Titkok könyvtára

Andromeda Bucksworth pennájából

Az egyik használaton kívüli tanteremben különleges díszek kaptak helyet. Köztük egy Egyiptomból származó macskaszobor, melynek ha megdörzsöljük orrát, egy másik ajtó rajzolódik ki a falon. Amin át egy sokkal nagyobb teremben találjuk magunkat. A terem különféle kincseket rejt, régebben a Roxfortba járt diákoktól itt maradt különféle könyvek, varázseszközök fedezhetők itt fel. Eddig nem sokan találtak ide, de akik mégis megtalálták hűen őrzik a hely inkognitóját. Innen a név is.

[.-= Yvette Delacour =-.]

.-= Yvette Delacour =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Alig pár nap telt csak el a szünet óta, amelyet annyira élveztem, amennyire egy rabszogahajcsár élvezheti a munkáját. Voltak jó részei, amelyekért kimondottan megérte hazamenni... és természetesen ott volt a feketeleves is, amit a legszívesebben hagytam volna a picsába. Mindenesetre kinek mi jutott... nekem felügyelnem kellett a kúria renoválását, mellette pedig tanulni. Összeegyeztethető a kettő, persze, bár ez Cedraht a legkevésbé sem zavarta. Úgy otthagyott a nyakig érő szarban, mint annak a rendje. Azt sem mondta, Merlin egyik átka szakadjon rám az égbolttal egyetemben... csak lelépett, hagyván egy retkes levelet a teendőkkel. Amikor az általa körmölt sorokat olvastam, feléledt bennem a vágy, a tűz, hogy szívesen pofán basznám. De emberesen, láncokkal, vagy egy hatalmas kalapáccsal, hogy a fejébe férkőzzön a gondolat, a kölyök még iskolás, tanulnia kellene. Szerencsére a szervezőkészségemmel nem akadtak problémák... soha. A jellememről már nem is beszélve. Igencsak hamar érvényre juttattam, amit szerettem volna, így a munka szépen csordogált a saját medrében. Amikor visszatértem az iskolába, eldöntöttem, hogy ügyelek, nehogy a tanórák és az eredmények rovására menjen, de az első hetemet pihenéssel fogom tölteni. Ennek fényében a mai napon az órákat követően hónom alá szorítottam a barna mappámat és lassú, nyugalmas léptekkel kezdtem barangolni a folyosók végeláthatatlan tengerében. Mélyen a gondolataimba temetkeztem, ne kelljen még hallanom se a sok agysejtölő baromságot... egyszóval a folyosón zajló beszélgetéseket.

Arcok.
Helyek.
Egyik sem igazán érdekelt, egyszerűen csak haladtam előre... amikor elágazáshoz értem, gondolkodás nélkül fordultam rá az újabb és újabb szakaszra, olykor azért fel-felsandítva, merre is járhatok. Az emberekkel sem igazán foglalkoztam, akik köszöntek, azoknak biccentettem, ha idősebbel találkoztam, akit ismerek, annak előre... mert annak ellenére, hogy az egyik legnagyobb bunkónak bélyegeztek, azért én ismertem a mások által nem annyira protezsált illemet.
Magány.
Ez volt most a legfontosabb, egy fél órányi csend, hogy teljesen kikapcsolhassam magam, mindentől és mindenkitől elzárva. Áldottam hát magam, amikor észrevettem, olyan szakaszra tévedtem, ahol egyre ritkábban boltottam iskolatársakba... mígnem teljesen elcsendesedett körülöttem minden. Megtorpanva tekintettem körbe, nem volt ismerős a hely, egészen bizonyos voltam benne, erre még nem jártam. Unott pofával szórtam szét a kékeket a szélrózsa minden irányába, hogy ezt abszolút konstatálhassam. Miután ez megtörtént, az egyetlen szemmel is látható ajtó irányába vetettem magam. Komótos léptekkel közelítettem meg, majd odaérve berúgtam az ajtót. Kemény puffanás törte meg a csendet, de nem igazán volt, aki ezt észrevehesse. Belépve a helyiségbe egy hatalmas fintor segedelmével állapítottam meg, ennél giccsesebb használaton kívüli teremben sem jártam még.
Szobrok.
Por.

Legfőképpen ez a kettő volt jellemző a padokon kívül, amelyekre szintén rakódott jó néhány centiméternyi ramaty. Megrántva a kezem az alkari tartóból előkerült a pálca... apró suhintás, non-verbális ige... és az egyik falap máris ragyogott a tisztaságtól. Letettem rá a mappámat, majd egy „lumos” elmormogását követően jobban szemügyre vettem, mit is találtam. Nem kergetett semmiféle halálfaló sereg, így szépen és nyugodalmasan méregettem végig a bénábbnál bénább szobrokat, egyiket-másikat érzékszervi vizsgálatnak is alátámaszva... tehát tapogatva, különösképpen érdeklődést mutatva az anyaga iránt.

Zene

Úgy érzem magam, mint egy űzött vad. Nem tudom hova menekülhetnék. Mindenhol úgy érzem, millió kérdés kereszttüzében állok, amire muszáj válaszolnom. Kimondatlan kérdések ezek, ismeretlen emberektől, de a sok ismeretlen közt azért akad pár, aki mégis olyan, mint egy rég elveszett álom egyik kis darabja. Olyan ez, mint egy üveggömb, amit hiába fogtál óvatosan, millió darabra tört s te a szilánkokat próbálod kétségbeesetten összerakni, de hiába minden próbálkozásod, hisz sosem lesz már semmi a régi.
Kicsit olyan, mintha megint, kezdenék megőrülni. Legszívesebben üvöltenék, de  ehelyett teszem a dolgom, mint egy gép. Órákra járok, házifeladatokat csinálok, eszem, alszom, sőt, még a vizsgákra is készülök. S közben kétségbeesetten próbálok… menekülni.

Nem tudnám pontosan megmondani mi elől. Az emberek, a légkör, a világ. Minden olyan, mintha ellenem lenne. És én… félek. Igen, egyre jobban félek. Mert úgy érzem egyre inkább kezdem elveszteni a kontrollt. És magamat. Pedig nem akarom, ezt az egyet nem. Mert megígértem.
S most is, a nagyterem fullasztó melegében… elég volt Ben vádló villámló tekintete, hogy felálljak és fussak. Fussak amerre csak a lábam vitt. Észre sem vettem hogy közben már néma tanúként a könnyeim ékesen mutatták hogylétemet a világnak. Még a lépcsők is megtréfáltak, mint akkor is mikor Blaine-nel való utolsó vitám volt… mára pedig ez már sok volt. Csak nagy nehezen vánszorogtam fel hát az emeletre amely következett és nyitottam be az ötödik ajtón.

Ritkán jártam ide. Talán épp azért mert ez volt az, ahova ritkán jár az ember. Nemcsak az áporodott szag miatt, hanem itt nem olyan dolgok voltak, amelyek minden nap kellenének. De tudom, ha nyugalmat akarok, márpedig szellem és diákmenteset, akkor ez az. Mert ide csak az jön akinek szüksége van rá. Tehát egyedül vagyok. Végre.
És mit tehetek? Nekivetem a hátam az első könyvespolcnak, testemből pedig lassan száll ki az erő, miközben szép lassan lecsúszok míg végül le nem ülök a földre. Arcom kezemre fektetem és így próbálok úrrá lenni… min is? A könnyeken. A bánaton. A csalódáson. Az embereken. Úgy… mindenen.

[.-= Yvette Delacour =-.]

.-= Yvette Delacour =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Rengeteg szobor álldogált a kicsinek éppen nem nevezhető teremben, egytől egyig hasznavehetetlen giccses szarok voltak mind. Az én értékrendem kissé más irányokat képviselt, a művészetet művészetnek láttam, de ezeket legfeljebb hasítani való tűzrevalónak vittem volna a kúriánk környékére. Akik pedig ezt a csúfságot művelték, egytől egyig levadásznám, és egy kurva nagy baltával verném a fejükbe a stílusirányzatok alapjait… egészen addig, amíg a vérükkel egyetemben fel nem itatódik a retkes agyukba. A pálca fénye is csak azért kellett, hogy legalább, ha már ennyire nevetséges cuccokat halmoztak itt fel, jó megvilágításból lássam őket… meg kell jegyeznem, ez sem segített rajtuk. Az érem másik oldalát pedig az képviselte, hogy cseppet sem örvendtem volna neki, ha valami kulába nyúlok, utána meg nézegethetem a retkes ujjaimon a fost. Ahogyan haladtam előre, egyre jobban kirajzolódott bennem, az emberek rettenetesen idióták. Persze, még most is kedves és nőies voltam ezzel a kifejezéssel… ennél cifrább szavakkal illetném őket, tisztelet annak a minimális kivételnek, aki a világot látja a valós képében… nem pedig holmi rózsaszín kibaszott leplet, ami mögé gyakorlatilag a döntő többség rejtőzik. Gusztustalan, visszataszító, gyomorforgató.

