Az erdő széle

*Ki gondolná, hogy épp ő, a "Denevér" lesz az, aki önszántából lép ki a birtokra a fényelől menedéket nyújtó kastély falai közül, ahelyett, hogy a pincehelységbe menne, annak áporodott levegőjével csak tovább kábítva az amúgy sem túl frissnek tűnő Weasley-t. De szükséges lépés volt ez is, mint a legtöbb, amit valaha életében tett, főleg, amióta újfent kettősügynöki munkákat lát el, hogy Dumledore-nak, hol pedig a Nagyúrnak téve szivességeket, persze mindkettejük szemében teljes teljes odaadással. Már lassan azzal lesznek gondjai, hogy az iskola falai közt ne mutassa ki egyik énjét sem túlzottan. Most viszont a diákok miatt jött ki a levegőre, mintegy jelezve, hogy aki eddig úgy hitte, azzal, hogy kijön a derűs szabadba, pihenni, olvasni, tanulni vagy bármit, amit jó szórakozásnak tart, le tudja őt rázni, mert úgysem hagyja el nappal a pincéket, annak csalódnia kelljen, s a naív elsősöknek akár kétségbeejtő is lehetne ez a kis felismerés. Óh igen, megint kezd elemében lenni, pedig sem az árnyak nem elég mélyek, sem az ég nem elég borult.

Kényelmes tempóban szeli át a parkot, mely körülöleli a kastély tekintélyt parancsoló épület együttesét, s tart konokul a Rengeteg felé, elvégre ott, ilyen korainak hitt órán kellően mélyek az árnyak, s mégiscsak tele van sok kellemes lénnyel, akiket amúgyis számos alkalommal felemlegetett már az órákon, s Ron bizonyára tudja, melyk ellen mi a leghatásosabb, ha találkoznak velük. Még ha nem is szándékszik olyan mélyre lépdelni a sűrűbe.

Vissza-visszapillant válla felett, hogy Potter országos barátja továbbrais kellően nagy átéléssel jön mögötte, hiába lesz mind sötétebb a fák árnyai lévén. Magában pedig töpreng, hogy vajon mivel is lehetne kezdeni, ha a dolgozat olvasása után úgy ítélte meg, hogy nem csak az idei anyag alapjait, de a tavalyi tananyag végét is elég nagy homály fedheti. De inkább nem gondol bele, hogy milyen káosz uralkodhat a szétálló vörös haj alatt. Talán majd megnézi, ha nem lesz más módja annak, hogy felmérje a valódi hiányosságokat. Előre undorodik attól, hogy egy griffendélesnek van segítségére, de mégis mit szólna az igazgató, ha a kis üdvöskéje legjobb cimboráját megbuktatná, éppen ő, aki annyira de annyira... Eh, inkább bele sem gondol mit hisz róla Dumbledore. Túl világos van hozzá, s feltehetőleg kellene irodájának kellemes, koponyákkal, gyertyákkal, üstökkel és főzetekkel teli rengetege, hogy humánusabban forduljon a környezetéhez. Elvégre inkább megnyugodna, minthogy elrepesszen csak egy fiolát vagy letörölje a port a polcokról. Igen, az egyetlen mód, mellyen megszabadulhat a feltörő indulatoktól, ha griffendéles dolgozatokat javít, azokon mindig tud derülni, elvégre ritka jószág az, aki Trollnál jobbat kap. Talán csak Granger emelkedik ki, ő is csak azért, mert érti amit leír. És megint visszakanyarodott Potterhez. Igen, talán még gyötörnie kell különféle különórákkal, ha már az igazgató annyira szorgalmazta a képzését. Vajmi kis elégtétel, de ha nincs más...*

- Weasley, kezdjük az alapokkal! * Állapodik meg jó húsz-harminc lépés mélyen az erdőben, ahogy már csak egy-egy kósza fénysugár töri át a lombkoronák egymásba hajló tömegét. A csuklyát könnyedén hátra ejti fejéről, s lassú mozdulat keretében, arcán valamiféle elégedettséggel vagy inkább vészjósló pillantással, szemléli Ron alakját, elvégre kiváncsi, hogy az mit is értelmez alapként, ha ő, mint a nagy Piton, akitől fél és retteg a három ház, merthogy a negyedik szinte rajongással fordul felé, úgy ítéli, a kisebb átkok kivédése volna  Kényelmes tempóban húzza hát elő az eddig oldalán pihenő pálcát, és engedi az maga mellé, mintegy várva, hogy a másik összekapja magát. S amíg várakozik, kiszúr magának egy elig félhüvelyknyi pókot, amivel ki tudja, talán igencsak kellemesen ijesztegetheti a másikat.*

[Piton profnak]

Piton profnak

*Egyik pillanatban, mikor fenézett, hogy előtte halad e a prof, ilyedten vette észre, hogy elég erőteljesen a rengeteg felé vették az irányt. Ron felemelte a fejét, s mereven bámulta maga előtt a közeledő erdőt... Megállt, nem mozdult.. csak nézett. Majd mikor látta, hogy Piton komolyan gondolja a dolgot, lassú, félszeg léptekkel ismét megindult utána.

~ Ezt nem hiszem el, ez komolyan gondolja? Na ne... Én oda be nem megyek... Elég volt számomra az összes korábbi Tiltott Rengeteges kaland... Neeem, nem kell még egy. Pláne nem vele... ~
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fiatal grifendéles fejében, miközben egyre közelebb és közelebb kerültek az erdőhöz. Piton professzor elérte az erdő szélét, majd beljebb sétált, megtorpant és odakiáltott Ronnak.

Ő lassan elérte az erdő szélét, s mintha ólom súlyok nehezedtek volna rá, alig bírta felemelni a lábát, hogy átlépje a határmesgyét, ami a park és a rengeteg között húzódott. Ha beléptél, az olyan volt, mintha egy másik világba kerültél volna. A fény kinn marad, mintha láthatatlan erők toloncolnák ki a jótékony sugarakat az erdő fái közül, s bent csak a sötét, szürke, árnyékos, rémisztő dolgokat hagyják. Sötét, lények, rovarok.... csupa csupa olyan dolog, amivel az ember nem szívesen találkozik...

Ron odasétált, egészen a széléig... Felemelte a lábát, majd mintha a Fekete – tó vizébe lépne, undorral és rémülettel az arcán belépett az erdőbe.  Piton, olyan harminc méterre állt a szélen levő fáktól, kámzsáját lecsúsztatta fejéről, s úgy figyelte, hogy Ron mit is szerencsétlenkedik a bejutással. Nem, koránt sem fizikai problémák okozták a nehézkes behatolását az erdőbe. Sokkal inkább pszichikai volt az ellenállás, ami arra késztette a fiút, hogy még is jobb lenne visszamenni a Nagyterembe, s most még a tök lébe áztatott reggelijét is szívesen elfogyasztotta volna. De, sajnos nem volt választása...itt kellett lennie... a Denevérrel... és tanulni...

