Óriáskert

Cassius Neehill pennájából

Gondolkoztál már azon, hogyan is sikerül Hagridnak olyan órási tököket termesztenie mindig Halloweenre? Kételkedsz benne, hogy egy olyan... képességű varázslónak, mint ő, hogyan sikerül ez mindig ilyan jól? Ha elég közel mersz merészkedni a Rengeteghez, egy kis keresgélés után egy kertet találhatsz, ahol a vadőr prototípusai sorakoznak. Sosincs szíve megválni tőlük, és hát, valamin gyakorolni is kell. Az óriási virágok, méteres fű és hatalmas zöldségek között hamar elfog az érzés, hogy az óriások világába csöppentél.

Sokat gondolkodtam már az életemen. De úgy látszik, még mindig nem eleget. Annyi mindent folytok el magamban, hogy lehetetlen, hogy nem csömörlöttem még meg tőle. Mégis, egyre csak tuszkolom magamban az emlékeket, a gondolatokat, egyre mélyebbre és mélyebbre, addig, amíg úgy nem gondolom, hogy sikerül majd elfelejtenem, vagy legalábbis, egy időre kizárhatom majd azokat magamból.

Nincs a napnak olyan órája, amikor ne gondolkoznék el, mi lett volna ha.. Ha nem halnak meg a szüleim. Ha nem választanak el Tristramtól. Ha nem jött volna vissza hozzám. Ha nem hal meg Celia. Ha nem lenne Voldemort.. Túl sok a ha. Már-már elviselhetetlen arra gondolnom, hogy mennyivel másabb lehetett volna az életem, és lám, most mégis itt tartok. Őszintén szólva, egyedül. Magamra maradtam, leszámítva a bátyámat, senki más nem állt és tartott ki mellettem. A volt legjobb barátom, akiről azt hittem, hogy örökre mellettem marad majd, és bármikor számíthatok rá. Nem jött be. Nem így lett. És, bár nem akarom beismerni -kimondani meg végképp – mindent Tristramnak „köszönhetek”. Kifelé persze azt mutatom, hogy nem bánom, beletörődtem, hiszen a testvérem mindig ott van, amikor szükségem van rá, mégis, legbelül hiányoznak azok az idők, amikor a barátaimmal voltam, és nem egyedül.
Ha nem lenne ekkora önérzetem, és nem félnék attól, hogy minek tartanának, már rég megkerestem volna Jamest, hogy tisztázzunk egysmást. A pofon óta csak emésztem magam, de nem jutok semmire sem, és úgy érzem, egy darabig ez így is fog maradni..

Most is a magány csendje ölel körül.
Ma nem mentem be egyik órámra se. Bajom lehetne belőle, de ritka az olyan professzor, aki szembe mer szállni Tristrammal, így tehát, semmi büntetésre nem kell számítanom.
Nem szoktam sokszor járni a birtokon, inkább az iskolában, vagy Roxmortsban tartózkodom, most mégis elfogott az érzés, hogy magány, és csend kell most nekem. Egy olyan hely, ahol senki sem keres, és senki nem talál meg. Ahol addig gondolkozhatok, amíg akarok.

Automatikusan lépkedtem ki a kastélyból, egyenesen be a rengeteg felé. Nem figyeltem hol járok, és mivel senkit sem láttam magam körül, nem is érdekelt. Pár lépés után meg kellett állnom. Az volt az első pillanat mikor körbenéztem, és csak akkor vettem észre, hogy milyen különös helyre keveredtem. Bár, attól függ, mi is számít nekem különösnek. Ha a mágia nem, akkor ez a kert sem.
Óriásvirágok magasodtak körülöttem, különféle zöldségek vettek körbe, és én úgy éreztem magam, mint egy törpe az óriások között. Nem, nem féltem. Semmi okom nem volt a félelemre, sőt, leginkább tetszett ez az állapot. Megtaláltam a tökéletes helyet.
Helyet foglaltam egy, a többihez képest kisebbre méretezett tökféleségen, és egy darabig csak csendben szemléltem a tájat. Gyönyörű volt. Ebben az undorító világban talán az egyik legszebb dolog, amit manapság látni lehet. Szó szerint, elvarázsolt. Így nem is tűnhetett fel a lépések által összerezzenő fű, a hátam mögött..

