A Végzet Hajnala

A fésű belekap és végigszánt a szőke tincseken, a karom megemelkedik, aztán lehanyatlik, úgy süllyed és emelkedik, mint egy kezdő seprűlovas, a markomban a fésűfogak kis lyukakat fúrnak, a vér némán csordogál elő összezárt markomból, ahogy könnyezni kezdek. Sós cseppek gyűlnek a szám sarkába, a nyelvemre csúszik az ízük, próbálom lenyelni, de nem megy.
Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki zokog a szobában és az a valaki én vagyok. A fésű hangos csattanással vágódik a fehér falhoz, a tenyeremből a padlóra csöpög alvadozó vérem, a parketta csúszós lakkján tócsába gyűlik, az illata megcsapja az orrom. A könnyek szakadatlanul folynak az arcomon, artikulálatlan üvöltésem minden fájdalmat magába foglal és eloszlat.

Mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben velem, hogy a kirakós egy darabját gondosan elrejtette előlem, de a halálával mindent elvesztettem. Minden odalett. Mindegy volt, hogy elkerültem az Azkabant, mindegy volt hogy túléltem a háborút és mindegy volt, hogy béke lett.
Gyűlöltem éltében és gyűlölni fogom holtában is, életem végeztéig, mert hiába lett a másvilágé minden darabja annak a fekete lelkének, azon a végzetes hajnalon, így is kísért, az őrületbe kerget. Megöl. Most már értem, mindvégig ezt akarta: megölni engem lassanként, mint valami olcsó méreg, megkínozni, addig várni, míg magamat szaggatom széjjel, míg belebetegszem a reménytelen küzdelembe.
A hagyatékát átkutattam, minden fecnit és bűvölt ingóságát, éppen fel nem koncoltam, hogy a szó szoros értelmében a fejébe lássak, de ha hagyták volna azt is megteszem. Magával vitte a sírba a múltam, az egyetlen dolgot, ami hozzá kötött. Nem oldotta fel, nem szabadított fel, mindig is itt lesz velem. Nem is értem mit hittem… hogy majd a halálos ágyánál magához hív és elárulja, miért vagyok mellette? Hogy bevallja a szüleim megölését, elárulja a nevüket, hogy végső gyengeségében megadja nekem azt az elégtételt, hogy hozzájuthassak az egyetlen dologhoz, ami éltet? Szégyenletes naivitásban éltem talán?
Kirúgom magam alól a széket, panaszos csikorgással csapódik a szekrénynek, amiről a földre hull és szilánkokra törik egy kristálypohár. Leon lép a szobába, mintha egyből érezné, hogy mi a baj, csitítani próbál, de ellököm magamtól.

- Nem akarlak bántani! – sikoltom az arcába a könnyeimben fuldokolva, kirohanva a szobából, de tudom, ha tovább erősködik, megteszem. Az egyetlen embert, aki szeret… őt is elmarom magam mellől, mert nem bírnám elviselni, ha fájdalmat okozok neki. Ahogy utánam nyúl, az inge alatt felsejlik a Jegy, őrülettől elborultan, elbódultan kapok felé és letépem az ing ujját, a fekete tekergőző minta újra és újra a retinámra ég, kétségbeesetten szaladok el Leon mellett, a lépcsőn hangosan dobognak a lépteim. A hallba érve egyetlen pálcaintéssel tépem ki a helyéből a bejárati ajtót, egy szót sem kell szólnom, minden úgy megy tönkre körülöttem, mint az éltem: egy pillanat műve minden pusztítás.
A parki ösvény kavicsai, mint fehér zaj csikorognak a dobhártyámon, a hangom rekedt, mégis ordítok.
- Dementor! - hívom a lovam az istálló fele véve az irányt, de most nem sétál elő a fekete mén, mint szokott. – Dementor!
Már épp emelném a pálcám, hogy az istállót is eltöröljem a föld színéről, amikor elsötétül a világ. Mintha villám csapott volna belém, bénulás vesz erőt rajtam és a kavicsok puha ágyába hullok. Piros vérem befesti az apró köveket.

***

Hét kegyetlen hónapot töltöttem a Mungóban ápolók gondos keze alatt, de a medimágusok nem igazán tudtak rájönni a depresszióm és pánikrohamaim okára, bár igazán nem is keresték. Bőven elég volt annyit mondanom:
- Bárcsak élne még Voldemort…
Persze a mondat többi részét nem hallhatták, túl ködös volt odabenn minden, de valahogy így folytatódott:
~ … mert akkor addig kínoznám, míg el nem árulja a valós kilétem, ha pedig felülkerekedik rajtam, örömmel halok meg, öljön meg, akkor már nem számít ki voltam. ~

De azért szerencsére nem mindenki mondott le rólam, hiszen most Leon számára jött el az idő, hogy várjon rám és átsegítsen valami olyasvalamin, amit csak lelki ingoványként jellemezhetek. Leonard Boyd Beckett ugyanis elérte, hogy elvégezzék rajtam azt a varázslatot, amit már egyszer elvégeztek, méghozzá kisgyermekkoromban. Persze nagy volt a kockázat, de a haszon is hasonló nagyságokkal kecsegtetett, így rábólintottam. Érdekelt is engem, hogy meghalok-e vagy sem…
Mindenesetre a hét hónap alatt a minisztériumban elfogadták a kérelmemet, amit Leo közvetített és engedélyezték az azonosító bűbáj elvégzését.

Fájt. Nagyon fájt. Észveszejtő volt a kín, amit rám bocsátottak az ige kimondásával, de mint egy dementorral szemben állva, most is csak arra gondoltam, miért viselem el a létezésem. Hogy miért viselem el a fájdalmakat.

Egy jobb életért.
Hogy a Végzet Hajnala új értelmet kapjon számomra és új nap keljen fölöttem.

- Desirée Ysaac, arany. Draven Valois, arany. Deliah Ventris Valois. Született: Nizza; 1973. január 13. Arany.