Emeleti ablakfülkék

[Laetitia Morrison ]

Szinte a csont is beleremeg, amikor rákezdenek a dobok, a gitár bár erőlködik, de a hegedű helyét a kemény és határozott dobok vették át, amelyek teljesen elnyomják. A dob nem kér, nem ad kegyelmet, mindent elsöprő erővel követel magának figyelmet, s nyom el mindent és mindenkit. Aztán lassan elhallgat, s haloványan ismét belekezd a gitár. Majd egyre keményebb, dühösebb dallamot játszik, mégsem olyan durva és erőszakos, mint a dob, nem veszíti el a stílusosságát.

Nagy ívű mozdulatokkal kezdem el tapogatni az arcomat, a lány azon kijelentése nyomán, hogy nagy arcom volna. A helyzet abszolút komolytalanságát jelezvén, még egy kicsit meglepődött arcot is vágok közben, aztán egy nagyot fújtatok, azt az üzenetet küldve ezzel, hogy tapasztalatom szerint nem nagy az arcom.
Egyik lábamról a másikra szökkenve haladok ismét a lány felé, majd amikor egészen közel érek, előre hajolok, szinte teljesen az arcába, épp csak egy karnyújtási távolság van most kettőnk között. Balra kissé megdöntöm a fejem, majd szép lassan egyenesbe hozom, aztán jobbra döntöm, mintha valami furcsát látnék az arcán. Arcomra széles mosoly húzódik, majd hirtelen felegyenesedek és egy lépést hátra lépek.

- Elnézést Madame! – fejet hajtok, amitől egészen színpadiassá válik a helyzet, majd ekként folytatom – Nem is vettem észre, hogy kegyed az. Ha tudtam volna, hogy e nagyszerű iskola, remekbeszabott boszorkányához van szerencsém, aki híres, mit híres – kissé megemelem a hangom – hírhedt a kegyetlenségéről és azokról akik mögötte állnak. Bocsásson meg nekem egyszerű földi halandónak, aki nem méltó még arra sem, hogy Önre tekintetét emelje, hogy azt merészeltem mondani, hogy a helyemen ül. –

Az utolsó szavaim szinte afféle szónoklatként hagyják el a számat. Még magamat is meglepem, hiszen egészen teátrálisra sikerült a kis megnyilvánulásom, amiben aztán egy rövid szünetet tartok, nem hosszút épp csak egy lélegzetvételnyit, hogy most ne legyen olyan éles a váltás, mint az imént.

- Ha már itt tartunk előttem nem kell játszanod a gyengélkedőn töltöd a hetet, mert akkora jégkirálynő vagyok, hogy ha belém kötsz, akkor tutira levadászlak vagy ha én nem akkor a családom, barátaim és így tovább szerepet. Egy percig sem tagadom, hogy nagy az arcom, de azt hiszem ebben egészen hasonlítunk egymásra. Szomorú, hogy az életedben már csak ez a szerep maradt meg számodra. Olyan magaslóról beszélsz velem, hogy már csak ezért sem bánom, hogy úgy kezdtem bele a beszélgetésünkbe ahogy.
Próbálj meg elszakadni a szerepedtől, próbálj meg elszakadni a védőhálódtól vagy hálóidtól, akár kik is legyenek azok, csak állj itt te magad. Nem érdekel az a világ, amit magad köré építettél védőbástyaként. Engem te érdekelsz, a te személyiséged, az, aki valójában vagy. Ha valóban társalogni akarsz és nem félsz megmutatni a valóságot, akkor még jót beszélgethetünk is. –

Tovatűnt a hevesség, a gőg és a gúny, nem maradt más, csak a letisztult igazság, az érdeklődő egyén, akit csak a másik megismerése, a tánc, egy sokkal lassabb, de annál informatívabb tánc hajt.

Végül gitár teret enged a hegedűnek, hogy ismét visszatérjen a játéka, hogy most egymás mellett harmóniában öntsék a míves hangokat a nagyvilágba. Így lesz kerek az alkotás, így lesz tökéletes a mű, az előadás.