  Végre végeztem a mai nappal. Csak hat órát kellett tartanom, abból egy duplát az ötödéveseknek, de ez is rendesen leszívta a képességeimet. Nem értem hogyan vállalhattam el ezt a munkát, egyáltalán nem vagyok alkalmas tanárnak. Képtelen vagyok fegyelmezni ezeket a diákokat. Mármint persze adhatnék nekik büntetőmunkát, de engem is idegesítenének, amikor ott lófrálnának a szobámban. Pláne, ha a szoba rossznak ítéli őket és nem változik át. Vagy gyakoroltathatnám a kicsiken a Cruciatust, mint ahogy kedves kollegáim csinálják, de valahogy nem fő hozzá a fogam. Áh, de behúztam volna Crassonak, amikor szóvá tette az ügyet a tanáriban. Az az arrogáns és pöffeszkedő mosoly... Persze az az ügy óta mintha kicsit meghúzná magát. Nyílt titok, hogy Ő is ott volt Swan halálánál, az ütközetnél a Hyde Parkban. Persze a próféta nem írta meg a történetet, de mi, a tanári-karban lévő Rend-tagok tudunk róla. Érdekes körülmény, hogy se Swan se Crasso nem volt a kastélyban azon az éjjelen majd Swan vissza sem tért. Fleur Delacour pedig esküdözik, hogy velük találkozott. Sajnálom, hogy nem tudtam részt venni az ütközetben… pedig lehet, hogy teljesen máshogy alakult volna. Vagy nem? Lehet mindenképpen ez lett volna a végkifejlett? Ez is egy megírt sors volt, amin a jóslatok is alapszanak? Habár a jóslás a leghomályosabb mágiaág kétségkívül… túl sok csaló van a mágustársadalom jósai között.

   Érdekes, hogy pont itt és pont most elmélkedek a jóslatokról, amikor belépek a Tiltott Rengeteg misztikus erdejébe. Állítólag itt élt az egyik jóslástan tanár, aki egy kentaur volt. Nem is tudom, hogy előtte tanított-e valaha is kentaur a Roxfortban. Mindenesetre a halálfalók miatt vissza kellett térnie a Rengetegbe, az viszont kétséges, hogy visszafogadta-e a ménes. Mindenképpen reméljük a legjobbakat, habár szívesen elbeszélgettem volna vele a kentaur mágiáról, talán ezzel is visszatérhettem volna az Akadémián végzett kutatásaimhoz. Bár kétlem, hogy a háború alatt akár egy lépést is tudnék benne haladni. Mondjuk most is egy kutatás vezetett az erdőbe. Az egyik elsősömtől halottam a helyről, ahol most télen is állítólag óriás növények nőnek. Ismerem a Roxfort történetét és még sohasem olvastam ilyen helyiségről a birtokon, pedig az mindenképpen kevesebb titkot rejtegethet, mint a kastély.

   Nem tartott sokáig megtalálni a helyet. A kis griffendéles lány rendes útbaigazítást adott. Érdekes. Lassan lépkedek, és közelebbről szemügyre veszek egy nálam is nagyobb gombát. Nagyon furcsa. A bitang nagy pöttyök helyett néhol találhatóak a kalapján olyan aprók is, mint egy normális gombán. Muszáj pálcával felülvizsgálnom! És el is kezdtem befelé mászni a bocskorhoz. Végig húzom párszor a bocskor hozzám eső részén a pálcámat és már is leszűröm a következtetést: ez mind egy varázsló munkája. Növesztő bűbáj rossz, ámbár annyival látványosabb kivitelezése. Valószínűleg ahogy növelte a sejteket le is lassította őket. Vagy talán le is fagyasztotta? Ezért nem tudnak megrohadni, elhervadni vagy kiszáradni ezek a növények. Vajon direkt rontotta el? Így akarta létrehozni a látványos kertet? Az viszont kétséges, hogy diák vagy felnőtt csinálta volna, persze egy mágianyomi kereséssel ki lehetne deríteni, de felesleges időpocsékolás lenne, egyszer úgy is újra élednek a sejtek és elpusztul az óriás növényzet.

   Hirtelen léptek zajára leszek figyelmes és felkapom a fejemet, ám a gyors kiegyenesedés közben sikerül bevágnom a fejemet a gomba spórtokjaiba. Nem elég a pillanatnyi fájdalom egy kisebb adag spóra is rám szabadult. Remek! Köhögve és csukott szemmel botladozok ki a gomba alól és végül sikerül felesnem valami kő félében a keménységéből ítélve. Ez az én formám, gyanús is volt, hogy ma még semmiben nem estem el. A téli béléses talárom persze csurom víz lett, a földön fekve érzem, ahogy átázom a hideg hótól… meg kell szárítanom magamat. A spórák úgy néz ki kimásztak a fejemből, ugyanis sikerül kinyitnom a szememet, amikor észreveszem, hogy az egyik tanítványom lába előtt taknyoltam. Miért nem lepődöm meg? Akárhányszor elesek egy diák tuti tanúja a díszes eseménynek.

