Kővé vált erdő

Angelle

Lásd a világot egy homokszemben...


“Veszélyes ezekben az időkben tudni bármit is." - mondta. Nos, ez azt feltételezi, hogy ő tud bizonyos dolgokról, vagy csak ismét üldözési mániában szenvedek? Áhh, mintha hallottam volna erről a névről valahol. ‘Angelle, Angelle’ - miért is ilyen ismerős ez nekem?
Most, hogy így bemutatkozott, eszembe jut, hogy Medalyn már beszélt nekem erről a lányról.
Azt mondta, hogy neki -személy szerint- nincs vele semmi baja, de sokan beképzeltnek és antiszociálisnak tartják. Sőt, mi több: furcsa pletykák keringenek róla, hogy a bátyjával van viszonya...
Meghökkenésem próbálom elfedni, nem akarok magamnak mardekáros ellenségeket szerezni, és észbe kapok, hogy tán nem kéne egy Malazár úr házához tartozónak elmesélnem szívem legmélyebb fájó bugyrait, mert még egyszer visszaélhet vele.
Hogy mi a mese és mi nem, azt szerintem nem mi, egyszerű halandók fogjuk eldönteni. Ki tudja, hogy léteznek-e azok a mugli-istenek, akik oly sok vallásos embernek a világot jelentik? Részemről mióta a varázsvilágban vagyok, igencsak megdöbbentő volt, hogy kevesen hisznek feljebbvalóban a varázslók és boszorkányok között. Vajon azért lehetséges ez, mert nekik nem kell megmagyarázniuk a “csodákat”, hisz ők maguk, azaz elnézést mi magunk hozzuk létre őket?
Részemről mindig úgy voltam ezzel a kérdéssel, hogy a dolgok körülöttünk csupán materiálisan megjelenő benyomásaink, amelyeket kivetítünk magunk köré. Én nem állítom, hogy urai lennénk valaminek, amit nem ismerünk. Bár nem lenne rossz érzés.
Ha ez így van, csak el kell képzelnem, hogy visszatér Nagyapó és már itt is lesz előttem, ugye?
Kezdek bekattanni, ez kétségtelen.
- Szóval szerinted nem léteznek az ereklyék. Tiszta sor.. Mondd csak: -teszem hozzá egy pillanatnyi gondolkodás után, hisz mit veszíthetek- Igaz, hogy szerelmes vagy a tulajdon testvéredbe?
Ártatlanul pislogok rá, nem akartam belerúgni egy hatalmasat az ismeretlen lányba, de kíváncsi vagyok a reakciójára. Ha az egész szemenszedett hazugság, úgy is érezni fogom. Azonban, ha szemernyi igazság van a híresztelésben, lépéselőnybe kerültem. No vajon képes vagyok irányítani valakit, akit "nem ismerek"?

[szerelem]

Niraniel

...Az árnyalatok csupán a fény játékai...

