Emeleti ablakfülkék

Sence Islington pennájából

Szereted szemmel tartani a kastély lakóit, netán várakozol valakire a folyosón? Csüccsenj csak le a három hatalmas ablakfülke valamelyikébe és azonnali kényelem ölel körbe, merülj csak el az ablakokon innen és túli világ eseményeiben! A fehér plüsskárpit soha nem kopik ki, a fekete fakeret pedig kellemesen simul alád, hát mire vársz? Ülj már le!

• •

One may tolerate a world of demons for the sake of an angel.

   Itt van.
   Itt. A Roxfortban.
   Tudom. Hiszen ezért vagyok itt. Ezért jöttem vissza, mit sem törődve azzal, mit kapok majd Crassotól, vagy milyen következményei lesznek, hogy csak úgy eljöttem. De nem volt más választásom. Eleve miatta léptem le, erre visszajön!
   Kísértetiesen elmosódott arcok, alakok mellett suhanok el, egyikre sem pazarlok egy pillantásnál többet, most egyáltalán nem érdekel, ki milyen sült bolondnak néz, meg, hogy ki mit gondol rólam, meg eleve arról, hogy mint egy idióta, fel alá szaladgálok a folyosókon. Mintha nem is végzős lennék, csak holmi elsőéves, aki még örömét leli a hatalmas tér nyújtotta varázsban, a bűbájos labirintusban, melyet élő ember még meg nem fejthetett.
   Itt van. Itt, az egyik zsebembe.
   El sem hiszem, hogy ezt teszem, el sem hiszem, hogy valóban erre készülök. Ez azért elég nagy lépés, bárki bármit is mond. Hisz még csak 17 vagyok.  Annyi, de annyi minden vár még rám, én pedig…
   Meg kell tennem. Mielőtt bármi más történik, mielőtt egy gyönyörű álomba beleszólna a sors keze, hiszen a Sötét Nagyúr erősödik, uralma megtörhetetlennek látszik, s ha nem ő, hát mi, gyenge, manószámba sem vett alattvalói törünk meg. És akkor mindennek vége, amiért eddig küzdöttem. Egyszer már volt alkalmam belekóstolni a halál eszementül keserű pudingjába, nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen, ha meg mégis, hát haljak meg boldogan. Úgy, ahogy megérdemlem. És z az egyetlen választásom.
   Félek.
   Mi van, ha nem úgy fogadja a dolgokat, ahogy én azt szeretném, mi van, ha közli velem, hogy már nem szeret? Mit csinálok, ha rám sem néz, ha eleve faképnél hagy? Ha meg sem ismer…
   Nem. Ez hülyeség. Úgy, ahogy van. Már miért tenne ilyet? Mégis mi oka lenne a haragra, vagy mi törhette volna meg szerelmét irántam. Szerelmét, melyet nem is oly rég még bizonygatott nekem. Fülemben ismerősen csengnek a szavak. Szeretlek…!  Ma már csak holmi félresöpört, álmokban dédelgetett ígéretnek hangzana?
   Számomra nem.
- Hey, Wolf! Mit csinálsz?
   Megtorpanok. Az egyik halálfaló az. Nincs valami nagy szerepe, leginkább folyosói őrnek mondanám, aki kiváltképp kedvel a prefektusi fürdő körül őrködni. Miközben a lányok odabent levetkőzik gátlásaikat. Mindig kiráz tőle a hideg.
   A hűvös szempárba meredek, ajkaimra a megszokott mosoly automatikusan nyomul előre, izgatottságom igyekszem elrejteni előle. Nem biztos, hogy tudja.
- Áh, Thobias. – sóhajtom kifulladva. Érzem szívem vad lüktetését, érzem, hogy merre húz. Igaz, csak képzelem, de olyan jó ilyenekkel játszadozni. Sokszor az álomvilág hálásabb, mint az élet. – Öhm… - kezeim tétován kulcsolom össze, és próbálok ártatlan fejet vágni. – Épp futottam. – ez az! Az elmés válaszok szakértőjét hallották! A csokrokat és az elismeréseket az öltözőmbe kérném…
- És miért a kastélyban? – forgatja szemeit.
- Odakint hideg van. – bökök az ablak felé, majd mielőtt válaszolhatna, vagy ismét kérdőre vonhatna valami miatt, gyorsan kikerülöm, s csattogó csizmám visszhangjával fordulok ki a keskeny folyosóról.
   Ostoba, kötekedő csürhe. Néha az az érzésem, hogy Crasso csak azért állította őket ide, hogy engem idegesítsenek. persze ez baromság. Mindenkit idegesítenek. Talán még a földönfutó Mardekárosokat is, csak ők túl gyávák ahhoz, hogy szembeszálljanak saját fajtájukkal.
   Benyitok egy terembe. Üres. Lihegéssel tarkított fáradt sóhajom kíséretében csapom be magam után az ajtót, s megyek tovább. Azt mondták, az első emeleten látták. Ott egy hugrabugos lány, valami Maryse a második emeleti mellékhelyiséget emlegette, de mint kiderült, kamuzott, aztán összefutottam pár griffendélessel, akik nemrég látták a klubhelyiségben. Nos, onnan jövök. Állítólag Crassohoz ment. Jellemző. Csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy a barátnőm az ősellenségem szobájába jár csevegni. Ahelyett, hogy engem keresne.
   De mi van, ha keresett? Mi van, ha mindeddig elkerültük egymást? Nem. Az lehetetlen.
   Nem bírom tovább. Lassítok lépteimen, s a falnak támaszkodva egy pillanatra megtorpanok. Fejem erőtlenül hanyatlik le, a levegőt szaporán kapkodom. Nem… egyszerűen nem tudok tovább futni. Jobb lett volna seprűre ülni. Hátha még többen megkérdőjelezik elmeállapotom.
   Mennem kell. Meg kell találnom. meg kell neki mondanom, hogy szeretem, és, hogy…
   Felemelem fejem, és… nem hiszem el.
- Barbi? – suttogom hitetlenül.

[Mit bámultok?! Lehet oszolni.]

A beletörődés ölni tud.
Aki nem hajlandó beletörődni,
elnyeri a jogot,
hogy emberként élhessen a világban.