   Sikerült felfognom, hogy kicsoda a lány. Gwendolyn de Crasso, Tristram húga. Egyre jobb a helyzetem. Igyekszem nem is nézni a lány szemében miközben feltápászkodom és pálcámmal elkezdem szárítgatni magamat. Tárgyilagosan megszólalok,
- Jó napot Ms. Crasso… elfelejtett bejönni a mai órára… - kérdőre vonó tekintetemet rászegezem. Érdekli a trollt, hogy kinek a húga, Tristram sem szeretné, ha megbuktatnám a kisasszonyt.

[- Jó napot professzor! –]

És bizony, nem sokáig üldögélhettem egyedül ebben a csodás és varázslatos kertben. A léptek egyszer csak abba maradtak, mégis, pillanatok múlva egy előttem épp elterülő férfit vettem észre. Ösztönösen álltam fel, és húzódtam el tőle, ám mikor felemelte a fejét, és számomra is nyilvánvalóvá vált a férfi kiléte, megnyugodva mosolyodtam el.
- Jó napot professzor! – kérdésére felvont szemöldökkel válaszoltam. – Nos hát.. Nem éreztem teljesen jól magam..
Persze, majd pont be is veszi, igazán silány indok, jövök rá szinte azonnal. Mondjuk, mostmár teljesen mindegy, lebuktam, és ez ellen utólagosan nincs mit tenni.
A hazugság pedig amúgy sem az erősségem, így másodpercek múlva nagyot sóhajtva hajtom le a fejem.
-  Na jó. Őszintén, gondolkodni jöttem ki, ide. Mostanában nem valami tökéletes életem van.
Úgyis tudja mire gondolok, hiszen ki ne tudná, hogyha halálfaló az ember bátyja, és nem valami kedves az emberekkel, még a saját húgának se lehet könnyű az élete..
- És ne értse félre, nem sajnáltatni akarom magam, csak jelen pillanatban nem akad olyan személy ebben a kastélyban, akivel lehetőségem lenne megbeszélni a problémáimat, tehát, jobbnak látom, hogyha néha elbújok a világ elől. – teszem hozzá.

Ugyan, mégis ki lenne az a hülye, aki vigasztalna ebben a mai világban? Tudom, mindenki tudja, hogy senki sem közeledik szívesen egy olyan lányhoz, akinek köze van a Nagy Úr csatlósaihoz. Mert végülis, mindenkinek ott lehet a fejében a gondolat, hogy mi van, ha én is közéjük tartozok, csak senki nem tud róla, vagy majd egyszer hozzájuk fogok tartozni. Akkor meg miért pont hozzám álljanak közel, miért pont nekem teregessék ki a dolgaikat, amiket a későbbiekben könnyűszerrel felhasználhatok ellenük..?
Ugyanakkor még a saját bátyámmal sem beszélhetek ezekről a dolgokról. Nem, nem arról van szó, hogy nem bízok meg benne, viszont, mégis bennem van a kétely, az a csepp bizalmatlanság, amivel Voldemort felé fordulok, s ezáltal Tristram felé is.

Nehéz az élet. Eddig is az volt, de most még nehezebb lett.
- Mondja, magának mennyiben változott meg az élete mióta.. tudja.. mióta itt vannak köztünk?
Meglepő igaz? Még nekem is nehezemre esik kimondanom, hogy igen, halálfalók vannak köztünk, akik a jó és a rossz játékában maguk a sátánok!
Eddig nem volt ilyen nehéz. Ám mióta rátaláltam Tristramra, összeverve, összetörve, és megalázva, már tudom, hogy itt, senki sincs biztonságban.
Azóta egyre jobban rettegek.

  Ahogyan pálcám hegyéből kitör az utolsó meleg levegő áradat is megkapom a választ Gwenodlintól. Rosszul volt. Rosszul volt? Valahogy nem elég hihető számomra a kifogás nem is értem, hogy miért. Felhúzom a szemöldökömet és elég furcsa, hitetlen arccal nézek a lányra. Ennyire hülyének nem nézhet, vagy tényleg már semmi tekintélyem sincsen pusztán azért, mert nem vagyok halálfaló? Hát ilyen a háború, a szociális rendszer felborul. Azelőtt még az „ex hívek” kapták a többség megvetését és alábecsülését, most mi. Kellemetlen helyzet, de végül is erről szól az emberiség. Mindig megmaradnak a társadalmi csoportok, legfeljebb új tagjaik lesznek és másképp nevezik őket a hatalmi labdát pedig ide-oda dobálgatják. Hiszen erről szól a történelmünk, nem? Igazából az egész emberi lét pusztán csak erről szólna?

