Rét

Shaelynn Scarborough pennájából

A tóparttól nem messze, hosszan terül el a rét. Nincs külön határa, mégis, mintha egy másik hely lenne, a fű mindig rendezett, a zöldbe színes virágok vegyülnek. A nyitott, színpompás területen több padot is találni, és, ha a kimerészkedőt bőrét perzseli a nap, nincs más dolguk, mint az elvétve fellelhető fák egyikének árnyékába húzódni. Az egyik vaskos fa lelógó ágára még egy fa hintát is aggattak, kissé rozoga már, s láthatóan diákmunka, de a tanári kar valamiért sosem szorgalmazta az eltávolítását. Ha a nap nem süt túlságosan, gyakran látni itt labdázó diákokat, a nagy terület rengeteg lehetőséget rejt magában.

[- Beszélnünk kellene. Pár... dologról.]

now it's time to go
curtain's finally closing
~ előzmény

Már vagy negyed órája ülünk itt ezen a koszos, hideg padon, némán és hangtalanul, de egyikünk sem akar belekezdeni. Mintha most arra várnánk, hogy a másik megszólaljon, és elkezdje ezt a roppant kellemetlen beszélgetést. Hiszen most tényleg eljött az idő arra, hogy őszinték legyünk egymással. Ha mindezt megteszi, és megtette értem, nem csinálhatom vele ezt tovább. Sokkal többet érdemel. Felhúzott lábakkal, térdeimet szorítva üldögélek, miközben lassan szívom be, s fújom ki a friss levegőt – nemrég eshetett az eső – és érzem, hogy kezdek megnyugodni. Lehet, hogy csak a hűvös időjárás hatása, vagy talán a felismerésé, de az is lehet, hogy annak örülök, hogy végre csak ketten vagyunk. Sokkal könnyebb így, hogy nem szegeződnek ránk a tekintetek, és nem sugdolóznak mellettünk. Egy ideig hallgatom saját légzésemet, míg végül közelebb nem húzódom Cassiushoz, és a vállának döntöm a fejemet, kezem az övéért nyúl. Ha valaki most kívülről nézne minket, biztos, hogy azt hinné, hogy egy ideális kapcsolatban élő pár vagyunk. Pedig közel sem... Főként az én hibámból adódóan.
Fejemben össze-vissza cikáznak a gondolatok, mindarról, amiket el kell majd mondanom neki, gyomrom összeszűkül az idegességtől, torkomban pedig gombócot érzek – sosem gondoltam volna, hogy eljön a nap, amikor így fogunk egymás mellett ülni. Nem cinkostársakként, nem ellenségekként. Amennyire örülök, legalább annyira fáj, hogy meg kell történnie ennek. Bárcsak egy rossz álom lenne, bárcsak felébredhetnék ebből a szörnyűségből...

- Beszélnünk kellene. Pár... dologról. - szólalok meg hirtelen, miközben a földet bámulom. Egy pillanatra már meg is bánom, hogy belevágtam a dologba, így miután elengedtem Cassius kezét, hosszú, fekete szövetkabátom ujjával kezdek el babrálni, elvégre valahogy lepleznem kell a zavaromat. Az őszinteség és ő valahogy még mindig nehezen párosul a fejemben, de hát még meglehetősen új a helyzet. Sosem beszélgettünk egymással, mondjuk épp itt az ideje elkezdeni, ha már ilyen kapcsolatban vagyunk...

- Nem akarok köntörfalazni. - jelentem ki határozottan, aztán szünetet tartok. Nem ezzel akartam kezdeni. - Figyelj... Én... Tudod, nagyon hálás vagyok azért, amit eddig tettél értem. Semmi okod nem volt rá, hogy megtedd, mégis végig kiálltál mellettem. Éppen ezért nem akarom, hogy csak sejtéseid legyenek az elmúlt időszakról, vagy arról, hogy mi van most. - szögezem le már az elején, bár inkább úgy tűnik, mintha csak húznám az időt, hogy ne kelljen konkrét dolgokat mondanom.

- A pletykák igazak voltak. - mondom ki végül az egyértelmű tényt, halkan és elhaló hangon, és csak várok. Nehéz erről beszélnem, főleg úgy, hogy tudom, hogy ezzel megbántom. Bármit is fog tenni, vagy mondani, jogos lesz. Valószínűleg teljesen másképp fog majd rám nézni ezek után, de nem érdekel.
Ahh. Bárcsak a beszélgetés végén lehetnénk már...

