Az üzenet

[Brandon]

Brandonnak

Azt mondta tíz perc és jön. Azt mondta, hamarosan visszatér értem, de ehhez képest már fél órája a bájitalszertár sarkában ücsörögtem összegörnyedve, félelemmel tele. Az ajtó kívülről volt lelakatolva, esélyem sem volt a kijutásra, hacsak nem akkor, amikor jön értem. Ő. Brandon.
Eddig azt hittem soha többé nem kell látnom, hogy soha többé nem kell rettegnem tőle. Erre mi történik? A Roxfortba jön, mint inspektor, így nap, mint nap szembe kellett néznem a tudattal, hogy bármikor összefuthatok vele a folyosón és akkor ki tudja mi lesz. Ha úgy vesszük fél évet egész ügyesen kihúztam, és igazság szerint sejthettem volna, hogy ez elkerülhetetlen, de arra nem számítottam, hogy pont szilveszter után, a karácsonyi szünet végeztével kap el.
Kicsit olyan volt ez az egész, mintha már várt volna rám, mintha tudta volna, hogy a nap ezen időszakában errefelé fogok elhaladni, sőt ez annyira nem is elképzelhetetlen, hiszen ki tudja deríteni, hogy hol, és mikor van órám. Ezért is nem szerencsés egyedül mászkálni, már az iskola falain belül sem lehet biztonságban az ember. Csak tudnám, hogy mire jó ez neki. Miért kell félelemben tartania egy ártatlan diáklányt? Ez azért elég beteges.
A sarokban ülve folyamatosan nyugtatgattam magam, de valahogy az a tudat, hogy hamarosan visszajön Brandon, nem volt túl bíztató, így újból és újból elkapott a remegés. Már nem kerestem kiutat, már nem próbáltam meg kinyitni az ajtót, mert hiába. Az elmúlt fél órában ezzel foglalkoztam és ez, azon kívül, hogy lefárasztott, nem vezetett túl nagy eredményhez. Ezért türelmesen vártam, azt fontolgatva, hogyha belép, akkor én gyors leszek, kirohanok, ezek után pedig már csak meg kell próbálnom eljutni a klubhelyiségig. Csak nem kezd el utánam szaladni keresztül a diákseregen, mindenki előtt. Azzal magának okozna kellemetlen perceket, és gondolom, nem akar beégni.
Hirtelen léptek zaját hallottam meg az ajtó felől, bár elég távolinak tűntek. Szívem majd’ kiugrott a helyéről, szinte már a torkomban dobogott, s pálcám után kezdtem kutakodni, de rá kellett jönnöm, hogy nincs nálam. Brandon vette el még akkor, amikor beráncigált ebbe a helyiségbe, ahol ráadásul förtelmes bűz terjengett, valószínűleg a bájital alapanyagoktól.
Lassan felálltam a sarokból, készen arra, hogy bármelyik pillanatban beléphet ide, és akkor én futok. Legalábbis megpróbálom, mert abban már cseppet sem voltam biztos, hogy sikerrel is járok. Tudom, ez nem a legjobb hozzáállás, de egyszer már találkoztam vele és tudom, hogy mire képes. Valahogy nem akartam újra átélni az egészet.
Minden izmom megfeszült, ahogyan az ajtó halk nyikorgással kinyílt, s belépett rajta egy alak. Nem kellett találgatnom, hogy tudjam ki az, s lábaim azonnal megindultak a kijárat felé. Most vagy soha…

[Tíz perc és jövök.]

A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed,
Nehéz kikerülni hogy be ne leheljed.
_______________________________