   Nem tudom, hogy az idióta fej, amivel ránézek, vagy a bűntudat hozta ki belőle, de a lány kinyílt. Őszintén meglepnek a szavai, gyarló voltam és előítéletes ez a lány teljesen különbözik a bátyjától. Több van benne, mint hittem és most esik le igazán mekkora teher is lehet, ha valakinek Tristram de Crasso a bátyja. Nagyot sóhajtok Gwen minimonológja végén és leülök mellé a sütőtökre. Csak magam elé bámulok, a lány puszta szavai egyfajta sokként értek. Elmenekülni a világ elől és inkább magunkba fojtani a bánatot, a haragot és a félelmet melyek együttesen, furcsa lángként nyaldossák és emésztik fel lelkünket. Igen. Ismerem az érzést. Mintha az idő megállna, régi már-már elfeledett képek jelennek meg a fejemben. A szüleink emléke, Ashley kislányként, majd felnőttként és a koporsóban, a halálfaló, akinek lerobbantottuk a fülét, és aki megölte a szüleinket.
- Tudom milyen érzés… - jegyzem meg száraz hangon.

   Gwen feltett egy kérdést, melytől még nagyobb sokk ér. Nem nagyon beszéltem még erről így senkinek sem. Én magam sem merek belegondolni. Mióta visszatértek? Megölték a húgomat, rengeteg barátomat, visszakényszerültem költözni, látom a körülöttem tönkre menő életeket és sokszor úgy érzem, hiába teszek meg minden tőlem telhetőt kevés. Kevés ahhoz, hogy a háború a mi oldalunkra forduljon. kevés ahhoz, hogy meg tudjam bosszulni a fájdalmat, amit okoztak. Kevés ahhoz, hogy tükör elé merjek állni.
De ezt még sem mondhatom. Nem szabad elragadtatnom magamat, hiszen bárhogyan is alakuljon most ez a beszélgetés, nem szabad elfelednem, hogy kivel társalgok. A szép hollóhátas leány, annak a személynek a húga, aki jelenleg is tönkre teszi megszámlálhatatlan ember életét pusztán azért, hogy hű szolgája legyen valakinek, aki már elvesztette emberi mivoltát. Ismét szűkszavúan akarok válaszolni, de ezúttal nem sikerül annyira, mint szeretném.
- Felborult. Tönkrement. Helyrehozhatatlan lett. – nyelek egy nagyot. - Én pedig egy szánalmas kis féreggé váltam…

   Ezzel túl sokat mondtam. Át lett lépve a tanár-diák viszony. Szemeim bambán a földre szegeződnek a szám pedig kiszáradt. Megköszörülöm a torkomat, mintha mondani szeretnék valamit, de inkább csak tovább ülök csendben és hallgatok.

[- Tudja? -]

- Tudja? - nézek rá meglepetten, hiszen én magamban mindig is azt hittem, hogy csak rám vannak negatív hatással a dolgok, abba bele sem gondoltam, hogy másnak is okozhatnak változásokat a történtek. És, ahogy a prof arcát látom, a gondterheltséget, a dühöt, mintha tényleg egy cipőben járnánk. Itt és most nincs jó és rossz, azok, amik megtörténtek, őt is s engem is megváltoztattak.
- Elvesztettem a barátaimat. - mondom hirtelen, nem is tudom miért pont ezt az egy következményt említem meg, de mégis ez csúszik ki a számon. Talán, mert mondanom kell valamit. Mert valakivel meg kell osztanom az igazságot, s ha ezt egy olyan emberrel teszem meg, aki körülbelül ugyanazt érezheti, mint én, így minden egyszerűbb.

