Az igazságok szobája

Elena I. Pierce pennájából

A helyiség egy hétköznapi teremnek tűnik, ám a látszat csal. A nevét arról kapta, hogy, aki a szobába kerül, az képtelen hazudni. Talán valami ősi varázslat uralkodik a helyiségen, mert eddig senkinek sem sikerült megfejteni azt.
A terem nincs messze a titkok könyvtárától. Távolról a bejárat egy óriási kapunak tűnik, melynek olyan magasan van a kilincse, hogy szinte képtelenség elérni, de aki közelebb megy, az megpillant egy kicsi ajtót, aminek olyan színű a kilincse, mint maga az egész ajtónak.

Kareem Whittman

Nagy léptekkel sietek át a folyosón. Néha-néha hátranézek, hogy Karr követ-e, de annál ő vélhetőleg kíváncsibb, mint, hogy most ne tartson velem. Nincs semmi nagy titok a történetben, de baromira nem szeretném, hogy bárki más is fültanúja legyen ennek a beszélgetésnek, szóval éppen egy üres termet vagy szobát keresek. Néha-néha benyitok egy-egy ajtón. Talált tárgyak, trófeaterem. Foglalt, foglalt. Végül aztán meglátom az óriási kaput. Magasan van a kilincse, de én még éppen elérem. Már nyújtózkodnék, amikor feltűnik egy furcsa kitüremkedés a nagy fakapun. Egy másik kilincs. Éppen megfelelő, elérhető magasságban. Kinyitom. – Na, ez végre üres. – Állapítom meg, majd kezemmel intek Karr felé, hogy nyugodtan lépjen beljebb. – Nem akarom tudni, miért is üres ez egy ilyen napon…
Találok egy asztalt székekkel. Gyorsan leveszem átázott kabátomat és levetem magam az egyikre. Jól esne egy forró csoki, de azt a nagyteremből kellett volna lopni. Nem baj, megelégszem a kandallóból áradó kegyes meleggel is.
- Fitzwilliam Almer nem fog beköpni minket. És, ha rajta múlik a kisebbik sem. – kezdem a régen várt történetet.  -  Anyám megölte az apját. – Nyögöm ki a tényt, ami oké, hogy tény, de ezt nem feltétlenül akartam volna megosztani. – Ezt nem akartam elmondani. – Jön az újabb igazság. – Szívás. Ez van. Önvédelem volt. És számomra lejött belőle egy hasznos tudnivaló. Egészen eddig el tudtam volna képzelni a családomról, hogy Tudjukki pártján áll, hiszen mindenkim, kiemelném, mindenkim Mardekáros volt, és az unokatesóim most is azok. Valószínűleg az kavar be, hogy mugli az apám, mert a családban mugli már egy ideje nem igen fordult meg. Durmstrangosok és Mardekárosok, ennyi. Szóval, ha vesszük, én most rossz oldalon állok. És, amint kiderült, egyesek szerint a családom is. Próbálták őket befűzni, például Almer apukája is ezzel próbálkozott, de nem minden Mardekáros feltétlenül gonosz. Viszont vannak közöttük ugyebár úgymond főnökök, akik megkövetelik a gonoszkodást. Az unokatestvéreimnek is ez a feladatuk és Almernek is. – Hagyom, hogy kissé eméssze a hallottakat. – Amúgy rémesen áll neked ez a haj.

[~Csoda, hogy életben van. Főleg, mert szereti nem elkerülni az ehhez hasonló helyzeteket, ami kint volt. Rohadtul kíváncsi vagyok, hogy mi volt ez.~]