[e]

emily!
hurt me when i'm close to you

Talán nekem kellene elkezdenem, hiszen én mondtam, hogy jöjjünk ki. Jogosan várhatja, hogy én legyek az első, aki megtöri a csendet, de nem tudom, most nem. Rengeteg ideillő és tökéletesen hamis mondat jár a fejemben, ami elindíthat egy felszínes társalgást, de Emilynek most nem erre van szüksége. Én pedig magamon is meglepődök, mikor rájövök, hogy ez érdekel. Igaz, mint minden, ez is visszafordítható arra, hogy csak azért akarok neki jót, hogy aztán hálás, kedves, adós, satöbbi legyen, de nem ez számít. Most semmi kedvem magyarázgatni a tetteimet, annak érdekében, hogy fennmaradjon a nemtörődöm álcám, ideje leegyszerűsíteni a dolgokat. A barátnőmnek életében először talán tényleg szüksége van rám és még ha nem is úgy, ahogy én szerettem volna, ez örömet okoz nekem. Mindent meg akarok tenni, hogy megfeleljek neki, a helyzetnek, az elvárásoknak.
Szerencsére nem kell addig gondolkoznom ezen, amíg teljesen kifordítom a helyzetet. Emily közelebb húzódik, nekem dől, én pedig ösztönösen fogom meg a kezét. Mintha mindig is ilyenek lettünk volna, de ezt inkább hagyjuk, semmi kedvem most az eddigi viselkedésünkre, hozzáállásunkra gondolni. Mikor megszólal, nem hagyom, hogy túlságosan elhúzódjon. Tudom, hogy zavarban van és, hogy ezt ő is ugyan olyan rosszul viseli, ahogy én tenném, de valahogy muszáj kifejeznem, most figyelek, most itt vagyok. Ezt elég nehéz lehet elhinni egy olyan embertől, aki a szerelmét sem volt képes kimutatni hét éven keresztül, tehát most mindent meg kell tennem, hogy biztosítsam, mellete állok.

- Igen, lehet. - Nem tudom visszatartani a mosolyomat, remélem nem érti félre, de már évek óta itt az ideje, hogy beszéljünk és meg is tettük. Épp csak egyszer sem azt mondtuk, amit valójában gondoltunk. - Kiálltam melletted. Kiállok melletted. Csak ne hidd, hogy ezt végig önzetlenül tettem. Hiszen ismersz... - Megpróbálom kicsit oldani a légkört, épp elég nehéz lesz neki kimondani és nekem elviselni azt, ami hamarosan következik.

Aztán kimondja. Semmi körítés, magyarázkodás. Nem vagyok ostoba, hiszen végig tudtam, de valamiért mégis sokkal valóságosabb így. Most mondjam azt, hogy semmi baj? Hiszen nem is tett semmit, soha nem ígért semmit. Mindig csak játszottunk egymással, őszinte érzésekről, hűségről szó sem volt. Sajnálom, nem megy. Hiszen baj. Most vajon nekem is vallanom kéne? Hogy nekem igenis többet jelentett, mint amennyit mutattam - hogy ne csak sejtései legyenek. Nem, ez nem fog menni, talán később, talán máskor.
- Miért mondod ezt el nekem? Mármint, miért most mondod el? - A hangom nyugodt marad, miközben egyetlen válaszban reménykedek. Igen, tudom, hogy már nincs esélyünk normális kapcsolatra és be kell látnom, hogy ha eddig nem szeretett belém, nem most fog megtörténni, mégis olyan jó érzéssel töltene el, ha tudnám... Ha vége lenne, ha ő vetett volna véget. - És... Igazából ez már nem is olyan fontos, de kíváncsiságból megkérdezem. A vonaton, ez volt az ok, amiért megkértél? - Igen, biztosan ez volt, de vajon akkor már... és azt akarta, hogy falazzak a titkos találkozóiknak? Vagy akkor még csak féltékennyé akarta tenni? Tudnom kell, hiszen részem volt benne.

[- Tudom, hogy te mindig itt voltál. Csak néha az ember annyira vak, hogy nem látja azt, hogy kik érdemesek egyáltalán a figyelmére… és a szeretetére.]

it's a new dawn
it's a new day
it's a new life

Annyira abszurdnak tűnik az egész, ahogy itt ülünk, békésen és nyugodtan, őszintén és félénken, mit sem törődve azzal, hogy talán mi magunk sem hisszük el, hogy mi tudunk ilyenek is lenni. Most úgy érzem, mintha tényleg összetartoznánk, mintha közös lenne a múltunk, és lehetne jövőnk, pedig cseppet sem biztos, hogy egyáltalán szóba fogunk állni egymással a beszélgetésünk után. Becsaptam, átvertem, megaláztam. Hogy lehetne az ilyesmit megbocsátani? Nem mintha nem reménykednék abban, hogy helyreáll minden, vagy talán megváltozik, és valami jó sül ki belőle, de jelenleg, ebben a pesszimista állapotomban már semmit sem veszek biztosnak. Mondjuk ebben az ügyben sosem lehettem biztos semmiben. Másik kérdés, hogy többnyire miattam volt minden olyan képlékeny és zavaros.
Hozzábújom, és valahogy – talán először – de érzem a feltétlen támogatását, hallom minden apró kis lélegzetvételét, és lassan megnyugszom. Sosem vettem még észre, hogy ennyire könnyű mellette ellazulni, de hát ez érthető: sosem adtam rá esélyt, hogy ilyen helyzetben is megnézzük magunkat. Közel maradok hozzá, és nem próbálok menekülni az érintéseitől, sőt mi több, vágyom rájuk. Már remeg az egész testem, de nem tudom eldönteni, hogy a hideg miatt, vagy hogy a bennem, valahol mélyen lakozó idegesség okozza-e ezt. Rápillantok, miközben várom a válaszát. Elmosolyodik, és ez az én arcomra is mosolyt csal, de abban a másodpercben visszatér az a szomorú, megtört arckifejezés, amint meghallom a folytatást…