Sóhaj.
Neszek.
Kezdtem beleunni ebbe az egész helyzetbe, elvégre nem álltam nagy felfedező hírében… inkább csak sétálgatni szerettem. Róni a folyosókat az iskola falai között, vagy éppen azon kívül, mikor hogyan esett a kedvtelésem. Már éppen azon voltam, hogy a soron következő geil szarnak egy erőteljes öklössel töröm ábrázatát, amikor a bejárat irányából meglehetősen furcsa neszeket hallottam. Azonnal megtorpantam, és a pálca fényét egy non-verbális „nox” igével eloltottam. A cucc a kezemben maradt, bár gyanítottam, hamarabb töröm be a retkes képét az érkezőnek, sem, mint megátkozom. Az túl sablonos, minden kis buzeráns ezt teszi idebent. Történik egy apró kis szösszenet, és azonnal a kibaszott pálcájuk után kujtorognak, mintha anélkül nem lenne élet a nagyvilágban. Nem értem.
Zajok.
A gondolataim az újabb zajokra teljesen elvetődtek, nem maradt más, csak a jelenlegi helyzet. Unott pofával indultam meg az ajtó irányába, megkukkantani, ki is az, aki a csodálatos magányomat, amit már vártam egy ideje, képes volt elbaszarintani. Lassú, nyugalmas léptekkel haladtam kifelé a sorok közül, nem törődve vele, hogy a másik meg fogja hallani a cipő padlózaton való koppanásait.
Meglepettség.
Persze nem látszott a pofámon, egyrészt, mert sötét volt a helyiség azon részén, ahonnan érkeztem… másrészt meg, az arcizmaim már olyannyira elhaltak az évek során, hogy bármiféle gesztust hamarabb volt megerőltető varázsolni, mint a semmit. Az ajtó mellett lévő szekrénysor aljában ott gubbasztott egy nagy szőke hajzuhatag… nem kellett látnom a nőszemély arcát, elegendő volt csak a ruházat, a sziluett, hogy tudjam, ez beza Yvette. Jó esetben, ha Yolanda is itt dekkolna, nem pedig az észt osztaná a világban, sem kevertem volna össze a két vélát. Utóbbinak nincs ízlése ruházkodás terén… bár, ezért csíphető. Meg a faszom stílusa miatt.
Gondolatok.
Csend.

Pár pillanatig álldogáltam előtte, majd szépen lassan ahhoz az asztalhoz lépdeltem, ahová a mappámat tettem. Megvetettem a seggemet a szélében, a pálcámat az alkari tartóba csúsztattam, majd összekulcsoltam a kezem a mellkasomon.
- Üdvözöllek a keserű valóságban!
Kíváncsi lettem volna rá, mi az ok, ami kiborította… mert noha nem tekintett fel, eléggé evidens volt, hogy a könnyeivel küszködik. A sóhajok, a lélegzetvétel szaporasága és hangja… elárulták. A jéghercegnő megtört volna?

[- Kösz, élvezem is, mint láthatod…-]

Zene

Hogy lehet ennyire romlott minden? Ezen zakatol az agyam folyamatosan. Egyszerűen nem értem.  És ez… ez rosszabb mindentől. Ha valaki leülne és elmondaná, miért történik minden máshogy mint ahogyan az ember szeretné, talán könnyebben elfogadnám. Mert tudnám az okát. De így? Így egyszerűen nem megy. És mi marad? A kétségbeesés. Egyre és egyre erőteljesebben.
Néha már fizikai fájdalmat tud okozni mindez. Olyan, mint amikor hullámokban tör rád a rosszullét. Nem számít hol vagy, vagy kivel vagy. Nem számít, ettél-e aznap. Tudod, hogy a szervezeted cserben hagyott. Tudod, hogy ágynak esel. És hiába szedsz be bármiféle orvosságot, a kór erősebb, mert már megtámadt szép csendben, akkor, amikor te nem figyeltél. Ugyanilyen alattomos ha nem rosszabb a kétség. Akkor jön, mikor nem veszed észre, és olyan elemi erővel súlyt le rád, hogy beleroppansz. Egyszer már megtörtént ez velem. És nem lett túl szép vége. Akkor volt valaki, aki megmentsen. De ez alkalommal lesz?
Nem hiszem. Akit szerettem, meghalt. Akiben bíztam elárult. Se Luc nincs, se Brandon. Még Ben se. Ki marad hát?
Egy hang töri meg a csendet, amire összerezzenek. Nem számítottam arra, hogy bárki észrevehet ennyire… kiszolgáltatottan. Nem kell felnéznem, hogy tudjam ki áll nem messze tőlem.
Sean…
A furcsa az, hogy rá még véletlenül se gondoltam. Meg nem fordult a fejembe, hogy vele valaha beszélhetek. Azok után ami köztünk történt… mégis mit várhatnék? Nem tudom. De most valahogy mégis örülnék ha…
Nem. Az akkor ott, a toronyba megszakadt. És nem is lesz több. Még talán barátság se. Milyen barátság is lenne? Minden másodpercben egymás torkának ugranánk. Mondhatom szép. Ám valahogy mégis felnézek.
A sötétben nem sokat látok, mindössze a sziluettjét. Érzem mégis, ennek ellenére is a tekintetét magamon, ahogy ott támaszkodik egy asztalnak? Vagy szobornak? Tulajdonképpen mindegy. Sóhajtok. Mit mondhatnék? Megint egy roppant jó pillanatomba kapott el. Ő már csak ért az ilyenekhez. Tudom, hogy tudja, hogy sírtam. Nem is próbálom hát elrejteni a könnyeim. Minek? Látott már így, előtte amúgy se szégyellem. Legalább láthatja, hogy ember vagyok, ellentétben róla ez nem feltétlen mondható el. Legalább ennyire büszke lehetek, ha már másra nem. Bár, ez őszintén szólva csekély vigasz.
- Kösz, élvezem is, mint láthatod…-
Talán az epés válasz nem hoz semmi jót a fejemre, de mit vár bárki? Könyörögjek? Nem. Soha. Nincs Blainre szükségem, nem is lesz soha. De… örülnék ha kivételesen emberséges lenne, vagy talán meghallgatna. Meglehet, ő már az egyetlen, aki képes erre, mert mindenki más elhagyott vagy átvert. Halkan suttogom hát hangszínemben némi kedvességgel a másiknak a következőket.
- Nem akartalak megzavarni, és menj csak el ha akarsz… de… örülnék… ha mégis maradnál. –
Ettől többet… senki nem várjon egy Yvette Dealcour-tól.

[.-= Yvette Delacour =-.]

.-= Yvette Delacour =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A válaszon már meg sem lepődtem, olyan volt, amilyen egy Yvette Delacourtól minimálisan elvárható, még akkor is, ha éppen ramaty állapotban van a Lelkem, meg tudta találni a hangszínt. Megvolt benne az a „kedves” él, amely minden egyes szavából, mimikájából, még a mozgásából is sugárzott… a felsőbbrendűség érzése. Amennyiben meghazudtolta volna önmagát, minden bizonnyal odarobogok hozzá, hogy tüzetesebben is megvizsgáljam. Egyrészt azért, mert a csaj képtelen volt az értelmes érzelmek kimutatására, másrészt pedig azért, mert soha egyetlen jó szava sem volt hozzám… vagy esetleg máshoz. Erre azért rettenetesen kíváncsi lettem volna, de úgy döntöttem, jelen helyzetben nem taposom szét az amúgy is meggyepált lelkivilágát. Szemét vagyok, ez tény, de csak azért, mert igazat mondok… ezzel most sem leszek híján, már most tudhatja. Bár, gyanítom, ő nem így látja a dolgokat, még akkor sem, ha ez tény… ő annak a pöcsnek lát, aki állandóan szarral dobálja, se többnek, se pedig kevesebbnek. Akármennyi alkalommal találkoztunk, a végén mindig egy köcsögnek lettem titulálva, utolsó senkiházi gecinek. Ezen tételt soha nem értettem, de megmondom őszintén, annyira nem is zavart.