~ De miért pont a rengeteg? Na jó, persze lehetne rosszabb is... Lehetne?~
Ezen gondolatsor lefuttatásakor a kérdés még az arcára is kiült. Vajon talált volna, e SVK tanáruk jobb helyet, ahol rákontrázhat a korrepetálásra még azzal, hogy a frászt hozza szegény diákra... jelen esetben a legfiatalabb Weasley fiúra? Nagy valószínűséggel keresve em találhatott volna ideálisabb helyet a gyakorlásra. Lassan eljutnak a proff szavai Ron fülébe...
~ Az alapoknál? Vajon mire gondol? Alapok... alapok... Mondjuk... kezdő védőbűbáj? Pajzsbűbáj?... Esetleg lefegyverzés? Hm-hm Capitulatus? Expelliarmus? Vagy mi a fenét akar...~*

*Lassan beljebb lép, de nem közelíti meg nagyon a tanerőt, olyan nyolc-tíz méterre megáll, talárja belső zsebéből előveszi pálcáját, majd tekintetét a fekete alakra szegezi.*

- Az alapoknál? Hát, öhm. Talán valami egyszerű kivédésre gondol professzor? Esetleg lefegyverzés? - teszi fel a bátortalan kérdést, remélve, hogy beletrafált. Ez még talán menni fog.

*Minden figyelmét arra összpontosítja, hogy nehogy elfelejtsen olyan alap dolgokat, mint a Capitulatus, vagy Protego... ezek általában a legjobbkor nem szoktak eszébe jutni... amikor valamelyik tanerő kérné számon a tudást... Persze, ha ott lettek volna valahány esetben sikerrel használta őket... na igen... de neki itt és most kell számot adni a tudásából... Nagyon remélte, hogy menni fog, és nem adja meg a lehetőséget a mardekár fejének, hogy megalázza, még annál is jobban, amennyire a Nagyteremben sikerült pár perccel ez előtt.*

[[ :: A szökevény keresése :: ] – Bátyám]

 
[ :: A szökevény keresése :: ] – Bátyám

Ez hihetetlen. Nem tudom felfogni, hogy ÉN, aki egyébként minden állattól - ami mozog, és szőrős, vagy pikkelyes vagy legyen az bármi, ami maga az állat, rovar és ezen köreibe tartozik – kiráz a hideg, sőt egyenesen rosszul vagyok tőle. Ezért sem vettem fel a LLG-t, mint választható tantárgyat. Milyen szerencse, mert akkor most az a semmirekellő vadember korcs tanítana, és ahhoz végéképp nem lenne semmi humorom sem. Hiszen mit tudhat pont egy ilyen kicsapott, varázspálcával sem rendelkező behemót tanítani? Ugyan kérlek… Hát hova nem süllyed már le a Roxfort színvonala? Igazából még ezen sem tudok egy jót elmélkedni, hiszen ahogy haladok le a domboldalon, pont a vadőrlak felé… lak. Kunyhó, odú, egérlyuk. S mindegy egyes lépésemmel közelebb kerülök a Tiltott Rengeteghez. Teljes sötétség van, így a pálcámmal világítom meg magam előtt az aprócska utat, s még ha nem is elég közel, de messzebb látom a fekete árnyt, ami nem más, mint egy kihágó.

Valaki megszegi a Roxfort törvényeit, de nagyon csúnyán. Ahogyan a szokásos éjszakai őrjáratomat töltöttem, melynek persze elvileg jön majd egyszer váltása olyan három óra tájban, s róttam a kijelölt folyosókat céltalanul, léptek zaja ütötte meg a fülem. Oda kaptam a fejem, s pont akkor lopakodott egy fiúcska forma. Talán az lehetett, rövid haj, nyurga kis test. Nem hogy csak fiú, de talán alsóbb éves. Nem kiáltottam utána hiszen nekem nem szokás mások után kiabálni, főleg egy kihalt folyosón este, de kénytelen voltam követni. Úgy gondoltam, s igen, teljesen naivan, hogy biztosan egy tantermet, vagy éppen a könyvtárt keresi fel eme éjszakai órákban. De nem, az újta a nagy kapuk felé vezetett, s azon túl pedig a Tiltott Rengeteg felé. Mint Prefektus, kötelességemnek látom tovább követni a gyalázatost, akár mennyire is verdes a szívem s szorul görcsbe a gyomrom.

Hallom, ahogy a nagyóra mögöttem elüti az éjfélt. Hihetetlen. Csak egyszer kapjam a kezeim közé azt a kis vakarcsot, s adja az Isten, hogy ne az én házamból legyen, mert igen csak gyönyörű büntetéseket tudnák neki elképzelni. Ráadásul Piton Professzor is szívesebben fogad mondjuk Griffendéleseket ilyen tájban az irodájában, akiket a fülénél fogva rángattam oda. Egy pillanatra megállok nem is messze a viskótól, s gondolkozóba esem, kérjem a segitségét. Elvégre meg lenne minden jogom hozzá, hiszen azért tartják őt itt… Meg ő van annyira jóba azokkal a dögökkel, amik ott bent mászkálnak. A Roxfort, a folyosók, és a sok tanterem, a könyvtár az én területem, ez nem kétséges, de ez…

Mély levegő, majd továbbra is éppen csak, hogy megemelve a karom, világítom magamnak az utat, ahogy átlépem azt a bizonyos határvonalat, ami már az erdő szélének számit. Itt még nem olyan elvadult minden, még is ügyelek arra, hogy a különféle bokrok és ágak, melyek kinyúlnak a kitaposott ösvényre, ne szaggassák meg a talárom, s az alatta viselt nemes anyagból készült szoknyám. Elfintorodok, ahogyan megtorpanok, s körbe nézek. Szemeim összeszűkülnek, mintha úgy próbálnám keresni az elvetemültet, aki ilyenkor ide merészkedik. Az ajkak éppen csak elválnak, s ahogy kifújom a levegőt, fehér pamacsként távozik. Hideg van, nagyon is, de most nem ez a legnagyobb problémám, hogy őszinte legyek. Tudom, hogy itt kell lennie valahol, hiszen miért menne beljebb? Oda nem csak, hogy ennél is tiltottabb, de életveszélyesebb. Az már pedig biztos, hogy ÉN ennél beljebb nem fogok menni. Zabálják fel akkor a vérfarkasok, engem nem érdekel. Esetleg még is csak felébresztem azt a nagy mamlaszt, és csináljon azt amit akar

][ :: A szökevény keresése :: ] – Húgom

Mélyzöld, nehéz, drága anyagból szőtt, ezüstszálakkal kivarrott köntös rejti alakját, ahogy végig pillant a folyosók hosszában. Kellemes éj, alig pislákoló csillagokkal, épp ahogy kedveli. S belegondolva, hogy épp ő az, kinek le kellene váltania Rheát, nem is találhatott volna jobb alkalmat arra, hogy bosszút álljon azért a sóbálványátokért. Bár nem is az átok az, mely oly nagyon bántja, inkább az, hogy reggel egy alig hatalmára ébredt senkit küldött, hogy levegye róla a rontást. Nem, korántsem vette sértésnek, inkább oly húzásnak tekintette, mellyel a másik kielérte azt, hogy alattomosabb, számítóbb praktikákhoz folyamodjon.

