Az erdő széle

[-Milyen varázslatot gyakoroltál az erdőben? Már ha a tudást varázslásra értetted.]

Raelyn

Raelyn, amint már megtudtam a bemutatkozásából, benne volt a reggeliben így elindultunk vissza a Roxfortba, hogy teletömjük a gyomrunkat. Aztán rákérdezett egy olyan dologra, amire nem kellett volna.
-Milyen varázslatot gyakoroltál az erdőben? Már ha a tudást varázslásra értetted. - kérdezte. A lépteim nem törtek meg, de az agyam már kattogott a kifogáson amit Raelyn-nek mondani kell, hogy mit gyakoroltam idekint.
-Őőő, igen. A patrónus bűbájt gyakoroltam, meg a Bombardát. - muszáj voltam kitalálni valamit. Mégsem mondhatom meg neki rögtön, hogy "bocsi animágiát gyakoroltam, csak nem akartam, hogy meglássanak. Remélem bevette a mesémet a patrónusról és a robbantásról. A két bűbáj nem nagyon fér meg egymás mellett, de legalább valamennyire hihető. Gyorsan meg is próbáltam terelni.
-Mit szeretnél reggelire? - kérdeztem a lányt, hátha nem faggat tovább az erdőben tett látogatásomról.
-Én bundás kenyérre, rántottára és töklére vagy vajsörre vágyom. - mondtam gyorsan.
-A reggelinél mesélhetnél magadról kicsit. Persze ha nem gond. - mondtam.

SERA *.*

Hát ez a gyerek teljességgel idióta.. kell megállapítanom húzott szájjal. Valahogy nem gondoltam volna, hogy ennyire együgyű és ennyire képtelenség beszélni vele. Hiszen mégis.. most őszintén.. mi a fene baja van? Fáj az élet, értem én.. de azért még nem kell egy emós kis szánalom szintjére süllyedni és a felesleges nyáladzást lerendezni. Ő egyedül van, neki nagyon rossz.. őt nem szereti senki, ő nem barátkozik.. úgysem értenék meg.. ezek az apró szavak pont elegendőek ahhoz, hogy belássam, tényleg igaza van. Egyszerűen túlságosan egyszerű.. egyszerűen túlságosan távolságtartó és szerencsétlen az élethez. Fájdalom, hogy ezt a konzekvenciát kell levonnom.. de mégis mit várt? Ha így áll hozzá minden egyes dologhoz, akkor mit hisz? Ilyen pesszimistán és ilyen nagyfokú depresszióval soha a büdös életben nem fogja szépnek látni a világot. Bár ahogy elnézem, nincs is kellő ingere arra, hogy vele egyszer bármi jó is történjen.

Nem térek ki előle, egyszerűen hagyom hogy teljességgel a képembe másszon. Én már hozzászoktam ahhoz, hogy a Mardekáros  ficsúrok ilyen közelségből szeretik osztani az észt. Jó, tény, hogy nem olyan régen még én is az ő privát, magán szférájában tapostam.. ám ez még nem jogosítja fel arra, hogy viszont is megtegye. Na nem mintha zavarna a közelsége.. sőt! Egyáltalán nem zavar. Csillogó szeme szinte hipnotizál, hosszú fényes tincsei igazán meggyőzően ússzák körbe az arcát, még jobban kiemelve annak karakterességét, orrának hosszúságát, ajkának szép ívét. Kár, hogy azzal a formás ajakkal nem csinál mást, csak hülyeségeket köpköd előszeretettel a másikra.

Természetesen nem vagyok bunkó, végighallgatom. Míg az észt osztja, pillantásom végigszáguld maga mellé leengedett kezén, és ujjai között lévő pálcára. Hát igen.. nem érzi azért magát annyira biztonságban. Most komolyan.. Mit vár? Hogy majd letámadom? Nem lenne nehéz, hiszen magasabb vagyok nála.. ő hozzám képest törékeny.. Én azonban nem vagyok az a fajta ember. Feldühíteni is csak egyszer bírt.. még egyszer nem fog. Nem fogom megengedni neki hogy még egy ilyen kínos ájulásos jelenetet végignézzen.
- Én beszélek hülyeségeket? Hát nem is tudom.. szerintem nem beszélhetek annyira sok zöldséget össze-vissza, ha te olyan nagy figyelemmel hallgatod, és válaszolsz minden egyes mondatomra. Ha annyira érdektelenek lennének számodra a mondataim, akkor fognád magad és itt hagynál a fenébe. De nem! Te még mindig itt vagy, állsz, rám szegezed a pálcádat és játszod a nagymenő fiúcskát, aki kikéri magának azt, hogy valaki igenis emberszámba vette. Hát könyörgöm..! Ha neked nem kell az, hogy valaki tiszteljen azért, mert tettél valami emberit.. és nem akarod, hogy értékeljenek.. hát rajta.. mire vársz?! Átkozz meg! Gyerünk! Hiszen tényleg megérdemlem! Hatalmas bűnt követtem el.. egyszerűen figyelni próbáltam rád!! – mondom neki nagy hévvel, majd az előttem pihenő kezét egy hirtelen mozdulattal átkulcsolom. Határozottan közelebb rántom magamhoz, pálcáját a halántékomhoz nyomom majd pár apró milliméterről bámulok bele csillogó szemébe. Kíváncsi vagyok erre mit fog reagálni. Nem az a típus aki lépten nyomon átkozódik.. tehát szerintem erre sem fog tudni mit lépni.. maximum ledöbben.
- Na gyerünk! – suttogom az arcába, egyre jobban összeszűkölő szemekkel! – Miért nem vagy bátor és teszed meg azt, amire már jó ideje vársz?! Hiszen nincs itt senki! Nyugodtan eláshatsz egy kibaszott bokor alá…

