Tisha Titkos Télikertje

Arianna - a szőke ciklonnak
viselet

- „…give peace a chance…” – száll a dal, ugyanazzal a töltettel és vággyal, amivel Lenon megírta, és a szerző eredeti stílusához hasonlóan a versszakok sem az „eredetiek”, hiszen Lenon is mindig mást énekelt s én se cselekszem eltérően, merthogy a verzék saját improvizált sorok, a jelenlegi rendszer kritikája. Muszáj valamit tennem, lázadnom, zenélnem, énekelnem. A nyomás, ami rá nehezedik hónapok óta, hogy semleges maradjak, teljesítsek, megőrizzem pozíciómat, egyre nehezebb, egyre többet követel tőlem. Kenyértörésre fog sor kerülni hamarosan, szinte a levegőben érzem már ezt és tudom, hogy merre fogok hajlani. A természetem és lelki világom ezt diktálja, nem fogok ellene tenni. A dal is erről tanúskodik. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” attitűd ez, mert elzárkózva lázadok, magamban hirdetem az „igét”, mert a túlélési ösztön még mindig erősebb bennem, mint a vak elszántság, ami a hősiességnek nevezett, szerintem félreértett bolondság. Mert mit érnék vele, ha elkapnának? Mivel mennék előbbre, ha rendszer ellenséggé nyilvánítanának? Ez semmivel sem vinné előbbre a világot. Még nem érett meg a pillanat a cselekvésre: a légkör pattanásig feszül, de vihar előtti csend uralkodik. Ilyen helyzetben a kis homokszemek, mint én, nem azzal akaszthatják meg a gépezetet, ha nyilvános akciókba kezdenek, azzal csak alkalmat adnak példa statuálására, elrettentésre. Csendesen el lehet szabotálni a gépezet működését, radikalitás nélkül, hogy amikor majd eljön a pillanat, tényleg felléphessünk. És addig? Viselkednem kell és óvatosnak lenni, mert figyelnek. A szemek és fülek szinte mindenhova beszivárognak, a rendszer felé ájtatos lelkű diákok az inspektorok kezére játszanak, minden szót, pillantást és tettet patikamérlegen kell lemérnem és ez feszültté tesz, csak gyűlnek az elfojtott érzések és gondolatok. Diákokat közösít ki a rendszer, átkozottak kasztja, akikhez nem lehet szólni szinte, mindenféle ideológia próbál utat törni és kimosni az agyunkat… Elég! Erről énekelek, ezért gitározok. Bármennyi a negatív érzés és gondolat, feszültség, az akkordok és a hangom akkor is pozitívan, vidáman cseng és dacosan hirdeti azért is az életörömöt, benne van a remény, a vágy valami szebbre, ami majd eljöhet. A lelket tartom ezzel magamban, mert szinte csak ennyim van s ezt is csak itt, egy nehezen megtalálható télikertben kell művelnem, ahol távol érezhetem magam az ártó szándékoktól. A növények megnyugtató zöldje, a kellemes légkör egyfajta harmonikus illúzióba ringat. Erre van szükségem, mert tényleg ez az utolsó mentsváram, miután magánéletem bástyái pár hónapos átrendeződések alatt porrá omlottak, a törmelékhalmok csak szegényes sáncot jelenthetnek az élet kellemetlenségei ellen. A sztoikus apátia vaskos, erős fülesbástyáit, pajzsgátjait már korábban odahagytam, az érzelmek és a szerelem függönyfala pedig velem omlott le. Én is elmondhattam Catulussal, hogy „…sed fieri sentio et excrutior - …de kínja elevenen keresztre feszít”. Hiába ilyen az élet, én meg nagyon magányosnak érzem magam az elidegenedett iskolai világban. Én pedig magamat meghazudtolva nem közeledtem senkihez s még jobban bezárkóztam, olyan lettem, mint valami korai keresztény remete, még önmagamhoz képest is, ami lássuk be, tudomány.

