrev között! Gyerünk, kábítsd el és menekülj!
Teltek a másodpercek, nekem pedig remegni kezdett a pálca a kezemben. Oly könnyűnek tűnt a megoldás, megúszhattuk volna az egészet. Azonban beférkőzött az agyamba egy kósza gondolat, és mérgezni kezdte a belsőmet, felemésztette azt a kicsike bátorságomat is, amit a pillanat heve ébresztett bennem, és tudtam jól: ostobaság lenne megtennem. Lassan leeresztettem a varázspálcámat…
- Név, évfolyam, ház?
Zengett a folyosó Gray szavaitól, pedig nem emelte fel a hangját. Kimérten, vészjósló hanglejtéssel zúdította ránk a kérdést. Mindaddig csupán arctalan senkik voltunk, két idegen az éjszaka csöndjében, de onnantól fogva ránk lett sütve a bélyeg, bekerültünk a rendszerbe. Mi lettünk az a parányi porszem, amit belefúj az ember szemébe a szél, jelen esetben a főinspektor szemébe.
- Owen Redway, ötödév, Hollóhát. Megjegyzem, prefektus vagyok.
Szerencsémre volt egy olyan tulajdonságom, amit kamatoztathattam azután, hogy a bátorságom szertefoszlott. Eleget gyakorolhattam már a hazudozást, éppen elég kamu mesét gyártottam már az évek során ahhoz, hogy rögtönözni tudjak.
- Ő épp a Gyengélkedőre indult – hüvelykujjammal Ginnyre böktem - mert rosszul lett az egyik szobatársa. Én éppen az éjszakai ügyeletemet végeztem, amikor belém botlott, és mondtam neki, hogy elkísérem.
Tudtam jól, hogy nem elég jó a mesém ahhoz, hogy sokáig lekössem az emberünket, azonban nem is ez volt a terv. Időt kellett nyernem, hogy gondolkozhassak, hogy megtaláljam a rést, amin át elmenekülhetünk. Azonban bármennyire is erőlködtem, sehogy sem találtam megoldást arra, miként moshatnám tisztára a nevemet ezek után. Úgy tűnt, ha ép bőrrel meg is ússzuk a kis kiruccanásunkat, onnantól már nem lesz mód rá, hogy visszatérjek a kastélyba, száműzötté kell válnom hozzá.
Ostobaság volt, hogy Ginny elárulta a nevét. Ezzel jóformán megrövidítettük azt a kis időt, ami alatt a kiutat kereshettük volna. Gray bizonyára hamar rájön, hogy a Weasley házaspár egyetlen lánya már jó ideje nem lakik a Griffendél toronyban. Cselekednünk kellett hát…  Valahogy tudatnom kellett Ginnyvel a tervet. Nem bukhatunk el, hiszen olyan közel van már a Szükség Szobája.
Rá gondoltam, miközben a pálcám hegyén pislákoló lángocskát a falikárpithoz közelítettem. Mi félni valóm van, ha Ő ott vár rám?
Égett szag áradt szét a folyosón, és a szőnyeg szép lassan lángra kapott. Kezdetét vette a káosz!

[WEASLEY]

WEASLEY, Ginerva
REDWAY, Owen

Az égő vörös hajon megállapodik a szemem. Az összes halálfaló tudta jól, mint jelent az, hogy vörös haj, szeplők, és a lángoló tekintet. Vérárulókat. Közülünk mindenki tudja, kik azok a Weasleyk, ha eddig nem, hát Potter által már igen. Sokat hallottam róluk, de sosem adtam a Luciusfélék véleményére. Gondosan véka alá rejtettem származásomat, hiszen nem tartoztam a tisztavérűek közé, csupán a Nagyúr tudja, de ő nem is foglalkozik velem, mit érdekli őt, hogy mások tudják-e rólam, hogy honnan származom? Amúgy sem szégyellem, hogy félvér lennék. Weasleyékre sem tudok vérárulóként tekinteni, hiszen számomra nem létezik a szó. Tulajdonképpen egyik Weasley sem érdekelne, semmi közöm hozzájuk, de mivel Potter cinkosai, és a Nagyúrnak Potter kell, ezért amolyan muszájból kell fokozott figyelmet fordítanom rájuk. Érdekes, de most nem ezért figyeltem fel rá, hovatovább nem is azért, amiért engedetlenül lófrál a folyosón. Hanem mert három hete eltűnt a diákság egy nagyobb része...

