Műterem

Andromeda Bucksworth pennájából

A műterem neve igen csak beszédes. A művészetet gyakorolni kívánó diákok igen csak kedvelt pihenőhelye. Itt megtalálható minden, amire egy embernek szüksége lehet ahhoz, hogy fessen, rajzoljon, vagy épp szobrászkodjon, ha úgy tetszik. Elég tágas terem. A falakat pedig az idő során befedte a diákok által poénból rajzolgatott motívumok, vagy csak színpróbaképpen odahúzott vonalak. A terem egyik felében hatalmas szekrény kapott helyet, amiben minden eszköz megtalálható. Ecset, ceruza, véső (szobrászkodáshoz) festővásznak, festőállvány, rajztábla. Néhány szék is komfortosabbá tette a helyet, hogy azokra letelepedve kényelmesen lehessen rajzolni, de márványtömbök, és gipszöntvények is megtalálhatók. Igazi művészparadicsom ez a hely.

Kimberley

Ha annyi pénzem lenne, ahányszor én balhéba keveredtem… A többiek nem véletlenül tartottak tipikus, fafejű, vagy netán izomagyú kviddicsezőnek. Volt már részem verekedésben, kóboroltam már éjfél után a folyosókon, meg ki tudja hány helyen szegtem még meg az iskola házirendjét. A lényeg, hogy nem voltam sosem az a könnyű eset. De legalább volt mire fognom. Szüleim elváltak, a nagyapám, aki jóformán apám helyett apám volt, a szemem előtt halt meg, aztán anyám külföldre menekült a Halálfalók elől, itt hagyva egyetlen fiát… Sosem dolgoztam fel ezeket a megpróbáltatásokat.
Most is hasonló helyzetben voltam. Ismét rossz fát tettem a tűzre, habár ezúttal nem verekedtem senkivel sem. A bűnöm csupán annyi volt, hogy bánatomban, vagy éppen unalmamban rágyújtottam a második emeleti fiúvécében. Sportemberként igazán szégyelltem, hogy bagós voltam, de mint sok más, ez is a közelmúlt hatása volt. Azonban Fricsnek valahogy nem tetszett, hogy összefüstöltem a fényesre pucolt illemhelységét… Vagy is gondolom, hogy nem tetszett volna, merthogy csupán a macskájával találkoztam, de annyi is éppen elég volt ahhoz, hogy elmenjen a kedvem a dohányzástól. Legalább is pár percre…
Csúszva lefékeztem a folyosó végén, átható bagó szagot húzva magam mögött, melyben némileg még felfedezhető volt kedvenc parfümöm aromája is. Lihegve végigtrappoltam egy félkarú bohócot ábrázoló festmény előtt, majd megcéloztam a folyosó legvégén lévő ajtót. Életemben nem léptem még azon be, sejtésem sem volt hová lyukadok ki, csupán reménykedtem benne, hogy nem esek csöbörből vödörbe, és nem szaladok valami tanár kezébe.
Kattant a zár, én pedig sebtében beslisszoltam a nehéz faajtó, résnyire nyitott szárnya mögött. Nem is érdekelt hová jutottam, gyorsan előkaptam a pálcámat, rászegeztem az ajtóra és elmotyogtam egy „Disaudio-t”. Immár valamennyivel nagyobb biztonságban éreztem magamat, úgyhogy elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy megszemléljem, hová is jutottam.
Ahogy sejtettem, még életemben nem léptem át ennek a teremnek a küszöbét. Gondolom a művészlelkű diákoknak alakították át ilyenné a régi osztálytermet. Marha jó kis hely volt, főképp az összegányolt falak tetszettek. A legjobb a radiátorra pingált zebraminta volt, de felfedeztem a „mesterművek” között például egy férfi nemi szervet ábrázoló vázlatrajzot is, amit bizonyára egy hozzám hasonló műveltségi színvonalon álló diák készíthetett.
Annyira lenyűgözött a szoba hangulata, hogy észre sem vettem a sok festmény meg szobor között azt a magányos leányzót, aki mindaddig némán, kíváncsi tekintettel figyelt engem a terem sarkából. Amint eljutott a tudatomig, hogy nem vagyok egyedül, azonnal zavarba jöttem,és ha nem lett volna olyan vastag bőr azon a hatalmas arcomon, talán még el is pirultam volna. Így viszont csak egy apró mosolyt engedtem meg magamnak, majd háttal nekidőltem az ajtónak.
- Szia! Őőőőő… Nyugi, nem zavarok ám sokáig, csak egy kicsit meghúzom magamat itt, amíg Friccs felszívódik.
Fogalmam sem volt róla, hogy ki az a csaj, mondhatni életemben nem láttam még. Vagy csupán szimplán nem érdekelt a jelenléte? Nem is tudom, elképzelhető, amekkora mellénnyel jártam a folyosókat. Csupán az arra érdemes, szűk elit számára voltam a kedves, megbízható Samuel Goldhawk. A többieknek meg maradtam a nagyképű majom. De hát kit érdekelnek ők?
- Amúgy a nevem Sam. Griffendél, hatodév. És te?

Samuel

Én, mint művészlélek? Nem éppen igaz az állítás, mondhatni túlzás. Jogosan merülhet fel benned a kérdés, miszerint akkor mégis mi a fenét keresek én egy Műteremben? Elmondanám neked, hogy talán nincs is békésebb hely ennél a kastély falain belül. Sohasem voltam társasági lény, ha tehettem, kerültem a nagyobb csapatokat, klikkeket, mielőtt még véletlenül magukba szippantanának. Nincsen bizalmasom, és senkire sem tudnám ráakasztani azt a jelzőt, hogy na, ő a legjobb barátom. Mindezek ellenére tökéletesen jól megvagyok, nem érzem magam magányosak, vagy szociálisan kirekesztettnek, én akartam így. Ha csak tehetem, elsétálok ide, leülök egy székre, és hagyom, hogy magától megteljen az előttem álló rajzlap. Nem vázákat rajzolok, és még csak nem is gyümölcsös tálakat festek, egyszerűen érzéseket, impressziókat, élményeket. Külső szemlélő számára semmi értelem nem lehet az én kis műveimben, de nem is az a célom, hogy gyönyörködtessek, sokkal inkább az időt akarom elütni ezzel a tevékenységgel. Van, hogy egyáltalán nem rajzolok semmit, csak ülök ezen a széken, és nézek magam elé. Persze nem csak bambulok, az agyam folyamatosan zakatol valamin. Anyán, az apámnak csúfolt férgen, a jövőmön. Még röpke két év, és elhagyhatom a „családi fészket”. Ugyan ötletem sincs, mit fogok kezdeni magammal pénz és bármiféle ingóság nélkül, de ennél bármi jobb lehet.
A legjobb esetben egyedül szoktam itt lenni, de van, hogy valaki más is betér. Olyankor többnyire őt nézem, vagy azt, amit csinál, ettől a legtöbb fülig pirul, és kirohan, miután hebeg egy viszlátot. Remélem soha nem fog a tanárok fülébe jutni, hogy igyekszem kisajátítani a helységet, már amennyire ez lehetséges, különben kereshetek egy új menedéket, amihez egyáltalán nincs kedvem. Ha tehetném, az órákról is ide szöknék, de ezt sajnos nem engedhetem meg magamnak ezekben az időkben. Nem mintha annyira érdekelne a büntetés, nem vagyok én az a tipikus hollóhátas, sosem értettem, mi alapján kerültem ide. Nem vagyok egy tanulós fajta, a tudásom többnyire abból áll, amit az órákon megjegyeztem. Nem mintha érdekelne, milyen színű sál lóg a nyakamban, ez is tökéletesen szuperál.
Ezúttal nem sok időm jutott arra, hogy elmerüljek a gondolataimban, ahogy látom, meg is érkezett az első művészlélek. Vagy legalábbis azt hittem, hogy az, egészen addig, ameddig meg nem szólalt. Ezúttal Samuel Goldhawk a bámészkodó, annyira látszik a megilletődöttség az arcán, hogy az majdnem megmosolyogtat. Nyilván ötlete nincs arról, ki a fene is vagyok én, ezt nevezik lépéselőnynek. Mindig örültem, ha hozzá hasonló emberekkel futhattam össze, hiszen ők képviselték mindazt, ami sohasem akartam lenni: fennhéjázó, népszerű, közkedvelt.
- Remélem nem hozod a nyakamra az öreget … - mormogom az orrom alatt, alig hallhatóan, és mivel a terem másik felében ácsorog, szinte menekülésre készen, nem vagyok benne biztos, hogy értett is valamit belőle a hangfoszlányokon kívül. Nekidől az ajtónak, akár előnyösnek is mondhatnánk ezt a pózt, a harmadikos lányok bizonyára csillogó szemekkel bámulnának rá. Mekkora mázli, hogy én már hatodikos vagyok …
-Tisztában vagyok vele, Samuel, évfolyamtársak vagyunk.
Válaszolok kissé cinikusan, bár magam is meglepődöm, miért is zavar, hogy ötlete nincs, ki a fene is vagyok én. Még ha valamivel figyelmesebb diák is lenne, akkor sem biztos, hogy tudná, honnan szalajtottak, én intéztem így, nem igaz? Nem probléma, úgyis kitart még körülbelül három percig, aztán mintha sohasem beszéltünk volna. Mi sem lehet griffendélesebb annál, hogy bátran bemutatkozik, megkockáztatva azt, hogy esetleg tudnunk kellene egymás nevét. Én sohasem voltam ennyire merész, a bátorságot botorságnak ítélem meg, ebben az esetben is. Ha nem mutatkozik be, hanem egyszerűen leül valahova, és csendesen ül, bizonyára felkeltette volna az érdeklődésem. Így csak a kissé passzív agresszív Kimberleyt kapta meg, nem hiszem, hogy elbírna vele, adok még neki 2 percet, és soha többé nem is fogunk beszélni.
- Ebben az esetben feleslegesnek érzem, hogy bemutatkozzak. Friccs nyilván már nemlétező nyomokat követ, akár el is mehetsz.
Keltett is bennem valaha rossz érzéseket, ha modortalanul viselkedtem? Eleinte. A legtöbb esetben mindig találok rá okot, még ha mondvacsinált is. Nem akarok megbarátkozni az érzésekkel, ez valamiféle védekezési mechanizmus a részemről. Mindenki jobban jár, ha elkerül, én is elkerülök mindenkit. Kivéve, ha be vagyunk zárva egy terembe...