  Holdvilágos estén hírt hozott az állat, ő egy ismert fajta, hintóját sötét lovak húzzák - szikrázó patáik a csendet összezúzzák. Álmot kever kínnal, hízelgőn kínálja, a bőröd alá kúszik, a lelkedet zabálja - bent mozdul az állat, te a túlvilágra készülsz, s én rángatlak bele. Elégünk mind, s látod élvezem nagyon! S a múló siker büszkesége, lángol fel az arcomon.
   A holdfényes éjszaka sem olyan szép már a Roxfort felett, mint régen. Mintha minden sötétebb, felhősebb, és szürkébb lenne... szomorúbb.
   Határozott léptek hallatszódnak az iskola folyosóin, az alak bizonyára pontosan tudja, hova tart. Talán keres valamit. Pontosabban valakit. Nem kétség, hol találja ilyenkor, a beosztás mindent elárul, amihez ő könnyűszerrel hozzájutott.
   A bájitaltan-szertár. Pincefolyosók. Komorság.
   Még akkor sem lassít, mikor észreveszi a neki háttal sétáló fiatal lányt. A lány meghallja a neszelést, s gyanakvóan hátrapillant, hátha egy éjszakai kószálót foghat meg, pedig nagyon téved. A férfi akkor sem lassít, mikor a lány ijedt arckifejezéssel visszafordul, és felgyorsítja lépteit. Nem fut, de láthatóan menekül. A férfi utoléri, és befogja a rikoltozó diák száját, lefogva pálcás kezét, betolja a legközelebbi ajtón. A szertár mélyére löki, de csak gyengén, pálcáját kitépi kezéből, és csak pár szót szól oda hozzá.
   - Tíz perc és jövök. - mondja, mintha csak egy randevút beszélt volna meg. Mintha...

*      *     *

  Az ajtó előtt állok. Szinte hallom Sabrina gondolatait. Mit akarok, miért kerestem meg, eddig miért nem kerestem meg. Mondjuk jelenleg a legkevésbé sem érdekel a lelki világa, igazából Alysonnak teszek szívességet, ezt pedig csak érte teszem, és ugyanakkor a Nagyúrért. Senki másért. Se Sabrináért, se magamért.
   Biztos vagyok benne, hogy amint kinyitom az ajtót, próbál nekem rontani, így pálcám magam előtt tartva, amint kitárom az ajtót, elsuttogok egy átkot.
   - Petrificus totalus. -
   Amint eltalálta az átok - mert valószínű, hogy eltalálta, hiszen reagálási ideje nem volt, ahogy helye se, ahova félreugorhatott volna - bezárom magunk mögött az ajtót, és nem habozok, nem körítek, fölé hajolok.
   Idegesítően közel hajolok hozzá, már-már betolakszok az intim szférájába, de messze nem érdekel. Hűvös tekintettel mélyen az üveges szemekbe nézek, és lassan, tagoltan, mintha gyengeelméjű lenne, elmagyaráztam neki a dolgokat.
   - Nem szándékozlak bántani. - mondom komolyan. Szavaim őszintén csengettek, mert azok is voltak. - Felolvasztalak, ha nem fogsz sikongani. - alkunak hangozhatott, de más lehetősége nem volt, különben megváltozik a szándékom...
   Elhúzódok, felállok, és csendben nézem pár másodpercig. Tudom, hogy nem tud reagálni, amíg az átok hatása alatt van, de hagytam neki gondolkozási időt, de amint ez lejárt feloldottam az átkot.
   Komoly arccal pálcámat combom mellé eresztem le, ezzel is cáfolva rossz szándékomat.