A következő mondatai meglepnek.
- Már miért is lenne féreg..? Elnézést, de véleményem szerint, semmi jó nincs abban, ha magát okolja.. Sajnos, ami egyszer megtörtént, az ellen senki sem tehet semmit se. S bár nem tudom mi okozta önben ezt az sanyarú önvádat, mégis úgy vélem tenni-e kell valamit, hogy ez megváltozzon! Csak azért mondom, mert én nem szánalmas s hitvány alaknak ismertem meg professzor, és az emberek megismerésében többnyire jó vagyok. (Többnyire..)
Nem értem, hogy mi hozhat elő ilyen érzéseket belőle, de a szemei jelen pillanatban a fájdalmat s a haragot tükrözik. A haragot - valószínűleg - azok ellen, akik közül egy személy az életem legfontosabb része.. Hihetetlen, hogy eddig jutottam. A két véglet közé szorultam. Annyi mindenkinek szeretnék segíteni, de a többség nem bízik bennem.
Félelem, fájdalom, düh.
Hányszor éreztem én is ezeket, de most mégsem mondhatom el magamról, hogy ezekben az időkben is jelen vannak nálam.
Mert mitől félnék? Van, aki megvéd.
Hogyan érinthetne a fájdalom, mikor nem engedi, hogy bántsanak. Esetleg a barátság hiánya az, ami belülről felemészthet..
Düh? Őszintén nem tudom megmondani, hogy kire is vagyok dühös. Rá? A többiekre, mert magamra hagytak? Vagy önmagamra, mert vagyok olyan bátortalan, hogy nem tudok dönteni a sötétség és a fény között..?
Nem tudom. Őszintén nem tudom.

- Kérem, ne nézzen rám úgy, hogy a Nagyúr egyik csatlósának családjába tartozom. - belélátok, tudom, hogy megválogatja a szavait. - Én őszintén mondom, egy szót sem árulnék el a bátyjámnak azokból, amit maga elmond nekem. Milyen hasznom lenne belőle? Semmi. Nekem már régóta semmi nem jelent olyan nagy örömet, mintha valaki őszintén beszélget velem. Ezenkívül minden csekély, természetes öröm eltűnt az életemből..

  A lány okos. Sokkal okosabb, mint hittem. Figyelem minden egyes szavát és bármilyen furcsa is képes enyhíteni a hirtelen feltörő képek fájdalmát. Iszom a szavait és tudom, hogy igaza van. Nem okolhatom magamat. De még is, ott motoszkál bennem. Ha nem mentem volna el, ha itt lettem volna és vigyáztam volna Ashley-re! Hiszen tudtam jól, hogy milyen veszélyes a munkája! Halottam a pletykákat, hogy Ő, akit nem nevezünk nevén visszatért. Én pedig csak ültem, elzárva a külvilágtól és azt képzeltem valami fontosat csinálok. Valami, olyat amitől megválthatom a világot. Tévedtem. Azt mondják az okosabb emberek tévedései súlyosabb következményekkel járnak. Azthiszem ez rám is vonatkozik. Elszúrtam, elszúrtam mindent!

   S most itt ülök tehetetlenül, egy lánnyal, akivel szintén elbánt a sors. Igazából nem gondoltam bele még a helyzetébe. Választania kell a bátyja és a családja között. Nagy súly van a vállain. Ezt csinálja a háború? Nem egy történetet halottam már, amiben családtag tette tönkre családtag életét. Mirolék, a Gray család, Kennethéknél állítólag egy nagynéni leplezte le a fidelius bűbájt, és íme tanúja vagyok a de Crasso család esetének is.
   Nem tudom megérteni ezeket az embereket. Nem éreznek bűntudatot? A mai napig kínoz az önvád Ashley miatt és képtelen vagyok megbocsájtani önmagamnak. Ezeknek az embereknek pedig ott van a szerettük és mintha szánt szándékkal tennék tönkre az életét. Lehet, hogy engem is közéjük sorol egy kívülálló? Én is hibáztam. Én is tönkretettem a szerettem életét. Elvettem tőle. De én nem szándékosan, egyáltalán nem ez volt a célom! S nekik vajon az?

   A lány ismét megszólal. Nem tudom, mit mondhatnék. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy Ő maga is a Sötét Nagyúr követője, de az számomra tény, hogy a lány szereti a bátyját. Érthetetlen, hogy miért, de szereti. A lány szemeibe nézek. Látom benne a fájdalmat és a zavarodottságot. Nem tudja, hogy mit tegyen, hogy mit mondjon, és hogy kinek az oldalára álljon. Egy tincs az arcába lóg. Gyengéden elsimítom az aranyhajat és a füle mögé tűrőm. Szótlanul meredek az arcra és fürkészem. Sóhajtok. Leveszem a tekintetemet róla s magam elé nézek a semmibe.
   – Tudod Gwendolyn, a háború elvett tőlem mindenkit. Mindenkit, akit valaha is szerettem. – nehéz kimondani a szavakat. Folytatni sem tudom és igazából szavam logikai hátterét sem találom. Régen beszéltem erről teljes őszinteséggel. A közelebb eső kezemet a lány távolabbi vállára teszem s magamhoz húzom. Azt szokták mondani, hogy sok embernek szüksége van az ölelésre. Azt hiszem mi ketten ezekhez az emberekhez tartozunk. Nem szólok semmit, csak bámulok a semmiségbe és lassú lélegzettel szívom magamba a lány édeskés parfümjét.