- Tudom, hogy te mindig itt voltál. Csak néha az ember annyira vak, hogy nem látja azt, hogy kik érdemesek egyáltalán a figyelmére… és a szeretetére. – szünetet tartok. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont vele fogok kicsiny lelkem titkairól társalogni, és rá kell döbbenjek, hogy ez sokkal nehezebb, mint gondoltam. – Tudom, hogy nem puszta kedvességből és emberszeretetből tetted mindezt, és ami legjobban fáj az egészben, az az, hogy én képes voltam kihasználni ezt a helyzetet. – vallok végül, miközben a kezeivel játszadozom.
Miközben próbálom felvázolni a kialakult helyzetet, csak azon jár az agyam, hogy ezt a beszélgetést vajon megejtettem-e volna, és ha igen, mikor, ha ez a történet nem így alakult volna. Furcsa, de talán sosem tettem volna meg, és nem magam miatt, hanem miatta. Bármennyire is hihetetlen, én nem akartam, és nem is akarok rosszat neki. Mégis, nem lehetetlen, hogy én vagyok élete megrontója…

- Éppen ezért gondolom úgy, hogy nálam te ezerszer többet és jobbat érdemelnél. De ezt te is tudod. – jelentem ki, de nem igazán várok erre semmi reakciót.

- Azért mondom el mindezt neked, mert most, hogy ennek vége, úgy érzem, nincs értelme tovább hazudni. És megérdemled, hogy tudd az igazságot. Megérdemled, hogy normális életet élj, egy olyan emberrel, aki megérdemel téged. Én nem vagyok ilyen. Sajnálom, hogy így van, így volt, de igen, ez volt mindennek az oka. – fejezem be, majd lehajtom a fejemet, ha pedig nem húzódik el túlságosan, átölelem. – De nagyon sokat gondolkodtam...

[e]

emily!
the devils of truth steal the souls of the free

Hideg.
Hideget érzek mindenhol, körülöttünk, az emberekben, az érintésében, a mosolyában, a csendben – magamban. Régebben még dühöngeni akartam volna, helyette viszont egy vállrándítással, egy gúnyosan felhúzott szemöldökkel mutattam volna meg, mennyire nem érdekel. Hogy több vagyok, fölötte állok mindennek és mindenkinek. Talán odavettetem volna még valami jól kitervelt és teljesen spontánnak szánt megjegyzést is, tele iróniával. Most pedig itt ülök, átölelem a lányt, akit szeretek, és csalódottan ismerem be magamnak: nincs több játék. Nincs több lehetőség arra, hogy hazudjak magamnak, hogy bemeséljem, hol volt akkor, miért nem jött el, kivel volt, mit csinált. Tudnom kell mindenről, akármennyire is jólesne megkímélnem magam ettől. Jólesne most elmenekülni, befogni a fülemet és elfelejteni az egészet. Csak pár lépést kellene visszafelé tenni, újragondolni ezt a rövid időt és sokkal hasznosabban eltölteni. De nem lehet, tudom, hogy nem, mégis, kicsit azért meglepő, hogy nem érzek semmi mást, csak ezt a szörnyű hideget.
- Nem tudhatod… - kezdem ezzel, ahelyett, hogy beismerném a nyilvánvalót. Akármennyire is örülök a szavaknak, a hőhullámoknak, amik segítenek lassan kiolvasztani, képtelen vagyok egyetérteni. Valamit mégis mondanom kell, nem lehet, hogy ne maradjak erős. – Igaz, ott lehettem volna, de kár erről beszélni. Nyilván neked is megvolt az okod a választásra. – Mégis mi? Szőkébb? Ennyi lenne az egész? Tudom, hogy bőven vagyok olyan jóvágású és álomba illő, mint a Mardekár kis hercege, sőt, a Hollóhátba kerültem, a Süveg azt is tudja, kinek van több esze, figyelmes és kedves is tudok lenni – ha akarok. Egyszerűen nem értem az okát, semmiféle indokot nem találok, pedig arra lenne szükségem.