Nem is tudom mit gondoltam, amikor az ajtónak rontottam. Majd pont ő nem fogja számításba venni azt, hogy esetleg megpróbálok kiszökni. Igen, ez elég nagy butaság volt a részemről, de hát, na, próba szerencse.
Igaz, ami igaz, nem jártam túl sok sikerrel, így az elkeseredett szökési kísérletem megtorpant. Szó szerint. Ugyanis egy átoknak köszönhetően (ami nagy valószínűséggel a Petrificus Totalus volt) földbe gyökerezett lábbal megálltam, majd egy zuhanó kőtömbhöz hasonlóan a padlóra estem. Meredten bámultam az előttem lévő férfit, aki időközben egyre közelebb hajolt hozzám, de én semmit sem tudtam tenni, teljesen megbénított az átok. Oké, plusz pont jár neki azért, amiért visszajött, és nem hagyott magamra, de azért nem volt szabad elbíznom magamat, mert a franc se tudta, hogy mi jár a fejében.
Kezdetleges pánikom még mindig bennem bujkált, de valahogy már nem volt akkora mértékű, mint a kezdetekkor, ami nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy beletörődtem a sorsomba. Beletörődtem, ugyanis tudtam, hogy semmi értelme nincs most már a félelmemnek. Értelmét vesztette azzal, hogy nem csak egyszerűen elkapott, és bezárt ide, de most már a sóbálvány átok által azt csinálhatott velem, amit akart. Ha akartam volna se tudtam volna elfutni előle. S ennek tudatában kiürítettem elmémet, majd arra koncentráltam, hogy minél előbb essünk túl az egészen. Bármit is akar.
Szavai őszintének tűntek, s bár tudtam, hogy nem teljesen bízhatok meg benne, mégis hittem neki. Egy bizonyos szintig. Annyira hülye azért nem vagyok, hogy teljesen bedőljek neki. Egy kis kétely még így is maradt bennem, s gyanakvóan figyeltem minden egyes mozdulatát, hallgattam alkuját. Korrektnek tűnt.
Mivel nem igazán tudtam reagálni, így csak vártam, hogy mikor fogja feloldani az átkot, s mikor ez megtörtént, lassan a talpamra álltam, kicsit hátrálva tőle. Bármennyire is „kedves” volt tőle, hogy elengedett (mert az kedvesség, hogy elenged, miután saját maga megátkoz), szükségem volt egy kis térre, hogy még véletlenül se kerüljek hozzá túl közel. Jó, azt nem állítom, hogy egy pillanatra sem futott át az agyamon, hogy sikongassak, vagy verjem az ajtót, de mikor megláttam, hogy leereszti a pálcáját ezek a gondolatok elszálltak. Meg amúgy sem értem volna el semmit, mert akkor tuti megint rám küldött volna egy átkot.
- Ha nem akarsz bántani, akkor mi a fenéért ráncigáltál le ide?!- vontam kérdőre összefont karral, s végigmértem. Talán a kelleténél kicsit jobban felbátorodtam, de még mindig előttem voltak azok az emlékképek arról a bizonyos estéről, s annyira nem is bíztam el magam. Még mindig tartottam attól, hogy valami meglepetésre készül.

[A nővéred üzent velem.]

Jó, ha az embert mindig aggasztják a mások szenvedései,
akkor nem kínozza a magáé.
_______________________________

  Rezzenéstelen arccal figyelem a lány reakcióit. Megvárom, míg kidühöngi magát, s utána hagyok egy kis szünetet. Figyeli a tekintetemet, próbálja kitalálni, hogy vajon, mit akarhatok tőle. Biztos a legrosszabbakra gondol, pedig ég annál is keservesebb lesz számára a következő percek.
   Tényleg nem akarom bántani, őszintén szóltam az imént, s most minden hátsószándék nélkül.
   - A nővéred üzent velem. - kezdek bele, de el is hallgatok, először is a hatás kedvéért, másodszorra, mert összeszedem a gondolataimat, hogy pontosan idézhessem fel Alyson szavait.
   Kemény tekintetem megenyhül, de majdnem észrevehetetlenül.  Az empátia halvány sugara nyilall belém. Ez a lány annyi idős, mint Emma, és már most olyan sorsra  van ítélve, mint én. Ugyanolyan ártatlan és védtelen, mint Ems volt. El sem tudom képzelni, hogy ez a lány gyilkolni fog, vagy akár kínozni, szerintem még egy egeret sem bírna eltaposni.
   Megvárom a hatás végét, s csak akkor kezdek bele a kis monológomba.
   Nem körítek, nem kertelek.
   - A hírt Alyson adta volna át, ő volt megbízva, de mivel az iskolában tartózkodsz, a feladat rám hárult. - elteszem pálcámat, és hátammal nekitámaszkodok az ajtónak. - A Nagyúr további embereket toboroz egyre növekvő hadseregébe. A szolgálatban álló Halálfalók bizonyos családtagjaira is esett választás. - itt beugrik Vikitria arcra. - Alyson felajánlott Téged. - szünetet tartok ezután, hogy legyen ideje megemészteni az eddig hallottakat. Egyértelmű, mi jön ezután.
   - Bizonyára sejted, hogyha nem vagy hajlandó csatlakozni, az nem marad megtorlás nélkül. - egyelőre befejeztem. - Kérdés? -

[Kérdés?]