S épp ennek okán szeli a folyosókat, saját, jópár évvel ezelőtti alakját öltve magára, maga előtt összefogja a köpeny súlyos anyagát, hogy ne húzza maga mögött avagy ne lépjen szegélyére, s mélyen arcába húzva a csuklyát, melynek ezüsttel varrott szegélyére smaragdszemű kígyófejet tapadnak, szinte kiemelkedve a hímzésből, teszi bizonytalanná lépteit, mintha először osonna, s kételkedne sikerében. Óh igen, s épp akkor csap kissé nagyobb zajt, mikor elhalad "hugának" árnya mellett, s halad tovább, mint aki semmit nem vett észre az egészből. Néha meg-megállt, mintha viaskodna magával, hogy visszaforduljon-e avagy haladjon tovább. Persze ez csupán azért, hogy a másikat bevárja, fürkészve, hogy nem maradt-e le, s csak akkor lép ki a szabadba, mikor már bizonyos benne, hogy nem valami más alak szegődött a nyomába. Nem, mások már utána kiáltottak volna, de legalább futnának, nem kelletlen lépkednének.

Gondolkodás nélkül vette útját a Rengeteg felé, tudva, mennyire írtózik a másik mindentől, ami nem fából vagy kőből emelt épület, lett légyen az bármilyen állat, egyszerű erdőség, magányos fa vagy tágas rét. Így, bár tudja, míly nagy előnyre tehet szert ismét, túlszárnyalják várakozásait a másik megtorpanásának percei. S kényelmesen olvad a fák árnyai közé, ismét saját alakját öltve magára, azt, melyhez egyre inkább kezd ragaszkodni, hisz épp olyanra formálja, amilyenre épp kívánja. Akár meg is állhatna, de nem, mélyebbre hatol az erdőben, majd széles kerülőt téve, ügyelve, hogy köntöse ne akadjon ágakba, tüskékbe vagy bármi másba, mi kárt tehet benne. S nem is oly távól, talán ha húsz lépésnyire eredeti eltünése helyétől, állapodik meg az erdő szélén, kényelmesen elhelyezkedve egy mohos sziklán, egyenlőre összefogja mellkasa előtt a vagyonokat érő szövetet, el kívánva kerülni, hogy fedetlen mellkasának viszonylagosan világos bőre legyen árulójává. Igencsak kellemetlen volna, ha önnönmagát fedné fel s épp íly botor módon. S mostmár csak figyel...

Látja a közeledő árnyat, azt, ahogy az ajkak közül tejfehér pamacsokként tör elő a lehellet, szinte látva maga előtt, miként foglalja keretbe a jégszín lélektükröket. Halovány félmosoly siklik ajkaira, a legsötétebb fajták közül, mely már az elkövetkezendő pillanatok eseményeit élvezi, s látja maga előtt mindazt, mi megtörténhet. De emlékezteti magát, hogy nem ábrándozni jött ide. Így, mikor a karcsú alak eltűnik a fák közt, mozdul maga is, felemelkedve, hagyva, hogy szétnyiljon alakja előtt a köntös, míg jobbjval előhúzza a feketére pácolt pálcát, s kezét maga mellé engedi, némán haladva a fák közt, hogy épp arról érkezőnek tetszen, merről a másik beleveszett a Rengetegbe, s könnyed léptekkel követi a másik nyomait, amíg egyáltalán szükséges követni azokat, hisz alig pár tíz lépés után már a magányosan álldogáló, pálcájával maga elé világító alak mögé kerülve állapodik meg.

- Úgy hittem Aldrich romantikusabb helyekre csábít tiltott találkákra... - Ejti a szavakat félhangosan a másik mögül, talán féltucat lépés távlatából, felkészülve, hogy amennyiben megriadna a másik, s valamiféle nem épp kellemes átokkal köszöntené, úgy mégiscsak védhesse magát. Óh igen, a galád jókedv kezd benne szétáradni, ahogy felméri a másikat, lelki szemei előtt látva, hogy miként fortyog benne az undor és az irtózat az egész erdő ellen, s nyomasztja a tudat, hogy már egy talpalattnyi földön is több csúszómászó fordul meg erre, mint abba érdemes lenne belegondolnia.
Lassan lép közelebb, széles körívbe kezdve, hogyha nem gátolják meg, úgy a Rengeteg sötétje s Rhea közé kerüljön. Nem, még véletlen sincs szándékában védelmezőként avagy hős oltalmazóként fellépni. Az griffendéles senkiknek való tetszelgés, bár meg kell hagyni, olykor el-elsüthető egy-egy szende lányzó esetében, de túl gyorsan elhamvadnak azok a vágyak, melyek arra sarkallnák. Itt csak egyszerű fogás, mellyel kieszközli, hogy az a kevés fény, mely behatol a fák közé, alakjára vetüljön, megfestve köntösét, felragyogtatva annak mintáit, s bekúszva a kámzsa mélyére, felső ajkának ívéig arcán is végig follyanak a sápadt sugarak. Hát igen, a Malfoyok és a szörnyen teátrális praktikáik.

[[ A felismerés ]]

[ A felismerés ] – Bátyám

Sosem voltam képes egy helyben toporogni túl sokáig, s már most is igen csak zavar ez a helyzet, hogy az erdőben, ki tudja hol, ácsorgok, miközben ki tudja kik vagy mik engem néznek. Nem, ezt egyszerűen nem bírom. Rosszul vagyok az egésztől. Régebben még rémálmaim is voltak, hogy arra ébredek, az egész ágyam tele van mindenféle rovarral meg csúszómászókkal, én pedig felrántom a takarót és szembesülök azzal, hogy már engem csócsálnak. Megmagyarázhatatlan, miért, mikor és hogyan alakult ki ez az egész undor és utálat bennem, de amióta tudom az eszem, nem tudom legyűrni ezt a fajta félelmem, és igazán nem is akarom. Most jelen pillanatban újra a teljesen tiszta és rovarmentes szobám akarom, az ágyammal, ehelyett pedig…

Mindenfelől neszeket hallok, ahogy a szél mozgatja a fák ágait, azok pedig recsegve ropogva hajladoznak. A levelek sisteregve zörrennek össze, s ki tudja még mi lapul ott, az erdő mélyén. Ezért talán nem is meglepő, hogy teljesen elmerülök abban a folyamatban, hogy erősen koncentrálva nézek magam előtt egy sötét pontot. Mert biztos vagyok benne, hogy látok ott valamit, mintha mozogna valami árny a sötétben. Végül éppen csak megrázva a fejem lépek egyet hátra, s fordulnék meg, amikor egy hang, egy túl ismerős hang a semmiből megszólal, s pont mögöttem.