Csend.
Félhomály.
Alig lehetett kivenni Yvettet, legfőképpen csak a sziluettjeit tudtam bemérni, akkora homály derengett az egész helyiségben. Ez azonban pontosan elegendő volt, hogy felismerjem. Gondolkodtam rajta, hogy újfent előkotrom a pálcámat, és elmormolok egy lumost, de aztán mégis úgy döntöttem, hagyom, hogy rendbe szedje magát. Amikor szükségessé válik a pofázmányom látványa, majd cselekszik, addig meg ráérünk. Legfőképpen ő… mélységesen megragadt volna egy megtört Hercegnő látványa. Mellkason karba font kezekkel, az asztalt támasztva a valagammal vártam a következő epés „halálfaszára” küldést, helyette azonban mélységesen megdöbbentő szavak érkeztek. Na, ebben a helyzetben most áldottam ezt a kurva félhomályt. Az arcberendezésem általánosságban véve tökéletes mintaszobra volt az érzelemmentességnek. De most, amit hallottam, az elképesztett, a szó szoros értelmében. Szerencsére a bőr tartotta az állkapcsomat… ha nem tette volna, az most biztosan valahol a Roxfort alagsorában landolt volna, átszakítva a padlózatot, és termőköveket. Én meg leledzhettem volna idefent fél pofával, véresen, okádva a szavakat. Yvette Delacour, a véla hercegnő majdhogynem kérlelt, és a hangjából is valamiféle kedvesség sugárzott. Jobban mondva, több élet volt a színében, mint eleddig bármikor.
Meglepettség.
Azzal a lendülettel, ahogyan az arcomon kiült a meglepődöttség, tűnt is tova… helyét pedig a jól megszokott üres tartalom vette át, betegesen vizslató kékekkel egyetemben. Eleresztettem a karizmaimat egy pillanatra, hogy a fonat oldódjon… balom rándult, a pálca pedig a kezembe csúszott. Az ajtóra irányítottam a gallyat. Nem szoktam használni, csak akkor, ha nagyon szükséges, vagy éppen kényelmes időszakomat élem… jobban kedveltem a kétkezi munkásságot. Mindenesetre most elmormoltam egy igét, aminek a hatására a bejárat zárja nagyot kattant. A kalandos kedvűeknek lesznek meglepetései, ha megfogják a kilincset odakintről. Cedrah után szabadon… nem crucio, azért kicsapnának… bár az áldozatot biztosan nem sajnálnám. Egy állattal több, vagy kevesebb, nem számít. Mindösszesen csak egy kis elektromosság, amely beállítja a vállalkozó szellemű behatoló frizuráját. Ezt követően a pálcát visszacsúsztattam a helyére, majd megtámaszkodtam kezeimmel az asztal lapján. Kissé megfeszültek az izmok, de egy apró ugrással felültem a padra.
Csend.
Várakozás.

Pár pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy megszólalok, de úgy döntöttem várok még pár másodpercet. Egyrészt, hadd eméssze magában azt, amit mondott… addig emésztem én is. De aztán csak nekikezdtünk az újabb vadorzásnak… vajon mi lesz a vége? Újabb balhé?
- Hallgatlak Yvette Delacour!
Kiderül, soha nem szerettem a jövőn rágódni, elvégre soha nem volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy. Mondanivalója biztosan akadt, elvégre maradásra ösztökélt.

[- Érezted már úgy, hogy van egy világod, ami egész jó. Mondhatni tökéletes, bár tudom te nem adsz az ilyenekre. Igazából én sem… -]

Zene

Hallom a szuszogását, várom a reakcióját, de semmi. Valahogy ezen sem lepődöm meg. Ez is olyan Blaine-es. Nem is tudom mit is vártam. Együttérzést? Tőle? Megértést? Törődést? Kezek rádöbbeni arra, hogy egyre idiótábbak ezek a gondolatok. Mégis valahogy remélem, hogy valami emberit sikerül kihoznom belőle. Egyrészt, mert jól esne, s másrészt, noha ezt még magamnak sem vallom be szívesen, egyszerűen az első akarok lenni, akinél ez megtörténik. Bár lehet ezzel rég elkéstem. Hisz van valami lány, akivel kavar. De ki tudja, lehet csak hülyíti, ahogy az összes balga fruskát aki manapság szaladgál. Hisz, akkor fent a toronyban is, más volt. Szinte érző. És azóta, az egyszeri alkalom óta, mintha emiatt tízszeresen utálna. De mégis valamiért remélem, hogy megtörik a jég, és hogy azt én töröm meg. Hogy hogyan, azt nem tudom. Hogy miért, azt nem értem. Egyszerűen csak a késztetés van meg. S az egyre erősebb. Oly annyira, hogy néha az már fáj.
Talán kezdek túlzottan paranoiás lenni, hogy megfelelhessek mindenkinek. S ezt nem kellene, de olyan sok a ha már az életemben, hogy kezdem egyre inkább elveszteni a fonalat. Olyan ez, mint egy gordiuszi csomó, amit soha az életbe nem fogok tudni kibogozni. De talán őt megnyerhetem magamnak. S valamiért, bár nem értem igazán, meg is próbálom ezt. Lassan türelmesen megvárom, amíg egyenletes lesz teljesen a légzésem. Így már minden egyszerűbb és könnyebb. Ha ideges az ember az sose veszet jóra. Csak higgadtan és megfontoltan.
Úgy hiszem, ő is érzi ezt, hisz eddig nem szólt. Vár. S ekkor értem meg igazán, Seanban tényleg van némi együttérzés. Egyrészt kivághatta volna magát az ajtón közölve hogy ő ezt nem hajlandó végignézni. Mégse tette. Másrészt, vár. Hogy mire? Talán ő tudná a legjobban megmondani, de úgy hiszem rám vár. Arra, hogy összeszedjem magam. És ez, bár arcom rezdülésén se látszik, de jól esik. És ez a felismerés máris kissé felvidít, noha sose fogja a másik megtudni.
Egyetlen gyors mozdulattal törlöm meg az arcom, s simítom ki a szemeimből a tincseket, miközben lassan felpillantok abba az irányba, ahol a sziluettjét látom. S mintha megérezné, vagy látna a sötéten át, mintha igazán tudná, most már lehet, megszólal. Kissé talán durvábban a kelleténél, vagy parancsolóbban, de hát ez már csak Blaine. Le se tagadhatja magát. És a megdöbbentő az, hogy eddig ezen felhúztam volna magam, mostanra viszont ez is természetessé vált. Mert róla van szó.
- Érezted már úgy, hogy van egy világod, ami egész jó. Mondhatni tökéletes, bár tudom te nem adsz az ilyenekre. Igazából én sem… - egy percre elnémulok, de folytatom. - Szóval van egy hely, egy ember, egy szokás, egy élet, ami neked megfelel. Mindenhogy. S azt hiszed ez örökké szól, amíg rá nem döbbensz, hogy mégsem. Ekkor úgy érzed, kicsit meghalsz. Hisz mindened, amit eddig szerettél odaveszett, mintha elfújta volna a szél. Aztán ezek a darabkák szép lassan a kezedbe kerülnek. Megpróbálod őket összeragasztani, mint egy eltört poharat, de hiába, vagy egy szilánk veszett el vagy a kötőanyag nem tartja egybe. De mégis valahogy összerakod. S próbálod összetartani. S az eredeti helyett lett egy hasonlat. Ahogy az életed helyett is, lett egy hasonló, de mégsem ugyanaz. –
Nem, ezt nem értheti. Nem tudhatja. Miért is tudná? Miért is értené? Mindent el kellene mondanom neki. De akarja hallani? Elmondhatnám neki? Megbízhatok benne? Vagy inkább csak gyűlöljük csendesen tovább egymást?
- Sean… az életem kezd… darabokra hullani. Inkább menj el amíg lehet, és ne legyél a részese. Megértem és nem haragszom emiatt. Tényleg. -
Csend, és várakozás. A lélegzetem, a szívdobbanásom számát is meg tudom számolni. Várok valamire, ami az ittlétét vagy az elmenetelét jelenti. Mert ha elmenne, egyetlen kérdésem maradna, vagy talán kettő. Megadom az esélyt neki, még utoljára. Ha nem, akkor rászánom magam arra, hogy elfogadjam őt, mert akkor már ő is elfogad engem. S lehet ez az egész eddig ostoba viták mögé bújt, ám az is lehet, hogy ezek az acsarkodások egy örök harc kezdetét jelentik. Most pedig kiderül majd, mi is lesz. Mert az ő döntése mindent befolyásol. Így nem mozdulok, mindössze a rózsafa pálcám siklik a tenyerembe, hogy ha kell, elmormoljak majd később egy lumost.

[.-= Yvette Delacour =-.]