Reméltem, hogy csak rosszul hallottam. Reméltem, hogy ez nem igaz. Az nem lehet! A nővérem üzent nekem. De minek?
Egy pillanatig Brandon arcát kémleltem, hátha fel tudok rajta fedezni egy aprócska kis ráncot, vagy kifejezést, ami elárulja, hogy csak viccelt. Mert még annak is jobban örültem volna, még ha utána ki is akadnék. Bármi jobb annál, hogy a nővérem üzent.
~ Nem akarom tudni, mit akar!- vágtam rá gondolatban, s már a valóságban is nyílt a szám, hogy ezt a tudatára hozzam, amikor folytatta. Így csendben maradtam. Némán hallgattam végig, de minden egyes szónál össze kellett szednem magam, mert lábaim nem akartak megtartani. Ahogy közeledett mondanivalója végére, egyre inkább úgy éreztem, mintha tőrt döfnének az oldalamba, majd folyamatosan újra és újra belém mártanák. A levegőt is kapkodva vettem, a mellkasomból mintha az összes levegőt kiszorították volna. Nem tudtam elhinni, amit mondott, csak ingattam a fejemet.
- Kérdés? – Nem feleltem, csak álltam ott, és úgy meredtem rá, mintha azt mondta volna, hogy szeret, ami mint tudjuk, szintén megdöbbentő vallomás lett volna tőle.
Vállaim hirtelen rázkódni kezdtek, s miközben lassú, monoton léptekkel körbesétáltam, hisztérikusan felnevettem.
- Nem, nem és nem! – Mint aki nem normális. Bár lehet, hogy megőrültem, mivel még mindig nevettem. De ki ne nevetett volna? Én, mint halálfaló? Ugyan már! Ez csak valami vicc lehet, vagy Alyson nem tudom mit gondolt. Felajánlott engem. Nagyszerű! Játszadozna inkább a saját nyomorult kis életével, ha már egyszer úgy is képes volt elcseszni! Ne akarja az enyémet is tönkretenni! Van elég bajom így is, nem hogy még Voldemort szolgálatába álljak… én, aki csak egy ártatlan hugrabugos vagyok, aki mit sem vár jobban, minthogy elvégezze az utolsó évét. Mi rosszat tettem én a nővéremnek?
A falnak dőlve lecsúsztam, s hajamba túrtam. Könnyek szöktek a szemembe, de nem sírtam. Még nem. Bámultam a padlót, majd tekintetemet lassan Brandonra emeltem.
- Igen, van. Nincs semmilyen kiút, igaz? – hangom halk volt, szinte elveszett a bájitalszertár nem is olyan nagy helyiségében, de még így is alig volt hallható. Tudom, hogy hülye kérdés volt, de gondoltam, hátha. Mert az nem lehet, hogy nővérem örökre elintézte a sorsom. Ugye?

[Van egy kiskapu, de nem fog tetszeni.]

Jó, ha az embert mindig aggasztják a mások szenvedései,
akkor nem kínozza a magáé.
_______________________________

