Függőkert

Sence Islington pennájából

A kastély egyik elvarázsolt szobája, amelybe egy teljesen átlagosnak tűnő, nehéz faajtón át lehet bejutni. Az bejárat felső részére kör alakú keretben egy fa van vésve, a kilincs zöld és leveleket, indákat mintáz. A terembe lépve egy igazi kertben találja magát az ember. Különleges időjárása és növényvilága van, az előbbi általában a benn tartózkodók hangulatától függ, így elég változékony és kiszámíthatatlan. A kertet azonban olyan növények alkotják, amelyek pont ehhez a klímához alkalmazkodtak, máshol nem termeszthetők, pedig Bimba professzor és elődei már számos kísérletet tettek a szaporításukra, de mindig kudarcot vallottak.
A hely érdekessége továbbá, hogy a kastély falain kívülről nem látható, viszont a szobából remek kilátás nyílik a Birtok egészére, melytől látszólag csak egy korlát választja el. Sokan nem tudják eldönteni, hogy szoba vagy erkély-e, mivel se falai, se mennyezete, de talán nem is ez a lényeg.
A Függőkertet nem védi semmilyen jelszó vagy varázs, feltétel nélkül bárki igénybe veheti a mágiától túlcsorduló kis kert nyugalmát.

.: Elena Pierce :.

Csend és nyugalom. Igen, pontosan erre van most szükségem még akkor is, ha a Roxfort hangos a pletykáktól és a sötét erők üvöltésétől, ami lassan már a falakból, a portrékból, a szőnyegekből szól! Utálom ezt, mégsem tehetek semmit. Vagyis... igazából ott van Dumbledore Serege, de ez mintha már nem lenne elég. A DS viszont meghagy abban a nyugtató állapotban, hogy nem ülök tétlenül, teszek valamit. Leginkább azért léptem be, mert nem bírtam elviselni a gonosz érintését a világunkban, legalábbis ezt hittem. Később pedig rájöttem a valódi okomra, ami egyértelműen elhunyt ikertestvérem, Penelope volt! Ha anno nem látom meg, hogyan bánnak a kviblikkel talán ossem lettem volna elég bátor egy ilyen döntéshez. De a jogos haragom és dühöm többet ér, mint azt bárki is hinné, ez ad erőt. Ráadásul van bennünk egyfajta családias bajtársiasság, ahogy küzdünk, ha elesünk akkor is felsegítjük egymást, majd ismét küzdünk. Mi nem csupán túlélni próbálunk ezzel, hanem elérni a céljainkat, ami jelen esetben egy, ám az az egy ahányan vagyunk, annyi féle. Igen, hála Merlinnek vagyunk egypáran, bár az utóbbi évhez képest a létszámunk hárommal kevesebb. Harry, Ron és Hermione az idén nem tértek vissza, amiért nem tudom hibáztatni őket. Azt rebesgetik, van valami nagyon fontos küldetésük, ami végül a Sötét Nagyúr halálához vezethet. Én elhiszem ezt, miért ne tenném? Potter olyan sokszor meglepte már az egész iskolát, hogy aki ezek után nem bízik benne vakon, az elmeháborodott. És persze az se hátrány, hogy mellette vannak a barátai, akik támogatják, míg mi az iskola falain belül erősítjük őket. Tisztes, szép feladat, én szívesen csinálom, ahogy a többiek is. Nem kétkedem.

Megkönnyebbült mosollyal lépek az ajtó elé, majd lenyomom a kilincset és azonnal beiszkolok, amint az ajtó résnyire kitárul. Talán nem kéne itt lennem, hiszen félvér vagyok és nem rendelkezem az aranyvérűek kiváltságaival, mivel módszeresen árulom el minden DS-edzéssel az új rezsimet, de nem igazán érdekel. Bárkit találok itt nem fogok hozzá szólni, ha csak nincs nyomós okom rá, hiszen most legkevésbé sem vágyok társaságra. Mármint... ez nem teljesen igaz, hiszen mindig örülök, ha valakivel beszélgethetek, kivéve ha éppen elaludtam és késésben vagyok, vagy ha az átnevelésről van szó. Ez a másik téma, aminél azonnal felállok és elsietek, ha szóba kerül. Én nem vagyok holmi állat, amit idomítani, sem agyag köcsög, amit formálni lehet! Felháborít a puszta gondolat is, hogy a vér tisztaságának fontosságáról beszélgessek valami sznob aranyvérűvel, pláne, hogy a mardekárosok többsége igenis ebbe a táborba tartozik bármiben is mesterkedett anno szeretett igazgatónk, Albus Dumbledore. A házak közti béke felállítása szép, de naiv ötlet volt. Nem is értem, mi vitte rá erre azt a brilliáns elméjű varázslót... a békeszeretet? A Griffendél és a Mardekár viszálykodása ősi, még a Roxfort történetében is több fejezetet szántak neki, melyek közül nem egy Mardekár malazár és Griffendél Godrik heves barátságát, majd gyorsan romlásba dőlő viszonyát taglalja. Igazán érdekes olvasmány, kár, hogy olyan kevesen merülnek el benne mélyebben.
Miközben a függőkert múlhatatlan szépségét csodáltam lehasaltam a fűbe és elmerültem a magányos csönd édes perceiben. Szeretek egyedül lenni, nem feszélyez a csend, viszont a társaságot sem vetem meg - kivéve, mikor igen, de a saját szavaimat csak nem fogom kiforgatni. Magába szippantott a kert szépsége, teljesen elvarázsolt és megemésztett, nem rossz vagy fájdalmas értelemben. A nyugalom úgy áradt szét az ereimben, mintha hosszú téli hónapok után először ülnék meleg kandalló előtt. Azonban most a kissé felhős lelkiállapotom árnyékot vetett a kert egyes részeire, a varázslatos égen szürke felhők úszkáltak, bár még lusták voltak összeállni egy hatalmas viharrá. Reméltem, arra ma nem is fog sor kerülni.