[- Teljesen megértem magát. Úgy érzem, jobban is, mint más. Én is elveszítettem mindenkit s mindent, ami fontos volt. Egy régi világ omlott össze bennem, amit már lehetetlen újra felépíteni. Bár, már megszoktam.]

A legkevésbé sem hittem, hogy valaha a Roxfort egyik tanárával osztom majd meg a problémáimat. Azt hittem a tanárok sokkal többre képesek, mint mi, egyszerű diákok. Úgy gondoltam, hogy lényegesen erősebbek, okosabbak, és ha valaki, ők tudják hogyan kell kilábalni a problémás helyzetekből. Nos, ez az elméletem pont most dől meg. A professzor szenved, nem tudom mitől, de látszik rajta, még ha órákon sosem tűnt fel. Bár lehet nem néztem rá tüzetesebben, hogy észrevegyek akármit is a fájdalmából, de hát ki figyel annyira a tanárjára, őszintén?
Viszont most láthatom, hogy bár felnőtt, ő sem tud mit kezdeni az érzéseivel, ő is mélyen eltitkolja magában, pont úgy, ahogyan én is. Vagy mások, akikkel elbánt a sors.
Legbelül örülök. Örülök annak, hogy nem mentem be az órájára, hogy találkoztunk idekint, és, hogy beszélgetni kezdtünk. Szeretnék neki teljesen megnyílni, úgy érzem, 100 %-osan megbízhatok benne. Érzem, hogy nem árulna el. És én sem őt. Hiába a halálfaló testvér, hiába fordulnak ellenem az emberek, sosem árulnék el senkit Neki. Akkor nem csak őket árulnám el, hanem saját magam is. Sose voltam ilyen ember. Nem is leszek.

Annyira belemerülök a gondolkodásba, hogy észre sem veszem az arcomba hulló hajtincsemet, csupán arra figyelek fel, amint a professzor kisimítja azt az arcomból, a fülem mögé. Mosolygok, egyfajta köszönetképp.
- Teljesen megértem magát. Úgy érzem, jobban is, mint más. Én is elveszítettem mindenkit s mindent, ami fontos volt. Egy régi világ omlott össze bennem, amit már lehetetlen újra felépíteni. Bár, már megszoktam.
Elcsépeltnek hat, mégis lassan érzem, két ennyire hasonló ember szavak nélkül is megérti egymást. És ezt leginkább az mutatja, hogy bár egy szót sem szólunk, nyilvánvalóan ugyanarra gondolunk. Az érintésre, az ölelésre.
Egész életemben, mikor szenvedtem (és valljuk be, nem kevés ilyen alkalom volt), mindig arra kértem Celia-t, hogy öleljen át. Miután őt is elvesztettem, és ahogy a bátyámat visszakaptam, tőle nem kértem, mégis mindig átöleltem, csak hogy érezzem a jelenlétét. Számomra az ölelés egyfajta menedék. Kell. Azért, hogy érezzem a megnyugvást, hogy érezzem, van mellettem valaki, aki megért, és vigyáz rám. S, bár a professzor sem mond semmit, olvasni tudnék a gondolataiban. Hogy ez a tett, neki is milyen fontos. annyira jól esik az érintése, hogyha most rögtön abbahagyná s eltávolodna tőlem, úgy kapnék érte, mint éhező gyermek a kenyér után.
- A szüleim soha sem öleltek át. - vallok színt, teljes őszinteséggel. Még a meglepődés legcsekélyebb jele sincs a hangomban, olyan monoton, megszokott hangom mondom ezt, hogy szinte égetnek az ajkaimat elhagyó szavak.

  Nem tudom mikor voltak utoljára ennyire nyugodt perceim. A lány meg sem próbál szabadulni az ölelésemből és én sem akarom elengedni. Már több mint kettő éve, hogy teljesen egyedül vagyok. Lassan két éve, hogy senkit nem öleltem át. Furcsa érzés. Már két éve. Milyen rövid idő, még is milyen soknak tűnik. Egy örökkévalóságnak. Mindig így fogom érezni? Akkor is ha ennek az egésznek vége lesz? Minél jobban fájnak a dolgok talán annál lassabban érezzük az idő múlását? Lehetséges. Az ember gondolkodik. Az okos ember sokat gondolkodik. A fájó dolgokat, hiába is próbálnánk meg kiverni a fejünkből alattomos módon újra és újra előkerülnek, mindennap emlékeztetve minket, arra hogy kik is vagyunk és milyen billogot kaptunk az élettől. Aljasság. Egy kikerülhetetlen csapda, egy ördögi kör, mely soha nem akar véget érni, mint a saját farkába harapó kígyó.

