Gardróbszoba

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

Nem-e? – kérdezek vissza fanyar mosollyal – Pedig éppen azt csinálod! – morgok rá támadó tigris módjára, amolyan félkomoly vicc gyanánt.
Megőrjít!
Be kell vallanom hősiesen, kezdem elveszteni a fonalat. Eddigi értesüléseim szerint úgy kezdtük, hogy Ő tepert utánam, most meg fordult a kocka? Ejnye Wallbrick, nem lesz ez így jó, még a végén megütöd a bokádat.
Na és akkor mi van? Mindig is szerettem a tűzzel játszani, és nem fogok lemondani róla, mert rendelkezem egy apró, ám annál nagyobb szépséghibával: félvérnek születtem, míg ő nem. Ha ez az égbekiáltó igazságtalanság nem volna, állítom nem gondolkozna azon, hogy megéri e velem kezdeni. Mert hiába rejtegeti, tudom, érzem, hogy fenntartásai vannak velem szemben, és ezek a kérdések nem a hűségemből, vagy a hírnevemből gyökereznek.
Az apja sosem fogadná el, hogy velem van, ha a fejem tetejére állok, akkor sem. Mindig azt hallgatom a nagyapámtól, hogy Deverauxéknál sokkal többet jelent a kissrác, mint a nővére, de ugyan már… Royal amekkora vérmániás hírében áll, kizárt, hogy nem szedne apró darabokra.
Megpróbálom kényelmesen behajtogatni magam mellé, több-kevesebb sikerrel. De sebaj. A lényeg, hogy ha megint menekülni akar, ebből a helyzetből sokkal könnyebb megakadályoznom.
Amikor elhúzza a fejét, lebiggyed a szám. Most mi van? Eddig nem azt akarta, hogy kedves, gyengéd legyek hozzá – jó ez utóbbi nem nagyon sikerül, de ha húzza az agyam, ne csodálkozzon azon, ha felébrednek az ösztöneim. Erre a plafont bámulja.
− Nincs akkora szerencséd, hogy rám szakadjon, és elmenekülhess! – kacsintok rá játékosan, hátha oldódik attól, ha csipkelődök egy kicsit. Nem tetszik, hogy zavarban van. Szerintem teljesen normális, hogy szeretném vele megbeszélni neki milyen tervei vannak a továbbiakban. Azt már tisztáztuk, hogy neki én kellek, nekem meg Ő nade ez egyáltalán nem olyan egyszerű.
Kezdjük ott, hogy Royal megöl. Morrison hisztizni fog. A hírnevemnek annyi – ami speciel kicseszettül nem tud érdekelni. A többiek összesúgnak majd a hátunk mögött, és bizony lesznek olyanok, akiknek marhára nem fog tetszeni, hogy mi ketten ilyen szépen egymás mellé keveredtünk. Magamat nem is féltem. De Ő azért még ide fog járni két évet, és bőven kaphat úgy hideget-meleget, hogy nem vagyok itt, és nincs rá lehetőségem, hogy megvédjem. Ha csak nem találok neki egy tanárt, vagy valakit aki odaállna mellé.
Rá kell beszélnem Morrisont, hogy segítsen nekem. Áh, esélytelen. Bár… tudtommal ő még mindig a Fitzroy gyerek után kesereg, ergo halovány esélyem kell lennie, hátha.
Aztán az is lehet, hogy ezt ők szépen lefocizzák egymás között, és nekem bele se kell szólnom.
− Szerintem már tisztáztuk, hogy nincs szükségem újabb trófeára. – korholom a haját csavargatva – De legyen. Akkor másképp teszem fel a kérdést – pillantok rá kényszeredetten.
Merlinre most miért érzem azt, hogy ez nekem fájni fog? Ha kosarat kapok, ami ez után bőven elképzelhető, hát én lehúzom magam Hisztis Myrtill klotyójában. Tetteti, hogy nem veszi észre azt, ami az orra előtt van, vagy bejönnek a legrosszabb tippjeim megint, és olyan szívatásban részesített, ahogy még senki. – Te mit akarsz Tőlem? Mert én tudom mit szeretnék, és az TE vagy. – mondom ki nagy nehezen.
Szívtelen. Nem tehetek róla, hogy ezt gondolom, de az.
Mondom én, hogy csak szórakozik velem. Különben mi más lenne ez a duma, hogy nem akar trófea lenni, meg nem kell neki a nyálas romantika. Olyan lányt még nem találtak fel, aki ne örülne egy csokor rózsának. Vagy talán most jutott el a tudatáig, hogy kivel kezdett? Tény, nekem nem túl sok vesztenivalóm van, neki viszont annál több, és az előéletem elnézve nem sok esélyt látok arra, hogy komolyan vegyen.
Valahol mélyen még meg is érteném.
Aztán olyat mond, olyat tesz, hogy tágra nyílnak a szemeim, és a remény alattomban egy minutum alatt visszakúszik belém. Ilyet csak azzal csinálunk, aki iránt érzünk is valamit. A meglepetéstől majdhogynem tátva marad a szám, kibillenek az egyensúlyomból, és mire észbe kapok, már csúszunk lefelé megállíthatatlanul a pamlagról.
Ha Deirdre nem csinál semmit, hatalmas robajjal kötünk ki a padlón, azonban az esés pillanatában úgy helyezkedek, hogy neki véletlenül se essen bántódása, és rajtam kössön ki, ellenben nekem sikerül az oldalam, a hátam, és a fél bal combom leamortizálni.
Nem törődve a fájdalommal, hangosan felnevetek magunkon, a helyzeten, és a korábbi mozdulatán, miközben kisimítok egy oda nem illő tincset a szeme elől, és finoman a füle mögé igazítom. Az illata ismét kitölti az orrom. Szeretném megcsókolni, de nem tehetem. Annyiszor húztam már magamhoz, és ő olyan keveset adott magából, hogy kezdem tolakvónak érezni a viselkedésem. Ami egyébként alapvető tulajdonságom, de most mégis zavar.
− Hallgatlak. – szuszogom még mindig magamhoz ölelve, két levegővétel között. Mondhatnám, hogy ilyen az én formám, de az nem lenne igaz. Eddig életemben kétszer sikerült lefordulnom önerőből fekhelyről, és az is véletlen volt. De Vele… úgy látszik, minden hülyeségem előjön. Mintha már nem is én lennék… mintha nem a magam ura volnék.
De nem bánom. Vele nem.

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

Levegőt sem kapok, ahogy Ryan kimondja az oly rég óta vágyott szavakat. Engem akar. Mégis az egész mintha kényszeredett lenne. Nem én erőltetem rá az akaratom, akkor miért úgy mondja, mint akinek a fogát húzzák? Most akkor kellek neki vagy sem? Keresem a tekintetét.
Most komolyan mondja?
Ugyan nem ismerem a táncrendjét, és nem tudom pontosan, hogy előttem kikkel kavart pontosan, azért annyit tudok, hogy a lista nem nevezhető rövidnek. Ráadásul olyanok is akadnak közte, akik ugyan rangban nem állnak felettem, sok más szempontból viszont… na igen. Reálisan látom magam, ami arany vérem tekintve különleges. Wallbrick megkaphatna sokkal könnyebb prédákat is, akikkel fele ennyi gondja nem lenne mint velem. Tudom, hogy nálam idősebb, szebb, nőiesebb és jóval csinosabb lányok is a hódítási listáján vannak; most mégis velem van. Itt fekszik mellettem, a hajammal játszik, és egyáltalán nem zavarja, hogy éppen én vagyok mellette. Sőt azt mondta, hogy kellek neki. Merlinre, ez még mindig olyan hihetetlen.
Már épp készülök újból megszólalni, amikor érzem, hogy megmozdult - de nem önszántából. Se időm se helyem nincs tenni az események ellen, így lebucskázunk a pamlagról. Én ugyan puhára estem, de ez róla nem mondható el. A pillanatnyi meglepettség után csatlakozok én is, előbb csak kuncogva, aztán már vidáman kacagva. A könnyem is kicsordult, próbálom letörölni a kézfejemmel, miközben a testem még mindig rázkódik a nevetéstől. Ez az egész annyira abszurd, és annyira jellemző rám. Még akkor is vigyorgok, halkan kuncogok, amikor Ryan már nem. Kezeimet az oldala mellé támasztom két oldalt, és fejem a mellkasára helyezem. Elég furcsa, más körülmények közt kényelmetlen helyzet lenne. Wallbrick a hátán fekszik, én meg rajta. Ha most meglátna minket valaki, bizony elég nehéz lenne kimagyarázni magam, és mást se tudnék hajtogatni, mint hogy én nem csináltam semmit. Pedig de, csináltam nagyon is sok mindent.
Szíve a fülem alatt dobog, egyenletesen és határozottan. Valamiért megnyugtató hallgatni. Mély levegőt veszek, és átölelem amennyire csak tudom anélkül, hogy kezeimmel megpróbálnék bejutni a háta alá. Az olyan gyerekes és kétségbeesett lenne.
- Vihetlek a gyengélkedőbe? – kérdezem még mindig vigyorogva és incselkedve, aztán komoly arcot öltök magamra. Próbálok feltápászkodni anélkül, hogy két lábamat át kelljen vetnem rajta, de esélytelen a dolog. Nem is vergődök ezzel tovább. Elvégre most már talán vagyunk olyan viszonyban, hogy nem fog nekiállni röhögni. Ha nem akadályoz, akkor térdeimet az oldala mellett támasztom meg, és valahogy feltornázom magam félig ülő félig térdelő helyzetbe. Mivel már többször is megjegyezte, hogy húzom az agyát, nem tűnne okos gondolatnak ilyen módon rajta csücsülni. Még a végén tényleg nem tudnék megálljt parancsolni neki (ha akarnék se). Mosolyogva a vállába ütök egy aprót.
- Én is Téged akarlak. Meg azt, hogy… velem legyél. Mármint csak úgy… de nem ÚGY. – eléggé zavarba jövök, próbálom könnyedén kiejteni a szavakat, hogy ne legyen súlyuk. Nem adhatok akkora hatalmat a kezébe, hogy tudja is mit érzek. Elég, ha csak sejti. Akaratlanul is végigsiklik a tekintetem az alattam heverő arcán. Nem tudom, mire gondolhat most. Azt hiszem, ő éppen annyira tele lehet kétségekkel, mint én. Elvégre ki akarna velem kezdeni, ha bárkit megkaphat? Szőke cicababákat akikkel nem kellene vergődnie míg az ágyukba muzsikálja magát. Tudja, tudnia kell, hogy velem nem lenne egyszerű dolga. Ettől a gondolattól visszaúszik a vidámság helyére egy cseppnyi szomorúság a tekintetembe. Első adandó alkalommal el fog dobni engem, ha valaki olyat talál. Most, csak most az enyém. Ebben szinte biztos vagyok.
- Keljünk fel. Megfázol. – mondom halkan, és elkezdek lemászni róla ha nem tart vissza. Rettenetesen zavarban vagyok, mert amekkora csábító hírében áll, egy ilyen helyzetből akármi kisülhetne ha benne lennék a dologban. De nekem gondolnom kell a saját híremre, hogy mindig én vagyok Deveraux-ék kicsi lánya, aki a család jókislánya. Nem mintha az lennék, mert vannak stiklijeim, de azért mégis… nem igazán kalandoztam eddig még pasikkal, és nem is akarom elkezdeni. Még Wallbrick kedvéért sem leszek ágyból ágyba ugráló játékszer. Az annyira nem vallana rám. Márpedig ha bárki tudomást szerezne rólunk, elég ronda pletykák szökkennének szárba, és ki tudja ki mit gondolna rólam. Erre aztán végképp semmi szükségem. Pláne nem úgy, hogy akár Royalig is eljuthatnak ezek a dolgok. Éppen elég lenne neki beadagolni azt, hogy ki is ez a fiú, nem kellene mindjárt részletekbe is menni. A származás valahogy mindig Royal mániája volt, és már így is nehéz lenne a torkán letuszkolni, hogy Ryan félvér. Kizárt, hogy ne rendezzen jelenetet, annyira viszont kedveli őt is, és szeret engem is, hogy nem állna az utamba. Legyintene egyet, közölné, hogy egy lánytól mégis mi mást várhatna, mint hogy szégyent hozzon a családra, de ennyivel el lenne intézve a dolog.
A mozdulatsornak csak a feléig jutok, annyira lelassított az elmélkedés. Komoly arccal pillantok vissza a fiúra, és próbálom megfejteni, hogy mire is gondol éppen. De lövésem sincs. Elgondolkodva húzom picit az orrom, aztán egy rövid sóhaj után visszahajolok fölé, hogy az arcára adhassak egy puszit, ha engedi.
- Beszéljünk őszintén. Nekem nincsenek semmiféle hátsó szándékaim, nem akarok játszadozni. Csak egyszerűen Veled szeretnék lenni. Nincsen csapda, se semmi más. – nagy levegőt veszek, aztán félve teszem hozzá – És te? Te játszol velem?