Dakota

A menekülésüket nem kíséri zöld folyam, ezek szerint eléggé megbénultak ahhoz, hogy ne kövessék a menekülő párost. Karr azért többször hátratekint, hátha üldözi őket valaki, de most szerencsések, így csak Dakota rohanó alakját kell követnie. A hó érdes ropogását felváltja a kastély padlóján koppanó lábak csúszós caplatása. A fiú pedig csak követi a barátját, már nincsenek veszélyben, de ezt nem köti a másik orrára. Dakota egyébként is elég öntörvényű, hogy bármivel is rávegye, ami nem a pálcája. Kareem kezd felolvadni a kastélyban, futás közben az ujjait becsukja és kinyitja, hogy a meleg vére meginduljon és felmelegítse végre átfázott végtagját. Kabátját kinyitja, nem akar megfázni, sála mögötte lobog, ahogy a hátratekintgető indiános lány útját követi. Látja a szemeiben, hogy azt nézi, hogy Karr ott van e mögötte, így mindig megajándékozza egy kedves mosollyal a barátját, így téve tanúbizonyságot, hogy még mindig élvezi a szeretetét. Dakota benyitogat szobákba, termekbe, és az ő stílusában már rohan is tovább, nem kérdezősködik, de még csak nem is köszön. ~Csoda, hogy életben van. Főleg, mert szereti nem elkerülni az ehhez hasonló helyzeteket, ami kint volt. Rohadtul kíváncsi vagyok, hogy mi volt ez.~ morfondírozik, mikor egyszer csak megáll a lány egy olyan ajtó mellett, amit Karr sem fedezett fel még hét év alatt sem. Kicsit vakarja is a kobakját a hollós, de aztán vállat von. Ez a kastély mindig szállít újabb és újabb meglepetéseket, nem csoda, ha nem vette észre a magas kilincses ajtót. De ami még meglepő ezen az ajtón, hogy még egy másik ajtó is van rajta és természetesen a hirtelen barátja oda kívánkozik bemenni, mi több el is tűnik a kisebb bejáraton. Dakota berongyol tehát, Kareem meg tetetett fáradsággal, széttár kezekkel lép be a vékony csontú lány után a régi-új helyiségbe.~Remélem nem valami jó kis kínzókamrába hozott. Simán van érzéke hozzá.~ teszi hozzá gondolatban a kosaras fiú. Szerencséjére semmi ilyesmi, egy egyszerű terem székekkel és asztalokkal.
- Én azt sem akarom tudni, hogy miért nem jártam még itt, pedig ezen a folyosószakaszon már rengetegszer megfordultam. De ne aggódj annyit, ez csak egy régi terem. Lehet, hogy tíz évenként tűnik fel, a kastély elég szórakozott egy fajta. – jegyzi meg könnyedén Karr, és biztató mosolyt villant az indiános lány felé. Karr is levetkőzik, hanyagul ledobja a ruháját az egyik székre, majd Dakota és a kandalló mellé húz egy üreset. Gyorsan tüzet gyújt és a lány máris melegíteni kezdi magát. Néha-néha, egy-egy pálcaintéssel fahasábot rak az enyhet adó tűzre Kareem, így a két barát folyamatosan melegedhet megfelelő hőmérsékletűre. Kareem kényelmesen elhelyezkedik és figyeli a lány csapzott haját, vadul emelkedő mellkasát és azt a huncut képét. Karr ezért mindig odavolt, de soha nem említette a lánynak.
- No, halljuk a mesét drágaság, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akartak tőled. – adja meg az alapot a beszélgetéshez a fiú. Aztán természetesen nem is kell sokat várni a válaszra, Dakota egy hosszú monológba kezd. Azonban már az első mondatoknál elkerekedik a fiúnak a szeme.
- Megölte? Így már kicsit érthetőbb a viselkedésük. – mondja ki nyíltana szavakat Karr, pedig ő sem akarta megosztani a másikkal a dolgot. Furán néz is emiatt, de Dakota szerencsére folytatja a történetet. Olyan a sztori, hogy Kareemnek beletelik jó néhány percbe mire megemészti, kielemzi és egy halvány mosolyt oszt ki az arcára.
- Hú, ezeket eddig nem is mondtad. – feddi meg barátságosan a másikat. –Jó, tudom azért nincs sok közöm hozzá, de akkor is. Tudom, hogy nem minden Mardekáros gonosz. – Itt megáll egy pillanatra és meghökkenve bámul maga elé. Szétnéz, hogy van-e még itt valaki, majd a lány kezét is megvizsgálja, van-e benne pálca.
- Sosem gondoltam, hogy ez az én számból valaha is elhangzik. – adja meg magát az igazságnak, majd folytatja a kérdezősködést.
- Mindig értékeltem az őszinteséged drágám, de ez most, hogy jött ide? – kérdezi Karr és továbbra is zavarja, hogy ennyire őszinték mindketten. Vannak olyan dolgok, amiket a barátjával sem oszt meg az ember, mert félő, hogy megbánthatja vele. Persze lehet közölni kíméletesen is valamit, de itt nem ez történik.
- Szóval úgy áll, hogy a családod beleesett a sztereotípiába és te most ezt szenveded. – veszi a Hollós a lapot. Közben körbenéz, de valóban nem talál semmi furcsaságot a szobában, azon kívül, hogy ők itt vannak. Még csak nem is poros, ami megerősíthetné Karr elképzelését, az előtűnő teremről.
- Na és van már valakid, aki vigyázzon a fenemód formás Dakotára? Rég nem hallottam rólad, olyan, mintha kerülnél. – lepődik meg Kareem, az igazság miatt, amit ne akart megosztani a lánnyal. Tény, hogy zavarta egy picit, de azért nem annyira, hogy ezt szóvá is tegye.
- Hogy azt miért mondtam így neked, azt nem tudom. Nem szoktam tapintatlan lenni… Ne haragudj. - bosszús arckifejezése tükrözi a gondolatait és szavait. Sosem bántaná a lányt, mert testvérének tekinti, ha már nem volt mersze közelebbi kapcsoltba lépni vele.

Kareem Whittman

- Az a csillár fenemód ismerős. – Kalandozok el kissé beszélgetésünktől, még jobban szemügyre véve a helyiséget. Nem ez a legnépszerűbb terme a Roxfortnak. Szinte mindegyik zsúfolásig megtelt, ez viszont tök üres, kivéve persze a mi kettősünket. Kezd egy kicsit bosszantani ez a számomra megválaszolatlan kérdés. És feszélyez is. Régen voltam bárhol is kettesben Kareemmel és ez ismét elgondolkoztatott, vajon miért is szakadt meg a kapcsolatunk. Nem tudom. – Boethiust jobban szeretem. Te egy menedék voltál Karr. Miattad elhittem, hogy igen létezik a mugli világ és létezik ez is, ahol most vagyunk. Tuti varázslatokkal, főzetekkel, furcsa lényekkel és Tudjukkivel együtt… De Boethiussal és Agnessel valahogy teljesen más a kapcsolatom.Kellemes barát vagy, de ők az abszolúte igazik. De ez tényleg nem azt jelenti, hogy téged nem kedvellek, vagy, hogy sose kedveltelek. Sőt... - Kényelmetlenül nézek körül. – Lehet, hogy inkább nem itt kéne ezt megbeszélni. Kicsit furcsa, már, amiket kimondunk. Nem?  Az igazság az, hogy felállni viszont tök lusta vagyok.  – Pöccintek egyet a pálcámmal, melynek következtében a Kareem által felhalmozott fahasábok érdekes táncba kezdenek. Mindig efféléket csinálok a tárgyakkal a bizonyos nagy beszélgetések alatt. Rémesen utálatos szokás, gyerekként ki is kaptam érte nagyanyámtól. Azt mondta, hogy így azt a benyomást keltem, mintha nem figyelnék a beszélgetőpartneremre, pedig sokkal jobban megy így a koncentráció. Mindegy, úgy se sikerült kinevelnie belőle, hiába fenyített. – Amúgy nem kell engem megvédeni. Bőven tudok vigyázni magamra. És, amint látod vannak extra mentőöveim. Cserébe egy-két látszólagos balhéért, kihúznak a komoly helyzetekből.  Veled valahogy mindig is jobban vonzottam  a bajt, mint mással. Agnesékkel is kerülök néha húzós helyzetekbe, de messze nem olyanokba, mint annak idején veled. De, hogy ténylegesen is válaszoljak a kérdésedre, van, aki megvédje a, hogy is mondod te, csontos hátsóm? Vagyis azt hiszem csak volt, de megvédte! És, hát szilveszter környékén Nevillel is akadt dolgom…

