Fóbiák terme

Nolita Grosiean pennájából

Mindenki fél valamitől. Mindenki. A kérdés csak az, hogy te mitől. Mi az, amitől összeszorul a gyomrod és gyorsabban szeded a levegőt? Mielőtt belépsz ide, tisztázd ezt magadban...talán még így is érhet meglepetés. A terem hírhedt a diákok körében, hiszen senki nem szeret szembe nézni az igazsággal. Csak az igazán bátrak lépnek be ide, hiszen a terem a félelmekből táplálkozik. Akkor azonban, ha túljutsz a holtponton, megmutatja neked igazi varázsát. Egy napsütéses, madárcsicsergős, zöldellő növényekkel díszített szobává válik, ahol mindig kapsz forró teát.

It's the FEAR
 The fear of the DARK

Hogy én mennyire...!
Hangosan csapom be az ajtót magam mögött, ahogy kiviharzom a klubhelyiségből, és ebben a pillanatban már az sem érdekel, hogy mennyire csapzott a külsőm, kócos a hajam, vagy éppen gyűrött a ruhám. Ideges vagyok, és érzem, hogy a gyűlölet maró savként terjed szét az ereimben, megfertőzve minden egyes porcikámat. Szinte ölni tudnék haragomban, de nem, voltaképp az egész nem ér ennyit. Sétálnom kell. Bele kell rúgnom néhány idióta kölyökbe, le kell átkoznom pár embert, és kész. Na jó, nem. Ennél azért jobban kezelem az efféle helyzeteket.
Utálok levelet kapni a szüleimtől, mert szinte minden egyes sorral csak jobban felhúznak. A felesleges kérdéseik, a kíváncsiskodásuk, és az ártatlannak tűnő „tanácsaik” egyre jobban felidegesítenek, éppen ezért inkább megkímélem magamat ezektől a levelektől. Korábban mindig olvasás nélkül széttéptem, majd kidobtam őket, de egy idő után rájöttek, hogy nem a bagoly téved mindig el, hanem a drágalátos kislányuk nem hajlandó elolvasni őket. Pont mint nyáron, amikor több hónapra eltűntem Franciaországban, és csak abból értesültek arról, hogy még élek-e, amit a különböző magazinok jelentettek meg rólam. Igazi családi idill, nem igaz?
Gyorsan, kettesével szedve a fokokat, szaladok fel a lépcsőn, bár magam sem tudom, hogy mihez is akarok kezdeni, vagy hova is akarok most menni. Ujjaim között már rongyosra gyűrtem a nemrégiben kapott, sárgás színű levelet, így hát mikor a folyosóra, és ez által egyenes szakaszra érek, elkezdem kiegyenesítgetni. Elolvasom megint, újra meg újra, fejemet időnként meg-megrázom. Ahhh!
Hirtelen egy eddig ismeretlen ajtóhoz érek, így hát körbepillantok a folyosón, hátha csak valamelyik másik teremmel cserélem össze. A Roxfortban minden olyan... egyforma. Miután továbbra sem ismerem fel a helyiséget, úgy döntök, hogy belépek az ajtón, melyet – csupán a biztonság kedvéért – inkább nyitva hagyok. Óvatosan, némán, mindenre felkészülten lépek be. Sebesen dobogó szívem, és dühös zihálásom töri meg csupán a csendet, egészen addig, míg be nem lépek teljesen a terembe, Hangos kiáltást hallatok, ahogy hirtelen érzem, hogy közelednek, és hogy mindjárt összenyomnak a falak, majd a földre rogyok. Mi a fene ez?