Pálcámat egy pillanatra sem szegem le, szigorúan nézek mindkét diákra. Okosan mindketten saját nevüket mondták, hiszen rájöhettek, hogy nem ők a Roxfort legszürkébb egerei. Kíváncsi lennék, mi zajlik le a fejükben ezekben a percekben.
Weasley nem szól többet egyelőre, vakmerően kerüli a pillantásomat, Redway ezen túlkerekedve magára vonja a figyelmet, és nem vonja meg magától az epés stílust, amire én csak unottan megforgatom szemeimet.
-  Köszönöm, hogy felvilágosítottál, már azt hittem elmarad a ma esti elmés replikaadagom. - mondom ugyanolyan gúnnyal.
Pont inspektorként nem tudnám kik a prefektusok... Meg sem említem, hogy az összes tanár tisztában van a prefektuslistával.
Redway a bűnösökre tökéletes illő védekező reakciót produkál, azonnal menteni próbálja a bőrét, annak ellenére, hogy bármilyen kérdést feltettem volna a kilétükön kívül. Miközben beszél, halványan elmosolyodom. Szép csendben hallgatom végig, arcvonásaimon egy rángás sem látszik, teljesen megmutatkozik rajtam nyugodtságom.
Nem sok, de több helyen bukik a meséje, de csapok le azonnal a furcsállni való információkra. Szemem Weasleyre emelem, majd vissza a fiúra.
-  Ne aggódj Redway, egy másodpercig sem merült fel bennem, hogy téged rossz cél vezérelne, hiszen olyan kitüntetést viselsz, amit bizonyára rendkívüli becsülettel viselsz és tisztelsz... - annak ellenére, hogy nem érződik a hangomon, ha egy mogyorónál kicsivel több esze van, már rájöhet, hogy az irónia erősen kiütközik a mondaton. - Ugyanakkor... Könnyen elhihetném a mesédet, ha eltekintenék attól, hogy furcsamód nem a rosszul lett diáklány van a jobbodon, hanem a szobatársa, de azaz elgondolkodtató momentum, hogy Weasley kisasszonynak nem lehet szobatársa szöget ütött a fejemben. - felvonom fél szemöldökömet. - Ó, nem értitek? - játszom el, mintha nem lenne világos mindhármunknak a célozgatásom. Nem válaszolom meg költői kérdésemet, csak elkomorul az arcom, és Weasleyre nétek. -  Halljuk Kisasszony, hol bújik meg a Szükség Szobája, amit valamiért idén nem találunk?! - a végére felemelem a hangomat, és követelőzően várom a gyors választ. Pálcámon erősebben fonódnak össze az ujjak. Már nyelvem hegyén van a válasz, amikor az eddig észre se vett szag megmagyarázódik.

A szőnyeg egy pillanat alatt kap lángra, ezzel együtt a talárom sarka is.
A hirtelen fényre, és forróságra felébrednek a festmények körülöttük, és ijedtükben rikoltozni kezdenek. Csak egy pillantást vetek rájuk, hiszen a következő pillanatban konstatálom csak, hogy lángol a talárom vége. Figyelmem középpontjából kiesnek a tanulók, pálcám félrelökődik róluk, és reflexszerűen megrántom a köpenyem, mintha ezzel el tudnám oltani a tüzet. Egy könnyű bűbájjal elolthatnám a tüzet, de az első gondolatom, hogy a bizonyára futásnak eredő pár után ordítsak.
-  Osruptum! Flagellii! - ordítom utánuk, lerántom magamról a köpenyegem, és utánuk rohanok, bele a sötét folyosóba, mit sem törődve a mögöttem lángoló padlóval. -   Stupor!  - eszeveszetten rohanok utánuk, és ha nem érem utol őket, még lehet egy utolsó esélyem...

TELL ME WOULD YOU KILL TO PROVE YOU’RE RIGHT?