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

nyálas, meg minden, de EZT hallgattam alatta 

Még jobban meghülyít, ahogy felkuncog, majd velem együtt nevet azon, milyen ívesen lepottyantunk a pamlagról. Igazából semmi okom nem lehetne vigyorogni, elvégre háború van, de ez egyszerűen kellett, muszáj volt. Az elmúlt időben annyit szívtam, hogy ezt most úgy veszem: megérdemeltem.
Magamhoz húzom, ahogy rajtam fekszik. Annak örülnék a legjobban, ha kényelmesen elhelyezkedne rajtam, de persze megint nem azt csinálja, amit az ember elvárna a lányoktól ilyen helyzetben.
Mosolyogva cirógatom meg az arcélét, és ha nem ellenkezik, óvatos csókot nyomok a homlokára.
− Mondtam, hogy nem menekülsz – vigyorgok kajánul. – Egy pillanatra elszórakoztam egyébként a gondolattal, hogy a frászt hozom rád. – folytattam látványosan égnek emelve a szemeim – De aztán gyorsan letettem róla. Elvégre mi van akkor, ha azt mondom eltörtem valamim, te meg közlöd, hogy jó utat a gyengélkedőre? – teszem fel a költői kérdést. Simán kinézném belőle.
Komolyan össze vagyok zavarodva, és ez egyáltalán nem tetszik. Azt mondja, hogy van pár ötlete, hogy működhetne a dolog, de mégis menekül a közelségemtől. A szavai reményt keltenek bennem, a tettei azonban tökéletesen szertefoszlatják őket.
Nem mutatom felé, milyen küzdelem dúl nagyon mélyen, nem akarom hogy lássa a zavarom. Így is tudja már, hogy nem közömbös a számomra, nem szeretnék még több támadási felületet hagyni magamon.
− Te kis teeeee! – fújom fel az arcom, ahogy a vállamba boxol. Nem fájt, szinte meg sem éreztem, nade azért ezt nem hagyhatom szavak nélkül. Ha nem állít meg, megcsiklandozom az oldalát, hogy aztán a tarkóm alatt összekulcsolt kezekkel hallgassam a Ryan Wallbrick többet nem csinálhatsz ilyet – monológot. Legalábbis várakozásaim szerint.
Nem tehetek róla, de elmosolyodok. Megint. Pont akkor amikor nem kellene.
− Mi bajod azzal a szerencsétlen szóval? – csóválom a fejem mély levegőt véve – Nincs vele semmi baj az egész Merlinadta világon. Arra találták fel, hogy két ember jól érezze magát – fogok bele lelkesen a magyarázatba, aztán elakad a szavam. – Ááá, szóval nem vagyok neked elég jó. – biccentek magam elé, amint nagy nehezen eljut a tudatomig, mit is mondott az imént. – Lehet csókolózni, kézenfogni, ölelkezni, de soha nem leszel velem ÚGY, igazam van? – pillantok fel végül komoran.
Mondtam én, hogy megint nekem van igazam, és kikosaraz. Nem egy magamfajta félvérnek tartogatja a legfinomabb falatokat. Sokkal inkább egy olyannak, aki jobban meg is érdemli. Biztos vagyok benne, hogy az arcomra van írva, milyen mérhetetlenül csalódott vagyok, de nem érdekel.
Szóval ez az amire célzott, így persze működhetne a dolog. Ha ezt így előadja az apjának, Royal soha nem neheztelne rá, elvégre ezzel pontosan azt mondja: nem érdeklem. Mindenki boldog lesz, én meg jól fel lettem ültetve.
Príma.
− Nem vagyok alultáplált nyikhaj, hogy ennyiről megfázzak – hárítom az aggódását. Miért is aggódik miattam, ha úgysem vesz komolyan? Esküszöm, soha egyetlen lányon nem gondolkoztam, nem agonizáltam, és nem is nyitottam ennyit. Egyszer megteszem, akkor is kiderül, mégsem vagyok annyira jó, hogy enyém legyen teljesen. Ebben pedig vaskosan benne van a származásom. Miért mondjam azt neki, hogy nem csak egy trófea lehet a sok közül? Hogy nála állna meg a lista, amikor úgysem vagyok elég jó?
Ez nem igazság!
Ordítani szeretnék. Nem kelek fel utána, most az egyszer kivételesen örülök a hidegnek. Kitisztítja a fejem, segít logikusan gondolkozni, és tisztán látni a dolgokat. Aztán persze mégis pillanatokkal később utána mozdulok.
− Miért menekülsz Tőlem? – kérdezem halkan gondosan kerülve a pillantását. Azt hittem eddig, velem akar lenni. És most amikor megkaphat, inkább menekül? Magyarázatot akarok. Megérteni, hogy mit miért csinál?
Erre megpuszilja az arcom.
Egy percre megfordul a fejemben, hogy eltolom magamtól. Velem ne szórakozzon senki. De a lány győz. Megint. Nem vagyok annyira erős, hogy képes legyek ellenállni neki. Ha nem ellenkezik, az egyik kezem a tarkójára, míg a másikat a derekára csúsztatom.
− Soha nem játszanék veled. – felelem őszintén, gondolkodás nélkül – És ne mondd, hogy biztos minden lánynak ezt mondom, mert nem igaz. Nem hiszem el, hogy nem érzed… − elharapom a mondat végét, az utolsó szavakat már szinte csak suttogom. A balom, amely eddig a tarkójánál pihent, most finoman csúszik előre az arcélére. A hüvelykujjam puhán húzom végig rajta, egészen az álláig. Ha nem lök el magától, finoman feljebb tolom magam, és mélyen a szemébe nézek.
− Csókolj meg! – kérem szelíden. Ha nem akar minden tekintetben az enyém lenni, legalább hadd kínozzam magam ezzel is…

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

Teljesen lefagyok. Az összes vér kiszalad az arcomból és az agyamból, ahogy hallgatom, amit a fiú mond. Merlin kócos többméteres ősz szakállára! Mindent félreértett! Valamit tennem kell, muszáj kitalálnom valamit, amivel elmondhatom neki, hogy mekkorát téved. A hangom mégis elpárolog, szavak cserbenhagynak. Nem tehetek róla, az ájulás szélére sodródtam. Miért hiszi azt, hogy bármivel is kevesebbnek tartom magamnál? Hiszen én csak egy kis liba vagyok, ő pedig…
Erőtlenül nyújtom a kezem felé, próbálok segítséget kérni tőle szavak nélkül. Muszáj behunynom a szemem, mielőtt tényleg kiterülök mint egy béka. Nem veszíthetem el, egyszerűen az nevetséges lenne egy ilyen helyzetben! Valamit mondanom kellene, de még mindig képtelen vagyok rá. Olyan hevesen és ridegen utasítja vissza az aggódásomat, hogy teljesen esélytelen, hogy segítsen rajtam. De hát nem látja, hogy mennyire ledöbbentem?

Levegőt!
Mindkét kezem a fejemhez emelem, igyekszek valahogy összeszedni magam. Nem, egy percig sem hagyhatom tovább Wallbricket abban a hitben, hogy nem elég jó nekem.
- De elég jó vagy. – annyira halk vagyok, hogy nem vagyok benne biztos, hogy meghallott. Sőt, valószínűleg nem. Minden kép összefolyik, ahogy könnyek töltik meg a szemeim. Nem tudom megmagyarázni neki, hogy mindent félreértett. Nem azért mondtam, hogy nem akarok vele lenni, mert nem tartanám rá érdemesnek, hanem mert valami különlegesebbre vágyok, mint az eddigi kis kalandjai. Mert én azt hittem más vagyok, erre kiderül, hogy épp így nem leszek számára semmilyen se?
– Ryan! – szólítom meg újra, és most már talán hall is. A hangom kásás, érezni lehet rajta a kitörésre váró sírást, amit egyelőre még sikerrel tartok vissza, de másodpercek kérdése csupán, hogy mikor győz le. – Te… Te még több is vagy mint elég jó. Még mindig nem érted? – ahogy pislogok egyet, legördülnek a hatalmas, borsónyi könnycseppek. Nem akartam bántani őt, pláne nem akkor, amikor már esélyem lenne nála. – Nem előled menekülök, hanem magam elől. Félek, hogy én nem vagyok neked elég. Hogy majd kinevetsz ahogy szoktál régen és eltűnsz. - próbálok nem hüppögni, bömbölni mint egy óvodás, de csak részeredményeim vannak. Mindennek vége.