   A lány szavai furcsán hatnak rám. Hogyan emlékezhet erre? Vagy lehet pont az a gond, hogy nem emlékszik egy-egy pillanatra. Végül is nagyon fiatal volt még. A pletykák szerint csak hét éves volt. Azóta már tizenegy év telt el, ennyi idő alatt az emlékek elkopnak. Bár az is biztos, hogy nem egy átlagos lányról beszélünk. Okos. Nagyon is. A süveg nem véletlenül osztotta a Hollóhátba, de sajnos az érzelmei elködösítik az elméjét. A jelenlegi helyzetében gondolom nem tud objektívan elvonatkoztatni.
– Csak nem volt rá elég idejük – mondom nyugtatásként – Túl korán mentek el…

   A levegő egyre hűl. A táj nyugodóságát pár hópehely zavarja meg. Lassan szállnak le a földre előttünk. Majd újabbak és újabbak. Lágyan megülve a szellőket vidám táncot járnak a levegőben. A hó szállingózni kezdett. Nem túl gyorsan, nem túl durván. Mesébe illő jelenet volt ez. Hónapok ót nem éreztem magamat ennyire nyugodtnak. Ennyit számítana egy érintés? Ennyire ki lennénk szolgáltatva embertársainknak? Félelmetes belegondolni, azonban sok magyarázattal szolgál, már csak a mágus társadalomra nézve is. A varázslók szeretnek egyedül élni, elszigetelve a többiektől és a maguk kis ügyes-bajos dolgaikat intézni, ezért is van talán köztünk ennyi depressziós szociális zsákutca. A muglik mondják jól, akárhogy is az ember egy társas lény. Pedig a mugliknak kevés dologban van igazuk, mi már csak tudjuk.

   Nem tudom, honnan jön az ötlet, vagy a bátorság, de elkezd égetni a kíváncsiság. Nem bírom magamban tartani a kérdést, pedig tudom, hogy már helyzetemből is adódva mekkora súlya lehet.
– És a bátyád? – kérdezem szárazhangon – Ő meg szokott ölelni? – a vége valamennyire bátrabbra sikeredett. Igazából nem is értem miért érdekel ez engem, nincsen túl sok közöm hozzá, sőt. De amit ez az ember tett a saját húgával… túllép minden határon.

[- Nem. -]

Már meg sem lepődök a kitárulkozásomon. Ismételten megosztom bonyolult életem s gondolataim egy olyan emberrel, akivel maximum tanórákon váltottunk pár szót egymással. Szégyellhetném a panaszkodást, mégsem teszem. Jól esik beszélni, megkönnyebbülök. És ez fontos nekem. Az pedig felettébb megerősít abban a tudatban, hogy beszédpartnerem nem csak együtt érzően köntörfalaz, hogy ugyanúgy nyílik meg előttem, mint én ő előtte, és mondanivalójából rájövök, hogy nem csak az én életem vált pokollá.

- Nem. - rázom meg a fejem. - Amíg éltek, ránk sosem volt idejük. Bár furcsán hathat, amit mondani fogok, de biztosíthatom, minden, amit megosztok önnel, igaz. A gyermekkorom a látszat ellenére borzalmas volt. Tudja, a családunk hagyománytisztelő volt. Ilyen hagyomány volt az egykézés. Mintha előírt törvény lett volna, hogy csak egyetlen egy gyermeket szülhetnek a nők. Nos, ha e szerint nézzük, én nekem már nem kellett volna megérkeznem a családunkba. De megszülettem, és kezdetét vette a rémálom, a hadakozás az örökségért, hogy én vagy Tristram örököljünk. Pár évesen fel sem fogtam ennek az értelmét, ahogyan azt sem, amikor elvesztettük a szüleinket. Nekem onnantól kezdve volt szép s teljes életem. Egy darabig. - vonom meg a vállam. Még a saját számból is hihetetlennek hallatszik, hogy a szüleim halála egyfajta áldozat volt, mellyel megmentettek minket a további családi viszályoktól. És mégis, így történt.
A következő kérdésre felkapom a fejem.
- A bátyám?! Ő igen.. - mosolyodok el egy pillanatra. - Nézze, tudom, hogy nem a legjobb ember. De, azokban a pillanatokban nem úgy nézek rá, mint az Ő szolgájára. Hanem, mint a bátyámra. Tudom, hogy a lehető legrosszabb módon, de próbál megvédeni. Tőle is. Bár sokan azt mondják, hogy saját magától kellene elsősorban védelmeznie..

