Nyugiszoba

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 705;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

- Finite Incantatem! – Szegezem a pálcámat a láthatatlan erőpajzsra, amivel szó szerint ledobott magáról a fiú. Még szerencse, hogy puha párnákkal kirakva a helyiség, különben csúnyán megütöttem volna magamat. - Ugyan már Sera... - Kérlelem. - Ne csináld ezt. Csak köszönteni akartalak, meglepni és kedveskedni neked. Úgy örülök, hogy eljöttél. - Mondom szerelmes pillantásokat lövelve felé. A bájital hatására pupilláim kitágultak, minthogyha sötétben lennék. S valóban, lényem igazi valóját gúsba kötötte a varázslat, semmit sem tehettem ellene. Arcomon áhítatos és akár bárgyúnak is tűnő vigyor terül szét, amikor megszüntetem a kettőnk között lévő láthatatlan pajzsot. Amint belépett a terembe rájöttem, hogy csakis őérte dobog a szívem. Azonnal felpattantam a párnákról és lassan indultam meg felé.

- Tudod gondolkoztam a legutóbbi beszélgetésünkön, nagyon sokat. És arra jutottam, hogy azért borítasz ki annyira, mert… mert vonzódom hozzád. - Pirultam bele a dologba. - A gyűlölet és a szeretet között csak egy hajszálnyi a különbség. És… és én először azt hittem, hogy nem kedvellek. De rá kellett jönnöm, hogy csak áltatom magam. - Néztem kéklő szemeibe. - Hatással vagy rám, a mágiámra. Ezért is ráztalak meg a múltkor. Így utólag már látom, hogy nem elűzni akart, csupán az a bizonyos elektromos szikra szó szerint felpattant kettőnk között, amikor megérintettél. - Mondtam félszegen. Zavarban voltam és ilyenkor többet beszélek, mint kellene. Ugyanakkor tudtam, hogy amíg beszélek és rám figyel, egyre közelebb juthatok hozzá.

- A kérdés már csak az, hogy mit kezdjünk a helyzettel. Szeretném, ha elárulnád, mit érzel irántam. Szeretsz? Mond, hogy szeretsz! Megadok érte bármit! Akármit! Sera én mostantól csak a tiéd leszek, ha úgy akarod. Testestül, lelkestül. Nem kérek semmi mást cserébe, csupán annyit, hogy szeress engem! Ha te tényleg ettől boldog leszel, még a kísérletezgetésbe is belemegyek! Mondj valamit, kérlek! - Próbáltam kétségbeesetten meggyőzni az érzéseimről. Szükségem volt rá, úgy éreztem ha nem lehetek vele, többé felkelni sincsen kedvem. Lassan odaértem hozzá és bizonytalanul fogtam meg a pálcátlan kezét. Annyira jól esett megérinteni, bizsergetni kezdte a testem és a lelkem. Nem akartam elengedni többé.
- Érzed… érzed ezt te is? - Kérdeztem, amikor a mágia ismét meglódult bennem.

Ám most a korábbival ellentétben cirógatva járta végig azon bőrfelületét Seraphin kezének, amellyel kezem érintkezett. Szememben továbbra is ott csillogott a szerelem tagadhatatlanul, ugyanakkor szivárványszínben tündöklő íriszemben volt valami furcsa, fakóság, ami engem sosem jellemzett. Hiányzott belőle az a jól ismert csillogás. S bár tekintetem továbbra is áhítattal és szerelemmel volt teli, mégsem volt ez őszinte, inkább elvakultságot hirdetett és rajongást iránta. Ha egy kicsit is sikerült megismernie ezen kevés idő alatt, Lamartin is megsejthette volna, hogy valami baj van. De én mindebből persze nem fogtam fel semmit sem, csupán majd tíz centivel lebegtem a föld felett a szerelem érzésétől. Már csak egyetlen dologra vágytam… arra, hogy ő is viszonozza az érzéseimet. És ezért tényleg bármit képes lettem volna megadni neki.

Félénk önmagamhoz képest meglehetősen felbátorodtam. Határozott, magabiztos lettem ettől a boldog érzéstől. Eltökélt, nem féltem többé cselekedni. Somolyogva simítottam végig másik, szabad kezemmel a mellkasán, majd végül a nyakkendőjénél fogva magamhoz rántottam hirtelen. Reméltem, hogy meglepem ezzel és nem fog ellenkezni. Ajkaimat villámgyorsan az övére tapasztottam és megcsókoltam. Fogalmam sem volt, hogy hogyan is kellene ezt csinálni jól, elvégre még életemben nem csókoltam meg senkit sem. Csupán a muglik romantikus filmjeiben látott mozdulatsorokat igyekeztem leutánozni. Lábujjhegyen állva igyekeztem még közelebb lenni hozzá, miközben óvatosan és puhán csókoltam meg ajkait. A pillangók pedig ismét táncra keltek a gyomromban, akárcsak a bennem száguldozó adrenalin és mágia.