Dakota

A csillár említésére Karr körbenéz, de neki nem ismerős. Vállat von, ő még biztos nem járt itt. Meg van győződve róla, hogy ez egy ilyen eltűnős-feltűnős szoba. A kandallóból már jó meleg lengi körbe a kettősüket, a lángok bele-bele marnak egymásba és a még száraz fahasábokba. Azok recsegve váltanak mintát és feketévé megtörtté omlanak. Elmúlnak szinte egy pillanat alatt, de még örökségüket – a meleget – egy furcsa önfeláldozással itt hagyják rövid mementóul. Kis idő múlva Dakota ellenállhatatlan késztetést érez, hogy könyörtelenül megvallja Kareemnak az igazságot. A fiú pedig elhűlve hallgatja. Nagyon rosszul esik neki, amit a lány mond és ez meg is látszik rajta. A fejét félrekapja és a tűzbe bámul. Mit tehetne? Sosem érezte még Dakotán, hogy ezt gondolja róla. Ha viszont így volt, akkor nem sok keresnivalója van itt, hiszen csak kihasználta a lány őt. Összeszorul a szívén az a bizonyos jeges marok, a gyomra is görcsbe rándul az őszinte beszéden, mivel sokkal mélyebbnek gondolta a barátságukat. Nem érti, mit akar ezzel a lány, mire jó ez neki. Talán megbántotta volna valamivel? Biztosan nem, hiszen szerette. Túlságosan is szerette… Viszont a szavak őszinték, ezt túlságosan is érzi, legalább annyira, mint a jeges markolást a szívén.
- Értelek. Most eléggé kivagyok miattad, sosem gondoltam, hogy csak egy menedék, pótlék voltam. Még szerelmes is voltam… - itt egy pillanatra megáll és rájön a szavainak értelmére. Teljesen elvörösödik, mert elég egyértelmű az utalás, bár már régen volt a dolog, de sosem akarta elmondani Dakotának. Nézi a táncoló fahasábokat, egy jó ideig nem mer megszólalni, hanem inkább int a pálcával és támadást intéz egy másik fahasábbal Dakotáé ellen. Mindkét „alak” haja lobogva áll és egymást csapkodva roppannak szét, ha már túlságosan elégtek és meggyengültek.
- Régen szerettem veled ilyeneket játszani. Azért nem találkoztunk már annyit, mert féltem, hogyha bevallom az érzéseim, soha többet nem barátkozhatom veled. – mondja csendesen egy újabb lángoló faharcost irányítva.
- De már mindegy, régen volt. Már nem vagyunk abban a viszonyban ezek szerint. – mondja kissé sértődötten, felkavarodva. A nyomás már lecsillapult a testén és lelkén, most az üresség, ami beköltözött a szívébe. Csak bámul és harcoltatja csapatát.
- Sok sikert hozzájuk. Neville jó fej gyerek. De akkor én ki is szállnék innen, csalódtam. Magamban és benned is Dakota. Szia! – pattan fel és felkapja a cuccait. Túlzás, amiket mondott, még ha igazak is voltak. Még ránéz a lányra, szomorú szemei nedvesek lesznek. Aztán megfordul és elindul kifelé a szobából. Túl sok mindent történt, pedig milyen jól indult minden. De ebben a szobában olyan dolgok hangzottak el, amiket nem tud most feldolgozni, menekülnie kell.

