Emily M. Dean
A talárom zsebében kutakodva találtam pár régi zsebkendőt. A fene se tudja, hogy mikor lettek használva, de arra pont jó lesz, hogy felszívja a vérem. Pedig tényleg nem direkt csinálom, hogy mindig balhé van körülöttem. Én lennék a legboldogabb, ha végre lenne itt egy nyugodt hetem, de nem én mindig játszom a hőst, beszólok felsőbb éveseknek és a többi és a többi. Lehet, hogy szobafogságra kellene ítélnem magam, akkor jó fiú lennék. Vagy kéne egy lány aki visszafog. Más ugye egy nőcskével mókázni, mint komolyan együtt lenni valakivel. Nem is biztos, hogy lenne rá energiám. Maradnak hát a nőcskék.
Fabian legalább megúszta, ezért megérte egy kis fájdalom. Úgy fest családi vonás, hogy folyton megtalálnak minket a nagyzási mániában szenvedő menőgyerekek. Ha egyszer mágiaügyi miniszter leszek az összes ilyet kiállítom az Abszol útra, mint cirkuszi látványosság. Na ott majd tehetik a fejüket!
Épp a véres papírdarabot nézegetem a kezemben amikor a szoba hirtelen életre kel és lilává változik. Mire felnézek már egy felháborodott hang hasít a levegőbe.
Hát ez meg mit akar?
A meglepettségtől megszólalni se bírok egyből, mire felfogom, hogy most ki lettem oktatva már a pálca végéből kitörő fény világít a szemembe egy pillanatra teljesen elvakítva. Már a színváltás sem tett jót neki, de így végkép elsötétült a világ.
A lány szavaiból ítélve pontosan úgy festek, ahogy érzem magam. Pocsékul. Pont azért jöttem be ide, hogy senki ne lásson így amíg rendbe nem szedem magam, erre ez a stréber (a táskából gondolva) pont ide jön tanulni. Itt mindenki mindig beleüti az orrát a dolgaimba, pedig nem kérem.
Ne világíts már a szemembe! – kicsit agresszívan szólok vissza, de ne várjon százas vigyorra, ha az első szavaival is csak dühösebbé tesz. –
Arra nem volt idő, a kedves Mardekáros behemótok épp abban leltek örömöt, hogy az elsős öcsémet terrorizálják. Te sem igen mérlegeltél volna. – gondolom én, de ezt már nem teszem hozzá, hiszen azt se tudom ki ez a lány.
Kicsit jobban szemügyre veszem most, hogy már kitisztult a kép. Ismerős feje van, ha jól rémlik valami prefektus lehet. Ha agyonütnek - na jó ez már megtörtént – se tudom megmondani milyen házba tartozik.
Ideje lenne össze szednem magam.
Felállok és lerángatom magamról a talárt és szépen lassan beletörlöm a közben már a nyakamba is lefolyt vért és megtisztítom az arcom. Most érzem csak igazán, hogy mennyire sajog és ég mindenem, lehet, hogy el kéne néznem a gyengélkedőre, ha ma szeretnék aludni éjjel, mert ha ez rosszabb lesz, akkor a fájdalom meggyötör.
Amúgy mit keresel itt? Stréberkedni jöttél? – kérdezem miután rendbe raktam magam, remélem ki tudok húzni belőle annyit, hogy publikus helyre mehetek-e anélkül, hogy ráijesztenék valami elsősre aki épp rosszkor lát meg rossz helyen. Kicsit bunkó a hangnemem, csakhogy érezze a pár lépés távolságot.
Nem fogok lepaktálni az ellenséggel, akkor sem, ha segíteni akar!