Elmélyülten piszkálni kezdtem a fűszálakat, kis koszorúkat formázva belőlök, majd eldobtam az összeset. Nem volt kedvem igazán semmihez. Edzeni akartam, legyen az akár kviddics, akár DS, valahogy mégis úgy tűnt, ma nem jön válasz az imáimra. Hát, ez szomorú, de meg kell tanulnom eéfoglalni magam, levezetni a folytonos idegeskedésből és aggodalomból fakadó energiáimat, mert más esetben azok felrobbannak a testemen belül és arra egyáltalán nem vágyom. Tekintetem ismét végighsimogatta  kert részeit, majd a fűbe temettem az arcom... és azonnal fel is akptam, mikor lépteket hallottam a közelből!
Vajon ki lehet az? Zsibbadt ujjaimmal a zsebemhez kaptam, hogy előhúzzam a pálcámat, mert bármi volt is közeledett - egyenesen felém.

•○°Pearl I. Fairfax°○•

Épp a műterembe készülök. El akarom tölteni valamivel a szabad időmet. Nem szeretek unatkozni, tehát arra gondoltam, hogy alkotok valamit. Rég nem festettem, pedig mindig is szerettem. Talán ez az egyik rejtett hobbim. Nagyon megnyugtatóan hat rám, és még az érzelmeimet is kifejezhetem vele. Nem vagyok igazán jó benne, de szeretem csinálni, és ez a lényeg. Ha sokáig foglalkozom a festéssel, akkor még valami jó is kisülhet. Az egész tevékenység pedig segít gyakorolni a toleranciát. Szerintem fontos, hogy türelmesek legyünk, de sajnos nekem nem mindig sikerül, és gyakran van az, hogy feldühödöm mielőtt végighallgatnám a másikat.
Most már elég kevés dolog és hely van, ami örömöt okozhat nekem, így hát a legcsekélyebb lehetőségeket is próbálom kihasználni. Az egyik ilyen helyiség a műterem. Nagyon szeretem, viszont azt már kevésbé, hogy néha túl sokan vannak odabent. Remélem most nem lesz senki, vagy legalább is, hogy nem lesz nagy tömeg. Nyugalomra vágyok, és általában olyankor tudok szépet alkotni, ha egyedül vagyok. Nem szeretem, ha néznek. Plusz a mardekárosok nem a tehetségeikről híresek. Elég furcsa látvány egyeseknek, ha egy a kígyó házába való diákot látnak a műteremben. Igazából nem is értem, hogy miért. Aranyvérű vagyok. Nem lehetek tanulatlan, tehetségtelen senki…
Ma nincs kedvem a mostani életen gondolkozni. Rég volt az, hogy nem foglalkoztam a problémákkal. A bajok amúgy sem párolognak el, és mivel az enyémek, más nem fogja helyettem megoldani őket. Bár van rá lehetőség, én mégsem szeretem mások vállára helyezni a saját ügyeim súlyát. Elég gyáva dolog. És noha már volt, hogy ilyen és az ehhez hasonló dolgokat csináltam, mégis nyúlszívűnek tartom azokat, akik meghátrálnak a saját problémáiktól.