Elégedetten lépek ki a bájitalteremből. Egyre jobban megy a kotyvasztás. De nem is csodálom, hisz a bájitaltan az elsőszámú kedvenc tantárgyam. Ritkán kellett vele sokáig foglalkoznom, szinte nem is emlékszem olyanra, hogy nehezen értettem meg volna valamit. Sosem volt vele bajom.  Na jó, talán az elején, mikor néha-néha véletlenül beleejtettem egy-egy felesleges hozzávalót az üstbe. De azóta sok gyakorlatot szereztem, több tudással is rendelkezem.
Örülök, hogy végre valami jó is történik velem. Mostanában úgy érzem, mintha egyik percről a másikra változott volna meg az életem. Minden olyan gyorsan történik, és ha nem tartod a tempót, észre sem fogod venni, hogy szintet kellett lépned és lemaradtál.
Mintha csak tegnap lett volna, hogy átléptem a Roxfort kapuját és be lettem osztva a Mardekárba. Természetesen vannak dolgok, amik bebizonyítják, hogy ez az idő rég elmúlt, és a látszanál hosszabb. Emlékek –attól függetlenül, hogy jól vagy rosszak - melyek megörökítettek bizonyos időszakokat.
A klubhelyiség felé veszem az irányt. Azt hiszem mára elég a gyakorlásból. Talán később újból elkezdem, de addig is egyéb elintézni valóm is akad. Az egyik ilyen például a mágiatörténet. Grrr! Úgy gyűlölöm. Nem lenne vele bajom, ha csak el kellene olvasni. De nem! Tudni is kell. Szóval úgy látszik, hogy a mai délutánt a könyvtár egyik asztalán, több tucat könyv társaságában fogom eltölteni. A chelmsfordi boszorkányok üldözését tervezem tanulmányozni. Muszáj jó eredményeket elérnem. Viszont előbb át kell öltöznöm, mindenféleképpen. Egy kicsit magasról ejtettem bele az üstbe az egyik hozzávalót és sikeresen lefröcsköltem a ruhámat. Egyszerűen nem bírok magamra nézni. Ha lesz időm, talán veszek egy gyors fürdőt is.
Sietős léptekkel haladok a folyosón. Nem figyelek semmire, addig, még egy nyitott ajtóhoz nem érek. Elhaladok mellette, aztán megtorpanok. Hátrapillantok. Miért van nyitva az ajtó? Nemigen szoktak nyitva lenni egyes termek ajtai. Lassan, bátortalanul visszalépek. Közelebb megyek, és észreveszem, hogy valaki összeesett a teremben. Egy pillanatra elgondolkozom. Van értelme odamennem, segítenem? Szükség van rá egyáltalán?
Végül úgy döntök, hogy megnézem, mit keres az a bizonyos valaki a padlón. A bejáratnál állok, amikor rájövök, hogy az az ismeretlen igazából Emily.
-   Te szent ég! Jól vagy, Emily? – szólalok meg, majd belépek a terembe, és becsukom magam mögött az ajtót. Teszek egy-két lépést Emily felé. Pár másodperc múlva rájövök, hogy bejönni ide nem volt a legjobb ötlet.
-   E-e… Emilyyy! – sikítok fel, majd hátrálni kezdek – Ne ijedj meg, deee… Egy óriási, szőrös pók mászik a hátadon – közlöm vele, miközben továbbra is hátrálok. Ez így nem lesz jó.

[- Háhh! Jó trükk. Azt hitted, így majd el tudod terelni a figyelmemet arról, hogy TE tetted ezt velem az előbb? Rossz próbálkozás. Na mondd csak, mit akarsz? Ennyire bátor kislány vagy, hogy máris halálra rémültél?]

The fear of the dark
 It's growing inside of me

Nem. Nem akarom! Össze-vissza kapkodok, hátha meg tudok valamibe kapaszkodni, egy pillanatra elhiszem, hogy meg tudom állítani a falakat, de aztán rájövök, hogy ekkora erőm azért nincs. Egy röpke gondolat, s kezeim már szinte automatikusan a pálcámért nyúlnak, de rádöbbenek, hogy semmit sem tudok tenni, hiszen elképzelésem sincs, hogy mivel állhatok szemben, így jelenleg a pálcám sem tudna segíteni rajtam. Nem mintha sikerülne elővennem. Gyorsan peregnek le szemeim előtt képek különböző időpontokból, az életem különböző szakaszaiból, miközben folyamatosan emberek jelennek meg körülöttem. Mindig valaki más közelít felém, minél közelebb ér a fal. Nagyapám, Julian, Mason, Draco... Hallom a hangjukat, érzem a jelenlétüket, és olyan tisztán látom őket, mintha tényleg ott állnának mellettem. Kezeimet fejemre szorítom, és pislogni kezdek, próbálom elhitetni magammal, hogy ez csak egy álom, hogy a sötétség mindjárt elmúlik.
Miközben igyekszem egy nonverbális lumos segítségével fényt varázsolni (sikertelenül), csak azon jár az agyam, hogy szinte biztosra venném, hogy valaki megátkozott. Talán egy tiltott terembe jöttem be? Lehet, hogy valamit őriznek itt, és a betolakodókat különféle átkokkal próbálják távol tartani? Valljuk be, még sansz is van rá, elvégre tele van a kastély halálfalókkal, ezt mindenki tudja. Én meg amilyen szerencsésnek ismerem saját magamat, könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy ismét belesétáltam egy csapdába. Hacsaknem direkt nekem állították, és nem én voltam tényleg a célpont. (Igen, tudom, mintha az utóbbi időben kicsit paranoiás lennék.)
Egyre jobban szűkül a terem, a szürke falak egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Hirtelen semmi mást nem látok a sötétségben, csak egy koporsó sziluettjét. Ismerős, túlságosan is ismerős az a koporsó, de nem akarok arra gondolni, hogy abban ki fekszik. Ordítani, kiáltani próbálok, hátha meghallja valaki, segítséget akarok hívni, hogy kimentsen innen, de hiába erőlködöm, nincs hangom. A lábaim megremegnek, majd összerogynak, és érzem, ahogy a föld lejjebb és lejjebb húz.
Aztán összetörik a kép. Eltűnik minden, a földön térdelek, és ismét világos van. Végre! Csak egy illúzió lett volna? Életben vagyok? Éjfekete hajamhoz ér hófehér kezem, arcomon végigszántanak vékony, hűvös ujjaim, és egy pillanat alatt megnyugszom. Egészen addig nyugodt is maradok, míg meg nem hallok egy ismerős hangot. Ki ez? Egy lány hangja. Ez Pierce hangja! Ő? Hát persze, tudhattam volna. Ijedten pillantok hátra, mikor megszólal, és azt mondja, hogy pók van a hátamon. Aztán természetesen nyugtázom, hogy semmiféle pók nem mászik rajtam, és felnevetek. Mérgesen, gúnyosan.