Az, hogy valóban ismerős a hang, először nem is jut el a tudatomig, sem az, amit mond, még a vőlegényem neve se tűnik fel először, csak megugrok, és szinte automatikusan felkapom a karom, és a hang irányába fordítom. Abban a másodpercben a pálca végéből piros csóva lövell a másik felé. Persze nem ér célba. Bár felteszem magamnak a kérdést, ahogy a hold halovány fénye s a Stupor megvilágitja a másikat, hogy ez vajon szerencsés e vagy nem. Még mindig gyorsan kapkodom a levegőt, bár próbálok riadalmamon túl lenni, nem mondok semmit sem az elhangzott mondatra. Melynek értelmét végre felfogtam.
- Minő meglepetés Bátyám de várj… ez a találkozás annyira váratlanul ért. Elvégre elfelejtettem felvenni az erényövemet. – Vetem oda félvállról, s célzok a legutóbbi alkalomra, amikor olyan dolgokra vetemedett, hogy felfoghatatlan, pimasz, otromba. S persze sértő. Még ha még jobban fel is lobbantotta bennem a lángot . De ennek nem mutatom a látszatát sem. Még akkor sem, amikor pillantásom rá emelem, s ráérősen mérem végig, ahogyan a sötét, nemesi anyag nincs összehúzva, ezáltal láthatóvá téve a külső szemlélő számára a másik testét. Hiszen az anyag alatt semmi sem volt…

Kissé kiszárad a szám, s elkapom a pillantásom. Már épp tenném fel a kérdést, hogy még is mit keres itt éjnek évadján, amikor mintha megvilágosodna valami ott bent, a sötét fürtökkel rejtett buksiban.
- Ugye jól sejtem, hogy téged követtelek egészen idáig? Te csaltál ide nem igaz? No de miért is? – Kérdezem, s vonom fel kissé a szemöldököm. Hányszor de hányszor elképzeltem a másik arcát, amikor másnap reggel egy alsóbb éves oldja fel róla az átkot, s tér vissza az erő ismét testébe. Már csak a gondolat hatására is gúnyos mosoly kúszik az ajkaimra, s nem is kell ki mondjam mire gondolok, ő is pontosan tudja jól. – Ez lenne a te gyermeki bosszúd? Igazán megható. De ha nem haragszol, akkor inkább most távozom, elvégre van jobb dolgom is… -

Felszegett fejjel, dacosan ragadom meg a talár s a hosszú szoknya anyagát, hogy kissé megemelve, ráérős, még is apró és gyors léptekkel, elhaladva mellette, újra csak tükörnek nézve a másikat hagyjam el a helyszint. Bár magam is jól tudom, hogy erre nem sok esélyem van, hiszen úgy is történni fog valami.

[ Az ajándék    ] – Húgom

Összerezzenés... Megugrás... Villanó tekintet a pálcaszülte vörös fényben... Igen, egészen festői látvány lehetne, de nem önmaga lenne, sőt, nem egy Malfoy lenne, ha elgyengült pillantásokat vetne a lejátszódó eseményre, minthogy egy halovány, sötét félmosollyal élveteg ajkain, szemlélje a másik ijedtét. Óh nem, tudja jól, hogy a másik inkább azért kerül ilyen állapotba, mert kiveri a víz ettől a helytől, s nem a saját settenkedése és hírtelen megjelenése okán. S mégis, hogy elnézi a másikat, elfogja valami...

Valami megfoghatatlan keveréke a szánalomnak, a kárörömnek és a lehelletnyi elégedettségnek. Elvégre egy laza csuklómozdulat, egy alap védőbűbáj, egy apró rándulás jobb szemöldökén, s a griffendélesek által oly nagyon kedvelt, számára lealacsonyítónak tetsző bűbáj tovatűnik. És csak figyeli a másikat, nem kis megelégedéssel, hisz ritkán látni, hogy Rhea elkapná a tekintetét, főleg úgy, hogy ennyire feltünő legyen. S hogy épp a látványtól, hogy az igen drága s ehhez mérten kellemes súlyú köntös szétnyílik előtte... Pedig csizma, sőt, kényelmesen bő nadrág is van rajta... De nem, most inkább nem legyezgeti azzal hiuságát, hogy belegondoljon, mit reagált volna a másik, ha netán egy szál szétnyitott köntösben állna vele szemben,

S úgy tűnik, jobban is teszi, hisz megvilágosodott szavak kezdenek el felé röpködni, sőt, még az a vád is éri, hogy gyerekes bosszút próbált állni. Óh, hogy mennyire nem tudja a másik, hogy mi számít neki bosszúnak, főleg, hogy ez, hogy kicsalja éjnek évadján az erdőbe, pontosabban ki a természetbe, amit annyira megvet, hogy lúdbőrzik magától a gondolattól is, korántsem lehet elégtétel azért, hogy pár óra mozdulatlanságba dermedés után egy alig varázsképes másodévest küldött oda hozzá, hogy vegye le róla az átkot. Még szerencse, hogy nem bénázott annyit, sőt, a legnagyobb szerencse, hogy nem valami hirtelen ötlettől vezérelve esetleg nagyobb vagy nehezebb bűbájjal próbálkozott az illető. Elvégre az egy dolog, hogy remekül tudja változtatni az alakját és külsejét, de egy lábat visszanöveszteni vagy esetleg vmi jóval fontosabbat, nem lenne épp az álmaiból kilépő egyik kedvelt mozzanat. Főleg, amilyen álmai moztanában vannak.

- Szegény kicsi hugom... - Suttogja, ahogy a másik ellép mellette, de nem lép utána, csak sötét pillantása vág végig a közvetlen közelében, pontosabban az avaron, hogy felmérje, mit is válasszon. S csak kissé elmélyül a hideg félmosoly ajkain, ahogy egy megvonagló kupacra lesz figyelmes. Lassú kézmozdulattal szegezi előre a pálcát, hogy suttogva ejtse a varázslathoz szükséges szavakat, olyannyira lehalkítva hangját, hogy az belevesszen a homályban motozó neszek s az egymásba hajló, sötét lombok susogása közé. Már ha a Rengeteg fái susognak nyikorgás és vészjósló recsegés helyett. S ahogy annak lennie kell, emelkedik meg a kupac, melyről kiderül, hogy egy félbehasadt, teknőszerű rönk, melynek alig pergamenvastag kérge az egyetlen, mi még egykori alakjára emlékeztet, hisz belsejében vonagló, egymáson elsikló, aranyvérűek által inkább messzire elkerült, nyálkás, sikamlós férgek tömege hemzseg.