Arieh *.*

*Méltán nevezhetem Ariehet problémának. Igen, azt hiszem ő tipikusan egy probléma, amit nem lehet megkerülni, mert a kiterjedése túl nagy, nem lehet átugrani, mert arra is túl nagy, rajta át kellene menni. Igen, átgyalogolni, félrelökdösni. Ez volna a helyes, könnyű, gyors és praktikus megoldást. Másoknak annyira könnyen megy. Miért is foglalkozom az emberekkel.
Megcsóválom a fejem, csak úgy magamnak, ott kellett volna hagynom az erdőben, igen Seraphin, ezt már végiggondoltad egyszer, számos kellemetlenséget megspórolhattál volna és most nem kéne látnod ezt a szánakozó tekintetet... ezt a tipikusan szánakozó tekintetet. Annyira jellemző. Annyira griffendéles. Ezek annyira csak szánakozni tudnak azon, aki mást mond, mint ők. Én legalább megpróbáltam lebeszélni a naivitásáról. Szép kis hála. Hála. Na igen, úgy érzem ismeretlen fogalom lenne, és ha elkezdeném felnyitni az értelmét, nem találnék alatta semmit, csak port, hamut, némi vöröskés színbe pacsmagolt egót és semmi, de semmi mást.

Mindenesetre ez a szánakozás... nem szeretem. Nem éppen az az érzés, amivel szívesen szembesülök, még inkább nem az az érzés, aminek ellenében hajlandó vagyok bármi kis kedvezményt tenni. Menjek át tipikus mardekárosba? Egyszerű lenne. Túlságosan egyszerű, és ma már egy görcsöt lepattintottam, pontosítok, Giles üvöltve elrohant, mint valami nyáladzó állat, tehát a pattintás inkább képletes, de azon is túlestünk, ezen is túl fogunk.*
-Élvezem, hogy ennyire figyeltél korábbi szavaimra-*azért próbálok még egyszer, utoljára válaszolni a kérdéseire, ha már egyszer ő nem tisztelt meg velük. Mit nyújthatott volna nekem? Békejobbot. Ugyan már Arieh. Ezek után? Láttál te már olyanokat, akik ennyire megvetették a másik gondolatait, mint te az enyémeket és lassan és a tieid és mégis békét kötöttek? Esélytelen, de ha még erőszakot is tesznek magukon, akkor is teljesen felesleges. Csak egy feszültségpont, ami alól soha nem tudnánk kiszabadulni. Másod nincs. Bár üres óráimban jókat nevetgélnék az ájulásos manővereken és Mephisto is biztos kényelmesen elfészkelné magát egy teljesen mozdulatlan, de embermeleg testen. Macskaágy. Igazi griffendéles kihívás.*

-Végighallgatalak, válaszoltam, vettem rá a fáradtságot, hogy felfogd, lám, teljesen feleslegesen, mert úgyis ugyanazt szűröd le, mint az összes magadfajta a többiekről, akik valóban úgy csinálnák, ahogy te mondtad-*szikrázik a pálcám vége az arca mellett, hűvös a hangon, de az ujjaim élvezettel mozdulnának és a tiszafába is átkok vonaglanak, vergődnek, szabadulnának, rombolnának. Aki építeni nem tud, az tegye a dolgát, romboljon. Ezt kéne tennem.*-Szóval valóban hiába tépem a szám neked, ha nem érdekel, elmegyek-*elrántom a kezem, mert bár az érintése nem sokkolt le, mint egy tisztaságmániást, mondjuk a Mardekár fehér hercegét, kimondtam, véget ért a móka mára. Bosszant, hogy ilyen véget, lerázom a sötét szikrákat a pálcámról, milyen érdekes, sötétlilák, pont, mint alkímián. A lila a titokzatosság színe. Meg még ezé-azé. Meg az enyém. Megvillantom a szemem, ellököm magam tőle, hátrálok néhány lépést, megfordulok, a talárom hosszan, nehézkesen suhog utána, megint olyan éjjel járó érzésem van, holott még csak alig vetette ránk magát az este és megindulok. Csak néhány lépés, mire a szavai teljesen megérlelődnek bennem és megfordulok. Nem kéne ezt tennem. Nagyon nem kéne. Felemelem a pálcám, elmosolyodok.*
-Ez kérlek nem mersz kérdése-*meglendítem a pálcám, néma ige, de semmi letális. Nem alázunk, nem emelem fel a testét, nem vágom szét a ruháit, nem gyújtom fel, miként tetszene nagyon. Csak egy könnyed taroló ige. Hogy ledöntse a lábáról, hogy a földön feküdjön, mert amióta fölém magasodott nagyon megbátorodott.* -Ha figyeltél volna tudnád, hogy önszántamból nem átkozok meg másokat. Hiszen elmondtam, hogy nem tartom magam egyívásúnak senkivel-*könnyed, csevegő hang, nem moccanok, sajnos az ilyen húzásokat a griffendélesek soha nem annak veszik, ami, hanem mindig kihívásnak és nyálat fröcsögve támadnak vissza.* -Továbbá ha figyeltél volna azt is tudtad volna, hogy egy konkrét felhívást, egy szép kérést, már-már kérlelést soha nem utasítok vissza, már csak udvariasságból sem. De eszemben sincs kárt tenni benned, hogy aztán te legyél a mártírt, a hős. Sajnálom.