.-= Yvette Delacour =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Színek.
Bonyodalom.
Az élet fekete és fehér, ezt elmagyaráztam már kisezerszer a körülöttem élő birkáknak, akárhányszor kérdezték... vagy kezdtek bele a szín kavalkád felsorolásába. Soha nem értettem meg az embereket, miért kellett az amúgy egyszerű életüket tökéletesen tönkretenni pirossal, zölddel, kékkel, és legfőképpen rózsaszín és árnyalataival? A fekete és fehér alapszínek bőségesen megfeleltek volna ennek a világnak... ennek a szarnak, aminek az alapjait ugyan ezek a színek adták, az ökör emberáradat azonban nem elégedett meg az egyszerű és jól kitalált dolgokkal. Meg kellett alkotniuk a sok fost, ami csak még több fost okádott a kicsiny kis világunkra. Napjainkban már ott tartottunk, hogy mindenki a szartenger alatt próbált életben maradni... csak kevesek jutottak el odáig, hogy bárkát építsenek maguknak. Szerencsére én ezek közé tartoztam, soha nem szerettem a bonyolult dolgokat, semmilyen formában. Egyszerű embernek tartottam magam, még annak ellenére is, hogy mások összetett személyiségként írtak le. Semmi összetett nem volt bennem... éltem az életem, tanultam, amit kellett, és nem hazudtam... soha nem hazudtam. Olykor belegondoltam, vajon elmondhatja-e ezt valaki az iskolában magáról? Kételkedtem benne, pontosan azért, mert mindenki számára színek léteztek... újakat akartak alkotni a régiekből... és mire odajutottak, már maguk sem tudták, azt, ami van, miből keverték ki. Mint a hazugságok... valamikor elkezdték, most pedig már azt sem tudja az ember, honnan jött, csak fonja tovább, nehogy lebukjon.
Monológ.
Csendesen, üres tekintettel hallgattam. A metsző kékek lemondó villódzásai belevesztek a sötétségbe, ami a helyiségben honolt. Jobb is volt így, mindkettőnk számára. Amit mondott, annak most érdekes módon volt eleje és vége is... még talán tartalommal is bírt... de követni nem tudtam a szálakat. Nem tudtam, és nem is igazán érdekelt, kivel volt éppen együtt... vagy ki a faszommal lépett a szakítás stádiumába. Mert ezek a szavak egyértelműen jelezték a számomra, az illető bizony hoppon hagyta. Nem ismertem a részleteket, de annyit tudtam, ha úgy viselkedett a kis buzerátor selyemfiúkával, ahogyan másokkal szokott, akkor a történeten nem is igazán van mit csodálkozni. Az a jellemforma, amivel megáldotta a jó sors, legfeljebb hatalmas pofonok benyelésére volt elégséges... párkapcsolatra semmilyen formában sem. Béketűrő embernek tartottam magam, de párszor bizony kedvem lett volna nekem is egy jóféle parasztlengővel jutalmazni az érthetetlen kirohanásait. Most mégis megadtam a lehetőséget... talán pontosan azért, mert ebben a formában egészen emberinek tűnt... nem pedig annak a felfuvalkodott, pofoznivaló hólyagnak, ami egyébiránt lenni szokott.
Konklúzió.
Csend.

A tanulságot levontam, érdekes módon, annak ellenére, hogy tele volt a mondóka színekkel, ki tudtam venni az alapanyagot belőle, azt a kettőt, ami az élet alapjait alkotta. A hanglejtés elárulta, ezek nem az utolsó szavak voltak, így tovább vártam, vajon mit szeretne még hozzáfűzni Yvette Delacour a dolgokhoz. Az arcát nem láttam... az ajtó alatt beszűrődő fény éppen csak arra volt elegendő, hogy a hajkoronát ki tudjam venni, és a lábait, a cipőjét... de ezeket is csak haloványan.
Elhallgatott.
Csend lett, mégpedig mélységes, megtörhetetlen. Még a kaparások, és a szoba neszei is kussban maradtak, a folyosó odakint teljesen elcsendesedett. Életemben először hallottam ezt a nőszemélyt nyíltan beszélni, ez pedig meglepő volt egyben, de roppant izgalmas is. Soha nem gondoltam volna, hogy majd pont előttem fog megnyílni, elvégre a kettőnk kapcsolata jobbára abból állt, hogy ahol találkoztunk, ott szétmartuk egymást. Jobban mondva ő belém mart, én pedig a mottónak élve - miszerint, ha megdobnak kővel - válaszoltam a kihívásra.
- Megtetted az első lépést egy teljesen új világ felé!
A mondat egyértelműen arra utalt, hogy bizony ez egy olyanfajta lépés volt tőle, ami hasznára válhat majd. Nem csak az esetemben, de másnál is fülekre találhatnak a mondatok. Ebben a formában egészen bizonyosan.
- Mivel elmondtad, elmondom a véleményemet! Tetszik, tetszik, ha nem, akkor nem! Ismersz már jól, nem fogok köntörfalazni!
Még szép, hogy nem. Eddig sem tettem, hát nem fogom elkezdeni.
- Amit ragasztani és foltozni kell, az már egy kalap szar! Addig az igazi, amíg nincs szükség külső hatásokra. Hajítsd ki a picsába. Lényegtelen, hogy te törted össze, vagy leesett, és magától hullott a darabjaira.
Kemény tétel, de jobb, ha szembenéz az igazsággal. Amihez ilyen és ehhez hasonló célszerszámok kellenek, az kuka. Fondorlattal és szarral nem lehet összerakni semmit, mert sokkal gyengébb lesz, mint az eredeti. Ez van. Szívás.
- Az életet pedig rosszul fogod fel! Nem most hullik darabokra, hanem most kezd kinyílni!
Egy pillanatra elhallgattam. Szépen hátradőltem, megvetettem a kezem a pad lapján, de aztán folytattam.
- Egyetlen dolgot jól jegyezz meg! Az élet fekete és fehér! Ne keverd színekkel, mert csak bonyolultabb lesz. Amennyiben mégis szükséges, akkor legyen szürke, azt még az alapokhoz lehet sorolni.
Szőke volt a csaj, de azért biztos voltam benne, hogy legbelül nem... és megértette a sorok között rejlő Blaines tézist.
- Ami pedig az utolsó gondolatokat illeti! A részese lehetek, mint barát! Ahhoz azonban még sok töklevet kell elfogyasztanunk.
Az igazság mindig fájó, ez is fájhatott neki. De ez van. Alig ismertem, a legtöbb esetben csak szívtuk egymás vérét, vagy ócsároltuk egymást... értelmesen most először beszélgettünk el. A bizalmam soha nem osztogattam ingyen, még neki sem. Ki kellett érdemelni. Ami pedig az élete részét illeti, annakidején még megvolt a kezdeményezés írmagja... amire persze egy kurva nagy pofon volt a válasz. Ráadásképpen én letettem a voksom... és egyszerű ember lévén ragaszkodtam a saját döntésemhez. Rólam sok minden elmondható volt, nem igazán érdekelt mások véleménye... egy dologban azonban soha nem engedtem, a becsület és hűség. Az elsőt kötelezőnek tartottam magamra nézve, a másodikat pedig ahogyan osztottam, én is úgy viseltettem iránta. Nehezen adtam, de ha adtam, akkor annak alapja volt.

[- Ezt nem értheted…]