[szavak: 730]

öltözék  |  szavak: 730

A saját sikolyomra riadtam fel. A verejtékem, a könnyem összefolyt az arcomon, a hajam szénakazal módjára pihent a fejem tetején és a takaróm pedig a földön hevert egy letépett baldachin társaságában. Szaggatottan lélegeztem, kapkodtam a levegőt, mintha csak egy klausztrofóbiás roham kerített volna hatalmába. Egész testemben remegtem és csak a saját zihálásomat hallottam, az ütemtelenül dobogó szívemmel szinkronban.
Erőtlenül emelkedtem ki az ágyamból, s amint talpra álltam, az egyik ágy támlájától a másikig botorkáltam teljesen vakon, a sötétségbe. Tíz percbe telt míg megtaláltam a mosdó ajtaját és szinte beestem rajta. Megnyitottam a csapot, s miközben az ontotta magából a vizet, én a tükörbe meredtem. Szemeim kissé karikásak voltak, tekintetem nyúzott, s még borzalmasabban néztem ki, mint ahogy azelőtt elképzeltem. A mosollyal ékesített derűs arc helyett most egy szokatlan, hajszolt nézett vissza rám, s mellette feltűnt még egy másik is. Nem mondanám, hogy arc volt, inkább egy alaktalan feketeség, egy árny, vöröslő szemekkel.
Ügyet sem vetettem rá, inkább az arcomra fröcsköltem a jéghideg vizet, megismételve ezt mindaddig, amíg magamhoz tértem. Aztán megfordultam, s a falnak támaszkodva lefelé kezdtem csúszni, amíg el nem értem a talajt. Felhúztam a lábaimat, s átkaroltam őket, a fejemet pedig a térdeimre hajtottam. Az imént látott arc a szemközti falnál gubbasztott. Ocsmánynak tetszett és ijesztő volt, de már lassan 2 hete volt a nyomomban és nem tudtam vele mit kezdeni. Megpróbáltam nem figyelembe venni, pedig mindig ott volt velem.
Csak próbáltam magammal elhitetni, hogy egy hallucináció, ahogy a száz másik, akikkel naponta találkozom. Némelyik egész emberformájú, sőt, a szeretteimre emlékeztetnek, de próbálom úgy kezelni őket, mintha nem is lennének ott.
Hirtelen a mellkasomhoz szorítottam a kezem. Az arcom eltorzult a fájdalomtól, összeszorítottam az állkapcsom és nyögdécselve vártam, míg elmúlik az érzés. Amint ez megtörtént bepillantottam a felsőm alá, ami alatt, a szívemnél még mindig ott éktelenkedett egy nagy tintaszerű fekete folt. Az volt a hibás. Pontosabban Amycus Carrow volt a hibás. Pontosabban én voltam.

Úgy ébredtem, mint akit fejbe vágtak, s ami még rosszabb, hogy a hátam és a hátsóm is sajgott a kemény burkolattól, amin elszunnyadtam. Már délután lehetett mikor magamhoz tértem, kettő, vagy három óra, s a testrészeimen kívül az agyam nem is észlelte az idő múlását. Szombat volt, nem volt tanítás, nem maradtam le igazán semmiről, csupán az időérzékemet vesztettem el.
A folyamatos hallucinációim, a fájdalomlöketek minden energiámat lekötötték, az időre már luxusnak számított figyelnem. Aludni nem igazán mertem, ezelőtt 3 napig nem is bújtam ágyba, hátha megúszom a rémálmaimat, ám sehogy sem bírtam elkerülni az álommanót, aki az imént elég szépen ki is ütött.
Feltápászkodtam a padlóról és beálltam a zuhany alá. A fekete árny még mindig ott ült a falnál és engem bámult, de már egészen hozzászoktam annyira, hogy ne aggódjak miatta.
Még egy óra kellett hozzá, mire kikászálódtam a fürdőből, s ahhoz, hogy egészen emberi formát öltsek. Elhatároztam, hogy teszek egy sétát, szocializálódom és abbahagyom az emberek kerülését, amit ezidáig emiatt az elmebaj miatt műveltem.
Lebaktattam a hálókörletből, átvágtattam megannyi lépcsősoron és akárhány emberrel találkoztam, annál frusztráltabban éreztem magam. Az árnyacska pedig ott haladt mellettem, suttogott, borzalmas dolgokat suttogott és a végén már szinte ordított velem. Egy üres folyosón jártam épp és talán ez is volt a szerencsém. Mindaz, amit hallottam és mindaz, amit az elmúlt hetekben átéltem kikészített. Pillanatok alatt történt az egész, épp csak pár másodperc volt, hogy előkaptam a pálcám és az árnyat kergetve szétromboltam a folyosón álldogáló páncélsort.
Csörögve-csattogva omlottak a darabkák a földre és én őrült módjára rohantam, hogy minél hamarabb elhagyjam a helyszínt. Lépteim sietősek voltak, a végén már futottam. Gondoltam, talán lehagyom a fantáziám keltette hallucinációt, ezért olyan gyorsan rohantam, ahogy csak tudtam. Elhaladtam az üvegházak mellett és egy szempillantás alatt elvesztem a növények között, amint bevágtattam a télikertbe.
Kissé kómás pillantásokkal mértem fel a terepet, ami nem rejtegetett számomra semmi gyanúsat, érdekeset, esetleg csupán azt a kellemes dallamot, ami megtörte a csendet. Miután az izgatottság elhagyta az agyamat elindultam, hogy megkeressem a zene forrását. Elmerültem a zöld színben, s mikor újra észhez tértem, megpillantottam a napi dalos pacsirtát. Ajkam mosolyra húzódott, s szinte el is illant minden korábbi borús gondolatom, melyek elől futva menekültem ide. Balerina módjára lábujjhegyre álltam és a fiú mögé lopakodtam. Ujjaimat a szeme elé fontam és összhangzatszerűen felcsendült a hangom.
- Hármat találhatsz! Ki vagyok?
Régen láttam Morgant. Körülbelül azóta nem találkoztunk, mióta elkezdődött a zakkantságom, s nem is értem, hogy most hogyan lehettem ennyire buta ahhoz, hogy ilyen állapotban megközelítsem. Két hete kerülöm őt, ahogy mindenki mást is. Órákra is alig járok és ami a legviccesebb: most pont abba az emberbe botlok bele, akivel nem is tudom, hogy valójában hányadán is állunk.