[- Én? Félni tőled? Bocsáss meg de nevetnem kell. -]

Figyelem.
Nem érhetlen váratlan támadás, hiszen nem lenne szép, ha egy kis senkiházi elintézne. És ha mégis erre kerülne a sor, akkor kíméletlenül megkapja a magáét..
- Én? Félni tőled? Bocsáss meg de nevetnem kell. - mordulok rá gúnyos hangon, szinte süt rólam a szánakozás.
Nem tudom miért kellene félnem tőle, talán kék talárt varázsol rám? Egyszerűen nevetséges. Mint minden szava.
Összehúzott szemmekkel nézek a fiúra.
- Cuki kis pálca? Tudod, te hogy mire képes ez a cukiság? Sok, sok mindenre drágám. Fájdalmat is okozhat.. - nézek jelentőség teljesen rá.
Most viszont nem beszél tovább, elhallgat. Gyanús nekem ez a csend. Csak nem készül valamire?!

Aztán mintha mormogna valamit, és érzem, ahogy megbillenek, és elkábulok. Egy pillanatra elvesztem a tudatom, elzuhanok a földön, a szemeimmel csak homályos foltokat látok.
Nem, ez nem lehet igaz! Ennyivel nem babrálhat ki velem. Nem, és nem! Nem engedem!
Bár fejem még mindig kavarok, agyamban ötletek kattognak. A bosszú. Mert ezt nem hagyhatom büntetlenül. Megalázom, teljesen.

- Szóval így állunk. - állok fel hirtelen, majd elrebegek egy varázsszót.
süvít felé az átok, amit talán még nem ismer a kincsem. Hiszen ezt nem tanítják az iskolában, ezt csak azok tudják, akik konyítanak kicsit a sötét mágiához.
Mire magához tér, talán már majdnem döbbenten tekinthet le magára. Hiszen az átok hatása teljesen látható. James Wolf immáron meztelen lett.
- Ó szegénykém, hát nem mondta anyukád, hogy öltözz fel, különben megfázol? Ajaj, drágám. - vigyorgok rá.
De itt nem hagyom abba. A döbbenet, amit a srácnak okoztam elég hosszú idő ahhoz, hogy elkobozzam tőle a pálcáját.
- Invito! - gondolok rá a pálcájára, majd h azt kezemben tartom, elégedetten biccentek.

- Állj fel kisfiú mutasd meg mit tudsz. - ingerlem egyre inkább.
Jobb kezemmel a hajam alá nyúlok, majd meglebbentem azt, miközben fejemet kacagva hátrarázom.

Játszik. Fantasztikus, hogy mily véletlen. Játékos kedvemben vagyok, szerencséjére, máskülönben talán erősebb átokkal próbálkoznék. Tudok én olyat is, még akkor is, ha ezt senki nem nézné ki belőlem. Bizony, a kedves, barátságos, népszerű James Wolfnak vannak sötétebb varázslatok is a tarsolyában, na és? Hol itt a hiba, amíg mások nem tudnak róla, addig nem lehet gond.
- Jól van, nevess csak. Kíváncsi vagyok, nevetés közben is ilyen vagy-e, vagy olyankor képes vagy talán teljesen magadat adni, mert úgy vélem ez a kemény csaj, csak álca. – adom alá a lovat. Hogy milyen az igazi énje, nem tudom, nem is tudhatom, nem is érdekel. Talán ilyen talán nem, ez csupán találgatás volt, hogy rövid időre elvonjam a figyelmét és ne gondolkozhasson esetleges átkokon.
- Oh, tudom én, nehogy azt hidd, hogy nem, nézd csak. – mondom vidáman, majd útjára küldöm a varázsigét, mely le is teríti a földre. Igaz, ez nem valami erős és fájdalomból sem oszt sokat, de nem gond, egyelőre ennyi elég, csak, hogy láthassa, nem vagyok egy bénaság, ha varázslásról van szó.

- Így ám. – felelem mosolyogva, miközben szemrebbenés nélkül figyelem, ahogyan sikeresen feltápászkodik a földről és összeszedi magát.
Kicsit hátrébb lépek, majd gyanakvón nézek rá. Biztos vagyok benne, hogy megbosszulja a dolgot, nem úgy ismertem meg, aki nem tenné. Megszorítom pálcámat, hogy ha kell, akkor tudja használni, ám egyszerre csak lerepül rólam az összes ruha, meztelenül hagyván testem. Nem igazán zavar, nem vagyok az a szégyenlős fajta, de azért ez már mégis sok. Mit gondol, meddig mehet, hah? Nem normális a csaj. Hisz én csak egy egyszerű stuporral támadtam, erre ő itt levetkőztet, ráadásul azt sem tudom, milyen bűbájt használ. Ezt tuti nem tanítják a suliban, egész biztosan valami sötét mágia lehet, na de kérem, miért sötét, hiszen kétlem, hogy a halálfalók is használnának ilyen varázsigéket. Na, mindegy.

A következő kérdésével eléggé mélyre gázolt. Igaz, nem tudhatja, de ez jelen pillanatban nem érdekel. Hogy meri? Nagyon felbosszantott, már csupán ezzel a kijelentésével is. Hogy meri anyut emlegetni? Így is elég fájdalmas az emléke, nem is szeretek beszélni róla, ő meg egyből.
- Ha már a nevelésnél járunk, a te anyád nem mesélt arról, hogy azért ennyire nem kéne kurváskodni, főleg nem az iskola területén? – jó, lehet, hogy durva voltam és nem is éppen így akartam, de nem baj, most már ez van, megkapta az igazságot, akár fáj neki akár nem.
Megmarkolom a pálcámat, jó szorosan, majd előre szegezem, ám ekkor mintha ki akarna csúszni a kezemből. Ahh, a hülye liba invitoval próbálkozik, de nem engedem. Szorosan markolom a vesszőt, majd miután úgy érzem, hogy gyengült a rángatózás meglengetem a levegőben és átkot küldök a csaj felé.
- Finis Captivo – mondom, majd figyelem, ahogyan a bűbáj útjára indul és…. ha minden jól megy telibe talál.