- Valóban azt hiszed, hogy oly gyermeki cselekben lelem örömöm, mint egy kis esti séta itt, az erdőben? - Fordul a másik után, könnyedén emelve pálcát tartó kezét, mire kényelmes ívet leírva kerül a nőszemély feje fölé jó fél méteres magasságban az a bizonyos "szeretet csomag". S ahogy közelebb lép, mintha csak folytatni kívánná szavait, mintegy meg kívánva hazudtolni a lehetséges feltevéseket, villantja ki hibátlan fogsorát, hogy kegyesen tartózkodó vonásokat öltve magára, ereszti a bűvöletből a kérget s a férgeket, hogy reményei szerint azok Rhea fejére hullva szóródjanak szét a gondosan fésült hajon, a nyakon, a vállakon, s ki tudja, tán még a talár anyaga alá is jut belőlük, hisz a vékony, rothadásnak indult fa bizonnyal darabokra hullik, fájdalommentesen omolva szét. S kényelmesen támasztva jobb vállát egy fa széles törzsének, szemléli, hogy vajon a másik hogy éli meg ezt a lehelletnyi kellemetlenséget.

[[ … ] – Bátyám]

[ … ] – Bátyám

Nem követ, csak egyszerű halk suttogás az, ami megüti a fülem. S már azt várnám mikor ragadja meg a karom, s húz magához. Vagy nem is várom, hanem erre vágyakozom? Nem tudnám megmondani, hiszen sosem tudtam ilyenkor saját magamon kiigazodni. De a várt szorítás elmarad, s valamiféle nyugtalanság veszi át a helyét. Elvégre ismertem már, s ő nem az a fajta, aki pont most hagyna engem elfutni. S biztosan is készül valamire, csak fogalmam sincs, hogy mi az. Megtéve a további lépéseket, aztán valami arra késztet, hogy megtorpanjak. Nem szólalt még meg, ez egyszerű megérzés. Összevonva kissé a szemöldököm, hiszen eddig túl simán ment minden, ráadásul semmiféle neszt nem hallok a hátam mögül, hogy esetleg követne. Csak az erdő neszei, melyektől a falra tudnák mászni. Csak hátra nézek, de tényleg csak egy pillanatra, hiszen az elsődleges cél nem az ő bosszantása, hanem az, hogy kijussak innen minél hamarabb.

Ám ahogy megfordulok, kissé féloldalasan, rápillantva, veszem észre a pálcát, ahogyan a fejem felé irányit valamit, én pedig felpillantva veszem észre, vagyis inkább tudatosul bennem mi is az. S mire is készül.
- Meg ne próbáld. – Sziszegem ingerülten, ahogy rápillantok, s szűkülnek össze a szemeim. Igen, mondhatni sok mindenre felkészültem, de erre igazán nem. Mert úgy gondoltam, talán nem lesz ekkora féreg, hogy pont ezt a gyengepontomat használja ki. Bár ha én megtehettem, akkor ő miért ne? Erre még nem is gondoltam, pedig kellett volna. S roppant dühítő, hogy most sem emelem a pálcám, hogy védekezzem. Nem is lenne rá időm, hiszen csak annyit látok, hogy leereszti a pálcát, ezáltal a varázslat megszűnik.

Hangos női sikoly szeli át az éjszakát, s ezzel felébresztve az erdő összes lakóját, aki esetlegesen eddig mélyen aludt. Mindenhova alattomosan bepréseli magát, a fák között, az ágak és leveleken keresztül haladva. S persze magam sem hinném el, hogy ez tőlem származik, de szinte megállíthatatlanul tör fel a torkom mélyéből, ahogyan az a rengeteg nyálkás féreg a nyakba hull, s érzem, hogyan csusszannak be a talár alá, hozzáérve a bőrömhöz.  Szinte letépem magamról a ruhadarabot, s dobom félre, majd kissé összegörnyedve hajolok előre seprem le a karjaimról, s ahogy előrehull a hajam, ujjaim fésűként futtatva végig a sötét hullámos tincsek között érzem, ahogy hozzáér a puha nyálkás testek tömkelege és az a nedv, amit hagynak maguk után. Összerándulok minden egyes ilyen találkozás alkalmával. S ahogy a szemem elé kerül a tenyerem, melyben ott izegnek mozognak a kiszedett állatok, dobom félre. Remegek, hogyne remegnék, hiszen mind ez túl régi emlékeket idéz elő.

Szinte már fel sem fogom mit csinálok, minden olyan tompa és lelassult, ahogyan emelem fel a pálcám, s egy általános tisztítóbűbájjal mentesítem a hajam a férgektől, s hiába tűnik el mindegyik, még mindig érzem, hogy asz egész testem ellepik. Ott is, ahol elvileg nem is érhetne, hiszen a csipke és a fűző anyagán sem a szoknyán belülre nem került egy darab sem. Kiesik a pálca a kezemből, miközben éppen próbálok felegyenesedni. Hátrálni akarnék, hiszen a lábam előtt ott tekergőznek, s vonaglanak, nyomott testük szinte világit a feketeföldön, de a lábam nem engedelmeskedik, s hirtelen émelygés fog el. A rosszullét, mely csak úgy rád tör, szinte a semmiből. Még mindig a sápadt arcomba hullik a kócos tincsek nagy része, s képtelen vagyok az üvegesen előre meredő tekintetem másfele fordítani.

Talán nem is olyan rég történt, még éppen csak, hogy betöltötte a 10et, jóval a Roxforti levél érkezte előtt. Akkor még gondtalanul próbálgathattuk korlátainkat, hiszen nem vonatkozott ránk a törvény, miszerint a kiskorúak nem gyakorolhatják varázserejüket, amíg be nem töltik a 17. életévüket. Sokszor akarva, de még többször akaratlanul tettük akár rosszat a másiknak. Nem tudom pontosan, hogy azon az éjszakán Abraxas egyik távoli unokatestvére bosszújának áldozatává váltam e vagy csak a düh irányította. Tényleg akarta, vagy csak a keserűség vezérelte.

Tiltott dolgon kaptam, ahogy a hátsókertben próbált rágyújtani egy szivarra, melyet persze a nevelőapámtól vett el. Lopott, ráadásul tiltott dolog volt ilyet tenni. Én pedig azonnal mentem, s beárultam. Ő futott utánam, de felesleges volt, hiszen a nevelőanyám és az ő anyja a teraszon éppen a teadélutánt töltötte el, cseverészve. Elégedett, fontoskodó mosoly jelent meg ajkaimon, ahogyan láttam a nők arcán a döbbenetet, s hallottam meg, miféle büntetést is szánnak neki…

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ágyam megannyi féreggel volt tele. Több ezren lehettek, giliszták, kukacok, százlábúak, kétéltűek, meg se tudnám nevezni mindegyiket. Azt hittem, hogy az egész csak egy álom volt, de nem. Ahogy félrehajtottam a takarót, szembesültem azzal, hogy egész testem belepik. Sokkot kaptam. Két hétig voltam a Mungóban mire újra sikerült észhez térnem.

