Gardróbszoba

[Ryan Wallbrick]

Ryan Wallbrick

Haragom szinte elpárolog, minden egyes pillanattal egyre kevesebb marad belőle. Indokolatlanul aljas voltam vele, meggondolatlanul viselkedtem, ami egyáltalán nem jellemző rám. Ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt gondolnám, hogy átok alatt álltam. De sajnos nem, minden szót kimondtam, Wallbrick fejéhez vágtam. Mielőtt tudatosult volna bennem, hogy mit is tettem, úgy éreztem minden teljesen rendben van, sőt, győztesként kerültem ki először életemben egy helyzetből Ryannel szemben. Mekkorát tévedtem! Elárultam neki a legnagyobb titkomat, megbántottam, pedig most tényleg normális volt velem. Esélyem sincs soha többet nála. Nem mintha ez most lényeges lenne, örülhetek, ha nem átkozza le a fejemet a nyakamról.

A pálcám olyan sebességgel és váratlanul repül felém, hogy esélyem sincs elkapni, így halk koppanással földet ér, és elgurul tőlem néhány lépésnyi távolságra. Nem is pillantok felé, ott van ahol van, nem érdekel. Folyamatosan csak a fiút nézem, az arcát, hogy mennyire hideg, a szemeit, amikből kiolvashatom, hogy mennyire elege van már belőlem, és utál engem. Úgy érzem magam, mint akit leforráztak. Már egyáltalán nem húzom ki magam, sőt. A lehető legjobban próbálom összehúzni magam, hogy minél kisebb célpontja legyek annak, ami feltételezhetően történni fog. Pedig még mindig nem azt csinálja, amire számítok. Azt hittem majd kiabálni fog velem, ehelyett csak áll, és még csak nem is látni rajta, hogy mennyire mérges rám. Valószínűleg ki tudná tekerni a nyakam ebben a pillanatban is.

A könnyeim már rég elkezdtek potyogni, szinte alig érintik az arcomat, annyira nagyok, és olyan sok van belőlük. Potyognak megállíthatatlanul. Mit mondhatnék a fiúnak? Egy szimpla ,,bocsánat" vagy ,,ne haragudj" nem elég. Mikor már leszedtem a számról a kezét, tétován felé nyúlok, de szerintem észre sem vette. Annyira közel áll hozzám, hogy az illata teljesen elborít. Már nem is érdekel, hogy Morrison bejut-e vagy sem, azt hiszem ez egy olyan pillanat, amikor még vele is szembe szállnék azért, hogy megküzdhessek Ryan Wallbrickért. Mert megéri küzdeni érte, mert nem kiabált velem, pedig megérdemelném, amiért hisztériáztam. Nem akar elmenni, holott én nem bírnék tovább a saját társaságom lenni a helyében, és még mindig ugyanúgy egyik keze a derekamon pihen, mintha várna valamire. Amikor már nem hallunk semmit odakintről, kifújom a levegőt, amit nem is tudtam, hogy eddig visszatartottam. Ennyire rettegnék Laetitiától? Jó dolog, hogy ennyire félek attól, aki elvileg a legjobb barátnőm? Wallbrick megjegyzésére, hogy megbántottam csak egy dolgot felelhetek, az igazat.
- Tudom. – mondom halkan. A hangom nagyon kásás, rekedt. Nem állok neki mentegetőzni, nem lenne értelme. Rettenetesen féltékeny voltam rá, pedig semmi jogom nincs hozzá. Bár lenne, de nincs, és így ennek a jelenetnek sem volt legitimitása. Olyan voltam, mint egy gyerek, aki azért hisztériázik, mert mackót, ami a kirakatban van egy másik kislány is megsimogatott. Nem az enyém. Nincs okom féltékenységre.

- Kipróbálni? – pislogok értetlenül, és letörlöm az arcom a kezeimmel. Mélyen a szemébe nézek, de bárhogy erőlködök is, esélyem sincs arra, hogy kitaláljam, mit is tervez. Kicsit bizonytalan léptekkel hátrálok a falhoz, ahová vezet. Érzem a hátam mögött a hűvös kőfalat, lapockámmal érintem is, de nem dőlök neki. Összerezzenek, mikor Wallbrick az arcom felé nyúl, annyira váratlanul ér, nem tudom, hogy bántani akar-e vagy sem. Hirtelen még a szemem is becsukom, sőt, még halk nyöszörgő hangot is hallatok első félelmemben.

Képen vágni? Miért? Időm sincs gondolkodni, mert egyre csak közelít felém. Eszembe sem jutott, hogy ilyesmit tervez, az meg pláne nem, hogy meg is teszi. Most mégis itt van, én pedig nem tudom, hogy a könnyek örömömben vagy bánatomban erednek el újra. Nem merek közelebb húzódni Wabbbrickhez, de próbálom értésére adni, hogy nincs ellenemre a helyzet.
Csak hát… nem tudom hogyan csináljam. Valamennyire persze viszonzom a csókot, de fogalmam sincs, hogy ezt így kell-e. Ki fog nevetni, tudom, hogy ki fog nevetni. A helyzet korántsem olyan romantikus, mint ahogy az ember elképzeli élete első csókját, de egyáltalán nem bánom, hogy így esett. Elvégre az a fontos, hogy kivel vagyok, és álmomban sem reméltem, hogy Ryan Wallbrick lesz az, aki ebben a pillanatban velem szemben áll. Félve megpróbálom a kezemet a vállaira tenni, kicsit közelebb vonni magamhoz.
Sajnos ilyen minden Deveraux. Nekünk soha nem elég, ha valami megtetszik. Ujjaimmal szorosan markolom meg a fiú talárját, és csak húzom finoman magam felé, miközben saját testemet is egyre inkább a falhoz préselem ezzel a mozdulattal. Az idő lelassult, és fogalmam sincs mikor kell vagy illik abbahagyni egy csókot. Önzőség lenne tovább húzni a valószínűleg soha vissza nem térő pillanatot, és nem tehetek mást, mint hogy véget vetek neki. Különben Wallbrick azt hinné, hogy csak egy kis kétségbeesett liba vagyok, aki még sosem csókolózott. Persze ez utóbbit valószínűleg észrevette, tekintve technikai hiányosságaimat, de ez nem érdekel annyira. Nem kell, hogy azt is tudja, hogy mennyire kétségbeesetten vágytam rá. Elhúzom a fejem, és azért, hogy ne kelljen a szemébe néznem, arcomat próbálom a nyakába fúrni, odabújni hozzá, ha hagyja.

Most hogyan tovább? Bárcsak tudnám. Nem akarok a játékszere lenni, ugyanakkor ez a néhány percnyi földön túli boldogság is bármilyen áldozatot megér. Tisztában vagyok vele, hogy Morrison valahonnan meg fogja tudni, és hogy akkor orbitális nagy bajban leszek. Azt is tudom, hogy Ryan nem fog megvédeni, vagyis szinte már most tekinthetünk halott embernek. Mélyet sóhajtok, és próbálok távolabb húzódni tőle, hogy tudjak gondolkodni, de saját ostobaságomnak és mohóságomnak hála nincs hová mennem. Maradok hát közel, és keresem a fiú tekintetét. Felteszem neki az egyetlen kérdést, ami logikusan ilyenkor elhangozhatott tőlem.
- Nem akarod elmondani senkinek, ugye? – érezheti a hangomon, hogy nem félek attól, hogy elmondja, sokkal inkább attól, ha titokban akarja tartani. Boldogan kürtölném teli a Roxfortot azzal, hogy Ryan Wallbrick megcsókolt, de nem tehetem meg az engedélye nélkül. Pontosan tudom, hogy fölöttem áll az emberi kapcsolatok hierarchiájában. Azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy egy kapcsolatra egy ennyire poligám emberrel esélyem sincs, meg se kérdezem tőle. Idiótának nézne, és kiröhögne - joggal. Ostobaság lenne most elmondani neki, hogy mit érzek iránta? Valószínűleg, mivel ha van egy csepp esze, már rég rájött magától is.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

Na ne már, hogy mindent ennyire komolyan vesz. Pedig én poénból mondtam, hogy belegyalogolt a lelkivilágomba. Erre könnyes szemmel közli, hogy tudja.
Ugyan, dehogy tudja. Ha ismerne, meg sem fordulna a fejében, hogy egy percig is komolyan veszem a sértegetéseit.
− Tényleg cuki vagy, amikor megpróbálsz sértegetni. – ismétlem meg a korábbi mondatom huncut vigyorral fűszerezve. Morrison szerint ez az a nézés, amivel majdnem minden helyzetben ki tudom magam vágni, főleg ha nőnemű lény az ellenfelem.
Amikor megcsókolom, pontosan azt csinálja, amit vártam. Illetve mégsem.
Pedig azt hittem, lesz olyan tökös, mint Morrison, és minimum képen töröl. És nem! Tényleg nem komplett a csaj, ehhez már kétség se fér. Meglepve veszem tudomásul, hogy nincs ellenvetése, és nem ellenkezik a csók ellen. Még jó, hogy eszembe jutott, mint mentőötlet, tapasztaltam már, hogy a legegyszerűbb, egyben legnagyszerűbb mód arra, hogy biztosan elhallgattass egy csajt az, ha falnak nyomod, és mellőzve minden úri dolgot, egész egyszerűen megcsókolod.
Lám, ez a verzió nála is működött. Már csak az a kérdés, miért kellett előtte ekkora hisztit levágni? Majdnem sikerült elrontania a kis játékomat, de a végén csak az lett, amit én akarok. Az, hogy Morrison mit fog szólni az egészhez, valahogy egy cseppet sem izgat. Deverauxnak lesz annyi esze – legalábbis remélem – hogy nem ezzel fogja fogadni a szobájukban, de ha mégis, és Morrison kiakad, hát vessen magára, mert azt aztán lesheti, hogy én megmentem. Merlin irgalmazzon attól, amit kapni fog, ha úgy dönt, hogy szembeszegül vele, és kitálal.
Már látom is magam előtt az egész jelenetet. Ők már rég a társalgóban fognak vitatkozni, mire én felérek, hogy aztán kényelembe helyezhessem magam, és premier plánból nézhessem végig az egész jelenetet. Ahogy azonban Laetitiát ismerem, erre nem sok esélyem van. Előbb fogja lenyelni a békát, és alattomban áll bosszút, mielőtt megadná bárkinek is a lehetőséget, hogy kifakadni lássa.
− Nem elmondani senkinek? – nézek rá halvány hülyén. Mi az, hogy ugye nem mondom el senkinek? – Minek nézel Te engem, Deveraux? Valami házsártos vénasszonynak, aki telepletykálja az egész Roxfortot? – folytatom eltávolodva tőle. Egyáltalán nem tetszik, amit mondott. Kifejezetten nem tetszik. És ezt azonnal a tudtára is hozom.
Valljuk meg őszintén majdnem mindenre számítottam, de erre nem. Minek néz ez engem? Nem kell nekem megszólalni sem, megteszik helyettem a festmények. Hugrabug Helga se véletlenül nem engedte be Morrisont, a fél nyakam rá, hogy pontosan tudja most is miről beszélünk, vagy épp mit műveltünk percekkel korábban.
Tény, hogy ezzel a döntéssel mindketten jobban jártunk, elég csak ránéznem Deveraux olvadt arcára, és azonnal lerí róla, mennyire nem volt ellenére a csókunk. Noha meglepett, hogy annyi azért volt benne, hogy kicsit magához húzzon, de még mindig nem az a tekergős kiscica, aki lehetne.
Márpedig, ha egy kicsit is használná az amúgy nem csekély adottságait, már rég a lábai előtt heverne a fél iskola. És egy ilyen tehetséget elpazarolni sírással… ezen változtatni kell. Igazán kíváncsivá tett, mit tud még, márpedig arra is megvannak a módszereim, hogyan csalogassam elő belőle a NŐ-t. Kis fáradozás, és még egy jó éjszaka is kisülhet belőle.
− Különben jobban tennéd, ha te se nagyon híresztelnéd, épp elég baj, hogy Hugrabug révén már az összes festmény tudja. Még a végén Morrison ki találja tekerni a csinos kis nyakad. Aztán eltilt Tőlem, mint elsőszámú ellenségtől, és akkor aztán végképp nem találkozhatunk. – csóválom a fejem cinkos mosollyal.
Provokálom? Még szép.