Zene

Olyan ez, mikor tudod, hogy nincs tovább. Minden elválik, mert a következő pillanat sorsdöntő. Nem futhatsz előle, vagy így lesz vagy úgy lesz, de a jelen, amiben még abban a percben vagy, már múló tünemény, amelyre majdan visszatekintve elmerenghetsz. Hát nem jó érzés azonosulni ezzel, hisz ilyenkor minden ember retteg a rossztól. Senki sem a jót látja, a lehetséges pozitív változást. Mindenki a jelenhez ragaszkodik görcsösen, mint egy szalmaszálba, hiába tudja, sose fogja az fenn tartani a vízen. Én a sorsom egy idegen sorsába adtam úgymond, habár ez ebben a formájában nem igaz. Sean sokat tud rólam és egyben vajmi keveset is. Hogy mi lesz ezek után, az kétséges. Én a feltétlen bizalom iránti lehetőséget adtam igazán neki. Dönthet, marad vagy eltűnik örökre az életemből és csak, mint egy kósza tavaszi szellőre gondolok-e vissza rá.
Ám a döntése, noha meglep, egyértelmű. Szemeim el is kerekednek, noha ő ezt nem láthatja a sötétben, ellenben azt igen, ahogyan felkapom a fejem váratlanul a szavaira. Hát marad. Hát elfogad annak ellenére, amiken keresztül mentünk és mindazzal a hibákkal és kétségekkel telve, amilyen vagyok is. Ez… nos ez igazán becsülendő.
Pillantásom rögvest rá is siklik, a sziluettre, és noha tudom, nem rossz szándékból mondja, amit mond, mégis kedvem lenne visszaszúrni. Ám csendben maradok. Ez is egy lépés, elfogadni a másik szavát. Még ha nem is tetszik. Tudom, hogy valahol igaza van. Nem úgy kellene kezelni a dolgokat, ahogyan. Ám nem ismer minden részletet. Nem tudja igazán mi hogy és miért történt. Hosszú beszélgetésnek nézünk elébe, s ez azzal jár, hogy a bizalmasom lesz. Nem tudom, akarja-e igazán, csak azt, hogy maradt és ez, épp elég most. A kezemben lévő pálca felemelkedik pár pillanat múlva amint ő elmondta a gondolatait. Épp eleget vártam. Ideje megtekintenem azt, akihez örök láthatatlan lánc köt ezen túl. Aki újfent képes majd összetörni a szívem, de nem úgy mint az eddigi férfiak az életemben.
Lágyan mormolok el egy lumost, amire gyér fényvilág gyúl a rózsafa pálcám hegyén. Könnyeden állok fel, s fordulok Blaine alakja felé. Már látom, s ő is láthat. Nem bajlódom a könnyek eltörlésével, eltűnnek majd idővel maguk is. Kivételesen nem szégyellem őket.
- Ezt nem értheted…- kezdek bele nehezen. Végül, talán mert könnyebb vagy egyszerűbb, az eddig hátamnak vetett könyvespolcnak döntöm a testem, míg a kezem a csípőm mellett marad. Így van elég fény mindkettőnknek, de nem vakítom ki a másik szemét.
- Régen volt egy gond feledt életem. Kislányként és talán ebben igazad is van, nagyon zsarnok voltam. A szüleim mindent megadtak, mindent engedtek, és nem csoda ha kellően önzővé váltam. Nem ismertem sem osztozkodást, sem kegyelmet. Ami kellett nekem, elvettem vagy megkaptam. Ha kellett sírással, ha kellett hízelgéssel, de mindig elértem a célom. Tudom, ezért lesajnálsz és megvetsz. Nem csodálom. – sóhaj - Én is szánom azt a gyereket, aki akkor voltam. De ez a szüleim hibája. Náluk a nevelés ebben merült ki, pontosabban a szeretet megformálása nekik ez volt. És hiába nem voltam egyke, Fleur mindig is különc volt. Ő volt az első, a nagy testvér, és a kis hercegnő, akinek a bája már akkor is mindenkit levett a lábáról. –
Könnyeden vonom meg a vállam, némileg dacosan, némileg szomorúan. Tudom, ez tényleg elítélendő, és ez alapján sok minden értelmet nyerne, de… még közel se vagyok a végén, és ki tudja eljutok-e odáig. Minden olyan zavaros és nehéz ezt szavakba önteni.
- Nos, Gabrielle a művészpalánta, aki a meg nem értett zseni. Sokáig így is éltem. Abban a tudatban, hogy Delacour vagyok és a véla énem sok mindenre rányomta a bélyegét. A kamaszkor is emiatt még rosszabb volt, mint egy átlagos tinédzsernél. Tudtam, hogy a Fleur barátai nem hozzám valók. Tudtam, de mégis oda akartam tartozni, megmutatni, nem vagyok elveszett kisgyerek. Megbíztam egy olyan emberben, egy olyan fiúban, akiben nem kellett volna. Persze utólag mindig könnyű okosnak lenni. - mosolyodom el haloványan és Seanra pillantok, várva, hogy van-e bármi hozzáfűzni valója, mert, abban az esetben megszakítom a gondolatmenetemet.

[.-= Yvette Delacour =-.]

.-= Yvette Delacour =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Nem kellett látnom a sötétben, eléggé evidens, volt, amikor közöltem vele, hogy maradok, azonnal feltekintett. Gondolom, nem éppen erre a válaszra várt, főleg nem tőlem. Legendás volt a hírünk, ha találkoztunk valahol, onnan a diáksereg általában fejvesztett, jajjveszkelős menekülést szokott produkálni. Egyrészt azért, ami elhangzik... gyerekfülek előtt is kimondanám, a dolgot, de nem szokta tűrni a nyomdafestéket. Legfőképpen azért, mert noha a végletekig nyugalmas ember tudok lenni, ő képes arra, hogy pillanatok alatt felbassza az agyam. Amikor már hatszázadszor kell elmondanom ugyanazt, egyre és egyre szájbarágósabban... ráadásképpen ő, mintha nem értené, hatszáz és egyszer rákérdez, most mi a fasz van. Sőt, fel is háborodik... sőt, felpofoz. Faszom. A múltkori esetén összeszorult a tenyerem egy lengősre, de visszafogtam magam... kurva nagy mázlija volt akkor, bár, azt azért kiharcolta magának, ne nagyon csapkodjam tarkón. A mostani helyzet engem is meglepett, és áldottam azt a rohadt sötétséget, mert így nem látta a döbbenetet a retkes pofámon. Persze, az egész alig egy másodpercig tarthatott csak, de nagyon kevesen voltak, akik efféle maszkot tudtak rám ragasztani. Mondtam volna, hogy büszke lehet magára, de nem éreztem megfelelőnek a pillanatot, ráadásképpen jelen helyzetben nem volt miért indokom alpári módon viselkedni vele, elvégre ő is tőle szokatlan módon, teszem hozzá gyorsan, viselkedett velem.

Suttogás.
Fény.
Amikor kigyúlt a pálcájának a végén az ige hatására a fényforrás, összeszűkítettem a szememet, és egy pillanatra a karomat is megemeltem. Kellett hozzá egy kis idő, hogy a beteg kékek alkalmazkodjanak az új fényviszonyokhoz. Leeresztve a kezem támaszkodtam meg ismét a hátam mögött a pad hideg lapján, és vártam, mit fog mondani. Az, hogy sírt, nem hatott meg igazán, semmi meglepettséget, vagy éppen érdeklődést nem mutattam a vöröslő szemek, és könnyektől fénylő ábrázata iránt... azzal csak, ha erről kezdek beszélni, zavarba hoztam volna, sőt kurva zavaró lett volna. Így inkább befogtam a pofámat, és figyeltem, mit tesz, meg persze hallgattam, mit mond.
Anekdota.
Tény, nem érthetem azt, amit az előbb kifejtett, hiszen a legapróbb fogalmam sem volt a sztori hátteréről. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akartam-e valamit... már csak azért sem, mert az én világnézetem merőben különbözött a - sokak által normálisnak vélt - átlagos világnézettől. Mindenesetre, mivel belekezdett, eldöntöttem, hogy végighallgatom, aztán legfeljebb véleményt a magam nyers formájában fog majd kapni. Talán jót is fog tenni neki, hogy kissé változatosabb megoldást kínálok, mint a sok hülyegyerek idebent. Ami újfent meglepett, de itt már nem rángatóztak az arcomban az idegek, hogy talán először őszintén és nyíltan beszélt... érdekes.
Családtörténet.
Nem akartam közbevágni, mert családi problémákban aztán abszolúte a legrosszabb embert választotta. Az anyámat a legszívesebben egy kurva hentes kampóra akasztottam volna a gerincénél fogva, hadd fájjon neki. Az apám meg megkapta már a csomagot, egy kerti szerszámot az oldalába, meg egy hatalmas szekrényt a kompozíciót megtetézve. Le kellett volna lőnöm őket, ott hibáztam.
Csend.
Pár pillanatig még méregettem, aztán egy sóhajt követően kezdtem bele a minden bizonnyal hűvös és érzelemmentes válaszadásba. Fáj, nem fáj, tudhatja, én bizony én vagyok.
- A te legnagyobb bajod az Yvette Delacour, hogy mindig másoknak akartál megfelelni! Feltennék egy kérdést.
Megvontam a vállam, és egy apró grimaszt is megengedtem magamnak, olyan kérdőfélét.
- Volt olyan idióta, aki neked akart megfelelni?
Nem is vártam meg, hogy válaszoljon, azonnal megtettem én.
- Nem! Nem volt! A pinavadász köcsögök nem számítanak!
Ez az apró korrekció mindenképpen lényeges volt, hiszen egy véláról beszéltünk, aki azért annyira nem volt ronda... meg, legalább valamivel gusztább színkombinációkat használt ruházat terén, mint a testvére.
Hmm.
Vártam.