  Épp Tristramhoz igyekszem, szükségem van rá. Holmi óvodásként sietek mindig hozzá, mintha csak valami őrangyalom lenne. Az is. Egy szívességért cserébe visszahozott abba a kastélyba, mai értelmet adhat az életemnek. Hiszen már nincs túl nagy, célratörő vágyaim... Minden, amit elterveztem, amiért elszöktem otthonról, elintézve azt, hogy nem tudtam elköszönni most már halott családtagjaimtól, amiért aranyvérű létemre bujkálásba kezdtem, amiért vérárulóvá váltam barátaimért, hasztalannak bizonyult, semmit nem voltam képes elérni, az életem másodpercek alatt visszafordíthatatlanul széthullott. Múltam egyetlen maradvány itt tartózkodik a kastélyban. A visszajutás szinte lehetetlen volt, de Tristram segített. Egy olyan "szívességért" cserébe, ami így is úgy is megtörtént volna, ha igazat mond. Ha pedig nem mond igazat, mindegy, úgysem következik be, amit megjósolt a húga. Megálmodott, vagy mi... Mindegy is. Tristram szerzett ruhát,  kacatokat, mindent, amire szükség lehet, persze még most is vannak hiányosságaim. De sok mindent köszönhetek neki.
   Mióta visszajöttem valahogy nem tudott érdekelni a diákság. Az igaz barátaim vagy halottak, vagy a kinti világban menekülnek valakik elől éppen. Akik hozzám mertek szólni mind azért volt, hogy megtudják, mi a helyzet odakint, illetve meséljek, miért szöktem el, a pletykák szerint tényleg terhes vagyok-e (?!) Jamestől, és a többi... James... Egy kastély, egy évfolyam, csak külön ház, és mégis pimaszul elkerüljük egymást. Mindig. Lassan már beletörődtem ebbe, és szinte önmarcangolóan veszem tudomásul, hogy mi más sosem leszünk talán boldogok. Annyiszor belegondoltam már, hogy lehet, szándékosan kerül el. Talán rájött, hogy reménytelen a mi kapcsolatunk, vagy örökre megbántódott, mert magára hagytam, már megint. Elhagytam, pedig még együtt se voltunk igazán. Kicsit sietősen baktattam le a lépcsőkön, pedig nem siettem sehová. Óráimnak vége volt már, senkivel nincs találkozóm (haha, mégis kivel lenne?), de lefele mindig gyorsítok a lépcsőkön megszokásból. Nem is figyelek az arcokra, pedig az elmúlt hetekben mindig kémleltem a tömeget, hátha megpillantom köztük a hercegemet... de már lemondtam róla. Észrevétlenül suhanok el az emberek mellett, de egy óvatlan pillanatban, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet, hitetlenségemben fejemet visszafordítom a fal tövében ülő fiúra, és ügyesen félreléptem a lépcsőn, így egy orbitálisat estem jó pár lépcsőfokot, de szerencsére nem arccal előre. Ahogy gerincem izomból nekiverődött a márványlépcsőbe fájdalmas ordítást hallattam, aminek a végét próbáltam elnyomni, így elkerülni a feltűnést (persze ez fuccsba ment). Pár másodpercnyi vergődés után, megpróbálkozva a fájdalom figyelmen kívül hagyásával, hasamra fordultam, így leülve a lépcsőn, a közönségre néztem.
   - Mit bámultok?! Lehet oszolni. - adtam meg az "engedélyt", és arcom visszafordult James felé, arcizmaim pedig teljesen ellazultak. Hitetlenkedve néztem rá, mintha furcsa lenne, hogy az iskolában ül a folyosón. Nem hittem volna, hogy ekkorát dobban a szívem, amikor meglátom, kis híján dübörögni kezdett, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.
   - James... - lehelem ki ajkaim között. Ó, hány ilyen találkozásunk volt már. A hitetlenkedés, érzelemáradat, és kesernyés boldogság egyvelege. Ez a keverék most is végigfutott a hátamon, és libabőr formájában jelent meg. - Végre valahára! - nyögöm ki megkönnyebülten, majd elfeledkezve arról, hova is készültem, próbáltam felmászni Jameshez - mert felállni nem tudtam. - Hol voltál eddig?! - nevetek boldogan, már a könnyeimmel küszködve - váó... de rég sírtam.

• •

One may tolerate a world of demons for the sake of an angel.

   Nem, az nem lehet, hogy ő legyen! Teljességgel ki van zárva, hogy ő zakózott akkorát a lépcsőn, hogy a fél kastély a röhögéstől remeg. Vagy… mégis? Olyan valóságosnak tűnt, mintha valóban ő lett volna az, és annyira egyszerűen, annyira spontán jött, hogy mégsem tudom elhinni. Nos, mindenesetre majd kiugró szívem, mely még most is versenyautónak képzelve magát, szédületes tempót diktál, - pedig csak egy pillanatra láttam – nem olyan, mint aki nem hisz a látványnak.
   Jó. Akkor legyünk racionálisak! Megnézem.
   Ellököm magam a faltól, és pár határozatlan lépés után megtorpanok a lépcső legfelső fokán, hogy lenézve megállapíthassam, mi a helyzet. A barna hajkorona, a karcsú vonalak. Mihelyst már hangját is hallom, minden kétségem eloszlik, a boldogság forró vízként önt el belülről, gyomromban hatalmas pillangók bontogatják szárnyaikat, s szívem mindeközben vadul ostromolja mellkasom. Mintha Barbi felé húzna, mintha csak üdvözölni akarná a másik szívet, mely iránt örök életre szóló rajongást, s szerelmet érez.
   Elmosolyodok. Nem, nem csábító vigyor, hanem olyan bárgyú, félszeg, igazság szerint igencsak béna vigyor, ám ha egyszer ez telik tőlem, akkor ez van. Éppenséggel ő sincs valami fényes helyzetben, úgyhogy kétlem, hogy pillanatnyilag az én bénázásom foglalkoztatná.
   Közeledik. Felém mászik a lépcsőn, de teljesen ledermedtem. Úgy érzem, nem tudok mozdulni. Nem, nem bűvöltek el, vagyis de, de… áh… értitek! A mosoly arcomról lefagy, és megfejthetetlenül nézem, ahogy felküzdi magát a lépcsőn, ahelyett, hogy úriemberhez méltón segítenék neki. Egyszerűen nem megy.
   Annyiszor, de annyiszor elképzeltem már, hogy milyen lesz, amikor viszontláthatjuk egymást, sőt, készültem is! Nem is kicsit. Ha megtudja, mit akarok! Annyiszor elmondtam már magamban, hogy nem haragszok, belül annyiszor megbocsájtottam neki, hogy nem is gondoltam, mennyire ingatag ez a felhúzott fal, mennyire halovány ez a megbocsájtás. Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű kis kérdés kizökkenthet majd boldogságomból, mikor végre vele lehetek, de mégis. Méghozzá az első kérdése épp elég volt.
- Hol voltam? – kérdezek vissza, elég lassan ejtve ki a szavakat ahhoz, hogy érezhesse, nem tetszett a kérdés. – Hogy hol voltam? – kérdezem újra, ezúttal már érzékelhető haraggal hangomban. – Képzeld, itt. Itt voltam, egész végig. Vagy várjunk csak… nem emlékszel? – szavaim mérgező kis tüskeként száguldanak felé. Igazából nem tudom, mi a célom azzal, amit most teszek. Talán egyszerűen csak azt szeretném, ha tudná, mennyit szenvedtem, na de ettől meg mi javul majd? Mégis mi lesz jobb, most, hogy végre kiadhatom dühöm, melyet mindeddig elfojtottam?  - Nem is tudom, de úgy rémlik legutóbb, mikor láttuk egymást, te hoztál el a kastélyig… - nem érdekel, hányan bámulnak minket, az sem érdekel, hogy megemeltem a hangom.  - … és te hagytál itt, sebesülten. Eszméletlenül. – az utolsó szót már csak suttogva ejtem ki, és hűvösen nézek arcára.
   Most ugye mindennek könnyebbnek kéne lennie? Éreznem kéne holmi megkönnyebbülést, nem? Hát akkor mire vár? Miért nem érzek semmit? Miért nem érzem, hogy most már jobb nekem?
   Megcsóválom fejem, és jobb kezemmel megfogom kezét, hűvös, kemény ujjaim ujjai közé fonódnak, és szégyenkezve hajtom le fejem. Mint egy rossz kisgyermek.
- Bocsáss meg, csak akkor… - az előbbihez képest sokkal halkabban szólalok meg. Azt akarom, hogy csak ő hallja, mit mondok. - … annyira beleéltem magam, hogy végre együtt lehetünk. – felnézek rá, egyenesen a szemébe nézek. Meglepő, de szívem még mindig ugyanúgy zakatol.
- Szeretlek. – ejtem ki a szót, könnyedén, mintha mindennap, mióta utoljára láttam, hangosan is kimondtam volna, nem pedig csak gondolatban.

[Semmi baj, James! Semmi baj!]

 

Ülök a csendben és hallom a hangodat,
A tükörbe nézek, de nem látom önmagam,
Keserű szavak csak ennyi, ami maradt,
Egy keserű emlék s pár múló pillanat.