A terem felé haladok. Szinte már látom, ahogy az ecset a kezembe simul, majd lassú, figyelmes mozdulatokkal a vászonra viszem fel a festéket. Egyszer csak hallom, ahogy kiesik valami a taláromból. A pálcám az. A koppanó hang visszarázz a valóságba. Mivel egy kicsit később állok meg vissza kell mennem pár lépést. Felemelem a pálcát és alaposan végig vizsgálom, mintha azt hinném, hogy bármi baja is eshetett. Persze tudom, hogy semmi gond nincs vele, de be akarok bizonyosodni arról, hogy makulátlan állapotban van.
A figyelmem a mellettem lévő ajtóra téved. A függőkert bejárata. De rég jártam erre... A kert talán még megnyugtatóbb is a műteremnél. A zöld szín mindig is jól esett.
Végignézek a folyosón, majd megint az ajtóra. A kert mellett döntök. Elrakom a pálcám, majd lenyomom a kilincset, és lassan kinyitom az ajtót. Mintha attól félnék, hogy valakit megzavarok. Lassú léptekkel bandukolok át a küszöbön, majd óvatosan becsukom a kis kaput. Egy pillanatig csak állok és bámulom a kertet. Minden egyes részét… Amit csak látok. Beljebb lépek. Egy picit olyan érzésem van, mintha eddig még nem jártam volna itt. A kert szépsége a régi életem nyugalmára emlékeztet, és attól függetlenül, hogy megígértem magamnak, ma nem fogok a bajokkal foglalkozni, az agyam mégis azt csinálja. A legijesztőbb, hogy ösztönösen művelem, de mégsem veszem észre, csak egy idő után.
Eddig azt tapasztaltam, hogy minden szép egyszer véget ér. Vajon a kertre is ez vár? Hogy valaki egyszer szétrombolja és elveszi a szépségét? Még a gondolattól is rosszul vagyok. Egy kicsit olyan érzésem támad, mintha újra át kellene élnem a létem egy részét. Utálom azokat, akik minden szépet tönkretesznek. Még ha szimplán olyan jelentéktelen dolgokról van szó, mint a nyugtató csend.
Lassú, akár félénknek mondható lépésekkel folytatom az utamat. Egyszer csak megtorpanok. Észreveszek egy alakot, mely a fűben helyezkedik. Már messziről sikerül megállapítanom, hogy az ismeretlen igazából egy lány. Vajon melyik ház tanulója? A kíváncsiság hajt, így hát nem tartom vissza magam. Közeledek, de ugyan olyan lassan és halkan, mint eddig. Nem akarom elijeszteni, vagy megzavarni. Tudom, hogy milyen idegesítő, ha valaki félbeszakítja más pihenését. Ennek ellenére nagyon meg akarom tudni, hogy ki ő. Látom, hogy megrezzen, és az egyik növény mögé bújok. Mi lenne, ha csak leülnék valahova? Kipillantok és látom, hogy a lány a talárja zsebéhez nyúl. Csak nem pálcát akar rántani?
Nem akarom, hogy azt higgye, valaki kémkedik utána. Mi több! Egy picit attól is tartok, hogy talán párbajozunk kell. Ha már a pálcájáért nyúl, akkor biztos készen áll, hogy megátkozza az első gyanús dolgot, ami a szeme elé kerül. Én meg ezt akarom a legkevésbé. Nem szeretnék az a valaki lenni, aki tönkreteszi a kert szépségét. Mindenesetre előveszem a pálcám, és a talárom ujjába rejtem. Előbújok a növényből, mintha nem is láttam volna a lányt. Ha nem ránt pálcát, akkor úgy teszek, mintha eddig észre sem vettem volna. Ha viszont igen, akkor én is cselekedni fogok.  

.: Elena Pierce :.

Újabb apró nesz, ám ez már sokkal közelebbről. Tekintetem megvillant, mint a házam címerében látható sas pupillája egy pillanatra, majd már csak a fa hűvös érintésében lehettem biztos. Az idegen közeledett – egészen konkrétan, hiszen már az imént is hallottam! A hátamon fölfutott a  hideg, s ahogy a kert buja növényeit fürkésztem, kutatva köztük egy árulkodó hajtincsre egy bokor takarásában, vagy egy szemre, ami ágak közt les rám – rájöttem, hogy épp ezt akartam elkerülni. Nem kívántam megcsúfítani a függőkertet egy tettemmel sem, viszont ha azt nem, akkor mit tegyek, ha ez a valaki alattomban támadni készül? Talán capuerázni kellene tanulnom? Vagy vessem be magam egy fa mögé, esetleg rohanjak ki?
A fenébe is! Nem! Én nem fogok megfutamodni! Dumbledore Seregének a tagja vagyok, nem fogok gyáván elfordulni egy kihívástól. A racionális hollóhátas fejem tehát még mindig masszívan ellenkezett, diplomatikus érvek után kutatva amikkel talán meggyőzhetem a titokzatos lopakodót – a griffendéles szívem viszont már fel is emelte a pálcát, mikor az egyik növénytakarásában megmozdult valaki. Valaki, akinek az arcát nem láthattam, a pálca pedig árulkodóan megremegett a kezemben félve, hogy talán nem is ellenségre szegeződik.
Tettem felé egy óvatlanul nagy lépést, s akkor az elvarázsolt, gyönyörű égbolt alatt – megláttam.
És felsikoltottam. Hangos, artikulálatlan sikoly volt, a pálcámat is elejtettem, ijedten hátrébb ugrottam, mintha illetlen vagy épp megbotránkoztató dolognak lettem volna szemtanúja. Pedig aki velem szemben állt csak egy lány volt. Épp olyan, mint én. Túlságosan is olyan. Első pillantásra semmi mást nem láttam, csak a hosszú, sötét haját, az arcvonásait, amik kísérteties hasonlóságot tükröztek az enyémekkel… elképesztő volt!