Kareem Whittman

Látom Kareem arcán a csalódás nyomait, amiket szavaim hagynak maguk után, mint ahogy lépteim körvonalai kirajzolódnak a frissen lehullott hóban.
Keserűséget érzek és fájdalmat, ahogy rádöbbenek mit is tettem. Talán, ha akarom, se tudok egy embert oly mértékig megsérteni, mint ahogy most egy régi, kedves barátomat sikerült.
Mondták, hogy megváltoztam. Kevesebb barátom van, mert szinte elűzöm magamtól őket a boldogtalanságomat leplező arroganciámmal. Csak azok tartanak ki mellettem, akik mindennél jobban ismernek. Ez már sajnos nem Kareem. Végignézek az elszomorodott arcán. Mindenkinek jobb lenne nélkülem? Érek én még valamit, vagy csak egy száraz kóró lettem, akit jobb lenne hátrahagyni? És Jadáék mégsem hagynak. Ikertestvérem minden eddiginél szilárdabban áll mellettem, hiába lebeg nagyjából fél méterrel a föld felett, hiába szerelmes.
Tény, ami tény, Karrhoz intézett minden szavam igaz volt. De valahogy mégsem így akartam előadni. Szeretem őt, úgy, mint ha a fivérem lenne. Vigyázott rám, segített nekem, megvédett, ha kalamajkába keveredtem, pedig lássuk be, abból bőven kijutott nekem… tulajdonképpen egyengette zűrös utamat. Azt gondoltam ő is ugyanígy tekint rám; egy jó fej kistesóként, akit belevihet a balhéba. Most, ahogy az arcát elnéztem és a szavait hallgattam, szinte vehettem, hogy ez nem így volt. Vagy ha az elején mégis, akkor időközben átalakultak az érzései. Belegondoltam milyen szörnyű lehetett neki minden nap úgy rám néznie, hogy látja semmi esély. Sosem meséltem senkinek Robertről, de olyannyira beleivódott az életembe, hogy minden mást figyelmen kívül hagyva, csak ő érdekelt. Senki és semmi más. Most, ahogy azokat az éveket hagytam kiírni az életemből, döbbenek csak rá arra, hogy figyelmetlenségemben milyen veszteségeket hagytam hátra. Még az is lehet, hogy boldogabb lettem volna vele, mint Roberttel bármikor. – Kérlek várj! – Még éppen elérem a karját, de nem lehetek benne biztos, hogy sikerül maradásra bírnom. Megszorítom a kezét, hátha érzi, mennyire sajnálom. – Nem tudom eléggé kifejezni, mennyire szeretném a bocsánatodat. Elkeseredett vagyok, amit valami elbarmolt úton-módon bunkósággal leplezek, és már szinte én is mindent elhiszek, amit kijelentek vagy gondolok, legyenek bármennyire is abszurdak. Eszembe sem jutott, hogy te engem… elmondhattad volna… akkor talán… akkor talán nem így végződik az ügyünk. – Arcomon apró könnycsepp gördül le, de villámgyorsan le is törlöm. Remélem nem vette észre. Mélyet szívok a levegőből. Nem sírhatok. Nem akarok sírni. Minek mostmár? Ami szar megtörténhetett az meg is történt és egy félév kellett hozzá, hogy egyes egyedül összekaparjam a darabjaimat. – Elmondhattad volna. – Kezemmel elengedem az övét, hagyom, hogy az oldalamnál a székhez csapódjon. Megsemmisülten fordulok a kicsi ablak felé, szememet teljesen levéve Kareemról. – Semmit nem vettem észre Robert miatt. Ő védte a hátsóm. De csak Amerikában. Senki és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy ott mi történik, hogy ő vele mi történik. Próbáltam elterelni a figyelmem és ez sokszor sikerült is, köszönhetően neked vagy a többi barátomnak. Szerettelek, mint egy testvért. És voltam olyan vak, hogy azt higgyem, te is csak így érzel irántam. Még csak afelől sem bizonyosodtam meg, hogy Karr még mindig a szobában áll-e. Nem akartam elfordulni az ablaktól. Nem akartam még véletlenül sem a szemébe nézni. A lassan szállingózó hópelyheket figyeltem és titkon azt kívántam, bárcsak én is ilyen békés és szép lehetnék.

Dakota

Dühösen fordul és indul kifelé a teremből. Elege van, hogy állandóan színjátszania kell, amióta Tudjukki visszatért. Itt most elmondhatta azt, ami már régen teher volt a lelkén és megkönnyebbülhetett. Szerette őt, igaz, az elején még csak jó barátként. Később alakult ki nála mélyebben, amikor felfedezte az indián lányban azt, amit más nem láthatott. Amikor megnyílt, vagy éppen ragaszkodott valamihez mindig egy különleges módon vigyorodott el egy pillanatra. Lehet, a lány észre sem vette ezt magán, de Karr beleesett ebbe a mosolyba. Meg egyébként is imádta, de már tényleg kínos volt, hogy úgy gondol rá. Pedig mindig is a húgaként tekintett rá, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem jött, hogy többet szeretne tőle. De már akkoriban is elég öntörvényű volt a lány, Karr pedig nagyon félt, hogy ott lesz vége az ő barátságuknak. Nos, ezt idáig sikerült elodázniuk, amíg ki nem derült, hogy gyakorlatilag csak szamár volt, mert nem volt a közelben ló. Nagyon dühösen lépdel, sosem gondolta volna, hogy ekkorát csalatkozik valakiben, azonban Dakota utána szólt, ami megállásra késztette a Hollóhátast. Mindig is hajlamos volt vele kivételezni, de nem csak ezért állt most meg. Szeretné, hogy ha ez az egész nem lenne igaz, vagy félreértette volna, de tudja, hogy ez hazugság lenne. Persze Dakota nem sejthette, hogy Kareem miért kerülte szép lassan egyre-jobban őt, ami az ő kapcsolatukat nézve az idő folyamán inkább csak haverággá formálódott. Még magának is rosszul esik bevallani ezt, mert az első pár évben nem tudott a kis indián nélkül létezni. Imádta megmenteni, vagy éppen nagyon jó volt vele tölteni a vízköpőn ülve egy-egy éjjelt, amikor kimásztak a tetőre, csak azért mert Dakotának éppen valami baja volt, Karr pedig félt magára hagyni őt. Lassan ki is szeretett belőle, talán az volt a legsikeresebb éve a Hollóhátban. Nagyon sokat tanult, hogy elfelejtse olyan módon, és most a lány szavaira újra előjönnek azok az érzelmek, amiket akkor régen eltemetett. Persze ár nem tekint úgy a lányra, mint akkor, de sosem jó az ilyeneket a felszínre hozni. Lassan fordul vissza a Griffendéles felé, arcán vegyes érzelmek uralkodnak. Még ad egy utolsó esélyt, vagy bármit, mert így nem szeretné itt hagyni a lányt, pedig ez lenne a helyes. De ő sosem tudott helyesen cselekedni, ha érzelmekről, érzésekről és barátokról volt szó, így kíváncsian hallgatja végig a lány mondanivalóját, közben pedig engedi, hogy a másik a kezét fogja. Talán mégis csak jelent neki valamit.
- Elmondhattam volna. De nem mertem. Nem akartalak elveszíteni, mert úgy is szerettelek, és akkor inkább szenvedek, minthogy azt lássam, hogy utálsz. Persze ez csak az én fejem akkori szüleménye volt. Ismersz, világ életemben nem tudtam a lányokkal helyesen bánni. – fintorog magára, amikor Dakota elfordul, és a szeméhez kap. Már majdnem megkérdezné, hogy van-e valami baja, de akkor rájön, hogy mi lehetett a mozdulat igazából. Emiatt akkor is kezdi rosszul érezni magát, de most neki kell fegyelmezettebbnek lennie, az ő érzéseit tiporták a sárba. Dakota vallomása belőle is egy újabbat húz elő.
- Én csak örültem később, hogy nem láttad meg az érzelmeim. Könnyebb volt úgy elkerülni téged, még ha nem is annyira, hogy ne érintkezzünk. Talán túlságosan is elengedtelek és ezért távolodtunk el egymástól. – suttogja a fülébe és átkarolja a lányt a válla alatt, két kezével megfogva a lány felkarjait. Nem, teljesen nem szeretné elveszíteni, még így sem, amiket ma a fejéhez vágtak. Ez Kareem Whittman. Néha sajnos baj, néha meg jó, hogy ilyen.
- Az én hibám is, nem csak a tiéd. Nem ítéllek el miatta, nincs jogom hozzá… még csak a barátodnak sem tartasz… miért is lenne jogom hozzá? De talán még rendezhetjük ezt a barátságot. Persze nem ma, mert még meg kell emésztenem ezeket, amiket mondtál, sőt, amiket én mondtam. Gyanús nekem ez a terem most már, túl őszinte vagyok hozzád… ami nem baj, de fájó lehet. – engedi el a másikat, ha az előbb hagyta, hogy átölelje. Félszeg mosollyal várakozik, hogy Dakota szeretne-e még mondani valamit. Amennyiben nem, elköszön és visszatér a Hollóhát toronyba. Ha még van, kíváncsian hallgatja. A kandalló tüze épp most ég ki, de a parázs még mindig ad reményt, hogy újra fellobbanhasson a tűz. Akárcsak a barátságuk.