[- Tudod Sean, amellett hogy igazad van, volt. Volt, mégpedig az, aki olyanná tett, amilyen most vagyok. Ez a fiú régóta ismerős, s én természetesnek vettem jelenlétét. A sem ellenezte soha ismeretségét, sőt, mondhatni kedvelték is. Mellesleg Franco-nak hívják. Ő olyan kedves volt… barátságos. Bíztam benne…-]

Zene

Ösztönösen mosolyodom el a cinikus válaszát illetően. Ez is annyira, Blaine-es. Más esetbe kiakadnák, hisztizhetnék, csapkodhatnék, őt nem hatná meg. Ő Sean. Őt semmi nem hatja meg. Mára csak mosolyogni tudok rajta. És a legrosszabb az, hogy oly egyszerűen tudja megfogalmazni, mindazt, ami nekem éveken keresztül nem sikerül. Mindig meg tud döbbenteni azzal a páratlan képességével, amivel az arcodba képes vágni a nyers igazságot. Nem kell hozzá semmi sem. Csak egy kis cinizmus talán.
Most is ez történik, és valahogy már ez is helyén van. Rendben. Mintha minden visszaért volna, mikor egy kör bezárul. Pedig… attól még messze állok.
Mikor a kérdést hozza szóba, némán bólintok egyet. Egyszerűen jelzem neki, szabad a vásár. Ha már ezt akarta, megkap mindent. Hideget meleget, ha tetszik, ha nem. Ő választott, én pedig nem ellenkezem. S amint elhangzik a velőtrázó igazság aprócska morzsája, mélyen elgondolkodom. Pár percig nagyon messze járok, messzebb, mint bárki lehetne a Roxforttól, de nem térben. Én időben most évtizedet szelek át, emlékezve olyan rezdülésekre, mozdulatokra, amikre más sose lenne képes. Mindig is különlegesnek tartottak, s páratlan tehetségnek. Meglehet emiatt az ész miatt, amely megadatott nekem. Ami áldásból átokba is átfordulhat egy kósza pillanat alatt.
Mikor Sean hangosan hozzáfűz még pár szót, szélesen mosolyodom el, s már-már fel is kacagok. Igen, így ő még nem láthatott, soha.
Nem zavar ez s még a véleménye se érdekel.
Töprengek. Majd belekezdek.
- Tudod Sean, amellett hogy igazad van, volt. Volt, mégpedig az, aki olyanná tett, amilyen most vagyok. Ez a fiú régóta ismerős, s én természetesnek vettem jelenlétét. A sem ellenezte soha ismeretségét, sőt, mondhatni kedvelték is. Mellesleg Franco-nak hívják. Ő olyan kedves volt… barátságos. Bíztam benne…-
Az utolsó szavakat csak suttogom, mintha félnék, hogy hangosan kimondva újfent megtörténne. Márpedig ez lenne az utolsó, amit akarnék.
- Fleur baráti körének egyike volt, az a valaki, aki könnyen elhitetett velem mindent. Ostobaság tudom, de egy tizenéves lányka naiv és tudatlan. Mellesleg folyamatosan bosszantott Fleur nagyképűsködése, dicshimnuszai a barátairól és magamutogatása, arról, hogy ő mennyivel jobb. Ostoba voltam Sean, ostoba, mert bedőltem mindennek. Ellenkeztem Fleur-rel, csatába szálltam vele, holott nem lett volna szabad. De én is olyan nagy akartam lenni, és bizonyítani. Mikor Franco megerőszakolt és otthagyott, már tudtam, minden hülyeség és mindennek vége. Sem Fleur nem kellett akkor már, sem más. Egyszerűen önmagamban csalódtam és féltem. Mindenkitől! -
Sóhajtok. Szomorú ez a tény, de nem tudom megmásíthatatlanná tenni. És ami a rosszabb, már különösebb hatással sincs rám a rossz emlék. Olyan ez, amit idővel kénytelen vagy megszokni, akár tetszik, akár nem. S én, már rég tudomásul vettem.
- Persze, mondanom sem kell, hogy a nővéremnek esze ágában sem volt figyelmeztetnie. S nem azért mert gonosz lenne, hanem… mert tudta, ez az egyetlen módja, hogy örökre abbamaradjon a kettőnk örökös harca. Nem tudom bánja-e hogy tönkretett, de nem is érdekel. A családot nem válogathatja meg az ember. – savanyú mosoly jelenik meg ajkaimon egy percre, miközben a másikra pillantok áthatóan. - Visszajöttem a Roxfortba, előröl akartam kezdeni mindent, de senkiben nem bíztam, nem voltam már ugyanaz. Valami megszakadt bennem és onnantól kezdve illettek a Jéghercegnő kegyes címével. –
Vállat vonok, mintha ez is már mindegy lenne. Mert így is van.
- Éltem, tanultam, s közben jöttek a hódolók, akik persze csak azt akarták, amit valószínűleg Franco is. Egy volt köztük, aki talán nem, de annak sem tudtam hinni s emiatt évekig gyötörtem a viselkedésemmel. Ezt… nos már nagyon bánom mostanra. –
Mély levegőt veszek, hogy ha úgy van közbeszólhasson. Mert fog, mint mindig. Mert ő Sean, akinek mindenhez van valami szarkasztikusan igaz véleménye. Ezt az egyet már rég megtanultam.

[.-= Yvette Delacour =-.]

.-= Yvette Delacour =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Hűvöskék.
Borongós.
Azt hiszem ezzel a két jelzővel írhatnám le a szemei világát, és az abból kiolvasható, minden bizonnyal fájdalmas érzéseket. Tisztában voltam vele, hogy a válaszok, amikkel illettem pillanatokkal ezelőtt, mélyen a lelkébe tiportak, nagyon mélyen. Az igazság mindig kurva fájdalmas, ez ellen nem tud tenni semmit az ember. Legfeljebb kussban benyeli azt, és elgondolkodik rajta egy kicsit… ha ötezer ember azt mondja, minden szép és jó, egy pedig azt, valami probléma van. Nálam ez annyit tesz, ideje elmerengeni, hol lehet az a probléma, mert ha valaki meglátta, akkor bizony létezik. Tény, általában véve az ember magában a szálkát is, másban pedig a gerendát sem… de akkor hol a fészkes fenében tartana a világunk? Soha, semmilyen problémát nem közölhetünk le a másikkal? Nem mondhatom meg a szemébe valakinek, mekkora fasz, mert nem vehetem észre benne a gerendát. Gyökeresen ellenkezem ezzel a klisével, aki kitalálta, nem gondolkodott logikusan. A problémák felsorolása arra kellene, hogy ösztökélje az embereket, változzanak, és próbáljanak jobbak lenni. De hogy a kurva életbe legyen valaki jobb és jobb, ha mindig azt hallja, már amúgy is egy király? Holott olyan messze van attól a címtől, mint a Föld és Hold közötti távolság. Ráadásképpen Yvette többszörösen hátrányos helyzetben van, mert a küllemének köszönhetően a hozzáintézett szavak igazságtartalma olyannyira a nulla felé konvergál, ha esetleg kérdez tőle valaki, az is csak hazugság… hogy megtömhesse a női bájait, alul, középen és felül is. Szar ügy, de az igazság bizony ez.
Messzeség.
Ahogyan kiejtettem a szavakat, hirtelen eltávolodott, látszott a pillantásából is… itt álldogált előttem, de fejben olyan messze járt, amennyire csak messze kiszakadhatott a testéből. Nem szólaltam meg, hagytam gondolkodni… csak üldögéltem az asztal lapján, támaszkodtam, és figyeltem, mikor tér vissza bele az élet.
Mosoly.
Erőltetett.

Noha felnevetett a mondandóm utolsó szavain, én végletekig komolyan gondoltam azokat. Nehéz volt olyan embert találnia a kastélyban, köszönhetően a vélaságának, meg persze a testi adottságainak, aki ne akarta volna meghúzni. A szemöldökét. Bennem megtalálta az emberét, mert én nem akartam. Ebből kifolyólag, ha utált, ha nem, vele is tartottam magam az alapelveimhez, az igazat mondani, és nem mást.
Szavak.
Az első mondata villámcsapásként hasított a fejembe, és közel akkora hangzavart is okozott odabent… nem is tudtam az idejét már annak, amikor valakitől ezt hallottam. Igazad van. Furcsa volt megélni, és most, ha már ő megtette, én sem rejtettem el az arcomról az érzéseket. Akár csak egy pillanatra is, de kiült a pofámra a meglepettség, aztán visszaállt a sokéves üres maszk.
Bizalom.
Suttogva ejtette ki, megjárta a csókával, már egyértelmű volt, különben nem így mondta volna. Ez az, amit nem szabad osztogatni… nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megadasson a részemről, és ez lenne a helyes… az emberek úgy kezelik ezt a szót és a mögötte rejlő tartalmat, mint egy kurva a kefélést. Lefizettek, hát megadom, mert nem jelent sokat. Dehogynem, életeket vehet el… lökhet a mélybe… vagy emelhet hatalmas magasságokba. Ez az egy kis szó, és a tartalma.
Sóhaj.
A részéről. Meglehetősen nyugodtan kezelte azt, hogy megerőszakolták… egy olyan dolgot vettek el tőle, ami egy nő számára talán a legfontosabb lehet. Érdekes volt, de most nem tükrözte az arcom a meglepettséget. A magam részéről zártam a sorokat azzal, ha valaki ilyet tett volna velem, azt megöltem volna.
Család.
Vér.
Halovány mosollyal konstatáltam a szavait a családról, valóban emberére akadt a témában. A mosolyban benne volt a megvetés és lenézés, amely nem rá irányult, hanem a család szentségére magára. Számomra a szó nem jelentett semmit, legalábbis a mélyen vett értelmében biztosan nem. Az anyám egy kurva, akit megölhettem volna, de nem tettem meg… az élet fájdalmasabb, hát szenvedjen. Az apámon dühömet töltöttem, pisztolyt is fogtam rá, de hagytam élni… annak ellenére, hogy ők elvették egy olyan ember életét, aki valóban értékes volt. Gyűlölet, ez volt az egyetlen érzés, ami a családom felé honolt bennem.