Arianna - a szőke ciklonnak

Épp végzek az egyik nótával s már bal kezem ujjai finoman rá is simulnak a következő dal akkordjaira, de nem juthatok vele messzebb, mint az első akkordmenet, mert váratlanul elsötétül előttem a világ, egy ismerős női hang pedig a fülembe fuvolázik kellemes zeneiségével. Hirtelen megszorul a belsőm, ahogy az ingerek: puha kezek, szép hang, elérnek a tudatomig és az agyam levonja a következtetést. A jelenlét, amit érzek, az akire így reagáltam természetesen nem lehet akárki, így még három találgatásra sincs szükségem.
- Lássuk csak… cseppentett mézként csordogáló édes hang, bársonyos szemfedő kacsók, és olyan aura, ami egy sziklát is párnává transzformálna. – incselkedően csendül a hangom, ha játék, akkor legyen játék, balom néhány jazz-es hetes és kilences akkordot fog le, a jobb pedig lágyan kipengeti. A hamiskásan csengő, finom hangok jól passzolnak szavaimhoz, úgy érzem, a zene tökéletes aláfestés. Ha van olyan botor valaki, hogy akkor jön a közelembe, amikor gitár van nálam, annak el kell viselnie ezt a zenés beszédmódot.
- Szóval azt mondanám, hogy miss Meriwether hálójába kerültem. – most már széles mosoly ül ki az arcomra s reményeim szerint a látásom visszakapom, bár lehet, hogy eladnám azt a szőkeség érintéséért, bolondságomat újabb jazz hangokkal fejezem ki, miközben igyekszem felé fordulni. Hihetetlen, hogy a közelsége mennyire hatással tud rám lenni, hogy a magam építette „cölöpfalra” én készülök lángot vetni. Nem lesz ez így jó… érzem, hogy óvatosabbnak kell lennem, így a padon odébb csusszanok.
- Kérlek ülj ide mellém! – nem csak hellyel kínálom, ez annál több. Ezzel ellensúlyozni kívánom azt is, hogy távolabb húzódom tőle, de ez az ő érdeke is, lehet jobb, ha távol marad a bolondságomtól. Bár nem tudom, de egyformán kerültük egymást. Ugyanis én se kívántam az emberek társaságát s azok, akik valamit jelentettek számomra, fokozottan ebbe a csoportba tartoztak, hiszen nem akartam őket belerángatni a magam hülyeségébe. Ugyanakkor ,ha már Arianna itt van, nem fogok megfutamodni, az nem az én stílusom. Inkább kiállok, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne nagyjából, bár még nem tudom, mit mondok, ha netán számon kéri, hogy miért kerültem eddig. Azonban, ha leül mellém s a szemeibe nézhetek, úgy észreveszem, hogy bizony az akvamarin szemek csillogását valami beárnyékolja. Ez pedig szomorúsággal tölt el s önkéntelenül csendülnek a mollos akkordok a gitáron, észre se veszem, csak őt, a kék szemeket látom. Mindig is szerettem ezt a szempárt nézni, akár egy-egy órán is lopva, mondjuk az órai vázlat helyett, amit a táblára rótt a prof. S az apró titkos kis összekacsintások, egy-egy kicsi komiszság, ami ilyenkor lezajlott az évek alatt, az is eszembe jut. Amikor tavaly bájitaltanon titokban a szomszéd mardekáros munkáját kicsit szabotáltam. Igen, az remek eset volt, amíg az alapanyagot vágta, én a magaméból mindig pakoltam az övébe, apró bűbájokkal tereltem el a figyelmét, miközben kicsit jobban megizzítottam neki a tüzet. Az más kérdés, hogy az enyém se lett jobb, de akkor is megelégedésemre szolgált, hogy az a tejfelesszájú lenyalt hajú srác, aki úgy nézett , mint akinek a szájában a vaj sem olvad meg, most belerondít a szép kis összképbe magával kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy mind ezt Arianna kedvéért csináltam, úgy, hogy ő látta, hiszen mögöttünk állt s néha-néha hátra sandítva rá kacsintottam. Miatta megérte, hiszen az az öntelt majom képes volt a szőkeséggel bunkón viselkedni s beszólni neki, amiért tőlem is megkapta a magáét… Hiába, nem csak a karikákat őrzöm a pályán, hanem mással is foglalkozom.
- Minden rendben van kedves? – kissé aggódva nézek rá, hiszen nem vagyok vak, érzem, hogy valami nincs teljesen rendben. De vak vezet világtalant, mert velem sem teljesen. Hiába, lehet saját klubot kéne alapítanunk… A gitár tovább szól halkan, szomorkásan. Önkéntelen reflex ez már, ami megnyugtat és biztonságérzetet ad számomra. Utolsó mentsvárat.