Aztán lehajoltam a pálcámért, megtartva vele a biztonságos háromlépés távolságot, mintha a lány egy földönkívüli lenne, vagy bármelyik percben leharaphatná a jobb lábam. Így lentről-felfelé is tüzetesen megvizsgálhattam.
Némi elégtétellel állapítottam meg, hogy a kezdeti hasonlóságokat leszámítva is sok mindenben különbözünk. Kezdjük az alapvető különbséggel, mégpedig a kis kígyóval ott a talárján, ami csak egyet jelenthet – mardekáros. Kvázi nem szimpi.
Sokkal hidegebben mértem végig ezek után. Alacsonyabb voltam nála néhány centivel, az orrunk pedig egyáltalán nem hasonlított. Az arcunk is csupán abban a bizonyos kezdetleges állapotban tűnt egyformának – na jó, a tagadhatatlan egyezések megvoltak, de koránt sem annyi, mint azt hittem. Kezdtem megnyugodni, s miközben a pálcám elsüllyedt a taláromban, az ő fegyverét kezdtem keresni. Olyan botor sosem voltam, hogy teljes bizonyosság nélkül eltegyem a sajátom, ha akárcsak egy apró esély is van a támadásra. Viszont nem hiszem, hogy én összezörrenést fogok kezdeményezni. Ha van rá egy mód, nem. De ki tudja, kinek az oldalán áll…
Ismét a kis kígyóra, valamint a zöld nyakkendőre pillantottam. Ismerősnek tűnt, bár abban is biztos voltam, egy ilyen arcra emlékeznék, bárhol láttam is. De mégis. A vérhabos francba!

- Szokásotok a szívbajt hozni másokra? – kérdeztem kelletlenül, ideges pillantással. Amíg rá nem jövök, kivel van, nem leszek kedvesebb. Félvér vagyok ugyan, viszont a testvérem sosem részesülhetett ebben a csodában, mert kviblinek született – és a kvibliket Tudjukki rendje épp úgy megveti, mint a muglikat. Hiszen semmivel sem jobbak náluk. Csupán korcs változatai a fajunknak, akiket el kell tiporni. S ha nem teszed az bűn.
Talán épp akkora, mint Harry Potter bújtatni, vagy akár támogatni mostanság.

•○°Pearl I. Fairfax°○•

Lassan közeledek, mert el szeretném kerülni az esetleges párbajt. Attól tartok, hogy ijedtében pálcát fog rántani. Idejöttem a nyugalmat keresve. Ha párbajozni szerettem volna, akkor biztos, hogy más hely, és más ellenfél után néztem volna.
Mivel egy kicsit messze vagyok tőle és köztünk pár fa és bokor áll, feltehetően a lány még nem lát. Ezt abból szűröm ki, hogy idegesen fürkészi a kert növényzetét. Gonoszon elmosolyodom. Csak nem megijedt? Ennyitől? Végül is… A nyakkendője elárulja, hogy melyik házhoz tartozik.  Kék. Hollóhátas. Neki nem kell bátornak lennie, csak okosnak.
Még nem rakom el a pálcámat, mi több! Felkészülök az esetleges támadásra. Jobban teszi, ha előbb gondolkozik, és csak aztán támad. Esküszöm, hogy nem felelek magamért, ha megpróbál megátkozni. Nem fogom tétlenül nézni, ha bántani mer. Mióta megváltoztam, nem hagyom, hogy tapossanak. Engem senki se nézzen lábtörlőnek. Megvan a nevem, a rangom és aranyvérű vagyok. Azt hiszem, kiérdemlem, hogy tiszteljenek.
Nyugodt léptekkel áthaladok a növényzeten, majd a lány elé állok. Teljesen ledöbbenek, amikor rémült arccal pillant rám. Netán úgy nézzek ki, mint egy halálfaló? Vagy annál rosszabbul?
A sikoltására enyhén megrázkódom, teszek egy lépést hátra és meglepődöttséggel az arcomon gyorsan pislantok párat. Igazán örülhetne nekem. Vagy ő inkább egy halálfalóval találkozna, esetleg maga a Nagyúrat látná szívesebben? Nem szeretek csalódást okozni, de sajnos nem vagyok egyik sem. Hogy nagyobb örömöt okozzak neki, használhatnék varázslatot, átváltoztathatnám magam egy halálfalóvá, illetve megpróbálhatnám, de nem vagyok egy cirkuszi majom, így hát sajnálatos módon nem fogok senki kedvében járni.
Most, hogy közel állunk egymáshoz, észreveszek valamit. Azon kívül, hogy a lány egy kicsivel alacsonyabb nálam, a külsőnk hasonlít. A hajunk, az arcbőrünk, a szemszínünk…
A lány lehajol a pálcájáért, én pedig szótlanul továbbra is figyelem. Még régebben az egyik háztársam és egyben az évfolyamtársam azt mondta, hogy van egy lány, akivel szörnyen nagyon hasonlítunk, és hogy akadály nélkül akár testvérek is lehetnénk. Mi több! Elvileg az egyik folyosón valaki összetévesztett vele.
-   Igen! A neve Kalina Pierce és történetesen nem más, mint a testvérem. Az IKERtestvérem.
Körülbelül így reagáltam a lány mondandójára, aki egy kicsit megszeppent, amiért ilyen mérgesen förmedtem rá és elmagyarázta, hogy nem a húgomra gondolt. Ekkor már elég ideges voltam, amiért hasonlítgatott, ezért inkább témát váltottam.
Ahogy leperegnek előttem a múlt képei, azon gondolkozom, hogy vajon erről a lányról volt szó?
Ha jobban megnézem, és sokáig nem veszem le róla a szememet, akkor a hasonlóságok többsége eltűnik. Nem tagadom, tényleg hasonlítunk, de csak első pillantásra. Ha lenne valaki, aki régóta ismer mind a kettőnket, nem hinném, hogy összetévesztene minket. Lehet, hogy egy csepp hasonlóságot sem látna köztünk. Persze nem feltételezek semmit, hisz nem ismerem a velem szemben álló lányt. Nem tudom, hogy ki ő, legalább is pillanatnyilag nem rémlik a neve, csak az arca.
Abból, ahogy hozzám szól, azt következtetem, hogy az idegennekkel nem igazán kedves. Egy jó pont, azonban nem hinném, hogy öribarik leszünk.
-   Ó, én kérek elnézést, hogy nem tudtam, be kell számolnom neked, ha idejövök, mert te… Ki is vagy? – szólalok meg gúnyosan, felháborodottan. Nem az én hibám, hogy ő félős, és a legkisebb zajtól is megijed. Valljuk be! Tényleg csendes voltam. Egyébként is egy ilyen szép kertben nem illik nagy zajt csapni, mert az megtörné a szépségét.
Most már biztonságban érzem magam, így hát elrakom a varázspálcámat, ezzel jelezve, hogy nem ellenségeskedni jöttem.