Finis Captivo

[Magán jellegű kaland!Résztvevők: Arieh és SeraphinIdőpont: egy roxmortsi hétvége szombat estéje]

Magán jellegű kaland!
Résztvevők: Arieh és Seraphin
Időpont: egy roxmortsi hétvége szombat estéje

Nem sok jó sült még ki abból, ha két titán összecsapott - a vérbeli griffendéles és a velejéig mardekáros, lett légyen szó akár csak szópárbajról vagy valódi, csontropogtató ütközetről; de most nem is érdemes erről alkotott elméletekre pazarolni a karakterszámot. Az ilyen esetek mindennaposnak mondhatóak a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanulói között, és ahogy az aranyvér mánia, az egyre ziláltabb elmével és nyomorultabb testtel születő arisztokrata vonal felnőttként is le fogja nézni a közrendűnek bélyegzett keverékeket, úgy a Ház bélyege is örök életre szól. Vagy legalábbis egy egész életre.

De ez nem a mi mesénk. Szombat van, este van, valóban pocsék volt a nap, méghozzá mindkettőtök számára. És még milyen messze van a vége! Ámbár nem kötelező pontot rakni olyan apró, jelentéktelennek tűnő kérdések végére, mint például az, hogy mi kuporog amott, a távolban, olyan moccanatlan a hosszúra nyúlt, zsenge zölden ingó fűszálak között. Sötét kis kupac, akkorka, mint egy kisebb szikla, amolyan gyermek méretű; persze a sötétség csalós kedvű játszópajtás és imádja betorzítani a valóságot.
És talán fel sem tűnne nektek a földhöz tapadt halom, ha nem csillanna rajta ezüstösen a hold fénye, higanyos tapadósan és olyan édesen, hogy öntudatlan is az orrotokba vonzza a fémes, semmi máshoz nem hasonlítható szagot.

Feltámad a szél.

[- Figyeltem a korábbi szavaidra, bár kétlem hogy ezt viszont is el lehetne mondani!]

Probléma!
Nos igen, az életben mindig is akadnak problémák. Még az a jó, hogy nem vagyok tisztában azzal, amire éppen a kicsi Seraphin gondol. Hogy én vagyok a probléma! ÉN!!
Pedig én voltam az, aki hálával fordult hozzá, én vagyok az, aki még mindig megpróbálja rávenni az emberi – úgymond – normális gondolkodásra, még akkor is, ha tudom, hogy számára ez nehezebb mindennél. Igazából sajnálom!
Na nem Őt! Embereket ritkán sajnálok..! Hanem a helyzetet.. hogy ennyire elfajult..

Arcába bámulok még mindig, hatalmas elszántsággal. Meg fog átkozni! Tudom! Egyszerűen érzem! Játszottam a tűzzel és most ebben fogok elégni! Legalább azonban lesz mit a szemére vetnem, mikor felnyílik a szeme, mikor rájön arra mit is tett! Hiszen nem lesz mindig minden így, Ő is fog változni, és velem is fog még úgy beszélni, mintha emberszámba venne.
- Figyeltem a korábbi szavaidra, bár kétlem hogy ezt viszont is el lehetne mondani! – jegyzem meg némi pikírtséggel a hangomban.
Szavai ezek után szinte visszhangot vernek a fejembe és én óriásira táguló pupillákkal nézek az arcába.

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni miről beszél! Lehetséges lenne, hogy nem beszéli jól a nyelvet és nem érti a szavakat melyeket mondok? Vagy csak azoknak az értelmével van baj? Nem értené azokat? Vagy mi?
Teljességgel nonszensz, hogy beszélek és ő egyáltalán nem úgy reagál ahogy kellene, hogy egyáltalán nem érti meg hogy én miről beszélek. De ez még csak a dolog egyik szépsége. A másik az, hogy igazából felháborító dolog – számomra – hogy valami pattogó idiótának néz, és teljességgel szellemi fogyatékosnak. Mintha én tehetnék arról, hogy melyik ház tagja vagyok és hogy milyen nézeteket vallok.
Jó, tény, hogy engem sem érdekel túlságosan a világnézete és a véleménye. Vagyis érdekel, nagyon is.. csak engem úgy érdekel, mint megváltoztatandó.. nem pedig mint egy állandó dolog. Akarom, hogy kicsit megváltozzon, akarom, hogy megértsen, hogy elfogadjon.. és ne csak engem, hanem a világot is tolerálja, elfogadja.

Egyáltalán nem felelek a kijelentéseire. Nem azt mondom, hogy nem tudnék.. hanem azt, hogy nem akarok. Teljességgel felesleges időhúzás, mely csak elpocsékolt pillanatokat jelent. Pálcája egyre közelebb kerül az arcomhoz, majd aprót szikrázik.
Megátkoz..
Mindezt nemes egyszerűséggel, és egyáltalán nem úgy, ahogy vártam!
Arcomra görcsös vigyor kúszik melyet nem lehet onnan letörölni. Hát mégis nagylelkű..