-   Nem ezt mondtam – peregnek szinte unottan a szavak. Elvesznek a hűs, nyirkos-tavaszi ködben, nem hagyva mást, csak szívdobbanásnyi csendet.
Csakhogy tisztázzák a soraikat. Hogy a másik mit szűr le ebből, az ő dolga. Olykor a kérdések is felérnek egy válasszal, ő pedig abszolút úgy érzi, nyitva hagyta ezt a lehetőséget. Amúgy sem számít, mit „hisz”. Hiszen nála a hit... felér a tudással. S csak abban hisz, amit tudni vél. Ugyanakkor mindig megadja a lehetőséget a világnak, hogy újabb árnyalattal színesítse ezt a tudást...
Nem hiába mondják, hogy kérdezni meg kell tanulni. Ő pedig... kitartó és kegyetlenül őszinte tanító.  Majd a lány is rájön, ha megvan benne a kellő akarat... vagy érdeklődés. Ha elég kitartó, megkaphatja a válaszokat, ha nem... úgy is mindegy, nemigaz? Utál a levegőbe beszélni és nincs a földön az a hatalom, mely kedvéért megtenné a saját szeszélye ellenében.
Ugyanakkor...
A pillanat hűs fuvallatot terelget maga előtt... táncra kérve egy hattyúszín tincset, mely engedve a csábításnak, törékeny testének feszül... mintha megvédhetné, mielőtt a kérdés kendőzetlen felcsendül.
...a lánynak minden bizonnyal megvan a maga esze, ha csuklóból képes egy ilyen információt a neve hallatán társítani. De mi oka lenne a kíváncsiságon túl ennyire új irányt venni? Ez ennyire érdekes lenne...?
Látszik, hogy a másik nem ismeri, hiszen nyilvánvalóan azt is tudnia kellene, milyen természetesen reagálta le mindig is az ilyesfajta... célozgatásokat. Noha még senki sem kérdezte ennyire nyíltan. Ennyire közel... ennyire „ártatlanul”.
Általában sértésként igyekeztek hozzávágni, vagy az a botor gondolat mozgatta őket, hogy így majd fogást találnak rajta.
Egyik sem jött össze. Az ignoráláson túl (már akit méltatott válaszra), mindössze egy vállrántással felelt vagy egy „Mondj valami újat”-tal.
A másik nyílt titkokkal dobálózik... sosem tagadta, hogy közte és Bátyja közt olyan kötelék feszül, mely szembemegy bizonyos „normákkal”. Ugyanakkor soha nem is híresztelte.
A mibenlétét csak ők képesek meghatározni. Másnak – az ő nézetei szerint – joga sincs firtatni.
De így... a semmivel a háta mögött elég kockázatos vállalkozás is a lányka részéről.
Talán azt várja, hogy leátkozza a fejét a nyakáról? Vagy nagyon naiv a másik, vagy annyira elkeseredett, hogy erre számít. Hogy majd jön a halál... a fájdalom... könnyű, fehér szárnyakon...
Nem...
Most vajon, miért hallgat...?
Mintha egy pillanatra átfutna valami a vonásain, valami a higanytükrök mélyén... valami vészjósló, valami, ami aligha látható, épp csak... megmoccan a lélek mélyén. Az ösztön küszöbén...
Csak a bal szemöldök fut finoman feljebb, s a szellő újra a szavak útján mozdul. Az épp megpihent tincseket tucatnyi másik követi onnan... szemből. Mind felé nyúlnak. De nem érik el... sosem fogják elérni.
-   Mit értesz szerelem alatt... kicsilány? – szinte elnéző az a halovány mosoly, mely ajkain éled, mégis visszás lehet a hangjában csendülő közöny, melybe csupán a megszólításhoz mellékel... némi elnyújtott, halk duruzsolást.
A kert többtucat, üres kőszemével... mind őket figyeli...

Angelle

Szerelem azt jelenti, megszerelem?