- Háhh! Jó trükk. Azt hitted, így majd el tudod terelni a figyelmemet arról, hogy TE tetted ezt velem az előbb? Rossz próbálkozás. Na mondd csak, mit akarsz? Ennyire bátor kislány vagy, hogy máris halálra rémültél? - közelítek hozzá magabiztosan, míg meg nem látok a háta mögött egy óriási, koporsót ismét. Egy holttest esik ki belőle, egyenesen Elena mellé, majd kezd el mászni felém. Arcomról egy másodperc alatt fagy le az a gonosz vigyor, elsápadok, és hangosan felvisítok, miközben fokozatosan hátrálni kezdek. - HAGYD ABBA! ELÉG VOLT! - ordítom, s a falhoz szorulok. Ajjjaj. Most aztán benne vagyunk...

Ahogy Emily lassan feltápászkodik, a pók felmászik a hátán, majd valahol a kezénél eltűnik. Fogalmam sincs, hogy hova ment. A lényeg, hogy már nem látom.
A csúfondáros hahota visszaráz a jelenbe. Már kevésbé rémülten pillantok a háztársamra, a szemöldököm az egeket verdesi, olya annyira meglepődöm. Mit talál olyan viccesnek?  
A szavain ellépek a faltól, közelebb kerülök hozzá, de csupán egy vagy két lépéssel. Örvendezem, hisz jól tippeltem. Rossz ötlet volt ide bejönnöm. Tudom, hogy az egyetlen valósnak tűnő magyarázat az, hogy én tettem… De mit is? Még mindig nem tudom, hogy Dean miért feküdt a padlón, de azt sem, hogy érdekel-e. A fő, hogy engem hibáztat. Olyasvalamiről, amiről nem is tudom, hogy valójában mi.
Néha azon gondolkozom, hogy miért kell bárkinek is segítenem. Erről a rossz szokásomról szívesen leszoknék, ugyanis az ilyen értelmetlen kis próbálkozásoknak semmi értelmük. Senkit sem érdekel, hogy valaki segíteni akar. Egyesek azt mondják, hogy ne avatkozzak bele a dolgaikban, mások pedig addig veszik igénybe a segítségemet, míg hasznuk származik belőle. A végén úgyis én leszek a hibás, engem fognak okolni, attól függetlenül, hogy mi volt a szándékom. Ez Emily is bizonyítja.
-   Háh! Kösz a dicséretet, de fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Egyéként, ha hiszed, ha nem egy óriási, szőrös pók mászott a hátadon, majd valahol a karodnál eltűnt, szóval… - lépek hátra, majd a mellkas magasságba emelem fel a kinyújtott, jobb kezem, de csak a biztonság kedvéért – tartsuk a távolságot! – Még mindig a felkarját bámulom, fürkészem a bestiát, de szerencsére nem látom.
-   Mellesleg nem én feküdtem magatehetetlenül félelmemben a padlón, tehát hanyagoljuk a bátor kislány témát – ironizálok miközben egy műmosoly jelenik meg az arcomon.
Emily arckifejezését bámulom, és az, ahogy a rémület jelei ülnek ki rajta. A mosolyom elhalványul, majd lepillantok magam mellett, pont oda, ahol a mardekáros tekintete jár. Nem látok semmit. Újból az arcára pillatok. Ugyanolyan. Nem értem, hogy mit néz ennyire. Ismét a lábamnál jár a tekintetem. Kezdem úgy érezni, hogy csak színlel és hogy ez az egész egy nagyon, rossz tréfa. Vagy csupán annyi van, hogy Dean bevett valamit és nincs magánál…
Mikor felsikít, megint az arcába nézek, de ezúttal nem az előbb kirajzolódott ijedségét elemezgetem. A mögötte lévő nőn állapodik meg a tekintetem. Ahogy Emily apránként hátrál…
-   Miről beszélsz? – kérdezem őszinte értetlenkedéssel a hangomban – Merlinemre! ÁLLJ! – visítok fel, mikor a mögötte lévő személy megfordul. Anyám az. Az arca sápadt, mind a két szeme beesett és fekete karikák húzódnak köréjük, melyeknek sötétkék színűek a széleik. A tenyeremet a számhoz rakom, hogy visszatartsam a sikolyokat. Újból hátralépek. Valami megreccsen a lábam alatt. Nem akarok lenézni. Nem, nem, nem! De tudniszeretném, hogy mi volt, mi van a lábam alatt. Nagy nehezen lepillantok. Bárcsak máshogy döntöttem volna… A talpamból négy szőrös, fekete, pókláb lóg ki. Felugrok és hisztérikusan felsikoltok.
-   Mi a franc az? Hogy került oda? – nézek Emilyre és az összetaposott pókra mutatok. Annyira hihetetlennek tűnik a gondolat, hogy ez a szőrös valami pont akkor került a lábam alá, amikor hátraléptem. Valami nagyon nem stimmel, de mi?