Kimberley

Fogalmam sem volt róla miféle gondolatok játszódnak le a lány fejében, elvégre nem voltam legilimentor. Csupán az arckifejezéséből sejtettem, hogy nem tartozik azok közé a lányok közé, akik csillogó szemmel lesték minden dobott pontomat a pályán. De nem volt ám mindig így. Állítom, ha nem dobáltam volna zsákszámra a gólokat, csupán egy-két közeli barátom ismert volna. Mondhatni a kviddicsen kívül nem is értettem semmihez. Egy szimpla, szürke srác lettem volna. Valószínűleg az alsóbb éves lányok sem leselkedtek volna utánam a folyosókon. Bizonyára nem érdekelte volna őket annyira, hogy éppen hogy is áll a hajam, vagy hogy milyen kis szakállat növesztettem éppen. De szerencsémre megáldottak ezzel a tehetséggel, és amióta elnyertem Aingingein bajnoki címet, mintha a hírnevem felfelé ívelt volna. Én pedig élveztem ezt, szerettem középpontban lenni, reflektorfényben tündökölni. Más úgy sem adatott, és még mindig jobb volt ez, minthogy magamba zárkózva sötét gondolataimmal, ücsörögjek egy lehasznált műteremben és a saját kis elcseszett életemmel foglalkozzak. Tudjátok, abban a pillanatban, ahogy átlendítettem seprűmön a lábamat, mintha minden megszűnt volna körülöttem. Onnantól kezdve, hogy elrugaszkodtam a szilárd talajtól, már nem érdekelt az anyám, hogy éppen merre jár, sem az apám, hogy éppen milyen nőt visz haza, és elfelejtettem a nagyapámat is. Pedig szegény öreg tehet róla, hogy ilyen lettem…

- Remélem nem hozod a nyakamra az öreget…
Ami azt illeti… Kikukucskáltam a kulcslyukon, de a vén, sánta sehol sem volt. Szuper, éppenséggel le is léphettem volna az idegen csaj mellől, de valamiért túlzottan megfogott ez a szoba. A béke szigete…
Az illedelem diktálta, hogy bemutatkozzak, nem pedig a bátorság, vagy a vakmerőség. No persze, sok mindent bele lehet beszélni ebbe a griffendéles erények témába… Szerintem amúgy sem a bátorságom miatt kerültem a házba. Egyszerűen csak az maradt. A Hollóháthoz nem voltam elég okos, a Mardekárt gyűlöltem már az előtt, hogy ismertem volna onnan bárkit is, a Hugrabugba pedig azért nem osztottak volna, mert annyira nem voltam barátságos teremtés soha, gyakori előítéleteim miatt szokásommá vált jó előre eldönteni, kivel milyen stílusban fogok bánni.
-Tisztában vagyok vele, Samuel, évfolyamtársak vagyunk.
Túlságosan is szórakozott állapotomban voltam ahhoz, hogy megértsem a lányt. Ködös szófoszlányok jutottak csupán el az agyamig, de azok is, mintha valami fal mögül szóltak volna. Túlságosan is lekötötte a figyelmemet, a folyosón beforduló Frics alakja. Feszülten álltam az ajtó túloldalán, jobb szemem jóformán beleszorult a kulcslyukba.
- Aha, az jó…
Kérlek, fordulj vissza! Kérlek! Kérlek! Kérlek szépen!
- …akár el is mehetsz.
- Nem, még egy kicsit maradnék. Tök jó itt...
Továbbra sem érdekelt a lány csacsogása. Szívem szinte a torkomban dobogott. Ha megtalál és megérzi rajtam a cigaretta füstöt, egyből visz az igazgatóiba.
De hát csak a macskája látott téged!
Nem érdekes, tudja! Az a macska elmondta neki, nem tudom hogyan, de biztos voltam benne.
Azonban mielőtt szívinfarktust kaptam volna, a gondnok eltűnt egy falikárpit mögött. Hatalmas kő esett le a szívemről. Kihámoztam a szemgolyómat a kulcslyukból, majd a lány felé fordultam. Igyekeztem összeszedni mindent, amit az elmúlt két percben mondott. És ha már ott tartottam, agyam egy távoli zugából előkapartam a csajszi nevét is.
- Hú várj… te vaaaagy… őőő… Kimberley? Ugye? Hollóhát!
Kicsit cikinek éreztem, hogy nem emlékeztem a nevére, és sajna sportcsoki sem volt nálam, hogy felpörgessem az agyamat szimbolizáló flippergépet. Akár el is mehettem volna szégyenemben, de túlságosan megfogott a szoba varázsa. Úgy döntöttem húzom még egy kis ideig Kimberley idegeit, és maradok. Amúgy is szerettem azokat a lányokat, akik nehezen adták magukat. Frissítő felüdülés volt a sok kiscsajhoz képest.