  Számítottam az efajta reagálásra. Az emberek hihetetlennek hitt hírek hallatán négy fázison mennek keresztül: tagadás (hitetlenkedés), düh, elkeseredés, és egy kicsivel később a beletörődés is végbe megy. A különböző szakaszok közti időtartam minden embernél más, személyiségtől függ ki-meddig boncolgatja magát ezekkel az állomáspontokkal. Jómagam részéről a tagadás hamar lemegy, a düh viszont annál inkább tovább nyúlik, amennyire csak lehet. Ilyenkor veszélyes vagyok, akár egy bomba, bármikor robbanhatok, de akkor elsöprök mindent magam elől és mellől. Az elkeseredés olykor kimarad, vagy rövidtávú, enyhe megnyilvánulású. A beletörődés viszonylag, helyzettől függően könnyen gördül le, hiszen miután kitomboltam magam - már csak a törvényszerűség miatt is-, nem marad más hátra, mint elfogadni a tényeket.
   Sabrina, tekintve gyermeki lényét, fiatal korát, illetve nemi mivoltát, a tagadás és az elkeseredés lesz erősebb nála, habár sejtésem szerint valahol a düh is jelentkezni fog, csak nem feltűnően - aztán ki tudja. Az elkeseredés bizonyára pipa, és végül a beletörődés a végső állomás. Hát nem lesz gördülékeny ez az út sem, de muszáj lesz megmászni ezt a hegyet, mert... mert egyszerűen nincs más választása.
   Alysont se értem, miért ajánlotta fel húgát. A Nagyúr bizonyára tud már egyet s mást Sabrina jelleméről, már csak azért, mert akkoriban szokásává vált belemászni az emberek emlékeibe, érzelmi világukba, és ez alól még Alyson se volt kivétel. Pont ezért titkolom el húgom kilétét. Előbb halok meg, minthogy Emből gyilkost csináljanak. Sajnos Alysonról ez nem mondható el, és most már úgyis mindegy.
   Kicsit sajnálkozva, kicsit türelmetlenül pillantottam a hitetlenkedő lányra, de visszafogtam magam, és higgadtan megvártam, míg végigjárja az első fázist. Mielőtt kimondta volna, már tudtam a kérdést.
   - Van egy kiskapu, de nem fog tetszeni. - kicsi szünetet hagyok, majd végre kinyögöm. - Ha nem akarsz beállni a Halálfalókhoz, akkor csak egyetlenegy dolgot kell tenned. - lehet kicsit gonosz volt ez tőlem, de ez még belefér. Meg kell szoknia az érem nyomorúságosabb oldalát is, és ki tudja, ez a kiképzés még hasznára is válhat a jövőben. - Meghalnod. -
   Sajnos ez így volt igaz, ahogy volt. Nem tehettem mást a lány érdekében, minthogy beszélek vele. Ennyit megérdemelt. Olyat fog most látni, amit nagy ritkán lát az ember. Megértő leszek vele.
   Leülök mellé, lazán, fiatalosan törökülésbe vágom magam, és nem nézem rá, hanem fejemet a kemény falnak döntöm, úgy hogy arcom kicsit felfelé nézzen, így a szemben lévő polcok tartalmát bámultam. Így kezdtem bele a mondókámba.
   - A szabad akarat kiváltság. És ez most Neked nem adatik meg. Nem foglak hitegetni, de a saját érdekedben. Sabrina. Ami mostantól következni fog, az életed kihívása lesz, szó szerint. Minden nap, minden küldetés alkalmával az életedért küzdesz. Ugyanis, ha nem végzel tökéletes munkát, akkor azok után már semmilyen munkát nem fogsz végezni... Nem lesz móka és kacagás, itt majd nem találsz barátokat, nem lesz sok beszélgetőtársad. Magadra fogsz maradni, és rá leszel kényszerülve, hogy egyre határozottabb döntést kell majd hoznod, egyre gyorsabban és praktikusabban. Nem lesz olyan, hogy teketóriázás, csináljam, vagy ne csináljam. Ki kell kupálnod magad, különben beledöglesz. Kezdheted mondjuk a beavatásoddal. Előre szólok, nem fognak kímélni, de nem is baj, legalább felkészítenek, mi vár Rád. - végre felé fordulok, és mélyen a szemébe nézek, hogy lássa komolyan gondolom azt, amit mondok. - Meg fog változni az életed, ha akarod, ha nem. Pár nap múlva elhagyod a kastélyt, és megtörténik a beavatás, azután Te is a Nagyúr szolgálatában fogsz állni, és lesni minden parancsát, és teljesíteni azt. - végül adok egy hatáskeltő szünetet a végmondat előtt. - De én segíteni fogok Neked. -