Úgy éreztem tűzijáték feszíti szét belülről testemet. Teljesen belefeledkeztem a csókba és ebbe a kellemes érzésbe, még a szemeimet is lehunytam teljesen. Így észre sem vettem, hogy a hajszínem teljesen megkergülve folyton más és más színt vett fel. Olyan volt most, mintha valamiféle prizma lenne és a ráeső fénysugarak mindig más színben világítanák meg. Lassan csókoltam Seraphint, így a színváltozás sem volt túl gyors, ám ettől még érzékelhette a másik. Úgy éreztem végre boldog vagyok és nem akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek. Ám alig néhány perce lehettünk kettesben, máris megzavartak minket. Nyílt az ajtó és hamarosan Blackwood döbbent hangjára figyelhettem fel.
- Ella, hoztam töklevet! - Lelkendezett, majd elmúlt a jókedve, ahogy meglátott minket. Én riadtan húzódtam odébb Lamartintól, mint akit rajta kaptak, miközben rosszban sántikál. ~Fenébe, most mi lesz?!~

Megjegyzés: Megszállt az ihlet. xD Ha valami mégsem tetszik, sikíts vagy írj PM-et! ;;

Szószám: 504||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete kendő a nyakában
 -Neked elvitte a józan eszed valami rontás-*ezt immár teljes bizonyossággal kijelenthetem minden józanságom és felelősségem tudatában.
A metamorf mágiája nem volt arra elég a Hugrabugossággal megspékelve, hogy úgy tekintsek rá, mint egy különösen idegen rovarra, ami egy nedves kő alól mászott elő és még senki nem látta soha, ezek a kijelentései, felkiáltásai és sóhajai azonban megteszik. Bizonyos kétségem merül fel azzal kapcsolatban, hogy vajon ő is ugyanannak a mágikus képességekkel rendelkező emberfajnak a tagja-e, mint én vagyok.
Az első pánikot azzal a gondolattal küzdöm le, hogy kész szerencse, hogy árthat nekem és az őrültség nem fertőző.*
-Armiella, nyomatékosan felhívom rá a figyelmed, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy becenéven szólíts-*egyáltalán soha nem leszünk olyan viszonyban, hogy ezt a becézést főleg ezen a bizalmaskodó hangon elfogadjam tőle. *-Természetes, hogy eljöttem, hiszen ez a feladatom. De a múltkor erőteljesen kikötötted, hogy nem vagy hajlandó mással foglalkozni, mint a tanulással, tehát hagyj fel ezzel a gyerekesen ostromba viselkedéssel és lássunk neki.
*Egyszerűen elképesztő a múltkori hisztéria után ezzel szembesülni, valami megmagyarázhatatlan veszélyérzet borzong végig a talárom alatt újra meg újra. Ritka, hogy ebben a kastélyban valamiféle veszélyt érezzek, egyszerűen az ilyesmi eddig még csak odakint fenyegetett és nagyon jó is volt így. Semmi szükségem nincs arra, hogy egy hugrabugos kislánytól ijedezzek.
Leengedem a pálcát, hiszen aki kivont pálcával néz szembe a sorssal, az szinte vonzza magához a keményebbnél keményebb átkokat és rontásokat. Leengedem a pálcám azért is, mert őszintén szólva ezzel helyettesítem azt, hogy az állam is leesik a döbbenettől és a hitetlenkedéstől attól a hihetetlen szövegtől, amit összehord.
Lassan arra kell gondolnom, hogy ez az egész egy vicc és tele van a terem kiábrándított és lenémított hugrabugos kiskölykökkel, akik arra kíváncsiak, hogy mit reagálok.
De mindemellett az is igazán könnyen elképzelhető, hogy valami varázsféreg felzabálta Armiella agyát.
Szóhoz sem jutok a döbbenettől és már rajtam is van. A keze az enyémre fog, az arca az arcomhoz közelít, a szája a számra tapad, a nyelve hegyét is érzem, amikor én még mindig meredten bámulom életlenné vált arcát, lehunyt szemeinek ívét. Merlinre, nem tudom mivel érdemeltem ezt ki!
Felemelem a kezem, a pálcásat, keményen a vállára fogok, és eltolom magamtól, olyan határozottan, amilyen erővel a hatalmas bejárati tölgyfaajtókat szokás mozgatni, zaklatottan kapok levegő után, amikor végre megtehetem, mert hála Blackwood közbetoppanásának, hátraszökken egy lépést. Így teszek én is, félrerúgok egy párnát és ellegyintek egy ostoba sárgás fényt árasztó mécses-gömböt a fejem mellől.*
-Örömmel látom, hogy megérkeztél Blackwood, gondolom ez a színjáték is neked szólt-*dühödten rászegezem a pálcám, a tiszafa agresszíven szikrázik a kezemben, utoljára Malfoy dühített fel ennyire a téli szünetben, csak amíg ő érinthetetlen volt, addig Smith és Blackwood nagyon is érinthető és átkozható. Tudhattam volna, hogy valamiféle összeesküvésről van szó, és arról is, hogy csakis egy Mardekáros eszelhette ki. Futóférgek rágcsálják a varázspálcáját!*
-Azt érzem, hogyha nem tűnsz a szemem elől Smith, akkor megvalósítom rajtad mindazt, amivel a múltkor csak ijesztgettelek! Undorító és nemtelen faj a Hugrabugos-*sarokba szorítottak és most rajtam röhögnek. Hidegen acsargok rájuk, csendesen. Meglendítem a pálcám és ellövöm a sóbálvány átkot Blackwood felé.*