- Ne rágódj ezen, nem érdemes – próbálok ismét könnyebbé tenni a helyzetet számára, vagy saját magamnak. Belesimítok a hajába és lassan magam felé fordítom, hogy biztosan lássa a mosolyomat, amit nem is tudom, hogy sikerült az arcomra varázsolni. – Ne gondold, hogy nekem meg kell magyaráznod, miért érezted úgy, hogy ki kell használnod egy kínálkozó lehetőséget. Ott voltam, elfogadtam és nem kérdeztem. Pedig megtehettem volna. Nem tudom, mit válaszoltál volna, de nem ez számít, hanem az, hogy nem egyedül vagy ebben. – Már megint elkalandoztam egy kicsit a komolyabb irányba, amit talán jobb lenne elkerülni, nem tudom, hogy mennyire érzi kellemetlenül magát, rosszabbá pedig nem akarom tenni. Idővel majd az én önérzetem is begyógyul, és arról sem tudok elfeledkezni, hogy én is ugyanúgy elkövettem néhány hibát, még akkor is, ha nem is ilyen jól kitervelt módon. Nem vonhatom felelősségre, ha nem akar, inkább ne is beszéljünk róla, esetleg vegyük elő a témát évek múlva, amikor már csak nevetni fogunk rajta. Mert igen, lesz évek múlva.

- Áh, nem hiszem, hogy ezzel sokan egyetértenének. Sőt, szerintem engem többen kívánnak a pokolba, mint téged, szóval ne vesszünk össze azon, ki, mit érdemel. – Tényleg, határozottan rosszul jönnék ki a dologból, gondolom cseppet sem sajnálkozva. Észre kell vennem, hogy a szörnyű, rideg hangulat, ami beárnyékolt mindent, kezd eltűnni és egészen úgy beszélgetünk, mint két normális, egészséges ember. Pedig talán ez tőlünk a legtávolabb, de ez most nem számít – úgy látszik, az őszinteségben is lehet élvezni valamit.
- Hát, az igazság és én egy kicsit távol állunk egymástól, de rendben van. – Közelebb húzom magamhoz és megnyugtat a tudat, hogy ő kezdeményezte az ölelést. Van ebben valami békés, valami kellemes. Nem is olyan nehéz embert játszani. – Azért hülyeséget ne mondj. Szerintem nagyon is megérdemeljük egymást, amennyire egymás agyára tudunk menni. Lehet, hogy ez a sors büntetése, vagy ilyesmi, de ez engem nem zavar. – Életem talán legszebb vallomása, de ennél több nem megy, ez is csak így, komolytalanságba burkolva, ha akarja, észre sem kell vennie, mire utaltam épp.

[- Okom? Választás? Nem választottam, nem akartam választani, csak úgy megtörtént. Éppen ezért azt sem tudom megmondani, hogy miért volt ez így. Nem mondhatom azt, hogy megbántam, mert ez nem lenne igaz. Tanultam belőle rengeteg dolgot, és akár hiszed, akár nem, talán pont az volt benne az izgalmas, hogy sosem kaphattam meg igazán.]

Furcsa. Az ember mindig akkor jön rá, hogy valamit rosszul csinált, amikor már késő, amikor már nem tudja megváltoztatni a dolgokat. Én is csak most ébredtem rá, hogy mennyire igazságtalan voltam, és bár ezt korábban is éreztem, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ekkora fájdalmat fog kiváltani belőlem – mert igenis, fáj! Sosem akartam megbántani Őt, még akkor sem, ha idegesített az év minden napján a viselkedésével, és hiába tudtam mindig, hogy mit akar tőlem, folyamatosan eltoltam magamtól. De most… Most minden más. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt pár hónap alatt akarva-akaratlanul is kialakult valami közöttünk, és annak ellenére, hogy magam sem vagyok biztos az érzéseimben, az még számomra is egyértelmű, ez már bőven túlmutat egy egyszerű üzlettársi kapcsolatnál. Az elején még pont ezt akartam elkerülni, most pedig szinte vágyom arra, hogy több legyek. Több legyek egy játékszernél, akit bármikor el lehet dobni, nem akarom, hogy hazudjanak nekem megint, hogy álmokba ringassanak – annak ellenére, hogy néha saját magammal teszem ezt.