Újabb döbbenet fut át rajtam, még levegőt is elfelejtek venni. Nem tudom és nem is akarom palástolni a meglepettségem. Az nem lehet, hogy végig ennyire elbeszéltünk egymás mellett, és hogy ő is…? Ha eddig nem zavarodott össze kellőképpen, és még nem gondolja, hogy minimum skizofrén vagyok, most már biztosan ez a véleménye. Hatalmas, boldog vigyor terül szét az arcomon, és még kérnie sem kellett volna, hogy megcsókoljam. Olyan hirtelen és akkora erővel ölelem át, ahogy csak tudom, és remélem, hogy nem akar majd szabadulni az ölelésemből. Ha mégis, akkor igencsak nehéz dolga lesz lefeszegetni magáról engem. Hevesen, szinte kétségbeesetten tapasztom az ajkaim az övére, és a csókban minden benne van amit csak iránta érzek, amit gondolok, hogy próbálom megmenteni az egész köztünk lévő valamit. Éreznie kell, hogy nekem Ő csupa nagybetűkkel TÖKÉLETES. Megérzem a számban a könnyeim sós ízét, és csak még jobban szorítom magamhoz Ryant. Mintha ő lenne a levegő, az egész világ számomra. Nem engedem el! Mondhat Royal vagy akárki bármit. Előbb leszek véráruló és állok be Potter mellé, mint hogy valaha is hagyjam, hogy elvegyék tőlem Ryan Wallbricket. Háború körülöttünk ide vagy oda, ez most az én háborúm, és kész vagyok harcolni érte. Amikor hosszú percek múlva végre hagyom, hogy némi levegőhöz jusson, és elhúzódok, kérdőn nézek rá. Tudom, hogy mást várt, de már sokan voltak velem így.
Már születésemkor is mást vártak, pontosabban engem nem is vártak egyáltalán. Előbb megszületett Nathan, és senki nem számított a folytatásra. Arra meg pláne nem, hogy a gyermekáldás lánynak sikeredik. De míg ott volt a bátyám, nem érdekelte őket a potyautas, boldogok voltak a kis trónörökössel. Mikor ő meghalt, akkor változott meg minden. Royal azért imádja annyira Drake-et, mert Nathant látja benne – ezt mindenki tudja. Valahányszor csak életem során elém került egy feladat, mindig voltak elvárások, és a Royal által elém tett mérce magasan a képességeim fölött volt.

Vajon Wallbrick is így van velem? Túl sokat vár tőlem, olyasmit is, amit nem tudok teljesíteni? Halványan elmosolyodok. Hiszen könnyen lehet, hogy neki pontosan ugyanilyen gondolatai vannak. Ha nem húzódik el, akkor két kezembe fogom az arcát, és mélyen a szemébe nézek.
- Ha bárki azt a baromságot mondja, hogy nem vagy elég jó akár neki, akár nekem azt saját kezűleg a tulajton pálcámmal átkozom halálra. – mondom halványan mosolyogva, és elengedem, de csak azért, mert a kezeimmel egészen másfajta terveim vannak. Alig érintve, könnyedén futtatom végig az ujjaim hegyét a mellkasán, miközben hagyom, hogy az arcomra kiüljön minden gondolatom. Soha nem hittem volna, hogy Wallbricknek szüksége lesz arra, hogy valaki ápolgassa az egóját, most mégis éppen azt csinálom. Szemeimmel majd' felfalom, ahogy tekintetemmel követem a kezeim útját. Végül aztán a vállain, a nyaka két oldalán horgonyoznak le, én pedig mosolyogva tekintek újra az arcára, és remélem már elhiszi, hogy nekem Ő kell, hogy elég jó, sőt!

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

 
− Mit kellene értenem? – kérdezek vissza értetlenül, aztán amint megpillantom az ökömnyi könnycseppet végiggördülni az arcán nekem is leesik a tantusz.
Végig sikeresen elbeszéltünk egymás mellett. Ő is maga gondolataival volt elfoglalva, nekem meg a jelek szerint sikerült notóriusan félreérteni mindent, amit mondott. De könyörgöm, nem látok bele az agyába, hogy a ki nem mondott szavakat is megértsem. Honnan tudhattam volna, hogy nem úgy gondolja, amikor úgy mondta?
Bosszúsan rázom meg a fejem.
− Ennyi időt feleslegesen elpocsékolni, amikor tölthettük volna kellemesebben is... – morgom, éhesen csillogó szemekkel − Nincs mitől félned. – pillantok fel rá komolyan − Nem foglak bántani. – mosolyodok el halványan. Veszek egy mély levegőt, és a hüvelykujjammal óvatosan letörlöm a könnyeit, de többre már nincs időm, mert a nyakamba veti magát, és olyan erővel ölel át, hogy ívesen kibillenek az egyensúlyomból, és a lánnyal magamon koppanó fejjel kötök ki a padlón – megint.
Lehunyt szemmel csókolom vissza, viszonozva a szenvedélyét a bal kezemmel teljesen átkarolom, akár egy várfal közte és a külvilág között, míg a jobbal a hajába túrok, és a tarkójánál fogva húzom minél közelebb a fejét. Ez most az én pillanatom. Győzelmet kellene éreznem, ahogy eddig mindig, de teljesen más érzelmek kerítenek hatalmukba. Nem, még nem vagyok szerelmes, de a vibrálást pontosan tudom, hogy hová tegyem magamban.
Egyszerűen nem tudok betelni vele, édes lehelete eszemet veszi, kalapáló szívét még a ruhán keresztül is pontosan érzem. Ha nem lenne kényelmetlen, és hideg a padló, biztosan fordítanék rajta egyet, de hát úriembernek neveltek, nem csinálunk ilyen csúnya dolgokat lányokkal. Ellenben egyre nehezebben tudok uralkodni magamon, és ez tapasztalatból tudom, hogy nem vezet valami sok jóra.
De azért valamit még megpróbálhatok, igaz tovább kínzom magam vele, de legalább egy kisebbfajta élvezetet, vagy akár egy egész sóhajt kicsikarhatok belőle.
Milyen szép is lenne…
Egy pillanatra sem eresztve őt, megpróbálok úgy felülni hasból, hogy ne kelljen megszakítani egyetlen csókot sem. Ha nem ijed meg a hirtelen váltástól, vagy nem hagyja abba, finoman alá nyúlok, és ugyanúgy, ahogy korábban a fal mellett óvatosan felemelem, és lerakom a pamlagra, majd utána mászok én is.
Szeretném megérinteni, magamhoz húzni, és még több mindent adni, de érzem a félelmét, mi van ha nem lesz nekem elég jó, és inkább elvetem az ötletet. Azonban olyan szinten felhúzta az agyam, hogy egyvalaminek képtelen vagyok ellenállni. Ha nem mutat ellenkezést, vagy nem állít meg, pillekönnyűen húzom végig ujjaim a vállain át, az oldala mentén egészen le a combjáig. Ha még mindig nincs ellenére a dolog, egy mozdulattal igazítom el úgy, hogy körbefogja a derekam.
Elszakadok tőle, de csak annyi időre, hogy újból levegőhöz jussunk mindketten. Egyre nehezebb visszafogni magam, márpedig ha ez így folytatjuk, nem fogok tudni felelősséget vállalni a tetteimért…
Ahogy végigfuttatja az ujjait a mellkasomon, és fenyegetőzni kezd, beleborzongok a mozdulatsorba. Nem hiszem el, hogy még nem volt így senkivel. Ezt a profizmust vagy tanulta, vagy látta, vagy nagyon jól örökölte.
− Teljesen megőrjítesz – cibálom meg az alsó ajkát mélyen a szemébe nézve. Ahogy felette könyöklök szinte majdnem csak a kezeimre támaszkodva, egyetlen mozdulattal szabadulok meg a talártól.
Alatta a roxforti mellény, az ingem – kitűrődve ,te jó ég – és a szokásos viselet. Megnyalom a szám szélét, ahogy lehetőségeimhez mérten végigpillantok az alattam fekvőn. Hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan előre hajolok, mintha meg akarnám csókolni, majd a kellő pillanatban feljebb húzom a fejem. Ha benne van a játékban, ezt még vagy kétszer-háromszor megcsinálom, mindig más oldalról támadva, de az utolsó előtt megállok.
− Gyönyörű vagy – suttogom az ajkai közé, majd teleszívom a tüdőm oxigénnel, és újból megcsókolom…

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

Nem kellene, mégis összerezzenek, mikor a fiú felemel, és visszatesz a pamlagra. Mondta, hogy ne féljek tőle, akkor meg miért érzem a gombócot a torkomban? Sokkal hamarabb tér vissza a józan gondolkodásom, mint neki, mégsem húzódok el. Egy kicsit hagyom magam sodródni az árral, elvégre Ryan sokkal tapasztaltabb ilyen téren. Majd ha valami nem tetszik, akkor szólok.
Még levegőt sem veszek, amikor elkezd finoman végigsimítani az oldalam mentén. Azt hittem valahol csípő tájékon majd megáll, de nem. Halkan felnyögök, amin meg is lepődök. Most biztos idiótának néz, pedig nem tehetek róla. Teljesen ösztönös, akaratlan hang volt. Kérdőn nézek fel rá, és a lábaim lecsúsznak abból a helyzetből, ahová pakolta őket. Még mindig képtelenül provokatív a pozícióm, de azért nem akarom túl sokat hergelni az alvó oroszlánt, ami már így is nyújtózkodik és mocorog. És különben is, ő tett fel ide, akkor viselje el a közelségemet. Nem tudom mivel tennék jót: ha követem a példáját és megérintem, simogatom, vagy ha hozzá sem érnék egy árva ujjal sem. Na de kérem! Nem megérinteni Ryan Wallbricket, mikor ő pontosan azt akarja? Lehetetlen.

Valamivel bátrabban nyúlok felé, és húzom veszélyesen közel magamhoz. Kezeimmel, és a lábaimmal is átölelem. Mikor először hajol le, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megcsókoljon, aztán elhúzódik, értetlenül pislogok fel rá. Mikor végre leesik, hogy játszik, incselkedik, akkor halkan elkezdek kuncogni. Sejtelmem sem volt róla, hogy ennyire szórakoztató a figyelmét élvezni. Fülig vörösödök.
Gyönyörű?
Még csak most tűnik fel, hogy ő is megszabadult a talárjától, akárcsak én, jó néhány perccel ezelőtt. Mennyivel átláthatóbb is volt az a helyzet… A szekrényben kuporogni, és várni, hogy valami égbekiáltóan nagy otrombaságot vágjon a fejemhez. Lehet, hogy ezeknek a kis játszmáknak vége van? És miért csak most került le róla az a ruhadarab? Pontosítok: miért vette le egyáltalán? Egész testemen, egy hullám szalad végig, kiráz a hideg. Szívverésem is felgyorsul, de levegőt azt nem igazán veszek. Azt hiszem igencsak túlbiztattam.