Samuel

Talán idegesítettek az önmagukat istenítő emberek. Talán rosszul voltam a nagyképű, gőgös griffendélesektől. De soha, semmi sem idegesített annál jobban, mint amikor nem figyeltek rám. Az egy dolog, ha valaki lekezelően viselkedik veled, na de teljesen levegőnek nézni valakit? Abszolút pofátlanság! Engem igazán nehéz kihozni a sodromból, de neki sikerült röpke két perc alatt. És még azt hittem, ő fog elmenni duzzogva! Nem szeretem, ha valaki vagy valami keresztülhúzza a számításaim, na meg azt sem, ha nem úgy reagálnak, ahogy én azt a fejemben kigondoltam. Mindig szerettem nyomon követni a dolgokat, illetve az ellenőrzésem alatt tartani, és ha csak egyszer is kicsúszott a gyeplő a kezeim közül, felment az agyvizem. Szerencsére eléggé az ura vagyok az arckifejezésemnek, nem is igen mozdulok, nehogy árulkodó jele legyen a jelenlegi kedélyállapotomnak. Nem elég, hogy nem sértődik meg a szavaimon, ez egy dolog, na de az, hogy még hátat is fordít nekem! Mi olyan érdekes azon a kulcslyukon, kérem szépen? Bizonyára a torkában dobog a szíve Friccstől, aki elől idemenekült… Mégsem annyira bátor, mint amennyire gondoltam? Engem nem érdekelne, ha rajtakapnának valamin… Rajtakapni? Hohó, még csak nem is tudom, hogy mit tett! Ha bajba kever engem is, nem lesz egy vidám büntetőmunka, arról majd én kezeskedem.
-Mégis mi a fenét művelsz?! – csattanok fel, amint felém néz, bár egészen nyugodt lett hirtelen az arckifejezése, mint akinek egy hatalmas kő esett le a szívéről. Áhá, szóval megmenekült a kis simlis … Nem tudom miért, valamiért boldoggá tett a tudat, hogy nem fogják a szemem láttára elhurcolni, senki se kérdezze, ennek mi az oka, sokszor még magamnak megmagyarázni a saját gondolataimat. Arra viszont kíváncsi lennék, mit csinálhatott, ami miatt ekkora bajba keveredhetett volna. Megagyalt egy elsőst, vagy a gondnok macskájával cicázott?
-Nem mintha annyira érdekelne … De mi a francot műveltél?
Heves reakció, még én magam is meglepődök, ez a terem varázslatos dolgokat tud kihozni az emberből. Mert hát ez a terem hatása, kétség nem fér hozzá, az tuti, hogy nem egy idegen fiú váltotta ki belőlem azzal, hogy hátat fordított nekem, és még csak arra sem figyelt, amit beszélek. Hah, nem így kellett volna reagálnia, egyáltalán nem így!
-Nocsak, valaki megtanulta használni az agyát? Ha még nem mondták volna, pont ezért van.
Egy kis csipkelődés még simán belefér, hátha végre kijön a sodrából, és megmutatkoznak a talán csak szerintem létező indulatkezelési problémái. Egyébként valahol jól esik, hogy eszébe jutott a nevem, de megint csak nem tudom, hogy miért. Talán legyezi egy kicsit a hiúságom, mert hogy abból azért nem szűkölködöm, nem akarok álszent lenni, ezt bevallom.Viszont azt továbbra sem értem, hogyha a jelek szerint eltűnt Friccs, akkor miért nem fordul szépen meg, ahogy az előbb is tette, és hagy meg engem békés magányomban ücsörögni tovább. Azt azért megnézném, hogy leül egy kőtömb elé, és kifarag valamit. Persze hamarabb adná fel önként magát, mintsem valami intellektuális dolgot kelljen csinálnia, ebben sem kételkedem.
Figyelem még egy darabig, gondolom nem fog idehúzni egy széket mellém és leülni, lassan át kell tennem a kiszámíthatatlan kategóriába a fejemben lévő kis rendszerben. Eddig egyébként a buta tök halmazban szerepelt a neve, de úgy néz ki, a végén még kinövi magát onnan. Nem szeretem, ha valaki megcáfolja az előítéleteimet, akkor nő a szememben bizonyos szinten, elkezdem érdekesnek találni, és kész, vége. Ha valakit, őt pláne nem szeretném érdekesnek találni, de nem tudom, mit mondhatnék még, amivel ráveszem, hogy menjen el. Talán egyszerűen ne szólaljak meg? Áh, esélytelen, ha megszólal, úgysem bírom ki, hogy ne válaszoljak. Akkor menjek el én? Na, az meg egyenlő a feladással, megadással, ezeket én sohasem tenném, pláne nem vele szemben, még mit nem … A legegyszerűbb lesz kivárni a dolgokat, ha már így kezd elgondolkodtató lenni a helyzet, többet úgysem tehetek, nem igaz?

Kimberley

Fordított pszichológia. Ennyi az egész. Az emberek valami földöntúli erőtől vezényelve, mindig is ahhoz vonzódtak, amit nem kaphattak meg. Csábít bennünket az ismeretlen. Pedig gyakran előfordult már az, hogy hosszú ideig epekedtünk valami után, aztán mikor az ölünkbe hullott az áhított dolog, hirtelen már nem is kellett nekünk.
Ilyesmit érezhetett Kimberley is. Egészen addig közömbös volt felém, míg – mondhatni kedvesen – beléptem a terembe, viszont mikor hátat fordítottam neki, már igenis elvárta volna, hogy közeledjek. Vagy legalább is, hogy ne nézzem levegőnek. Igen, ez pont olyan, mint amikor a kisgyerekeknek éppen az a játék kell, amivel a másik játszik. Egy ideig nem is érdekli őket, de aztán, amikor elérhetetlenné válik a dolog – azaz a másik gyermek játszani nem kezd vele – már hirtelen pont arra van szükség.
Na, én pont ezért nem foglalkoztam azokkal az agyatlan szurkolólányokkal, akik nyálukat csorgatva jöttek ki a meccseinkre, vagy akik felajánlották a folyosón, hogy viszik a táskámat. Voltak olyanok, akik könyörögtek érte, hogy megérinthessék a seprűm nyelét (ne tessék mögöttes tartalomra gondolni!) Még is milyen lányok azok, akik így tepernek egy fiú után? Lehetek bármennyire sikeres, és lehet bármily szép az a lány, számomra lényegtelenné válik attól a pillanattól fogva, hogy kútba dobja minden méltóságát. Ostoba, haszonhajhász libák…
Na de Kimberley. Őszinte csodálatom neki, amiért a szemembe meri mondani az igazat. Igen, ezt már szeretem. Na nem azt, hogy kinéznek egy teremből, hanem hogy nem kezelnek másképpen. Lehet pont azért váltam ilyen tökkelütötté, mert mindig is úgy kezeltek, mint valami nagy gyereket, akit folyton dicsérni, dédelgetni kell.
- Őőőő…
Nem voltam biztos benne, hogy el kellene dicsekednem a WC-ben történt dolgokról. Ha kiderülne, hogy Samuel Goldhawk unalmában a fiúvécében bagózik… Lehet még a csapatkapitány is megróna érte. Nem is akartam még nagyobb támadófelületet adni a lánynak, szóval a hallgatás mellett döntöttem.
- Nem érdekes.
Nem is vettem fel a sértegetést. Hozzászoktam már a pályán, hogy az ellenfél szurkolói cukkolnak. Ott sem szólok vissza, csupán dobok két gólt és egyből elmegy a kedvük tőle. Miért is lenne ez másképp a való életben? Had gondoljanak és mondjanak rólad, amit akarnak. Egyedül akkor durran el az agyam, ha a szeretteimről, a barátaimról mondanak rosszakat. Azt nem tűröm.
 
Ugyan nem tudtam róla, miféle osztályok szerint vannak csoportosítva Kimberley fejében az emberek, és még csak nem is sejtettem, hogy én hol helyezkedek el azokon belül, még is mintha rátapintottam volna a lényegre. Kiszámíthatatlanságomat fémjelezte a következő tettem, ahogy lehuppantam a kiscsaj mellé, és közelebb húztam magamhoz egy szabad festőállványt, melyen hófehér, szűz vászon állt.
- Amúgy gyakran jársz ide? Tök jó kis hely, nem is értem miért nem hallottam még róla. Egészen… megnyugtató. Szinte érzi az ember a terem vibrálását.
Egyelőre nem tudtam mit is érzek valójában, de tény, hogy nagyon kellemesnek találtam. Ecsetet és festéket vettem magamhoz, majd vigyorogva Kimberley felé fordultam.
- Akarsz egy mesteri portrét magadról?
Tréfának nem volt azért rossz, na…

 