[Ryan Wallbrick]

Ryan Wallbrick

- Már bocs, Wallbrick! – lököm el magam a faltól, és mélyen a szemébe nézek. Képtelenség lenne tagadni, igen, rettenetesen dühös és csalódott vagyok. Azt hittem lehet majd vele értelmesen beszélni, de nem.  – Az a feltételezés, hogy éppen Te – bököm meg az ujjammal a mellkasát erősen, egyáltalán nem finomkodva – fogod elmondani ezt az egészet, egyáltalán nem alaptalan. Előszeretettel számolsz be a kis rajongó táborodnak az újabb hódításaidról. Vagy tévedek? – próbálom elengedni az arcom, mert egyre jobban érzem ahogy feszülnek benne az izmok. Az állkapcsom összeszorítom, a szemeim összeszűkülnek, a számat enyhén oldalra húzom. Valahogy nem tudok megszabadulni ettől az arckifejezéstől, így fel is adom a próbálkozásokat, és hagyom úgy ahogy van, mert Wallbrick megérdemli, hogy igencsak rondán meredjek rá.

Nem mintha másra számítottam volna, tőle már semmi nem lep meg. A legmegdöbbentőbb reakció, amit valaha is produkálhatna az lenne, ha megpróbálna kedves lenni. Erre pedig esély sincs, ahogy arra sem, hogy legyen belőlünk valami. Nos, amit akartam, amiért áhítoztam, azt megkaptam. Ideje játszani egy kicsit Ryannel.
- Hogy te milyen gyáva vagy! Azt hiszed én félek Morrison haragjától? – őszintén, szívből jövőn elkezdek kacagni, és lehuppanok a pamlagra. Lábaimat hanyagul keresztbe dobom egymáson, és nekidőlök a háttámlának. – Csüccs le Ryan, és mesélek neked valamit! – kacsintok rá kuncogva, és megpaskolom magam mellett a pamlagot. Ártalmatlan fejet próbálok vágni, csak a szemeim árulják el, hogy ha ebben a percben büntetlenül tehetnék bármit, hát bizony Wallbrick jónéhány testrésszel szegényebben távozna a gardróbszobából. Csak nézem, ahogy ott áll, eltelve önmagától, abban a biztos hitben, hogy ő a világ közepe. Kár, hogy még nem tudja, hogy ott bizony én tanyázok. Meglepetten veszem észre, hogy az elgurult pálcám épp a pamlag előtt hever, így a lehető legtermészetesebb mozdulattal, egyáltalán nem kapkodva fel is veszem, és visszasüllyesztem a helyére. Nem lesz rá szükségem, Wallbrick van olyan ostoba, hogy úgy gondolja ártalmatlan vagyok pálca nélkül.

- Tudod – kezdek bele a mondókámba jókedvűen, és visszadőlök, kényelmesen elhelyezkedek, mert ez hosszú lesz – pár dolgot, most hogy ilyen közel kerültél hozzám, azt hiszem elmondhatok neked. – kacsintok rá huncutul. – Laetitia azt mondta, hogy egészen tűrhető érzés, mikor a nyelved ledugod a torkán, nekem pedig arra volt szükségem, hogy kipróbálhassam milyen érzés, mielőtt azt a srácot csókolnám meg, akit igazán szeretnék. Az pedig nem Te vagy, de szerintem tipped azért van, hogy ki is lehet. Pláne nem kezdenék veled ezután, hogy nem bizonyultál jó tanárnak, úgyhogy ne is erőlködj légyszi, hogy még egy ,,puszit" kicsalj tőlem. Be kell vallanom, valami sokkal extrábbat vártam tőled a hírneved miatt, de ez is megteszi, biztos rossz napod volt. Ne aggódj, lesz alkalmad gyakorolni máson efelől nincs kétségem. – kacsintok rá újból, és elkezdem a hajamat babrálni. Lassan, ráérősen megmozgatom a nyakamat, kinyújtom a kezeimet. Az egész mozdulatsor, hála a sok gyakorlásnak egészen természetesre, és macskásra sikeredett. Amikor ezzel végeztem, újra megfogok egy hajtincset, és szórakozottan tekergetem az ujjaimmal.

Bántani akar, fel akar cukkolni, hát kösse fel a gatyáját, mert nem fogok azért sem még egyszer hülyét csinálni magamból és ordibálni vele, mint valami fúria. Azt meghagyom Morrisonnak. Sajnos abban igaza van, hogy a néhány perccel ezelőtti mutatványunk mindenképp eljut Letty fülébe, valószínűleg sokkal előbb, mint hogy egyáltalán esélyem lenne bevallani neki. Na nem mintha ennyire szuicid lennék, és elé akarnék állni. ,,Hé, Morrison, figyelj, az van, hogy Wallbrick kicsit falnak nyomott. Én meg hagytam." Bolond lennék elmondani neki, sokkal mókásabb lesz nézni a belső küzdelmét, hogy nyíltan szúrjon le, azonnal, vagy várjon egy kicsit a bosszúval. Bárhogy is dönt, ezentúl jobban oda kell figyelnem a hátamra is. Van valami viszont, amit Wallbrick nem tud.

- Ami a másik dolog, hogy Morrison egyáltalán nem is lenne kiakadva. Zavarná, hogy más is az ő játékával foglalatoskodott, de hidd el, nem érintené mélyen. Csak egy pótlék vagy, rólad ugyanis nem szokott ódákat zengedezni, ezzel ellentétben Gary Fitzroy igencsak szuperlatívuszban van emlegetve. De szerintem ha nagyon erőlködne, találna még néhány nevet a tarsolyában, akikkel kavart, és ütősebbek voltak nálad. Ne csüggedj, mondom. – vonom meg unottan a vállam – Szerintem kis gyakorlással egészen élhető leszel. Talán inkább majd akkor keress meg. – nézek rá szendén, és még a pilláimat is játékosan rebegtetem, hogy tudja egyáltalán nem gondoltam komolyan, hogy valaha is kapcsolatot szeretnék kialakítani vele, és persze azért is a rebegtetés, hogy elvegyem a mondókám élét és súlyát. Nem ettem meszet, hiszen annál, mint hogy valaki hivatalosan Ryan Wallbrick barátnője legyen, talán csak egy rosszabb van: Ryan Wallbricknak lenni. Elvégre mit tud felmutatni párkapcsolati téren? Számtalan plusz kettő a volt nőinek és kalandjainak száma, de kérdem én, hány csaj merte bevállalni, hogy járjon is vele? Nulla. Ennek is biztos megvan az oka, és kezdem sejteni, hogy mi az. Az emberi kapcsolatok többsége nem az ilyen fazonoknak lett kitalálva.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

-  Azt. – vágom rá mosolyogva.
Hiába kacag, akkor is tudom, hogy retteg Morrisontól, ha a feje tetejére is áll. nagyobb nála, eggyel felette jár, és a családja legalább olyan befolyásos, mint Deverauxé. Plusz megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy nemcsak megválogatja kivel áll szóba, de előszeretettel használja lépcsőfoknak a saját „barátait” is. Ha az előttem álló lánynak csak egy kicsivel több esze lenne, rég olyan messziről kerülné, amennyire csak lehet.
Nem ülök le, amikor a pamlag felé invitál, valahogy rosszat sejtek, hiába pórbálja palástolni a gondolatait a kis babaarcával és a megfeszített izmaival. Tudom, hogy készül valamire.
- Köszi, nekem itt momentán tökéletes. – rázom meg a fejem, majd nekidőlök a legközelebbi falnak, és karbafont kézzel pillantok le rá.
Vajon megint miben mesterkedik?
Ha sértegetni akar, régen veszett ügye van, fogalma sincs, hogy ezzel nálam semmire sem megy. Azon kevesek közé tartozom, akik pontosan tudják, hogy hol a helyük a társadalmi ranglétrán, és kik azok az emberek, akiknek megengedem, hogy a lényem részei legyenek, még több: azért valamennyire a hozzájuk fűződő viszonyokkal is tisztában vagyok. persze mindig vannak üdítő kivételek, mint most Deveraux.
Figyelmesen hallgatom a monológját, amiből semmi mást nem tudok leszűrni, mint hogy ki nem állhatja Morrisont, bizonyítani akar, hogy Ő jobb nála, és szent megveszekedett szándéka, hogy ezúttal tényleg belegyalogoljon a lelkivilágomba.
Csak épp azt felejti el, hogy nem egy sértődős csajjal áll szemben, aki menten sírni kezd, hanem Velem. Márpedig abból nem eszik. Ha cukkolni akar, hát rajta, kíváncsi vagyok, hogy viseli a revansot.
Megvillan a szemem, amint a végére mér a mondandójának. Engem akar ócsárolni? Megkérdőjelezni, vagyok-e olyan jó, mint mondják? Ugyanmár.
 Nekem nincs mit bizonyítanom.
Megtették helyettem azok a lányok, akiknek most is megremeg a térdük, ha csak meglátnak a folyosón.
Aztán nem tehetek róla, de majdnem elröhögöm magam. Méghogy ÉN nem tetszem Deverauxnak? Hogyne. Azt hiszi, nem veszem észre, hogy elvörösödik, vagy zavarban van a jelenlétemben? Hogy nem tűnik fel a szapora légzése, vagy a csók közbeni kapaszkodása?
Lehet, hogy azt mondja, neki ez semmit nem jelent, de a tettei, a reakciói egészen másról vallanak.
- Csak egy kérdésre válaszolj. – lököm el magam a faltól. Lassú, kényelmes léptekkel sétálok oda hozzá. akár egy vadállat a zsákmányához, amíg pontosan előtte nem állok. kissé megdöntöm a derekam, hogy a tekintetünk egy magasságba kerüljön, majd szélesen elmosolyodok. – Pontosabban kettőre. – jut hirtelen eszembe még valami – Ha olyan szörnyű voltam, miért is húztál magadhoz közelebb? – vonom fel a szemöldököm – Tudod, nekem ha nincs ínyemre valami, nem nyújtogatom a pillanatot, ahogy ti lányok szoktátok, nem gyorsul fel a légzésem, és nem vörösödök el mindenért, hanem menekülök. – fogok bele tüstént a magyarázatba – Kettő: miért kell neked mindig Morrisonnal érvelni? Muszáj, hogy mindenben Ő legyen az etalon? Sokkal jobb vagy annál, hogy lealacsonyítsd magad az Ő szintjére. Ó, és még egy: arra még nem gondoltál, hogy Morrison talán nem mindent úgy oszt meg veled, ahogy történt? – nem érdekel, ha visszamondja, Laetitia tökéletesen tisztában van ezzel, csak épp Deveraux nem tud róla.
Fogalmam sincs miért kezdett el megint vagdalkozni. Az, hogy provokálom, nem egészen arra vonatkozott, hogy válogatás nélkül vágjon mindent a fejemhez. Nem hisztit akartam belőle előcsalogatni, hanem hogy érveljen azzal, amije van, hogy ébredjen fel; Ő is ér legalább annyit, mint Morrison. Erre tessék, már megint hisztizik. Márpedig amikor valaki ezt csinálja, nos… azt kifejezetten nem kedvelem.
Hátat fordítok neki, majd visszasétálok a falhoz, összekulcsolom a karjaim a fejem fölött, és hagyom, hogy a talár enyhén szétnyíljon, ahogy hátradőlök. Kíváncsi vagyok, milyen arcot vág, amikor előbukkan a vékony roxforti pulóver, és az alatta rejlő izmok.
- Nem hallottad még azt a mondást, hogy akiről beszélnek attól nem kell tartani, de akiről hallgatnak, ott valami más is van? – nyugtázom mély sóhajjal a szavait. - Egyébként…Van más érved is, mint Morrison, vagy a nyominger kapcsolata Fitzroyal, aki körberöhögte, hogy milyen kellemes kis strigulát akasztott vele? – ásítom el magam szemtelenül. – Deveraux, nekem nincs mit bizonyítanom – csóválom meg a fejem – Ha azt akarod, hogy megint megcsókoljalak, vonszold ide magad, aztán meglátjuk. Ha azt akarod, hogy komolyan vegyelek, ne hisztizz, mert azzal nálam nem mész semmire. – vágok vissza. – Különben mindenkivel ilyen vagy, vagy csak engem próbálsz felhúzni? – teszem hozzá félvállról. Igazán érdekel, hogy vajon csak velem viselkedik így, vagy mással is ezt csinálja? mert az egy dolog, hogy én elviselem, de más nem feltétlenül fogja ugyanígy gondolni.
Kellemetlen amikor valami nem úgy sül el, ahogy az ember eltervezi, de hát ilyen az élet. Sosem fogja senki komolyan venni, ha egy kis cukkolástól máris a plafonon van, és jobbra-balra átkozódik, vagy vagdalkozik, amivel csak lehet. Pedig egész helyes csaj lenne, ha...