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 1100;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

- Miért mondod ezt? – Néztem rá értetlenül. – Nem rontás, csak a szerelem… - Mondom ismét elpirulva. Egyszerre vagyok zavart és ijedt. Nem értem, hogy miért nem hisz nekem. ~Az lehetetlen, hogy nem vett észre semmit. Hogy ő nem érzi azt, ami köztünk van.~ Gondolom, alsó ajkamat harapdálva. Idegességemben lassan már a hajamat kezdtem csavargatni. Ezekről a rossz szokásaimról valahogy sosem tudtam leszokni és időnként előjöttek, mint most is. Elkerekedett szemekkel hallgatom, ahogy ridegen próbál távolságot tartani tőlem. Egyszerűen csak az lehet erre a logikus magyarázat, hogy van még valaki a képben. ~Vajon ki lehet az a szerencsés lány? Mardekáros? Vagy ha aranyvérű, akkor mindegy számára, hogy melyik ház lakója?~ Tettem fel magamnak a kérdéseimet, de hangosan féltem kimondani őket. ~Csak tudjam meg, hogy melyik kis cafka csavarta el a fejét ennyire, kiKAPAROM A SZEMÉT! LAMARTIN AZ ENYÉM! CSAK AZ ENYÉM!~

Az iménti olthatatlan szerelmet és boldogságot egy teljesen más érzés váltotta fel: a féltékenység. A híres zöld szemű szörnyeteg felütötte fejét és tekintetem immáron jáde zöld színben tündökölt tőle, ám még mindig imádatot sugallt szív szerelmem felé. ~Hiszen hogyan is lehetne az ő hibája, hogy valamelyik fortélyos némber magába bolondította? Még az is lehet, hogy szerelmi bájitalt itattak vele!~ Bár azért ezt az ötletet nyomban elvetettem. Az a főzet komoly bájitaltani jártasságot igényel. És egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hány lány jó a bájitaltanban. Hát nem sok, mondanom sem kell. ~Akárki is vetett szemet rá, még nem ismer engem! Nem tudja, hogy mi mindenre vagyok képes azért, hogy ne hagyjam elvenni azt, ami az enyém!~ Gondoltam, bár igyekeztem palástolni érzéseimet Sera előtt. ~Sera… pedig nagyon is illik hozzá ez a becenév. És a szívszerelmemet miért ne becézhetném? Vagy talán nem tetszik neki és az a baja?~ Ötlött fel bennem.

- Nem tetszik a Sera? Szeretnéd, hogy máshogy hívjalak ezután? - Kérdeztem ártatlan és elvarázsolt hangon. - Én úgy mondanám inkább, hogy még nem vagyunk olyan viszonyban Seraphin. Bár nem rajtam múlik az, hogy ez megváltozzon… - Hallgattam el szemérmesen. Aztán arról beszélt, hogy mit tettem a múltkor és elszégyelltem magam. Nyilván nagyon megsértettem, de akkor még tagadni próbáltam a nyilvánvaló tényt… hogy szeretem. - Nézd, a múltkori kiborulásomat szörnyen restellem. El sem hiszed, hogy mennyire. Kiborított az, hogy mennyire hatással tudtál rám lenni és… és vissza akartam vágni. Szívből sajnálom, tényleg. Nem volt igazam és semmi okom vagy jogom nem volt azokat mondani neked, amiket mondtam. Bocsáss meg kérlek! – Kérleltem a fiút lassan kétségbe esve. Reméltem, hogy nagylelkűen elnézi nekem azt a kis kirohanást és túllépünk rajta végre. – Azt a múltkor nem gondoltam komolyan, nem csak tanulni akarok Veled. – Mondtam megint elpirulva.

Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, amikor végre leereszti a pálcáját. Egyszerűen boldog vagyok ismét és nem tudok ellenállni annak, hogy végre meg ne érezzem ajkai édes ízét. Érzem, ahogy a mágiám feltámad, utat törve magának. A kezét, az ajkait, a tarkóját cirógatja a szinte szikrázó energia. Mindenhol, ahol hozzá érek. Szabad kezem a hajába túr, végre hozzá érve a játék babák hajára emlékeztető barna tincsekhez. Passzivitása azonban zavar, nem is kicsit. Ajkaimmal válaszra próbálom bírni az övét, még – igaz csak bátortalanul, de – a nyelvemet is csatasorba állítom. Próbálom nem lerohanni, csak lassan kóstolni meg. Azonban mégsem érzem úgy, hogy elég lenne az, amit kaptam belőle. Még többet akarok. Szinte megrészegít az érzés, amit ajkaink találkozása okoz. Boldog vagyok, apám halála óta talán először, igazán felhőtlenül boldog. ~Bárcsak sosem érne ez véget. Legszívesebben örökre így maradnék vele.~

Éreztem a vállamon a kezét, azt hittem még inkább magához fog húzni. De ehelyett eltolt magától, egészen megijesztve ezzel. ~Vajon mi baja? Mit rontottam el?~ Egyből magamat hibáztattam. ~Hiszen Ő olyan tökéletes és jó!~ Zavartan, de még mindig színváltós hajjal nézem, ahogy szuszogva veszi a levegőt, akárcsak én. ~Ezt meg miért csinálta? Nem értem.~ Amikor a betoppanó nemkívánatos harmadik – Blackwood – miatt odébb lépek tőle, Ő is hasonló mozdulatot tesz. Azok az édes ajkai elnyílnak és megszólal. Ám a szívemnek oly kedves hang dühösen sziszeg, akár a kígyók. Látom, hogy az érkező és védtelen fiúra szegezi a pálcáját, mely mintha szikrázna is. Sera arca teljesen megváltozik, félelmetessé válik. ~Csak nem azt hiszi, hogy vele akartam féltékennyé tenni a másik mardekárost?!~ Elkerekedett szemekkel nézem szerelmemet, amint dühösen fröcsögi acsarogva rám mindazt, amit e félreértés miatt gondol rólam. És ez rémesen esik.

- Nem, Sera…phin, félreérted. Kérlek hallgass meg! Nem úgy van, ahogy gondolod. Nincs semmi köztem és Blackwood között, csak korrepetáltam ma gyógynövénytanból mielőtt jöttél. Elment innivalóért a konyhára. Nem hittem volna, hogy visszajön még. Hinned kell nekem! Kérlek! Én csak téged szeretlek! - Szökött könny a szemembe. Elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy nem pusztán hazugnak tart, még azt is hiszi, hogy szándékosan hoztam ilyen kényelmetlen helyzetbe. - Én sosem lennék képes hazudni neked. Bármit megtennék érted, teljes szívemből szeretlek. Hát nem érted?! - Kérdeztem immáron megőszült hajjal. Ha valami nagy bánatom van, mindig őszes színűvé válik. Most pedig úgy éreztem, hogy megszakad a szívem attól, hogy ennyire nem bízik bennem és nem hiszi el, amit mondok neki. ~De hát, miért kételkedik a szavamban? Még sosem hazudtam neki.~ És valóban, a múltkori találkozó alkalmával is én mindvégig őszinte voltam vele.

- Azt teszel velem, amit csak akarsz Seraphin. Már a tiéd a szívem. Csak a tiéd vagyok. – Mondtam halkan, szomorú hangon. Fájt, hogy így viselkedik velem, de nem tudtam haragudni rá, hiszen szeretem. Egy bátortalan lépést tettem felé, miközben könnyes szemeimet törölgettem. A pálcámat eltettem, hiszen nem volt rá szükségem. Bíztam benne, hogy nem akar ártani nekem és csak a dühe, a sértettsége mondatja vele mindazt, amit az imént hozzám intézett. Egy hatalmas félreértés áldozatai voltunk, nem hagyhattam hát, hogy ez válasszon el minket egymástól.
- Kérlek… kérlek… beszéljük meg. Félreértetted az egészet. Nézz a szemembe Seraphin, kérlek. – Szóltam lágyan, miközben ismét léptem néhányat felé. Ebben a pillanatban vettem észre, hogy Blackwood eldől, mint valami krumplis zsák. ~Sóbálvány átok? Milyen praktikus ötlet.~ Vetődött fel bennem egyből, amint kidőlt az ital a Blackwood fiú kezében lévő pohárból.

- Nem megyek sehová, nem félek tőled Lamartin. Ellentétben veled, én teljesen bízom benned. Bízom benned, mert szeretlek. Ha az tényleg boldoggá tesz téged, tedd meg! Megadok bármit, ha boldog leszel mellettem. - Néztem szemeibe őszintén és eltökélten. Fogalmam sem volt, hogy sikerült e meggyőznöm és hisz végre nekem vagy sem. Minden esetre ismét a sírás kezdett fojtogatni attól, hogy arra gondoltam, emiatt az egész miatt most esetleg tényleg meggyűlöl. Úgy éreztem valami a szívemet markolássza. ~Nem tudok úgy élni, hogy Ő nem szeret engem. Abba biztosan belehalok.~ Gondoltam elkeseredetten. Lassan közelítettem felé, hogy végül kezemet kinyújtva megérinthessem ismét a kezét és megnyugodjon tőle zaklatott lelkem. Fel voltam dúlva, hófehér íriszem e mélységes szomorúságtól volt havas, akár a hegyek csúcsai. Vágytam az érintésére, az ölelésének közelségére.