Ha ezt mondta, ha nem, így is úgy is visszatértem volna a témára, csak pillanatnyilag akartam kizökkenteni belőle.
Hogy szerelem alatt mit értek? Először is a higanyszín íriszekbe nézek, a bal fölött finoman megemelkedett szemöldök sem kerüli el figyelmemet.
- Még nem tudom, mi az, de talán a cigaretta-függőséghez tudnám hasonlítani. Szerintem várakozás, ami kínoz és éget, majd ha elmúlik kéjes kielégülés követi.. de csak egydarabig. Utána vagy újabb kell, vagy az előző érzés, azt viszont már nem lehet újra letüdőzni. - Magyarázom nagy bölcsen. Az száz, hogy amit a nővérem Rebekka csinál a fiúival az nem szerelem. Utálom ezt a szót, mindig az apám használta a tevékenységére, de ebben azegy dologban osztom a véleményét. Bekka egyszerűen csak kefél. Még csak tizenhat éves, de már a környék összes sráca látta meztelenül és egy abortusza is volt. Hogy képes... na jó,  hagyjuk. Arcomon látszik az idegesség, de úgy döntök leállítom a mérgem terjedését, ágálok ellene és sikerül.
Pillanatnyi szünet után tovább szövöm beszélgetésünk pókháló-szálát:
- Neked mi a szerelem? A bátyád iránt érzett kötődést annak neveznéd?
Úgy tűnhet, mintha sok mindent tudnék róla, pedig ez nincs így. Az igazi oka a faggatózásnak az, hogy nem akarok a saját fájdalmammal foglalkozni. Nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy Nagyapó elment és egyáltalán nem veszem be a mesét a szívinfarktusról. Életerős, egészséges férfiember volt, napi szinten futott, úszott, kizárt dolog, hogy csak úgy, bárminemű előzmény nélkül
Nem, megbántani nem bántottam meg a kérdésemmel, ez látszik, bizonyosan nem először hallja a sértést. Ugyanakkor valami mélyen megmoccanó fenevadot tükröz a mély tó, amibe botor módon belenéztem.
Valami nagyon nem stimmel ezzel a lánnyal.. tudom, velem sem, de vele mégannyira sem. Mintha több rétegből állna, csakhogy ezek nincsenek ezzel kapcsolatban. Igen, a benyomások mindig csupán szubjektívek, még is úgy érzem, ezúttal sem tévedek, fiatal korom ellenére meglepően jó az emberismeretem.
Alapvetően emberinek tűnik a lány.. de van benne valami olyan ösztönszerű, amit nem tudok hova rakni. Kibukik belőlem a kérdés:
- Mondd csak, te véla vagy?? Aztán kijavítom magam.
- Úgy értem, vannak véla őseid? ‘Olyan.. mintha nem is ember vér csörgedezne az ereidben’. Világéletemben szokásom volt a pofátlan kérdezősködés, sosem fogtam vissza magam és ez a ‘jó’ szokásom most is megmutatkozott. Hogy Angelle mit szól rá, az már más kérdés.
Őt nyilvánvalóan nem érdekli az én személyem, még a nevemre sem volt kíváncsi.
Az energialopás viszont nem kerüli el a figyelmét - ebben biztos vagyok. Márpedig ha az ember olyasvalakitől kérdezget intim információkat indirekt módon, aki láthatóan nem egy kitárulkozós típus, az energialopás. Erre kétféleképpen szoktak reagálni: ott hagynak, vagy visszavágnak.
Valamiért az az érzésem, hogy itt, a kőszobrok lesznek rá a tanúk, létezik harmadik módszer is...
- Ha választhatnál az ereklyék közül, melyik lenne az, aminek hasznát vennéd?

Niraniel

...Az árnyalatok csupán a fény játékai...