[Ryan Wallbrick]

Ryan Wallbrick

Nem ült le mellém. Kár, pedig úgy érezhetném azt a különleges, egyedi, pézsmás és egyáltalán nem tolakodó illatát. Milyen furcsa, hogy egyes embereknek teljesen más az illatuk, mint amit kinézel belőlük. Egy Wallbrick féle szoknyapecértől valami méregdrága, erős, émelyítően édes parfümöt várnék, ami befészkeli magát erőszakosan az ember orrába, és még órák múlva is forog tőle a gyomra. Tud meglepetéseket okozni, és az ilyen fajta meglepettség kedvemre való. Túl azon, hogy így nem butíthatom magam az illatával (amivel talán én jártam jobban), elkezdett érdekelni, hogy miért is nem ült le mellém. Csak nem fél? Nem, egyáltalán nem tőlem. Saját magától.

- Nem voltál szörnyű, csak többet vártam tőled. Azért húztalak közelebb, hogy húzz bele. – vonom meg a vállam unottan. Most komolyan azt akarja, hogy olvadozzak tőle? Belül mélyen nevetek. – Azt hittem nálad ez a dolog nem darabra megy, vagy valami ilyesmi. Egy kis lelkesedés talán belefért volna, nem?  - kérdőn nézek rá, de a gondolataim kezdenek elkalandozni. Máris megtört volna a Wallbrick-féle varázslat, kipukkadt a nagy lila lufi? Tényleg olyan vagyok, hogy amint megkaptam amit akartam, már nem is érdekes. Kár, pedig olyan helyes feje van, utálom, hogy el kell ismernem, de ő az egyik legjobb pasi a Roxfortban. Mit érzek most, hogy ott áll nyilvánvalóan sértetten, bármennyire is tagadja? Azt hiszem a dicsőség rá a legjobb szó. Mikor azt mondja, menjek oda, ha újabb csókot akarok, elkezdek kuncogni. Ha ezt színészkedésnek veszi akkor hordjon szemüveget, mert ennél őszintébben még életemben nem nevettem ilyen helyzetben.
Összeszedem magam, hiszen életemben először lehetek úgy a fiú közelében, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mi fog történni, utálni fog-e vagy sem, lenne-e nála esélyem vagy sem. Boldog magabiztosság, végre visszatértél. Örülök neked. Mosolyogva csóválom a fejem, hogy mennyire nem érti milyen is vagyok. Szidja Laetitiát, meg én is, de mindketten tudjuk, hogy ha van egy csöpp eszem, akkor tanulok tőle. Mondjuk például azt, hogy hogyan kezeljem az ilyen Wallbrick szintű alakokat, hogy ne okozzanak nekem fájdalmat.

- Lealacsonyodni csak magasról lehet, Wallbrick szóval ezt egy elég suta bóknak veszem. – felkelek a pamlagról, és szép lassan odasétálok hozzá. Most már egyértelmű számomra, hogy a közelség nem nekem okoz gondot, hanem neki, ezért is nem ült le mellém. Lehet, hogy Ryan mindent másképp tervezett velem? Nyújtózása, és mesterkélt izomzat mutogatása még jobb kedvre fakaszt. Próbálkozik nálam, vagy most mit csinál? Mire odaérek hozzá, fejemet oldalra biccentem, és kíváncsi szemekkel fürkészem az arcát, ami olyan, mint egy szépen megfaragott márványszobornak. Nem a vonásait akartam ezzel megdicsérni, hanem a kifejezéstelenségét. – Nem vagyok mindenkivel ilyen, neked szólt a műsor. Nem akarom, hogy komolyan vegyél, már nem. Két percnyi fizikai kontaktus elég volt ahhoz, hogy meggondoljam magam. – mivel a talárom még mindig a pamlagon hever, nem tudom annak zsebébe vágni a kezem, csak a pálcám felé tudnék nyúlni, amit meg a fiú félreértene. Ezért komótosan egyik kezem a derekamra rakom, a másikkal végigsimítok Wallbrick alkarján. – Pedig nagy esélyed lett volna, ha leszállsz a magas lóról, és nem úgy kezelsz, mint mindenki mást. Tök nyugodt vagyok, és nem hisztizek, de ennek semmi köze hozzád. Egyszerűen elkezdtem élvezni a helyzetet.
Egy pillanatra összezavarodok, és hátrébb lépek. Teljesen kiszámíthatatlan, mégis kiszámítható módon viselkedtem vele eddig. A hisztériás kiabálás, és az azt követő bűnbánás is várható volt. Próbáltam támadni, de talán éppen ezzel rontottam el mindent. Legközelebb majd máshogy csinálom… mással. Fülig is pirulok, amit majd persze Wallbrick szépen félre és magára értelmez, de nem gond. Mennyire más, mint…
Megrázom a fejem, mint aki sokáig időzött el félálomszerű állapotban, és elhessegetem a gondolatokat. Egyelőre még Wallbrick van velem itt összezárva, és vele kéne kezdenem valamit. Ellépek előle, és mellé állok, én is a falnak támaszkodok. A hideg kő segít kitisztítani a fejem, és hagy gondolkodni. Ha innen kijutunk, több dologgal is szembe kell néznem. Morrisonnal, a minden valószínűség szerint elterjedő pletykával, és saját magammal is. Eddig volt célom, meg akartam szerezni Ryant, de most úgy látszik meglehetősen értelmetlenné vált minden. Gondolataimba süllyedek, és elkezdek kutatni egy arc után, aki méltó arra, hogy Wallbrick helyébe lépjen.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