Samuel

Folyton azt teszi, amit nem akarok, hogy tegyem, ezt már akár tényként is kezelhetjük. Szóval az ellenkezőjét kell akarnom, mint amit kívánok, és akkor minden teljesen rendben lesz? Próbáljuk csak meg! Ne, ne menj sehová, ülj le szépen, kezdj el nekem csacsogni, hány rajongói levelet kaptál ebben a hónapban, aztán pedig írd alá az én vásznamat is, úgy mellékesen. Na, működik? Valahogy nem úgy tűnik … Mintha közelebb lenne, nem itt állt még az előbb, nem igaz? Vagy csak én képzelődöm? A megfigyelések a háttérbe szorulnak, ha nagyon elkezdek agyalni valamin, így könnyen megtörténhet, hogy elvesztem a fonalat. Nem venném jó néven, ha egyszercsak itt teremne mellettem, én meg csak akkor venném észre, amikor már a lélegzetvételét is hallom, világ életemben utáltam a meglepetéseket. Az élet már csak ilyen furcsa humorérzékkel rendelkezik. Ő bemenekül ide, azt remélve, hogy teljesen egyedül lesz, én szintén ezért kötöttem ki itt. Végül pedig itt állunk – jobban mondva én már ülök – és egyikünk sem kapta meg azt, amire eredetileg vágyott. Nem hiszek a Sorsban, abban csak azok hisznek, akik nem mernek cselekedni, valami felettes erőtől várják a megváltást. Én sem vagyok cselekvő típus, de nem is várok a csodára. Talán titkon, de nem jött még el az a pillanat, hogy ilyen vallomásokat tegyek magamnak, pláne nem, mikor közönségem is van. Ha valamikor, hát most erősnek kell mutatkoznom, szilárdnak, a véleményem pedig megdönthetetlennek.
Nem tudom, miért ignorálja a válaszadást, nyilván nem akar eldicsekedni a büntetést érdemlő tettével, én sem tenném fordított helyzetben. Ettől függetlenül még mindig érdekel, mi lehet az a nagy vétek, ami elől menekülni kell, bizonyára nem valami piti dologról van szó. Nem szeretem a nyitva maradt kérdéseket, amikre nem kaptam választ, addig úgysem nyugszom, amíg meg nem tudom, mi elől menekült ide. Mert azt már tudjuk, ki elől, de ez csak az okozat.
Amíg ezen kattogtam, és megint nem lyukadtam ki sehova, bekövetkezett, amit el szerettem volna kerülni. Észrevétlenül termett itt mellettem, mondhatni túl közel került hozzám, természetesen csak gyakorlatban, nem érzelmi téren, ahhoz nyilván több kell, mint pár lassan szórakoztatóan és elgondolkodtatóan meglepő húzás. Abban még találtam is volna logikát, ha csak szimplán leül, hisz nyilván a célja az, hogy az agyamra menjen. De amikor egy üres vásznat is maga elé húz, kikerekedett szemekkel fordulok felé. Mi a büdös fene?
- Nemsoká valami mást is érezni fogsz a terem vibrálásán kívül, ha még egyszer rám hozod a frászt! – hadarom a kétségbeeséstől elvékonyult hangon. Most ez komoly, vagy álmodom?
Mesteri portré? Ez minden bizonnyal egy elég furcsa álom, amiből szeretnék végre felébredni, mert kezd egyre abszurdabb lenni minden eltelt másodperccel.
-Csípj meg!- – adom ki az utasítást átszellemülten, amikor megragadja az ecsetet. Most komolyan le fog engem festeni? Ha nem tud jól, akkor belőlem igazán ne csináljon bolondot. Az ellenkező eset meg leginkább zavarba ejtő lenne, de egyelőre azt el is vetem, nem nézem ki belőle a művész vénát, ekkora mancsokkal nem lehet szépet festeni, az gyakorlatilag képtelenség. Ezek a tenyerek itt a seprűhöz szoktak, most pedig olyan magabiztosan ragadják meg az aprócska fadarabot, mintha világ életében ezt csinálta volna gazdájuk.
- Figyelj, roppant humoros lenne megfesteni engem egy pálcikaembernek, de most ugye … csak szórakozol, nyugtass meg!

Kimberley

Oké, egy idióta vagyok. Na de még is, milyen lenne ez a francos élet, ha nem lennének benne hozzám hasonló, bazári majmok? Az ilyen tökkelütött bohócok igen is kellenek a népnek. Valakinek mosolyt csalok az arcára, valakit pedig szimplán csak az őrületbe kergetek. Kimberley-t például örömmel hozom ki a béketűréséből, hiszen csodálatos látvány lehet, ahogy egy kupac zselévé átkoz, mint ahogy arra fel is hívta a figyelmem.
Nem foglalkoztam vele, mondjon amit csak akar. Sorra döntögettem meg benne a rólam alkotott képeket, igen nagy örömmel. A „Csípj meg!”-re sem reagáltam, azért odáig nem mentem el, hogy testileg is érintkezzek vele, helyette csak nevettem egyet, hiszen igen szórakoztató volt ez az egész.
 Az ecsettel szépen bemértem a morcos Kimberley-t, majd egy kaján vigyorral végighúztam ecsetem végét a vásznon. Azonban a mozdulat ellenére nem csupán egy sötét paca jelent meg rajta. Hála a másik kezemben tartott varázspálcának – amit Kimberley nem láthatott – a festékcseppek előbb patak módjára végigcsorogtak a hófehér ürességen, majd alakzatba formálódva egy női arc körvonalát formázták meg. Na jó, Bűbájtanból egész jó voltam, és talán okosabb voltam jobban is rajzoltam, mint egy ötödikes…
Azért a festmény nem volt tökéletesnek mondható, de a pálcikaembereknél még is csak jobb volt. Folytattam hát a munkát a megszokott módszerrel: festéket felvisz, pálcával eloszlat. Az eredmény egy meglehetősen képregényszerű, semmi térhatású emberi sziluett volt. Ekkor azonban félbeszakított a modellem…
- Figyelj, roppant humoros lenne megfesteni engem egy pálcikaembernek, de most ugye … csak szórakozol, nyugtass meg!
Szélesen elvigyorodtam. Nem, ez cseppet sem volt játék. Az igazat megvallva, szerettem volna, ha Kimberley nem úgy tekint rám, mint az iskola többi diákja. Hogy miért, nos azt nem igazán tudom… Talán csak vonzódtam az efféle pukkancsokhoz, vagy ez is a fordított pszichológia, vagy csupán éppen ilyen napom volt… Franc se tudja, de a lényeg az, hogy nem akartam, hogy ő is idióta kviddicssztárként ismerjen meg. Még akkor sem, ha valóban az is voltam.
- Jaj már, bízz bennem! Olyan képet festek rólad,hogy kirakhatod a szobád falára is.
Ez a túlzott önbizalom…
Roppant nehéz volt a hatalmas kezeimmel valami művészit alkotni, hiszen nem igazán szoktak hozzá az efféle munkához. Leginkább a kvaff elkapásában és minél messzebbre hajításában jeleskedtek, de ahogy azt a fenti ábra is mutatja, olykor, ha nagyon megerőltették magukat, egész szép dolgokat is képesek voltak produkálni. Mondjuk azért megélni nem tudtam volna belőle, de egy középiskolai rajz-házinak megfelelt volna.
- Csak dőlj hátra, és képzeld azt, hogy itt sem vagyok. Ne is foglalkozz velem!
Persze ez rohadt nehéz volt úgy, hogy közben folyamatosan járt a szám. Lehet tolakodó voltam, meg egy kicsit erőszakos is, de mindezt azért, mert Kimberley nem fogta fel poénként az egészet. Mindaddig, míg láttam rajta, hogy bosszantja a dolog, folytattam. Hogy is unhattam volna rá, ha ilyen szórakoztató volt?
- Amúgy ne haragudj, hogy nem ismertelek fel az előbb… Túlságosan lekötött az a vén, macskabolond. Hé-hé! Azt mondtam dőlj hátra, de ne mozogj!
Már kész volt a két füle és az egyik szeme, most pedig variálhattam át az egészet, mert Kimberley belemozdult. Tettetett bosszúsággal állítgattam a lányt, miképp is üljön.
- Ha megengeded… Fordulj kicsit balra,és az álladat hajtsd kicsit feljebb!
Nem fűztem nagy reményeket hozzá, de jól esett úgy tenni, mintha csinálnék is valamit, vagy mintha értenék hozzá. Mindenesetre vészesen ketyegett a bomba, és fogalmam sem volt róla mikor robban fel végre. Biztos voltam benne, hogy ma még megkapom a magamét a lánytól.