   Fájdalmam és örömittasságom is elfelejtette velem, hová is készültem, miért is siettem olyan gyorsan a lépcsőn. Tulajdonképpen minden megszűnt létezni körülöttem csak az ő arcára koncentráltam. Csak vonásai volt élesek, körülötte minden más homályba vész. A külvilág hangjai is tompulnak, érzem. Az emberek rosszalló krákogása elhalad fülem mellett, mintha csupán az lenne a feladat, hogy ne halljam meg. Azt sem tudtam, hogy könnyeim kiszökkentek-e már, vagy egyáltalán mondott-e valamit. Csak elkomorodott arckifejezése ébresztett föl kábulatomból, mintha egy hideg vizes törülközővel képeltek volna fel.
   Szavai rideg tőrként hasítanak szívembe, szinte bántják füleimet a hangok. Visszazökkentenek a valóságba, hirtelen minden visszavált a régi, túl éles, koszos világba, és James hangját egyáltalán nem bársonyosság jellemzi, hanem az érc, és az enyhe szarkazmus annál nagyobb bántó hangneme. Éreztem, ahogy elfagy a szívem.
   A fejemben pörögtek a visszavágások, megmagyarázások, válaszok. Ott hagytalak, de csak mert jobb volt ez így! Éreztem, hogy ki akarom mondani, de nyelni se tudtam. De hát sebesült voltál, azért hoztalak fel! Annyira boldog voltam, hogy újra látjuk egymást, s neked el kell rontanod? A lényeg, hogy itt vagyok! Vagy talán nem?
   A mondataim csakúgy záporoztak volna, de ehelyett csak a könnyeim patakzottak le arcomról, még csak akkor vettem észre, hogy merő egy könny az arcom. Bár érzékeltem a külvilágot, nem érdekeltek a bámészkodók, akik megálltak, és úgy néztek minket, mintha holmi olcsó cirkuszi mutatvány lennénk. Olyan rég sírtam. Nem szabadott, és most sem szabadott volna, de nem bírtam kontrollálni magamat, hiszen az Ő közelében voltam. Elvesztettem a fejemet, de nem a szó általános értelmében. Dermedten bámultam szerelmemre, aki lassan már ordítozott.
   Talán már nem szeret? Szinte tudtam, hogy ez lesz... éreztem, hogy baj van, éreztem, hogy haragszik. Ezért nem találkoztunk mi a kastélyban, ahogy csak tudott, került, csakhogy kihagyhassa ezt a jelenetet. Talán jobb is lett volna, ha nem találkozunk, de én nem bántam meg, akármilyen szörnyű fordulatot vehet most a kapcsolatunk. Belepusztulok a gondolatba, hogy előttem áll oly' rég látott szerelmem, és még csak meg sem csókolhatom. Ó, mennyire vágyom is én azokra az ajkakra! Azt akarom, hogy az enyémek legyenek! Csak az enyémek, és senki másé!
   Fel sem ébredek döbbenetemből. Szörnyülködő arckifejezéssel húzott fel James a földről. Micsoda? Sokkos állapotom lassan múlni kezd. Hát nem gyűlöl? Hát nem vet meg, amiért ismét el akartam hagyni?
   Fájdalmasan felszisszenek, és kicsit megfeszülök, hátha más szögben nem fog annyira fájni a hátam. Irtózatosan fáj, de igazából nem is foglalkozok vele, ócska fizikai fájdalom nem állhat közém és közé. Kissé fájdalmas, de annál fátyolosabb szemmel nézek arra a Jamesre, aki az imént még sehol sem volt. Hát akkor mégis szeret? Mégsem undorodik tőlem? - olyan rég voltam már ennyire sebzett, és érzékeny, mint most. Olyan voltam, mint egy nyílt seb - védtelen, érzékeny, kitéve minden veszélynek.
   Fájdalmas siránkozásom, ami még csak némán, könnyekkel mutatkozott, átalakult kesernyés, de inkább boldog nevetéssé. Könnyeim ismét meglódultak, szinte folytak a szemeimből a patakocskák.
   - Semmi baj, James! Semmi baj! - nyökögöm félig nevetve, félig fulladozva könnyeimtől. - Sajnálom, James! - ki akartam mondani a nevét. Sokáig csak a gondolataimban jelent meg a név, az arc, a test... de most ki akarom mondani.
   - Szeretlek! - válaszolok hevesebben. Karjaimmal átkulcsolom nyakát, és számat az övére tapasztom.
   Elrugaszkodok a földtől, és a semmiben érzem magam. A rózsaszín felhők, tudjátok..! A boldogság... Most már tudom, hogy nem választhatnak el minket. Se Halálfalók, se egy kőszikla, se a tömeg, se senki. Úgy csókolom, mintha ezzel a csókkal akarnám örökre magamhoz láncolni. Nem érdekel a külvilág, a körülöttünk lévők már rég körbevettek, mintha csak egy színpadon lennénk. Kivilágítva. A kör közepén, kivilágítva, tündökölve, boldogan, könnyesen, csak Vele. Örökre csókolni akarom, de ki tudja mennyi idő után elhúzódzkodok. És áhított tekintettel néztem rá.
   - Menjünk csendesebb helyre! - mondom neki, és agyamban gyorsan megkeresem a legközelebb lévő használaton kívüli szertárat, termet, bármit! - Csakis Téged akarlak! - suttogom a fülébe, és teljesen elhúzódok tőle, kezét gyengén megszorítom ,hogy elvigyem magunkat a csendes terembe, ahol csak ketten leszünk. Csakis kettesben...

• •

„Te vagy nekem az élet, a fény.
Fogom kezed, hogy már sose félj.”

   Arcomra félig meddig ideges mosoly költözik.
   Most már túl vagyunk mindenen, most már jó lesz minden. Senki nem állhat majd közénk, senki nem mondhatja majd azt, hogy nem illünk össze, vagy hogy nekünk nem kéne együtt lennünk, erről most gondoskodni fogok. Ezt garantálom.
   Na, ne. Nyakamon az aprócska szőrszálak megbizsergetik bőröm minden egyes pontját, s a csók közben – melyet nem mondanék hevesnek, inkább mézédes, vágyódó csóknak. Kétségtelenül a világ legjobb csókja. – érzem, hogy bőröm libabőrös lesz. Akarom, de gyáva vagyok. Tudom, nagyon is jól tudom, mit kell tennem, de egyszerűen be vagyok szarva. Pedig mennyire elhatároztam magam, mennyire begyakoroltam!
   Bólintok, csak, hogy tudja, hallottam, amit mondott, és jobb kezem egyik ujjának szélével letörlöm arcáról a könnyeket, óvatosan, mintha porcelánbábuhoz érnék, mely bármely pillanatban veszíthet halmazállapotából, s értékéből. Ő az én örök porcelánbabám, aki sosem törik el, és sosem fog veszíteni értékéből, sőt, az idő múlásával egyre több lesz, velem együtt. Akarom! Akarom, hogy egy örök életre együtt legyünk, összekapcsolva, felbomlaszthatatlan kötelékkel.
- Várj. – szalad ki a szó hirtelen, pedig nem is igazán terveztem, nem is akartam így belevágni. Úgy látszik eljött az idő. Most vagy, soha, James! Hajrá! Kissé megszorítom kezét, hogy érezze, nem akarok sehova sem menni. Itt leszünk a lépcső tetején, mert itt pont tökéletes, az ablakfülkék rejtekéből enyhe napsugár ragyogja be a teret, s a fáklyák fénye finom árnyjátékkal ékesíti a díszletet. A kisebbfajta tömeg már csak keserű hab az étcsokival bevont, egészében megkeseredett, s megromlott tortán.
   Kezem belső zsebem felett siklik el, s az apró csomagot akaratlanul is megbököm, a dobozka hegyes vége úgy szúr meg mellkasomnál, mint holmi hegyes nyílvessző. Nagy levegő! Nyugi, James! Nagyfiú vagy, érezd is úgy magad! Légy magabiztos, hiszen ez a lány teljesen beléd van esve, ahogyan te is belé! Hát van annál szebb, ha az emberek szerelemből ünnepelnek?
- Szóval… - kezdenék bele, de nem megy. Mintha a torkom lefagyott volna, és nem tudnám, mit mondjak. DE HÁT NEM TUDOM, MIT MONDJAK! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? itt toporgok előtte, és még csak azt sem tudom kimondani, hogy…
   Inkább benyúlok zsebembe és kihúzom a kis dobozt, melyet nagyi a konyhaszekrény hátuljában rejtegetett a betörők elől, hogy aztán büszkén nekem adhassa, s majd aztán mi is a gyermekünkre hagyhassuk, s így tovább, mert ez a hagyomány.
- Szóval. – köszörülöm meg torkom, majd hirtelen úgy döntök, ideje letérdelni, úgy, mint a mugli, romantikus filmekben. Egyik kezemmel felnyitom a dobozt, hogy láthassa a karikagyűrűt, melynek ezüst felszíne megcsillan a napfényben. Páran már odakapták tekintetüket, sőt, sokan már értik is, mi bontakozik ki szemük láttára. És mosolyognak. Csak nekem ilyen furcsa érzés ez? – Barbi… lenne-e kedved hozzám jönni feleségül? – az utolsó szót kicsit nehezebben sikerült kimondanom, mint ahogy azt szerettem, vagy, ahogy az pont tökéletes lett volna, de örülök, hogy nem kapott még el a hányinger, vagy a remegés.
   Várakozásteli íriszeim felé fordítom, miközben vadul dobogó szívem egyre csak érte zakatol.