Még mielőtt megcsókolhatna, oldalra fordítom a fejem, aztán megvárom, hogy rám nézzen. Számítok rá, hogy tekintete kérdő lesz, és értetlen, minden más lehetőség esetén én vágok ilyen fejet néhány pillanatig. Mit mondhatnék neki? Minden annyira idiótán hangzana. Merlinre, bármit mondok vagy csinálok, megint félre fogja érteni. Pedig egészen egyszerűen csak időt szeretnék kapni. Még azt a gondolatot sem szoktam meg, hogy nem utál és nem piszkál. Szükségem van némi időre ahhoz, hogy feldolgozzam, hogy most meg ennyire gyengéd. De ezt hogy mondjam el neki?
Az ,,Sz"-betűs szó ki van zárva. Nem mondunk neki ilyesmit, még a végén elbízza magát, és akkor aztán pláne azt csinálhat velem, amit csak akar. Nem tudom mennyit engedjek neki most, és mit tartsak meg későbbre. Valószínűleg ha túl távol tartom magam tőle, akkor igen hamar rám fog unni. Komolyan fürkészem Ryan arcát, próbálom kitalálni, hogy vannak-e érzései irántam vagy nincsenek. Amíg ezt ki nem derítem, csóknál többet nem kaphat. Mert ha mégis, akkor bolondot csinálok magamból.

- Te is tetszel nekem. – mondom ki végül a részigazságot, és mindkét kezemmel a hajába túrok óvatosan, ha nem húzódik el előlük. Ugyan az érintésem lágy, próbálom úgy csinálni, hogy ne legyen ingerlő. – Nagyon tetszel. – ismétlem meg szinte suttogva. Valamivel kényelmesebben elhelyezkedek a pamlagon, fejemnek próbálok valamiféle támasztékot keresni. Lábaimmal már nem kapaszkodok belé olyan erősen mint eddig, ugyanakkor kezeimmel próbálok utat találni a vállaihoz. Finoman húzom közelebb magamhoz, hogy fordított legyen a helyzetünk, mint az imént a padlón. Finoman, kezeim segítségével próbálom értésére adni, hogy azt szeretném, ha most az ő feje pihenne egy kicsit az én mellkasomon. Néhány percnyi nyugalom jót tenne mindkettőnknek.

- Tudom, hogy önző vagyok, de szeretném tudni, hogy mik a terveid velem. Mármint akkor, ha innen már kijutottunk. Mert most bármi is történik, az akár itt is maradhat. Nem tudom, hogy Te mit szeretnél, ha már odakint leszünk, ahol bárki megláthat. – sóhajtok egy nagyot, és ösztönösen elkezdem a füle mögött, és a tarkójánál cirógatni. Szeretetteljes mozdulat, sokszor láttam már hasonlóképpen Wallbrick ujjait is Shadow simogatása közben. Nem mintha a macskámnak tartanám, de ez egy egyszerű mégis egyértelmű módja szeretetünk kimutatásának. – Nem mintha lenne problémám azzal, hogy együtt lássanak minket. Nekem nincs. De nem tudom, hogy Te mit szólnál hozzá, ha egy olyan lánnyal lennél, mint én. Pletykálni fognak, hogy rosszul választottál. – az utolsó szavakat fáj kimondani, de igaznak érzem őket. Viszont ha mindezt tisztáztuk, akkor utána akár valóban nagyon kellemessé válhat a mi kis délutánunk - mindkettőnk számára.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

 
Élvezettel mosolyodok el, ahogy felnyög.
Szóval csak tetszik neki a dolog, pedig egyáltalán nem erre számítottam. Imádom, hogy mindig tud meglepetéseket okozni, legtöbbször pont akkor, amikor nem is gondolok rá. Pedig aztán igazán ismerhetném annyira, hogy megszokjam a hangulatváltásait. Mégis hiányérzetem van. Megszoktam, hogy az élvezet karmolásokkal is jár.
Oké Wallbrick, lődd le magad, mert nagyon gyorsan menekülőre fogja venni a dolgot, ha ingerled.
Amikor másodszorra próbálom megcsókolni, elhúzza a fejét.
Értetlen-bambán keresem a tekintetét, miközben csaponganak a gondolataim. Túl gyors voltam neki? Túl sok? Vagy túl kevés, és tovább akar lépni? Miért nem hagyja? Ha nem tetszett neki, hogy felfedezőútra indultam, miért most állít meg? Meggondolta volna magát?
Ezer meg egy kérdés kavarog a fejemben, miközben próbálom egyenesen az agyából kiolvasni a választ, sikertelenül.
De mi van, ha tényleg meggondolta magát?
Nem, nem. Az lehetetlen. Pont ő mondta korábban, hogy nem akar egy lenni a sok közül. Amennyire sikerült eddig kiismernem, az lenne a logikus, ha ezzel jelezné, hogy szeretné behúzni a kéziféket. Nekem pedig megállót kell parancsolnom az ösztöneimnek, akármennyire kínzó is a közelsége. Nem akarok olyasmit tenni, ami neki nem jó, vagy nem pont most szeretné.
A régi Wallbrick ívesen tojt volna arra mit gondol a másik, mellette azonban azt veszem észre magamon, hogy nem hogy nem veszek róla tudomást, inkább keresem a jeleket, hogy tudjam, mi az amire épp most szüksége van.
Mondom, hogy teljesen megőrjít. Ami nálam azért valljuk be őszintén: egyáltalán nem kis teljesítmény. Nem elég, hogy nem azt csinálja, amit az ember szinte elvárna hasonló helyzetben, de sikeresen elérte azt, amit még senki: én akarom, hogy ez enyém legyen.
Még mindig nem szólal meg, a csend pedig kezd egyre jobban mélyülni. Nem akarom siettetni, de az idő múlásával egyre kétségbeesett arcot vágok. Nem tudom mire vélni a hallgatást, de kezd egyre rosszabb érzésem lenni.
Nyelek egyet, és végre elhatározom, hogy megtöröm akkor én ezt a különös némaságot, mire végre megszólal, és minden kellemetlen érzésem elpárolog.
− Szóval tetszem? – mosolyodok el halványan. Közelebb hajolok hozzá, ahogy belemar a vállaimba, bár először nem értettem mi célja, aztán ahogy a fejem irányítja, már látom a mozdulatsor végét.
Kényelmesen elfészkelem magam a mellkasán, hallgatva a szíve dörömbölő dallamát. Csoda, hogy ki nem ugrik a helyéről. Így aztán pláne érthető, miért is akart némi levegőhöz jutni.
A kis szünet talán nekem is jót fog tenni. Kiszellőzik az agyam, és nem vágyok majd rá olyan eszeveszettül, mint eddig. Nem is baj, hogy nem rohanunk, mondjuk nekem furcsa, elvégre nem ilyen tempóhoz vagyok hozzászokva. Ugyanakkor pont ez teszi különlegessé a pillanatot annyira, hogy egy cseppet se bánjam.
Tervek.
Felemelem a fejem, amikor azt kérdezi, milyen terveim vannak vele. Talán még egy kaján vigyort is eleresztek végigpillantva a törékeny női testen. De nem. Nem leszek ennyire idióta. Így is épp elég lesz megküzdenie a hírnevemmel, meg az utálkozó lányok egész hadával. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy a családja, és a közvetlen környezete vajon mit fog szólni. Mert hogy lesz egy-két ember, aki nem fogja kibírni megjegyzés nélkül, abban már most biztos vagyok.
− Nézd. – emelkedek fel, de csak annyira, hogy nagyjából egymagasságban legyen a tekintetünk. – Ha önző akarok lenni, akkor azt mondom, miért is kellene ezt titokban tartani? Előbb vagy utóbb úgyis lebukunk – veszek egy mély levegőt. Kitaláltam valamit. Tesztelni akarom, vajon mennyire vagyok fontos a számára, hogy képes legyen Ő azt mondani, hogy zokszó nélkül hajlandó felvállalni: hozzám tartozik. – Nekem nincs vesztenivalóm, akinek problémája van, az megtarthatja magának a véleményét – fogok bele óvatosan. Azért valahol megérteném, valahol viszont mégiscsak rosszul esne, ha azt mondaná: nem mer velem mutatkozni – Ugyanakkor mindketten tudjuk, milyen az apád… – nem akarom megbántani, de ami tény az tény, kizárt, hogy ezzel pont ő ne legyen tisztában – … és szeretném egy darabban leélni az életem, ha érted mire célzok. – fejezem be erőltetett mosollyal.
Nehéz döntés tudom, de ezt egyedül kell meghoznia. Ha vállalja a következményeket, mindenben támogatni fogom. Ha azonban titokban szeretné tartani, az Ő érdekében azt is el kell fogadnom.
− Nem rólam fognak pletykálni, hanem rólad – ábrándítom ki szelíden végigfuttatva ujjaim az arcán, és az ajkain. – Kettőnk közül csak Te tudsz rosszul választani.
Elkapom a tekintetem, hogy ne lássa benne a mérhetetlen csalódottságot. Félvér vagyok, mindketten tudjuk. Márpedig a félvéreknek nincsenek olyan kiváltságai, mint aranyvérű társaiknak. Ellenben velem… ő bárkit, és bármit megkaphat.

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

Miközben Ryan feje kellemesen nehezedik a mellkasomra, tovább erősödik bennem a bizonytalanság. Különös, hogy mikor már úgy érzed megkaptál mindent, amiről csak álmodoztál, akkor rá kell jönnöd, hogy itt bizony nincs ,,boldogan éltek, míg meg nem…". Különbözünk, és csak most, ebben a helyzetben döbbentem rá, hogy bizonyos nézőpontból én állok felette. Elég abszurd, de így van. Megértem az ő kétségeit és bizonytalanságát is, hiszen most az egyszer érezheti úgy, hogy nem ő a főnök, az egyetlen és igazi, eredeti Ryan Wallbrick, akiért mindenki a nyálát csorgatja és aki bárkit megkaphat, csak csettintenie kell. Pedig az én szememben ő még mindig ugyanaz; elég lenne kérnie, és gondolkodás nélkül vállalnám, hogy vele vagyok.

Mégsem kér tőlem ilyesmit. Mielőtt felemelné a fejét, még kihasználva a helyzet békességét megsimogatom az arcát. Hanyag és felületes a mozdulat, szinte csak egy pillanatig tart. Csendesen hallgatom, ahogy felajánlja nekem a döntést. Azt hiszi neki nincs vesztenivalója, pedig dehogy is nincs! Halvány mosollyal jutalmazom meg, és viszonzom a simogatást. Jobb kezem az arcára helyezem puhán, hogy az orcája a tenyerembe simuljon. Hüvelykujjammal finoman köröket rajzolok rá, aztán a mosolyomba bekúszik még egy érzelem: szám sarka keserűen görbül felfelé, csalódottan ingatom a fejem.