[szavak: 614]

öltözék  |  szavak: 614

Nem hiába kerülöm az embereket. Az érzés, ami gyomorgörcsöt okoz - s amit valójában ezek a képzelgések keltenek bennem -, nem igazán tartozik másra. Kezdem azt hinni, hogy megőrülök és attól félek, hogyha elkap egy roham, vagy előbújik egy hallucináció teljesen leírom magam mások előtt. Nem tudom meddig mehet ez így tovább, azt sem tudom, hogy keveredhettem bele ebbe az idióta kis játékba. Neked sem kell tudnod.
Az még egy fontos kérdés, hogy hogyan mászok ki ebből a szituációból. Hisz beleesni könnyebb volt, mármint nem belé, érted, nem úgy, mármint... szóval ebbe a szituációba belépni könnyű volt, egyfajta belső késztetés miatt történt, vagy netán a sors (?) vezetett ide, hogy ma találkozhassunk? Mindegy is. Kiszolgáltatottnak érzem magam és mégis biztonságérzet lebeg körül. Komolyan? Muszáj ezt? Így is elég kuszák a gondolataim.
Mindez azalatt pereg le bennem, míg az ujjaim az arcát simítják. A mosolyom még szélesebbre húzódik és egy picit bele is borzongok abba, amit mond, főként, hogy azt olyan édesen... khmm... akarom mondani kedvesen teszi. Ah, már megint.
S amint kitalálja a nevem, lehuppanok mellé, nem mintha ez kérés nélkül nem menne. Rámosolygok, kissé egy Colgate reklámba illő arckifejezéssel és észrevehetetlenül felkuncogok, ha mondandójához aláfestő zenét nyújt. Annyira jellemző, nem hagyhatja ki ezeket a drámai és mégis szórakoztató eszközöket.
Épp csak egy pillanatra kapom el a tekintetemet, egy apró neszt hallok és rám tör a félelem: megint a képzelgéseim. Enyhén összeráncolt szemöldökkel firtatom az előttünk álló növényeket, s még egy parányi zaj múlva ráébredek: egy palánta szunyókál csupán, nincs semmi vész. Na de hol vannak a megtestesült rémálmaim? Már annyira megszoktam a jelenlétüket, hogy furán hat, ha épp nincsenek velem. Óvatlanul a mellkasom felé kapok és szinte megnyugtatóan tölt el a tudat, hogy még mindig kemény és érdes a szívem környéke, azaz a folt nem tűnt el. S hogy ennek mi a jelentősége? Egyenlőre még semmi.
Azon gondolkodom, hogy merre lehetnek, hova tűntek az elmém szüleményei. Igyekszem nem túl feltűnően körbepillantani, s az ajtón álló felirat pár betűit olvasom el kezdetben gyanútlanul: "nagy meglepetésben lehet része annak...". Talán ezek a növények enyhítenek a fájdalmamon, még ha nem is gyógyítják be. Érdekes, erre még nem is gondoltam. Sőt, azóta nem láttam ilyen tisztán, mióta a folt a mellkasomra került. Érdekes...
Összerezzenve pillantok Morganra, amint megbombáz egy igazán lényegre törő kérdéssel. Talán ennyire feltűnő? Ennyire rossz színész lennék?
- Nincs semmi - vágom rá rögtön és azonnal vissza is dobom a labdát. - Veled minden rendben? - kedves mosoly.
Várok egy pillanatig, épp csak annyit, hogy válaszolhasson, de olyannyira kiakarom kerülni ezt a témát, hogy inkább felpattanok, forgok kettőt, leülök a baljára, egészen közel hozzá. Angyalian rámosolygok és a gitárjára fonom az ujjaimat. Egy kevés szemkontaktus és majd megfulladok abban a gyönyörűségesen csillogó csokiárban, de elkapom a tekintetem és a gitárt az ölembe húzom.

