Faviskó

Now the pain is my pleasure
Cause nothing could measure

Egyet nagyon utálok az emberekben, mégpedig azt, hogy képesek nyűglődni, magányosan szenvedni, és visszautasítani azt, aki közelebb akar hozzájuk kerülni, esetleg támaszt nyújtani vagy segíteni nekik. Belegondolva, ez tényleg nevetséges, ettől függetlenül én is ilyen ember vagyok. Az egyetlen magyarázatom az, hogy félek attól, hogy közel kerülök valakihez, aztán pedig elveszítem azt. Utálom és elegem van abból, hogy akiket szeretek elhagynak. Ez természetesen nem mentség, de elég nyomós ok, hogy olyan legyen, mint amilyen vagyok. Ez az, amiért nehezen engedek közel magamhoz embereket, vagy elűzöm őket magam mellől. Mert félek, hogy egy nap elveszítem őket.
Most azonban nem tudom miért, de felajánlom Richardnak, hogy legyen a társam, az, akinek nem kell bizonyítgatnom semmit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Cserében pedig ugyanezt ajánlom neki. Én képes vagyok szemet hunyni bizonyos dolgok felett, hisz én sem vagyok tökéletes, követtem már el hibákat, már csak rajta áll, hogy hogy dönt.
Látom, viccesnek találja az ötletemet. Meglepetten felvonom a szemöldököm és végighallgatom az érdekfeszítő következtetését. A példáján felnevetek, hisz… pff… kit érdekel az ősi ellentét és a keveredés? Tudtommal Richard a saját életszabályai szerint él, hát akkor meg?
- Ugyan Grosiean! – felhasználom ugyan azt a mondatot, amivel ő is startolt. A hangsúly a vezetéknevén van, ugyanis nem értem, hogy miért kell egymást a vezetéknevünkön szólítani. A Professzorok, az ellenségeim és az ismeretlenek szólítanak így, őt pedig egyik csoportba tagjai közé sem sorolnám be igazán. Igaz, még nem ismerjük eléggé egymást, de annyit tudunk már a másikről, hogy a keresztnevén szólítsuk egymást. – Talán félsz ellenszegülni, vagy inkább magasra tojni a társadalom hülye szabályaira? – pimasz mosoly kúszik fel az arcomra. – Vagy csupán félsz a változástól és attól, hogy mit szólnának a többiek?
Ezek amolyan költői kérdések, hisz ha érdekelné, hogy milyen pletykák terjednek róla az iskolában, vagy mik szerint kell élnie, akkor rég megváltoztatta volna az életvitelét. Ő is jól tudja, hogy pont az teszi azzá aki, hogy úgy él, ahogy kedve tarja és azt csinál, amit akar. Nem egy a sok nyájat követő birkák között, ami láthatólag felháborodást okoz egyeseknél. Ez a hírnév lényege…
- Őszintén ki beszélt itt szép befejezésű, egy álomvilágban játszódó történetekről? – kérdem, miközben összevonom a szemöldököm. Tekintetem elkapja az övét, és megpróbálja megtartani azt, legalább addig, amíg végigmondom, amit szeretnék. – Figyelj, én csak fel szerettem volna ajánlani a barátságom, de ha olyan nagy az igazi barátaid száma, tőlem… - két oldalra teszem a kezem, felfordított tenyérrel, mintha azt mondanám neki, hogy csupán ennyim van, ennyit tudok felajánlani neki. Ha elfogadja, mind a kettőnk nyer, ha nem, akkor csak ő veszít. Nekem már semmi veszíteni valóm nincs.
Tekintetem végigkíséri minden mozdulatát. Vajon hová megy? Remélem, nem sértettem meg, de azt is, hogy nem dobja ki ismét a taccsot, ugyanis nem érzem úgy, hogy a gyomrom képes lenne még egyszer kibírni a látványt. Közös hányást pedig kihagynám, azt hiszem, érthető, miért.
Belekezd egy mondatba, és már azt hiszem, hogy válasz nélkül mindjárt ott hagy, sőt, csalódottan rázni kezdem a fejem, meg nevetségesnek hinni az elképzelésemet, azt, hogy ismét megengedtem magamnak, hogy naiv legyek, amikor egyszer csak nem az csúszik ki a száján, amit vártam. Tekintetem az arcára szökken, teljesen felesleges lenne tagadnom, hogy meglepett.  
Égnek emelem a szemem, ismét megrázom a fejem, miközben elmosolyodom, majd felállok a helyemről és a kijárat felé veszem az irányt. Örülök, hogy így döntött, nem szeretem, ha visszautasítanak, mert olyankor mindig csalódnom kell az emberekben, azt pedig ugyanúgy utálom, mint az előbb említett dolgot.
Nos, Richard Grosiean! Ismét meglepetést okoztál, és van egy olyan érzésem, hogy nem ez lesz az utolsó.

K Ö S Z Ö N Ö M  A  J Á T É K O T!