Kissé hátratántorodom az átok hatására, majd elterülök a földön. A karomon támaszkodva meredek felé.. és még mindig nem teszek semmit. Egyszerűen nem akarok. Ha egy kínzás átkot küldött volna felém, akkor sem torolnám meg, hiszen én provokáltam ki ezt az egészet, viszont kíváncsi voltam hogy is reagál a dologra. Hát így.. igazán jófejként.
- Sosem gondoltam volna, hogy a nyers modorod mellett lapul némi elegancia is. Mert ez nagyon az volt.. elegáns.. és kössz, hogy nem egy Adavát küldtél rám.. bár megtehetted volna. – nézek csillogó szemekkel felé, majd mit sem törődve azzal, hogy mit reagál, egyszerűen megfogom a kezét és talpra állok. Hamar pattanok fel, hiszen nincs nekem semmi bajom.. mindig is fürge voltam.. leszámítva azt a tényt, hogy van némi hibám.. Álomkórság.. remek.

Már épp belekezdenék valami kellemes kis monológba arról, hogy mégis igazam van, hogy valójában jófej, mikor apró neszre figyelek fel. Semmi extra, akár a levelek roppanása.. nem feltűnő. Mégis ami ezután következik már egyáltalán nem hoz a lelkemnek megnyugvást. Néma csend..
Az eddigi neszek, állatok apró zörejei most úgy hallgatnak el, mintha a semmi közepén állnék.. ez pedig felettébb gyanús.
Ujjam felemelem, ezzel is megelőzve azt, hogy Mardekáros társam esetleg belemenjen valami okfejtésbe.
Lágy szellő támad, majd orromat is megcsapja az a kellemetlenül fémes illat.

Vér..
Nem nehéz felismerni, nem nehéz rájönni ezek után már arra sem, hogy van itt valami.. valami.. ami nem éppen kedves.. valami, ami már jó ideje minket figyelhet. A bozótos felé nézek a sötétben és mert nem látok semmit inkább előkapom a pálcámat. Teszek hátra pár lépést, egyenesen Sera mellé és szememet ide-oda járatom egy bizonyos körön belül.
- Te is érzed? Valami nem stimmel.. vér szag van és tuti hogy van itt valami.. – mondom ki nemes egyszerűséggel a tényt, hogy nem vagyunk egyedül..

Gavin

Borzasztóan üresnek érezem ezen a közömbös vasárnap reggelen magam. Botrús idő van, ha a nap már fel is köszönt az égre, akkor sem engedi a ködfátyol meg a felhők, hogy megmutatthassa magát a világnak. Még álmos szemmel kikönyöklöm az ablakpárkányra, de vissza is húzom azonnal karjaimat, mivel a hideg márványfelület jéghidegnek tűnik az én testhőmérsékletemhez képest. Ezen a reggelen nem csak a légszomj, hanem a visszafoghatatlan vágyam innen kiszabadulni is felszínre törtek. A Roxfort annyira tökéletes, és ez a tökéletesség teszi - vasárnaponként - mindenkinek unalmassá. Halkan felkapom a kedvenc fekete nadrágom egy szürke felsővel meg a kabátomat, hisz óvatosan kell bánni az idővel. A hálótól kifele a klubhelyiségen áthaladva pár fiú üldögélt már ott, köszöntem nekik, de lehett látni rajtuk, hogy meglepődtek, hiszen másképp én az a délig alvó lusta diák vagyok. De nem figyelve a bámuló tekintetekre, tovább haladtam. Nem kellett csalódnom abban, hogy a Roxfort folyosói ugyanolyan kihaltak, mint amilyenre számítottam, megszokásból. Az órámra nézek - vagyis néznék, mert még épp kitisztulna a kép a rántás homályából, visszahúzom karomat. Nem érdekel az idő. Korán van, ezt a tudatom is megmondja, de ez a lényeg. Hogy most, ilyen reggel valahol eltöltsem az időt, aztán meg az este már pörgősebb lesz.

 Amint kinyitottam az óriási ajtót, mohón a levegőbe szippantok. Még szerencse hogy nem találkoztam össze kifele egy tanárral sem. Szép is lett volna. Főleg Piton, biztos belém kötött volna. Tovább haladva a kezeim a zsebembe raktam, s elindultam egyenesen a sűrű ködbe. Szeretem a ködöt, mert számomra a titkokat szimbolizálja. Egyenesen a tudatlanság mezejébe. Persze úgy tettem, hiszen bár alig láttam 20 méteres körzetbe, attól még az 5 éves tapasztalatommal körülbelül akárhol meg tudnám mondani, hogy hol vagyok. Már egy ideje gyalogolok, mire azt látom, hogy a sűrű köd valami zöldes színnel társul. Arra fele vettem az irányt, pedig persze teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy hova igyekszem. Zöldek csak a fák lehetnek, s ennyi fa is csak a tiltott rengetegben lehet a Roxfort környékén. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar ideérek. Nos, ha már úgy adódott, belevágok, hisz még úgyis csak távolról láttam ezt a helyet. Tisztában vagyok a tiltott szó jelentésével, de amilyen naív vagyok, nem törődöm azzal, hogy a tiltott szó a veszély egyik metaforikus alakja. Ugyan már, itt a pálca a zsebemben, s szemfüles vagyok annak ellenére, hogy máskor ilyenkor fordulok a másik felemre. ösztönösen a fejemre húzom a csuklyám és megyek ahol utat látok a fák között. Van amikor megszédülök, mivel a biológiai órám makacsul ellentkezik az akaratommal - ilyenkor csak a vállam találkozik az egyik fatörzzsel, majd megyek is tovább. Van amikor a lélegzetem is ütközik a hideg levegővel, így magamszórakoztatására is jobban odafigyelek a levegővételre. Ki gondolta volna, hogy lassan kezdek elgondolkodni azon, hogy mi lehet a tiltott szó tényleges jelentése? Vagy ösztönösen most mégsem csak arra figyelek, hogy nehogy nekimenjek valaminek, hanem jobban is körbenézek - márahogy a látási viszonyok ahogy engedik.