- Elfelejtesz valamit, amiről már szinte mindenki tud a mi köreinkben. Laetitia Morrisont. – mutató ujjam a szája elé teszem, ha nem tiltakozik, hogy véletlenül se álljon neki méltatlankodni amiért felemlegetem ismét a barátnőmet. – Szó sincs róla, hogy önszántamból lemondjak rólad a javára nőpajtási szolidaritásból. Előbb transzformálnám gőtévé. Arról a pletykáról beszélek, hogy a családjaitok az egyesülést fontolgatják, olyan módon, hogy titeket összeboronálnak. Ne is kérdezd, egyszerűen csak tudom. – sóhajtok mélyet. Ha nekem szembe kell mennem a család, és főként Royal akaratával, ha vele lennék, úgy neki is ugyanezt meg kellene tennie a nagyapjával. Mindketten tudjuk, hogy Wallbricknek sokkal nagyobb veszteség lenne kiesni a pikszisből, mint nekem.
Kár, hogy emlékeztettem erre, mert most biztosan változik majd az álláspontja. Szomorkásan, beletörődve fürkészem az arcát, mintha minden vonását alaposan be akarnám vésni az emlékezetembe. Mély levegőt veszek, hogy az illatát is pontosan ugyanilyen alaposan megjegyezhessem. Ha meg akarnám fogalmazni, hogy az itt eltöltött idő mit is jelentett nekem Vele… Eddig csak egy kis kóbor parázs pislákolt bennem iránta. A kedvessége és gyengédsége azonban olyan tűzvészt csinált belőle, ami az egész Roxfortot elemésztené, birtokostól, Tiltott Rengetegestől, mindenestől. Merlinre, én kész lennék mindent feláldozni érte, de nem engedhetem, hogy Ő ugyanezt tegye. Félvérként, a nagyapja támogatása nélkül… nem, ezt nem engedhetem.

- Egyébként sem lenne szerencsés, ha minket bárki is meglátna együtt. – a szavak szinte égetik a torkom, mégis meg kell tennem, meg kell őt bántanom ahhoz, hogy megóvhassam. Nem fogom hagyni, hogy veszélybe sodorja magát az öreg Wallbrick védelmének megszűnésével. – Nem vetne rám jó fényt. – teszem hozzá olyan hidegen, amennyire csak tudom. Elfordítom a fejem, hogy ne láthassa mennyire nehezemre esett ez az egész. Ha egy kicsit is ismer, úgyis tudja, hogy nem így gondolom a dolgokat. Tudnia kell.
- Hagyjuk is inkább az egész família dolgot, majd lesz ahogy lesz. – nézek újra rá, és halványan elmosolyodok. Tudom, hogy hogyan tudnám kiengesztelni leggyorsabban úgy, hogy az elmúlt percet elfeledtessem vele. – Legyünk most inkább egy kicsit rosszak! – kacsintok rá pajkosan, és mutatóujjam az álla alá helyezem. Ha nem húzódik el, forrón megcsókolom, minden erőmmel húzom magamhoz. Fogaimmal finoman megharapdálom az alsóajkát, próbálom újra felébreszteni a benne szunnyadó oroszlánt. Talán ha elterelem a gondolatait, megint magára talál.
Gondolatban persze messze járok. Féltem őt, mert talán még nem is tudja mekkora veszélybe sodorná magát azzal, ha Morrison helyett engem választana. Egyáltalán nem az apám a legnagyobb gondunk, Royal idővel lecsillapodna, és elfogadná a fiút. De hogy Ryan nagyapja mit szólna a keresztülhúzott számításaiért… arra még gondolni se merek. Levenné a kezét róla, ami ebben a környezetben és helyzetben nem túl sok jóval kecsegtetne Wallbrick számára.
De most nem ezzel foglalkozom. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy valahogy a hideg kis kezeimmel beférkőzzek a fiú inge alá, és az oldalát simogathassam, ha még nem húzódott el. Nem akarom túlhergelni, de valahogy el kell terelnem a gondolatait arról, amit az előbb mondtam neki. Elég, ha ez csak engem nyomaszt.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

 
Amikor Morrisonnal jön, már nyílna a szám, hogy mondjak valami kevésbé szépet, de az ujja az ajkamhoz ér, jelezve: szeretné végigmondani, amibe belekezdett, így egy fintor kíséretében inkább befogtam.
Sejtettem, hogy már hozzá is eljutott a pletyka, de azt nem gondoltam volna, hogy egy percig is elhiszi. Az egy dolog, amit a család várna tőlünk, meg az is egy más téma, amit mi magunk akarunk. Kizárt, hogy erről ne beszélgettek volna Laetitiával a szabadidejükben, nyáron, vagy tudom is én mikor szoktak ezek fiúkról locsogni. Egy biztos. Morrison még nem akar férjhez menni − legalábbis legutóbbi értesüléseim szerint nem áll szándékában −, én megnősülni… és a tetejébe még Deirdre is felforgatta az életem. Gyökerestül. Pedig anno sok-sok évvel ezelőtt megfogadtam, hogy soha nem engedek magamhoz nőt olyan közel, hogy valaha is megsebezhessen. Erre tessék. Tökéletesen szembementem a saját elképzeléseimmel.
Ha ez így folytatódik, egész szép kilátások lesznek jövőre.
− Tény. – vonom meg a vállam hanyagul – De arról gyanítom nem tájékoztattak, hogy ezt egyikünk se akarja feltétlenül – teszem hozzá a halántékom vakarva. – Letty nem akar férjhez menni, legalábbis nekem legutoljára ezt mondta. Én nem különben szándékozok az elkövetkező két évben nősülni. Legalábbis nem olyasvalakivel, akiben nem tudok száz százalékig megbízni, és nem vagyok belé szerelmes. És mielőtt megkérdezed: ezzel Morrison nagyon is tisztában van. – teszem hozzá őszintén.
Nem egyszer, és nem kétszer beszéltünk erről a csodálatos fantasztikus ötletről, és a reakciói alapján nyugodt szívvel mondhatom, neki sem áll szándékában mindenáron megfelelni az elvárásoknak. Pláne nem úgy, hogy a bizalom ugyan megvan, de mindketten tudjuk, milyen ára van a hallgatásunknak. Ő tud rólam dolgokat, amiket nem mond el másnak, és viszont, és ez teszi olyan semmilyenné a szövetségünk. Van, de minek?
Annyit mondjuk simán el tudok képzelni, hogy tajtékozni fog pár napig, de aztán úgyis kiheveri. Legalább megmentem a házasság bűnös gondolatától, és élhet, ahogy akar. Royal viszont egy teljesen más szint.
− A nagyapám miatt nem kell aggódnod – mosolyodok el – Nem fog kitagadni, mert Morrison helyett mást választok, ebben biztos lehetsz. Egyetlen alkalommal menne szembe az én kívánságommal: ha az apád azt mondaná, hogy szó sem lehet róla. Tudod, hogy félvér vagyok. – préselem ki magamból nehezen. Nem tehetek róla, utálom, hogy más vagyok, mint Ő. – Nekem nincsenek olyan kiváltságaim, mint Neked.
Megértem, amikor azt mondja, hogy nem vetne rá jó fényt. Pontosan ezt mondtam az előbb én is, csak egy kicsit finomabban fogalmazva. Mégis rosszul esik. Neki soha nem kellett megválogatnia a szavait, nem kellett azon gondolkozni mikor hoz jó, és mikor rossz döntéseket. Amióta háború dúl a varázsvilágban szinte semmit sem változott az élete. Ez persze az én dolgomat nehezíti meg, bár… ha nem lenne semmi, Royal akkor sem nézné jó szemmel, hogy a lánya körül legyeskedek.
Nem tudom teljesen elengedni magam, amikor rosszalkodásra invitál. Viszonzom a csókot, de éreznie kell, hogy valami megváltozott. Már semmi sem olyan, mint egy fél órával ezelőtt, amikor ovisok módjára civakodtunk. Nem tudom úgy megérinteni, hogy közben ne visszhangozzanak a szavai a fülemben.
− Sajnálom. – tolom el magamtól finoman, amikor megpróbál az ingem alá férkőzni. Jól esik, hogy foglalkozik velem, hogy próbálja elfeledtetni a véleményét, de ezen semmi nem változtat. Kimondta. Tudtam, hogy előbb-utóbb innen fúj majd a szél, de nem gondoltam volna, hogy ezt képes ilyen hűvösen közölni.
Nem tudok a szemébe nézni. Helyette a plafonon függő pókhálókat tüntetem ki a tekintetemmel a falon levő összes repedést alaposan megvizsgálva.
− Bárcsak ne úgy lennénk itt, hogy nem vagyunk egyenrangúan – suttogom a beállt csendbe – Ha nem lennék az, ami vagyok, te sem gondolkoznál el azon, vajon érdemes e kivívnod az apád haragját – teszem hozzá keserűen. – És nem is várom el. – emelem végül vissza rá a pillantásom.
A szememben láthatja, hogy fáj. Láthatja a tehetetlen dühöt, a haragot, és a kétségbeesés egy apró, ám annál nyilvánvalóbb szikráját. Ebben a pillanatban még azt is meg tudom érteni, miért is akar Morrison halálfaló lenni. Eljátszom a gondolattal, hogy talán Royal akkor megbékélne, de azonnal el is vetem. Soha nem lennék elég jó neki, és Deverauxnak sem. Megnéznék, összesúgnának a háta mögött: rosszul választott, sokkal többet, sokkal jobbat érdemelne.
Mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak. Először döntenék helyesen, de mégis képtelen vagyok rá.
− Volt régen egy fogadalmam – kezdek bele óvatosan – Nem bánom, ha nem akarsz velem lenni, de azt tudnod kell, hogy most volt az első alkalom, amikor elgondolkoztam azon, talán érdemes lenne, talán lenne kiért megszegnem – javítom magam automatikusan.
Muszáj volt kimondanom. Azt akarom, hogy tudja, miatta túl sok mindenre képes lennék, feltéve, HA hagyná. De ha azt akarja, hogy távol maradjak, vagy titokban tartsuk a dolgot az ő érdekében, azzal is megelégszem. Nemsokára úgyis elmegyek, és már nincs vissza túl sok az évből. Örökké nem lehet titkolózni, innentől csak az a kérdés, vajon mikor fog rámunni…

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

Miközben én még mindig azon örömködök, hogy eszében sincs elvenni Lettyt, sőt; felpörögnek az események. Megint sikeresen elbeszélünk egymás mellett. Ő engem félt, én meg őt. Nem szólalok meg, csak bújok hozzá szorosan. Úgy, ahogy szeretetből ölelsz át valakit, aki fontos neked.
Félvér.
Milyen ocsmány ez a szó. Egyáltalán nem illik Ryanhez, gyűlölöm, hogy saját magára kellett használnia. Ha nem ez lenne a valóság, akkor én magam törölném képen, amiért félvérnek nevezte magát. Sőt, ha bárki más mondta volna ezt, akkor azt a valakit is simán megütném, vagy megátkoznám. Senki nem mondhat ilyesmit Rá. Mélyet sóhajtok, és csak csendesen várom, hogy történjen valami. Szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy eltolja a kezeimet magától. Nem akarom, mégis látom a tehetetlen dühöt az arcán, a szemeiben.
De mit mondhatnék? Nem, nem vagy az? Hülyeség. Igenis félvér. Ebben a percben utálom és megvetem magam, amiért én nem vagyok olyan, mint ő. Csak csendesen fekszek alatta, próbálom felfogni amit mond, hogy mi mivel jár. Ha mi mondjuk valamilyen csoda folytán nyilvánosan is együtt mutatkoznánk, Royal tajtékzana. Sok lány dühös lenne rám, amiért Wallbrick velem van. És igen, az, hogy nem vagyunk egyformák, egyenrangúak, az sem éppen könnyíti a dolgunkat. Tudom, hogy nehéz lesz. De akarom.