Samuel

Eddig a pillanatig egészen abban a tudatban éltem, hogy én egy roppant nyugodt és kiegyensúlyozott ember vagyok. Ennek ellenére kezdem úgy érezni, hogy a passzív-agresszív énem kezd a felszínre törni, bármennyire is akarok gátat szabni az érzelmi kitöréseknek. Nem tudom, mégis hogyan csinálja, azt meg végképp nem, miért, de az eredmény a lényeg, nem igaz? Az, hogy itt ül mellettem, festeget, én pedig mégis mit tudok tenni ellene? Felkelek, és elsétálok? Eszem ágában nincsen itthagyni a békés helyet, ahol megjegyzem, én voltam először, ha ez a célja, akkor arról igen gyorsan le is tehet, nem adom meg magam. Mi lenne, ha ő fogná magát, és sétálna el? Nem tartunk ott egyelőre, hogy sajnálnám, az első percekben biztosan nem. Viszont ha továbbra is ilyen kitartóan megy az agyamra és kényszerít ki belőlem furábbnál furább dolgokat, talán legközelebb furcsa lesz egyedül besétálni ide. Na de ne szaladjunk ennyire előre! A vászonra nem merek nézni, félek, ha meglátnám a viccesnek szánt karikatúrát, elmenne az a maradék életkedvem is. Az arca ezzel ellentétben mondhatni diadalmas, ha én valami pocsékat festenék, nyilván hamarabb szégyellném magam, mint hogy örüljek. Talán teljesen rosszul ítéltem meg az első pillanatban? Lehet, hogy egy igazi művészpalánta? Na, ezt még magammal sem tudom elhitetni … Akkor miért örül annyira a maga előtt látott eredménynek? Nem akarok kíváncsinak tűnni – noha az vagyok -, ahogyan azt sem, hogy tudja, a legapróbb érdeklődést is mutatom felé. Tökéletesen érdektelennek kell tűnnöm, akkor talán még azt is elfelejti, hogy valaha találkoztunk. A nevem ugyan tudja, de az nem jelent semmit.
- Vannak kétségeim … Azt ugye tudod, hogyha valami förmedvény lesz, széttépem?
Minden bizonnyal megsemmisíteném a rólam készült alkotást, ha nem fedezném fel a hasonlóság leghalványabb jelét sem. Talán puszta kézzel, talán a pálcámmal, ebben az esetben is az eredmény számít, mint azt mondottam volt. Látszólag cseppet sem zavartatja magát, annyira vidám, cseverésző hangnemet ütött meg, mintha mindig is baráti viszont ápoltunk volna. Nyilván nem ismer, akkor nem lenne ennyire magabiztos. Nem baj, abból még lehet faragni.
- Nem lehetne inkább, hogy nem csak képzelnem kell, hanem ténylegesen eltűnsz? Csak kérdezem. – forgatom a szemeim láthatóan frusztráltan, amivel igyekszem leplezni a hirtelen keletkezett zavarom. Nem vagyok modell, és ugyan ő sem művész, de ha valaki így bámul, az érthetően zavarba hoz, nő vagyok, nem egy jégszobor, még ha sokszor utóbbi is tűnik a legvalószínűbbnek. Remélem lassan véget vet ennek a kis idegesítsük fel Kimberleyt játékának, különben tényleg tennem kell valamit, vagy puhának tűnök! Nem hiheti azt, hogy ilyen hirtelen fordult a kocka, nem!
- Nem haragszom, nem vártam tőled mást. Ellenben hajlandó leszek elnézni, ha végre elmondod, miért menekültél azelől a macskabolond elől, ahogyan te fogalmaztál.
Igyekszem én is valamivel barátságosabb hangnemet megütni, ha azt akarom, hogy a bizalmába avasson, nem morgolódhatom egyfolytában, noha megérdemelné, valljuk be! Sokadjára tapos az önbizalmamba percek alatt, így azt hiszem jogos a hozzáállásom, nem?
- Nem, nem engedem! Nem vagyok hajlandó fordulni sehova, érted, Samuel?! Nem va-gyok a mo-dell-ed!
A végét érthetően szótagolom, a lehető legszebben artikulálok is hozzá, hogy eljusson a tudatáig. Tudom, a jó arcszerkezethez nem társítanak észt, de nincsen csiszolhatatlan gyémánt, engem mindig erre tanítottak a szüleim. Hogy őt mire tanították, arra nincs értelmesebb ötletem, de bizonyára nem festeni. Nem tudom, miért jó neki az, ha engem bosszanthat, nem lehetek valami szórakoztató látvány és társaság ilyen helyzetekben, na meg amúgy sem. Nem hinném, hogy pont egy Samuel félének fogok megnyílni, ennyire pozitív csalódást úgy vélem, képtelen lenne okozni. A meglepetéseket amúgy sem szeretem, maradj csak ennyire érzéketlen pojáca, és nem áll fenn a veszélye annak, hogy életemben először valakivel azonosulni tudok a legkisebb mértékben is.

Kimberley

Szívem szerint kinevettem volna Kimberley-t. Olyan szórakoztató volt nézni ahogy bizonytalanul pislogott felém, közben pedig rendesen össze is volt zavarodva. Elvégre folyamatosan döntögettem meg a rólam alkotott teóriáit, és már azt sem tudta miképp is viszonyuljon hozzám. Az már egyértelmű lehetett számára, hogy a „bunkó fafej” kép, ami eddig élt benne, már nem is igaz annyira rám.
Én csak festegettem tovább kaján vigyorral az arcomon. Még hogy széttépi! Hah! Azt próbálja meg. Ez a mű vagy Kimberley szobája falán fog kikötni, vagy örök időkig ebben a műteremben fog porosodni. De hogy megsemmisüljön! Neeem, ahhoz túl jóra sikeredett. Szokatlanul jóra.
- Nem lehetne inkább, hogy nem csak képzelnem kell, hanem ténylegesen eltűnsz? Csak kérdezem.
Hirtelen megállt az ecset a kezemben…
- Ha tényleg zavarok akkor… őő… elmehetek, ha akarod.
Igazából eszem ágában sem volt elhagyni ezt a fantasztikust termet. Maga volt a béke szigete. Egy hely, ahol nem talál rám a sok idióta, ahová elbújhatok a lecke és a családi bajok elől. A szoba mágiája megnyugtatta az embert, legalább is számomra olyan kikapcsolódást nyújtott, amit még kviddics közben sem éreztem soha. Tényleg megszűnt minden, ami ennek a szobának a négy sarkán kívül esett…
De Kimberley… Őt meg tudtam érteni. Ugyan ilyen szándékkal jött be, aztán megjelent egy hozzám hasonló gyökér, és nagy ívben tojva az ő relaxációjára, felbolygatta az egész csodás termet. Jogos volt tehát a felháborodása. Kicsit el is szégyelltem magam, bár ennek semmi látható jelét nem adtam. Az nem igazán vallott volna rám…
Nagyot sóhajtottam. Tényleg nem kívántam beszélni arról a francos bűnömről, de hát mit volt mit tenni.
- Rendben, de akkor meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek sem!
Csak tudnám miért közlök ilyen bizalmas információkat idegenekkel…
- Szóval éppen a második emeleten jártam…
Most jut csak eszembe! Hazudhatok is neki! Simán bevenné a mesémet, aztán sosem derülne ki, hogy miféle aljasságokat csinál a Griffendél „kviddics-sztárja”.
Belenéztem Kimberley szemébe, de rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok hazudni. Amúgy sem volt az erősségem sosem.
- …tudod, van ott egy elhagyatott mosdó. Szóval a bűnöm csupán annyi, hogy rágyújtottam ott pár szál cigarettára. Meg lehet kövezni, hajrá! És nem érdekel a "sportember nem gyújt rá" szarság, mert ha olyan napom van, akkor igenis megtehetem és kész!
Azzal lezártnak tekintettem a témát, hacsak Kimberley nem feszegeti tovább. Visszafordultam a képhez és további ecsetvonásokkal folytattam a művemet, amikor is Kim elmozdult a megfelelő pozícióból. Jó tanács fiúk, lányok: ne szórakozzatok Kimberley Holloway kisasszonnyal, mert leharapja a fejeteket!
- Jól van na! Megértettem! Akkor folytatom így, csak… Kicsit átülök.
Pár centivel arrébb toltam az állványt és a székemet is, így szinte ugyan abból a szögből folytathattam, csupán a fény-árnyék hatások változtak meg. Az meg rohadtul nem érdekelt engem…