Nem épp erre a megfogalmazásra számított egy... ránézésre alig 12 tavaszt élt lánykától. A meglepettséget mégsem tükrözik szoborszép vonásai, az a felvont szemöldök sem közelít társa felé, inkább csak visszaereszkedik. 
-   Sosem szívtam cigarettát – vágja el ezt a szálat flegmán, persze csak miután végighallgatta az elmés hasonlatot, ergo nem sokat tud kezdeni a magyarázattal. Hisz a hozzá társított érzés is idegen a számára. Azaz... talán régen... talán valamikor volt egy hullám, ami átcsapott felette, de... ha így is volt, rég megfojtotta s nem maradt más a helyén csupán megvetés. Saját gyengeségéért... büszkeségének romjain.
Hosszan emelkedik s legalább ilyen mélyen süllyed a mellkasa, hogy egy halk sóhaj formájában adózzon a válasznak:
-   Nem... nem vagyok szerelmes a Bátyámba – felel végül egyszerűen, tényként és „felismerésként” vetve a másik elé, mintha csak egy színvakot tájékoztatna arról: rajta szürke kabát van. Épp csak telt ajkai nem biggyednek le közben „tanácstalan”.
A kérdés persze „jogos”. A lányka a végén még jó társaságnak bizonyul. Általában nem szereti a nyers személyiségeket, de ezt a kendőzetlen őszinteséget... valahol a sajátjának is érzi, noha a különbség köztük annyi, hogy őt sosem érdekelte más és az ezzel járó „pofátlansága” is csupán akkor bukik ki, ha szándékolt. Szóval szerinte milyen a szerelem?
Tejfehér kezeit kabátjának zsebébe csúsztatja, pillantásával továbbra sem eresztve „társát”, mindössze újfent félrebillenti fejét. 
-   Fogalmam sincs, milyen az – és az ő ajkairól peregve a puha, ám tárgyilagos szavakat még el is hiszed. Nem tűnik szenvedélyes szeretőnek vagy az otthon melegét őrizni kész nőnek. De akkor vajon milyen...?
Felrémlik előtte Dwayne alakja... az ifjú szavai és a kétszemélyesre szabott találkájuk a griffendél ház Kilátóján, ahol mélyebben boncolgattak bizonyos fogalmakat, mint ahogyan az a fehér jelenéstől megszokott.
Bár azóta... sem jutott közelebb önmagához. Sőt... mintha a dolgok... némileg kuszábbak lennének. Nem rá vallana, hogy mindezzel ne legyen tökéletesen tisztában. 
Gyakorlottan ugrik a következő kérdésre, a gondolatait precízen rendezi.
Hogy véla?
-   Tudomásom szerint nincsenek – ad szűk választ, egyszerűen és magától értetődően kerülve ki annak magyarázatát, miért ilyen fakó a bőre... miért olyan színű a haja, akár a frissen hullt hó vagy... miért oly sápadt a derengés különös színű tekintetében...
Ezt a választ... egyedül s teljes tisztaságában csupán egyetlen ember ismeri; a saját „apja”, Zavier Aureole...
Hogy a lányt fiatalsága és az ezzel járó mindent tudni akarás ösztönzi-e, fogalma sincs. Annyi bizonyos, hogy a következő kérdés felcsendülésekor ráérősen megnyalja alsó ajkát s mintha az újabb cseppnyi sóhaj, mely kikívánkozik belőle, némileg elgondolkodtatná, ahogy tekintete lustán siklik át a ködösen-szürke tavaszi égre, valahol a rengeteg fái fölött hódítva meg teret, időt... a gondolatok kusza csokrát rendezgetve.   
-   Egyikre sincs szükségem – felel végül, pár szívdobbanásnyi idő múltán. - Az ilyesfajta, materiális dolgok csak arra jók, hogy béklyót fonjanak a lelkedre, sóvárgásra ösztönözzenek, vagy akaratot plántáljanak a szívedbe, mely arra késztet, hogy megszerezd és magadénak tudhasd őket. Nekem nem kell egyik sem.
A kérdések sosem ártatlanok. A lány tudni akart, megkapta a feleletet, de most ő következik...
-   De te biztosan másként látod ezt. Már csak a lényedből sugárzó, dacos ellentmondani akarás is ezt sugallja... Melyik kéne? – siklik vissza pillantása, ezúttal félig csapott pillák mögül. - A köpeny, amely elrejt... még az ilyen kósza árnyaktól is, mint én? Vagy a Végzet Pálcája? Legyőzhetetlen akarsz lenni...? Esetleg a Feltámadás Köve...? Ki az... akit visszahoznál, kicsilány? Szerinted jogod van... joga van bárkinek is beletúrni az élet és halál szentségébe?
Talán évek óta nem volt ennyire hűvös a hangja, mint ami az utolsó kérdést öltözteti.
Talán évek óta nem volt olyan... aki látta volna ezt a megvetést... a szinte semmitmondó tükrök mélyén.
Dermedt a kép, mely a pillanatba mar... két alakjuk talán csak azért nem olvad a kőszobrok közé... mert a tavaszi szellő szeszélyesen táncolja körbe alakjuk s tincseik pajkos kergetőzésével csalogatja vissza az élet bizonyosságát.

Angelle

Fáj, ha megérintenek?