[- Pók, hát persze. Akkor elmondanád kérlek, hogy miért nem láttam és éreztem, hogy egy óriási pók mászik rajtam? Gondolod, hogy nem tűnt volna fel, ha valóban akkora volt, mint ahogy azt állítod? Ahelyett, hogy inkább arra…]

Tudtam, hogy rossz ötlet ilyen zavart és szétszórt állapotban mászkálni a kastélyban, különösen mióta halálfalókkal van tele az egész iskola, de azért arra nem számítottam, hogy Pierce is közéjük állt. Vagy csak egyszerűen szórakozásból csinálja ezt velem? Mint mindenki, így én is hallottam a pletykákat, és szinte már vártam arra, hogy mikor fog megjelenni a közelemben. Mégis mit vár, hogy majd leátkozom a fejét, csak mert valami tönkrement az életemben? Ugyan már, ennyire még én sem vagyok elkeseredve. (Vagy talán mégis?)

Folyamatos oda-vissza játék ez, ha az egyik közelebb lép a másikhoz, akkor az hátrálni kezd, és fordítva. Miközben össze-vissza cikáznak a gondolatok a fejemben, próbálom kitalálni, hogy mi is történik velem, igyekszem felismerni az átkot, melyet rám szórt. Vagy csak egy egyszerű illúzió lenne az egész?
Mikor megszólal, egy pillanatra megfordul a fejemben az, hogy Pierce biztos, hogy nem lenne képes egy ilyen szintű varázslatra, de a düh és a félelem elsötétíti az agyamat. Voltaképp akár vicces is lehetne a szituáció, ahogy mindketten osztjuk a másikat, de valahogy egyikünknek sincs kedve nevetni.

- Pók, hát persze. Akkor elmondanád kérlek, hogy miért nem láttam és éreztem, hogy egy óriási pók mászik rajtam? Gondolod, hogy nem tűnt volna fel, ha valóban akkora volt, mint ahogy azt állítod? Ahelyett, hogy inkább arra… – vágok vissza, de elfelejtem befejezni a mondatot. A hulla életre kelt, és folyamatosan közelít felém; bár Elena meg akar állítani, hátra sem pillantva igyekszem a szoba sarkába húzódni, ami talán a legrosszabb megoldás, főleg, hogy megbotlom egy hatalmas ládában, és elesem. A holttest rajtam landol, hirtelen kapom arcom elé a kezeimet, majd egy gyors mozdulattal felugrom. Csak akkor látom meg Elena hófehér arcát, s bár mögötte kékes színben játszó bőrű nagyapámat látom szakadt ruhában, véres arccal, beesett szemekkel, úgy döntök, hogy nem hagyhatom magára. Nem hiszem el továbbra sem, hogy nem ő tette ezt velem, de ki tudja? Talán saját maga ellen fordult a varázslata. Odaszaladok hozzá, és megpróbálok tudomást sem venni a nagyapámról, akinek ujjai most Pierce nyakára simulnak. Nem lehetek ennyire félős…

- NE! – ordítom – Gyere, gyere már el onnan! – szólok Elenának, s már a karját fogva húzom is el nagyapámtól. Elé állok, és bár reszketek az ijedtségtől, rákiáltok az elhunyt rokonomra:
- Hagyd abba! Miért vagy itt? Menj innen!

Nagyapám továbbra is csak közelít felém, de úgy döntök, hogy erős leszek, és nem lépek el előle. Már csak pár centi választ el tőle, de nem hátrálok. Szemeimet eltakarom a kezemmel, s várok. Nincs mit vesztenem, az életem amúgy sem ér túl sokat.
Csend áll be, így végül kinyitom a szememet. Eltűntek a hullák, nem látok mást, csak Elenát, néhány dobozt, és egy hatalmas szekrényt. Még mindig nem tudom, hogy mi történt, csupán örülök, hogy vége van, de nem nyugszom meg igazán: az előbb is csak pár perc szünetet kaptunk, és kezdődött minden elölről.

- Jól vagy? – kérdezem rögtön, ahogy odafordulok Elenához. Rövid hatásszünetet tartok, tekintetemet az övéibe fúrom. Látnom kell a szemeit, miközben válaszol; nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. – Nem te voltál, igaz?– szegezem neki komolyan az engem leginkább foglalkoztató kérdést, majd a válasz után ismét megszólalok. –Ki kell derítenünk, hogy mi folyik itt. De ami még fontosabb, az az, hogy el kell tűnnünk innen. Méghozzá sürgősen.