Samuel

Nem tudom miért van olyan érzésem, hogy ha elmennék, megbánnám, de valamit tennem kell ellene, különben meghazudtolom önmagamat. Az nem lehet, hogy egy griffendéles kis önelégült önjelölt festőművész bírjon engem maradásra! Igazából semmit sem csinált eddig azon kívül, hogy megsemmisítette pár gondosan felépített sztereotípiám, amivel megint csak nem könnyített a hozzáállásomon. Nem könnyű ám bunkónak lenni mindenkivel, de amíg van a fejemben egy kitalált negatív kép a vitapartneremről, sokkal könnyebben vágok akármit a fejéhez. Amint meglátom benne az ember, ellágyulok, ha teljesen nem is, de visszaveszek a stílusomból. Ez most nem fordulhat elő, a végén még azt hinné, én is egy vagyok az értre rajongó kis tinilányokból, akik mindent megadnának azért, hogy csak hozzájuk szóljon. Nekem még a nevem is tudja, mégsem hatott meg vele, hiszen az első pillanatban nem ugrott be neki, így eleve mínuszból indít. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a hiúságomból van bőven, ha valaki egyszer belegázol, annak nagyon meg kell erőltetnie magát, hogy ismét visszatornássza magát. Nem, nem vagyok egy beképzelt liba, egyszerűen azt vallom, a minimum, hogy egy évfolyamtársam a nevemmel tisztában legyen, ha meg nincs, akkor elmehet a búsba, feleslegesen ne vesztegessük egymás idejét. Most pedig bizony éppen azt csináljuk. Neki nyilván lenne jobb dolga, mint az én morgásomat hallgatni, és azt hiszem nekem is okosabb lenne elolvasnom egy könyvet, mintsem hagyni, hogy hülyét csináljon belőlem a festményével, amin nyilván egy eltorzított képet fogok visszakapni magamról.
-Ha azt mondom, akarom, felállsz, és elsétálsz? Ezt ugye te sem hiszed el, Samuel?
Aha, még mit nem, csak egy szavamba kerül, és elmegy! Én meg most jöttem le a falvédőről! Már vagy ötször mondtam, hogy merre van a kijárat, és még mindig az idegeimen táncol. Bizonyára jót fog majd röhögni a haverjaival az eseten, és akkor majd hallgathatom, hogyan röhögnek a hátam mögött a folyosón, nem mondom, remek. Nem tudom, mit ártottam neki, de ha ennyire ki akarja vívni a haragom, akkor igen jó úton jár. Nem hiszek én abban, hogy nem lesz ennek a kis beszélgetésnek semmilyen rám nézve negatív következménye, annál több negatív tapasztalatom van.
-Megígérnem? Semmit sem ígérhetek. Egyébként nem mintha olyan sok embernek tudnám elmondani ...
Vonok vállat az egykedvűség látszatát mímelve, miközben már alig várom, hogy beavasson a részletekbe. Egy titkot elmond valaki nekem?! Hát ezt fel kell valahova írnom, mondjuk majd arra a vászonra, amire éppen fest, nagy, fekete betűkkel, hogy elfedjék a kis művét.
Kissé félszegen indít, a hatás kedvéért még a szemeimbe is belenéz, csodálkozom, hogy nem jegyzi meg, hogy jé, neked heterokrómiád van! A többség ugyanis ezt szokta tenni, a másik fele az embereknek meg magát a biológiai fogalmat nem ismeri. De ő túl idegesnek, feszültnek látszik, nyilván ezért nem figyelte meg alaposan, vagy mert annyira öntelt, hogy a saját szemszínén kívül senki másé nem érdekli, nem tudom. A sztorija mindenesetre igaznak tűnik, még az ő szájából is.
-Hát, valahogy sejtettem, hogy nem könyvet olvastál. - kezdek bele kissé cinikusan, majd folytatom. -Na igen, mert te bármit megtehetsz. Aztán ide menekülsz, és feltúrod a békés kis idillem, mert neked rágyújtani volt kedved az iskola mosdójában. Gratulálok, Goldhawk, nem is vártam többet.
Engem nem az érdekel, mit művelt, és az mennyire egészségtelen, pláne, hogy neki nem éppen ajánlatos sportember létére, engem az foglalkoztat, hogy pont egy ilyen nagy hülyeség miatt zavart meg békés nyugalmamban. Most komolyan, ha már ilyet tett, vállalja a felelősséget, elvégre a griffendélesek bátrak, nem? Előbb ütnek, aztán kérdeznek, és a többi. Velem gúnyolódni persze van elég bátorsága, végtére is én csak egy gyenge, törékeny nő vagyok, nem Friccs.
Többet nem kívánok a témához hozzáfűzni, szerintem nagyobb fejmosást kapott volna, ha elkapják, örüljön, hogy megúszta ennyivel!
-Kezdem azt hinni, hogy komolyan veszed magad, ne ijesztgess.
Így fordulj, úgy fordulj, ide rakom a székem, oda rakom a székem? Vajon ez is a nagy tegyük nevetségessé ezt az idiótát projekt része, vagy tényleg érdekli, mit ad ki a kezei közül?
- Na, hadd nézzem!

Kimberley

Mint sok mást is, ezt is eleresztettem a fülem mellett. Igenis készen voltam rá, hogy lelépjek, ha azt mondja: menjek. Csupán eddig nem gondolta komolyan Kimberley sem. Azzal győzködtem magamat, hogy bármit is állít a kis stréber hollóhátas, ő akkor is marhára élvezi a társaságomat. És tényleg tök jól is esett ez az egómnak. Hiába, hozzászoktam már, hogy az emberek szeretnek velem lógni. Akkor Kim miért ne szeretne? Ez tök logikus…
Ugyan, dehogy akartam őt fellázítani magam ellen. Hiszen csak poénkodtam vele, játszottam (igazából semmit sem játszottam, szimplán ilyen idióta vagyok/voltam/leszek) a hülyét neki, próbáltam szórakoztatni. Arról már nem tehetek, hogy Kimberley savanyú citromot nyelt. Vaaagy, amire eddig még nem is gondoltam… Lehet pont menstruál! Vajon bunkóság lenne rákérdezni?
Szó nélkül tűrtem az osztásokat. Igen, sejtettem, hogy kapásból az intelligencia hányadosommal fog előrukkolni. Már kezdtem unni ezt a témát. Ha valakivel összetűzésbe keveredtem, tuti ez volt az első, amibe kapaszkodhatott. Tudniillik nem tartoztam a „hú de kitűnően jó” tanulók közé. Mondjuk szent meggyőződésem volt mindig is, hogy nem az IQ szintemmel van gond, hanem ahogy apu mondaná, a „fenekemmel”. Nem tudtam ugyanis leülni az asztalhoz és egyszerűen csak beseggelni az anyagot. Nemes egyszerűséggel tojtam az egészbe. A helyzet pedig az, hogy ez igen kellemes téma volt az ellenségeimnek. Lehet Kim is be akar állni a sorba…