[Köszönöm a játékot]

Kareem Whittman

A tagjaim elgémberedtek. Némán hagyom, hogy Kareem felemeljen és átöleljen. Furcsa tompaság telepedik az agyamra és olyan gondolatok férkőznek a tudatomba, amiket igazán nem szeretnék. Mindegyik a következő képen kezdődik: Mi lett volna ha…
Nem, határozottan nincsen ha. Ami történt megtörtént a múlt nem megváltoztatható. éppen ugyanúgy szükségünk van az elkövetett hibákra, mint a jó döntéseinkre. Ezáltal fejlődünk. Hol lennénk, ha mindenki tökéletesnek születne? Egy biztos… unalmas életünk volna…
Ezt elbénáztam. Állapítom meg magamnak. Most már teljesen mindegy. Úgy érzem ez az év éppen eléggé megkínzott már. Eggyel több vagy kevesebb, talán már nem is számít…
Legszívesebben nem engedném, hogy Kareem csakúgy kisétáljon az ajtón, de nincs erőm visszatartani. Nem ő az, akiért harcolni akarok. Nem így. Önmagamnak is be kell ezt ismernem. Megváltoztam, mást érzek, máshogyan érzek.
- Talán még egyszer meg tudsz majd bocsájtani. – Mondom szinte némán. Majd a tűz felé fordulok és várom, hogy az utolsó lángcsóva is végképp elaludjon.

Köszönöm a játékot

Merit

Pár napja már találtam olyan könyvet, aminek köze volt az animágiához. Viszont csak annyira volt köze, hogy néhány animágus egyéb tetteit, érdemeit írta le, de legalább megtudtam néhány dolgot, hogy miféle dolgokra képesek egyes animágusok ennek a tudásuknak köszönhetően. Főleg az tetszett, hogy nehezen elérhető helyekhez is hozzáfértek a kistestűek, mert úgy még több helyhez férhetnék hozzá, sőt észrevétlenebb is lehetnék.
A klubhelyiségünkbe tartottam, s nem figyeltem, hogy a hangok termén keresztül megyek, csupán az ébresztett rá, hogy hallottam a gondolatom visszhangját: ~Hogyha az animágus alakom kisállat lenne, akkor Roxfort olyan helyein is járhatnék, ahol rajtam kívűl senki, vagy hogyha nagytestű, akkor nyugodtabban mehetnék felfedező túrára a Tiltott Rengetegbe…~ Rémülten pillantottam körbe, hogy megnézzem, ki hallhatta és hallhatja a gondolatomat. ~Ugye, senki... Ugye, senki... NEM! Me hallotta! Remélem, nem az egészet!~ Ahogy megpillantottam a hugrabugos lányt, azonnal felé lendültem, kezét megfogtam, és húztam is magam után.
 - Gyere, kérdezni szeretnék valamit tőled! – Adtam rövid magyarázatot az elrablására, s addig mentem, amíg nem találtam egy üres termet. Tudtam, hogy amerre megyek, kell, hogy legyen egy. Nemsokára meg is találtam. A kilincse olyan színű volt, mint a fája, de az nem zavart, csupán négyszemközt akartam lenni vele.
Mióta Roxfortba járok nem barátkoztam senkivel sem, ő volt az első, akit ilyen barátszerűnek tartottam, ezért is örültem, vagy legalábbis nem rémültem meg annyira, hogy ő volt az, aki talán hallotta a titkomat. Hiszen neki el is akartam mondani, ahogy a mohás szökőútnál ígértem neki nemrég, de csak idővel, és hogyha egy barát tud egy titkunkról az nem baj. Viszont még nem akartam elmondani neki, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg barátok vagyunk, vagyis hogy annyira barátok vagyunk.
 - Me, mond el őszintén, hogy… mit hallottál a Hangok terménél? – Kérdeztem még mindig kicsit riadt szemekkel, és reménykedve, hogy semmit sem hallott. Mert nem akartam, hogy így tudja meg ezt a titkomat, hiszen én szóban akartam neki elmondani, nem gondolatban…