Az ujjaim könnyed kis táncot lejtenek a húrokon, ismerkedve az elősször eszembe jutott dal első soraival és a gitár érintésével.
-  Tudtad, hogy a vélák szeretik a lantot és még a gitárt is? - oktatom csokibarna szemeinek a családom szokásait és talán egy picit próbálom feloldani a parányi izgalmat, amiatt, hogy a nyakamnál érzem a lélegzetét és a mellkasa kényelmes, meleg és 'juj de jó' háttámlának bizonyul. Talán túl közel jöttem volna?
Belekezdek az ősrégi, mégis kedvenc dalomba, ami gyermekkoromtól kezdve mindig a top 1 helyett foglalta. Minden hang erőteljesen mégis lágyan robban ki a számból, s a lábfejem a ritmust dobolja, mint ahogy egy izgatott kisgyereké. A dallam kissé magával ragad és pont úgy ringatom magam, mintha csak ülve táncolnék, s a magasabb hangoknál a szemhéjam lecsukódik, mintha tényleg azt várnám, hogy repüljünk a Holdra.
- In other words, I love you - ismétlem az utolsó sort Morganra pillantva. Áucs.

Arianna - szőke ciklon és Kirké

Az elmúlt időkben röviden és tömören két nőt zúztam le és fogalmam sincs, hogy mi van bennem, hogy mit akarok, s merre visz ez az egész. Lehet ez volt az ajtón ígért meglepetés? Lehet… Én, aki annyira élvezem a gentil sesso társaságát, most valahol mégis menekülőre fognám, mert… mert félek. Félek, hogy megint ártok, fájdalmat okozok. Egy ideig remekül elvoltam az évődéssel, a hősszerelmes szerepével, játszottam a don Juan de Tassist a fogalom köznyelvi értelmében, merthogy ez a don Juan mára már fogalom. A valóságos alakhoz talán abban érzem magam hasonlónak, hogy én is törtem-zúztam az érzelmek porcelánboltjában. Ugyanakkor én sosem voltam olyan, mint don Juan: nem trófeaként vágytam a nőkre, nem becsületük meggyalázása, családok tönkretétele, a bátyák apák párbajban történő legyilkolása volt a célom, én ártani sose akartam és ez idáig nem is nagyon tettem. Mondjuk de Tassis tetteit aberrációnak nevezhető vágyai indokolták, hiszen nem egyszerű pederaszta volt, azzal nem lenne baj, de ő… inkább képzeletben legyintek is, mert most itt egy szirén, aki követeli a figyelmem, mint jogos adót s meg is kapja.Inkább játszadozom a hangszerrel, meg a szavakkal s valahol Arianna is játékszer bizonyos tekintetben, de semmiképp sem negatív értelemben. Feltűnik, hogy bizony valami nem oké, nem olyan, mint az megszokott volt eddig. Nem vagyok az empátia királya, de a lány viselkedése halvány gyanút ébreszt bennem, ami már nekem elegendő is, hiszen az aranyhajú lánnyal mindig is többet törődtem, mint környezetem sok tagjával. Megjelenik az aggodalom, bármennyire is szeretném letagadni magamban.
- Tényleg? – vonom fel a szemöldököm, majd válaszolok a kérdésére. – Hát, fogjuk rá. „Csalánnal a szeretet szava ver meg s ha igaz szólt, azt hittem, ugratott.” – természetes, hogy idézet is van a válaszomban, ezzel is szeretek játszadozni. Ugyanis a beszélgető partneremnek mindig adok egy kis feladatot, munkát ezzel, hogy végig gondolja, értelmezze. Ilyenkor nem adhat senki határozott és jó választ rögtön, nekem pedig sokat elárul, hogy mit gondol a másik. Igazán ügyes kis trükk tud ez lenni. Mondjuk tantalizálni is szeretem az embereket, minél fontosabb nekem valaki, annál inkább. Ebben kicsit hasonlítok a hajdani XIII. Lajosra, mondjuk, azt a nézetét semmi esetre sem vallom, hogy a nők „különös állatok”, ha már egy francia költőt idéztem, illik a másik francia hasonlat is. Ha így lenne, nem lehetne rám oly nagy hatással Arianna. Itt nem a származásáról van szó, az már olaj a tűzre. Lénye, személyisége az, ami hatása alá tud vonni. De az, hogy a lány a vesztemre tör, nem kétséges immár: közelsége valóságos idegméreg. Mulya mamlaszként engedem, hogy tegye, amit jónak lát. Engedem a gitárt, neki ezt is szabad, bár kevesek foghatják csak meg az én Kolibrim, merthogy neve is van.
- Igazán? Akkor ez megmagyaráz egyet, s mást veled kapcsolatban. - elmésségem a körülmények miatt elporlad, s a szél a hamvait tovahordja. Bajban vagyok. A közelsége, az illata, ahogy háta nekem dől, mind-mind a szakadék széle felé lökdös, akárcsak a dal. Igen gyatra Ulysses lettem volna, még csak egy szirén se kell, elég egy éneklő negyedvéla lány s már kész a baj, Skylla és Kharybdis meg Kirké egyszerre veszejtenek el, ahogy a dal utolsó sora kicseng. Bal karom önkéntelenül fonódik Arianna derekára, míg jobbom az arany fürtöket simítja. Nem tudom, nem akarom, nem hihetek már semmiben. Sem abban, hogy csak játszik vele, de abban sem, hogy komolyan gondolja s azt is kizárom, hogy ez csak szándék nélküli véletlen. Akkor? Nem tudom… Tekintetemben ott a néma kérdés, míg az övéinek kék jégkristályai belefúródnak. Ösztönösen mozdul közelebb az arcom, hogy orrunk már érintik egymást, aprót simítva. Magam árulójává lettem.