Na tessék, az ember beavat valakit az egyik titkába és mit kap cserébe. Oké, sejtettem, hogy nem fognak gratulálni nekem érte, amiért belerondítok más békés perceibe, és mert tönkre teszem magamat, de azért na. Bár nem is tudom mit várok Kimberley-től. Számára mindig is egy hülye kis, pitiáner alak leszek. Kezdek hozzászokni a gondolathoz, sőt… a távozás is felmerült bennem, lévén Frics már jó messze járhat. Azonban stílusosan szerettem volna megadni a módját.
- Na…
Letettem az ecsetet és összecsaptam a tenyeremet. Jó háromnegyed órás munka gyümölcsét szemlélgettem. Abszolút elégedett voltam magammal, ismervén a művészi adottságaimat.
- Még egy utolsó ecsetvonás… így ni! Parancsolj!
Kimberley felé fordítottam a festményt. Azon egy fekete hajú, zöldes-barnás szemű egyén állt. Nemét csupán lágyabb vonású álláról, teltebb ajkairól és a hosszú hajáról lehetett beazonosítani. Képregényszerű vonásai azt az érzést keltették, mintha durcás lenne. Ezt csupán tetézte, hogy hol karba fonta a kezeit, hol pedig csípőre rakta őket. Mindezt a mágikus ecsetnek köszönhette a kép, én ugyanis soha a büdös életben nem tudtam volna életre kelteni a kétdimenziós „mesterművet”. Bizonyára egy középiskolás diák jót nevetett volna a munkámon, de én nagyon büszke voltam rá, és az sem érdekelt, hogy Kimnek tetszik-e vagy sem.
- Na jól van, békén hagylak, mert a végén még megátkozol, ha tovább folytatom a hülyeségeimet.
Egy röpke másodpercig még a fenekemen maradtam és a combjaimon doboltam, de aztán, mint akit puskából lőttek ki, felpattantam a háromlábú székről.
- Bocs, ha az idődet raboltam. Én akkor is jól szórakoztam.
Rávigyorogtam, aztán az ajtóhoz araszoltam és kíváncsian kilestem a kulcslyukon. Ott nem hogy Frics, de egy árva lélek sem volt.
- De legközelebb írd ki egy táblára, ha éppen meg van… Nem akarom az életemet kockára tenni pár poén kedvéért.
Lö utolsó tőrszúrás.
- Na, légy jó kislány! Adios!
Azzal becsaptam magam mögött az ajtót.

Samuel

Talán csak én láttam többet a helyzetbe, mint ami valójában, mindenesetre örülök, hogy nem lovaltam bele magam nagyon a feltételes tévedésembe, mert erre minduntalan rácáfol. A saját kis körmondataim néha még magam sem értem, de annyira leköt, hogy véletlenül se legyek barátságos, hogy nincs időm fejtegetésre. Azzal sem vagyok teljesen tisztában, miért zárkózom el teljesen az elől a lehetőség elől, hogy én tévedtem, nem az, akinek hittem, egyszerűen ennyi nem elég ahhoz, hogy bevalljam magamnak: tévedtem. Egyetlen beszélgetés alatt lehetetlen, hogy ennyire megváltozzon a véleményem, nekem ehhez több idő kell, igen, lehet mondani, hogy én már csak ilyen lassú felfogású vagyok, vagy akármit, de így vagyok beállítva. Ha esetleg lenne még alkalom arra, hogy még egy tömb téglát megbontsak, vagy bontson maga, akkor akár szóban is hajlandó lennék elismerni ostobaságom, de amint mondtam, egy ilyen rövid szurkálódás, amit még csak beszélgetésnek sem lehet nevezni, egyáltalán nem elég.
Nem, ez nem jelenti azt, hogy újabb meg újabb találkában reménykedek, ennyire ostoba tyúknak senki ne nézzen, mindig megvetettem a felszínes lányokat, nem elég egy Samuel kaliberű tapló, hogy megváltozzon a véleményem. Ha ezt eleget mondom magamnak, akkor nem is lehetnek nagy problémák, hű maradok magamhoz, nem vesztem el a hitelességem, mindenki boldog.
Mindenesetre meglep higgadtsága, szótlanabb, mint amire számítottam. De nem bízom ám el magamat, ezeket nevezik vihar előtti csendnek. Az ilyen lázadó jellemek a legváratlanabb pillanatban fogják magukat, és okoznak meglepetést neked, már alig várom a nagy „mi a franc?!” pillanatot, amikor majd tátott szájjal fogok magam elé meredni, és nem a csodálkozástól, inkább a meglepettségtől.
Valahogy nem lep meg a hirtelen hangulatváltás, eddig még azon a taktikán volt, hogy marad, és idegesít, és mikor már majdnem beadtam a derekam a késztetésnek, hogy megpróbáljam megismerni, fogja magát, és lelép. Nem érdekel innentől kezdve sem a festmény, sem az, hogy nem az van, amit vártam, egyszerűen bosszant a gondolat, hogy ő hagyott faképnél engem, nem pedig fordítva. A hangsúly nem is azon van, ki hagyott ott kit, hanem azon, hogy miért is nem maradt. Ha jobban belegondolok, egyszer biztosabb, hogy minden embert elijesztek magamtól, még azt is, aki nem adja fel az első beszólásom után. Tudatos vagy nem tudatos, annyira mindegy, mindig ez a végeredmény: elmennek. Ahogyan apám is lelépett annak idején, úgy kel fel ő is, és hagy itt, teljesen egyedül. Mondhatni hozzászoktam.
Nem érdekelnek a sértései, elmerülök a saját kis világomban, a pusztító önsajnálatban, ami kijutott nekem osztályrészül. Mit várok mégis? Kaptam egy pofont, és innentől kezdve mindenki pofonnal fogok üdvözölni? Nem kellene csodálkoznom, ha én is ugyanezt kapom vissza. Talán a remény írja le legjobban azt, amit pár percig éreztem, de egy csoda nem is tarthat tovább, nem igaz?
Figyelem a távozó alakját, összefolynak a sértésnek szánt, elköszönésnek álcázott szavai, nem éri el vele a célját. Ha tudná, hogy elég volt egyszerűen felállnia és itthagynia, nem jártatná most feleslegesen a száját, ebben biztos vagyok. Talán most annyira felhúztam, hogy fogja magát, és megint elszív egy cigit a mosdóban, megkockáztatva a büntetést, nem tudom, tanult-e az esetből, én mindenesetre igen.
- Kössz a rajzot.
Felülemelkedni: ezt tanította nekem mindig anya, persze egészen addig, míg tudatánál volt szegény. Ha most hagyom, hogy átjárjanak ezek az emésztő gondolatok, zuhanhatok annyira mélyre is, amiből senki sem fog tudni kirángatni, ezt pedig nem akarom. Tehát ha mindent összevetünk meg kell maradnom érdektelennek, még mindig így van a legkevesebb esélyem a
sérülésre.

Köszönöm az első játékom

A helyszín szabad!