Tisztában vagyok vele, hogy ez a kapcsolat sosem lesz olyan, mint a könyvekben, nekünk sosem lehet gondtalan életünk, az utóbbi idő rádöbbentett mindkettőnket arra, hogy a lételemünkké vált a játék. Talán már nem is lennénk képesek anélkül létezni, vagy éppen együtt lenni. És mégis… Ez a pár perc pontosan ezt cáfolja meg. Ha valaki korábban azt mondta volna, hogy mi ilyenek is tudunk lenni egymással, feltehetőleg kiröhögtem volna.
Hallgatom a szavait, és hirtelen csak annyit veszek észre, hogy még rosszabbul érzem magam, mint eddig. Gyötör a lelkiismeret-furdalás, és annyira szeretnék magyarázatot adni, de nem tudok, mert fogalmam sincs, hogy mit miért tettem, hogy miért lett más a választásom. Hosszú percekig csak hallgatok, de valahol belül arra kényszerít egy megmagyarázhatatlan erő, hogy megszólaljak.

- Okom? Választás? Nem választottam, nem akartam választani, csak úgy megtörtént. Éppen ezért azt sem tudom megmondani, hogy miért volt ez így. Nem mondhatom azt, hogy megbántam, mert ez nem lenne igaz. Tanultam belőle rengeteg dolgot, és akár hiszed, akár nem, talán pont az volt benne az izgalmas, hogy sosem kaphattam meg igazán. – magyarázom, majd egy szusszanásnyi szünetet tartok – De rájöttem, hogy attól még, hogy izgalmas, legalább annyira bántó és fájdalmas is volt. Nagyon sokat szenvedtem és gyötrődtem, és elég volt.

Lehajtom a fejemet, és potyogni kezdenek a könnyeim, anélkül, hogy észrevenném. Ne rágódjak? Hogy kérhet ilyenre? Szégyellem magam. Hozzámér, és én rápillantok. Csak arra tudok gondolni, hogy itt van Ő, aki megnyugtat és aki megért, aki nem támad, és nem küld el. Hogy nem vettem ezt még észre?

- Nem érzed úgy, hogy túl sok mindent nézel el nekem? Miért teszel így? Megbántottalak és átvertelek, hazudtam neked, és ennek ellenére még egy sor ostobaságot megbocsátasz. Hidd el, megérteném, ha nem tennéd, csak azért, hogy picit jobban érezzem magam, nem kell elfogadnod ezeket a dolgokat. – suttogom rekedtes hangon, és a kabátom ujjával játszadozom; zavarban vagyok.

Apró nevetést hallatok, elvégre: őt többen utálják? Nem hinném. Főleg, ha abból indulok ki, hogy egy aranyvérű mardekáros prefektus vagyok. Nem éppen a legszimpatikusabb vonások manapság.
- Ezen nem fogunk összeveszni. Úgyis mindkettőnk saját magát mondaná „utáltabbnak”, hisz tudod, milyenek vagyunk. Szeretünk mindenben a legjobbak lenni. – mondom mosolyogva, a torkomból eltűnik egy kis időre az a gombóc, mely már jó ideje gyötör.

Megölel, én pedig nem engedem el, lehunyt szemekkel hallgatom a szavait, miközben a hátát simogatom, és egy pillanatra úgy érzem, hogy legszívesebben elaludnék ott, vele, de ismét kuncogni kezdek, s erőt veszek magamon.
- Örülök, hogy így gondolod, mert engem sem zavar. Tudod, én szeretném megpróbálni. Szeretnék esélyt adni magunknak arra, hogy egy picit legalább úgy érezhessük, hogy normálisak vagyunk, még ha ez nem is teljesen van így. Mit gondolsz? – kérdezem, miközben szorosan a mellkasához bújom, és beszívom az illatát. Most minden… könnyebb.

[e]

emily!
dragon lips they say goodbye
but baby don't you cry
be too cool to ever be
with a tiger by your side

Valami tényleg nem lehet rendben velem, végérvényesen elromlottam volna? Vagy egyszerűen csak nagyobb fiú igyekszem lenni? Esetleg magam előtt próbálok bizonyítani valamit azzal, hogy most megértő vagyok, jó és elfogadó, hogy ezáltal azt érezhessem, mégsem lettem átverve, nem hitegettem magam hónapokon keresztül? Ó, igen, ez nagyon is valószínű, de nem érdekel, valahogy túl kell magam segíteni ezen. A dolgon, amit tökéletesen tudtam és mégis képes voltam figyelmen kívül hagyni. Hazudni magamnak, megszegve az egyetlen szabályt, amit valaha felállítottam magamnak. Miért? Egyetlen lányért, valakiért, aki sosem volt hajlandó odaadni magát nekem, nem dőlt be egyik álcámnak se. Sosem gondolkoztam el az okain azon túl, hogy biztosan igazából már rég a markomban van, csak túl büszke ezt mutatni. Most inkább afelé hajlok, hogy inkább túlságosan hasonlíthatunk. Nekem is a megszerezhetetlenre van szükségem, épp ahogy neki is. Egyedül ez indokolhatja a szőke előnyét a játszmában. Az egész helyzet bűzlik az iróniától – rosszul kéne lennem ettől, magamtól. Hiszen én itt játszom a tökéletes védelmezőt, akihez bármikor lehet fordulni, aki mindig mellette áll és ez alapvetően igaz is, de mit ér az egész, ha én nem mernék vele őszinte lenni. Végülis, mit is mondhatnék? Hogy jobbnak hisz annál, ami vagyok? Nem lenne túl hízelgő rám nézve. Hogy nincs oka bízni bennem? Honnan tudhatnám, hogy egyáltalán ez az, amit akar? Hogy nem tudom, meg tudom-e adni neki azt, amire szüksége van? Erre egyébként is egyértelmű nem a válasz, minek bizonygassam. Hiszen éppen az a megbízhatatlan, szerethetetlen kis hazudozó vagyok, aminek tartott.
Tényleg nem vagyunk egy álompár, ez már ezerszer is bebizonyosodott, de azért megnyugtató ez a különös kis pillanat, amikor meg se próbálunk úgy tenni, mintha. Be kell ismernem, hogy borzasztóan hiányoznának a kis játszmáink, a kiismerhetetlenségig bonyolított reakciók, a véresen komoly cinizmus, amivel egymást próbáltuk felhúzni. Próbáljuk. Nem vagyok hajlandó múlt időbe tenni.