Magányosnak, elveszettnek éreztem magam. Egyszerre féltem és dühöngtem. Féltem a rám váró dolgoktól, attól, hogy ölnöm kell, attól, hogy mi lesz így a családommal, a barátaimmal, az egész életemmel, s dühös voltam Alysonra, amiért ezt teszi velem.
Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, de nem akartam gyengének tűnni, amíg Brandon ott volt, bár nála ez talán már úgy is mindegy, ez nem sokat növel a rólam kialakított képén. Már előre tudtam a válaszát, de mégis kicsit naivan abban bíztam, hogy van esetleg egy menekülő út, ami enyhébb jövőt szán nekem. De nem így volt. S bár nagyon is jól tudtam, hogy ez lesz a válasz, keserűen elmosolyodtam az élet kegyetlenségén. Kezdtem megérteni, hogy hozzám eddig mennyivel barátságosabb volt a sors. Ám most ennek vége. A saját nővérem tönkretett mindent, s nekem ebbe semmilyen beleszólásom nem volt. Gyűlöltem. Teljes szívemből gyűlöltem ezért, pedig egészen idáig nem így volt. Eddig csupán szánalmat éreztem iránta, amiért feladva addigi életét beállt halálfalónak. Akkor már örökre elveszítettem őt, számomra egy névtelen senki lett, akit könnyek nélkül eltemettem magamban. Azt hittem, hogy végleg kizárhatom az életemből, s nem mászik elő a sírjából, de ezzel, hogy újra felbukkant csak rontást hozott, amit soha nem fogok megbocsájtani neki. Végleg kiérdemelte, hogy teljességgel gyűlöljem.
- Miért csinálja ezt velem?! Utállak Alyson! - azzal erőből beleütöttem a mellettem álló polcba, aminek hatására néhány hozzávaló üvege hatalmas csörömpölés közben a földre zuhant. Nem különösebben foglalkoztatott, egy hanyag vállrándítással elintéztem, s újra átkaroltam a térdeimet.
Csak akkor néztem újra fel, mikor Brandon lazán leült mellém. Hatalmas szemekkel figyeltem ténykedését, és azért bennem volt a „félsz” még mindig vele kapcsolatban, ám meglepő módon csak törökülésbe vágta magát, fejét a falnak támasztotta, majd beszélni kezdett. Összevont szemöldökkel figyeltem arcát, vizslattam, hátha rájövök viselkedésének miértjére, de szavai meglepően őszintén csengtek. A lábamat néztem, de továbbra is némán hallgattam. Egyenként próbáltam meg értelmezni mondatait, mert egyszerre ez így túl sok lett volna nekem.
Rám nézett, s kék tekintete fogságba ejtett. Nem tudtam másfele nézni, csupán bámultam abba a szempárba, mely a nyáron még megannyi veszéllyel fenyegetett, és hallgattam szavait. Nem akartam elhinni, amit mond, de muszáj volt. Tudtam, hogy ez mind igaz.
„El kell hagynom a kastélyt.”
Ezt a mondatot megannyiszor visszajátszottam magamban, s fájt belegondolni. Itt kell hagynom az otthonomat, mely eddig a Stroodban található háznál is nagyobb biztonságot jelentett a számomra. Itt kell hagynom a barátaimat, Christ, és ez túl nehéznek bizonyult jelen pillanatban ahhoz, hogy képes legyek ezt mind elviselni.
S hogy mi lesz velem akkor?
Végleg egyedül maradok.
Teljesen egyedül.
Brandon utolsó szavai csengtek a fülemben, s hitetlenkedve néztem ismét a szemeibe. Nem volt ott gonoszság. Most nem.
- És miért tennéd ezt? Miért segítenél nekem? – nem volt ott más, csak mi ketten. Ő és én a bájitalszertárban, így nyugodtan kimondhatta azt, amit akar. Vagy még jobban meg akarja keseríteni az életem, vagy komolyan gondolta az előbbit, és akkor teljesen összezavar.

[Megértem, hogy semmi okod bízni bennem.]

 

I find it hard to take
When people run in circles
_______________________________

  Szabad másodperceimben, amikor hagyom Sabrinát, hadd dolgozza fel a történteket, megengedem magamnak, hogy gondolataim a saját beavatásomra kalandozzanak. Talán Sabrinának kegyelmez a Nagyúr, hogy neki nem ad nagyobb feladatot az enyémnél. Önként szerettem volna beállni seregébe, így könnyebb volt hozzászoknom az egész életmódhoz, mint majd Sabrinának kell, de még így is megerőltető volt nekem is, főleg a beavatásom miatt. Szó sincs arról, hogy nagyon megviselt volna, hanem súlyos következményeket, és bonyodalmakat okozott a későbbi életemben, ha jobban tetszik: megkeserítette az életemet. Pont azért ülök emellett a lány mellett - a beavatásom miatt. Ha nem kell megölni a szüleimet, akkor nem kell Emma elől eltitkolni az egészet, nem kell hazugságból hazugságba csöppenni, nem szökik el Emma, nem kell kajtatnom utána, nem kell győzködnöm őt, és akkor nem öltem volna meg véletlenül... Elég szemét dolog az élettől, hogy egy pici mozzanat, egy apró szó, egy kicsiny átok megváltoztathatja, felpezsdítheti, lerombolhatja további életed, amúgy is silány útját.