Mindjárt gondoltam, hogy provokálni fog.
Most komolyan azt hiszi, hogy azzal, hogy kiszámíthatatlanul viselkedik, és játssza itt nekem a nagyképű aranyvérűt, aki mindig megkapja amit akar, majd szépen úgy fogok táncolni, ahogy a kisasszony fütyül? Ha eddig nem táncoltam senkinek, ő sem lesz kivétel. Tényleg azt akarja, hogy játsszuk el szépen a szokásos „énakaromanőtúgyhogymindenáronakedvébenfogokjárni” – című játékot? Mit vár mégis, hogy majd sértetten újra, és újra próbálkozok, hogy csak egy kis dicséretet kifacsarjak belőle?
Ne már, ennél azért sokkal többet néztem ki belőle.
Másabb, mint a többi halvérű liba a roxfortban, és ezt be kell valljam őszintén: tetszik. Pont ezért nem fogom egykönnyen elengedni. És a helyzetét csak rosszabbítja, hogy Hugrabug Helgának, hiába tűnt el Morrison, még mindig esze ágában sincs elengedni minket. Ezt azonban nem kötöm az orrára, egyrészt gyönyörűen elbízná magát, én azonban kifejezetten utálom, ha valaki tíz láb magasról beszél velem, másrészt azt hinné, hogy tényleg ő a világ közepe. A legtöbb fiú szemében pont ugyanolyan, mint bárki más. Mardekáros, szelidíteni való, aranyvérű kiscica. Nem igazán értem, hova ez a nagy önteltség, de ha még senki nem magyarázta el neki, hogy a világ bizony nem úgy forog, ahogy ő akarja, én boldogan meghagyom a hitében. Majd rájön magától, az már nem az én bajom.
Lehet, hogy nem vagyok aranyvérű, de igazából mindenki tisztában van azzal a mi köreinkben, hogy ez nálunk csak egy szépséghiba.
− Lelkesedés? Deveraux, még mindig nem érted? Ezzel engem nem tudsz megfogni – csóválom a fejem halvány mosollyal az ajkaimon – Ha azt várod, hogy leteperjelek, vagy a szoknyád után fussak, vagy azért mert becsmérelni próbálsz majd keresek minden alkalmat, hogy kicsikarjak belőled egyetlen elismerő szót… nos, tájékoztatásul közlöm: nem kapod meg amit akarsz. – kacsintottam rá, egyre szélesedő vigyorral. Ha van egy kis szerencsém, pont olyan vérmérsékletű, mint Morrison, és ez szépen ki fogja akasztani. A hozzá hasonszőrű lányoknak tapasztalataim szerint ugyanis van egy idegesítő, ám annál viccesebb szokása: azonnal hisztiznek ha valami nem úgy működik, mint ahogy azt elképzelték.
– Játszhatsz Velem - jaj megpróbállak felbosszantani, hogy dühödben azt tedd amit én akarok, hogy tegyél - ha ahhoz van kedved. Tetszik, hogy próbálkozol, talán ez másnál bejön, de nálam nem. – rázom meg újra a fejem.
Meglepve tapasztalom, hogy nem retten meg a közelségemtől, mi több miután eltávolodok Tőle, még ő merészkedik közelebb. Na így már sokkal jobb, mintha az iménti hisztit hallgatnám. A mondatai viszont megint tökéletes ellentéte annak, amit csinál. Felvont szemöldökkel pillantok rá, ahogy végigsimít az alkaromon. Hajt a kíváncsiság, vajon többet is ki lehet-e belőle hozni? Sőt, mire fel ez a váltás?
Eddig nem úgy volt, hogy nem jövök be neki?
− Magas ló? Deveraux, mondd már el nekem, hányszor sértegettelek amióta idezártak minket? Szóvá tettem akár a csóktechnikád, vagy a gyakorlást, egyáltalán sértegettelek bármivel azon kívül, hogy nyomatékosan felhívtam a figyelmed a hisztikre? – kérdezek vissza azonnal. Tudtommal egyszer sem bántottam meg, ami igazán nehezemre esik, mert Morrison már rég kapná az ívet negyed ennyi húzásért.
Elkapom róla a tekintetem. Nem azért, mert zavarna a jelenléte, vagy a pillantása, épp ellenkezőleg. Azt akarom, hogy ő mozduljon meg. Pedig ha egy kicsivel másabb lenne a helyzet, most élhetnék a lehetőséggel, hogy oldalra fordulva megtámasszam a falnál, és egy kicsit huncutkodjak vele.
De még nem érdemli meg.
− Ha nekem szól a műsor, akkor válts programot. – utalok vissza a korábbi mondatára – Én sem vagyok mindenkivel kioktató, ha a kellő hangnemet ütik meg velem szemben. Különben is. Most tulajdonképp mi is ez az alkarsimogatás? Tudtommal nem vagyok elég jó neked. Tudod mit? – fordulok hirtelen felé. – Mondok én neked valamit.
A két kezem a feje két oldalán támasztom meg, ha nem menekül el a közelségemtől. Megnyalom az ajkaim, és egész közel hajolok hozzá, az orrunk szinte majdnem összeér. Egyetlen szót sem szólok, csak a tekintetem próbálom az övébe forrasztani. Látni akarom, mit rejteget, hogy mi játszódik le a fejében, és azt remélem, hogy valahogy kiolvashatom az agyából a válaszokat.
Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök: kicsit engedek neki. De egyetlen rossz szó, vagy mozdulat, és nem lesz harmadik esély. Alulról felfelé végigmérem a lány, majd még közelebb hajolok hozzá, arcom szinte súrolja az övét, és a fülébe suttogva folytatom:
− Szerintem még te sem tudod, mit akarsz. – kuncogok bele jólesően. Az orromon át távozó levegő meglibbenti az egyik tincsét, éreznie kell, a langyos fuvallatot a nyakán. Ha ettől nem áll fejre, komolyan taktikát kell váltanom. – Veled ellentétben én viszont tudom mit akarok, és az esetek kilencvenkilenc százalékában meg is szerzem.

[Ryan Wallbrick]

Ryan Wallbrick

- Nem sértegettél. – adom meg magam nagyot sóhajtva és csak csóválom a fejem, miközben remélem, hogy többet nem hozza fel a dolgot. Az a baj, hogy abból indultam ki, hogy milyen ez a srác mindenki mással, és hogy velem milyen volt mostanáig. Eddig egyfolytában, ha egy teremben volt velem, levegőnek nézett, vagy még annak se. Persze, hogy nem tudtam hová tenni amikor éppen normális lett volna velem. Azt hittem beetetés, csak azért, hogy utána még nagyobbat csattanjak a padlón, ő meg még jobban röhöghessen. Eszembe sem jutott, hogy tényleg megpróbál kedves lenni velem. A gondolat maga annyira abszurd és képtelen, hogy vagy egy tucatnyi miért?-et vonz magával, amiket nem tudok megválaszolni, de nem is fogom Ryant megkérdezni róluk. Kiderül-e vagy sem, az most részletkérdés.

Azt hiszem taktikát váltott, és mintha segíteni akarna nekem. Nem vele kapcsolatban, ott már nagy eséllyel eljátszottam minden lehetőségemet; hanem a jövőre nézve. Értetlenül pislogok, amikor a fejem mellé támasztja a kezeit, mert tényleg nem látok bele még mindig a fejébe, és még mindig fogalmam sincs, hogy mivel tennék jót. Ha valami fura szamaritánus hajlamoktól vezérelve oktat engem, hogy hogyan ne hisztizzek, akkor most miért kerül már megint ennyire a közelembe? Állom a tekintetét, én is a szemébe nézek. Jelenleg egyetlen dolog tud az arcomon lenni, ez jól értelmezhetően ott is van. Értetlenség, zavar és totális káosz. Még jó, hogy nem hagyta el a számat egy hangos "Mi van?".

Zavarba jövök, mikor végigmér, ahogy néhány perccel ezelőtt már megtette. Nem tudom, hogy mivel járok jobban. Ha tetszik neki a látvány, vagy ha nem. Lassan, bizonytalanul emelem meg a kezeim, és egy pillanatra átfut az agyamon a menekülés lehetősége is, mert ez itt egy olyan pont, ahol még visszafordulhatok, és nem kell hagynom, hogy Wallbrick játékszere legyek, akit felpakol a polcára, és levesz onnan amikor neki kényelmes. Mégsem teszem. Ez az a pont, ahol Deirdre Deveraux megtört, nem maradt már itt senki más, csak Dee, aki nyomokban emlékeztet rá, mégis egy jóval szelídebb és irányíthatóbb személy.
Tényleg nem akarok már kapcsolatot Wallbrickkel? Na igen, igaza van. magam sem tudom mit szeretnék. Végig szalad a hideg a hátamon, ahogy a fülembe suttog, a karjaim erőtlenül zuhannak az oldalamhoz, csoda, hogy a térdeim még nem adták fel a szolgálatot. Halványan elmosolyodok, és próbálok valahogy belenézni a szemébe. Megszerzi, amit akar?
- És, most mi az, amire fáj a fogad? – suttogom, de próbálok még nem hozzáérni, ami tekintve, hogy szinte a falba passzíroz, egész érdekes mutatvány. – Még mindig tartozom neked. – kuncogok lágyan, és valahogy megpróbálok erőt préselni a tagjaimba, hogy meg tudjam őket mozdítani. A közelsége megborított, valahogy semelyik testrészem sem engedelmeskedik már nekem. Az agyamban is lehúzták a rolót, ami most még nem derült ki számomra, hogy tulajdonképpen jó, vagy rossz. Mivel értelmes gondolatom nincs, kénytelen vagyok az ösztöneimre hagyatkozni, amik eddig igen csak ostoba lépésekre vettek rá, de talán most az egyszer nem lesz katasztrófa.

- Tartozok neked –ismétlem meg nagyon halkan, csak hogy biztosan rám figyeljen – azzal a bizonyos puszival, amit megpróbáltál kicsikarni belőlem. – döbbenet, tényleg volt ennyi bátorságom, hogy ezt kimondjam? Most nekiáll röhögni rajtam, elhúzódik, és közli, hogy már megint beleugrottam a csapdába, vagy… vagy hagyja, hogy tegyem amit szeretnék. Nem maradhatok az adósa, törleszteni akarok, és fogok is. Jobb kezem az arcára teszem, semmi simogatás, egyszerűen csak ott van, és remélem nem húzódik félre előle. Egy pillanatig tétovázok, mielőtt a bal kezem is elindul útjára, bizonytalanul és félve Ryan talárja alá, hogy a derekán állapodhasson meg, ha ő hagyja. Keresem a tekintetét, egy utolsó pillantást szeretnék, ami megerősít abban, hogy ezt kell tennem. Aztán nem várok tovább, minden bátorságom összeszedve közel hajolok hozzá, és az orrom hegyét az övéhez érintem. Jobbra- balra finoman elfordítom a fejem, hogy megszokjam, hogy itt van, milyen érzés érinteni. Mikor az előbb megcsókolt, nem volt lehetőségem kiélvezni a helyzetet, annyira meglepődtem. Most lassítani akarok magamon és rajta is, mert remélem megér ez az egész annyit, hogy időt áldozzunk rá. Lassan húzódok el, de épp csak annyira, hogy megtaláljam a tökéletes pontot az arcán, ahová a puszimat adhatom. Amint ez is megvan, nem gondolkodok tovább, csak megadom Wallbricknek a tartozásomat egy finom, félénk puszi formájában.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