Arieh*.*

*Egyszer az ilyen hülyék fognak megőrjíteni, az holtbiztos. Akkor majd fogom a pálcám, a nemes tiszafa majd önálló életre kel és levedli az egyszarvú békésségét és végre szabadon szórja majd átkait, amibe belerokkan és roppan mindenki, de... Egyelőre maradok én, az este, Arieh, a fáradt sóhajom, ami egyáltalán nem fizikai vagy szellemi fáradtságra utal, sokkal inkább jelzi, hogy lelki mivoltamban mindjárt, rögtön és azonnal meghasonlok ezer és még egy, nem különösebben bájos, de annál egyedibb darabra, hogy aztán szedegethessenek azok, akiknek nincs ennél jobb dolguk.*
-Nekem nem kell, hogy odafigyeljek rád. De ezt már tisztáztuk-*bár elmondhatom még ezerszer, kétezerszer, szerintem a fene liberális, őrülten sima, egyszerű gondolkodású hülye fejébe akkor se fog beleszivárogni a gondolatnak még csak a csírája, hogy mi nem vagyunk egy szinten. Nem az a bánásmód illet meg engem, amit én tanúsítok felé, ez nem egy adok-kapok játék. Az élet nem ilyen, nem erről szól, egyáltalán! De persze nem, neki mindenáron ragaszkodnia kell ahhoz a csökönyös elmélethez, hogy nekem emberi módon kéne viselkednem. Hát nem! Nem akarok ember lennI! Nem akarok olyan lenni, mint ő! Nem akarok egyszerűen gondolkodni és arra se vágyom, hogy ezt az orrom alá dörgöljék, mert egyszerűen nincs rá igényem!
Persze Ariehet ez a legcsekélyebb mértékben sem érdekli és nem is befolyásolja semmiben sem, megfogja a kezem, undorral visszarántom, már csak ez hiányzott nekem! De hogy leplezzem zavaromat, amivel nyirkossá riadt ujjaimat a talárom redői közé rejtem hozzávágok egy választ.*
-Ott még nem tartok a leckével... különben is. A halál se lenne boldogabb tőled-*fanyalgok megvető pillantással, miközben valahogy az jut eszembe, hogy ezt még megátkozni se lehet rendesen, mert még a végén megköszöni! Merlinre mondom, nem állok jót magamért, ha így folytatja, pedig nem kéne kárt tenni benne, érzem, hogy nagyon-nagyon rossz döntés volna...
És ekkor megijed. Percekkel később, mint kellett volna, mondhatnám, hogy remek, de mielőtt mondhatnám, már rám is ragasztja a pánik ragacsos nyálát, végigken vele, mintha bármi jó lenne benne és azon kapom magam, hogy pálcámat szorongatva már nem okítok, hanem a sötétségbe fúrom a tekintetem, amit nyúlóssá maszatolnak a kastély ablakszemein keresztül kieső fények és az „ellenség” mellé lépek.*
-Érzem és látom-*regisztrálom nyugodtan. Felemelem a pálcám, elég erős fényt bűvölök rá és előrenyújtom, hogy ő is lássa. Valamilyen tömeg. Elönt a jeges bizonyosság, hogy mi lehet, aztán megrázom a fejem. Képtelenség. Csak azért az jut az eszembe, mert az a legveszélyesebb dolog, ami az eszembe jut.*-Ne izgasd magad. A legjobb lenne, ha elindulnál visszafele, mielőtt elalélsz. Nem garantálom, hogy nem hagylak itt-*csak nyugalom Seraphin. Csak nyugalom. Valami történhetett, ha ez itt kinn van. Mr. Gother, mi a francot csatangolunk az éjszakában? Halkan, óvatosan előre lépek egy fél lépést, mit is kezdene Arieh a problémával.*-Nézzük meg mi az-*nem hagyhatjuk, hogy szabadon garázdálkodjon, de vaktában mégsem szólhatunk senkinek. Mert mi van, ha mégse. De ha mégis? Bukta. Ebből viszony nagy baj lehet.*-Csak mögöttem én hősöm, utálnék rajtad átugrálni-*micsoda aljas húzása az életnek, hogy éppen ő van mellettem és nem valami megbízható társ, de ha ló nincs jó a szamár is, legalább nem egyedül kell közelebb mennem AHHOZ. Még mielőtt azt hinném, hogy marha bátor vagyok szembesülnöm kell azzal, hogy frászt, csupán olyasmitől félek, amihez képest ez a valamit... könnyű esti séta. Tehát. Éljen a pálca és halk léptű kettősünk.*

[Magán jellegű kaland!Résztvevők: Arieh és SeraphinIdőpont: egy roxmortsi hétvége szombat estéje]

Magán jellegű kaland!
Résztvevők: Arieh és Seraphin
Időpont: egy roxmortsi hétvége szombat estéje

Pompás párost alkothatnátok ti ketten! Bravó. Vér. Igen, vér szaga lengedez körülöttetek a fel-feltámadó szélben, amit talán semmi természetfeletti erő nem küld a nyakatokra, pusztán a levegő mozog, ahogy mindig is teszi, természetéből fakadóan és hűvösen. Az már csak bónusz a részéről, hogy magával söpri az amott sötétlő halomból előpárolgó szagokat; szinte beletömi az orrotokba, hogy tudatosuljon, ez fémes, édes, savanykás, mégis keveredik mellé valami olyan ínycsiklandóan mézes, kissé talán gyümölcsös illat is, amit legfeljebb akkor érezhettetek eddigi életetek során, ha gyümölcssaláta készítés alatt nyestétek el az ujjatokat egy késsel. Vagy a konzervdoboz fűrészesre cakkozott tetejével.