.: Elena Pierce :.

Nem is hasonlítunk.
Na jó, nem olyan nagyon, mint azt elsőre láttam. Pattanásig feszült idegeim közt pedig óhatatlanul felrémlik egy emlék, amivel azóta nem sokat gondoltam. Kár, pedig ha másként történik most talán kevésbé rendít meg a csaj látványa - semmi személyes. Épp csak furcsálltam volna, ha a halott testvérem hirtelen kiszáll a sírból csak azért, mert vicces kedvében rám akar ijeszteni. Bár, tegyük hozzá, ő sosem tett volna ilyet. A kitolós rész mindig rám hárult, addig míg volt kivel.
De megfordult már a fejemben néhányszor, mi lenne ha... nos, ha Penny nem süllyed el abban a tóban akkor nem bámultam volna értetlenül, mikor néhány éve egy háztársam döbbenten megkérdezte, miért jár az ikertestvérem a mardekárba? Furcsa eset volt. Először, mint a gondolat, a balsejtelem futott végig az ereimben, mivel világ életemben mindenkinek azt híreszteltem, egyke vagyok, mint az ujjam. Akkor honnan a fenéből szedi ez a lány, amit én olyan veszett műgonddal rejtegettem mindig is?
Aztán jött  amegkönnyebbülés hulláma, mivel ráébredtem, ha Penny részesülhet a mágia ajándékában, akkor sem a zöld-ezüst kígyók közé kerül. Talán a Hugrabug lenne a legmegfelelőbb számára... ezt viszont már sosem tudjuk meg.
Finoman elküldtem a lelkes-aggodalmas leányzót melegebb éghajlatra, és nem törődtem többet életem eme meglepő, furcsa kis közjátékával. Most azonban felrémlett az emlék, és a felismerés ólomsúlyú bárdja úgy csap fejbe, mintha eddig valhol a sötétben várakozott volna, suhintásra készen.
Szóval Miss Mardekárról van szó...

A kicsit sem kedves hang, amit velem szemben felvesz nyilvánvalóan az én kezdeményezésemnek köszönhető, mégsem bírom nem felhúzni az orromat rajta. Bár hozzáképest, az ő értékrendjét figyelve nyilván kis alantas féreg vagyok... félvér, hollóhátas, DS-tag, kvázi semmirekellő. Látom rajta a felsőbbrendűségének teljes tudatosságát, és már kissé bánom azt az előbbi sikolyt. Na jó, nem lehetek mindig ésszerű. A nyugalom szünetel bizonytalan ideig.
A kérdését kezdetben nem áll szándékomban megválaszolni, s így egyszerűbbnek látom, ha támadásra támadással felelek, a pálcámat továbbra is a talárom zsebében őrizgetve. Sosem tudhatod, mikor lesz szükséged rá...
- Attól függ, ki kérdezi. - felelem azonnal, továbbra is távolságtartóan. Így talán tovább fog tartani, míg döntenünk kell, békés utat vagy az esetünkben kevéssé megalapozott erőszakot választjuk.
A lány nem tett semmit ellenem. Minek bántanám? Az ilyen oknélküli, vakmerő támadás  a griffendélesek reszortja, én jobb szeretek hideg fejjel, józanul mérlegelni, amíg módomban áll.
- Egyébként, ami a sikolyt illeti, nem vagy túl ijesztő. Csak... hasonlítasz valakire. - próbálom menteni gyönge és ösztönös reakciómat. Remélem, sok sikerrel. Vagy többel, mint vártam.
Na jó, nem remélhetek semmit. A lány mardekáros - és az általános tendenciáim e téren nem mutatnak túl sok pozitívumot. Nézzük meg például Draco Malfoyt, vagy a Lamartin gyereket. Látásra is ellenszenvesek. Mintha a klubhelyiségben mindenkit naponta kihipóznának...