Megjegyzés: Hát igen... a szerelem vak, és nem is kicsit. ;;

Szószám: 752||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete kendő a nyakában
 *Mély, felszabadító, sötét elégedettséget érzek, amikor Blackwood eldől. Nincs szükség színekre, nincs szükség harsogó látványra, makrancos ízekre, nehéz szagokra, ennyi, ennyi kell. Az a kecstelen esetlenség, amivel a bűbáj nyűgözte varázsló teste mozdulatlan dermedtéggel írja le a mozgás passzív ívét és borul a párnák közé. Megkönnyebbülök. Elégedett vagyok. Végre valami, ami úgy működik ebben a nyomorult vér és varázstinta rajzolta világban, ahogy kell. Ahogy megszoktam. Ahogy lennie kell.
Bár talán alálökhettem volna egy párnát, hogy ne koppanjon olyan nagyon, de az arcának nem fog megártani, ha a padló újrafazonírozza. Háztársasság ide vagy oda, biztosan érzem, hogy itt valami ármányság van ellenem, és annak aligha lehet más az értelmi szerzője.*
-Nyugodj meg az hagyd abba a sopánkodást! Szétmegy tőled a fejem Smith-*igyekszem csak visszafogottan ráförmedni, de halálosan idegesít az a sok ostobaság, amit összehord. Ha egyesével reagálnék rájuk, akkor a végére annyira felheccelném magam, hogy őt is megátkoznám, pedig eltette a pálcáját és nem tanúsított támadó magatartást. Igaz, Blackwood se. De neki kijár, ezt tudom biztosan, csakis ezt.
Méghogy szerelem és nem rontás. Kíváncsi vagyok, hallja-e magát. Lehet, hogy alvajáró. Vagy Imperius hatása alatt áll, esetleg, ami akár a legvalószínűbb lehet mind közül tényleg teljesen megbolondult. Nem lep meg, manapság már az aranyvér se a régi, a mienk is hígul, hát még hol tarthat az ő ereiben, az ő családfáján, ha egyszer a Hugrabugban kötött ki.
A tekintete zavaros. Nem sok mindent lehet kiolvasni egy olyan ember szeméből, akinek a színe nagyjából 40 másodpercenként megváltozik, barna, zöld, piros, szivárvány, aztán a haj, mindféle és fajta árnyalatok, végül tragikus őszbe csavarodás, egy személyben játssza a lángoló, szerelemittas tavaszt, a hízelkedő kamaszt és a vénséges vén, megtört matrónát. Nem tetszik ez a kiszámíthatatlanság, de nem sokat tehetek ellene.
Ha ez a nyáladzós ragaszkodás volna a szerelem, akkor soha nem kívánom magamnak.
Próbálom visszafogni az undort az arcomon, valamennyire sikerül is uralkodnom a vonásaimon, hiszen hiába fintorgok látványosan, ha egyszer nem fogja érteni, hogy mit akarok mondani vele.*
-A múlt a jelen előzménye. Mentegetőzéstől nem változik meg, ahogy a mi kapcsolatunk se más, mint ami akkor volt. Könnyedén és józanul beláthatod, hogy azóta nem történt semmi más, mint egy üzenetváltás, amiben kiegyeztünk az új helyszínt és időpontot illetőleg.
*A legmegnyugtatóbb hangsúlyom veszem elő, folyamatosan, simán formálom a szavakat, hogy ne lehessen belekötni a hangsúlyokba, hátha a józan hangzás visszahozza az eszét. Lassan, óvatos hátrálok, ahogy közelít felém, egyelőre nem szegezem neki a pálcát, ahogy belép a sárga lámpa fénykörébe, én átlépek a zöldbe, előbb-utóbb feltűnik neki, hogy nem kívánom, hogy kartávolságnál közelebb kerüljön hozzá. Még az íze, szaga a bőrömön tobzódik, a mágiájának vibráló melegét érzem, cikázó, túlizgatott feszültség, pattog, éget, mint egy rosszul elsült varázslat.*
-Minden figyelmem a tied.
*Bár most nem őszinte lelkesedésből, mint a múltkor volt, sőt, arra a felvetésre, hogy akár még egy kísérletnek is alávetné magát szó szerint kiráz a hideg. Még csak az hiányzik, hogy a kelleténél még több időt töltsek el vele, amikor amúgy is szabadulnék. Nagyon örülnék neki, ha inkább mégiscsak félne egy kicsit és hanyatt-homlok elmenekülne innen.*
-nem, tényleg nem tudnál hazudni-*kénytelen vagyok vele a legkevesebb habozás nélkül egyet érteni. Nemhogy nekem nem lenne képes hazudni, de senki másnak sem, amíg ilyen hebrencs természet. Persze reménykedhet benne, hogy az aurorképzőben majd megnevelik, de ezt már gyerekkorában elcseszték.*
-Az tenne boldoggá, ha rájönnék, hogy mi bajod van. És ne ellenkezz-*mert valami komoly baja az biztos van.*
-Azt mondod elment magának?-*körülnézek, megakad a szemem a lerakott kancsón.* -Ez a tied volt?-*felemelem a pálcám, magamhoz intem az edényt, ügyesen, a fülénél fogom meg és beleszagolok. Mély lélegzetekkel nyelem a töklé édes illatán túl a...
Granger szavait hallom, ahogy a frissen kaszált fű és a fogselyem mentol illatától gerjed a bájitaltan teremben. Én természetesen nem azt érzem, de a töklé édese mellett ott bódít az a kellemesség is, ami az én orrom, az én kényem, kedvem szerinti hozzávaló lehetne. Blackwoodra nézek.*
-Jól van. Hiszek neked Armiella-*ha így akarja legyen így, le se veszem a szemem Blackwoodról, a közeljövőben feltakarítom majd vele valamelyik folyosót ezért a stikliért.*
-Nos...  ha már itt tartunk, eszembe jutott, hogy miért ne mutathatnék meg egy egyszerűbb bájitalt neked, hátha akkor jobban látod az alapokat, átlátod, és megérted. Tudom, hogy mással gyakorolsz, de hátha a bájitalgőzzel beivódik a szükséges tudás is, ártani nem árthat. Menjünk. Te meg-*ellépek a fiú mellett*-ha elmúlik az átok takarítsd fel ezt a rendetlenséget-*azzal határozottan kifele veszem az irányt. A bájitalterem ilyenkor üres. Mármint az ideiglenes. Szerencsére az ellenszer elkészítése mindig könnyebb és gyorsabb, mint a tényleges bájitalé. Nem hülyék a varázslók, hogy kockáztassanak.*
Nemhogy vak, de öl, butít és a nyomorba dönt. o.O