   Sír. Nyilvánvaló, nem is vártam mást, és nem is nézem le emiatt. A gyengék sírnak csak, és Ő még gyenge. De nem baj, elkövetkezendő évei során majd rájön, hogy csak keservet okoz, és egy idő után elfelejt majd könnyezni.
   - Megértem, hogy semmi okod bízni bennem. - lelki szemeim előtt bevillannak a sikátoros képek. Nem mondanám, hogy szégyellném, és meg se bántam, mert az arra vallna, hogy hibáztam. De elismerem, hogy jobban is alakulhatott volna a múlt. A jelen, s a jövő... - De sajnos vagy nem sajnos; nincs más lehetőséged. Illetve rosszul mondom, van: vagy meghalsz, vagy belátod Sorsodat, és bármiféle segítség nélkül még keményebben, még fájdalmasabban viszed végig életed maradék éveit, ahelyett, hogy hagynád, hogy ezen könnyítsek. -
   Ügyesen kikerültem a választ, hogy mégis miért segítek neki. Meggyőzöm arról, hogy valóban nincs más választása, csak amiket felsoroltam.
   Egy sóhajtással kísérve fellököm magam a földről, és leporolom taláromat. Egy pálcalendítéssel kinyitom az ajtót.
   - A beavatásod egy hét múlva lesz. Három nap múlva kiköltözöl a kastélyból - a lehető legfeltűnéstelenebbül kell összepakolnod, hogy senki ne vegye észre. Erről senkinek nem beszélhetsz, remélem világos. Innentől számítva a negyedik hajnalon kiviszlek innen, és magamhoz viszlek. Ott megtudod a részleteket. - kinyújtom a kezemet a lány felé, hogy felsegíthessem (ha elfogadja). - Hogy döntesz? -

Csak próbáltam felfogni ép ésszel az előbb hallottakat. Csak próbáltam arra gondolni, hogy talán nem lesz olyan szörnyű. Hogy túlélhetem ezt úgy is, hogy én és a környezetemben élők minimálisan szerezzünk kárt ebből. De ez túl naiv gondolkodás. Ilyen legfeljebb a mesékben létezhetne, hogy győz a jó, és senkinek nem származik gondja ebből, de ez a valóság. Ez a nyomorult, szörnyű, kegyetlen valóság! Ahol a nővérem, akit mindenkinél jobban utálok a világon, csak úgy fogta magát, és felajánlott engem a Nagyúrnak, mintha valami piaci áru lennék. És mi ebben a plusz poén? Választhatok: vagy meghalok, vagy beállok halálfalónak. A legjobb kilátások, pont így képzeltem el a jövőmet is.
Soha nem féltem még így semmitől, de akármennyire sem akartam gyengének látszani Brandon előtt, mert tartottam tőle, hogy mit tesz velem, egyszerűen képtelen voltam magamban tartani a könnyeimet. Szabad utat adtam nekik, hiszen mégiscsak jobb itt kiadnom a gőzt, mint ott fent a klubhelyiségben. Ott mindenki megkérdezné, hogy mi a baj, de egyrészről nem mondhatnám el nekik, más részről pedig megvetnének azért a válaszért, hogy beállok a halálfalók közé. Aki épeszű ember, az nem Tudjukki oldalán áll, csak az egyedüli gond az, hogy aki szembe mer szállni vele, annak számolnia kell a következményekkel, és az életének utolsó perceivel. Potter is ki tudja, meddig tart ki, de azért még nem teljesen kell feladni a reményt. Vagyis bízok benne.
Könnyes szemmel néztem fel Brandonra, aki időközben felállt. Most nem tűnt olyan félelmetesnek. Inkább az tükröződött le az arcáról, hogy ezúttal nem akar rosszat nekem, hanem komolyan gondolja a segítségnyújtást.
Elgondolkodtam. Felsoroltam magamban a lehetőségeimet, és az esélyeimet arra, ha nemet mondok, de a végén meglepő dologra jutottam. Vagyis nem az eredmény a meglepő, hanem az, hogy én képes voltam kimondani azokat a szavakat mindazok után, amiket a nyáron tett velem. Nem vagyok normális!
Megragadtam a kezét, s felhúzott. Mélyen a szemeibe néztem, pár másodpercig nem szólaltam meg, aztán nyelvem magán akcióba fogott, hogy végre túl legyek rajta.
- Rendben van. Veled megyek. – bólintottam, és próbáltam határozottnak látszani. Már amennyire határozott lehet egy ilyen helyzetben, egy ilyen elkeseredett lány, de abban a pillanatban nem láttam más utat a jövőmet illetően.