[Igen...]

 

A szerelem a vér színes füstje,
az érzékiség túlvilági tűzijátéka
vagy szivárványa.

zene: Fireflight - Forever

   Görcsösen markolom kezét, hogy arrébb rángassam. Nem is azért szorítom, mert nem vagyok benne biztos, hogy követ, hanem erősen kapaszkodok belé, mintha nem akarnám sose elengedni. Mert nem is akarom. Ezalatt a pár hónap alatt annyi mindent átéltünk, és még ha keveset is tudtunk együtt lenni, azok a percek aranyat értek, így még boldogabb emléket véstek szívünkbe. Akármelyik találkozásunkra gondolok vissza, mindegyikre tüzes forróság önt el, akár a medencés kalandunkra gondolok, ahol az egész kezdődött, vagy arra az ormos sziklaszirtre, ahonnan visszahúzott a Halál torkából. Sok kergetőzés és félreértések után végre egy biztos helyen vagyunk, ahol senki és semmi nem állhat közénk. De hisz épp ezért jöttem vissza, csak hozzá. Ő volt az utolsó reményem nem hogy a boldogságra, hanem magára az életre. Újra értelmet nyert a széthullott életem: hogy boldoggá tegyem magunkat, de főképp Őt.
   Amint megállít egy gyors 180 fokos fordulattal megfordulok, de úgy, hogy még a hajam is csak úgy lobog utána, és a végén megcsapja az arcomat. Őszinte csodálkozással és várakozással néztem vissza minden szerelmet viszonozó szemeibe. Míg kivárom a pár másodpercnyi szünetet, agyamon rengeteg gondolat átsuhan.
   Előttem gyorsan leperegtek a medencében történtek... A kanapénkon lefolyó heves csókolózásunk, a karnevál eseményei a bódé mögött, a sok szenvedélyes, értékes csók ízét még most is éreztem nyelvem hegyén, ami holmi alkohol módjára részegített meg. Nem tudtam magamról, és alig voltam képes felfogni, hogy végre együtt lehetünk, hogy nem állhat semmi se közénk. Fel sem fogtam, csupán a kirobbanó öröm és szerelem szabadult fel testemből. Nem akartam egyetlenegy percet sem elvesztegetni közös jövőnkből bármeddig is tartson az.
   El sem tudtam képzelni mi lehet fontosabb nálunk. Valós meglepettséggel vártam, mi sül ki belőle.
   Nem láttam, mit vett ki a zsebéből, erősen markolta. Nem is tippelgettem, mi lehet benne, csak vártam az események folytatását.
   Eközben egyre jobban feltellett a folyosó a bámészkodókkal, lassan már nem lehetett elmenni mellettük. Szívesen elzavartam volna őket, de valahogy nem tudtam odafigyelni rájuk. Nem is volt baj. Szemeim letérdelő szerelmemre tapasztottam.
   Szótlanul bámultam kikerekedett szemekkel. A torkomból minden kiszaladt, erősen porzott a szárasságtól. Minden vér kifutott az arcomból, kisebb sokk kerített hatalmába, mikor egy kis dobozkát nyújtott felém, felnyitott fedéllel.
   Ahogy a kérdés elhangzott szemeim a gyűrűre tapadtak, és erősen bámulni kezdtem. Igazából nem is az ékszert néztem, amit órákig képes lettem volna elnézni, olyan gyönyörű volt, hanem csak néztem ki a fejemből. Talán ijesztőnek hatottam; falfehérré váltam, szinte megmerevedve meredten bámultam magam elé. Szemrebbenés nélkül, hitetlen tekintettel felhúztam őt a földről arcát közrefogtam két tenyeremmel és életem egyik legboldogabb, leggyengédebb, legszerelmesebb csókját leheltem vőlegényem ajkára.
   Az örömmámort hamar megszakítottam. Homlokomat az övének támasztottam, mélyen a szemébe néztem, és fülig érő vigyorral suttogtam neki ki az egyetlen szót, amitől egy férfi ilyenkor a legboldogabb lehet.
   - Igen... - testemet elöntötte a forróság, a vér szétáradt a testemben, szinte éreztem minden egyes cseppjét. - Igen! - nevettem fel örömittasan, és újabb csókot nyomtam szájára. - IGEN James! Veled akarom leélni az életemet! - teljes erőmből átöleltem, könnyes arcomat nyakába temettem, és már csak a nyakába beszéltem. - Annyira szeretlek! Sose akarlak elveszíteni! - hallottam, hogy körülöttünk sokan ujjongásban és tapsban törnek ki, voltak akik elkáromkodták magukat meglepettségükben, és sok könyvpuffanást hallottam. - Igen James... hozzád megyek!

• •

„Nincsen pénzem, nincsen kocsim amivel randira vihetnélek, nem tudok neked virágot venni, de együtt tökéletes pár leszünk, mert szeretlek téged...”