Sosem szerettem a Hangok Termét. Már csak azért sem, mert ha valaki ír, akkor a gondolatai folyamatosan túl akarnak csordulni, ki az elméjéből. Örülök, hogy most nincs itt sok ember, csak át fogok surranni, meg kell írnom a bűbájtan-dolgozatom, és nem vagyok biztos valami apróságban… Márpedig azt nem akarom, hogy emiatt bajok legyenek a dolgozattal. Ahogy meglátom Eledirt, már emelem is a kezem intésre, amikor meghallom a halk, tompa, alig kivehető visszhangot, és egy pillanatra még a szemem is elkerekedik.
 Aztán nincs sok lehetőségem gondolkodni, vagy éppen hátraarcot csinálva eltűnni, mert a fiú már meg is fogja a kezem, és úgy húz maga után, hogy majdnem orra bukok. De még csak eszembe sem jut akadékoskodni, hagyom, és próbálok figyelni a lábam elé. Magam sem tudom, hogyan tartom vele a lépést, de nem sokára ott állunk egy számomra ismeretlen teremben.
 Ahogy a zaklatott tekintetébe nézek, eldöntöm, hogy hazudni fogok. ha neki ennyire fontos, hogy ne halljak semmit, akkor nem hallottam. Apró, kedves mosoly jelenik meg az ajkamon, és megfogom a fiú kezét. Csak amolyan baráti gesztus, semmi több, hiszen ott állok vele szemben, és szeretném megnyugtatni. Aztán kinyitom a számat és majdnem megfulladok a szavaktól, amik legördülnek az ajkamról és eljutnak a fülemhez.
– Valamit animágus-alakokról és a Tiltott Rengetegről – mondom, és a szemem abban a pillanatban meglepetten elkerekedik. Ez nem az, amit én mondani akartam. Ijedten nézek körbe… Talán valaki átkot szórt rám? Ahogy a szemem visszatalál a fiúra, még mindig ijedten nézek rá. – Én nem ezt akartam mondani…
 Nos, ez egészen biztosan igaz. Közben kezd a felismerés is kiülni az arcomra. Az idősebb társaimtól már hallottam erről a helyről, emlékszem, valaki ide hozta a barátját, amikor azt hitte, megcsalja. Utána egész nap sírt. A falnak dőlök a fiúval szemben, és elmosolyodok. Végül is, ha már ide vonszolt be, használjuk ki a dolgot.
– Miért? Mit hallhattam volna? – kérdezem. Van egy sejtésem, de csak halovány gondolat az agyam hátuljában, nem bizonyosság. Márpedig én szeretem a bizonyosságot.

Merit

Egyelőre úgy tűnt, hogy nem értette félre. ~Talán ő is beszélni akart velem?~ Futott át a gondolat a fejemen, de ez a kérdés, hogy félre érti-e vagy sem teljességgel lényegtelenné vált, ahogy meghallottam a válaszát. Rövid ideig tartó kisebb fajta pánik roham tört rám. Lélegzetem elakadt, remegő állal tátogtam, és az arcomra kiült a kétségbe esés egyértelmű maszkja. Valószínűleg totális pánikrohamot kaptam volna, és a gyengélkedőbe kellett volna vinnie, hogyha azt is hallotta volna, hogy az én animágus alakomról volt szó.Kisvártatva megnyugodtam. Vettem egy mély levegőt, s már fel is vettem egy mosolyt, ami idétlenre sikerült, kettő okból. Az egyik, hogy ő nem ezt akarta mondani, a másik, hogy egyenesen nekem szegezett egy kérdést, amivel - jogosan - azt firtatta, hog mégis mi a Merlin gatyája az, amit nem akartam, hogy meghalljon. Vagyis csak azt nem akartam, hogy a gondolatomtól hallja. Lehet, hogy a sors azt akarta, hog most mondjam el neki, de én még nem láttam megfelelőnek az időt. Ezért némi vetítésre, igazságcsavarásra készültem. Viszont felmerült bennem a gyanú, hogy vagy igazság lötyit kapott Me, vagy ez az igazságok szobája. Erősen reméltem, hogy az előbbi az igaz, de azért jól megválogatva, átgondolva ejtettem ki a szavakat a számon. - Kérlek, Me. - Kezdtem lassan a válaszadást. - Az, amit hallhattál volna, azt amúgy is el mondtam volna, egyszer, amikor úgy éreztem volna, hogy eléggé barátok vagyunk. -~Hoppá, nem így kellett volna fogalmaznom...~ - Mert egy titkomról, hogy anihmhmaom... - Csupán azt akartam megemlíteni, hogy egy titkomról hallhatta volna a gondolataimat, de mikor az a "hogy" ki csúszott a számon rögvest a szám elé kaptam a kezem, nehogy elfecsegjem magát a titkot is. Kínomban inkább megnémultam, és kéztakarta bárgyú mosollyal pislogtam az előttem álló lányra, és előre tartottam a további faggatózásától.