[szavak: 520]

öltözék  |  szavak: 520

Nem, én ezt nem akartam. Vagyis akartam. De nem így. Akarom mondani... Már nem tudom.
Morgant azóta ismerem, amióta betettem a lábam a Roxfortba. Mondhatni együtt nőttünk fel. Láttam őt kisfiúból férfivá érni és mégsem gondoltam rá másképp, mint egy barátra. Sokan kihasználtak, sokan csak egy áthúzható névnek véltek a meghódítandók listáján. Nem mondom, hogy áthúzhatták a nevemet, de a szívemet összetörhették. Ő pedig mindig ott volt nekem. Meghallgatott, figyelt rám és én is ugyanígy gondoskodtam a lelkéről, na meg a hátsójáról, ha épp bajba keveredett. De ez az év másnak ígérkezett.
Hiába takargatom a dolgokat még a saját szemem elől is: másként nézek rá. Ezt eddig sikerült lepleznem valahogy, sikerült még magammal is elhitetnem, hogy csak egy barát. Aztán volt amikor vele álmodtam, volt amikor azért vártam a reggelt, hogy a nyakába ugorhassak köszönés gyanánt, hogy vele lehessek. Most viszont ötletem sincs, hogy ebből a szituációból hogyan húzzam ki magam. Egyáltalán ki kellene innen másznom valahogy? Avagy ugorjak fejest a dolgok közepébe?
Tudom, hogy a szerelem nem állandó, csak a barátság az. Rontsam el az én szkeptikus dilemmáimmal ezt a barátságot? Valljam be neki, hogy szeretem? Szeretem? Miről is ábrándozom én? Nem szerethetem! Az kész katasztrófa lenne. Elrontanám azt, ami köztünk van, hisz mindig azt teszem. Nem, ő csak egy barát.
De ott van még az, amit az imént mondott: „Csalánnal a szeretet szava ver meg s ha igaz szólt, azt hittem, ugratott." Csalán? Kell egy növénykalauz, hacsak az nem elég róla, hogy egy kellemetlen növény, ami a figyelmetlenek számára épp olyan, mint a többi gaz, mégis jobban fáj ha hozzáérsz. Szóval ilyen kétes dolog, amivel a szeretet ver meg. Azaz kétkedik a szeretetben, vagy valami olyasmiről lehet szó, amiben még ő sem biztos, sőt, attól fél, hogy félreérti. Most rám gondol? Lehetséges lenne?
Nem hezitálok tovább. Öntudatlanul indul meg mindkét kezem, hogy átkarolja a fiú nyakát és mintha az agyam nem kontrollálhatná a testem: megcsókolom. Kicsit félénken, kicsit segélykérően, mintha csak ezzel megtalálnám a választ minden problémámra. Beszippantom az illatát, lehunyom a szemeim és beletúrok a hajába - ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Puha ajkához préselem a sajátom, aztán hirtelen elhúzódom. A kezem gyengéden, mégis céltudatosan csattan az arcán.
Igen, ez egy pofon, aminek az ötlete megint nem az elmémben fogant. Talán mindaz, ami itt történt nem volt más, mint a képzeletem szüleménye. Talán nincs is itt és csak hiányzik. Az is lehet, hogy nem is rám gondolt, vagy valójában egész lénye egy hallucináció. Halvány mosoly szökik az arcomra, hogy leplezzem az elpirulást és a rémisztő gondolatot, hogy nem képzelegtem és tényleg itt van.
- Tudnom kellett, hogy valóságos vagy-e - na ebből hogy magyarázom ki magam?
Egy pillanatig a szemeit fürkészem, aztán a testem egy pillanat alatt összerándul. A mellkasomba vág az a lüktető érzés, ami hetek óta megkeseríti az életemet. Olyan, mintha egyszerre facsarná a szívemet, miközben egy éles kést forgat benne. Enyhén összegörnyedek, a fejem a vállára hajtom és az arcom elfordítom, hogy ne láthassa az elszörnyedő kifejezést rajta. A kezemet a mellkasomra szorítom és próbálok levegőt szívni a tüdőmbe. De nem jön, egy parányi levegő sem szökik be a szervezetembe. Megfulladok.