Meglepve veszem tudomásul: van benne annyi merészség, hogy nem bújik ki a karjaim közül, állja a pillantásom, és a tetejébe még Ő hozza fel, hogy tartozik nekem.
Na álljon meg a menet!
Mi van?!
Eddig nem úgy volt, hogy esze ágában sincs hozzám érni, nemhogy puszit adni? Ja tényleg, azon már túl vagyunk – elvégre valahogy kénytelen voltam elhallgattatni. Erre behisztizik, aztán meg Ő jön közelebb?
Most macska-egér játékot akar játszani, vagy valami alattomos kis hátsó szándéka van, vagy teljesen megőrült?
A gondolatok megállíthatatlanul kavarognak a fejemben, és legnagyobb ellenszenvemre azon kapom magam, hogy mániákusan pörgetem az agyam, vajon milyen szándékai vannak. Akaratom ellenére olyan élethelyzetet teremtett, amire nem voltam felkészülve, és nincsenek rá kész válaszaim.
Zavarban vagyok. És semmit nem utálok jobban, mint amikor ezt az érzést belőlem váltják ki, nem pedig fordítva. Valahogy vissza kell szereznem az irányítást, még mielőtt ez az egész kis játék a fejemre nő, és a dolgok el nem kezdenek olyan irányba haladni, amit egyáltalán nem szeretnék.
Tudom, hogy nem áll messze tőle a színészkedés. Tudom, hogy utál annyira, hogy elég egyetlen rossz mozdulat, és úgy borít fel minden megépített kis csapdát, ahogy még senki. Plusz, ne felejtsük el, hogy Morrison egyik belső embere: nyilván tanított neki ezt-azt, amit a jelek szerint megpróbál épp rajtam alkalmazni.
A kíváncsiságom azonban sokkal erősebb, mint az akaratom. Hagyom, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy most ő akarja. Veszek egy mély levegőt mindenre felkészülve, ahogy a feje megindul az enyém felé, miközben titkon azon reménykedek, hogy megváltoztatja az álláspontját a közvetlen közelemben, és mégsem puszit fog adni.
De csalódnom kell. Pontosan azt teszi, amit mond, illetve mégsem.
Orra összetalálkozik az enyémmel, lágy ajkai pedig félénken érintik az arcom bőrét. Egy pillanatra elgondolkozom azon, mi lenne, ha csak egyszerűen oldalra fordulnék. A fejemben megállíthatatlanul rohannak előre a képek, mire felfogom mi történt, már rég túl vagyunk minden mozdulaton, és a pillanat elillan, csak az enyhén meleg érzetem marad utána.
− Azt hiszed, a történtek után beérem egy egyszerű puszival? – kérdezek vissza vádlón, levegő után kapkodva – Nekem estél, a fejemhez vágtál vagy öt bagolyra való rontást, és azt hiszed, egy puszival kiengesztelhetsz? – folytatom komoran – Nem, Deveraux, ez nem így működik.
Az egész helyzet szépséghibája bennem keresendő. Nem tudom elfelejteni a gyengéd mozdulat után, hogy a nők milyen kegyetlenek is valójában. Ha az anyám annak idején nem őrjíti meg teljesen az apámat, most egy teljesen más életet élhetnék. Én is, Morrison is, Devereaux is, és az egész családom. A nagyapámnak nem kellene minden követ, minden kapcsolatot kihasználnia, és latba vetnie, hogy nekem mindig olyasvalami jusson osztályrészül, amit a gyarló apám miatt alapvetően nem érdemelnék ki.
És most mégis itt állok vele szemben, frusztráltan, és azon gondolkozom, vajon akarom-e ezt az egészet. Deveraux aranyvérű, Ő nem tudná azt megtenni, amit a félvér anyám az apámmal. De vajon nem vetne-e gátat közénk ez az aprócska, ám mégsem elhanyagolható tényező?
Vajon képes lenne hülyét csinálni belőlem? Ezen még sosem gondolkoztam el. A dolgok valahogy mindig úgy, és abban az irányban haladtak, ahogy én akartam. Döntéseket hoztam, és nem néztem vissza, nem gondolkoztam el azon, vajon megért volna e más lány olyan lehetőséget, amelyet most Deveraux lobogtatott meg előttem.
És ott van az a másik dolog. Hogy pontosan tudom: nem vagyok közömbös a számára. Ezt bárki bármit is állít, egyszerűen nem tudja letagadni. Érzem, ahogy a szíve dörömböl a bordái között, hallom, ahogy a lélegzete meg-megakad valahányszor fél méternél közelebb van hozzám.
De mi ez a kellemes borzongató érzés, ami még mindig bennem van, amióta csak önszántából hozzám hajolt? Nem tudom magamban tartani a kérdést, mielőtt még rájönnék, hogy mit is csinálok, kimondom a szavakat:
− Tulajdonképp mit is akarsz Tőlem, Deirdre?
Nem várom meg a válaszát, ha nem ellenkezik, ezúttal én közeledek. Finoman kisimítok egy tincset a füle mellől, feltekerem az ujjaimra, és megszagolom.
Tetszik ez az illat.
Ha továbbra sem akaszt meg, összefogom a tincset a többivel, hogy szabaddá váljon a füle melletti kis gödröcske. Kifújom az orromon az eleddig visszatartott levegőt, de csak azért, hogy újabb adag oxigént jutassak a helyére, majd belecsókolok a nyakába.

[Ryan Wallbrick]

Ryan Wallbrick

Most mi van már megint, miért nem szólal meg? Azt hittem azonnal cselekedni fog egy ilyen puszi után, és mond nekem valamit, vagy ellök magától, vagy bármi más, mint ez a néma ácsorgás. Elengedem mindkét kezemmel, és csak csalódottan nézek rá, keresem a tekintetét, de úgy érzem nagyon messze járnak a gondolatai, mintha én itt sem lennék. Azt hiszem szinte el is felejtette, hogy itt vagyok, úgyhogy inkább lehajtom a fejem, gondolataimba zuhanok én is. Most biztos teljesen ostobának tart, mert ilyen gyerekes dologgal próbálkoztam nála mint az a puszi. De mit csináljak, ha egyszer még soha nem voltam ilyen helyzetben? Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, vagy más mit tesz ilyenkor. Nem tudok flörtölni, kacérkodni, nem tudok semmit! Nevetségesen amatőr vagyok ezekben a dolgokban, és persze pont egy olyan szoknyapecérrel kell gyakorolnom, mint Wallbrick. Mit vétettem, miért nem inkább a Tiltott Rengetegbe küldtek be engem pálca nélkül, mint ide most bezárni? Lassan, akadozva lélegzek, és csak várom, hogy végre mondjon már nekem valamit Ryan. Aztán mikor végre megszólal, abban sincs sok köszönet.

Hogy lehet ennyire érzéketlen?
Nem sül le a képéről a bőr, hogy én itt próbálok kedves lenni vele, egy utolsó esélyt adni magamnak, erre ő ilyen hidegen és kimérten beszél velem. Úgy csinál, mintha én provokálnék mindent. Pedig most tényleg kedves akartam lenni, tenni valamit azért, hogy más lehessek a szemében. Az arcom lángol, félúton a tomboló harag és a mélységes letargia közt. Az egész egy pillanat műve, aztán nem marad már bennem semmi más, csak kétségbeesés. Soha nem gondoltam volna, hogy ez az egész megtörténik majd, hogy össze legyek vele zárva, normálisan szóljon hozzám még azok után is, hogy fúriaként támadtam rá. Még egy jelenetet nem rendezhetek, nem is akarok, nem is lenne értelme. Csak döbbenten és riadtan meresztem a szemeimet rá, hogy komolyan képes volt tönkretenni a pillanatot, és minden mást is. Mondjuk én meg  mégis mit vártam? Annyi mindent tudnék mondani neki, hogy ez igenis így működik, nem fogok fejest ugrani az ágyába csak azért, hogy kiengeszteljem. Hogyan is képzeli, hogy ilyen faragatlan velem, és miért van rám kiakadva mikor én éppen közeledni próbáltam felé. Mégsem szólalok meg, nem lenne értelme. Mindent ellenem fordítana, kiforgatna és félre értelmezne.

Mintha megütött volna, annyira váratlanul ért az, hogy finoman nyúlt felém. Leküzdöm a gyerekes vágyat, hogy elkezdjek csapkodni, mint egy idióta, akinek egy tucat pók  van a hajában, és inkább csak apró rándulással nyugtázom az eddigi eseményeket. Aztán kénytelen vagyok levegőt venni, pedig legszívesebben lélegzetvisszafojtva várnék, hogy mi lesz ennek a vége. A levegőtlenség azért is lett volna jó gondolat, bármennyire is ellent mond a fizikai szükségletekről szóló elméleteknek, mert mióta csak először megláttam, és a közelébe kerültem Wallbrick illata egyszerűen megbolondít. Szapora szív, izzadó tenyér, akadozó gondolatok és beszéd és határtalan ostobaság a tünete a sikeres illatfelismerésnek. Ahogy a nyakamba szuszog, egyszerűen cserbenhagynak a térdeim, és vagy tíz centinyit süllyedek ott a fal mellett állva. Teljesen összezavarva, a totális káosz érzésével nézek fel Ryanre, amint összeszedtem magam beszédképes állapotúra. Te jó ég, ez most egy komoly kérdés volt? Hogy mit akarok tőle?

- Én… - kezdem bizonytalanul, és elcsukló hangon. Fussunk neki még egyszer. – Én nem szeretnék tőled semmi mást Wallbrick csak azt, hogy ne játssz velem!  És ne koptasd a nevem, mert nem azért van, hogy te mondogasd. – teszem hozzá, de a hangom egyre halkabb, bizonytalanabb. "Dee, ne legyél bolond! Az igazat, mondd már!" Nagyot sóhajtok, és végre az arcát nézem, a tekintetét keresem. Ki fog akadni, de most nem kezdhetem el a hisztériát, muszáj értelmesen beszélnem, lehetőleg anélkül, hogy magamra haragítanám.

- Tényleg megkérdezted, hogy mit szeretnék tőled? Te ennyire vak vagy, még mindig nem érted? Téged akarlak! Nem tőled valamit, nekem annál több kell. De te észre sem veszel. Mit csináljak még, mondd már meg? Adjak be neked bájitalt, vagy mi? – az utolsó szavak jóval indulatosabbra sikerültek, mint amilyennek szántam őket, ezért alaposan halkítok magamon. – Hogy lehet egy ilyen nőcsábász, mint te ennyire ostoba, hogy nem vesz észre semmit se csak a könnyű prédákat? Értem, hogy válogatós vagy, de azért én… –  fülig pirulok, és próbálok valahogy elhúzódni, vagy legalább elfordulni. Miért kellett neki elmondanom mindent? Merlin irgalmazzon, mert Wallbrick nem fog ez biztos. Most, hogy a kezébe adtam a kalapácsot, boldogan zúzza majd össze vele a rózsaszín kis üveggömbömet, amiben az iránta táplált érzelmeket rejtegettem mostanáig.

Szeretném átölelni, szorosan magamhoz húzni és csak bújni hozzá, de nem merem. Nem azért mert már megint magamra haragítottam, hanem azért mert ő Wallbrick, én meg Deveraux. Ha nem lenne vagy egy tucat lány aki azonnal gondolkodás nélkül ájulásig átkozna ha csak egy ujjal is hozzáérnék, még akkor sem tehetném meg. Lassan ingatom a fejem. Nem lehetek többé az a hisztériás kislány, akinek eddig tartott. Félve emelem a kezeimet, az ujjaim remegnek. Próbálom összeszedni magam, több-kevesebb sikerrel. Remélem, hogy nem húzódik el, ahogy nyúlok a vállai felé, és próbálom közelebb húzni magamhoz. Azt már nem tudom, hogy miért, egyszerűen csak azt akarom, hogy a közelemben legyen.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