Fintor.
Fejrázás.
Ez viszont most neki szólt, mert balfasz volt… tetszik, vagy sem.
- Rövid és tömör leszek, mint mindig azt gondolom! Bízom benne, hogy volt annyi erő benned, Franco mára halott. Nem feltétlenül te, a piszkos melót bárki végezheti!
Unott pofa, de látszott a beteges kékekből, hogy halálosan komolyan gondoltam azt, amit mondtam.
- Ahogyan már mondtam többször is, ha megdobnak kővel, átkokat szórj vissza. Ha átkokkal jönnek, akkor használd a főbenjáró átkokat. Az élet kegyetlen, hát nem szabad puhának lenni.
Mély igazság, manapság nem lehetett túlélni, csak akkor, ha kellőképpen érzéketlenné váltál bizonyos dolgokat illetően.
- A testvéred egy kurva, az apád és anyád pedig egy nemtörődöm fasz!
Ez olyan lehetett a számára, mintha kést döftek volna a szívébe, és megforgatták volna azt kismilliószor. Fleur az értékrendemben szintén halott lett volna, persze, mint kívülálló legfeljebb csak a véleményem mondhattam el. Azt viszont keményen.
- A Jéghercegnő rangot azért kaptad, mert átestél egy végletbe. Nem hülyének kell lenni, hanem következetesnek és realistának. A kettő nem ugyanaz.
Az előzőhöz képest ez már csak kisebb pofon volt, de mivel az értékelésemre tartott igényt, a magam nyers formájában tálaltam azt.
- A srác pedig, akiről azt gondolod, nem csak azt akarta…
Az azt szócskát kellőképpen megnyomtam, hogy érezze, igen, a szexről van szó, vagy arról, hogy kihasználja őt.
- … keresd meg, és beszélgess vele egy kört! Ennyit megérdemel, azt gondolom!
Ahogyan magam hallgattam, odabent, mélyen, legbelül azért rácsodálkoztam a történtekre. Yvette Delacour-al beszélgettem, mégpedig véresen komolyan… ez volt az első alkalom, hogy nem öltük egymást, hanem meghallgattuk az érveket és ellenérveket… egyikőnk sem érzett támadást, vagy hátsó szándékot a másikban.
Csend.
Várakozás.

[- Még nincs vége a történetnek, Sean. Tény, hogy hibásak voltak, a szüleim, a testvéreim, de én magam is. Nem akarok és nem is tudok ezen sokáig rágódni, mert fölöslegen. Van, amin túl kell lépned, még ha belehalsz, akkor is és ez az volt. Az, hogy végletek másik oldalára sikerült esnem, nos, valóban így igaz. Az már az én hibám, de van, amit nem tud az ember feldolgozni. Én akkor azt nem tudtam. Bizalmatlanságom így talán érthető. Az az ember, akiről az előbb szó volt eleinte csak a többiekkel együtt szoknyavadászként ténfergett körülöttem. Nem kell sok ehhez, hogy tudjam. Nem akart ő semmit. Csak később, mikor látta, esélye nincs, akkor változott át minden. Az egész ott kezdődött, mikor Ben elhívott a Tusa báljára. Nem tudom mennyire emlékszel vagy mennyire nem, nagy port kavart az egész kastélyban… -]

Zene

Arcára minden érzelem kiül. Tudom, nehéz ezt neki megérteni vagy elfogadni. Noha nem sokat tudok róla, Seanról sokat pletykáltak, ami engem is elért. Tudom, milyen élete lehetett, és az, amié vált nagyrészt ennek köszönhető. Ahogyan nálam is ez történt. És nehéz ezt beismerni, de én már ezen a részén túl vagyok a dolgoknak. Ő… nem biztos. S a válaszából ki is tűnik a sötét gondolatainak magvai, amik nem épp szívhez szólóak. Ahogy a családom becsmérli valahol sértő valahol jogos. Igaz, mert ami történt megmásíthatatlan, de van a rosszban jó is. És nem csak feketék ők mind. Persze egyszerűbb ráfogni. Igaza van a végletek miatt, hisz jól tudom, hogy saját csapdámba estem, amiből nem tudok menekülni. Miért is tudnék? Néha már nem is akarok. Ám ő… mikor a barátot említi egy percre lesütöm a szemem, s így mondom neki keményen.
- Még nincs vége a történetnek, Sean. Tény, hogy hibásak voltak, a szüleim, a testvéreim, de én magam is. Nem akarok és nem is tudok ezen sokáig rágódni, mert fölöslegen. Van, amin túl kell lépned, még ha belehalsz, akkor is és ez az volt. Az, hogy végletek másik oldalára sikerült esnem, nos, valóban így igaz. Az már az én hibám, de van, amit nem tud az ember feldolgozni. Én akkor azt nem tudtam. Bizalmatlanságom így talán érthető. Az az ember, akiről az előbb szó volt eleinte csak a többiekkel együtt szoknyavadászként ténfergett körülöttem. Nem kell sok ehhez, hogy tudjam. Nem akart ő semmit. Csak később, mikor látta, esélye nincs, akkor változott át minden. Az egész ott kezdődött, mikor Ben elhívott a Tusa báljára. Nem tudom mennyire emlékszel vagy mennyire nem, nagy port kavart az egész kastélyban… -
Elmosolyodom kissé, s hagyom, hogy ő is visszatérhessen az időbe, ha akar.
- Akkor mikor Ben minden követ megmozgatva próbálta elnyerni a kegyem, tudtam hogy soha nem lesz nyugtom senkitől. A vizsgák miatti stressz szintén csak lejjebb húzott. Oly annyira süllyedtem, hogy a saját ellenségemmé váltam. Minden a bál előtti napokon bukott ki. Megtudtam, hogy van egy ikertestvérem, akinek a létezéséről sose hallottam. Egyszerűen nem bírtam… és… megkíméllek a részletektől, összegezve míg mások táncoltak én a Mungóba kerültem. –
Csend. Aggodalom. Szégyen. Vajon ő tudta ezt már korábban? Elítél? De… mióta lett fontos a véleménye?
- Ott ismertem meg azt, akitől visszakaptam egy nem hitt világot. Az orvosom Lucas, végig mellettem volt. Olyan nagyon hitt bennem, hogy ösztönösen kezdtem bízni benne és magamban is. Ben és Yolanda meglátogatott. Egyedül ők ketten tudták, mi is történt velem. Talán mondani se kell, hogy Benjamin Yo-val az oldalán jelent meg a bálon, engem fedezve.  Nos… rövden Lucbe hamar beleszerettem és együtt is maradtunk annak ellenére is, hogy ő dolgozott én pedig tanultam. Életem legboldogabb része volt, amit valaha fel tudok idézni. De ez is véget ért, és nem… nem csalt meg. –
Próbálok rögtön megcáfolni Blaine férfias gondolatait. De… nem tudom sikerül-e vagy van-e ennek értelme. Talán nincs. Így inkább folytatom.
- Meghalt… a szemem láttára. Autóbaleset volt. Egy ostoba véletlen… Megígértette velem, hogy nem teszem meg azt újra, ami miatt megismert. Ezt még sikerült betartanom, de már egyre kevesebb erőt érzek magamban. Miután egyedül maradtam, úgy éreztem az idő megy de én nem tudom összeszedni a darabjaim. Ben próbált, segített, de tudtam, ő többet akar. Hisz ki ne akarna? Talán féltem, talán mert mindig is vitáztam vele és ellenálltam neki… már szóba se áll velem. Yolanda a saját világába menekült. Alig látom már, kerül engem. Visszatért az az élet, ami Luc előtt volt. Mintha semmi nem történt volna. Legszívesebben őrjöngtem volna miatta, de nem lehetett. Nem tehettem meg. Csak tettem, amit kellett. Amíg meg nem láttam egy tökéletes hasonmást. És ezzel el is érkezünk az idei év legelejéhez.  –
Nyitva hagyom a mondatot. Felcsigáztam? Nem tudom, de talán, egyedül egy könnycseppet törlök le a kezemmel, ami Luc miatt hullott. Bár ez az a könny, amit sosem bánok. Mert Ő megérdemli.