Sacheverell d'Espèrey

Kellemes orgona illat lengi be az amúgy kissé borongós, olykor egy-egy kósza esőcsepp által áztatott függőkert idilli hangulatát. Belépve nyár eleji, késő tavaszi hangulat fogja el az ember fiát vagy éppen lányát. Az orgonavirág illatával olyakor a földet érő és a korábban a talajon megülő porral keveredő eső illata kezd harmóniát alkotni és egy egészen különleges, kissé talán nyomasztó, elégikus, de mégis felszabadító hangulatot kelt. Ez nem lehet más csak a nyári szünet illata, igen az pontosan ilyen. Ez vajon boldogság vagy bánat, a jó vagy a rossz, ki-ki, döntse el maga.

A növények sűrűjében egy magas, jól öltözött fiú mászkál hevesen fel, s alá, mint akinek égetően fontos feladata van. Az egyik oldalról a másikra, majd amint akadályba ütközik az előtt megtorpan, pár pillanatig bámul maga elé, majd perdül egyet a sarkán és felkiált.

- Kolumbusz tojása! Hát persze! –

Ekkor hirtelen kotorászni kezdek a hanyagul a földre vetett táskámban, először egy toll kerül elő, aztán egy papíros is a kezembe akad, hevesen, nagy ívű mozdulatokkal rajzolni, s a rajz mellé jegyzetelni kezdek. Közben arcomra egyre szélesebb és már-már szinte félelmetes mosoly ül ki. A kezem fel s alá járnak, jobbról balra és fordítva. Mikor késznek nyilvánítom a művemet, s a mosoly is tovatűnik az arcomról, a papírt összetekerem, majd a táskába dobom.
A kezeimmel tovább keresgélek a táskában, amikor a balom megakad a rég keresett kézzel faragott és összeállított kis csodára. Lassan húzom elő nehogy megsérüljön.
Egy kis zenedoboz.
A jobb mutató- és hüvelykujjammal tekerni kezdem, egy…kettő…három…lassan számolom magamban a fordulatokat egészen tízig, amikor aztán leteszem magam elé. Török ülésben elé helyezkedem, majd a szemeimet lehunyom és hagyom a halk kis csilingelő zene magával ragadjon.  Olyan megnyugtató, olyan békés, most minden tökéletes, minden pillanat tökéletes.
Időközben a jobbommal a táskám mellől felveszem a hegedűtokomat, s abból előveszem a szintén kézi faragású hegedűmet és azt követően a vonót. Kezdetben csak az ujjammal pendítem meg egyszer-egyszer a húrokat, majd lassan megemelem a vonót, s hagyom, hogy az érzés vezesse a kezeimet. Olyan zenét játszok, amely megnyugtat. A hegedű felsír, olyan történetet mesél, amelyet már régen eltemettem, mélyen legbelül, nem beszélek róla, nincs is kinek és nem is kell, hiszen itt van nekem a hegedű, elmondja helyettem. Elmondja a magánynak, a fáknak, az esőnek, az orgona illatnak, nem is kellhet ennél több.

~ Olyan könnyű most. Szinte szárnyalok. A testem súlytalan.  Ilyen érzés lehet repülni, ilyen lehet, amikor a gondok elszállnak. ~

A gondolatok nyomán a hegedű hangja erősödik és egyre gyorsabban jár a kezem, a dal azonban nem lett vidámabb, még mindig az elmúlás, a keserűség strófáit zengi, csupán sokkal erőszakosabban, sokkal dühösebben, szinte számon kéri, hogy miért kell szenvednie, miért kell neki most ezt a dallamot játszani, mikor vidám, örömteli muzsikára született. Az illatok keveredése a kissé elégikus, mégis sokatmondó zenével teljessé teszi a képet, elmondja, hogy milyen a benn tartózkodó személy hangulata.

Kellemes orgona illat lengi be az amúgy kissé borongós, olykor egy-egy kósza esőcsepp által áztatott függőkert idilli hangulatát.