Hihetetlen, hogy amikor az ember elkezd örülni, mert végre valami jó is történik vele, mindig megjelenik valaki, aki elveszi tőle az örömperceket. És itt tényleg nem arról van szó, hogy nem tudok mindennek örvendezni, hisz, ahogy az idő elmúlt, felnőttem és megtanultam, hogy a legapróbb dologban is örömömet kell lelnem. Hogy a kicsi sokkal többet ér a semminél.
Egyre összezavaróbb az egész helyzet. Lehet, hogy Dean azért játszotta el a bajban került, magatehetetlenül a padlón fekvő, kétségbe esett lány szerepét, hogy rávegyen, jöjjek be a tanterembe. Most meg rajtam gyakorol. Nem talált jobb kísérleti alanyt? Nem hinném, hisz annyi patkány jár az iskolában. Nem is kell sokáig keresnie, hogy legalább egyet találjon. Elég, ha kimegy valamelyik folyosóra és már is megtalálja őket, ahogy mászkálnak.
Mondjuk Dean ügyes, de azért ne becsüljük túl. Egy ilyen varázslathoz sok idő és gyakorlás kell. Lehetséges, hogy ezt az egészet már rég eltervelte? Nem, nem hiszem. Nem tudom. Nem csináltam neki semmi rosszat. Legalább is nem tudok róla. Ha problémai vannak, nem tehetek róla.
-   Érzéstelen vagy – teszek egy feltételezést, majd folytatom – Annyira megijedtél, hogy másra nem tudtál figyelni? – sorok fel egy újabb lehetőséget, de úgy döntök, hogy ez az utolsó, hisz a tippeléssel nem megyünk sokra – Merlinemre, honnan tudjam? Mondd meg te, hogy miért nem vetted észre azt a bazinagy, szőrös bestiát, ami a válladon mászott.
Láttam, amit láttam, és senki sem tud meggyőzni az ellenkezőjéről. Arra sem foghatom, hogy reggel nem ettem, és ezért hallucinálok, mert ma korábban keltem, mivel nem aludtam jól és miután felébredtem nem sikerült visszaszenderegnem, így mindenre volt időm. NEm kellett kapkodnom, sietnem, mint tegnap.
Végighallgatom Dean-t, készen állva arra, hogy máris válaszoljak, ellenérveket hozzak fel ellene és az ellen, amit mond, de nem fejezi be a mondatát. Hátraindul, az arckifejezésétől pedig megborzongok. Úgy nézz, mintha Tudjukkivel állna szemben. Hátrál, én pedig felordítok.
A gyomrom megugrik. Már a megtaposott pók sem izgat annyira. Egyfolytában a háztársam mögött lévő személy arcát nézem. Nem bírom levenni róla a tekintetem. A perifériás látásommal észlelem, hogy Dean nem hallgat rám, továbbra is hátrál. Félek. Ha így folytatja, összeütköznek. Meg akarok mozdulni, de olyan, mintha a földhez szegeztek volna.
A háztársam megint a padlóra kerül, ezzel egy pillanatra elvonva a figyelmemet az ijesztő arcról. Emily feje anyám lábfejére landol.
-   Állj fel!! Hallod, mit mondtam? ÁLLJ FEL! – kezdem hisztérikus, kétségbeesett hangon. Két kezemmel a szám elé kapok. Odamennék Deanhez, segítenék neki, de a gondolat, hogy közel kerülök anyám alakjához, nem hagy mozogni.  
Emily egyszer csak feláll és rám szól. A mondata még nem ér el az agyamig, amikor megérzem az ujjait a karomon. Elhúz. Elém áll, én pedig háttal neki, továbbra is anyám alakját nézem. Olyan más, ijesztő. Bennem más kép él róla. Kedves, mosolygós és élettel teli.
Az alak nem mozdul, csak néz, a két rémes, fekete lyukkal, ami a szeme helyén van. Hallom, ahogy Emily mögöttem ordítozik, de hogy kinek vagy kivel, azt nem tudom.
-   Te nem lehetsz az anyám! – szólalok meg, épphogy hallhatóan. Ekkor az ijesztő alak, megszépül, az arca felderül, a szemében megjelenik a kedvesség, a szeretettől áramló melegség. – Anya – szólítom meg, mire ő csak elmosolyodik. Ekkor felé nyújtom a karom, és már lépnék is, hogy megérintsem az arcát, de visszahúzom tenyeremet. A lábától kezdve az a feje búbjáig pókok hadai fedik be a testét. Az orrából, a szájából, még a füléből is pókok másznak be meg ki.
Emily elém áll és kérdez valamit, de képtelen vagyok válaszolni.
-   Hagyjátok abba! Elég volt! – ordítom a pókok felé, akiknek valahogy sikerült eltűntetniük anyám testét. Felém indulnak, én pedig elkezdek hátrálni. Véletlenül meghallom Dean következő kérdését és gondolkozás nélkül válaszolok.
-   Ha én lennék, szerinted menekülnék a pókoktól, akik az előbb felfalták anyám testét? – teszem fel neki a kérdésemet, majd a következő mondatára reagálok – Kiderítenünk? Mit? Azt, hogy meg akarsz tréfálni? – ismét kérdezek, miközben menekülni próbálok a bestiáktól. Már a sírás szélén vagyok. A hátam a falnak ütközik. Nincs más menekvés, bekerítettek. A tenyereimbe rejtem az arcom, majd lassan leguggolok, míg végül a padlóra nem ülök.
-   Jól van, te győztél! TE GYŐZTÉL! Kérlek, tüntesd el őket!