   Sosem gondoltam volna, hogy ez valaha is előfordulhat. Mármint a lánykérés, melyről minden srác csak halovány ábrándokat dédelget, a legtöbben félnek, sokan izgatottan várják, s van az a kevés srác, akik szinte egész életükben készülnek rá, gyűjtenek a gyűrűre. Nos, ők vagy melegek, vagy örök szüzek maradnak. Én személy szerint egyáltalán nem készültem, sőt, pár héttel ezelőttig nem is gondoltam rá, nem is terveztem. Mikor kitaláltam, az egész olyan hirtelen volt, s még magam sem hittem benne, hogy meg fogom tenni. Most pedig itt térdelek, életem első, s remélhetőleg utolsó nagy szerelme előtt.
   És már feltettem a féltett kérdést, melyet a tükör előtt gyakoroltam, kismillió alkalommal mondtam el magamnak, képzeltem el a romantikus szituációt. Akkor romantikusnak képzetem. Most cseppnyi romantikát nem látok benne, pedig úgy akartam!
   Ebben mindig is béna voltam.
   A gyomrom fojtogató különös érzés egyre rosszabb lesz, s arcom elvörösödik, ahogyan néhány lány halk, vagy elfojtott kacaját hallom magam mögül. Én akartam a nyilvánosságot, hát tessék. kellett nekem játszani a sorssal. Most az lesz, hogy Barbi is szépen kiröhög, és aztán megkérdezi, hogy eszemnél vagyok-e.
   Nem bírom én ezt. Ha öt másodpercen belül nem mond valamit, felállok és elmegyek. Öt. Négy. Három. Rá sem tudok nézni. Kettő. Biztosan nemet fog mondani. Érzem.
   Két hűvös kéz tapad arcomra, s húz felfelé, egészen fel, én pedig hagyom, engedek a húzásnak. Közben pedig ujjaim összezárom a gyűrű körül, nehogy kiessen kezemből. Az ajkak érintése váratlanul ér, abszolút nem készültem ilyesmire, így kissé bénán csókolok vissza, de lényeg a lényeg, hogy csókolózunk, vagyis ez nem jelent nemet. Ugye?
   A csók véget ér, s homlokunk egymásnak feszül. Kinyitom szemeim, s várakozással mélyedek el íriszeiben. Vártam. Vártam, egészen addig, míg ki nem mondta a szót, mely aztán forró boldogsággal töltötte el testem. Lelkem szinte ujjongott, s miután megismételte, megcsókoltam. Egy igazi, szerelmes csókot kapott.
- Szeretlek. – suttogom fülébe, mikor átölel, s vállamba motyog.
   Hagyok időt neki, hogy kissé feldolgozza a dolgot, és kellőképpen örülhessen, majd finoman eltolom magamtól, s jobb kezem felemelem, így láthatóvá válik számára a gyűrű. Óvatosan nyúlok a kis ékszerhez, megvárom míg Barbi felemeli kezét, s ha megteszi, gyűrűsujjára húzom a csillogó ékszert. Édesanyám hagyatékát.
   Pár másodpercig még gyönyörködök az összképben, a kezén látni azt a gyűrűt, mindennél jobb. Arcomra széles mosoly ül ki, s kicsit talán még meghatónak is ítélem a szituációt. Újból arcára nézek, jobb kezem mutatóujjával végigsimítok a könnyáztatta bőrön. Mindennél jobban szeretem.
   Örökre.
   Visszavonhatatlanul.
   Egymáséi lettünk. Most már nincs visszaút, de a pokolba is, miért akarnék meghátrálni?!
- Tavaszi esküvőt akarok. - szólalok meg halkan, hogy csak ő hallja, de nem bírom tovább, elnevetem magam, s kezeim derekára csúsznak. Közelebb húzom, s az ajkak, melyek egymásnak lettek teremtve, újból egymásra találnak.

[Életem végéig szeretni foglak, Caleb!]

  

I found myself in Wonderland.
Get back on my feet, on the ground.
Is this real? Is this pretend?
I’ll take a stand until the end.

HOPP-KOPP feladat teljesítése!

  Az asztal felett egy méretes csillár lóg, talán nagyobb is a kelleténél, de Isabella szörnyen ragaszkodott hozzá, Argusnak nem volt más választása. Az asztal két végén a szülők ültek, a másik két oldalnál pedig egy hét éves kislány, és egy tizenhárom éves tinédzserlány lakmározott az aznapi vacsorából. Bőségesen megpakolt tányérjukról, egyre gyorsabban fogytak el a finomságok. Az idősebbik lány lecsapta a villát a tányér mellé, és idegesen felcsattant.
   - Jaj, szálljatok már le rólam! - apukája szúrósan nézett a krumplis villára a terítőn.
   - Na, de most komolyaaaan. Milyen lesz a barátod? - nyüstöli húga.
   - Engem is érdekel. - könyököl mosolyogva anyukája.
   Barbi megforgatta szemeit, és összefonta karjait.
   - Nem érdekel, milyen lesz a férjem... Tök mindegy, jó?! -
   - Az enyéééém gazdag lesz, mindent megvesz majd nekem, de én is adok neki majd sok mindent! És nagyon szeretni fog, és még jól is fog kinézni, míg a tiéd egy "tökmindegY" férj lesz! - dicsekedett Chloe és büszkén mutatta nyelvét nővérének.
   - Chloe! - pirított rá apja, mire gyorsan visszahúzta és evett tovább.
   - Köszönöm az ebédet, elég volt! - azzal Barbi felállt az asztalról, tányérját a konyhába vitte, és a szobájába viharzott.
   A család többi tagja nem is sejti, hogy abba a hálószobába rohant be Barbi, ahol az ágy alá van rejtve az a napló, amin pontosan leírta követeléseit, kívánságait, vágyait a jövendőbeli családjáról.
   A Roxfortban fognak megismerkedni jövőre, eleinte nem lesznek jóban, de utána halálosan megszeretik egymást. Egészen egyetemig együtt járnak majd, és az egyetem befejeztével a fiú meg fogja kérni a kezét. Két gyerekük lesz, lehetőség szerint egy fiú és egy lány, és inkább ikrek legyenek. Ha nem, akkor a fiú legyen idősebb, hogy a tudjon vigyázni kishúgára. Egy kertes, de nem túl nagy családi házban fognak élni, ahol majd lesz valamilyen házillatuk, még nem tudja milyen. Az egyik szomszédukkal majd nagyon kijönnek, legjobb barátok lesznek, és majd közösen járnak családi piknikekre, a másik szomszéd mindig zsémbes, aki irigyli az ő csodálatosan szép zöld gyepjüket.
   Annyit agyalt ezen, teljesen elképzelte, azt a tündérmesét, aminél jobbat nem is kívánhatna.

   A könnyek az emlék beugrásakor egy kicsit a családjának is szól, nem csak az örömömnek. Apa biztos megpróbálná kideríteni, hogy biztos rendes férfi-e akihez hozzámegyek, anya sírna a boldogságtól, Chloe pedig repesne az örömtől, hogy koszorúslány lehet...
   Annyi mindent elképzeltem, volt egy kialakult gyermeki képem, amit a mai napig megőriztem. És itt most, az eljegyzésemkor, amikor a Gyűrűt az ujjamra húzták, egyből egy dolog ugrott be: nem kell nekem gazdagság, vagy kedves szomszédok. Nem baj, ha nem kettő, vagy egy gyerekünk se lesz. Nem baj, ha nem lesz házillatunk, nem baj, ha nem kertes házban fogjuk leélni életünk hátralevő részét, csak az legyen a fonton, hogy ő mellettem legyen. Minden más csupán máz és luxus. A lényeg Ő.
   Megcsókol, s a gyöngéd csókot, egy kis idő múltán megszakítom, és ismét átölelem. Könnyeimet megpróbálom lenyelni, és azokat a szavakat akarok súgni a fülébe, amit már hónapok óta:
   - Életem végéig szeretni foglak, Caleb! - és az örömtől kábultan beletemetem arcomat a nyakába.

• •

„ A szívem kihagyott egy ütemet, aztán megbotlott és hasra esett.”