Philippe Betranche

- Keressünk valami csendes helyet, azt mondod? - suttog halkan, szeplős orrát összedugva kedvenc és egyetlen patkányával. Absinthe helyeslő orrmozgással jelezte, hogy részéről mehet a menet, ő attól még teljesen nyugodtan zöldül tovább a tenyerén, a fejét kényelmesen forgatva a délutánban.
Túl az órákon, a világrengető felfedezések előtt. Minden nap van rá lehetőség, hogy csináljon valami igazán érdekeset és nagyszerűt, de a körülmények ritkán megfelelőek hozzá. Julest például felkereshetné, hátha megint meg tudná ijeszteni, nem, afelől kétsége sincs, hogy biztosan meg tudná ijeszteni, és a fiú valami új csodát mutatna neki művészi kelléktárának kimeríthetetlen forrásából. Csakhogy valahogy nem érezte helyénvalónak. Túl sokszor felzaklatták a törékeny idegrendszerét, megborogatták az életét, ő és a patkány, most a saját dolgukkal illett foglalkozniuk.
A vállára dobott táskával hanyagul súrolja végig a falat a folyosón, magabiztosan, természetesen, nem ő varrja a holmiját, végül a fás ajtó előtt áll meg. Kérdőn a famulusra sandít, aki az ujjai köré horgolt kopasz farkával kapaszkodva elnyújtózott az ajtó felé.
- Végül is, a növények csendesek - hagyja rá szórakozottan a választást, aztán belép az illatos, esőnyirkos helyiségbe.
Már az ajtónyitás közben elfogja a sanda gyanú, hogy ez nem egy csendes hely, hiszen hegedűszót hall, és bár nem egy túl muzikális alkat tudja, hogy a hegedűhöz tartozik egy hegedűs. Persze, az is lehet, hogy valaki megbűvölte a hangszert, esetleg a hangulatát felvett teremhez jár, de nem, egyáltalán nincs hegedű-hangulata. Egyáltalán semmi köze nincs a hegedűkhöz egyetlen józan pillanatában sem.
Töprengve engedi el végül a kilincset, halkan csendre inti a tenyerén hordozott patkányt, aztán a növények között nagyjából elrejtőzve a korlát felé oson, hogy vethessen néhány pillantást a márciusi fagyba burkolózó birtokra, azonban a korlátnak végül csak a hátát támasztja neki és a hegedülő évfolyamtársára bámul.
- A bajkeverő, igen-igen tudom - suttog a patkány kicsi, halványzöld fülébe, a kerek kagylók lelkesen lobognak a meleg lélegzet szelében. A fekete gombszemek is gyanakodva fürkésznek át a zöldségeken, értendők itt növények. Nem felejtették el a Mardekárosok gyanús tolvaj ügyeleteit, a múltkori húzásuk miatt ritka gyanakvás fészkelte magát a tudatába, de csak ideig-percig, aztán megbékélt a jelenlétével, ahogy az orgonaillattal, bár ez utóbbit valahogy nehezére esett megszokni, annyira nem illett semmihez.
Elgondolkodva nézett nagyjából maga elé, a hegedű vonójának végét követve a pillantásával. Olyan, mint egy varázspálca, igaz, csak hangokat csinál, de a fogása, a tartása és az egész jellege ahhoz hasonló. Biztos vannak olyan mágusok, akik vonóba rejtik a pálcájukat a muglik közül, új ötletét alkalomadtán ha fa kerül a kezei közé majd megvalósítja. Vagy vonó. Hol lehet vonót venni? És vonófúrót?
Amíg bambul a patkány elszabadul, a zenedoboz kattogása felkelti varázsállat-ösztöneit, úgyhogy fürgén becélozza a játékszert, és minden oldalról alaposan megvizsgálja, megmássza.
- Na de Absinthe - ráncolja össze rosszallóan a szemöldökét Sache, most már kénytelen közelebb menni és köszönni, hogy a patkány elosonhasson észlelve a helytelenítését.
- Helo Phil, csak így, egyedül?- nulla zenei érzék, dallam közepébe vágva.

Sacheverell d'Espèrey

Helló Phil, csak így egyedül? Töri meg magányomat évfolyamtársam hangja. Nem nézek felé, még nem lehet, még be kell fejeznem amit elkezdtem. Csak így egyedül… Érdekes, hogy valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mennyire eltalálta. Magamban azonban még helyesbítek, nem csak így egyedül, nem bizony. Egészen egyedül. Hiszen csak úgy egyedül lenni bárki tud, de egészen egyedül lenni, nos, azt még az ellenségeimnek sem kívánnám. Amikor valahol az élet és a halál határán lebegsz, amikor szinte kivet magából az élet, de még nem vagy készen a halálra, nem azért, mert arra készen kell lenni, csak még nem akar befogadni, hagyja, hogy szenvedj még egy kicsit. Szóval itt az élet és a halál vékony mezsgyéjén egyensúlyozva, itt vagy teljesen egyedül, az öröklét magába zár.
A hegedű lassan elhallgat, s az elégikus pillanatok, amiket a srác szavai ébresztettek bennem, úgy szállnak tova egyik pillanatról a másikra a langyos nyári szellő szárnyán, ahogyan érkeztek. Előzmény nélkül. A szemem sarkából felhúzott orral, arisztokratikus, már-már lenéző tekintettel pillantok a patkányra. Persze legbelül csodálom, hiszen az évmilliók során a túlélés mestereivé váltak, s bármire készek az életükért, a fennmaradásért. Sokan undorodnak tőlük, pedig lehet, hogy ők maguk szánalmasabbak, mint amilyennek ezeket a kis túlélőket látják.
Lassan a hollóhátas felé fordulok, s az arisztokratikus, hűvös tekintetem szinte ezzel egy időben eltűnik, s helyébe az arcomra széles mosoly ül ki.