[.-= Yvette Delacour =-.]

.-= Yvette Delacour =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Hogyan is lenne vége a történetnek, elvégre az efféle történeteknek soha nincs végük, mert egy életre megbénítják az embert, tönkreteszik. Megtörténésük akkora pofont basz le az alanynak, majdhogynem meggörbíti a teret a lendülete... a horderő általában változó, de mindenesetben szellemi és lelki degenerációval jár, mentség nincs, semmiféle. Az egész akkor érhet véget csak, ha megtörténik a tragédia... az, akit magával ragadott a rengeteg szar, végül feladja. Abszolút nem mindegy, hogy agg korában végelgyengülésben teszi azt, vagy éppen önmaga ellen fordul, és kioltja a saját életét. Utóbbiak a balfasz és gyáva kategóriát képviselik, míg az elsők azokat az elszántakat, akik a fostengeren is megpróbálnak a felszínen maradni, mert tudják, erősnek kell lenniük. Nem könnyű, és rengeteg a veszedelem, de legalább harcolnak. Elegendő csak a saját példámból kiindulni. Szép vége soha nem lesz az életemnek, legfeljebb csak enyhül a múltbéli fájdalom, mert van egy zöldszemű, állandóan világvégére pályázó nőszemély, aki feledtet, és aki azt adja, akire csak egyetlen ember volt képes eleddig.
Hangok.
Üres tekintettel figyeltem az előttem álldogáló hollóhátas leányzót, most cseppet sem festett úgy, ahogyan szokott. Nem mondtam volna róla, hogy Jéghercegnő. Jelen állapotában jobban hajazott egy olvadó jégcsapra, sem, mint korábbi önmagára. Ez az értékelés pedig mindenféle szín alatt pozitívumként volt értendő.
- Én általában kimaradok mások drámájából, nem rémlik!
Hihetetlen, vagy sem, valóban nem rémlett az eset, és nem is igazán főtt emiatt a fejem. Soha nem szerettem ezeket a melodrámákat, jelen helyzetben csak és kizárólag azért hallgattam végig, mert éppen Yvetteről volt szó. Más valószínűleg már kapott volna egy „na ne szopass a faszságaiddal” tekintetet, aztán megnézhette volna a hátam közepét a helyiségből való távozás közben.

Történet.
Bonyodalom.
Egy történetnek mindig van eleje, közepe, vége... és persze a legfontosabb, ami soha nem marad el, a bonyodalom. Ezeket a részeket szoktam általánosságban véve elkerülni amikor csak tehetem... bár ezt az iskola falai között igencsak nehéz kivitelezni. Az élet ugyanis itt egy_merő_bonyodalom. Miért? Mert a sok kis köcsög azzá teszi, ennyire egyszerű a válasz. Rá lehet fogni a dolgot a háborúra, vagy éppen a halálfalókra, meg akárkire és akármire... a benti életet maguk a diákok teszik foshalmazzá. Ennyi. A Mungó története maga a szerelmi szál, a szakítás pedig kihangsúlyozottan nem csalás miatt történt.
Elhiszem.
Nem kételkedtem a szavában, elvégre nem volt miért. Azt mondta, a csóka nem szakított vele, akkor bizonyosan úgy is volt.
Halál.
A bonyodalom.
Bármennyire szar is folyamatosan ezt szajkóznom, és kliséket ugatni, mégis igazam van. A mondókája alapján ő küzdött is, meg nem is, nem tudtam egyértelműen eldönteni, mit is szeretne.
- Az élet olyan, akár a vécé! Tele van szarral, de azt lehúzhatod. A helyére úgyis kerül majd új, de ideig-óráig beillatosíthatod. Még most is azt mondom, beszélgess a kölyökkel. A bugyuta nővéred pedig keresd meg. Üzenem neki, hogy megcsókolhatja a valagam!
Még szép, hogy megcsókolhatja... akinek annyi ízlése van ruházkodás terén, mint neki, az tartozik ennyivel. Mivel a mondat nem lett lezárva, gyanítottam, még jön majd, talán a legjava. Így csendesen üldögéltem az asztalon, és vártam a csattanót.
Szemkontaktus.
Várakozás.

[- Nem akarlak tovább untatni, mert a vége se nem szép se nem nemes. Talán ismered az inspektorunkat, meglehet közelebbről, mint szeretnéd. Közületek, kivéve Bent és Yo-t senki nem ismerte Luc-öt. De… -]

Zene

Igen, hiszen sejthettem volna. Blaine kimarad. Mindig. Ő olyan, mintha egy teljesen más világban élne. Nem, közel sem úgy, mint egy szellem, és emiatt irigylem. Én magam inkább vagyok egy kísérteties lidérc, ő viszont tud érintkezni azzal akivel akar, és csakis azzal, míg megőrzi hűen önmagát. Olyan, mintha egy lenyomat lenne a két világ közt, és a miénkbe hall érzékel, amit szeretne, de nem viszi át a másikba, a sajátjába. Különleges adottság, különleges képesség. Nekem ez az egy is már merőben sok. De talán ő segít… valamit.
Persze a jól ismert válasz rögtön szembe kapom, és a nővérem említésére meglepetten emelem fel a fejem. Már neki is ez a véleménye? Pedig Sean mindig is szarkasztikus volt, de nem bocsátkozott ítéletekbe hacsak az általános elítélést nem vesszük annak. De hogy ennyire nyíltan kimondja Yolanda elleni ellenszenvét… még nekem is új. Ösztönösen fordul meg a fejembe, rólam vajon mit gondolhat, de gyorsan elhessegetem. Helyette csak bólintok, jelezvén, értettem és fel is fogtam szavai tartalmát. Valahol igaza is van, fölösleges ebben megerősítenem, tudja ő azt jól. Helyette az utolsó nagy megmérettetést kezdem el, ami olyan, mintha egy örök harcot vívnék, aminek sosincs vége.
- Nem akarlak tovább untatni, mert a vége se nem szép se nem nemes. Talán ismered az inspektorunkat, meglehet közelebbről, mint szeretnéd. Közületek, kivéve Bent és Yo-t senki nem ismerte Luc-öt. De… - hajolok le könnyeden és a táskámból kikapva a mugliismeret könyvet felnyitom az első oldalt, amiből szépen a fotó mosolyog rám. Ezt egyszerűen csak Sean felé nyújtom. Ha akarja elveszi, ha akarja nem. - Ezen a képen Luc van. –
Az, aki felnéz rád egy az egyben Brandon Gray ikertestvére is lehetne, ha… a szemei térnek el mindössze, de ehhez alapos szemnek és jó megfigyelőképességgel áldott személynek kell lenni, hogy a perc egy töredéke alatt észrevegye az ember. S mivel nem mugli fotó, érthetően mozognak az alakok. Egy régi Yvette, aki mosolyog, és egy fiú, aki széltől kusza hajjal áll mellette. Egy letűnt kor emléke csupán.
- Talán mondanom sem kell Brandon milyen hatással volt rám. A meglepő talán az, hogy ő kereste a társaságom. Kicsalt a kastélyból, olykor sötétedés után is. Tudtam jól, ez baj, de nem tudtam ellenállni. Akkor még jól titkolta előttem, ki is ő valójában. Persze hamar beleszerettem, és elhittem minden szavát. Újra kezdtem hinni, bízni, de ettől csak rosszabb lett minden. Mikor karácsonykor megtudtam, Tudodkit szolgálja, ráadásul mint tanár tetszeleg itt, sőt… az egész iskola rólam fecseg… nos… azóta nem vagyok képes enni se. Nem elég hogy mindenki eltűnt mellőlem, mert ó elhiheted, próbáltam én Bishopra hatni, de… olyan makacs mint egy ostoba bika! Nem Sean… nemcsak megaláztak, hazudtak, és semmibe vettek… ha lehet egy emberrel tenni ilyet, akkor engem milliónyi darabra törtek. És nem… nem hiszem, hogy ez a vécé lehetne még illatos…-
Befejeztem. Vége. S most hogy vége furcsa mód üresnek érzem magam. Olyan üresnek, mint még soha. Hogy mi is lesz ezután? Nem tudom. Hogy van-e értelme bárminek…? Nem hiszem. Egyszerűen csak leülök. A pálcám ismét elsötétül. A csönd marad, a sötét, én… és valahol Blaine.

~***~
Köszönöm Neked
Mindent.