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 613;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Még mindig idegesen, könnyes szemmel nézem Serát. Érzem, hogy valamiért még mindig rém ideges. Még rám is förmed, bár láthatóan próbálja kedvesebben a tudtomra adni, amit szeretne. Zavartan hallgatok el, ahogy kéri. Szivárványszín íriszeimben szomorúság és félelem csillan, amikor ismét megszólal. ~Hát nem szeret? Ellöktem volna magamtól örökre?~ Már a gondolat is akkora szívfájdalmat okoz, hogy menten belepusztulok.
- De az én érzéseim megváltoztak irántad. Te vagy az egyetlen, aki ekkora hatással képes rám lenni már az első perctől kezdve. - Vallottam be neki, ismét elpirulva. Érzem, hogy próbál nyugtatgatni, de lassan már a hisztéria közelébe sodor a tudat, hogy nem érez irántam semmi olyat, aminek örülnék.

Lassan hátrál előlem, mire lassan tovább közeledem felé. ~Az enyém leszel, csak az enyém!~ Visszhangzik a fejemben egyre. Másra nem is tudok gondolni. Na jó, talán mégis. Arra, hogy ismét megérezhessem ajkait az enyémen. Sikerül addig manővereznem, amíg a sarokban végzi. Onnan pedig nem menekülhet. Végül, kartávolságnyira megállok tőle. Csak rám figyel végre, meghallotta, amit mondtam és úgy tűnik, hisz is nekem. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el számat. Immáron mosolyogva nézek rá ismét, ködbe burkolt tekintetem szerelemmel és rajongással telik meg. Figyelmesen hallgatom az óhaját, és eleget teszek kérésének. Persze önkéntelenül elnyílik a szám, hogy megcáfoljam – hiszen nekem semmi bajom – de inkább becsukom és nem ellenkezem vele.

- Igen, igazán különleges töklé volt. Finom ízzel. - Bólintottam. Nem értem miért kérdezi, ám tekintetem ösztönösen is a kancsót keresi, amiből korábban ittam. Értetlenül figyelem, ahogy magához hívja a korsót és beleszagol. ~Mit kereshet benne?~ Még mindig nem értem. ~Nincs semmi bajom, nem lettem rosszul. Vagy szerinte meg akart mérgezni Blackwood? Azt nem merné! Vagy igen?~ Zavartan sandítottam a földön fekvő mardekárosra, majd vissza a szerelmemre. ~De édeees, hogy így aggódik értem!~ Teljesen meghatódtam tőle. Még sosem törődött ennyire velem egy fiú sem. És amikor ismét megszólal, boldogság járja át a szívem. Legszívesebben ugrálnék nevetgélve, boldogan, amiért mégiscsak hisz nekem és bízik bennem.