Rosszul érzem magam a kérdés miatt? Egy egészen picit igen. Hiszen a barátom, meg kellene bíznom benne, de azután, ahogyan reagált arra az apró, semmit sem mondó gondolatfoszlányra, már muszáj megtudnom, miről van szó. Azután pedig reménykedek majd, hogy nem üldözöm el magam mellől, és megbocsájt majd ezért az ostoba kis… Ballépésért. De az a jövő zenéje, most sokkal jobban érdekel a válasza, mint az, hogy mi fog történni a közeljövőben.
– Eléggé barátok? – vonom föl a szemöldököm, egészen apró felháborodás keveredik a hangomba. Rendben, az igaz, hogy én sem hittem, hogy mi ketten immár elválaszthatatlan puszipajtások lettünk, akik még a WC-re is együtt járnak (nagy adag Fújj!), de azért a szavai gyomorba ütnek. Nem, nem sértődök meg, csupán a gondolataim kezdenek el azzal foglalkozni, hogy miért kellene nekem itt fecsérelnem az időmet… Miért kellett ezt mondania? – És szerinted mikor lettünk volna „eléggé” barátok?
 De aztán, haragom mintha varázsütésre tűnne el, amikor utolsó szavai szöget ütnek a fejembe. Nem mondom, hogy összeáll a kép, de olyan érzés ez, mintha valaki meggyújtott volna egy gyertyát a fejemben, és végre megérthetném a legnehezebb főzetek receptjét és elkészítését is bájitaltanra. Csak állok ott, a falnak támaszkodva, nézek a fiúra, és próbálok nem pislogni vagy nevetni, amikor kinyitom a számat. Nem vagyok benne biztos, hogy most félek vagy éppen szórakozok.
– Szóval te… animágus vagy? – kérdezem. Abban a pillanatban, ahogy a szavak elhagyják az ajkam, ráj9övök, mekkora butaságot mondtam. Hogyan lehetne az? Túl fiatal hozzá. De mégis, csak erre tudok következtetni abból, amit mondott. Állok ott, várom a válaszát, és közben érzem, hogy bármit mondjon is, valami megváltozik közöttünk. Vagy titok-barátok leszünk mi ketten, vagy pedig… Nos, a másik lehetőség, hogy sosem beszélünk egymással.
És hogy azt elkerüljem, magamat kell visszafognom. Most nem lehet éles a nyelvet, Merit… Legalábbis nem annyira, mint általában lenni szokott. Meg tudod csinálni, kislány.

Merit

Igen, igen, igen. Teljességgel rossz megfogalmazást használtam. El is pirultam szégyenemben, mert sikerült megsértenem. Ezek után, csupán remélni tudtam, hogy csak annyira sikerült meg haragítanom magamra, hogy levegőnek nézzen. Éreztem, hogy a magyarázkodás itt nem segíthetne, ezért csupán lehervadt mosollyal, szégyentől elpirult arccal néztem a talárom szegélyét, mert most az százszor érdekesebbnek bizonyult, valamint kevésbé kellemetlennek, mint Me szemébe nézni.
"Szóval te… animágus vagy? animágus vagy? animágus…” Visszhangzott rövid ideig a fejemben Me hangja, vagyis inkább Me hangján az általa feltett kérdés. Kisvártatva fel is fogtam, hogy félig rá is jött a titkomra, erre még a fülem is elpirult, s hirtelen felkaptam a fejem.
 - NEM! – Feleltem riadtan, hiszen még nem voltam animágus. – Még nem vagyok… – Ahogy jött úgy el is szállta a hangom és bátorságom a beszéléshez, viszont mégis csak beszélnem kellett, és el kellett volna magyaráznom az egészet. Ezért vettem egy mély levegőt, hogy eláruljam az igazságot, bár itt az Igazságok szobájában, mert hát ott voltunk, ez már biztos volt, szóval itt nem lett volna más esélyem, csak igazat mondani. – Még… nem vagyok animágus… viszont az szeretnék lenni. – Kezdtem vontatottan, akadozva a mesét. – Puszta kalandvágyból érdekel. Eddig… Hát… csupán anyámat kérdeztem, hogy… hogyan lehetne… állattá változni, és ő azt mondta, hogy az veszélyes és nehéz dolog, és ezt animágiának hívják. – Lassan kezdtem bele lendülni a beszédbe, sőt talán a belefeledkezés jobb szó lenne rá, ezért egyre izgatottabban és élénkebben beszéltem. – Azóta titokban tartom vágyamat, hogy animágus legyek. Amikor a hangok termén vágtam át akkor éppen azt taglaltam magamban, hogyha az animágus alakom nagy lenne, akkor az olyan veszélyes helyeket, mint a Tiltott Rengeteg nyugodtan felfedezhetném, viszont, hogyha apró lenne, akkor olyan helyekre is eljuthatnék, mint senki más. Tudom, még hosszú út áll előttem, ezért úgy gondoltam, hogy az első két évemet, de legalább az elsőt azzal töltöm, hogy a könyvtárt járva könyvekből gyűjtök tapasztalatot. Ezért is vagyok olyan sokat a könyvtárban, és ezért ismerem lassan kívülről az egészet. Jó, nem úgy kívülről, hogy minden könyv tartalmát szó szerint fel tudom mondani, hanem csupán úgy kívülről, hogy tudom, hogy milyentéma merre található. ÉS azért tartom ezt titokban, mert nem akarom, hogy mások kinevessenek, illetve leszóljanak, hogy ehhez még kicsi vagyok, és azért se akarom, mert, hogyha sikerül animágusá válnom azt se akarom, hogy sokan tudják, hogy minél több meglepetés, és kaland csak nekem jusson, valamint sok-sok ajtó talán még zártabbá válna, és jobban rám figyelnének, amit nem akarok. Én csupán jókat szeretnék szórakozni. – Idétlen vigyorral fejeztem be a monológomat és kissé lihegtem, mert a végét már-már a hadarás határát súroló gyorsasággal mondtam.