- Apám miatt nem kell aggódnod. Tény, hogy aranyvérűt képzelt el mellém, de mostanában annyira elfoglalják a saját dolgai, meg hogy szolgálja a Nagyurat, hogy aligha foglalkozna velünk. Mire nyáron hazamennénk innen, már rég megbékélne a dologgal. – nyugtatásképp, és azért, hogy érezze, hogy mellette állok, simogatom az alkarját. – Ryan, én nem úgy gondoltam… - kezdek bele a bugyuta magyarázkodásba, aztán szomorúan az ajkamba harapok. A sírás most nem segít, össze kell szednem magam! – Csak azért mondtam, hogy ne akarj mindent felborogatni miattam. Én csak… - a szavak cserbenhagynak, a hangom elcsuklik. Bárcsak minden egyszerűbb lenne.
Tehetetlen vagyok. Nem állhatok neki bömbölni mint egy óvodás, csak mert a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt én akarom. Kétségbeesetten meredek a fiúra, a szemeim akaratom ellenére csordultig telnek könnyekkel, mégis erővel tartom vissza őket. Nyelek egy nagyot, aztán félrefordítom a fejem. Mekkora kockázatot ér meg nekem ez a pasi? És ha beáldozok érte mindent, és ő eldob? Elhagy, amint megkapott? Megcsal több tucatnyi lánnyal, én meg aranyvérem ellenére tűrjem szótlanul? Vagy ha megváltozna, hűséges lenne, és mindenki elfogadná a dolgot, de mégsem működne köztünk a kapcsolat? Túl sok a kérdés, de csak egyetlen válaszom van.
Szeretem.
Behunyom a szemem, amitől az előbb összegyűlt könnycseppek végiggurulnak az arcomon.
- Veled akarok lenni. – suttogom, aztán újra képes vagyok ránézni. Tekintetemben szikrányi bizonytalanság sincs. Kezeim ugyanúgy remegnek, mint amikor kihúzott a szekrényből, mégis most annyival másabb a helyzet, ami miatt félek. Nem akarom elveszíteni, pláne nem azután, amit mondott nekem. Az a lány akarok lenni, akiért változtatna magán. – Veled akarok lenni! Azt akarom, hogy mindenki tudjon is róla. Nem érdekel mások véleménye, mert igenis érsz ennyit. Nem csak nekem, hanem bárkinek. Ez nem áldozat, hanem jutalom. – fogalmam sincs, hogy erre mit fog mondani.
Mivel az előbb eltolta a kezeimet, nem nyúlok felé, várom, hogy tegyen valamit, mielőtt újra megérinteném. Csak remélni tudom, hogy kiérdemli azt, hogy magamra haragítom miatta Royalt. Nem szerencsés ugyanis hergelni egyetlen Deveraux-t sem. Lélegzetvisszafojtva várom, mit fog most Ryan tenni. Ha elutasít, akkor életem legnagyobb pofára esésében lesz részem.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

 
Áramütésként ér, ahogy végigsimít az alkaromon. Abban a pillanatban, hogy a bőrünk érintkezik, egyszerűen nem tudok koncentrálni, csak az ujjait bámulom meredt szemekkel. Abban a szent hitben voltam egészen idáig, hogy nem mostanában mer hozzám nyúlni újra. De úgy tűnik: őt ez nem érdekli.
Halvány mosoly suhan át az arcomon, amint eljutnak a szavai az agyamig. Royal meg a megbékélés, az kábé két külön dolog, az viszont tény, hogy a lány öccsét valami – számomra érthetetlen módon – az egekig magasztalják, miközben elsiklanak egy igazi kincs mellett.
− Nem kell bocsánatot kérned azért, amit mondtál – csitítom finoman az ajkára tett mutatóujjammal. Utálom, amikor sír, főleg ha miattam. – Nem fogok, mert nem kell felborogatnom semmit. Az egyetlen, aki kettőnk közül nagyot veszíthet, az te vagy – folytatom csendesen.
Meg kell ezt beszélnünk. Mostantól mindent meg kell beszélnünk, ami probléma, vagy kérdés akár az egyik, akár a másik fél részéről, különben állandóan el fogunk menni egymás mellett, és kellemetlen, kényelmetlen félreértések egész garmadával fogunk találkozni.
Márpedig én azt nem szeretném, és szerintem Ő is hasonló véleményen van.
− Nem akartalak megbántani – ha nem ellenkezik, vagy nem ijed meg, és nem tol el magától, óvatosan fordítok egyet magunkon, hogy megint Deirdre kerüljön felülre, és szorosan magamhoz ölelem. – De meg kell értened, hogy mit miért mondtam, vagy gondoltam. – nyomok egy apró puszit a homlokára – Nem akarom, hogy miattam teljesen felborogasd az életed. Sokkal fontosabb vagy annál, hogy ezt engedjem. Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rád, vagy épp megjegyzéseket tegyenek. Még a végén becsuknak az Azkabanba. – kacsintok rá játékosan, remélve, hogy ettől aztán végképp oldódik, és nem arra következtet, hogy én igazából nem is akarom őt, és csak kibúvókat keresek.
Nekem nincs vesztenivalóm, ha otthon beállítok vele, neki viszont annál több, és senkinek sem kívánom, egyszerűen nem várhatom el azt, hogy bármit is feladjon. Azt viszont szeretném ha tudná, hogy Ő már rég nem a trófea kategóriába tartozik. Mielőtt azonban bármit is mondhatnék, újból megszólal, és nekem újra, meg újra felborogatja minden idegszálam.
Amikor azt mondja, hogy velem akar lenni, elszakad a cérna. Megborzongok a szavai hallatán.
− És mi van akkor, ha nem csak jutalom akarok lenni? Hanem, valami sokkal több?  – kérdezek vissza rekedten – Nem akarom, hogy bajba sodord magad. – rázom meg a fejem – Nem, amíg az apád azt nem mondja: felőle azt csinálsz, amit akarsz. – félrebiccentem a fejem, és végigpillantok rajta.
Aztán rájövök, hogy ez már megint egy rossz ötlet volt. Saját magam szívatom azzal, hogy nem tudok megállást parancsolni. Megint be fogja húzni a kéziféket, aztán meg duzzoghatok.
De nem érdekel.
Gondolkodás nélkül ragadom meg a tarkójánál, és ha nem húzza hátra a fejét azzal a szent szándékkal, hogy márpedig ő most menekülőre fogja, másik kezemmel a derekát átfonva, megnyalom a szám szélét, mélyen a szemébe nézek, amelyek még mindig tele vannak könnyekkel, majd lehunyom a szemem, és gyengéden szájon csókolom.
Nem tehetek róla, egyszerűen megőrjít. Alig tudok magamnak parancsolni, miközben a csókom megváltozik, már nem óvatos, tapogatózó, és finom, hanem vad, játékos, és követelőző. A vágy megint a hatalmába kerít, megharapom az alsó ajkát, ujjaim a hajában játszanak, a jobbommal, amellyel eddig a derekán pihentem, most újból alá nyúlok, hogy fordítsak egyet magunkon, és visszarendezzem magam, a nagyjából tíz perccel ezelőtti helyzetünkbe. Ő alul, én felül, az egyik lába kinyújtva, a másik a csípőm tájékán.
Valahogy olyan érzésem van: ennyi, és ne menjünk tovább. Mintha minden idegszálam azt sugallná, ha meg akarom tartani, várnom kell rá. Ami valljuk be őszintén számomra nem épp egy egyszerű dolog, de ha van kiért, akkor megéri.
Márpedig van kiért várni, és változni. Feltéve, ha nem nyögi be egy hét múlva, hogy rám unt. Egyes lányok ugyanis amint megkapnak valamit, ami után nagyon-nagyon régóta ácsingóznak, már nem tudják értékelni, megszűnik a varázs, és csúnya vége lesz.
Az lenne csak az igazi pofon vágás.
− Te kis boszorka. Megőrjítesz. – szakadok el tőle, levegő után kapkodva. - Miért kell neked ilyen piszkosul szépnek lenni? - sóhajtok fel csak úgy magamnak. Ez nem ér. Ezzel mindent el lehet érni nálam. Azért jó lenne tudni, hogy vajon én is legalább ennyire hatással vagyok rá, vagy csak az elérhetetlenségem volt olyan vonzó, és rövid úton ki lesz téve a szűröm?...