- Majd megkérem Minticz professzort, hogy a gyakorlati oktatásomat is bízza nyugodtan rád. Emiatt egy cseppet se aggódj. Akkor összehangolhatod az elméleti ismereteket a gyakorlattal. – Mondom talán túlságosan is lelkesen, mint illene. De teljesen fel vagyok dobva attól, amit jelenleg érzek. ~Hiszen épp most ajánlotta fel, hogy gyakorlatban is korrepetál. Miért ne lennék boldog ettől?! És kettesben fogunk főzőcskézni! Tökéletes! Imádom, amikor ilyen magabiztos és céltudatos!~ Természetesen egyértelmű, hogy követem… akárhová is akarjon vinni magával. A jegyzeteket gyorsan összeszedem és a táskámba teszem, majd mellé lépek.
- Felőlem mehetünk Sera… phin. - Mosolygok rá elvarázsolva.

A Blackwood fiúról sikeresen meg is feledkezem. Amikor már a folyosón vagyunk, megkérdezem.
- És mond csak, melyik házban szállásoltak el a beázás miatt? – Próbálkoztam egy könnyed beszédtéma feldobásával. Azt se tudtam, hol alszik. ~Mondjuk azért remélem, hogy a mi házunkban kapott helyet és akkor még éjjel átlopózhatom hozzá és hajnalig beszélgethetek vele. Vagy valami sokkal kellemesebb dolgot is csinálhatunk.~ Ezt nem bírtam megállni vigyorgás nélkül. Már a csókjának a gondolatára is melegség töltött el. Amikor megérkeztünk az ideiglenes bájitalterembe lepakoltam az egyik asztalra a cuccomat, majd hozzá fordultam és ismét a fizikai kontaktust próbáltam keresni vele, amiért már vágyakozott a testem.

Kezem ismét elindult felé, s megborzongtam, amikor tétova mozdulattal simítottam végig kézfején ismét. Mindeközben persze szemeit kutattam egyre, kékségükben akartam elmerülni és hagyni, hogy az érzések magukkal sodorjanak. A levegő ismét megtelt elektromossággal, ahogy vágyam feltámadt. Már nem akartam mást, mint ajkait csókolni. Nem érdekelt a tanulás, a RAVASZ vagy a bájitaltan. Még az sem, hogy hol vagyunk. A vágyam végigsöpört rajtam és elvesztettem a fejemet. Elfúló hangon csak ezt suttogtam, arcához egészen közel hajolva.
- Sera… csókolj meg… kérlek. - Tettem hozzá, nehogy rossz néven vegye a követelőző parancsolgatásomat. Hiszen a fiúk olyan könnyen megsértődnek, ha irányítják őket.

Megjegyzés: Hogy meg ne ártson, most kevesebbet írok. ;;

