Mona
A bánat és félelem keltette könnyek és elfojtott sikolyok szőtte ballada elől menekülve térek be a műterembe, hogy végre kizárhassam a külvilágot, hogy megszabaduljak a fájdalomtól, amely megmérgezi az iskolát, átjárja a falakat és szinte megfojtja a diákokat. Érezni akarom, hogy van tovább, hogy vannak dolgok melyek túlmutatnak a jelenlegi helyzeten, hogy van még ebben a világban több, van még szeretet, öröm és napfény a felhők mögött.
Belépve a hátam a mögöttem záruló ajtóhoz simul. A szememet lehunyom, s hevesen kapkodni kezdem a levegőt, míg végül azon kapom magam, hogy a hátamat a falnak nyomva a sarokig másztam el, s már zihálok, szinte fuldoklok. A térdeim összecsuklanak, s a földre ülök. A szemek ismét lecsukódnak, s én csak abban reménykedem, hogy amikor újra kinyitom, akkor vége lesz, minden elmúlik, elszáll a hideg szellő szárnyán, s mögötte nem marad már csak napsütés, többé nem esik már. Nincs bánat, csak öröm, nincs gyűlölet , csak szeretet, nincs félelem, csak bátorság, nincs magány…
Ahogy így tűnődöm egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az ajtó ismét nyílik, s azon egy lány lép be. A mezítlábas tünemény nem veszi észre, hogy én is a teremben vagyok, mondjuk meglehetősen el is rejtőztem itt a sarokban, s talán nem is baj, ha nem tud arról, hogy itt vagyok, így legalább az ő jókedvét nem rontom el. Figyelem őt, ahogy gondolkozik, ahogy tervez. Az alkotó elme. Csodálatos. Olyan jó.
Az erő hirtelen visszatér a testembe, a lábaim erővel telnek meg, a szemembe visszaköltözik a remény fénye, ez a lány visszaadta a hitem. Még nem is tudja mit tett, de megmentett engem a mély letargiától. Lassan felállok, s elindulok felé. Ügyelek arra, hogy ne hallja meg a lépteimet, azonban amikor elég közel érek megköszörülöm, hogy olyan nagyon ne ijedjen meg tőlem, majd belekezdek a mondandómba.
- Bármit is festesz az csakis jobb lehet, mint ami odakinn vár minket. A nevem Zach Hagerty – mélyen, színpadiasan meghajolok. – Tudod az a helyzet, hogy a külvilág minden búja, baja elől menekültem ide és nem számítottam arra, hogy társaságom is lesz, így bocsáss meg nekem, hogy éji árnyként nem szóltam egyből az itt létemről.
Te mi járatban erre? Apropó, micsoda faragatlan fráter vagyok. Benned kit tisztelhetek szép hölgy? –
Arcomra hatalmas mosoly ül ki, őszinte, boldog mosoly. Azt érzem, hogy újra élvezni tudom a körülöttem lévő világot, hogy bár nem ismerem még ezt a lányt és azt sem, hogy mit is akar itt, de látva, hogy alkotni akar, miközben odakinn mindenki rombolni, nos, nekem ez már elég. Nekem ez már mentőöv, hogy ne süllyedjek el a lápban.