- Neked is szép napot Sacheverell! Amint látod nem, már nem vagyok egyedül. Hiszen itt vagy te is, ketten pedig nem lehetünk egyedül, milyen furcsa is lenne. Milyen üres… - egy pillanatra elfordítom a tekintetemet, s hagyom, hogy a távolba révedjen, aztán hamar vissza is rántom, hogy folytathassam a kis monológomat – Mi járatban erre? Azt hittem te valami társasági ember vagy nem? Ide az ember ritkán jár társaságban, sokkal inkább egyedül. Ki ezért, ki azért. Titkos szerelmek szövődtek itt, vágyakozó sóhajok lettek a végtelen gyermekei, bánatos napok virradtak fel itt és vidámak mentek le és persze sötét titkok tanúi lettek itt a magány hangjai. Csak a fújdogáló szél suttogja olykor őket néha napján, de nem érti azokat senki… Mi a te történeted? Mesélj nekem… -

Ismét elfordítom a fejem, azonban a Sacheverell felé nyúlok a levegőben, s háromszor a földre koppintok jelezve, hogy jöjjön oda mellém. Legyen a beszélgető partnerem, legyen ez innentől a testvériségünk kezdete, amit átadunk ennek a helynek megőrzésre.
Egy kis falevél hullik le az egyik fáról, figyelem, ahogyan lassan földet ér, szinte hallom amint koppan egyet. Elmúlás, olyan szomorú szó, mégis ha belegondolunk abba, hogy sok esetben milyen pozitív, hiszen egy fájó gondolat vagy érzés elmúlása olyan felszabadító. Az én keresztem miért nem múlik? Miért kell még mindig magammal vinnem…

Helló Phil, csak így egyedül? Ahogyan egy ideje minden nap, úgy most is. Viszont most ketten vagyunk egyedül, ketten vagyunk arra, hogy kitöltsük az ürességet és ne maradjunk egyedül. Írjunk egy új történetet…

Philippe Betranche

Szinte együtt mozog az orra a patkányéval, bár ő nem szimatol, egyszerűen csak érez valami illatot, biztos valamelyik növénymutáns eregeti, amit nem tud hova tenni. Valahol már érezte, valami bájitalhoz használták talán, és annyira megragadta a fantáziáját, hogy megjegyezte az illatot, de valahogy sehogy se jut eszébe a bájital maga. Őrület, teljesen hülyének fogják nézni, hogy úgy szimatol, mint valami állat, néhány nagyobb lélegzettel nekiáll megnyugtatni magát.
Mert ugye fontos, hogy miként jelenik meg a másik előtt, főleg, ha éppen a patkányát neveli, és az illető mardekáros. Ezektől sohse lehet tudni mire számíthat az ember, Cellar is az ártatlan szemeivel és feledékenységével is milyen állat tudott lenni, amikor egyszer begőzölt.
Leguggol a lenéző tekintettől nyomasztottan látszólag, valójában a patkányért nyúl, a tenyerébe veszi, onnan pedig könnyedén a vállára dobja, élénk pillantással szemügyre véve az üldögélés kellékeit, hegedűt, zenedobozt.
Hogy lehet annyira unatkozni, hogy az ember vonót fogjon pálca helyett? Ezen eltűnődik, de tartana tőle, hogy a magyarázat még a köszöntésnél is sokkal-sokkal furább lenne.
Kék szemei így is megmerednek, ahogy a széles mosollyal előadott gondolatokra figyel, és bár önmagát elég élénk és gyors felfogásúnak tartja, azért egy pillanatra meg kell kapaszkodnia.
Különösen, hogy a teljes nevén hívják. Hát van ember, aki ezt ki tudja mondani a családján kívül? Talán valami rejtett fekete-mágiás szekta tagja Phil, akik minden nap hosszan gyakorolják az ilyen hangzásokat.
- Oooké - hagyja rá az egyedüllétet, illetve a most már nem egyedüllétet, noha a kérdése nyilván az eddigi időkre vonatkozott. Aztán mégsem tud lakatot tenni a szájára.
- Arra vártál, hogy itt legyen valaki? Vagy ha nem, akkor miért ültél egyedül? És ha igen, akkor miért nem inkább valami nyüzsgőbb helyen vártad, hogy ne legyél egyedül? -olyan ez, mint a hollóhát kapunyitó portréval beszélgetni, legalábbis egészen addig olyan volt, amíg…
… te jó merlin.
- Társasági ember vagyok -bár a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit jelent az, de ráhagyja - „titkos szerelmek”? „vágyakozó sóhajok”? Izé… Phil… itt vagy?
Közelebb lépked, de annyira nem, hogy esetleg belépjen a kezeinek hatósugarába, meglengeti a tenyerét az ülő fiú szemei előtt, egyelőre nem ül le mellé, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy mindezen szóvirágokat tényleg neki szánta-e, vagy azt hiszi, hogy valaki más van itt.
- Nem vagyok mesélős típus. Varázsolni próbáltál már a hegedűvel?