Nem tudok elsiklani amellett, hogy elcsuklik a hangja, és akadozik a levegővétele.
Olyan kis cuki, ahogy megpróbálja megmagyarázni, azt ami nyilvánvaló. A sóhaja már csak hab a tortán. Pontosan tudom, hogy akármennyire is palástolja már bizonyította mennyire nem vagyok közömbös a számára.
Mindössze egyetlen probléma van, pontosabban kettő.
Világ életemben úgy gondoltam, nincs szükségem, nem akarom, hogy valaha is közel engedjek magamhoz egy nőt, mert apám, és a saját sorsom ismerve tudom: milyen következményei lehetnek egy rossz választásnak.
Ad kettő: ha azt mondom Deverauxnak, hogy sokkal értelmesebb, mint a fél Roxfort, nem fogja-e elbízni magát, és ami még fontosabb: mi lesz a hírnevemmel? Megérdemel Ő annyit, hogy feladjam a nőcsábász szerepet, és elköteleződjek mellette? Mert a vak is láthatja, hogy nekem sem közömbös, különben már rég itthagytam volna. De a folyamatos hárítása, hogy nem tudja, vagy nem akarja észrevenni az udvarlásom, egyszerűen megbabonázott. Az a finom illat, ami árad belőle, a göndör fürtjei, a tekintete, ahogy próbál sértegetni. A dühös arca. Legszívesebben magamhoz húznám, és kisajátítanám.
Wallbrick, mint komoly barát… ugyan már, ezt ő sem gondolhatta komolyan
Vagy mégis?
Újból beszélni kezd, és mielőtt bármit is mondhatnék, felgyorsul a szívverésem, és kitágulnak a pupilláim. Az nem létezik, hogy nekem ilyen szerencsém lenne. Mi oka lenne rá, hogy így érezzen? Egy senki vagyok, egy nyomorult kis félvér, amin soha nem tudok változtatni. Ő pedig Deverauxék kicsi lánya, aki bármibe kezd, bármit is csinál, soha nem lesz kitéve annak a megkülönböztető jelnek, ami azokat illeti akiknek nem aranytiszta a vére. Ki van zárva, hogy önként vállalná az otthoniaktól azt, hogy alkalomadtán megjegyezzék, hogy talán rangon alul választott?
Oké, tudom, hogy a nagyapám majdnem egy félisten, ha kapcsolatokról van szó, de… azért ő sem mindenható, és ahogy Royalt ismerem, nem vagyok benne biztos, hogy pont engem szánna a lányának.
Mert nekem kell ez a nő, ha belepusztulok is.
− Az ember mindig az mellett siklik el a legkönnyebben, ami ott csücsül az orra előtt.  – mosolyodok el. Ha nem ellenkezik, végighúzom a hüvelykujjam az arcélén. Finoman, nem tolakodóan, majd a mozdulatsor elhal, ahogy az álláig érek. Nem tudok, nem akarok vele olyan durva lenni, mint a többiekkel. Eszemben sincs hagyni hogy meneküljön. Nem ha már eddig eljutottunk. A tigris karmai közül nincs kiút. Ő akarta, hogy így legyen, most vállalja a következményeket!
Nem bírok magammal, ahogy felfelé vándorol az arcán a pillantásom, egyszerűen elragad a hév, és mire észbe kapok, keselyűként csapok le az ajkaira. Ha nem ellenkezik a jobb kezemmel átkarolom a derekát, míg a ballal a hajában játszok a tarkójánál. Ez a kis boszorka teljesen megőrjít, még jó, hogy zárt helyen vagyunk, nem pedig egy folyosón, ahol bárki megláthat minket.
A lábammal félrerúgom az elgurult varázspálcáját, amit még mindig nem vett fel, miközben még mindig nem hagyom abba a csókot. Azt akarom, hogy Ő húzódjon el korábban, hogy Ő szabja meg, mikor legyen vége. Ha nem bírja, erőltetve szakadok el a puha párnáktól, miközben finoman fordítok egyet rajta, így én belülre ő pedig kívülre kerül.
Lássuk mit tud, ha átadom neki a gyeplőt!?
− Mutasd a legrosszabb formád – suttogom a füleibe, forró levegővel elárasztva a nyakát, és a hallójáratát. Ettől halvány emlékeim szerint meg szoktak őrülni a nők, így bevallom őszintén nála is ez az alapvető cél.
− Különben is - jut eszembe - ha már a vakságról beszélünk. Nekem esel, miközben te sem látod a fáktól a erdőt? – dorgálom meg játékosan, a fejem csóválva. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy talán kényelmesebb lenne tovább folytatni a pamlagon, de attól tartok, ha még tovább szívja a vérem, eljön az a pont, amikor nem bírok már magammal, és talán nem pontosan ugyanaz az álláspontunk bizonyos dolgokról…

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

Teljesen elsápadva várom, hogy mit fog nekem mondani Ryan. Mert ötletem sincs, hogy mire számítsak tőle. Próbálok nem a szemébe nézni, hogy ne olvashassa ki belőle mennyire rettegek. Nem attól félek, hogy bántana, mert tudom, hogy ilyet soha nem tenne. Ha akarta volna már lett volna alkalma kitekerni a nyakamat, megjegyzem jogosan. Nem, fizikálisan nem félek tőle. Ami megrémít az az, hogy elutasíthat. Ellök magától és kinevet, amiért egyáltalán megfordult a fejemben, hogy vele akarok lenni. Mindkét kezemmel még mindig kapaszkodok a talárjába a vállánál, de már sokkal kevésbé görcsösen szorítom. Csak az ujjaimat mozdítom meg, ösztönös a mozdulat, amivel finoman zongorázok vállain, simogatom őket alig érezhetően.
Milyen nyugodt.
Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében, Wallbrick annyira koncentrál. De min gondolkodik ennyire? Csak nem komolyan elgondolkodott azon, amit mondtam neki? Hogy nekem Ő KELL? Elmosolyodok, amikor ő is, és finoman a tenyerére hajtom az arcom, ahogy végigsimít rajta. Ha tudnék dorombolni, most egész biztosan azt tenném. Van olyan varázslat, ami képessé tenne erre? Dorombolni és dörgölőzni mint egy kismacska. Csak mert most ezt tenném legszívesebben, ezzel tudnám leginkább kifejezni, hogy mennyire kedvemre van, amit épp csinál. A gyengéd mozdulat ellenére meglep, hogy megcsókolt - megint. Most mégis egészen más, mint az első alkalom volt, ezt nem kényszer szülte, hanem a mi akaratunk. Én is akarom, de még mennyire akarom, hogy még közelebb húzzon magához! Kifejezetten örülök, hogy Ryan használja a kezeit, azok jelentik most nekem a valóságot és segítenek, hogy ne merüljek el ebbe az álomszerű állapotba. Egészen elszédülök, két kézzel kapaszkodok a karjába, mert különben biztosan elesnék.

Elájulok!
Döbbenet, hogy Wallbrick mennyire érti a dolgát! Mikor megfordít, hogy ő kerüljön belülre, még mindig nyújtózok, visszavágyok oda, ahol eddig voltam; a sós-pézsmás illatfelhőjébe, a puha kezei közé, a forró ajkai érintéséhez. Kicsit kárpótol a lehelete a nyakamban, de még mindig, sőt még sokkal jobban megőrjített. Falat kaparva sikoltoznék, ordibálnék kínomban, amiért elhúzódott tőlem. Mégis jókedvűen, mély hangon felkuncogok.

- A legrosszabb formám? Nem, nem, inkább a legjobbat! – mormogom a nyakába, próbálok visszabújni hozzá, hogy megint a közelemben lehessen. Furcsa, hogy nem is tudod mennyire fontos valami, amíg először meg nem tapasztalod. Eszembe se jutott, hogy ennyire jó lehet Wallbrick közelében, ahogy az sem, hogy ezt egyszer megtapasztalhatom. Aztán meg álomban sem gondoltam, hogy ilyen pokoli érzés tőle akár csak tíz centi távolságot is tartani. Nem lát senki, nem kell tartani a kíváncsi szemektől, a pletykás diákoktól. A bőre alá bújnék, ha tehetném! Aztán mégis én vagyok az, aki egy aprót lép hátra, igaz a fiúnak nincs is hová menni, most ő van sarokba szorítva. Kérdőn nézek rá fel, ajkaimon halvány mosollyal, szememben pedig huncut kis csillanás jelzi, hogy nagyon is jól érzem magam, benne vagyok a játékban.

- Fáktól erdőt? Te melyik lennél? A fa vagy az erdő mögötte? – tovább kuncogok és kacsintok rá kicsit, aztán lassan, mégis határozottan nyúlok felé, ha nem akadályoz. Kezeimmel igyekszem megtalálni az utat a talárja alá. Az ujjaim egészen hidegek, esélytelen, hogy ne vegye észre, hogy a mellénye alá próbálok bejutni velük. Igazi mami kedvence, ahogy betűrte az inget a nadrágba. Bár valahol logikus, nem akarja, hogy a mellény alól kikandikáljon. Annál sokkal jobban figyel a megjelenésére, hogy mindig pedáns legyen a kép, amit mutat kifelé. Feladom a próbálkozásokat, és egyébként sem vagyok biztos benne, hogy ennyire fel akarom húzni. Nem kell nekem még az inge alá bejutni, tartogasson még meglepetéseket. Elmosolyodok, ahogy erre gondolok, és kicsit elhúzom a kezeim, miközben folyamatosan Ryan arcát nézem.
Látni akarom minden rezdülését, az összes apró reakcióját, amit csak kiváltok belőle. Sose voltam még ilyen magabiztos, és kevés dologban voltam biztosabb, mint hogy most mit is szeretnék csinálni vele. Ha még mindig nem fogta meg a kezeim és nem akadályoz, akkor lassan elindulnak felfelé az oldala mentén, még a talár alatt de úgy, hogy mégse érjek hozzá a mellénnyel borított felsőtestéhez. Pontosan tudja, hogy merre járnak az ujjaim, mégsem érzi őket, aztán elindulnak vissza, a dereka felé, amit újra meg is érintek. Meglepően izmos, pedig tudtommal nem sok időt fordít a sportolásra. Bár a nők hajkurászását akár sportnak vagy hivatásnak is tekinthetjük. Egyfajta küldetésnek.

Várakozva harapom be az alsó ajkam egy kicsit, mint aki valami nagyon jó dologra készül, vagy épp rosszban sántikál. Erős a kísértés, hogy egyetlen határozott mozdulattal kirántsam azt a huncut kis inget a nadrágból, mégsem teszem meg. Sőt, mindkét kezemnek visszavonulót fújok, és kihúzom őket a talár alól. Oldalammal a falnak dőlök, könyökömmel támaszkodok, és félrebiccentett fejjel vigyorgok fel rá ügyelve arra, hogy ne érintsem.
- Rossz volt, ugye? – kérdezem szinte suttogva – mást akartál, többet! De nem kapod meg, még nem! – lassan emelem a kezem, az arca elé, ha nem húzódik el előle. A tenyeremet kevesebb, mint egy centi választja el a bőrétől, mégsem érintem. Érzem a melegséget, ami árad belőle, és annyira szeretném megsimogatni, de ennek a játéknak éppen az a lényege, hogy egyszerre minél kevesebbet adjak neki.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