Szószám: 803||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete kendő a nyakában
 *Elképesztő az emberi szervezet. Minden funkcióhoz tud valamilyen nedvességet termelni, Armiella a szemét olajozza a könnyfátyollal. Ebben az évben egyre gyakoribb, hogy sírva fakadnak a közelemben az emberek, nem tudok mit kezdeni azzal a hűvös idegenkedéssel, ami olyankor borzongat meg, azzal a kellemetlen érzéssel, hogy nekem semmi dolgom sincs az adott személy közelében, ha nyomora van.
Most azonban szinte kedves ismerősként fogadom az érzést, ez képes felülmúlni az undort, az érintésétől való taszulást, egészen kitisztítja a gondolataim.*
-A te érzéseid az csak egy dolog. Az én érzéseimnek nagyon sok idő és pozitív megmozdulás kell ahhoz, hogy egyáltalán változzanak valamerre-*el se hiszem, hogy erről beszélek neki ilyen fagyosan, kimerevedett hangsúllyal, hideg tekintettel szemmel tartva, ahogy mégiscsak megpróbál közelíteni. De mivel jobb megelőzni a hisztériát folytatom a teljesen élettelem hazugsággal.*
-Idő Armiella, a türelem a legnagyobb boszorkányok erénye, minél kevésbé hagyod, hogy a saját módszerem szerint barátkozzam veled és az érzelmeiddel, annál kevesebb esély van arra, hogy képes leszek elfogadni őket.
*Nagyon ügyes, beszorított a sarokba, egy igazi párbaj esetén ez lenne a legnagyobb veszély, amit hagyhatok, mert noha a sarok általában védelmet jelent a hátbatámadás ellen, jelen esetben korlátozza a szabad mozgást és kitörést. Túl közel jött, jelzem, felemelt pálcámmal mécsesgömböket irányítok neki, egyelőre nem dobálom, hogy a szétrobbanó üvegek szilánkjaitól sebzetten hátráljon, az az arcához, bőréhez közelítem a fényeket, kicsit talán fel is forrósítom őket, hogy ne kívánja a velem való érintkezést. Gyorsan gyűjtöm össze őket, hamarosan tíz gömb is lebeg kettőnk között, türelmes lustasággal kocognak neki.*
-A töklé bizony finom-*értek egyet félmosollyal, a korsóval a balomban lassan megindulok oldalt, ha már egyszer felszólítottam a távozásra, akkor jó példával fogok elöl járni, de lehet, hogy magammal viszem ezeket az elválasztó gömböket. Ki tudja mire lehetnek még jók.*
-Ó értem, remélem Minticz professzor okos és józan döntést hoz-*sajnos képtelen voltam leplezni, hogy mennyire elborzaszt a gondolat, hogy a gyakorlati oktatást is megnyerjem, nem mintha így nem lett volna baj vele elég.* -Majd meglátjuk hogy lesz, egyelőre az a fontos, hogy elmenjünk innen, mielőtt Blackwood magához tér és a torkomnak ugrik. A világért se akarnám, hogy megsérülj, esetleg kisded gonoszságának áldozatává válj olyképpen, hogy zsarolni próbál veled. Persze ügyes boszorkány vagy, de Blackwood elég kegyetlen, tudtad? Rengeteg gyengítő trükköt ismer.
*Csak szövegelek, szövegelek, szövegelek, hogy a figyelmét éberen tartsam, ne kalandozzanak el a gondolatai veszedelmes irányba, ugyan mi lehetne kegyesebb hazugság annál, hogy féltem attól, hogy áldozattá válik? Igazából ha valaki vele próbálna zsarolni az első lennék, aki átkot bocsát rá, valami rosszfélét és fröccsenőset, hogy a vére teljesen beterítse és összezavarja azokat, akik elég ostobák voltak egy ilyen próbálkozáshoz. A szerelem vérengzővé tesz, az irántam való rajongás pedig határozottan vulgárissá. Nesze neked Malfoy, lecke a lányokkal való foglalkozásról, kvaff legyek, ha még egyszer hagy belerángatni egy olyan kínos szituációba, mint a klubhelyiségben. Nehéz elhinni, hogy ehhez az incidenshez nincs semmi köze az ég világon.
Utálom, ahogy nyehegve-lihegősen ejti a nevem, mintha elfáradna az első négy hang után, és pihennie kéne, de azt hiszem ez is jobb, mint a semmi. Sietős léptekkel hagyom el a folyosót, hogy aztán a megfelelő kanyarokra és lépcsőkre rátalálva a leghatékonyabban megközelítsük a bájitaltan termet.*
-A Hollóhátba. Rosszabbul is járhattam volna-*az egyszerű kérdésre is bővített választ adok és még fokozok a tempómon, mielőtt elkap és beránt valamelyik szobor mögé, bár tartok tőle két lépés távolságot és a pálcám is a kezemben szikrázik. Ma éjjel biztos, hogy vele alszom, és ki se engedem a kezemből.
Belépve a terembe el is ér az első fenyegetés, gyorsan az asztal másik oldalára kerülök, mielőtt valami kellemetlen dolog történhetne, aminek nyomán átkozódni kezdek, vetek egy fél pillantást a diákok polcain sorakozó bájitalhozzávalókra, aztán elhúzom előle a jegyzetem, majd az asztal másik felétől el is lépek, ahogy kinyújtja felém a kezét. Feleslegesnek érzem rászólni, hogy ne csinálja, inkább elindulok a padok mellett, csak fél szemmel ügyelve rá, miközben fellapozom az ellenszer receptjét. Ilyen bájitalokat mindig jó csak úgy gyakorlásból is elkészíteni, azt hiszem azért másoltam be neki a jegyzetbe.*
-Hogy mi?-*kapom fel a fejem döbbentem, amikor szembesülök vele, hogy valami úton-módon átlábatlankodott a padok között és egészen közel jár. Felemelem a könyvet, de nem tűnik jó ötletnek azzal fejbecsapni, továbbá a körülöttünk tenyésző üstök sem alkalmasak erre a feladatra. Hátrafeszítem magam nyakból, derékból, aztán hátra is lépek, oldalról egy pálcaintéssel behúzva magunk közé egy padot. Megköszörülöm a torkom.*
-A leghatározottabban NEM. Nincs benned kötelességtudat? A bájitalfőzés kellő átszellemültséget, figyelmet, odaadást kívánó diszciplína. Először ezzel foglalkozz, hogy akarsz egy „csókkal” foglalkozni, ha már ilyen alapdolgokra se tudsz koncentrálni? Olvasgasd a hozzávalókat-*elé tolom a receptet, én már jórészt kívülről tudom, fürge léptekkel eltávolodom a közeléből, hogy felállítsam az üstöt, vizet forraljak, de most az ilyesmire figyelek fél szemmel, mert Armiella veszélyessége több figyelmet kíván.*
-Hámozd meg a babokat-*visszasietek hozzá egy tállal, aztán megint el a közeléből. Azt talán nem tudja elhibázni, különben is csak pár szemre van szükségem.*
Folytatás a Bájitallaborban

Köszönöm a játékot!A játéktér SZABAD!