Mindenem ólomsúlyúvá válik, mintha még több féreg és csúszómászó telepedne rám, a pálca koppan a kemény földön, s kissé arrébb gurul, a karok, melyekkel oly kétségbeesetten szántottam át többször is a hajam, elernyednek, majd az eddig apró sötét pöttyök kiszélesednek. Elsötétül minden, én pedig rongybabaként csuklok össze.

-Mi van Carmen? Mit akart McGalagony?
-Ne idegesíts te is..
-Na, mond már mi történt??
-Semmi különös. Csak büntetőmunka. Mint általában.
-És hol? Mikor?
-Ma alkonyatkor, a Tiltott Rengetegben...



Ahogyan lassan kezdett lenyugodni a nap, fogtam magamat, a pálcámat és a kötelező nikotinadagomat, majd kiballagtam a kastély épületéből. A többi diákot nem láttam sehol, biztos mindenki a klubhelyiségben volt.
A büntetőmunka ellenére teljesen nyugodtan baktattam egészen addig, míg az erdő széléig nem értem. Ott egy kicsit megálltam, felnéztem a lenyugvó napra s az azt környékező felhőkre, melyek vörös és narancssárga színekben pompáztak. Csodaszép látvány volt, pár percig elbambultam, csak arra riadtam fel, hogy egyre jobban sötétedett.
Agyamba újra befurakodott a pillanatkép a mai napról, ahogyan Minerva McGalagony által küldött diák, közli, hogy a tanárnő beszélni kíván velem. Már akkor tudtam, hogy mit akar mondani, sőt biztos voltam benne, hogy ezt az estémet is büntetőmunkával fogom tölteni.
Nappal semmi félelmetes nem volt az erdőben, de éjszaka csak kevés diák merészkedett közel hozzá. Még kevesebben tették be a lábukat éjjel ide.
Ha valaki büntetőmunkát kapott, akkor inkább a Roxfort falai között maradt, minthogy kimenjen a Tiltott Rengetegbe.
De pár merész, bátor diák nem félt átkelni a rengetegen, sőt, örömmel jártak-keltek a fák és bokrok között, akár nappal, akár éjszaka.
Ezen fiatalok közé tartoztam én is...
Ahogy az erdő közepére értem, belenyúltam a zsebembe és rágyújtottam egy szálra. Mélyeket szívtam belőle, mialatt szemmel tartottam a körülöttem lévő tájat.
Kezdett sötétedni, de én csak egymás után szívtam el a cigarettákat. Mivel egy idő után kelletlenül vettem észre, hogy kifogyott a cigarettásdoboz, fintorogva vágtam el valahova a fák közé.

[- Szia!]

[hálószoba]

Csendes, keddi szürkület volt. A diákok zöme már a klubhelyiségben, a könyvtárban vagy éppen a hálószobájában töltötte szabadidejét tanulás, illetve szórakozás céljából. Ha bementem a könyvtárba, amit ebben az időszakban nem valami szívesen tettem, akkor ötödévesek és hetedévesek raját látom, amint síri csendben magolnak egy-egy ezer oldalas iromány felett. Persze ez érthető volt, hisz közeledett a tanév vége és a két évfolyam számára ez kemény, idegfeszítő vizsgákat jelentett.
A hatodéves hollós fiúk hálójában csücsültem, az ágyikómon az ablak mellett és a megszokott átváltoztatástan tankönyvem felett görnyedtem. Nem tanultam csak olvasgattam. Jó, most bárki mondhatja, hogy stréber vagyok, de akkor még nem látta a jegyeimet . Mindig is érdekelt a mágia e tudományága, szeretem az átváltoztatástant. Nagyon vonzónak találom, azt hogy a mágus, vagy éppen a boszorkány akár egy pálcasuhintással meg tudja változtatni arcát, meg hát nekem egyik fő célom az animágia kitanulása. Most hogy már nagykorú lettem a törvény sem tiltja, és ha a nyári szünetben keresek egy jó mentort, akkor könnyen lehet, hogy hetedik év elejére már az animágusok csekély kis csapatában mondhatom magam.
"Az emberi transzformáció egyik legfontosabb törvénye?? " a sorok közt olvasva egyre kevesebbet értettem a szövegből, melyeken már vagy hatodjára futottam végig szememmel, de a mondanivalóját még mindig nem fogtam fel teljesen. Agyam teljesen eltompult, már az elsárgult papírra nyomtatott fekete betűket sem láttam tisztán. Fejemet balra fordítva kiláttam a sötétedő birtokra. A Fekete-tó lassan hullámzó vizén látszott a felkelő hold halovány tükörképe. A Tiltott rengeteg sötétzöld, szélfútta lombkoronája fölött pedig fekete madarak hada repkedett. Az erdő szélén, ahol még kisebb fák álltak, egy alakra lettem figyelmes. Nem Hagrid volt, egy diák, aki valószínűleg illetéktelenül tartózkodott a tiltott területen.
~ Lemegyek, megnézem hogy ki az. ~
Tudtam, hogy nekem nem szabadna kimennem, és hogy ha egy tanár, vagy épp Frics kezére kerülök akkor súlyos büntetőmunkában, vehetek részt. Ám abban a pillanatban kalandvágyam nagyobb volt bármely meggyőző észérvnél.
Felpattantam kényelmes fekhelyemről és leakasztottam kabátom a szoba sarkában álló fogasról, papucsom ledobtam, lábam pedig bokáig elveszett bakancsomban. Ágyamon a nyitott tankönyvet becsaptam és kiszaladtam a kis helyiségből.
Leszáguldottam a lépcsőn a tömött klubhelyiségbe, ki a nyitott portré-átjárón, le a kopott lépcsősoron. Az utat előre megterveztem, titkos átjárókat és folyosókat fogok használni, így kisebb a lebukás veszélye.

[tilosban ]

Mikor a nagy tölgyfaajtón keresztül kirobogtam a sötétbe burkolózó birtokra, friss levegő csodálatos illata csapta meg orromat.
Egy darabig élveztem a pillanat örömét, majd megindultam a sötét foltként látszó erdő felé. A domboldalon sétálva felidéződtek bennem a kemény futások emlékei. Kevin mindig jól meghajtott az biztos. Még a futás melléktermékét is érezni véltem homlokomon, ám ezúttal a lépcsőket meghódító gyorshadjáratom miatt.
Mikor már közelebb értem az álldogáló alakhoz ki tudtam venni, hogy nem tanár, hanem diák, bár idősebbnek tűnt, mint én, de akkor is diák volt. Gyorsítottam tempómon, ha diák, akkor bajom nem származhat az akcióból, kivéve, ha mardekáros, az a rosszabbik fajta. Mindig is tartottam az ilyen rosszmájú diáktársaimtól, mert azok még a legjobb barátjukat is képesek voltak beköpni egy szorult helyzetben. Egy méterre tőle már egy hosszú, szőke hajzuhatagot is megpillanthattam. Tehát az illető lány volt? és mardis. A zöld szegélyű talárja mindent elárult. Nem tudom hogy mit keresett ilyenkor az erdő szélén, de azt viszont volt időm megfigyelni, hogy mit tevékenykedett. Cigizett. Ez volt az egyetlen dolog, amit egy emberben elítéltem, az, ha dohányzik és drogozik, no meg ha közben még mardekáros is az illető.
- Szia! - köszöntem rá derűsen, mintha már ezer éve ismerném. Jó benyomást
akartam kelteni, mert eléggé nagy volt a lebukás veszélye.
- Mi jót csinálsz itt, a Tiltott rengeteg eme sarkán? Persze azon kívül, hogy cigi... dohányzol.-kíváncsiskodtam, és közben kezemmel félrehessegettem az arcom előtt keringő cigifüstöt.