Tisztára olyan, mint egy dorombolós kismacska.
Próbálom megtartani a törékeny testet, és mámorban úszok, amiért hagyta, hogy megint egy kicsivel közelebb kerülhessek hozzá. Kapaszkodik belém, húz magához, és akaratom ellenére olyan gyengédség árad szét bennem, amit még sosem éreztem.
Az eddig lányok mind élettelen, érzéketlen fabábok voltak, azt tették, amit én akartam, és úgy, ahogy nekem a legjobb volt. Nem figyeltem arra az apró mozzanatokra, nem ragadtak meg a vállaimnál fogva, csupán kiszolgáltatottan hagyták, hogy kényem-kedvem szerint használjam őket, hogy érzelmek nélkül elvegyem, ami nekem kell, és bűntudat nélkül könnyedén továbbállhassak mindenféle lelkiismeret furdalást mellőzve.
De Ő más…
Mélyebben veszem a levegőt, ahogy a puha ujjak a húsomba mélyednek. Nem tehetek róla, de egyre erősebben szorítom magamhoz, mintha valami kapaszkodót keresnék rajta. Az érzés, amit kivált belőlem mosolyt csal az arcomra.
Szóval ilyen érzés, amikor olyan személlyel találkozol, aki szerelmes beléd…
Lehelete csiklandozza a nyakam, miközben valamit válaszol a felhívásomra. Alig tudok figyelni, főleg amikor visszabújik a nyakamba. Hirtelen olyan érzések támadnak fel bennem, amelyeket valahol nagyon régen eltemettem.
Megfogadtam, hogy soha senkinek nem engedem, hogy jobban közelebb kerüljön hozzám, mint ahogy azt én akarom, és most mégis úgy tűnik, meg kell szegnem a magamnak tett ígéretem.
Miatta.
Mert ez a lány kell nekem.
Ki akarom sajátítani, hogy csak az enyém legyen. De vajon elég-e neki is a szokásos Wallbrick, vagy ő valami mást, valami többet, valami rózsaszín cukrozott nyálat akar?
Még sosem voltam ilyen helyzetben.  Megkaptam amit, vagy akit akartam, és nem kellett az érzelmekkel foglalkoznom. Ha jobban belegondolok, ezen a téren ugyan tudom mi kell a nőknek, de… egy kapcsolatban teljesen mást várnak.
És akkor ugyebár ne feledjük Morrisont, vagy ami még rosszabb: a hírnevem. Megér nekem Deveraux annyit, hogy feladjak mindent? Ha most engedek neki, később sem fogok tudni ellenállni. És ha később sem fogok tudni ellenállni, akkor megismerheti azt az oldalam, amit még senki, ugyanakkor a többiek is.
Wallbrick fejezd be az agonizálást, hagyd magad sodortatni az árral!
Felszisszenek, ahogy a finom kis ujjak utat törnek maguknak a talárom alá. Kizárt, hogy a lány még senkivel nem lett volna együtt, ez a profizmus, amivel húzza az idegszálaim a végtelenség felé, pont nem arról tesz tanúbizonyságot, mint amit állít magáról.
− Elő fogod hozni belőlem az állatot. – mormolom rekedten − Aztán nem csodálkozni ám, ha bedurvulok! – kacsintok rá, miközben megigézve figyelem a ténykedését. Halványan érzem a bizonytalanságát, de eszem ágában nincs megakasztani. Felcsigázta a kíváncsiságom. Márpedig ilyesmi aligha akadt eddigi hódításaim körében. Eddig egyetlen lány sem mert idáig elmerészkedni, kivéve Morrisont, de Ő teljesen más kategória. Tökéletes ellentéte az előttem állónak, és bevallom őszintén, ez kifejezetten tetszik.
Ahogy az oldalam mentén majdhogynem végigvezeti a karját, majd megáll elfintorodok.
− Csúnya dolog húzni a másik agyát – csóválom meg a fejem játékosan – Főleg akkor, ha az illetőnek Wallbrick a családneve – teszem hozzá vigyorogva. A hangnemem feddő, mégis érezheti, hogy csak játszom. Eszem ágában sincs megbüntetni, bár tény… akkor hol maradna az élvezet?
– Nagyon jó színésznő vagy, mondták már? – nyúlok utána, ahogy a falnak dől, majd egyetlen cseppet sem finomkodó mozdulattal visszapenderítem magam elé, ha nem állítja meg a kezem. Nem szeretném jelen helyzetben távolabb tudni magamtól, mint ahogy azt Ő elképzelte. Eddig is nagyon jó helye volt a közvetlen közelemben, és ha játszani akar, én ugyan nem fogom megakadályozni benne, de a kellő pontokon – ha nincs ínyemre a dolog, közbe fogok lépni. Mint például most.
− Így már sokkal jobb! – nyugtázom kuncogva, ahogy megint centikre tőlem áll. Nincs menekvés. Ha piszkálni akarja az alvó oroszlánt, hát tessék! – Egy férfi mindig többet akar, mint amire ti engedélyt adtok – koppintok mutatóujjammal az orra hegyére óvatosan.
Szórakozik velem, azt akarja, hogy teperjek, hogy epekedjek utána. Ha én nem kapom meg őt olyan könnyen… ezt a szabályt viszont is érvényesíthetem.
− Olyan gonosz vagy! – mormolom végig a szemébe nézve. Felvonom a szemöldököm, és félrebiccentem a fejem, ahogy korábban ő is tette – Akkor mikor? Miért mindig csak én teperjek? – meresztek rá hatalmas bociszemeket.
Ez általában működni szokott, legalábbis a legtöbb lány ilyenkor megsajnál, és legalább egy puszival jutalmaz. Eddig azonban csak én adtam, de viszont nem kaptam, és ez módfelett elkezdett frusztrálni.
Lássuk, ha "szegény-kicsi-én" taktikára váltunk, vajon beválik e?

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

Soha nem láttam még olyan bizonytalannak Ryant, amilyen most. Abban már biztos vagyok, hogy felkeltettem az érdeklődését, különben nem pazarolt volna rám ennyi időt és energiát. Nézem, ahogy az arca néha megrándul, máskor pedig egészen messze jár tőlem. Hiába áll velem szemközt, centik választanak csak el, a gondolatai valahol a Roxfort taván elhajózva, ki tudja merre járnak. A hajó pedig én vagyok, én ragadom ki őt a biztonságos világából, ahol minden úgy történik, ahogy gondolja. Az, hogy közeledik felém, vitorláimba olyan szelet fog be, amik elsodorják Wallbrick gondolatait olyan vizekre, amerre még sosem járt. Élvezettel figyelem, ahogy szép lassan olvadozik a jég, és érzéseket enged a felszínre.
Soha nem láttam még a fiú arcán ennyi különböző érzelmet megjelenni. Mindig annyira jól uralja magát, hogy nyilvánvalóvá válik: elvesztette a kontrollt. Nem játszani akarok vele, nem húzni az agyát, valami különleges akarok lenni számára. Biztosan azt hiszi, hogy csak játszom az elérhetetlent, de ez nem így van. Ahogy elhúzom tőle a kezeim, elborít valami rossz érzés, pedig nem kellene, nincs miért. Ryan mosolya, kedves szavai meg kellene erősítsenek, de valahogy mégse ezt teszik.
Megér Ő ennyit nekem?
Ha balul sülnek el a dolgok, életem végéig hallgathatom majd, hogy csak egy trófea voltam neki. Ha pedig valamilyen csoda folytán mellettem maradna – amire be kell látnom, hogy igen kicsi az esély – akkor meg kell küzdenem még apámmal is. Royal ugyan kedveli, mint minden Wallbricket, azonban ott van a tény, hogy ez a példány bizony nem aranyvérű. Apámnak mániája a vér tisztasága, kizárt, hogy lenyelje a békát, hogy én egy félvérrel legyek együtt bármennyi időre is. Alapos küzdelemre számíthatnék, ha Ryan úgy dönt, hogy lehorgonyoz mellettem egy időre.

Visszazökkenek a valóságba, ahogy maga elé fordít, és mint aki álmából ébred, értetlenül pislogok fel rá. Azt hiszem lemaradtam valamiről, amit mondott, de nem vagyok olyan amatőr, hogy visszakérdezzek. Talán igaza van, vissza kell térnem a mi kis játékunkhoz, ezen kell törnöm a fejem, és nem azon, hogy mi lesz később.
Nem ellenkezek, visszabújok hozzá, arcom szeretném a mellkasába fúrni miközben próbálom átölelni. Szükségem van most arra, hogy még egy kicsit az enyém legyen. Hiába minden, erővel fogják elválasztani tőlem, és én nem tehetek semmit sem; mindig lesznek ellenségeink. Halkan, röviden felkuncogok, ahogy az orromra koppint, ahogy egy kismacskával szokás tenni. Én is így szoktam megnevelni Nicky-t, igaz ő jóval nagyobb egy átlag macskánál. Nem mindenki képes kordában tartani egy tigrist, Royalnak mégis ő a házi kedvence. Wallbrick is olyan, mint Nicky, őt sem tudja akárki megfelelően kezelni.
Megérdemlem én egyáltalán?

Halvány mosollyal jutalmazom a bánatos pillantását, és úgy csóválom a fejem, ahogy anyám szokta, mikor valami nyilvánvalóan nagy ostoba dolgot mondok.
- Ryan! – mormogom a nevét hosszan, elnyújtva, ami egy ilyen rövidke keresztnévnél igazi kihívás. – Nem kell ez a bánatos boci tekintet, még te mondtad, hogy ez bizony ócska trükk. Nekem eddig úgy tűnt, hogy kifejezetten szeretsz teperni. Vagy nem élvezed, ahogy látod a falakat leomlani, az ajtókat kinyílni? Ha nem így lenne, most nem itt állnál. – rövid, alig érezhető puszit nyomok a nyakába, csak mintegy mellékesen, aztán ha engedi, ha nem hátrálni kezdek. Túlságosan elmerültem a gondolatokban, a lehetséges problémákban. Nem lenne szabad hagynom, hogy a bizonytalanság elrontsa azt, hogy most itt vagyunk, csak mi ketten. Muszáj összeszednem magam, de ahhoz egy kicsit levegőt kell kapnom. Egészen a pamlagig jutok, ott pedig leülök. Igen, azt hiszem most már jobb egy kicsit.

- Gyere! – nyújtom a kezem mosolyogva, és hátradőlök. – Itt mégiscsak kényelmesebb. Ha idejössz, kapsz puszit. Sokat! – kacsintok rá incselkedve, aztán rájövök, hogy mit csináltam. Otthagytam a fal mellett, mint egy döglött pockot a hippogriffeknek. Ez nem volt szép, és még az is lehet, hogy félreért. A gondolat megrémít, ezért elindulok visszafelé, hogy helyrehozhassam a hibám. Ha elindult már a pamlag felé, akkor félúton találkozunk, ha még nem, akkor visszamegyek egészen a falig, ahol álltunk. Nem engedhetem, hogy most minden elromoljon.
Ez a délután az enyém, most Wallbrick az enyém és kész!

Szorosan magamhoz húzom, ha hagyja magát, nyújtózok, hogy elérjem az arcát. Gyerekes módon, több száz puszival halmoznám el legszívesebben, de az nem lenne elég. Ebből nem értené, hogy mennyire fontos nekem. Két kezembe fogom az arcát, és egy pillanatra a tekintetem az övét keresi, hogy kiolvashassa a szemeimből, amit gondolok, és amit érzek. Várakozva, izgatottan hajolok közelebb, aztán mikor már szinte összeér az ajkunk, elbizonytalanodok. Most úgy érezheti, hogy győzött. Halványan elmosolyodok, és behunyom a szemem. Boldogan leszek Ryan Wallbrick leigázott ellenfele. A csók, amit adok neki bizonytalan, félénk és visszahúzódó; ezt most mégis én adtam neki, nem pedig fordítva. Hamar elhúzódok, és mosolyogva keresem a tekintetét.
- Menjünk a pamlaghoz, gyere! – súgom alig hallhatóan, és megragadom a kezét. Finoman húzom a bársonnyal borított, puha ülőalkalmatosság felé, elvégre ott sokkal kényelmesebb körülmények közt folytathatom a ,,bújást".