Tehát nem szerelmes a bátyjába - mondja ő. Mégis, kissé gépiesnek tűnik a válasza, úgy érzem egyszerűen kitér az igazi válasz elől.
- Akkor biztosan csak egy ostoba pletyka volt..
Mondom kétértelmű hangon, hogy érezze, nem most jöttem le a falvédőről. Származására adott válaszát elhiszem, de az a furcsa benyomásom támad, hogy neki magának sincs fogalma arról, miért néz így ki. Annyira nem idevaló, nem evilági jelenség.. talán így sem lehet könnyű létezni, ki tudja?
Aztán az előbbi kétségem, amit éreztem, bebizonyosodott a következő megszólalásánál... hangsúlya immár teljességgel vészjósló, mintha engem okolna azért, amit valaki más követett el réges régen. De ki és mit?
Olyan a szemébe nézni, mint valami fehér anyatigrisébe, úgy tűnik belemásztam valamibe, amibe nem kellett volna. Egy pillanatra megszakad az idő..  érzem a fájdalmát és olyat teszek, amire sosem vetemednék, de most olyannyira érzékeny és sérült vagyok, hogy mégis.
Mi baj van velem? Miért nem tudom elfogadni, hogy nincs sehol és nincs tovább? Közelebb lépek, talán megváltást remélek ettől az egyszerű gesztustól vagy csak végleg elköltözött a helyzetfelmérő képességem melegebb éghajlatra, ki tudja?!
Nem hagyom felocsúdni a lányt, aki láthatóan legalább olyan fájdalommal küzd, mint én, ami haraggal keveredik, valakit hibáztat valamiért, de ezt annak a személynek nem tudja elmondani, így csendben őrlődik nap, mint nap, éjről éjre.
Egyszerű.. megölelem és így maradok, amíg csak el nem lök, majd könnyeimnek szabad folyást engedek.
Sosem volt igazi testvérem, Bekka mindig ignorálta közeledésemet és alig volt otthon. Talán ez, talán Nagyapó hiánya késztet rá, hogy egy vadidegent átöleljek, szavak nélkül. A szél lágyan fog körbe bennünket, mint valami anyaméh, amely fel is tölt. Meghitt ez a pillanat, amire valószínűleg senki sem számított. Talán azért öleltem meg, hogy lássam: ő is emberből van? Mint a kisgyerekek, mikor széttépik a lepkét, “megszabadítják” egyik-másik szárnyától, hogy érzékeljék valódiságát - s épp ez által gyilkolják meg rajongott kedvencüket?
Sóhajtok, aztán nyugodtság helyett más érzelem tölti meg lelkemet. Keserű indulattól el-elcsukló hangon a fülébe suttogom, már ha meghallja a szélfújástól hisz dús hattyú-haja takarja hallószervét:
- Igen, a kőre lenne szükségem. Ámbár tudom, sosem segítene igazán, mert csak szellemként hozná vissza azt, akit szeretek.
Hátra lépek két lépést és a szemébe nézek. Életemben először teszem fel ezt a kérdést varázslónak, akarom mondani boszorkánynak.
- Hiszel az angyalokban? Hiszel Istenben? Nekik van csupán joguk erről dönteni. Éppen ezért.. pillanatnyi hatásszünet után folytatom karcosan: Gyűlölöm őket..

Niraniel

...Az árnyalatok csupán a fény játékai...

Egészen más a kapcsolata a Bátyjával, de biztos, hogy erre a kötelékre nem húzható rá a szerelem nemes és fennkölt érzete.
Mindezt persze nem köti a lány orrára. Válaszolt, igazat mondott... sosem hazudik. Csak nehéz kihámozni szavaiból a valódi jelentést... de mindezért sosem zavartatta magát.
Igazából...
...sosem számolt mindazzal, ami egy szempillantás alatt történik. A lány közelebb lép hozzá, „hirtelen” s minden előjel nélkül fonja köré karjait.
Nem tudja, ez a mozdulat – vagy nevezzük... gesztusnak – mennyi időre kárhoztatja dermedt mozdulatlanságra. Jó pár szívdobbanás mar akaratosan a csöndbe, mire elhalkul, megnyugszik s tartása is levetkőzi a görcsös tétlenséget. Talán a kis test, ami az övének feszül, a meleg, ami belőle árad... talán a könnyek és a finom rázkódás az oka.
Pillantása valahol a rengeteg sötét alakjai közé mar, szenvtelen érzéketlen, s mintha a világ lelassult volna, olyan gyöngéd, olyan finom, ahogy baljának ujjai a lány selymes tincsei közé futnak, mellkasára hajtva annak fejét.
Delíriumos mozdulatlanság... különös... béke.
Egy időn túli, pillanatnyi abból a tisztaságból, abból, amelybe oly régóta vágyik vissza...
Finoman elnyílt, sápadt ajkai közül puha pamacs szökik a gondolatra: 
Kit ölelt meg valaha... egyáltalán? 
Noir képe messziről és zavarosan sejlik fel, mintha az emlék képtelen volna ennek a pillanatnak a szentségébe törni.
Hiszen azaz ölelés más... össze sem hasonlítható ezzel.
Lustán, szinte lemondóan rebbennek a deresnek tetsző pillák, ahogy a szavakat hallja, mégis enged az ölelés, olyan lágyan, mint ahogyan született.
Szellemként. Való igaz... egy lélek, melyet kiszakítanak a neki rendelt helyről, sosem lesz ugyanaz...
-   Okos lány vagy... – a hangja szinte a csöndbe olvad. – ...de okosabban tennéd, ha nem számolnál a kővel.
Nem kerüli el az indulat hangja sem, mintha lassan az is kérdésessé válna, egyáltalán megtörtént az előbbi.
-   Minden jogod megvan a gyűlöletre – feleli végül, látszólag kikerülve a válaszadást, hagyva, hogy a lány úgy távolodjon el tőle, ahogyan közeledett.  - De mint minden érzésnek, ennek is két vége van... jól gondold meg, melyik oldalon állsz.
Csupán egy lélegzetvételnyi szünetet hagy, keze kabátja zsebébe siklik finoman.
-   Ezt pedig nem akarom többet nálad látni – int pálcájával a füstölgő méregrudak felé, mire a doboz engedelmesen landol nyitott, bal tenyerén. Az igét legalább olyan puhán és halkan mondta, mintha csak egy kósza lélegzet lenne.
-   Menj be, igyál egy meleg kakaót... azt mondják, vihar közeleg.
És valóban, a távolból régóta hallani a baljós zúgást, mely a csípős tavaszi szél szárnyán érkezik.
A karámok irányába pillant és indul is ráérős, puha lépteivel. Meg kell látogatnia a csikót...
Válla fölött szól még hátra, hangját – néhány hattyútincsével – hátraterelgeti a szellő:
-   Vigyázz magadra kicsilány... mert senki más nem fog.
Sem Isten... sem angyal...
...mert inkább behunyják szemeik, minthogy lássák, hogyan rohad el a világ.