[- Anapneo!]

Arianna -a szőke ciklon

Én és a nők… olyan viszony ez, ami megannyi feloldhatatlan ellentéttel, megfogalmazhatatlan gondolattal és érzéssel jár. Majdnem mindet szeretem, tisztelem és csodálom, persze a szeretetet bizonyos korlátok között értve. a gentil sesso képviselőinek társaságát mindig is élveztem s nem meglepő módon, ha társasági életet éltem, a brancs jó része lányokból állt, a másik része meg a kviddicsesek voltak. Persze ez sose a bájgúnárok társasága volt, nem rekesztettünk volna ki senkit soha, az más kérdés, hogy a csoport javarészt hollósokból verődött össze, mi meg… nos, hajlunk az elzárkózásra és a klikkesedésre legalább annyira, mint a Griffendél és Mardekár tagjai. Persze  a happy few tagjai között volt egy-egy „kakukktojás”,Arianna is lógott velünk alkalom adtán, úgy rémlik. Persze a háború ebbe szépen belerondított, az ilyen csoportosulások fennmaradása irreális lett, a prefektusok és inspektorok mellett mások „gyülekezési joggal” nem igazán bírtak, a kasztosodás is tovább nehezítette a dolgot. Szerintem ez is oda vezetett, hogy Ariannával közelebb kerülhettünk egymáshoz: a kevésbé ellenőrizhető személyes, apró viszonyok életképesebbek voltak a nagy társaságoknál. Ez pedig a szálak átrendeződésével járt. Jelen helyzetben vagy szilárd barátság szövődhetett, vagy valami más… és egyre inkább úgy érzem, hogy a valami más esete áll fenn itt. Ez semmit sem könnyít meg, pláne, hogy mostanság érdekesen alakult a magánéletem. Egy mély, de gyors kapcsolat mellett a barátság vagy nem problematika felmerült két hete s mindent tarolt, sem egyikből, sem másikból nem maradt semmi, én pedig valamilyen szinten önmagam árnyéka lettem ezért. Nem akarom magam sajnáltatni, hiszen lehet a két lánynak nagyobb gondot okoztam, mint ez az egész nekem. Ugyanakkor most érhetően tartok mindentől, és az a képzetem, hogy én jobbára ártani tudok. A verssorokban is ez fogalmazódik meg. Csalánnal a szeretet szava ver meg: érzek és ez sodor bajba, jót akarok, de a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Ugyan az, mint Catullus: gyűlölök és szeretek s az érzések élve feszítenek keresztre. A második sorban pedig ott van a bizonytalanság, a másik megértésének nehézsége, az, hogy többször nem tudok elég empatikus lenni, bármennyire akarom a másikat megérteni, tökéletesen sose megy. Ahogy elmondom őket, rájövök, hogy most, a szőkeséggel is ebben a csapdában vergődök valahol, és ha az eszemre hallgatnék, menekülnék, bezárkóznék. Erről viszont szó sem lehet, Arianna közelsége az az édes méreg, ami kikapcsolja a józan eszem. Olyannyira, hogy még közeledni sem átallok hozzá, de egyszerűen muszáj érintenem, karom a dereka köré fonni, érinteni selymes hajat, ami megint csak nagy boldogságot okoz s még pofátlanabb módon még arcát is megközelítem. Úgy látszik, hogy benne is hasonló dolgok játszódhatnak le, hasonló erők vezethetik, mert végül csak elcsattan egy csók. Puhán, lágyan, s minden érzésemet eleresztem, átadom ez alatt a pár másodperc alatt. Minden szónál ékesebb ez a fajta beszéd. Egyfajta megrészegedés, beleszédülés társul az egészhez, a zsigereim és gyomrom kínzóan édes megrándulásával. Aztán jön a hidegzuhany, amire már a csak kínzó tánc a válasz belsőm részéről. A vérkeringésem nem tudom, hogy mit csinál, de mintha megállna.
- Hogy… hogy mi? – ennyit bírok hirtelen kinyögni, és még ez is jó, mert kicsit nehéz feldolgozni ezt… ezt az egészet. – Máskor inkább csípj meg, vagy magadat jó? – a tekintetem hamiskásan csillog, de belül ismét zakatolnak a fogaskerekek. A baj megtörtént, most már tenni kell valamit, mert elindultunk egy úton. Járatlan útért a jártat el ne hagyd! Tartja a mondás, de most szépen letértünk az ösvényről, ami nem feltétlenül baj önmagában, de az, hogy mi lesz belőle, komoly csapdákat hordoz. Olyannyira, hogy valami hasonlót éltem át két hete nagyjából, de az más volt… Eddig jutok, amikor a kedélyeket tovább borzolja egy furcsaság. Megrémülök, ahogy érzem a nekem feszülő testben a polaritás váltást, ahogy egy negatív, kellemetlen érzés veszi azt birtokba. Ösztönösen csúsztatom ki ingem ujjából a pálcát. Szabad kezem óvóan simul a hátára.
- Arianna! Mi a baj?! - nem mondhatom, hogy nyugodtan cseng a hangom, hiszen meglepett ezzel a… rohammal. Jobb szót nem találok rá. Nem értem és nem tudom, hogy mi a baja, vagy mitől. De választ se várhatok, mert hallom, hogy küszködik a levegőért. Ó Istenem! Most mégis mi a fenét csináljak? Segítségért nem szaladhatok el, ki tudja, mi lenne addig. Egy lehetőségem van, ezt világosan látom.
- Anapneo! – igyekszem koncentrálni, határozott lenni. Nincs más lehetőség, vagy ez, vagy a sorsban bízom, hogy valami lesz és mégse fullad meg. De én nem bízom a sorsa magam és Ariannát, mert nem hagyhatom, hogy baja legyen. Ezerszer nem, nem engedhetem, mert fontos számomra. Aggódva nézem, hogy mi lesz, kezem pedig reflexszerűen simogatja a hátát, hátha az nyugtatóan hat rá.