   Az apám mindig is azt akarta, hogy jobb legyek nála. Mindig attól intett, nehogy elfecséreljem az életem, nehogy olyan sorsra jussak, mint ő. Pedig a legjobb ember volt, akit ismertem. Minden egyes nap emberek életét mentette meg, és a végén mégsem volt mindez elég. Végül mégis ő halt meg. Nagy jövőt jósolt nekem. Azt akarta, hogy sikeres legyek, és gazdag. Persze, hiszen minden szülő hasonlókat kíván gyermekének, de az apám más volt. Amikor ezekről beszélt, mindig volt valami különös csillogás a szemében, melyet akkoriban még nem tudtam megfejteni, csak miután a nagyi is hasonló jövőképekkel riogatott. Az ő szemében nem csillogott semmi, csak az íriszeit körülölelő, kedvesen ráncos bőrt láttam.
   Az apám sosem azt akarta, hogy miniszter, gyógyító, auror, vagy egyéb magasztos hivatásomból meggazdagodva legyen sok pénzem, s olyan területeken érjek el sikereket, melyek hidegen hagynak. Szerintem úgy értette, hogy az álmaimnak éljek. Azt tegyem, amit akarok, ne azt, amit elvárnak tőlem, az legyek, aki lenni akarok. És azt vegyek feleségül, akit a világon mindennél jobban szeretek, ne pedig azt, aki jobb reményeket kínál a jövőre tekintve. Ahogyan ő tette anyával. Amiért a szülei mindig is megvetően néztek rá…

   A lágy csók után egyik kezem derekára csúszik, másik pedig fel a hátán, hajába gabalyodva simít végig a finom vonalakon. Mélyen szívom be imádott illatát, és…
   Ledermedek. Úgy képzeltem, hogy ezután eltöltünk egy kellemes délutánt, kettesben, elvonulva mindentől, és mindenkitől… már ha érthető a dolog. De az a pár szó, amit mondott, megváltoztat mindent. Lehet, hogy csak nyelvbotlás volt. De az is lehet, hogy nem. Nem tudom, de nem is akarom. nem érdekel!
   Csak azt tudom, hogy ennek most itt vége. Részemről legalábbis.
   Ezt nagyon nem kellett volna.
   Érzem, ahogyan az összes vér kiszökik arcomból, s elsápadok, minden porcikám azonban feszülten tartom. A felszabadult ölelésnek lőttek. Eltolom magamtól, kezeim leveszem róla, és mindenféle kifejezést nélkülöző arccal nézek rá. De nem tudok megszólalni, így inkább csak megcsóválom fejem.
   Megfordulok.
   És otthagyom életem szerelmét, magam mögött, a lépcsőn állva.

Köszönöm a játékot!

A helyszín szabad!

[[ Philippe Betranche ]]

[ Philippe Betranche ]


− Helyes! – pattantam fel sértődötten, majd sarkon fordultam, és otthagytam Hugrabug Helga festményét magában röhögni.
Rajtam.
Ne is engedjen be Wallbrick után. Minden joga megvan ahhoz, hogy védje a mardekáros szoknyapecért, de hogy belőlem még egyszer nem csinál hülyét, az biztos. Ha nem lenne tilos, bosszúból rég felgyújtottam volna a festményt, de eszem ágában sincs szabályszegően viselkedni, hogy aztán viselhessem a következményeket.
Utálom, amikor meg van kötve a kezem!
Dühödt fúriaként robogtam végig a lépcsőkön, hogy minél hamarabb a kedvenc helyemen lehessek. Halványan érzékeltem a döbbent arcokat, ahogy kopogó sarkakkal eltéptem mellettük, és kivételes alkalommal sikerült megállnom, hogy ne vessek oda keresetlen szavakat, vagy rosszabb esetben egy aljas kis átkot. Épp elég volt a legutóbbi büntetőmunka, semmi kedvem bevállalni még egyet, mert megint előbb cselekszem, és nem gondolkozom.
Közeledve az emeleti ablakfülkékhez, ahonnan kiváló rálátásom nyílt a kastély lakóira, lelassítottam a lépteim. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam, miközben szorosan markoltam a pálcámat a talárom alatt.
Jelen állapotomban elég lett volna egyetlen rossz szó, vagy egy nem oda illő megjegyzés, és tuti, hogy robbanok.
Cseszd meg, Wallbrick! Ezt még nagyon megbánod – feszítettem meg az állkapcsom. Az ujjaim olyan erősen szorítottam össze, hogy ha az ember nem rendelkezne alapvető ösztönökkel, már rég eltörtek volna. Jobban kellene ügyelnem a vonásaimra, különben azzal lesz tele az egész Roxfort, hogy Morrison megint egy idegbeteg fúria. Nem mintha nem lenne meg rá minden okom, de nem fogom senkinek megadni azt az örömöt, hogy lássa, ahogy szenvedek.
Mert valljuk be őszintén, az utóbbi időszak nem volt épp kíméletes hozzám. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy mindjárt itt az év vége, és mehetek haza. Mindenki abban a hitben van, hogy egy aranyvérűnek kész nyaralás a családdal töltenie a vakációt, és közben semmiről sem tudnak.
Semmiről.
Bezzeg, ha Gary itt lenne. Rég nem érdekelne Wallbrick meg a mi idióta megállapodásunk. Nekem ő csak egy játékszer. Soha nem akarnék vele semmi komolyat. Nem vagyok, és nem is tartom magam olyan személynek, aki képes lenne elviselni, hogy szórakozzanak vele.
Márpedig Wallbrick nem arról híres, hogy képes lenne egyetlen nő mellett megállapodni. Persze, vannak még csodák, de az apám kifejezetten kérte, hogy fogjam magam vissza, különben intézkednie kell. Én pedig semmitől nem rettegek jobban, mint hogy a nyomozása alatt esetleg olyan titkokra is fény derülne, amelyek jobb ha csak én tudok.
Mint például Damien.
Feltelepedtem a legszélső fülkébe, hogy valamennyire rejtve maradjak, de megadjam az esélyt annak, ha valakit szintén erre vezetne az útja ne kelljen feltétlenül a mellettem levő fülkében kényelembe helyeznie magát.
A pálcám azonban eszemben sem volt eltenni. Átvetettem a jobb kezembe, és unottan pörgettem végig az ujjaimon, miközben apró kis szikrák pattogtak ki belőle. Imádom a pálcám, ha egy méternél messzebb lenne tőlem, az felérne egy kínzással. Kellő hosszúságú, pattogós, és mindig pontosan azt teszi, amit parancsolok neki.
Feltettem a lábaim, miközben végigsimítottam a ruhámon. Roxforti viselet, mi más lenne. Anyám azt mondta, megszállottan rajongok az egyenruháért, ha lehetne minden egyes alkalommal az lenne rajtam. Pedig nem is. De valljuk be, a nyakkendőnek, és a talárnak hála azonnal ler róla, hová is tartozok, így véletlenül sem tévesztenek össze holmi pattogós kis piroskával, vagy szerencsétlen potato-val.
Még mindig a pálcám forgatva hátraejtettem a fejem a támlán. Sötétvörös tincseim megadóan omolnak a vállaimra. Olyan jó egy kicsit zavartalanul nyújtózni…

[[Laetitia Morrison ]]

[Laetitia Morrison ]

A szoba ablakain beszűrődő fény lassan kúszik végig a takarómon, majd átcsúszik az arcomra, s végül megátalkodott módon a szemeimen állapodik meg, esélyt sem hagyva arra, hogy tovább aludhassak. Ahogy a lábaimmal lerúgom magamról a takarót, a mellkasomon landol egy rózsaszín hajgumi. Lassan az ujjaim közé fogom, majd az orromhoz emelem, mélyet szippantok, s hagyom, hogy először csak az orrom, majd az egész lényem megteljen a nő illatával.