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

Majdhogynem kővé dermedek, amikor átölel, és a fejét a mellkasomba fúrja.
Olyan naiv, olyan gyermeki, olyan kis nem is találok rá szavakat milyen.
Aranyos.
Igen, talán ez a legjobb szó rá. Mint egy bújós, dorombolós kismacska, aki a gazdi hátára fekszik, vagy a lábai közt szaladgál, és némi simogatásért cserébe legalább háromszor elbotolhatsz benne per lépés – szeretete ajándékául.
Egyszerűen nem hiszem el, hogy még mindig nem jutott el a tudatáig kivel is tölti épp a szabadidejét. Oké, elvileg az apja kedveli a családunk, de arra már nem tenném a fejem, ha a lánya mellett látna, akkor is olyan szívesen fogadna-e bármikor. Márpedig velem együtt jár az is, hogy nem egy tökéletes előéletű aranyvérű majomtársaság vagyok, hanem félvér.
Ha lenne egy kis esze, nem húzna magához, és nem akarná, hogy még mindig itt legyek. De mégis.
Mindennel tökéletesen tisztában van, hiszen nem a Roxfortban találkoztunk először, és úgy bújik hozzám, úgy kapaszkodik belém, mintha mindez egy cseppet sem érdekelné.
A mániákusan aranyvérű családok lányainál sosem volt szerencsém, leszámítva Morrisont, de náluk pontosan tudtam mi az ábra az első perctől kezdve, amint átlépték a küszöbünket. Deveraux apja azonban  megrögzött vérmániás. Kizárt, hogy életben hagyna, ha megtudná, hogy az egyetlen szeme fényéhez sokkal közelebb állok, mint azt bárki is gondolná.
Nem, az ki van zárva, hogy ennyire ostoba legyen, amikor nálam jobbat is találhatna. Nem túl sokat, az tény. De ha keresne, találna…
− Szóval megint nem kapok semmit – nyugtázom felvont szemöldökkel. Félrebiccentem a fejem, ahogy hátrálni kezd. A szemem összeszűkül, miközben azon gondolkozok, vajon most mit forgathat a fejében? – Hát ez igazán aranyos… − teszem hozzá karba font kezekkel − … bezzeg te. Cöh. – ciccegek fejcsóválva.
Nők.
Mindig elérik valahogy, hogy csak azért is megkapják, amit akarnak. Én meg vagyok olyan hülye, hogy a kedvében is járjak. No de sebaj. Legyen meg az öröme, higgye csak azt, hogy Ő a főnök, majd rájön, hogy azért nem lesz minden rózsaszín cukormáz. Nem fogok beülni vele valami cukrozott nyál helyre, és nem fogom drágámnak, vagy életem szerelmének hívni, ha nem akarom.
Ellenben ha vevő rá, garantálhatom, hogy vigyoroghat reggeltől estig, vagy ameddig bírja szusszal. Sanda gyanúim szerint azonban már ki is találhatta fejben, hol fogunk legközelebb összefutni. A lányok már csak ilyenek… mindig mindent szépen előre elterveznek.
A baj csak az, hogy Ő nem a szokásos kategória. És ez némileg frusztráló.
Tudom, hogy bíznom kellene benne, legalábbis eddig nem adott rá okot, hogy inkább az ellenkezőjét válasszam, de a szokás hatalom. Sosem volt szükségem bizalomra egyetlen románcomban sem. Egyik sem arról szólt, hogy igazodjunk, idomuljunk a másikhoz, vagy elfogadjuk a hibáinkat. Jöttünk, láttunk, néha visszamentünk, aztán pedig én csendes nyugalommal, ők pedig háromméteres kerülővel közlekedtek az iskola falai között. Nem baj. Nemsokára úgyis végzek, és végre megszabadulnak tőlem.
Az eddigi csodálkozásom akkor teljesedik ki igazán, amikor hátradől a pamlagon, és maga mellé invitál.
Tudja, hogy ez egyenlő egy burkolt felhívással? Kétlem...
Megnyalom az ajkaim szélét. A szám sarkába visszakúszik a megszokott mosoly, miközben lassú, kényelmes léptekkel indulok meg felé.
− Reméltem is, hogy nem kell megint visszaédesgetnem. – legyintek finoman a hátsójára, és ha nem ellenkezik, közelebb húzom magamhoz. – Nem úgy van ám az, hogy csak úgy lelépünk… – cibálom meg játékosan az alsó ajkát. Mielőtt azonban megcsókolhatnám újra, nem törődve azzal, hogy már megint én kezdem, lábujjhegyre állva nyújtózkodik, és teszi meg végre azt a lépést, amire egész eddig vártam.
A kezem, amelyik eddig a derekán pihent, pillekönnyűen csúszik fel a lapockájára, a másikkal a tarkóját támasztom, hogy minél közelebb kerülhessen hozzám. Nem akarom abbahagyni a csókot, de fájdalmasan hamar elhúzódik tőlem, és újra a pamlag felé invitál.
− Teljesen ki akarsz készíteni – veszek egy mély levegőt, majd keselyűként csapok le az ajkaira, és ha nem ellenkezik ezúttal én csókolok. Egy pillanatra sem elszakadva tőle, a nyakam köré igazítom a karjait, és óvatosan felemelem magamhoz. Egyik kezem a térdei alatt másikkal a szárnyainál tartva egyenesedek ki, és indulok meg vele.
Azt a pár lépést a pamlagig a törékeny testet tartva teszem meg. A bársonnyal borított hely felett megállva finoman teszem le. Lehetőségeim, és úriemberhez méltó módon próbálok utána mászni.
− Mielőtt tovább folytatnánk, azt hiszem, meg kellene beszélnünk valamit. – érintem orrom az övéhez, miközben a jobb oldalamra fekszem, és felkönyökölok mellette. Tudja, hogy mire gondolok. tudnia kell. elvégre azon már túlvagyunk, hogy Ő engem, én meg őt. Sosem voltam a szavak embere, ha érzelmekről volt szó.

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

- Naaa! – tiltakozok méltatlankodva, amikor Ryan meglegyinti a hátsó felem. Próbálok ugyan kitérni, de esélytelen a dolog. Halkan felmormogok ahogy megcsókol, mert így próbálom értésére adni, hogy úgy érzem nem ártana beszélnünk is. Nem mintha nem tetszene amit éppen csinál, de azért mégis…
Esélyem sincs beszélni vagy akadályozni, és ennek több oka is van. Az elsőt úgy hívják: Ryan Wallbrick. Évek óta csorgatom utána a nyálam, bolond lennék, ha most meg én húzódnék el előle. Nem, egyszerűen túl sokat küzdöttem már a figyelméért, nem fogok önszántamból lemondani róla. A második ok az, hogy nem is engedne elhúzódni. Az utóbbi néhány percben egyre többször von magához, olyan váratlanul és szorosan, hogy tudom: hiába távolodna el a fejem az övétől akár méterekre is, úgyis amint lehet a közelemben teremne. Határozottan követelőző.

A szívverésem felgyorsul, ahogy térdeim alá nyúl, és megint nyöszörgök, de nem akarom felbosszantani éppen akkor, amikor az ölében tart, és próbál velem eljutni a pamlagig. Nem hiányzik, hogy sértettségét úgy hozza a tudomásomra, hogy eldob valahol. Bár ilyet már csak nem tenne. Biztos ami biztos, valamivel szorosabban ölelem és kapaszkodok belé. Vajon mennyire vagyok nehéz? Ha rákérdeznék, úgyis azt mondaná, hogy meg se érezte, ahogy engem cipelt. Ujjaimmal óvatosan kitapogatom a vállain és a lapockáján húzódó izmokat, majd elégedetten nyugtázom, hogy vannak, nem is akármilyenek. Valahol félúton járhatunk, amikor elhúzódok, véget vetve ezzel a csóknak. Muszáj egy kis türelmet nevelnem belé, mert ez így nem lesz jó.
- Nem kikészíteni akarlak. – jegyzem meg, miközben ott ül egy kezdődő mosoly a szám sarkában. – Csak már utáltam, hogy nyújtóznom kell hozzád. – adok egy halvány, alig érezhető puszit az orra hegyére, és kényelmesen próbálok elfészkelődni a karjai közt erre az igencsak rövid útra. Mint egy rongybabát, olyan könnyű leraknia a puha bútorra, mivel hagyom magam. Semmi tiltakozás, átkozódás vagy hisztéria. Határozottan fejlődök. Szótlanul figyelem, ahogy Ryan mellém mászik, miközben kicsit összébb húzom magam, hogy valamennyire kényelmesen el tudjon helyezkedni. Mert ugye kinek hiányzik, hogy leforduljon a bútordarab éléről, és nagyot koppanjon a padlón? Noha csábító a gondolat, úgy érzem nem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy játszadozzak.

Az a mozdulat, amivel az orrát az enyémhez nyomja, tőle teljesen szokatlan. Mi változott meg ennyire hirtelen? Elhúzom a fejem, és elmélkedve bámulom a plafont.
,,… azt hiszem, meg kellene beszélnünk valamit."
Igen, meg kell ezt az egészet beszélnünk, de miért rontsunk el mindent szavakkal, amikor most éppen annyira jó így?! Bosszúsan húzom el a szám, ahogy végre rádöbbenek, hogy nem pontosan az édenkertben heverészek. Elvégre Ryan igencsak nagy csábító hírében áll, én meg jól belelépkedtem a piszkos kis csapdáiba. A háttámla utamban van, nem tudok menekülni, elhúzódni, mert nincs hová. Oldalamra gördülök, és az ujjaim akaratlanul is az üres zsebem felé siklanak, ahol általában a pálcám tartom.
Deirdre, nem ránthatsz rá pálcát csak azért, mert éppen kedves!
- Nincs hová folytatni, Wallbrick, mert én nem leszek a trófeád. – sóhajtok egy nagyot, és komoran csóválom a fejem – Azt hiszem az elképzeléseink egymással kapcsolatban eléggé különbözőek, már ha az előéletedet veszem alapul. Nem kell nekem nyálas romantika, ennyire már ismerhetnél. – keresem a tekintetét, és én is felkönyökölök. Hogy beszélhetek vele ennyire szívtelenül?

Pedig muszáj, mert nem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy vannak a hátunk mögött famíliák. Probléma pedig mindkét oldalon van bőven. Ryan hiába rendelkezik igencsak tetszetős családfával, ő maga félvér. Nekem személy szerint ezzel semmi problémám, úgy érzem sokkal inkább kiérdemli a tiszteletemet, mint sok aranyvérű, aki csak szégyent hoz ránk. Meg egyébként is, erről a tényről nem Ő tehet. Viszont itt van a szurcsók elásva, hogy Royal meg teljesen kiakadna, ha hazaállítanék vele. ,,Nézd apu, ő a barátom!" Kedveli a fiút, de ennyire azért nem. Vagy lehet, hogy én értékelem túl magam? Az is lehet, hogy Royal már annyira kifordult önmagából, hogy minden probléma nélkül lenyelné a békát. Elvégre sosem voltam a kedvence, nem túl sokat vesződött a nevelésemmel, és nem is igazán foglalkozott velem. Miért lenne ez most másképp? Lehet, hogy őt az se zavarná, ha egy muglival állnék össze. Erre még gondolni is szörnyű!
Sóhajtok még egy nagyot, és engesztelve elkezdem simogatni a karját, ha hagyja. Sosem voltam a romantikus helyzetek mestere, de még diákja sem. Önmagam vagyok, és azt hiszem sokszor ez a legrosszabb, amit csak tehetek.
- Nem tudom, hogy neked mik a terveid. Csak azt tudom, hogy hajlandó vagyok egy-két kompromisszumra, hogy működhessen a dolog. – felemelem a kezét, és csak nézem, hogy milyen nagy a tenyere az enyémhez képest. Finoman hozzá illesztem a sajátom, és csak mosolyogva figyelem a méretbéli különbségeket - mintha minden ilyen egyszerű lenne. Nagy kéz, kis kéz. Valahogy most mégis összepasszolnak.