[- Nem tudtam másra figyelni? Nem tudtam másra figyelni?!]

Érzem, ahogy beleesik az utolsó csepp abba a bizonyos képzeletbeli pohárba, hirtelen sírógörcsöt kapok, de egyelőre még nem engedek utat a sírásnak. Ez most nem az a pillanat. Inkább magamban dühöngök, legszívesebben törnék-zúznék, de jelenleg nagyobb bajom is van. Mégis miért nem lehetne egyszer végre minden rendben az életemben? Hát nem volt elég? Miért kell tovább kínozni és bántani, miért jön mindig csőstül a baj? Így is érzem már, hogy elbuktam, lassan már tényleg elhiszem, hogy semmi értelme ennek az egésznek, az egész életemnek, össze vagyok zavarodva, és legszívesebben elmenekülnék, de nem, sosem elég, ha egyszer elkezdődnek a gondok, onnantól kezdve minden csak rosszabb lesz. Most itt vagyok, Pierce társaságában ráadásul, aki aljas módon rám támadt, és próbál úgy tenni, mintha mit sem tudna az egészről. Szánalmas és gyerekes játék ez, ennél még őt is értelmesebbnek gondoltam, bár kétségtelen, hogy nagy tehetségre vall, hogy valaki kiterveljen és megvalósítson egy ilyet. Biztos vagyok benne, hogy nem egyedül csinálta, és ami a legjobban fáj, az az, hogy ötletem is van arra, hogy ki volt mindebben a segítségére. Tovább gerjesztem magamban a dühöt, pedig tudom, hogy nem kellene.

Annak ellenére, hogy már szinte éreztem, hogy mennyire jól esett volna kiosztani őt, most be kell fognom a számat. Mintha fel se tűnt volna neki, úgy válaszol, miközben én holttá vált arccal igyekszem menteni az életemet. Érzem, hogy megvet és lenéz, amit nem hagyhatok, így még legnagyobb ijedtségemben is megpróbálok visszavágni neki mindazért, amit mondott. Miért hazudik? Igazán beismerhetné, hogy ő csinálta ezt az egészet.

- Nem tudtam másra figyelni? Nem tudtam másra figyelni?!– ordítom, miközben folyamatosan hátrálok a felém közeledő hulla elől - GYERE MÁR ONNAN! Egy hulla mászik feléd! – kiáltok rá, de ő csak felsikolt. Ezzel most rengeteget érünk, de tényleg.

Hatalmas robajjal zuhanok le a földre, sajog a vállam és a fejem, tompán és fájdalmasan hallom Elena kétségbeesett kiáltását, de egyelőre képtelen vagyok felkelni, annak ellenére, hogy egy rothadó holttest fekszik rajtam. Szinte egy örökkévalóságnak tűnik, mire újra meg tudok mozdulni, de akkor azonnal felugrom. Alig kapok levegőt a félelemtől, szemeim könnyel telnek meg. Mindeközben időnként Elenára pillantok, látom az arcára kiült ijedtséget, szinte megrémiszt a tekintet, amellyel felém néz. Vagy nagyon jó színész ez a lány, vagy tényleg olyasmi történik, amit ő sem tud hova tenni. Hosszú ideig csak menekülök ismét a holttest elől, de amikor meglátom, hogy Pierce megkövülten áll ott, és szinte el sem jut tudatáig az, hogy mit ordítottam neki, odaszaladok hozzá. Miközben a nagyapámmal harcolok, a hátam mögül Elena szavait hallom. Anya? Mit keres itt az anyja? Hátrapillantok, de senkit sem látok körülötte. Kihez beszélhetett? Hirtelen fordulok vissza, és találom szemben magam ismét oszladozó nagyapámmal, és bár sikítanék, inkább Elena viselkedése aggaszt.

- Mégis kihez beszéltél az előbb? – kiáltok rá, de a válaszra már nem figyelek, hiszen nagyapám felém nyúl. Egy sikítást hallok, talán a sajátomét, majd beáll a csend, melyet Elena ordítozása tör csak meg. Megfordulok, és elhúzom arról a helyről, ahol eddig állt, majd elé lépek. Pókok? Folyton csak a pókokról beszél. Hogy lehet, hogy én nem látom őket? Miért tűnnek el, amikor odanézek?