- Hát, ha gonosz akarnék lenni, biztos azt mondanám, hogy ezzel jár a rossz választás, de egyébként sem lenne igazam. Azért velem sem jártál volna túl jól, sajnos azok a pasik, akik sosem bántanak, nem lehetnek ennyire helyesek. Ez törvényszerű. – A hangom játékos, magamhoz szorítva vigasztalom őt, a legkomolytalanabb részeknél lopva lesimítom arcáról a könnycseppeket. Én bátorítom őt, és ez így van rendben, hiszen ő elvesztett valamit, én legfeljebb annak a valaminek az illúzióját, de talán még az sem volt az enyém.
- Ne félj, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem kötelező ezt elfogadnom. De miért ne tenném? Én... – Mit mondjak? Hogy ő is találna bennem rengeteg dolgot, amit még egy egyszerű barátnak se lenne muszáj elfogadni, de ez nem jön a számra. Helyette egy másik igazsággal próbálkozom. -... csak nem akarom elveszíteni azt, ami még megmaradt nekünk. Most egy kicsit megismerhettelek, végülis, nem ezzel próbálkoztam éveken keresztül? Egy idő után te is túl leszel rajta, én miért ne lennék? Kettőnk közül szerintem biztosan én vagyok az, aki többet hazudott. – Ez legalább biztosan így van. Hogyan tudom egyáltalán elviselni magam? Talán úgy, hogy soha nem is ismerkedtünk meg.

Örülök, hogy egy kicsit el tudom űzni a nyomott hangulatát, legalább erre megfelelek. Hé, Neehill, mi ez a keserűség, nagyon jól tudod magadról, mi mindenre vagy még jó! Az önsajnáltatás helyett azon kéne igyekeznem, hogy felépítsek magunk körül valami olyasmit, amiben egyikünknek sem kell szenvednie.
- Kikérem magamnak, Dean, én nem csak szeretek a legjobb lenni, az is vagyok. – Szusszanva, hangtalanul nevetek. Teljesen igaza van, hasonlóságunk újabb bizonyítéke és le se tagadhatnánk, hogy állandóan versengünk, még egymással is.
- Hát, tudod, hogy túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak. – Mosolygok. Pontosan ilyen válaszban reménykedtem, de félek, ez a szomorúság elmúltával majd változni fog, ezért most óvatosabb leszek, mint múltkor, nem csapok le mindenre, amiről azt hiszem, felajánlották. – Persze nem tartom valószínűnek, hogy valaha is normálisak lennénk, együtt aztán végképp nem, de szerintem ettől csak még többen fognak irigyelni... és utálni, persze.
- Mit szólnál ahhoz, hogyha egyszerűen minden formaság, ígéret és elhatározás nélkül csak ott lennénk egymásnak? – Igen, ezzel most megadtam neki az esélyt arra, hogy bármikor visszamenjen görénykéhez vagy bárkihez, akit hirtelen jobbnak talál, magamnak pedig arra, hogy továbbra is olyan szörnyű bűntudatban szenvedjem át az éjszakákat a kastélyban, mint eddig, de nem érdekel. Szerintem ez az, amire igazán szükségünk van.

[- Ilyen alapon mindenki rossz választás valamiért. Én is rossz választás vagyok a részedről, és ezt te is tudod. Egy ilyen lány, mint én, sosem lehet a megfelelő döntés, mert csak a bajt hozza rád. Gondolj bele, hogy mekkora zűrzavart okoztam, mióta az életed része vagyok.]