M i k a

A sarokban ült, és egy szélesen kihajtott Prófétát olvasott. Amikor órákkal ezelőtt elfoglalta az őrhelyét, meg mert volna esküdni rá, hogy a nagyanyós karosszék kényelmes. Olyan gusztusosan puhának tűnt a párnája, a balesetből rózsásra bűvölt huzatról már nem is beszélve! Bézs, púderrózsaszín, habcsókzöld, sápadt kanárifos sárga...! És egy absztrakt, barnás folt, amit szívesen becézett az ember fia kávénak - mert hogy az eredeti nevét rég elfelejtették és nem is igen volt senki, aki felderítette volna.
Ifjú Mirolunk megnyalta a hüvelykujját, és egy mészáros eleganciájával lapozott az újságban. A címlapon egy kócos, csupa vicsor férfi meresztgette a szemeit. Biztos nem örült neki, hogy fejjel lefelé lógott a nyálas ujjak mellett, ráadásul az a két lyuk, amin keresztül Gabe a sorok közé figyelt (konkrétan a klubhelyiségre), nem sokkal hibázta el a dühös varázsló arcát. Persze Black már nem él. És inkább használják a képét álcának, mint wc papírnak, nem de? A fiú alattomos vigyorba húzta a száját, és lazán kinyúlt a zörgős lapok mögül. Elvett egy cukormázosan giccses teáscsészét az olvasólámpa mellől, majd a kisujját is derék angol módra eltartva jó hangosan beleszürcsölt a málnás lébe.
- Ne erőlködj, Mirol, látjuk, hogy kukkolsz... - A hang gazdája valahonnan a válla fölött szólalt meg. A gyépés Pince gyerek volt az, aki a következő pillanatban már ki is kapta a kezéből a rejtekhelyét. - Úhh, de régi ez a szám! Van valami érdekes?
- Már minden rejtvényt megfejtettek benne. - Vigyorgott fel rá hátravetett fejjel, olyan szélesen, hogy az ember attól tarthatott volna, szétszakad az arca. Pince válaszul csak elhúzta a száját, megfordította neki az újságot, és szépen visszaadta, had játsszon nyomozósat.
- Most komolyan. Kit figyelsz?
- Éppen téged. - Felelte ő, még csak vissza sem biccentette a fejét. Hogy nem fájdult meg a nyaka?
- Úgy értem, komolyan.
- Komolyan, öcsisajt, éppen rád nézek, vágod? Nincs szemtengelyferdülésem vagy ilyesmi. Mit nem értesz ezen?
A másik fiú erre vett egy mély levegőt, mint aki mindjárt mond egy csodás verset, aztán valószínűleg meggondolta magát, mert inkább kifújta. Kifújta, legyintett egyet, és elvonult aludni.
- Morty üzeni, hogy a hollós lány hallotta, hogy Bishop azt mondta Mikának, hogy ha legközelebb meglát, a fejeddel sikálja tisztára a második emeleti lánywc-t.
Ez volt a jó éjt, azzal Pince lelépett a színről. Mirolunk pedig csak erre várt. Szórakozottan billegtette a lábát egy olyan zenére, ami csak az ő fejében hangzott fel, némán csücsörítve fütyörészett maga elé, amit szintén csak ő hallott, és közben újabbat lapozott. Ismét tótágast állította az újságot, hogy jó helyre kerüljenek a lyukak, amiket a szemének vájt a lapba.
Az acsargós, ősz hajú kölyök azzal a csupamorc képével a bejárat felé sántikált, ahol az imént (ez nem kerülhette el a figyelmét, hiába próbálták elvonni) Greg Omen eltűnt. Hm... Érrrdekesss... Ezek szerint Bishop még mindig rólam fantáziál. Annyira szívesen az orra alá dörgölte volna ezt a felfedezését, de sajna Iza nem volt jelen, neki pedig ezer és egy fontosabb dolga akadt most annál, mint hogy a vérgriffessel foglalkozzon.
Konkrétan A Kő.
Mint annyiszor, most is megvárta, míg elmúlt éjfél. Csak ennyit kellett tennie. Egyszerű volt, mint egy pofon! Kényelmesen elszürcsölte az émelyítően cukros tea végét, majd mikor a mutató egyetlen perccel túlkattant a tizenkettőn, úri ember módjára összehajtotta a lapot, és portyára indult.
Kis idióta... mit szólna hozzá a hollós haverod, ha egyszer csak nem lenne meg a kis ékszeretek, hm? Győznéd kimagyarázni. Muhahaha!

* * *

Hirtelen, széles mozdulattal nyit be a műterembe, hogy az esetleges kóbor madárkák is felrebbenjenek a jöttére. Hatalmasat nyög a fa, a lökés szelétől felkavarodik odabent a stócokban hagyott lapokra ülepedett por. Édeskés szag üti meg az orrát, amibe az akril semmivel össze nem téveszthető bűze vegyül. Nem szereti a festékeket... rendeltetésszerűen használni. Hmmm, ez a rengeteg, kínálkozó falfelület! És a vésők! Kánaán. De leginkább azt a csupa rumli szekrényt szereti, ott, a hátsó sarokban!
A rend kedvéért még bepillant jobbra, balra, benéz az ajtó szárnya mögé, aztán hólétől lucskos bakancsokkal keresztülnyekereg a termen. A talárja még mindig nyirkosnak érződik a kinti sétától, csak úgy dől belőle a friss, téli levegő fogvacogtató hidege.
- Hova rejtselek, hova rejtselek, ahol senki se lát?... - Morzsolja maga elé a szavakat, mint valami mogorva patkány, a fogai között. Egyik keze egész mélyen a zsebében kotor, játszadozik a zsákmányával és a mellé akadó, összegyűrt papirossal. Valamiféle használati utasítás lehet, nem igazán volt türelme elolvasni. Szerepel rajta valami vér, meg haj... Ráér. Mindenesetre lopott a helyére egy gyógytea receptet, biztos ami biztos, nehogy szarban maradjon a kis feledékeny a másik problémás siheder előtt.
Fütyörészik, teátrális kézmozdulattal kitárja a szekrényajtókat, majd ráérősen kotorászni kezd a rejtett fakkocska után. Az iménti természetesen csak költői kérdés volt, mert Gabe tudja, milyen szórakoztató költői kérdésekkel fokozni a hangulatot, ha az ember magában beszél. Arra nem gond, ha nem jön válasz.

[Bocsi, nem tudod, hogy Oz Harington bent van?]

Zach

Örülök a jó időnek. Így nem fázik a lábam a kövön.
A klubhelyiségben ébredek, kótyagosan. Délután ledőltem ide, hogy tanuljak valamit, de hamar elnyomott az álom, így egy óriási nyáltócsa díszelgett a pergamenen, egy jó kis házi feladat helyett. Hajam összefogom egy sárga hajgumival, és ásítva kikelek az ágyból. Körbenézek a hálóban. Pár lány tekintetét elkapom, akik az ágyról néznek, majd amikor összeakad pillantsunk elkapják sajátjukat. Az első évben furcsán néztek rám, de most már megszoktak, nem értem, miért  bámulnak... Ez nem szép dolog tőlük.
Gyűrött ruhában a fürdő felé veszem az irányt, hideg vízzel megmosom az arcomat, és a tükörbe nézek.
Ó! Tényleg...
Az arcom tele van karcolásokkal, és egy nagy sebbel, ami bár behegedt, még nem tűnt el. Kezet mosok, az ágyamnál bekapok egy kekszet, és kézzel kötött kistáskámat áthajtom fejem felett, hogy vállamon kísérjen el utamon. Zoknimat lehúzom, és mezítláb indulok neki az útnak.
Örülök a jó időnek. Így nem fázik a lábam a kövön.

Szép lassan andalgok az iskolában. A szombat délután mindig kedves számomra. Most úgy döntöttem sétálok egyet a soha véget nem érő kastélyban. Négy év után is rajongok az épületért. A rengeteg színes folyosó, a meglepőbbnél meglepőbb izgalmas termek, és persze a gyönyörű birtok!
Még így a háború közepén is, halvány mosollyal, vidáman járom végig a folyosókat. Ezt nem veheti el tőlem senki. Semmilyen rossz ember, semmilyen démon.
Nem is tudom, hogy csináljak-e valamit, vagy csak sétálgassak fel alá. Lehet meg kellene keresnem Ozt. Igen, az lesz a legjobb. Felbaktatok a hetedikre, a Griffendél tornyához, és megvárom, míg valaki arra téved.
-    Bocsi, nem tudod, hogy Oz Harington bent van?    - kérdezem halkan az egyik kifelé tartó griffendélestől.
-    Hát neked az arcod hogy néz ki?    - kérdezi fintorogva.
-    Öhm...   - nem tudok mihez kapni, így csak tátogok, mint egy hal, így a griffendéles el is tűnik másodpercek alatt.
Még egy kicsit álldigálok, hátha szerencsém lesz, de megunom, és inkább tovább folytatom felfedező utamat.
Több mint fél óra séta után a főépületben ráakadok a műteremre.
Ki is ment a fejemből!
Nagyon megörülök, hiszen egyszer már rátaláltam a helyre, használtam is, de már teljesen elfelejtettem, hogy van ilyen termünk is. Így újból átélem a meglepetés örömét, és gondolkozás nélkül magamra csukom az ajtót.
Felettébb örülök, hogy egyedül vagyok bent, habár kicsit ijesztő is ebben az óriási teremben egyedül lenni...
Az egyik kanapéra boldogan ledobom a táskámat, és a szekrényhez szökdelek. Felmarkolom az összes ecsetet, ami elfér a kezembe, és egy vászonhoz rohanok. Izgatottan dobolok a lábammal, és agyam pörögni kezd, hogy mit is fessek a vászonra.
Egy ecsetvonás, bíborszínnel.
Mi ez, ha nem a tökéletes elfoglaltság?