- Figyelj rám! Koncentrálj ide, ez most fontos! – fogom meg a vállát, majd nézek bele a riadtsággal telt szemekbe – Nem én csinálom ezt. – szögezem le, hangomból őszinteség és félelem cseng ki. Nézem, ahogy a fal mentén a földre csusszan, én pedig követem. – Lena, szedd össze magad, nincs erre időnk. Felejtsd el a pókokat! Gondolj arra, hogy csak műanyagból vannak. – próbálom győzködni, de megelégelem a helyzetet. – Kimegyünk innen. – szólok, és elkezdem az ajtó felé húzni, melynek zárja abban a pillanatban kattan. Csapdába estünk. Megrázom a kilincset, miközben arra gondolok, hogy mennyire szeretnék innen eltűnni. Véget akarok vetni ennek az egésznek, egyértelmű, hogy valaki csapdát állított nekünk, csak azt nem tudom, hogy ki lehetett, az pedig még nagyobb rejtély, hogy vajon mi a szándéka velünk. Gondolkodni akarok, de elmémet elhomályosítja az ijedtség és a félelem.

- A fenébe már, Pierce, szedd össze magad! Segítened kell. – kiáltok rá, és csak reménykedem benne, hogy egy pillanatra el tudom terelni a figyelmét arról, amitől annyira retteg.

Egyre fájdalmasabb az ittlét. Az összes látomás vagy mi felingerel és megijeszt. Tudom, hogy bátor vagyok, tudom, hogy nem volt könnyű azzá válnom, aki vagyok, ahogy azt is, hogy az egész világon anyám az egyetlen, aki miatt megváltoztam. Amikor még tartott a megalázásom, mindig arra gondoltam, hogy anyám nem lenne rám büszke, ha ezt látná. Talán ez volt a fő ok, amiért más lettem. Mert nem akartam csalódást okozni neki. Meglehet, hogy „egy kicsit” túllőttem a célon, de a lényeg, hogy elértem, amit akartam. Megváltoztam.
Sosem állítottam azt, hogy büszke vagyok magamra. Sokszor hibáztam, ezt bevallom, de egy ideje már nem engedem, hogy ez letörjön, elkeserítsen, és tökre tegyen. Ember vagyok. Nem lehetek tökéletes, bármennyire is törekszem.

Idegesít, hogy Dean azt hiszi, én állok az egész mögött. Nem mondom, hogy képtelen lennék egy ilyet összehozni, mondván, hogy a kis szívem biztos, nem engedné, mert az hazugság lenne, azonban semmi okom rátámadni a háztársamra. Nem bántok olyanokat, akik semmi rosszat nem tettek velem. Vagy talán Emily már tett valamit ellenem, amiről én nem tudok?
Pillanatnyilag nincs időm ezen töprengni, ugyanis sokkal több bajom van. Azt hiszem, most jóval nagyobb gondjaim is vannak, mint az, hogy Dean miért engem okol.

Meghiszem, hogy könnyebb a másikat hibáztatni valamiért, de jó lenne, ha nem kenné rám azt, amit igazából ő csinál. Én vagyok az, aki azért jött be, hogy segítsen rajta, nem pedig fordítva. Igazán jó csapda volt, hogy magatehetetlenül feküdt le a padlóra. Biztos vagyok abban, hogy jól tudja, a háztársaimnak mindig segítek. Mert ha nekik nem, akkor kinek? Nyilvánvaló, hogy nem pocsékolom az időmet olyanokért, akik nem érdemlik meg. Bár… Ha jobban meggondolom. Azért vannak olyan mardekárosok is, akikkel nem szívesen foglalkoznék, mert egyszerűen nem látom értelmét.

Mindennél jobban azt akarom, hogy vége legyen az egész cirkusznak. Próbálok Emilyre figyelni, de képtelen vagyok. Nem megy. Anyám jelenléte és a sok pók, no meg a jelent, ahogy felfalják őt rosszabb az össze rémálmomnál, ami eddig volt.
Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy hogy lehet valaki ennyire kegyetlen. És még azt hittem magamról, hogy kíméletlen vagyok, de ami Dean művel… minden normális emberi határt áthág. Legalább megindokolhatná, hogy miért teszi ezt velem. Mi rosszat tettem, amivel kiérdemeltem ezt?