Akadálytalanul közeledhettek felé, nem robban a nyakatokba az éjszaka, csendesen szuszog az erdő. Gally reccsen valahol a távolban és zizegnek a bokrok, de ne feledjétek, fúj a szél. Ennyi talán még belefér a normál sus-musba. Ráadásul a Paranoia, ha Félelemmel perdül táncra, ritka kegyetlen párosként bódítja az ember figyelmét, és ha nem figyeltek, huss, már magával is ragadott benneteket az őrült duó!
Könnyű, fehér fény omlik el a nyirkosan hajlongó fűszálakon, ahogy előre sétáltok, és a halom mintha egyre kisebbnek tűnne. A tiszafa hegyéből omló pászmák vége hamarosan sötét, selymes bundával futtatott, hegyes kis fülekre kúszik, onnan egy ezüstös, higanyszerűen tapadós mocsoktól csatakos fejre. A földön valamiféle lény hever, de hogy ember-e vagy állat... az istenek sem tudnák megmondani. Inkább elfordítják pillantásaikat az égi hatalmak, és mi sem mutathatná ezt szebben, mint a távolban felhangzó mennydörgés?

Hosszú, sötét haja elterül körülötte a földön, az arca épp olyan szőrös és bársonyos pihékkel futtatott, mint az állatias fülek, melyek kikandikálnak közüle. Arccal félig a gyepre bukott, de így is láthatjátok a torz, természetellenesen hegyes pofát, a macskásan kerek, üvegesre dermedt szemeket, melyek aranysárga színében örvénylik az ég tükörképe.
A teste akár egy kisgyereké. 10-11, nagyon maximum 12 éves lehet. A térdeit maga alá húzta, kehes kis teste törékenyebb, mint bárkié, akit eddig láttatok. Anyaszült meztelen, de kit érdekel? A hátára valami furcsa, furcsa szerkezetet szíjazott egy kegyetlen kéz - valamiféle tömlő, melynek oldalából hosszú csövek hatolnak a kicsi bordái közé és higanyosan folyó, ezüstös anyaggal vannak megtöltve.
Itt sokkal intenzívebb az a gyümölcsös, étvágygerjesztő illat.
A közvetlen közeletekben súrlódik valami a fűben. Olyan laposan, a szálak tövében, hogy tán nem is látjátok.
Apropó. Hol van Mephisto?

Ha most látna valamelyik házvezető tanár vagy prefektus, bizonyára nagy fejmosást kapnék, persze mindezt csakis a bakancs letakarítása után. Kicsit most olyan vagyok, mint makk utána kutató vaddisznó a rengetegben, sáros, néhol faleveles, és kissé szedett-vedett. Nem kell rosszra gondolni, nem vagyok zakkant, nem is képzelem magam erdei állatnak, s nem is ezért mászok négykézláb az erdő szélén. Inkább kutatónak nevezném magam, aki érdeklődik a természet iránt. Jelen pillanatban egész pontosan egy növényt keresek, ami a bimbambuszok családjába tartozik. Tény, hogy nem túl jó időpontot választottam, ugyanis az előző esti eső nem igazán kedvez a gyűjtőakciómnak. Engem ez sem tántorít el, mostanában igen sokat foglalkozok gyógynövényekkel, mert szeretnék valakin segítené, és úgy érzem, hogy megtudom csinálni. Éppen ezért keresem azt az apró, hófehér virágot, ami igen ritka ezen a környéken, de a lexikonok szerint az avarban megtalálható. Csak ne lenne olyan apró...

Lassan mászok előrébb, a térdeim már zsibbadnak, a tenyereim pedig úgy néznek ki, mintha szénnel dolgozó munkás lennék valamelyik gőzhajó társaságnál. Ujjaimmal finoman kotrom félre az ágakat, a hosszú fűszálakat, a leveleket, s bokrokat, miközben a földet bámulva keresem azt az apró kis növényt. Közben arra gondolok, hogy reggel még nem is terveztem efféle szórakozást.

Mikor felkeltem és kipillantottam az ablakon, nem is igazán volt kedvem ahhoz, hogy kimozduljak. Kissé ködös, szürke idő fogadott, ami csak tovább tetézte az előző nap hangulatát. Éppen ezért inkább olvasgatni kezdtem az egyik bájitaltan könyvet, mikor az egyik szobatársam beviharzott a szobába, s közölte a többiekkel, hogy a délelőtti edzést lefújják, mert eső lesz. Ó remek, gondoltam, ugyanis nekem mindenképp szükségem volt arra a növényre, s a gyűjtési akciót eredetileg délutánra terveztem be, de mivel ilyen rémes hírrel robbant be az egyik srác, akkor már tudtam, hogy ha most nem találok olyan virágot, akkor lőttek a terveimnek...