Nem akarom beismerni magamnak sem, hogy talán ez a nagy változás, amin állítólag keresztülmegyek, talán nem több, mint menekülés. Világ életemben menekültem a dolgok elől, szívesebben futottam el a problémák elől, minthogy néztem volna szembe velük, ami lehet, hogy nehezebb, de hosszabb távon kifizetődőbb lett volna. Nem akarok erre gondolni, hinni akarok abban, hogy képes vagyok változni, és hogy az életemet igenis én irányítom, hogy nincsenek felsőbb erők, amelyek vezetnek minket. Dönteni akarok a sorsomról, az életemről, dönteni akarok a szerelemről és az érzésekről. Nem fogom elfogadni soha, hogy van olyan, aminek nem lehet parancsolni, mert ha valami lehetetlen, én akkor is megpróbálkozom vele, mert szükségem van arra, hogy magamban elnyugtázhassam, hogy nem anélkül mondom ezt, hogy tettem volna érte valamit. Hiába gondolkozom azon, hogy mennyire szánalmas dolog irányítani másokat, és kihasználni azokat, akik nem érdemlik meg, most sokkal fontosabb az, hogy ezeket a tulajdonságokat kihasználva próbáljak meg változtatni a helyzetemen és a személyiségemen. Nem is beszélve az érzéseimről.
Néha – mostanság elég gyakran - eszembe jut, hogy vajon mennyire átkozhatja Cassius azt a napot, amikor megismert engem. Hogy mennyire utálhatja, hogy kialakult benne az, ami, és hogy beleegyezett ebbe a mocskos kis játékba. Nem vagyok biztos benne, hogyha újra kezdhetné, nem csinálná másképp a dolgokat. Sosem kellett volna megismernie, de valószínűleg úgy gondolja, hogy még találkoznunk is hiba volt. Csak gondot és bajt hoztam az életébe, úgy, hogy alig vettem észre, mit is csinálok. Nem kétség: a puszta lényem is el van átkozva, aki a közelembe kerül, annak garantáltan nehézségeket fogok okozni.

- Ilyen alapon mindenki rossz választás valamiért. Én is rossz választás vagyok a részedről, és ezt te is tudod. Egy ilyen lány, mint én, sosem lehet a megfelelő döntés, mert csak a bajt hozza rád. Gondolj bele, hogy mekkora zűrzavart okoztam, mióta az életed része vagyok. – mondom halkan, miközben arcomat a mellkasába temetem, hiszen félek a szemébe nézni. Szégyellem magam, és ez neki is biztos, hogy feltűnt. Ahogy puha ujjai végigszántanak hófehér arcomon, lehunyom jégkék szemeimet, és mélyet sóhajtok. Próbálom megnyugtatni saját magamat, mert bár a vigasztalása sokat jelent, ha nem döntöm el fejben, hogy igenis összeszedem magam, akkor sosem leszek jobban, ezt pedig tapasztalatból tudom.

- De neked ennyi elég? A remény arra, hogy majd túltesszük magunkat ezen az egészen, és hogy megismerhetsz ennél jobban? Te is tudod, hogy nem ígérhetek semmit neked, és ilyen feltételekkel mégis miért érné meg velem lenned? – szólok rekedtes hangon, bár tudom, hogy ezzel gyakorlatilag magam alatt vágom a fát. Most ezzel sem foglalkozom, mert elég volt abból, hogy csak bántom őt, tiszta vizet akarok önteni a pohárba, és nyílt kártyákkal akarok játszani ezentúl, csak hogy nehogy meglepetés érje a későbbiekben, ha esetleg mégsem jön össze ez a dolog.

- Ja, bocsánat, tényleg. – kuncogom, majd ismét elkomorodik az arcom, ezúttal azonban csak olyan játékosan – De azért én is jó vagyok ebben-abban. – teszem még hozzá, s kedvesen simítok végig ujjaimmal a kézfején. Olyan megnyugtató ez a pillanat, hogy legszívesebben most azonnal elaludnék itt, hozzá bújva.

- Tudod, ilyenkor imádom, hogy ennyire kíváncsi természetű vagy. Voltaképp kifejezetten hálás vagyok érte. – mondom egy megszokott keserédes mosoly kíséretében – Sokan fognak irigykedni, de ha belegondolsz, az is egy elismerés. Az meg sosem érdekelt minket, hogy hányan utálnak bennünket. Nem igaz? – kérdezem, majd összefonom az ujjainkat. Nem mutatom, és nem is mondom ki, de félek attól, ami következni fog. Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz lesz hozzászokni ehhez az új élethez, de valahol mélyen várom is. Egy új esély arra, hogy más legyek, és hogy ne kövessek el bizonyos hibákat.