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

- Idefigyelj Ryan Wallbrick! – kezdek bele mondandómba nagy sóhaj után – Ha még egyszer meghallom, hogy kételkedsz bennem, akkor itt hagylak. Miért nem fogod fel, hogy mit mondok? Veled akarok lenni, és nem érdekel, hogy ki mit fog mondani. – értetlenül csóválom a fejem. Ha nem akar velem lenni, akkor mondja ki azt. Miért problémázik még mindig ezen, hogy félvér? Ha akarjuk, ha nem ez van. Változtatni nem lehet rajta, akkor meg lépjünk túl a dolgon, és kezdjünk el olyasmivel foglalkozni aminek értelme is van.
Ugyanakkor ahogy folytatja ő is a mondandóját, egyre inkább elbizonytalanít. Én tudom, hogy mit akarok. De kezdem nem érteni, hogy a fiú mit is szeretne tulajdonképpen. Azt el kell fogadnom, hogy Royallal kapcsolatosan vannak félelmei. Amilyen híre van az apámnak, nekem is lennének a helyében, nem nevezhető teljesen alaptalannak az óvatossága. Eljött az ideje, hogy kompromisszumot ajánljak.
- Rendben, akkor csak azért hogy megnyugodj küldök vagy küldünk egy baglyot apámnak és megvárjuk a válaszát. De Te belegondoltál már, hogy mi van ha azt mondja nem engedi? – nézek rá kérdőn és cinikusan, mert hát nem biztos a pozitív elbírálás. - Nekem ugyanis ebben a témában nem áll szándékomban engedelmeskedni neki. – ezt most komolyan kimondtam? Szembe mernék szállni Royal haragjával, kockáztatva, hogy kitagad vagy megátkoz? Mélyen Wallbrick szemébe nézek, még mielőtt újra megcsókolna.
Hát persze, hogy igen.
Hagyom, hogy azt csináljon velem, amit csak akar. Bízok benne annyira, hogy tudjam: nem fog bántani, és ha szólok, akkor leáll. Az az intenzitás, amivel viszonozom nem csak a csókját, hanem minden egyes mozdulatát, felér egy vallomással. Egyetlen pillanatra sem szakadok el tőle, miközben visszafordít, és ismét én kerülök alulra. Mindkét lábammal finoman átkulcsolom a csípője magasságában. Innen nem szabadul egykönnyen...
Magam is meglepődök a reakciómon, elvégre nem szoktam semmiféle érzelmet kimutatni. Az én családomban az ilyesmi nem szokás. Halkan felnyögök, amikor Ryan elhúzódik tőlem. Nem hiszem el, hogy van annyi lélekjelenléte, hogy elengedett mielőtt őrültséget csináltam volna. Mert igen, én csináltam volna valami visszafordíthatatlan és helytelen dolgot. Mert nem lenne bölcs dolog túl közeli viszonyba kerülni az egész iskola legnagyobb hódítási listájával rendelkező pasijával, számára ennyire könnyedén. Nem hiszem el, hogy nem hagyom, és nem is akarom, hogy megküzdjön értem.
Óvatosan nyúlok felé, és ha nem húzza el a fejét, akkor két kezembe fogom az arcát, miközben halkan, mély hangon felkuncogok. Imádom hallani, hogy ennyire nehezére esik a légzés, és ennek én vagyok az oka. Finoman húzom végig a mutatóujjam az orrán, hogy aztán a hegyére koppintsak egy aprót.
- És neked miért kell ennyire mocskosul jóképűnek lenni? – finoman húzom magamhoz közelebb, hogy megcsókoljam. Finoman érintem ajkam az övéhez, épp csak egy pillanatra. – Hm? – mosolygok rá, aztán mikor újra megszólalok, minden szót egy-egy apró csók követ – Szerintem te szuper vagy. És tudod mi a legjobb benned? – a csókok egyre jobban közelítenek a nyakához, és céltudatosan haladok velük lefelé – Hogy most velem vagy. – mély levegőt veszek, amit lassan és forrón engedek kiszökni a tüdőmből, aztán puhán belecsókolok Ryan nyakába. Ha még nem állított meg, akkor tovább csókolgatom a nyakát. Az illatától teljesen elvesztettem a kontrollt, már nem vagyok ura saját magamnak.
- Milyen rossz, gonosz mellényed van neked Wallbrick! Csak útban van… – mormogom, aztán a kezeim elindulnak a saját kis felfedezőútjukra. Mintha nem is hozzám tartoznának, annyira tudják, hogy merre akarnak haladni. Fogalmam sincs, hogy mit csinálok, az ösztöneim vezetnek. Remélem Ryan még bírja egy darabig a kiképzést, és hagyja, hogy kiélhessem magam simogatás közben. Tovább ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy ma el szeretnék menni. MA… most… na jó, a következő néhány percben. Ha még nem állított meg, akkor határozottan simítok végig kezeimmel az oldalán, és a fent említett mellény alá igyekszem gőzerővel bejutni épp csak annyira, hogy ujjaimmal megragadjam, és elkezdjem húzni felfelé. A szívverésem felgyorsul, elvégre még nem csináltam ilyesmit soha. Egyszer, mikor alaposan eláztunk a kertben, én vettem le Drakeről a vizes gönceit, de az egészen más volt. Nyelek egy nagyot, és elgondolkodva nyalom meg a szám szélét. A bizonytalanság azonban nem tart túl sokáig, máris újra húzom magam felé a mellényt, hogy megszabadíthassam tőle Wallbricket.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

 
− Küldünk – javítom ki automatikusan – És addig nem fogok megnyugodni… − kezdek bele, de tovább már nem jutok, mert nemes egyszerűséggel megakasztja a mondandóm. – Őrült vagy! – nevetek fel tiszta szívből – Gondolod, hagynám, hogy hülyeséget csinálj? Ennél azért jobban ismerhetnél. – mosolyodok el szélesen, mélyen a szemébe nézve szorosan magamhoz vonom, és megcsókolom.
Legnagyobb meglepetésemre hagyja magát, sőt, mély sóhaja arról árulkodik, kifejezetten élvezi, amit csinálok. Megvallom őszintén, nem erre számítottam.
Sokkal inkább el tudtam volna képzelni róla, hogy az első adandó alkalommal leállít, és eltol magától arra hivatkozva, hogy nem szeretne strigula lenni. Aztán eszembe jut, hogy ezen már túljutottunk. Tudja, hogy nem egy újabb trófea a polcon, és végigfut a hideg a hátamon.
Mindig elérem, amit akarok, de nem gondoltam volna, hogy ez a kis boszorka teljesen megborította a lelkivilágom. Nem elég, hogy összezavart, de a tetejébe megőrjít azzal amit, és ahogy csinál. Soha, egyetlen lány nem volt még képes erre.
Soha.
Az intenzitása meglep, beleborzongok ahogy a lábaival átkulcsolja a csípőm. Kedvem lenne megérinteni, magamhoz húzni, belemarni a húsba, de nem akarom elrontani a pillanatot azzal, hogy erőszakos vagyok. Szaporán szedem a levegőt, szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy óvatosnak kell lennem, és nagyon vissza kell fognom vele magam.
Én ezt nem bírom idegekkel!
Kénytelen vagyok elhúzódni tőle – bár nem tudom, honnan van ilyen lélekjelenlétem − egyszerűen elérkezett az a pont, amin ha túllendülünk, már nem biztos, hogy megálljt tudnék parancsolni magamnak. És különben is. Már elterveztem hol szeretném, ha együtt lennénk, és az nem ezen a koszos, poros helyen van. Ide bármikor jöhetünk huncutkodni, sanda gyanúim szerint, ha a festményt szépen megkérjük, máskor is bezárja a kaput a kíváncsi tekintetek, vagy épp az erőszakos kezek elől.
De az, hogy az enyém legyen… nos, az nem idevaló.
Ahogy az ujjai finoman érintik az arcom, újabb mosoly suhan át a vonásaimon. Oldalra döntöm a fejem, hogy szinte belefekhessek a tenyerébe. Azon a pontokon, ahol a bőrünk találkozik, különös, borzongató melegség árad szét. Meg sem lepődnék, ha azt mondaná, hogy forró az arcom.
Minden egyes szavát egy apró csókkal pecsételi meg a nyakam felé haladva, esélyt sem adva arra, hogy reagáljak valamit. Hát mi ez Merlinre?! Én eltolom, ő meg tovább túráztatja az agyam? Mit vétettem, hogy ilyen mennyei büntetésben részesülök?
Persze, nem büntetés, de jelen helyzetben… ha letámadom, azt fogja mondani, hogy nem veszem komolyan, és ugyanazt akarom tőle, mint a többi fiú, ha viszont hagyom magam, megint csak elveszítem az önkontrollt, de ha józan eszemnél akarok maradni, és úgy döntök, inkább nem kockáztatok, és eltolom magamtól könnyekig fog sértődni abban a hitben, hogy biztos nem akarom, nem kell nekem.
Mélyről jövő morgással keresem az ajkát, amikor a nyakamba csókol. Eddig egyetlen lány sem tudta elérni azt, hogy teljesen megőrüljek, de ő pontosan azon a nyomvonalon jár, ahonnan, ha nem vigyáz, nem lesz visszaút.
Amikor megtalálom, durván harapok az alsó ajkába, de nem annyira, hogy fájjon, csak érezze, hogy kezdek nagyon-nagyon magamon kívüli állapotba kerülni, és ha nem akar magának is meg nekem is kellemetlen pillanatokat, lehet hogy talán jobb lenne megállni.
− Ha így folytatod, csúnya dolgok fognak történni – figyelmeztetem, óvatosan – Nem szabad ám piszkálni az alvó oroszlánt, mi lesz, ha megharap? − mormolom az ajkai közé. Alig kapok levegőt, a szívem meglódul, és a szapora dobbanásokkal egy ütemben kapkodok oxigén után. Az egyik kezemmel elengedem a fejét, és belemarkolok a pamlagba. Valahogy muszáj levezetni a feszültséget, különben elszabadul a pokol.
Mielőtt azonban ezúttal én húzhatnám be a kéziféket, az ujjai felfedezőútra indulnak… rajtam. Végigsimít az oldalamon, igyekszik bebújni a mellényem alá, és mire észbe kapok, mire készül, már kajánul húzza is le rólam. Nem tudok megállót parancsolni magamnak. Szinte vonz magához, akár egy mágnes. Mégis megérintem a derekát, aztán lejjebb merészkedek, és ha nem üti el a kezem, finoman marok a lába puha húsába, miközben Ő azon fáradozik, hogy lecibálja rólam a mellényem.
A dereka alá nyúlok, és felhúzom magamhoz, némileg még segítek is neki, hogy minél hamarabb, és könnyebben áthúzhassa a fejemen a puha anyagot. Őszintén ledöbbentett, de próbálom nem mutatni felé. Ahogy teljesen lekerül rólam a mellény, megemelkedik az ingem. Odakapom a fejem, hogy lássam, vajon ő is észrevette. Nem tehetek róla, imádom, amikor megnéznek.
Mélyen a szemébe nézve szakadok el tőle. Nem tudom neki kimondani az „sz”-betűs szót, bár már nagyon közel állok hozzá. De azt egy másik pillanatra tartogatom.
− Ugye tudod, hogy ez hová vezet, ha így folytatod? – szólalok meg nagy nehezen rekedten – Nem szeretnék olyasvalamit rád erőltetni, amit te nem akarsz. – veszek egy mély levegőt.
Tudom, hogy nyálas, meg minden, de muszáj volt kimondanom. Tudnia kell, hogy én tényleg mindent komolyan gondolok, bármennyire nehéz is elhinni…

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

Ijedten szisszenek fel, ahogy Ryan az ajkamba harap. Talán így próbál figyelmeztetni arra, hogy jobb lenne, ha fékezném magam? A mellény lesegítése - na jó, leráncigálása közben egy pillanatra megakad a kezem. Túl sok ez, nem fog komolyan venni, ha most tovább megyek. Csak halványan, merengve elmosolyodok, ahogy az alvó oroszlánt és harapását említi meg. Szóval ezért próbálgatta rajtam a fogsorát, hogy térjek magamhoz. Végül aztán csak leszenvedem róla a mellényt, bár ez a mutatvány a segítsége nélkül valószínűleg nem sikerült volna. Érzem, ahogy mellettem megfeszül a pamlag bársonya, és ahogy oldalra pillantok, látom a fiú elfehéredő ujjait.