Ezért vagyok most itt, s végre, kezeim közé kerül néhány apró virág. Bal kezemmel előhúzok egy kis zacskót a barna kabátom zsebéből, majd jobb kezemmel óvatosan, gyökerestül tépkedem ki a kis virágokat, s egyenként ejtem bele a zacskóba. Pillanatok alatt leszedem a növényt, s örömmel csomagolom el, hogy visszacsúsztassam a zsebembe. Megérte kijönnöm, s máris jobb kedvem lett, annak ellenére, hogy tudom, ezután hosszú és nehézkes cipő, s ruhatakarítási ceremónia vár rám. Lassan feltápászkodok a földről, ledörzsölöm kezeimről a földet, mikor hatalmasat dörren az ég, de olyat, hogy még én is összerezzenek, pedig egyáltalán nem vagyok félénk alkat.

Hűvös van, összehúzom a kabátomat, majd körbepillantok, s egyetlen dolog zavar, de az igazán. Annak ellenére, hogy még csak délelőtt van, rémes sötétség vesz körbe, amolyan szürkületféle és ez nem jó jel. Két dolgot jelenthet, vagy túl sokáig voltam kint és elhagyott az időérzékem, vagy vihar lesz, az viszont nem túl jó hír. Ezen gondolkodva neszezés üti meg a fülem, a hangok irányába pillantok, mikor nagy nehezen észreveszem, hogy egy lány bóklászik a fák között.

- Hahó! - kiáltok felé, s néhány lépéssel megközelítem őt. Ha rám néz, láthatja, hogy igen koszos a ruházatom.
- Mit csinálsz itt? - Kérdem, hisz ez nem éppen sétálásra szolgáló hely, ide elvileg nem is jöhetnénk, én is csak a tudomány érdekében kíséreltem meg a belépést. Ő vajon miért? Kutató tekintettel fürkészem őt, mikor ismételten dörren az ég, hirtelen erős szél kezd fújni, s orromat megcsapja a közelgő eső illata...

   

*Egyes dolgokat nyugalomban, másokat viharban lehet a legjobban megtanulni.

 Ha már ilyen sikeresen elértem hogy olyan helyen kössek ki, hogy elkél pár órába míg visszatalálok, mivel nem egyenesen törtem az erdőbe, és a hátraarc technika nem jön be most itt, így gondoltam valamit csinálhatnák is. A seprűm nem is próbálom meg idehívni, hisz ha el nem téved, akkor meg a tanárok biztos kiszúrják hogy egy seprű épp a Tiltott Rengetegbe igyekszik. Idegességem szerencse a vártnál lassabban tör rám, hisz az álmossággal járó nemtörődömség elnyom mindent. Itt kezdem tökéletesíteni a rejtett ásításomat. S bár nem vagyok tisztában vele, hogy hánykor indultam meg hogy most hány óra van, de az egy szempontból jó, de egy szempontból nem, hogy az álmosságommal járó szédülés kezd lassan eltűnni. Igaz, ki keresne engem vasárnap?

 A hatalmas dörgésre összerezzenek, s ösztönösen hátralépek, de olyan sután, hogy sikerül egyensúlyomat vesztenem, s a földre esnem. Szerencse nincs fa az útban, de azért az zavar, hogy most aztán le sem tagadhatom hogy elbóklásztam - bár az égre nézve úgy hiszem ez még épp a hab a tortán.

 Goyrsan feltápászkodom, mintha ez a gyorsaság számítana is valamit - úgysem úszom meg a mai napot szárazon. Kétségbeesésem fátyolát meg nem 100%-ig a vihar jelentette, hanem az erdő.  Most azt sem bánnám ha valami fenevad rámtámadna, s jönne egy tanár - esetleg ha már eszembejutott a tanárjöveteles mentőötlet, akkor fenevad sem kell. S ha a tanár majd azt gondolja hogy megbánom majd bűneimet a kastélyban a pontlevonás utám, akkor téved - nem versenyezhetünk a másik két házzal akkor sem, ha miattam egy árva pontot sem vonnak le.

 A pontlevonás mámorában még mindig tudok arra figyelni, hogy ne ütközzek fának, s hogy felfogjam a külvilág egyes oda nem illő zaját. Egy tökéletességis ismeretlen hang szólít meg. Megállok körbenézni, idézetem által előállított kép eltűnik. Felnézve nem tudok azonnal reagálni, előbb bemérem, hogy tényleg nincs annyira messze, hogy ne tudtam volna meghallani a léptei hangját. Ruházata nem kapja el most épp a figyelmem, nem azt figyelem. Most örüljek neki, vagy rossz. Egy elévedt diáknál csak kettő rosszabb, hisz mi más lenne annak ellenére hogy még sosem láttam, mint egy szabályszegő diák? Nem kell elveszítenem ilyen hamar a remény, hisz nem mindenki olyan szeleburdi mint én.

 Egy kérdéssel fordul hozzám. Kicsit meglepődöm de reagálok.
 -Eltévedtem. - mondom meggondolatlanul. Hazudhattam is volna valamit, mert ha ő tudja az utat, akkor ha nem is foga el maga mellé, akko is követtem volna. Bár ha nem a "nem tudod az utat?" kérdéssel támadott le, meg a hangja sem tükröz semmi nyugtalanságot, akkor bizonyára az ő szempontjából no problem az útra tekintve.

 S megint dörren. Megint nem voltam felkészülve annyira hogy ezt mozdulatlanul kibírjam. A nagy riadságom után kicsit bután is éreztem magam. Valaki, aki az erdőben bóklászik, közben egy villámlásra annyira összerezzen, hogy nemsokon múlik, hogy meg ne iramodjon. Ilyen vagyok én... igazából csak akkor vagyok ilyen, mikor már nyakig vagyok a bajban. Ezt a mostani pillanatot pedig nem lehet annak mondani. A viharnak ez csupán az előjátéka.