- Az ígéret és az elhatározás nem nekünk való amúgy sem. – suttogom – De örülnék, ha ettől függetlenül végre én is ott lehetnék neked, nem csak te nekem. – nézek végül bele a szemeibe, hálásan és békésen.  Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd hozzá fogok menekülni, és hogy ő fogja megadni azt, amire a legnagyobb szükségem van…

[e]

emily!
dragon lips they say goodbye
but baby don't you cry
be too cool to ever be
with a tiger by your side

Újra ott vagyunk a vonaton. Feltételeket állítunk azzal, hogy nem állítunk feltételeket. Megígérjük, hogy nem teszünk ígéreteket. Sosem szoktunk hozzá, hogy higgyünk a másiknak, miért most kezdenénk el? Sokkal egyszerűbb így, hiszen kérni már úgysem merünk, nincs is mire igent mondani. Valamiért ez a helyzet mégis kísértetiesen hasonlít arra a másikra év elején, most szavak nélkül egyezünk meg valamiben, míg akkor minden egyes előnyért szócsatákat vívtunk. Játékokat játszottunk, amiket annyira szeretek, mert azokban nyerni lehet, és a győztes a végén mindent visz és szó sincs megegyezésről, még akkor sem, ha igazán igyekszünk annak a látszatát kelteni. Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt ezért, de nem kétlem, hogy titkon ő is csak a saját boldogulását nézte, ahogy én is, bármilyen szégyenletes is legyen bevallani. Most mégsem kell szégyellnem, az áldozat furcsa helyében vagyok, idegen tőlem, kissé kényelmetlen és talán hazug dolog is, hiszen hamisan azt az érzetet keltené, mintha bármivel jobb lennék az önmagát vádló lánynál. Éppen csak abba a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az én bűneim jóval megfoghatatlanabbak az övéinél, mégsem érzem igazságosnak azonban, hogy játsszam a mártírt, miközben legalább annyira benne voltam ebben, mint ő. Nem akarom komolytalanná silányítani a pillanatot, mégis inkább jobb nevetni rajta, mint beleélni magunkat a saját kis tragédiánkba.
- Ugyan már, zűrzavar nélkül szörnyen unalmas életem lenne. - Hülye az, aki nem téged választ. Tényleg így van, de ezt talán jobb, ha most nem mondom, egy rossz véget ért kapcsolat után úgysem segít az ilyesmi, felemlegetni pedig minek?
Rá kell jönnöm, hogy szégyelli magát, szégyelli magát előttem. Ez már annyira groteszk, szerencsére még sincs ingerem arra, hogy elnevessem magam. Azzal csak rontanék a dolgon. Nem tudom, hogyan mondjam el neki azt, ami számomra annyira természetes. - Nézd, én semmit, tényleg semmit nem bántam meg abból, ami történt. Te szerintem igen, hiszen a végén a vádlottnak mindig a legnehezebb. Ezt tapasztalatból tudom, a legkevésbé sem vagyok szent, gondolom ezt már észrevetted.
Ha felnéz, rámosolygok, hogy elvegyek a szavaim súlyából, hiszen az utolsó kijelentésemben nagyon sok igazság van. Rengeteg lánnyal játszottam már, csúnya dolgokat csináltam, pedig az én világomban már szinte nem is számít bűnnek a hazugság. Csak az esetek elszenvedői tudhatják, nekik vajon mennyit jelentettem, de biztosan voltak köztük, akik ugyanúgy reménykedtek, mint én, azon az ominózus vonatúton.
- Elég - válaszolom határozottan, hogy ne maradjon benne semmi kétség. - Szerintem reményeknél és lehetőségeknél több értelmetlen is lenne, gondolj bele, eddig mi lett abból, amikor megpróbáltunk ígéreteket tenni. Ez viszont nem a te hibád. Szerinted én hányszor tartottam be azt, amit bárkinek is megígértem? Egy kezemen meg tudom számolni, és állítom, hogy az is véletlen volt. - Bár továbbra is mosolygok, egyáltalán nem viccelek. Nem vagyok túl jó az ilyesmiben, és ezt már ő is biztos észrevette. Ahogy az ujjai az enyémre fonódnak, egy kicsit megszorítom a kezét.
- Megengedhetjük magunknak, hogy utáljanak vagy irigyeljenek, a legjobb esetben pedig mindkettőt egyszerre. Ez legalább nem lesz újdonság. - Még mindig különös érzés itt ülni, a karjaimban vele és tét nélkül, színjátékok nélkül viccelődni semmiségekkel. Különös, de jó.
- Nem te lennél, az egyedüli, aki örülni. - Megforgatom a szemeimet, mert ezt teljes komolysággal nem lennék képes kijelenteni. Őszinteségből van mit gyakorolnom. Viszont, ha már a szavakkal nem sikerül, máshogy jó lenne kifejezni magam, de nem akarok túl messzire menni. Összeszedem a bátorságomat, ehhez sokkal több kell, mint a Mardekár klubhelyiségének berobbantásához, majd puszit nyomok az arcára.