- Beth –

Suttogom halkan az üres szoba falainak, majd az ábrázatomra halovány mosoly költözik. Szinte észbe sem kapok, s máris talárban, nyakkendőben álldogálok a tükör előtt. A tökéletes pedantériával megkötött ruhadarabon még, így is eszközölök egy kis igazítást, majd beletúrok a hajamba és elégedetten veszem tudomásul, hogy késen állok a mai napra is.
Amikor elhagyom a szobámat, majd a klubszobát, magam mögött hagyom az elmúlt éjjel minden emlékét is. Vodka és martini, tökéletes keverék. Soha, de soha nem csapott még be engem.
Céltalanul bolyongok egy darabig a kastély falai között, majd szinte villámként hasít belém a gondolat, hogy miért is ne, miért ne mennék, egy általam már oly régen elfeledett helyre, jól esne, ha merenghetnék egy kicsit. Csak úgy ülni kicsit a magányban, olyan régen voltam már igazán egyedül, csak én és a gondolataim. Persze örülök is neki, hogy mostanában nem kellett egyedül töltenem az unalmas perceimet, de most mégis jól esne. Legalább is most így gondolom.

Hosszú, kimért léptekkel haladok, s közben temérdek gondolat kavarog a fejemben. Az elmúlt napok eseménydúsak voltak. Tele furcsa megmagyarázhatatlannak tűnő eseményekkel. Érdekes, hogy még mindig mennyire el tudok veszni a részletekben és apróságoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Egy levél Franciaországból? Mi sem természetesebb, hogy a tűzön landolt, de az, hogy miközben elégett fájdalmas jajveszékelést véltem felfedezni, nos az már igazán meglepett. Elmerengve érkezek meg az ablakfülkékhez, ahol nem kis meglepődöttségemre már üldögél valaki. Ráadásul egy lány az.

~ Ennyit a magányról. ~

A szám kaján mosolyra húzódik, s ezzel együtt a korábbi gondolatok el is szállnak a fejemből. Lassan, szinte lábujjhegyen lépdelek közelebb a lányhoz, végig mérem, majd ha nem vett észre és akkor is ha igen mellé guggolok és határozott hangon ekként szólok hozzá.

- Kegyed az én helyemen ül. Olybá tűnik, hogy elkövette azt az otrombaságot, hogy ráadásul engedélykérés nélkül. – A hangomban erősen kivehető a pökhendiség. Aztán hamar szelídebbre váltok. – Viszont felajánlom, hogy megosztom önnel a helyemet, szóval, ha összébb húzza magát, nos akkor még akár lehet az ön kellemes beszélgetőpartnere is. –

Direkt magázódok, arra alapozva, hogy ha eddig nem akadtak ki, akkor ettől talán kellően nekem esik. Teszem ezt azzal a magam előtt nem titkolt szándékkal, hogy a veszekedés hevében még egy csókot is elcsenhetek magamnak.

~ Meg kell, hogy mondjam nem is volna ellenemre. ~
Ezen gondolatok nyomán az arcomon a mosoly még szélesebbre, pimaszabbra húzódik.

[[ Philippe Betranche ]]

[ Philippe Betranche ]


Bosszús fintor suhan át az ajkaimon, ahogy erőteljes lépteket hallok közeledni.
Pont azért jöttem ide, hogy ne zavarjon senki, erre naná, hogy muszáj valakinek erre tévednie. Nagyon ajánlom, hogy Ryan legyen az, különben az első adandó alkalommal lenyúzom róla a maradék bőrét is.
Veszek egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Nem akarom kinyitni a szemem. Bárki is jár az ablakfülkék felé ha másból nem legalább ennyiből értenie kell, hogy nem akarok magamnak társaságot.
Direkt helyezkedtem el a legszélsőben, ha mindenáron itt akar lenni, van még szám szerint kettő, amiből válogathat.
De nem.
Még mindig nem nyitom ki a szemeim, amikor nyájas, ám annál pimaszabb hangnemben közlik, hogy rosszkor vagyok rossz helyen, de ha odébb megyek, részesülhetek abban a kegyben, hogy az illetővel osztozhatok a kényelmes helyemen.
Na még csak az kéne!
Ez nem saját birtok, nincs idetáblázva, hogy ez a hely X. Y.-hoz tartozik. A roxforti vonaton is oda ülsz, ahol van helyed, nem feltétlenül oda, ahová te akarod, vagy előre elgondoltad. Nincs ráírva a jegyre, hogy erre, meg erre a helyre szól.
Na várjunk csak, tulajdonképp miért is agonizálok én ezen? Kit érdekel egyáltalán?
Újabb mély sóhaj hagyja el az ajkaim, számolom a másodperceket, hogy megpróbáljak valami igazán ütős választ megfogalmazni. Mindez persze lehetetlen, hiszen pont azért jöttem erre, hogy megnyugodjak, erre tessék. Valakinek mindig muszáj megjelennie, nehogy egy kicsit is jó legyen.
Fél szemmel pislogok fel, mint aki meg sem hallotta a nevetséges gyanúsítást. Egyelőre nem áll szándékomban más egyéb porcikám is megmozdítani. Ahogy a tekintetem halad a mellettem guggoló felé átgondolom az eredeti tervet. Amint megpillantom a mardekáros kinézetet, felvonom a szemöldököm. Ez most komoly?
− Na ne röhögtess. – vetem oda gúnyosan. Nem fogok magázódni. Nálam az a tisztelet jele, és az ilyen nagyarcú személyeknek nincs semmiféle tisztelet, amit meg kellene adnom.  – A Roxfort Expresszen is ilyen hisztit csapsz le, ha valaki ott ül ahol te szeretnél? – kérdezek vissza pár másodperccel később tökéletes nyugalommal.
Nincs miről magyarázkodnom. Belekezdhetnék az én voltam itt előbb: ennél fogva ez az én helyem – című melodrámába, de az olyan alacsony lenne hozzám képest. Vagy folytathatnám azzal, hogy ugyan mutassa már meg, hova van odaírva, hogy ez az ő becses tulajdona, de az megint csak azt mutatná, nem hagy hidegen a dolog.
Márpedig nekem eszem ágában sincs helyet szorítani, vagy odébb csúszni. Hogy ennek hang nélkül is nyomatékot adjak, még jobban elterpeszkedek a fülkében. Ha ide akar ülni, vagy le kell löknie, vagy hozzám kell nyúlnia, amit abban a szent pillanatban, amikor meg meri lépni… nos, garantálom: gyengélkedőn fog legközelebb az eszméletéhez térni. Arról nem is beszélve, hogy a pálcám még mindig az ujjaim között forog, finom szikrákat hullajtva. Egyetlen mozdulat csupán, és kétszer is meggondolja, hogy a jövőben hozzám merjen-e szólni.
− Nem lenne ellenedre? Azt meghiszem. – kuncogok fel aljas mosollyal, miközben újra lehunyom a pilláim. – Ha hozzám mersz nyúlni, egyenként töröm el az ujjaid, Nyuszifül. Van még két fülke ezen kívül. a válaszásod fakultatív, ha nem tetszik egyik sem, tudod merre van az elfele.
Próbálok emlékezni, ki lehet a hangember. Tudom, hogy láttam már a körletben is, de egyszerűen nem rémlik a neve. Azzal viszont tökéletesen tisztában vagyok, hogy nem velem egykorú, és nem is járhat felettem. Ha egykorúak lennénk, azért név szerint tudnám kicsoda, ha felettem járna, akkor meg Ryan rég említette volna.
Márpedig ha alattam jár, amit alapos gyanúra hajazok, rosszul nem tudok kijönni a helyzetből. Nagyon kevés olyan személyt ismerek a Roxfortban, aki venné a bátorságot, és ismerve a családi hátterem, meg merjen fenyegetni.
Innentől pedig jön az, amit én akarok.

[[Laetitia Morrison ]]

[Laetitia Morrison ]

A gitár és a hegedű lassan kezd bele kacér játékába, a hangszerek keltette dallamok olykor vadul egymásnak esnek. Szenvedélyesen összefonódnak, a mély öblösebb hangú gitár akár egy büszke és erőtől duzzadó férfi, akit a kecses, míves, kacér mégis dühös dallamokat játszó hegedű egy nő szeszélyével csal táncba.