A lelkiismeret furdalás a semmiből csap le rám. Hogy én mennyire a végletekig önző vagyok! Bele se gondoltam mostanáig, hogy mekkora erőfeszítés lehet neki az, hogy ennyire türelmes velem. Mikor hozzám ér, már pontosan tudom, hogy túl messzire merészkedtem. Biztos vagyok benne, hogy az imént a bútordarabot sokkal erősebben szorította meg, mégis meglepődök azon a módon, ahogy a lábamba mélyednek az ujjai. Ahogy első meglepettségemben a kérdéses testrészem felé tekintek, az egész Merlinadta világ egyik legcsodásabb látványa tárul elém, amihez eddig valaha is szerencsém volt. Legszívesebben azonnal fordítanék egyet magunkon, hogy Wallbrick feje pihenjen a párnázott pamlagon, míg én egyetlen mozdulattal tépném le róla az inget, ha már egyszer megpillanthattam, hogy miket is rejteget alatta. Mégsem teszek semmi mást, csak elkerekedett szemekkel meredek a kidolgozott, kockás hasára, a keskeny csípőjére. Szinte kővé dermedek. Szeretném megérinteni, de nem lehet. Ha most csak egyetlen ujjal is hozzáérnék, akkor nem lenne visszaút. Fogalmam sincs mióta bámulom ennyire szemérmetlenül, de egész biztosan jóval régebb óta, mint ami egy magamfajta lány számára elfogadható. Elvégre Royal mindig olyan szigorú volt ezekben a dolgokban… Pontosan tudom, hogy mi a véleménye a korombéli fiúkról, a fiatalok közti fellángolásokról és kapcsolatokról. Esélytelen, hogy valaha is elfogadja Ryant, ha most túl közel kerülne hozzám. Már így is átléptünk egy határt ami apám számára fontos, és tartok tőle, hogy ha még ennél is tovább merészkednék, akkor végleg eltilt minket egymástól.
Alaposan elpirulok mikor rájövök, hogy még mindig Ryant nézem leplezetlenül. Az arcát fürkészem, és igyekszem elkapni a tekintetét. Azt hiszem nem értené meg, ha éppen most állítanám meg. Hatalmasat sóhajtok, majd megpróbálok valahogy kievickélni alóla, hogy fel tudjak ülni. Amíg ennyire közel vagyunk egymáshoz, képtelen vagyok gondolkodni. Ha nem állít meg, akkor a pamlag sarkába kucorodok, és átölelem a térdeimet. Elbizonytalanodtam, igen. De nem magam miatt és nem is Wallbrick tehet róla. Kérdésére válaszolva bólintok, de felé sem nézek. Tudom, hogy ha most újra csak egy pillanatra is a látóterembe kerülne, akkor nem tudnék ellenállni neki.
- Az egész délután olyan volt, mintha a viharos tengeren vitorláznék. – talán nem érti, hogy mire gondolok, de most, hogy ezt már kimondtam érzek magamban annyi erőt, hogy a szemébe nézzek, és úgy folytassam. – Az egyik pillanatban még utáljuk egymást, a másikban meg már… - elpirulok, aztán azonnal lehajtom a fejem. – Önzőség lenne azt kérni, hogy adj időt? Szerintem én vagyok annyira összezavarodva, hogy ne tudjam mit csinálok, és téged se láttalak még ilyennek. Nem tudom mi ez, de mi van, ha csak a szoba miatt akarsz velem lenni? Ha itt van valami? – kérdőn emelem rá a tekintetem, és nyújtom felé a kezem – Ki kell innen mennünk, hogy tudjuk mi ez, és nem csak valami bűbáj az egész! Neked nem furcsa, hogy eddig semmit nem akartál tőlem, most meg hirtelen mindent? – ahogy erre gondolok, a szívem úgy ver, mint egy riadt kismadárnak. Nem, az túl kegyetlen játék lenne az élettől vagy ettől az ódon épülettől, ha Ryan nem miattam lenne itt, hanem mert varázslat befolyásolja. Ez a torokszorító érzés egyre mélyebbre ássa magát bennem, már szinte megbénít a félelem. Ha ez nem volt igazi, nem a mi akaratunk volt, akkor tulajdonképpen igencsak nagy bajban vagyok. Wallbrick nem győzi majd az orrom alá dörgölni, hogy komolyan elhittem, hogy engem akar, én meg soha többet nem fogok tudni a szemébe nézni azok után, hogy az előbb úgy letámadtam.
- Félek. – suttogom szinte magamnak, miközben visszamerülök a gondolataimba. Az nem lehet, hogy ennyire szerencsétlen legyek…
És mi van, ha nem a Roxfort játszik velünk kegyetlen játékot? Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy Ryan engem akar. Pont engem, amikor bárkit megkaphat akit csak éppen megkíván? Nem merek hozzáérni, félek, hogy már meggondolta magát, és megbánta az itt eltöltött időt velem.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

 
Elégedett mosollyal veszem tudomásul, ahogy leplezetlenül bámulja a fedetlenül hagyott csípőm. Látom, amint elkerekednek a szemei, szinte legelteti rajtam a tekintetét, és a győzelem édes mámorát érzem a számban. Várom, szinte felkínálom magam neki, hogy érintse meg, nem fogok szertefoszlani, mint egy álom, vagy egy árnyék, de a mozdulat csak késik.
Aztán rájövök miért.
Hatalmas sóhaja ráébreszt arra, amin néhány perccel ezelőtt én is gondolkoztam. Talán túl messzire mentünk, talán ezt nem most, és nem itt kellene. Morrisonnal még elnéző volt Hugrabug, de lehet, hogy másnak már boldogan nyitná ki az ajtót. Engem nem zavarna, ha meglátnának a lánnyal, ő viszont nem úszná meg sem a pletykákat, sem a goromba, irigykedő beszólásokat, sem pedig a találgatásokat, vajon mit csinálunk mi itt ilyen kellemes édes kettesben?
Hagyom, hogy kievickéljen alólam, de nem könnyítem meg a dolgát. A halvány csalódottságot, amit ezért érzek, mert megint bejött amit mondtam – behúzta a kéziféket – nem tudom elrejteni az arcomról. Mire visszaigazítom az ingem a rendeltetésszerű helyére – avagy rendesen betűröm a nadrágba, már a pamlag szélén kucorog felhúzott lábakkal, a térdeit átölelve.
Látom rajta a bizonytalanságot, a szám sarka szomorú fintorba hajlik, amiért nem bírtam magammal, és most nyilván azon gondolkozik, mi van ha mégis kihasználom, aztán eldobom, mint a mások a megunt játékaikat.
Fogalma sincs arról milyen érzések kavarognak most bennem, de az ösztöneim azt súgják, amíg nem tisztáztuk a helyzetet, jobban járok, ha inkább őt hagyom kibontakozni, felfedezni mi az ami jó, ami kell neki, mintha beleszólnék az események folyamatába, és elengedném magam.
Más már rég elmenekült volna, én azonban bízok benne, hogy a türelmem meggyőzi: semmi olyat nem akarok vele tenni, amit nem magától szeretne, hanem az én irányításom alatt döntené el. Márpedig ez egy ilyen helyzet. Le sem tudnám tagadni, mennyire nehezemre esik, de tudom, hogy várnom kell, muszáj, vagy elveszítem örökre.
− Soha nem utáltalak – rázom meg a fejem tiltakozva, bujkáló mosollyal a szám szegletében – Nekem ilyen a stílusom. Morrisonnak pontosan annyit húzom az agyát, mint bárki másnak – teszem hozzá magyarázva. Külön kiemelve, hogy itt most nem a barátnőjéről van hó, hanem úgy általánosságban bárkiről.
Ahogy folytatja a gondolatmenetét, egyre inkább ráncba szalad a homlokom. Nem. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem érzi. Kizárt, hogy ne vegye észre, az, hogy megváltoztam az irányába, a saját akaratom, nem pedig konfúciós bűbájé, és nem is írható fel a szoba számlájára sem.
Miatta változtam meg. Mert életemben először egy nő elérte azt, hogy ne úgy tekintsek rá, mint egy bábra, vagy egy játékra, akivel kedvem szerint szórakozhatok. Azért, mert vele az lehetek, aki vagyok. Félvér, játékos, szenvedélyes, önfeledt. Nem kell minden egyes lépésemre, minden egyes mondatomra úgy gondolni, hogy úgysem vesz komolyan, vagy épp én nem veszem őt komolyan. Elfogad olyannak, amilyen vagyok, és ez a mai időkben nagyon nagy szó.
Boldog vagyok vele. Nem kell gondolkoznom, rágódnom, titkolóznom, és legfőképpen hazudnom azt, hogy valaki más vagyok.
De hogy magyarázzam ezt el neki úgy, hogy megértse?
A felém nyújtott kezét nemhogy elfogadom, és összekulcsolom ujjait az övéve, de ha nem ellenkezik, annál fogva húzom vissza magamhoz. Apró csókot lehelek a homlokára, kisimítom a szeméből az oda nem illő tincseket, finom puszit nyomok az orrára, veszek egy mély levegőt, és beszélni kezdek.
− Szerintem a szobának ehhez semmi köze – kezdek bele óvatosan. Ha megpróbál megakasztani, a mutatóujjam az ajkára nyomom, egy halk „kérlek” szó hagyja el a szám. Azt akarom, hogy végighallgasson, és csak utána mondja el az Ő véleményét is. – Mielőtt ide jöttem volna, épp Morrisonnal veszekedtünk – fogok bele az őszinte magyarázatba. Végig a szemébe nézzek, azt akarom, hogy tudja, tényleg igazat beszélek – Nincs itt szó semmiféle varázslatról. Egész egyszerűen az a helyzet, hogy… − nehezemre esik folytatni, így nyelek egyet, újabb mély levegőt véve. − … az elmúlt időben valami megváltozott bennem. – az utolsó szavakat már szinte suttogom. Nem hiszem el, hogy képes vagyok kiadni magam. – Megfogadtam, hogy nem hagyok magamon senkinek sem támadási felületet, hogy olyan leszek, mint egy aranyvérű, aki bárkit megkaphat, és bármit megtehet, mert olyan fal van a hátam mögött, amivel nem félek. – magyarázok tovább elnézve az összefonódott ujjainkat. – Előtted nem kell megjátszanom magam. Nem kell eljátszanom az aranyvérű ficsúrt, mert tudod milyen vagyok, és nem érdekel, legalábbis én ezt vettem ki a szavaidból.
Jó ez most már lassan tényleg felér egy vallomással, de ha csal ez a módja, hogy elmondjam neki, mennyire másképp látom a dolgokat, hát legyen.
− Az anyám, és az apám kapcsolata miatt nem volt okom senkiben, és semmiben sem bízni. – nem tudok leállni. – És ezek az érzések nem azonnal jöttek, hanem szépen lassan. De ha ez mágia, ahogy te mondod… menjünk ki, és nézzük meg melyikünknek van igaza. Mert én – mutatok a mellkasomra – Tudom, hogy mit akarok, és ezen nem tud senki változtatni, csak Te magad.
Amikor megjegyzi, hogy fél, különös melegség árad szét bennem. Ha nem ellenkezik, finoman talpra állítom, megfogom a kezét, a nyakamba teszem, és magamhoz ölelem.
− Nincs mitől félned – suttogom a fülébe mosolyogva. – De ha meg akarsz nyugodni, annak csak egyetlen módja van – mutatok határozottan az ajtóra.
Tudom, hogy nem a szoba teszi ezt vele, de ha ragaszkodik hozzá, ám legyen. Menjünk ki, és nézzük meg, vajon megtörik-e a varázs, ha kilépünk innen…