Köszönöm a játékot!
*-*

Angelle

Jégből vagyok, talán fel sem olvadok..

Lehet, hogy az őrangyalamat láttam ebben a kívülről határozott, most mégis úgy éreztem, törékeny testben? Szétváltunk, hiszen egyetlen szeretetteljes ölelés sem tart örökké.  Hallom, hogy azt mondja, vigyázzak magamra. Tudom, hogy komolyan gondolja.
- A remény hal meg utoljára. - célzok a kőre.
- Te is.. - suttogom halkan, hisz a maszk lehullt, éreztem, mennyire szüksége lenne Angelle-nek a szeretetre. Bármennyire is távolságtartónak tűnik, már látom, hogy ez csak egy védekezés. Mindenkinek szüksége van a törődésre és a melegségre. Angelle valószínűleg senkit nem akar szíve köré épített jég barlanjába beengedni, mert.. fél, hogy felolvasztják. És akkor nyers lesz, fájdalmas, védtelen.
Mikor az ember megölel egy másik embert, bizony nem csupán a testek érintkeznek össze, hanem a lelkek is.
Tudom, hogy némasága nem az érdektelenségét tükrözi, mivel igen, a gyűlölet lehet nevetséges, szánalmas, de semmiképpen sem érdektelen.
Nem teketóriázok sokáig, mikor elbúcsúzik és magamra hagy. Rágyújtok még egy szál cigarettára, “valamiben meg kell halni”, szokták mondani az idősebbek, nemdebár?
A baj csak az, hogy én épphogy elmúltam tizenegy.  Mindenki számára eljön az a pillanat, amikor meg kell lépni valami olyat, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. Nos, nekem is itt az ideje. a delejes álmok véget érnek, gyermeki illúziók már nem marasztalnak. Nagyapó hallott és ezt el kell fogadnom tényként.
Hiába, az élet egyszer véget ér, sokszor egyik pillanatról a másikra történnek olyan dolgok, amikre egyáltalán nem számít az ember lánya.
Ilyen az is, amikor egy szerelem azelőtt véget ér, hogy elkezdődött volna.
Darabokra esünk a másikban, aki nem ragaszt bennünket össze, hagyja, hogy tovább folyjon szét az az életerő, amivel bizalmát fektette belénk. Valahogy így érzem most magam.. Nagyapó, miért nem készítettél fel erre?
Felállok a hideg kőről és elindulok a kastély felé. Kabátom kapucniját a fejemre húzom, nem akarom, hogy bárki ennyire kiszolgáltatott állapotban lásson. Talán tényleg iszom egy kakaót, ahogy tanácsolta.
Biztos vagyok benne, hogy hónapoknak vagy akár éveknek kell eltelnie addig amíg túlteszem magam egy ilyen fájó seben.. amíg begyógyul valamennyire.
Egy levél hull a hajamba, lesöpröm a vállamra és kitör belőlem a sírás. Justin is csak így, eltávozott.

A játéktér szabad.