Ha valaki az én családomban nő fel, könnyedén gondolhatja, hogy jó hely a világ. Nem szoktunk hazudni egymásnak, füllenteni is csak ritkán – vagy legalábbis én így voltam ezzel. Persze a felnőttek világáról aztán annyi ismerettel rendelkezek, mint MacNary bájitaltanból, de ezt az egy dolgot szeretném tartósnak hinni. Ezért is értékelem, amikor a fiúra rájön a szabályos őszinteségi roham, és mindent elmond, ami az eszébe jut. Ha nem lennék kifejezetten lenyűgözve és egészen picit elszörnyedve azon, amit hallok, talán venném a fáradtságot, hogy dühös legyek, amiért elhallgatta előlem.
 Amikor a szóáradat végére ér, egy percig meg sem tudok szólalni. Rndszerezem az információkat, gondolkodok, igyekszem nem megfordulni és enyhe fejfájásommal elsétálni innen. Valamit mondanom kell neki. Na, gyerünk, valami...
– Hát, tényleg fiatalok vagyunk az animágiához – vigyorodom el kissé. Ezek az első szavak, amiket ki tudok préselni magamból, és nem jönnek valami könnyedén. Apró sóhaj, és közben megpróbálom levedleni azt az énem, amelyik szíve szerint elmagyarázná neki, mennyire veszélyes ez az egész. Márpedig arra csak egy mód van, ami bizonyítottan működik. Fejest kell ugrani a kalandba, és nem gondolni arra, mennyire rosszul néznék ki egy egérfarokkal életem végéig. – De én leszek az utolsó, aki kinevet, El. Ami azt illeti, mit gondolsz, csatlakozhatok?
 Úgyis a barátomnak tekintem a fiút, és így biztos lehetek benne, hogy nem lesz egy egér formájában Mrs. Norris vacsorája ha rosszul csinál valamit. Bár, amennyire ez a terep ingatag, többet fogok azon aggódni, én jól csinálom-e. És ismét el kell hessegetnem a fejemből a rendkívül élénk képet, ahogy szőr borítja az arcomat és még a medimágusok sem tudják eltüntetni.
– Gyere el hozzánk a nyáron, úgy tudunk gyakorolni... Vagy van egy jobb ötletem, gyere el velem a francia birtokra! – Már annak lehetősége, hogy az ősi földre lépek, fölvillanyoz és beindítja a fantáziámat. – A családomnak hatalmas birtoka van ott, némelyik ősibb, mint a Roxfort. Ha ott nem találunk valamit az animágiáról, sehol a világon. De lehet, szükség lesz egy rúnaszótárra hozzá.
 Nem tudom, elfogad-e, mint tettestársat, és nem tudom, jó ötlet-e ez egyáltalán. Egy dolgot tudok biztosan: nem vagyok hajlandó nyugalmasan élni az életem, miközben a bátyám odakint, szabadon szaladgál. Márpedig jóval könyebb a közelébe férkőzni, ha nem tudja, hogy jövök – vagy nem látja.

Merit

Igen, igen, talán igaz, hogy túl fiatalnak számítottam elsősként az animágiára, viszont inkább a tudás hiányossága miatt, sem mint a életkorom miatt, ebben teljességgel biztos voltam, de azért igazat adtam Me-nek… Gyanúsan összehúztam a szemöldökömet, csupán megkésve ismertem fel a többes számot, hogy nem azt mondta, hogy én vagyok túl fiatal, hanem, hogy mi!
 - Hogy mit gondolok? Hogy ez nagyszerű ötlet! Hogy nagyon örülök, amiért továbbra is barátok maradunk! Biztosan jó móka lesz, hogyha közösen csináljuk. Persze! Remélem mindketten olyan állattá fogunk tudni alakulni, amik közösen kalandozhatnak! – Nagyon megörültem, annyira, hogy a „Persze!” résznél Me elé ugrottam és megragadtam a kezét és mind végig örömteli mosoly volt az arcomon. Aztán rájöttem, hogy ő mégis csak lány, és lehet, hogy félreértené, ezért el is eresztetem a kezét, hiszen egyáltalán nem azért fogtam meg, amiért más fiók megfognák, hanem csak barátságból, hiszen most már biztosan barátok voltunk, méghozzá bűntársbarátok.
Az állam majdnem leesett a helyéről, mikor a vendégségbe hívást hallottam, viszont, mikor a franciaországi birtokra hívott, akkor már tényleg le is esett. Tudtam én, hogy vannak más máguscsaládok is, akik nem a szigetekről származnak, és külföldi birtokaik is vannak, de azt nem is gondoltam volna, hogy a barátom, sőt immár a legeslegjobb barátom is egy ilyen család sarja. Kicsit hihetetlenül hangzott, hogy pont kettő elsőéves, akik bár külön házba kerültek mégis barátokká váltak ilyen külföldi felmenőkkel és birtokkal rendelkezzenek, bár ami minket illet mi nem így rendelkeztünk külföldi birtokkal, hanem a kettészakadt családunk másik fele még az ősi birtokainkon él, míg mi a már szintén ősinek mondható szigeteki birtokon élünk.
 - Az remek lenne… Öm. – Tényleg örültem a meghívásnak és a közös gyakorlásnak és kutakodásnak, de egyszerre több minden is a fejembe ugrott. – A rúnaszótárban nem lesz hiány, szerintem megengedik, hogy magammal vigyek egy-két kötetet. Viszont a francia birtokra lehet, hogy nem engednének el egyedül. Jobbik esetben anyu jönne velem, vagy anyu és apu, de lehet, hogy ők túlzottan a kísérleteikbe lesznek merülve, és… – Enyhén sápadttá váltam még a gondolatára is. – Gvendor dédapó fog elkísérni. Nagyon félelmetes és nagyon szigorú a dédapó. Viszont ez a kisebbik gond. Egyszer olvastam egy könyvet, itt a könyvtárban, amiben egy animágus írt az átváltozásáról. Sajnos semmi konkrétumot nem írt, és csak címszavakban írt róla, de abból kiterült, hogy több évébe telt mire egyáltalán neki kezdett, és mire átalakult, az is hosszú idő volt. Azt hiszem egy nyár nem lesz elég, de hogyha igazad van, legalább azt megtudhatjuk, hogy mivel is állunk szemben. – A végére újra lelkes és vidám lettem. – Meg te is átjöhetnél hozzánk a wales-i birtokra, hogyha másért nem, akkor álcából, hogy nehogy lebukjunk, hogy miben is sántikálunk, és talán még nálunk is találhatunk hasznos könyveket. Titkosanimágustárs? – Nyújtottam feléje kézfogásra a jobb kezemet, hogy ezzel pecsételjük meg a közös munkánkat, ami által szerintem még szorosabbá vált a barátságunk.