Nem válaszolok a kérdésére, mert már mindegy. Anyám eltűnt a pókok alatt, szinte egy pókszörnyé vált. Nem akarok odanézni, nem tudom végignézni a jelenetet.
Emily a vállamnál ragad meg, és arra kér, hogy figyeljek rá. Most az egyszerre megpróbálok összpontosítani és a szemébe nézek. A hangja túl őszinte és ijedt ahhoz, hogy a szavai hazugságnak tűnjenek. Az arcom el kezd égni, összerándul, én pedig próbálom visszatartani a sírást. Lecsusszanok a földre. Azt hiszem ez az a pillanat, amikor végelegesen kikészültem.
Deanre pillantok. Furának találom, amikor azt látom, hogy követi a példámat. Újra hozzám szól, ezzel pedig eléri, hogy egyre jobban higgyek neki és a szavainak. Becsukom a szemem és mély levegőt veszek. Próbálom használni a fantáziámat. Már kisebb koromban is elég kreatív gyerek voltam. Akkor tuti biztos, nem esett volna nehezemre műanyagot képzelni a pókok helyére, csakhogy a dolgok egy kicsit megváltoztak. Elnyomtam a dús képzeleterővel rendelkező gyereket. A kislány felnőtté vált.
Csupán akkor nyitom ki a szemem, amikor Emily az ajtó felé kezd el húzni. Körbenézek, de nagy örömömre nem látok pókokat.
A menekülés jó ötletnek tűnik egészen addig, míg meg nem hallunk egy kattanást, ami azt jelzi, hogy bent ragadtunk. Érzem, hogy össze fogok dőlni, ezért az egyik kezemmel a falnak támaszkodom. Emily ezúttal nem hagyja, hogy visszazuhanjak az eddigi állapotomba. Rám kiált, ezért felnézek rá. Igaza van. Együtt kell működnünk, ha ki akarunk jutni.
-   Nyugodj le, Dean! A veszekedéssel nem megyünk semmire! – kiáltom vissza, majd a kilincshez megyek és én is megpróbálkozom vele, hátha több sikerrel járunk. Semmi! Az égvilágon semmi nem történik. Emilyre pillantok, csakhogy biztosra tudjam, nem történik vele semmi furcsa, aztán újra az ajtóra. „Gondolkozz Elena, gondolkozz!”

[Emily:]

Örökérvényű az igazság. Amitől félsz, abban hiszel. Amiben hiszel, az számodra valóság. Ami számodra valóság, az árthat neked.

A kilincs továbbra sem enged, csak gúnyos, rozsdás nyekergéssel röhög rajtatok; a rángatás erejétől bereccsen a foglalat körül a fa, az egész tákolmányt mégis mintha számotokra ismeretlen, egyértelműen mágikus erők zárnák le. Már túl vagytok a nehezén, azt hihetnétek, kész, ennyi, ha majd úgy viszonyultok a környezetetekhez, mintha az nem volna igaz, az egész instant pokol hirtelen eltűnik. Csak meg kell találni a kulcsot, ami az ajtót nyitja, nem de bár?
Hát nagyot tévedtek.
Ott álltok az ajtó előtt, összenéztek, egymásnak üvöltöztök, mire a jóformán üres terem fénye megbicsaklik, mintha kihunyni készülő gyertyaláng vonaglana meg a huzatos ablakpárkányon. A sarokba hányt dobozok, az ódon szekrény, és a simára koptatott kövezet egy pillanatra eltűnik a szemetek elől. Csupán az érzékeli az ajtó hollétét is, aki épp a kilincsbe kapaszkodik. Aztán visszatér a fény, és hűvös légáramlat kúszik végig a bokátok magasságában. Vaksötét lesz.

Emily:
- Gondolkozz, Emily, gondolkozz!! - Sikoltja melletted Elena, miközben a vállával az ajtónak ront. Hallod a válla koppanását a masszív fán, a fájdalmas nyöszörgést, a hangot, ahogy az öklével üti a kijáratot. Újra nekifeszül, ezúttal halkan kattan is valami, súlyos kőszerkezetek csúsznak el egymáson, morzsoló hangot adnak, mint a malomkövek. Ha a háztársad után nyúlnál, csak a hűvös levegőt markolod, pókhálót... a pókhálót szőni szokás valamihez, nem?
A hátad mögött lapuló sötétben megrázkódik az egyik doboz.
Az orrod előtt pedig kacifántos jelekkel és rúnákkal teleszórt, vérvörösen izzó varázskör izzik fel az ajtón. Állandóan változik. Meglehetősen gyér fényt ad, de legalább az orrod hegyéig ellátsz. Felismered. Az Áldozat köre. Azon kevesek közé tartozott, amiktől Lupen professzor is óva intett benneteket annak idején, mert ki tudja, mit vesz el cserébe azért, amit majd ad?

Elena:
- Segítened kell! - Emily türelmetlenül csattanó hangja jelenti az egyetlen kapaszkodót melletted, máskülönben mintha kiszippantanák mellőled a levegőt. Ha meg akarnál mozdulni, a karod és a lábad kemény fába ütközik. Dohszag leng körül, az arcod valami szőrös, csupa por dologhoz ér. Állsz.
- Próbáljuk meg kidönteni ezzel a szekrénnyel, segíts! - Tompán szűrődik be hozzád a hang. Aztán megmoccan alattad a súlyos bútordarab, a gyomrában veled. Vékony fénypászma szűrődik be hozzád, vérvörös, a fába rágott lyukon át kilesve az ajtót látod, amerre tolnak. Rajta a pecsét. A hátad mögül pedig a saját hangodat hallod.
- Jól van már, tolom! Csak annyira... nehéz!
A jel pedig, ami közelít feléd, pulzálni kezd, a szívverésed ritmusára.