Pár percig csendben maradok, nézem a lassan aláhulló hópelyheket, majd halkan megszólalok, fogalmam sincs, hogy okozok-e fájdalmat a szavaimmal. De megkérdezem.
- Önnek van testvére?

  Furcsán hallgatom a lány szavait. Az egykézésen nem lepődöm meg, sok külföldi máguscsalád követi ez az elvet a családi vagyon megmaradása érdekében, de annál inkább felkapom a fejemet, amikor azt állítja, hogy boldogabb az élete a szülei nélkül. Nem értem. Képtelen vagyok épp ésszel felfogni a szavait és bármi helyeselni valót is találni benne. Talán a kora végett ilyen a látásmódja? Nem vagyok biztos benne, hiszen ennyi idősen mér én magam is felfogtam, hogy mit is jelent árvának lenni ebben a világban. Pedig fiatalabban vesztettem el őket, mint Gwen, tehát kevesebb emlékem is van róluk. Lehet éppen ez az oka? Tényleg rosszul bántak volna vele? Ugyan már, hogyha ennyire nem szerették volna, meg sem szülik, rengeteg megoldás lett volna: elvetető bűbájok és bájitalok, állami gondozás. Az a meggyőződésem, hogy szerették Őt, nagyon is. Vajon ez Tristram műve lenne? Ő hitette el a sok badarságot a húgával, Ő torzította el a szülei emlékét, azért, hogy ne gyűlölje Őt meg? Képes lett volna ilyet tenni? miért is ne… Nyilvánvaló, hogy gyűlölte a szüleit, elvégre megölte őket, az emléküket meggyalázni már semmiség ehhez képest, nem igaz? Tévhitbe ringatta, hogy megbízzon benne. Borzalmas. Úgy játszik vele, mint egy marionett bábuval, a naiv, szeretet hiányos kis húga pedig ráng a drótokon, úgy, ahogyan egy agymosott bábu sem tenné. Undorító.

   Hitetlenkedve hallgatom még mindig Gwendolyn szavait. Valahogy képtelen vagyok –főleg ezek után – úgy tekinteni Tristram de Crassora, mint egy gondos, szerető és oltalmazó bátyra. Ez nem báty, még embernek sem szívesen titulálnám. Mint egy lidérc, aki árnyékként élősködik a saját húgán. Én is ilyen lettem volna? Nem… Ashley és én mindig külön utakon jártunk, míg én a hollóháti toronyban gubbasztottam és órákon át olvastam a könyveket addig Ő kíméletlen kviddics edzéseken vett részt vörös talárjában és különös kalandokat élt át a Tiltott Rengetegben. Az, hogy mindketten más házba kerültünk kétségkívül egyfajta lyukat vert kettőnk közzé, de azt sem mondanám, hogy eltávolodtunk egymástól. Ugyanúgy együtt voltunk órákon, sokat bohóckodtunk a szünetekben és persze otthon is egymást piszkáltuk. Furcsa visszagondolni ezekre az emlékekre.

   Gwen, mintha csak olvasna a fejemben, felteszi a kérdést. Habozok, nem tudom, hogy válaszoljak-e, vagy ha válaszolok is egyáltalán mit. Olyan furcsa. A hó egyre erősebben esik, egy darabig csak bámulok magam elé. Már évek óta nem beszéltem Ashleyről senkinek.
– Volt. – mondom tömören, majd nyelek egyet - De a háború áldozata lett. Auror volt. – ennél többet nem tudok mondani és nem is szeretnék. Valahogy más az, amikor visszagondolok rá, amikor látom az arcát álmomba, de nem szoktam és nem is szeretek róla beszélni. Az Ő emléke az enyém, senki másnak nincsen köze hozzá. Csak nézem némán a hóesést.
- Gyere – szólítom meg a lányt. - Menjünk fel, mielőtt erősebben fog esni. Neked még tanulnod is kell… feltéve, ha nem akarod ellógni a holnapi órákat is.
S némán felkísértem a lányt Hollóháti toronyba, majd magamra zártam irodám ajtaját.

Köszönöm a játékot!