A lány szavai nyomán arcomra szélesebb mosoly húzódik, majd lassan perdülök egyet a tengelyem körül, színpadiasan, hogy ezzel is bosszantsam a beszélgető partneremet, majd a tekintetemet mélyen az övébe fúrom. Nem keresek semmit a szemeiben, csupán kihívóan bámulom, érezze, hogy milyen tolakodó, milyen udvariatlan egy alak vagyok én. Egyet-kettőt szökkenek az egyik lábamról a másikra, s rögtön a lány mellett a falnál állok. Az ujjaimmal végigzongorázok a falon egészen beszélgető partnerem – mert már így kezelem őt – lábáig, ahol aztán megakad a mozdulatsor. Gyorsan elhúzom a kezem, majd egy hirtelen mozdulattal arrébb is lépek. Ismételten felé fordulok, s csak eztán szólalok meg.

- Milyen kis heves! – arcomon fölényes mosoly ül – Ezt a hevességet sokkal jobban is ki tudnánk használni, ha érted mire gondolok. A másik két fülke nem ilyen vonzó, hiszen azok üresek, ridegek, nem tölti meg őket a szenvedély, a vad, ösztönös vágy. Mert titkon azért biztosra veszem, hogy eljátszottál a gondolattal chéri, hogy jól meglennénk mi ketten. – Nem jár ilyesmi a fejemben, de ezt érzem kellően megbotránkoztatónak. – Csak, hogy pontosítsuk pulykatojás. – Váltok egészen más hangnemre. – Nem érdekel, hogy ki vagy, az sem, hogy honnan jöttél, hogy mekkora varázsló klán sarja vagy. Én nem az az ember vagyok, akit ez megrettent. Nem riadok meg a legmegátalkodottabb, legalattomosabb varázslóktól sem. Nincs mit veszítenem, így ha itt helyben megölnél, sem nagyon érdekelne, de hidd el nekem édes, hogy egy darabot elvennék én is az életedből… Szóval légy oly jó és hanyagold a fölényeskedő stílusodat és akár még jól meg is lehetünk –

A gitárszóló a végéhez ért, a súlyos hangok egy kissé elnyomták a hegedűt, nem engedték érvényesülni. A saját hangját hallatta, pávaként mutogatta színes tollait, amik a mély és határozott hangok. Végül mégis megadja a lehetőséget a válaszra.

A tekintetem tiszta, nem ül benne zavar, a gondolataim rendezettek, a heves, szinte fenyegető szavak, sem vagdalkozva, indulatosan hagyták el az ajkaimat. Hideg, kimért ritmusban rezzenéstelen arccal közlöm háztársammal - ó igen ezt is tudom – a mondanivalómat, majd sarkon fordulok háttal a lánynak és sétálgatni kezdek. A lépteim nyomán a talaj nagyot koppan, a komor, ijesztően kifejezéstelen arcomra pedig újra mosoly húzódik, széles szinte háborodott mosoly. Rossz emberrel kezdett a lány, hiszen lehetséges, hogy egy mimózalelkű hugrabug fia most sírva, fejvesztve menekülne, de nem egy magam fajta sokat látott róka. Lassan beletúrok a hajamba, majd ismét a sarkamon fordulok a nő felé. Azt akarom, hogy lássa, hogy tudja, hogy nem ijedtem meg, hogy a mosolyom megzavarja őt.
 
Nem tudom, hogy mit fog reagálni a lány, nem tudom, hogy támadni fog-e avagy hangvételt vált, én mégis tudom, hogy nekem félni valóm nincs. Az ő reakciója fogja meghatározni a kettőnk kis táncának a hegedű és a gitár játékának további irányát.

[[ Philippe Betranche]]

[ Philippe Betranche]

Enyhén elnyílt ajakkal nézi, ahogy a másik magyaráz neki, és minden sértés, amit a fejéhez vágott, ívesen pattan le róla, mintha valami különleges páncéllal óvná magát, amin senki, és semmi nem tud áthatolni.
Ez megőrült?
Szépen ívelt szemöldöke a finoman fésült frufru takarásába szökik, arcán a döbbenet jeleit fokozatosan váltják a méreg, majd a harag első hullámai. Mégis mit képzel ez magáról? Hogy Morrison olyan lány, aki ha hímneműt lát, azonnal olvadásnak indul, mint valami vastag jégréteg a nap első sugaraira? Mert akkor nagyon melléfogott.
− Fogalomzavarban szenvedsz. Ez nem hevesség. Ezt úgy hívják, düh, ami akkor keletkezik, amikor valakire haragszol valamiért. És képzeld, bármennyire furcsán hangzik, nem játszottam el a gondolattal, milyen jól meglennénk. – magyarázza szélesen mutogatva.
Nem is érti miért fecsérli rá a szabadidejét. Idejött pihenni, erre ahelyett, hogy átadná magát a semmittevésnek, leáll szópárbajozni olyannal, aki nyilvánvalóan nincs ép eszénél, vagy épp tényleg ennyire nem érdekli, minek milyen következményei lehetnek.
− Pedig jobban tennéd, ha érdekelne – emelkedik fel óvatosan, de csak annyira, hogy a kényelmes helyzete megmaradjon, és a fiú továbbra se tudjon anélkül közelebb jönni, hogy ne érjen hozzá. – Nem azért, mert dedó módra bárkihez is rohannék panaszkodni – rázza meg szép fejét, mielőtt még a fejére olvashatnák, hogy ugyanolyan gyáva kukac, mint a többi, akik amint valami rossz történik azonnal pennát, és baglyot ragadnak azonnali megtorlást követelve.
Nem. Neki ki sem kell nyitnia a száját.
– Nem mondták még, hogy a Roxfortban a falnak is füle van? Bármi olyat teszel, ami nekem nem tetszik, és a következő hetet a gyengélkedőn fogod tölteni. A stílusom pedig olyan, amilyen. Nem tetszik, nem kell hallgatni.
Fenyegetőzik? Talán? De azért, mert valaki leugatja, nem fog fülét farkát behúzva, nyikkanás nélkül eltűrni bármit is. Nem olyan fából faragták őt. Kamu duma, hogy nem retten meg senkitől. Tény, hogy vannak írott, és íratlan szabályok, de a Roxfort nem fog örökké vigyázni rá, és abban a pillanatban, hogy kiteszi a lábát a nagybetűs életbe…
Minden esetre azt már eldöntötte, hogy véletlenül biztosan szóba hozza majd ezt a kis intermezzot Raleigh előtt. Ha lesz egy kis szerencséje, pont ott lesz ez a mitugrász is, és ő karba font kézzel, kényelmesen eldőlve nézheti végig, amikor kérdőre vonják.
Fogalma sincs, kivel kezdett ki.
A pálca tovább pörög az ujjai között, egyre nagyobb szikrákat hullajtva, amelyek nagysága egyenes arányban nő a lány haragjával. Mégis mit képzel a másik, hogy majd megmondja mit csinál, és úgy lesz? Csak azért, mert ő fiú, Morrison pedig lány? Nem ugyanolyan súlycsoportot képez, mint a többi (tisztelet a kivételnek) féleszű liba a Roxfortban.
Ugyan már. Őt nem lehet csak úgy fenyegetni. Nincs mitől félnie.
− Tudod, ha nem lenne ekkora arcod, és nem úgy kezdted volna az indulót, hogy a helyeden ülök – hah, mintha ki lenne táblázva, kinek hol vannak „helyei” – Meggondoltam volna, mit teszek, vagy mondok – hunyja le újra a szemét, majd ásít egyet, hogy még jobban úgy tűnjön: neki aztán kötélből vannak az idegei.
Bár a másik kezdi alaposan próbára tenni azok milyenségét…