[-Azt hitted, hogy csak úgy simán leszólíthatsz? Azt hitted, hogy egy kedves, aranyos mardekárossal van dolgod? Ha igen, akkor nagyot tévedtél öcskös.-]

I'm broken, I'm alone, as days go by - my heart grows cold

Már egy jó ideje ott állhattam a rengeteg eme pontján, mikor arra eszméltem, hogy egy alak mozgolódik körülöttem. Mivel mást nem igen tehettem, gyorsan előkaptam a pálcámat, és megfordultam a tengelyem körül, hogy pont az illetővel kerüljek szembe.
Majdnem röhögőgörcs kapott el, mikor megláttam kivel van dolgom. Egy kék szegélyes talárt viselt, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy hollóhátas. Az évfolyama nem igazán érdekelt, de ki tudtam találni, hogy nem nagyon ismerhet, így nem lehet évfolyamtársam. Szóval alattam jár egy vagy több évfolyammal.
Szegényke kicsit megszeppenve vehette észre az arcához közelítő pálcámat, amit nem voltam hajlandó elrakni. Nem, nem gondoltam, hogy ez a gyerek bántana, vagy ilyesmi, csak a pillanatkép látványa miatt tartottam még kezemben a bodzából származó fadarabot.
-Azt hitted, hogy csak úgy simán leszólíthatsz? Azt hitted, hogy egy kedves, aranyos mardekárossal van dolgod? Ha igen, akkor nagyot tévedtél öcskös.-morgom gúnyos hangon.
Hogy még jobban megtartsam a pillanat gyönyörét, összehúzott szemekkel nézek, mint aki épp egy átkot akar szórni a srácra.
-Na gyerünk! Lépj hátrább.-kezdek parancsolgatni.
Egyszerűen nem akarom, hogy a közelembe legyen, idegesít annak a ténye is, hogy egy erdőben vagyok vele. Brrr, még a hideg is kiráz.
Mindig is utáltam a kis jófiúkat, akik mindenben jól teljesítenek, és mindenkivel kedvesek. Egyszerűen röhejesek. Bár bizton nem állíthatom, hogy ez a fiú is olyan, mint a többi, de inkább erőteljesen gyanakszom rá. Na és ha nem olyan? Akkor mi van? Hollóhátas, gyenge legény...
Nem kímélem!

Kissé megszeppenve fogadom a leányzó pálcarántását. Én nem adtam okot arra, hogy pálcával hadonásszon. Vagy igen? Ha igen akkor szóljon, vagy valami, nem kell egyből pálcát rántani. Én nem vagyok az a fajta, harcolós típus, aki egyfolytában támadásra készül.
Peace emberek, peace!
Nem hagyom, hogy ez a szánalmas, lógós, bagózós kis narkós lotyó csak úgy elintézzen. Nem, most megmutatom, hogy bizony én is tudok kemény lenni és igenis tudom használni a pálcámat.
- Ajj, kicsilány, mire ez a nagy ijedelem? Tán félsz tőlem vagy mifene? – kérdem tőle gúnyosan, közben a szőke tincsek alatt megbújó szempárt figyelve. Tuti hogy ő se az a vad fajta csaj, csak kissé tüzes a vére, ennyi.
Fenyeget. Ez tetszik.
- És mi lesz, ha nem? Hah? Talán elátkozol a cuki kis pálcáddal vagy mi? – gúnyolódok a lányon, ám egy csöppnyi félelem azért bennem is lakozik. Tudom én hogy ő se olyan buta, mint amilyennek látszik és tudom, hogy azért ő is tud bánni azzal a pálcával, még ha nem is látszik és hát azért csak mardekáros, szóval hozhat rám még nagyobb bajt is, hogyha nem vigyázok vele.
Nem engedi le a pálcáját és a provokálásom miatt szinte biztos vagyok abban, hogy támadni fog, csak azt nem tudom, hogy mikor, így hát előveszem pálcámat zsebemből, majd derekam alatt, a lány felé tartva bebizonyítom, hogy tanultam valamit a drágalátos Piton professzor SVK óráin és nem volt hiába az a rengeteg gyakorlás, és hogy nem hiába néztem utána egy-két átoknak, rontásnak, bűbájnak a könyvtár elrejtett zugaiban.
- Stupor! – gondolom magamban és a nonverbális átok elindul a csaj felé, aki ebből az egészből semmit sem sejthet.
Kihúzom magam, pálcámat előre szegezem, majd kegyetlenül a lányra tekintek.
Most már úgyis mindegy, ha akarnám, se csinálhatnám vissza a dolgokat. Biztos magamra haragítottam, így hát értelme se lenne kímélni, vagy akár megszánni a lányt.

o.O Kicsit mélyebben O.o

*Hogy mit keresek az erdőben? Semmit, mindent. Ez csak egy ilyen elrontott nap, egy mocsok griffendéles elég volt mára. Szombat. Hát mit ne mondjak, ki vagyunk segítve a szabadnappal, ha az összes őrültet is szabadon engedik, akik piros zászló alatt utaznak. Nem, a szabadnapokon ezeket be kéne zárni, egy kupacba, hogy ne zaklassák fel a normális embereket. Egyáltalán honnan jöttek ezek?! Ki hívta őket?
Mindegy is. Az biztos, hogy Lawrencét megölöm. Persze nem most, és nem is gyorsan, hanem lassan kiélvezve, amíg előbb szellemileg épül még lejjebb, aztán szépen, lassan apró darabokra vágom és megetetem a macskámmal. Szép vége lesz. De azért remélem, szegény cica nem kap gyomorrontást. Cica? Ez is valami fertőzés lehet, amit az a korcs rám ragasztott. Még jó, hogy nem átkoztam meg. Akkor most már tuti valami büntetőmunka lebegne a fejem felett, holott ő támadott meg. Normális ez? Nem, nem hiszem, hogy normális lenne.
Csak megyek előre a fák között. Nyugi Seraphin. Egy idiótától nem fogsz kikattani a nyugalmadból. Átvágsz szépen az erdőn, mármint az erdő ezen, nem túl mély szegélyén, bájosan mosolyogsz odafent mindenkire és egyből rájönnek a népek, hogy a griffendélesek mennyit is érnek. Pontosabban, az az egy bájgúnár.
Tulajdonképpen van abban valami érdekes, hogy percek óta nem hallok mást, csak a talárom zöld szegélyét súroló avar neszét, a fák fájdalmas roppanásait, a könnyű, nyári szellő motozását az ágak között, bár mintha ez nem is lenne olyan barátságos. Puha cipőm alatt gyökerek roppannak fülsértő zajjal a csendbe. Madár? Egyéb? Valami életjelenség a fákon kívül? Semmi. Semmi. Nem túl bíztató. Gyorsabbra veszem a lépteim, miáltal a súrlódási neszek fokozódnak, az agyam hátsó részében motoszkálnak, egyre hangosabban, egyre gyorsabban, egyre durvábban, ahogy a lépteim szaporodnak, persze nem futok, csak sietek, nem rohanok, csak szaporázom a lépteim, elkanyarodok a bokrok közé, amerre az erdő széle lehet, és…
Sárga szempár. Megtorpanok. Összeszorul a torkom, de mitől félhetnék.*
-Mephisto?-*kérdezem halkan, reménykedve, a pálcámért kapva.*