Nem mozdulok meg. Egy pillantással sem felelek. Pedig a szemem hirtelen könnyezni kezd, épp mint abban az esetben, amikor azt mondják, ne gondolj elefántra és az első dolog ami eszedbe jut egy példány a nagytestű, szürke ormányosok közül. Nem nézek Gray irányába, a tükördarab pedig egyre fájdalmasabban perzseli a farzsebem. A pániknak keresztelt alattomos méreg lassan kúszik fel a torkomban, érdessé változtatva a nyelőcsövem. Fogalmam sincs, mit fogunk csinálni. Fogalmam sincs, hogyan menekülhetnénk meg.
Aztán a tekintetem egy pillanatra megrebben, mikor Owen előáll a kifogással. Oh, édes Merlin! Hiszen Gray is nyilván tudja, hogy három hete nem tartózkodom a szobánkban, mi több, szinte egy évfolyamtársam sincsen már ott! A Griffendél ház számos tanulója velünk együtt meglépett a Szoba biztonságot nyújtó, védelmező falai közé, amelyeknek méhében kialakítottuk saját kis világunkat. Egy világot, ahol az ilyen Gray féle élősködőknek esélyük sincs megmaradni… de nem tehetem kockára mindezt! Semmi jogom rá. És ezt már azelőtt tudnom kellett volna, hogy önkényes elhatározástól vezérelve felszöktem a hálótermekbe. Harryre gondolok, és a szám ízére mikor rádöbbenek, ma már biztosan nem lesz alkalmam beszélni vele a tükrön át. Sőt, talán soha többé nem beszélhetek senkivel, mert Gray elkobozza, és mivel nem teljesen hülye gyorsan rá is döbbenhet a cserép nyitjára… onnan pedig már csak egy lépés, hogy a barátaimra valahol a vadonban rávillanjanak a nem sok jót ígérő szemek.
Borzongás fut végig a hátamon, a nyelvemmel epét érzek. Így nem sikerül elég gyorsan reagálnom, mikor Gray Owen szavaiba kapaszkodik, akinek – bármit is mondott meggondolatlanul -, miérhetetlenül hálás vagyok. Mert itt van velem. Mert nem adott át menten Gray kezére, mintha mindvégig erre játszott volna. Mert nem futamodott meg. Ha tehetném, most rápillantanék, küldenék felé akár még egy mosolyt is, de akkor Grayt is a látóterem perifériáján kéne tudnom, és azt nem bírnám ki. A szavai  már így is mélyen beszivárognak a bőröm alá, és mikor a fejtegetésben odáig jutunk, hogy nincsenek szobatársaim, halkan felszisszenek. A fenébe már!
Gray kérdésére ráemelem a tekintetem. Tudom, mi tükröződik az arcomon. És azt is tudom, hogy látja a lelkem tükrében ülő mérhetetlen ellenszenvet, az undort, a haragot.
– Talán a Roxfort próbálja elrejteni maguk elől. A Szoba helyében én sem akarnám, hogy megszálljanak a férgek – felelem fél kezemet a nadrágzsebembe csúsztatva. Valószínűleg ez a szemtelen hangnem  nem újdonság Graynak, de tudom, milyen büntetés jár azért, ha beszólsz a tanári kar bármely tagjának. Főleg mostanában. És mivel Gray is egy azon tanárok közül, akikkel nem érdemes játszani… de nem érdekel! Kapjon el, zárjon be, kínozzon meg! Hülye voltam, ha ez az ára, megfizetem. De a DS többi tagját akkor sem adom fel, ha beleőrülök a Cruciatusba, vagy az Imperiusba! Tudom, úgysem ölne meg. Akkor nem szedne ki belőlem még annyit sem…

Ám ekkor hirtelen megcsapja az orrom egy különös, jellegzetes szag. Másodperc törtrésze alatt döbbenek rá, mi történik, és tudom, Owen is pontosan arra készül, amire én. A talárját megragadva rántom magam után, bár sokszor úgy tetszik, inkább Ő húz engem. Hihetetlen. Felfoghatatlan. Owen megcsinálta! Ha el tudunk jutni a lépcsőig, ott megint van egy rejtekajtó a fali szökőkút mellett, és…
– Aú!
Először csak a fájdalmat érzem. Az égető, semmihez sem hasonlítható fájdalmat. Aztán a pálca, amit egészen addig a jobb kezemben tartottam kigurul az ujjaim közül, és hangos koppanással a hideg márványon landol. A jobb felkarom ugyan a pulóver alatt van, mégsem kell látnom, hogy tudjam: ennek annyi. Törés. Talán szilánkos. Ha nem rosszabb.
Gray túl gyorsan közeledik a másik irányból, én viszont a fájdalomtól csillogó szemekkel lehajolok, megmarkolom a pálcát, és…
Kiegyenesedem. A karom mozdíthatatlan. Jobb kezes vagyok, bal kézzel sosem varázsolok! Na és Owen? Remélem, tovább futott, bár az Ő távolodó lépteit sem hallom. Még jó, hogy Gray nem a koponyámat szakította be, akkor már nem élnék.