Már órák óta ténfergek céltalanul az erdőben egyre beljebb és beljebb sodródva. Még délután jutottam arra a döntésre, hogy szemügyre veszem a rengeteget és ha lehet az ott élő állatokat fogom tanulmányozni. Hiszen minden, ami mozog és élőlény eléggé felvillanyoz.

Talán akkor hoztam meg ezt, az életem jövőjére vonatkozó döntést, mikor belekezdtem a lovaglásba. Ekkor volt a fordulópont az életemben. Tudom, hogy valamelyest nehezebb ez az egész a számomra, hiszen minden újdonság áramütésként hathat a tudatomra. Nem kell sok minden ahhoz, hogy egy pillanat alatt elaludjak, hogy bármilyen érdekfeszítő dolog a teljes bénulásba taszítson. Most azonban mégis úgy gondolom, ennél jobbat nem is választhattam volna. Mindig is szerettem az élőlényeket. Meg van bennem az alázat mások iránt. Pont úgy tudok tisztelni egy négylábút, mint egy embert, úgyhogy.. ez az én világom.
Kár, hogy lassan már eljutunk arra a szintre, hogy az állatok jobban megérdemlik ezt a fajta alapból kijáró tiszteletet, mint az emberek nagy része. Hiszen annyi a felfuvalkodott aranyvérű, akiket még csak normálisan meg sem neveltek, hogy nem érdemelnek meg semmi pozitív visszajelzést.

Lassú léptekkel török utat magam előtt. Finom mozdulattal hajlítom el az  utamból a képbe benyúló óriási ágakat. A zöldellő levelek – melyek a sötétedés hatására már lassan feketének tűnnek – egyre jobban csillognak a holdvilágban. Az erdő életre kel körülöttem én pedig pont, mint egy gyermek, figyelem a repkedő szentjánosbogarakat, a nyüzsgő rovarokat, melyek most kezdenek bele az életükbe, a társadalmi életbe, vagy éppen valami másba.
Kék szemeim már megszokták a sötétséget, és a pálcám fényéből előtörő fényesség sem olyan hatalmas, hogy mindent bevilágítson, úgyhogy a barátságos élőlények között előre lépkedve haladok egyre beljebb és beljebb. Egészen addig míg ..

Egy alakot látok a gyér ágak takarásában. Sötét körvonala nem fedi fel kilétét, csak azt, hogy egy ember az illető. Pálcával a kezemben haladok halkan felé. Lábam alatt apró ágak roppannak, közeledtemre nem figyel fel. Ahogy mellé érek, végre tudatosul bennem, hogy egy Mardis bámul bele a hatalmas sűrűbe.
- Helló! Azt hittem, csak én vagyok az egyedüli aki ilyen kései órán az erdőben tartózkodik. Mit nézel annyira? – nézek abba az irányba, amerre ő is pislog.

*Hiába simulnak az ujjaim a nyélre, nyugodtabb nem leszek tőle. Ugyanis a nevére a macskám nem szokta süketnek tettetni magát, de még csak éhesen zörögni sem a bokor alatt. Hogyan kell éhesen zörögni? Miért hiszem, azt, hogy éhesen zörög? Lehet, hogy mondjuk egy vegetáriánus sárkánygyík lappang a csalitosban. Egy szabadnapos mantikór. Egy ártalmatlan vérfarkas. Egy átbűvölt szemszínű vaddisznó. Pánikra semmi ok. Azért én a biztonság kedvéért beélesítem a pálcám és a figyelmem.

Aztán majdnem megátkozom a rám köszönő srácot. Mit osonkodik ez?! Ráadásul a pálcájának a fénye el is vakít, annyira megszoktam már a félhomályt, hogy én nem szorultam művi világításra, de ő! Hát persze.*
-Vigyázz!-*sziszegem felkiáltólag, mikor a rémlény kiiszkol a bokor alól, de rohadtul nem látom, hogy merre rohan el, bemenekül a sötétben. Akkor ő jobban félt tőlem, mint én tőle. Vigasztaló tudat. Fényt bűvölök a pálcámra, hogy én is lássam az újonnan érkezettet.*

-Hello? Ennél nagyobb óvatosságra nem futja neked az erdőben?! Egyáltalán mit keresel te itt?-*nem elvárás, hogy jól megszeppenjen, de érzek egy parányi pszichológiai hatást a szavaimban, inkább nyers vagyok, mint kedves. Ráadásul, ahogy végignézek rajta… egy kicsit ráncolom a homlokom. Azonosítok. Ebben a szellemben folytatom.* -Ezt bírtad megtanulni legendás lények gondozásán? Fogadd forró gratulációmat, na lépjünk le innen, még mielőtt éppen egy Griffendélessel együtt bukok le, hogy az erdő felé vágtam át-*mondhatni ellentmondást nem tűrően intek arrafelé, ahonnan a rengetegbe hatolt, ha ő bejutott, mi ki fogunk jutni. Épp egy griffendéles?! Bár egy évjárattal idősebb, mint nyűgöm okozója, mégiscsak ugyanaz a fajta.*

-Roxmortsból jöttem, gondoltam rövidítek, erre valami néz a bokorból, te meg hellózol, mint seprűkészítő hat vajsör után. Nem feltételezek többet a fajtádról, de óvatosabb is lehetnél, ha már egyszer állítólag téged érdekelnek a legendás állatok, nem csak a Potter uszályában rohangálsz-*magamhoz képest bőbeszédűen indulok meg, de a hangom közel sem az a tündéri barátságos, ha nem örülnék valahol, hogy nem egyedül kell mászkálnom az erdőben akkor elküldeném a francba. De így nem. Jöjjön csak velem.*