[szavak: 601]

öltözék  |  szavak: 601

Nevetnék, ha arra gondolok, amit Morgan az előbb mondott. Azaz, hogy csípjem meg, ha kételyeim támadnak. S ehhez a mondathoz még társul az értetlen arckifejezése, ami így visszagondolva elég mókás. De most nincs kedvem kacagni, örülök ha ez a szorító, facsaró érzés eltűnik a testemből. Mintha a szívem helyén egy nagy fekete lyuk tátongana, ami magába szívna mindent, ami fontos az élethez. Ezek a rohamok alig pár percesek, de aki átéli az tudja, hogy ez még így is borzalmas. A pillanat, amikor belém hasít a fájdalom és a halál határmezsgyéjén táncoltat reménytelenséget ébreszt, s én csak azért imádkozom, hogy végre elmúljon.
Homályban derengő, messzi hangként hallom meg, ahogy M hozzám szól, vagy valamit épp mond és hiába szeretnék válaszolni, vagy reagálni rá valahogy egyszerűen képtelen vagyok rá. Megrémiszt, hogy a saját testemet, érzékeimet nem tudom kontrollálni és úgy érzem, olyan vagyok, mint egy rongybaba, tehetetlen, megtépázott és kiszolgáltatott.
Elkeserít, hogy mi történik velem. Nem maga a fájdalom, hanem annak hatása, azaz, hogy megváltozom. Nem ilyen ember vagyok, nem ilyen mélabús, tehetetlen, fénykoromban sokkal energikusabb voltam, optimista és életkedvvel teli. Talán ez az én nagy próbám, talán ez az, ami megedz majd és ami ellenpéldát nyújt később. Már ha élve megúszom ezt.
Megtépázott fejeket látok magam előtt, amikről vér csorog a földre. Kiáltanak. Segélykérően kiáltják a nevem, én pedig képtelen vagyok bármit is tenni. A testem megfeszül és egyszerre beleborzongok az érzések összhatásába.
Aztán elkezd múlni a fájdalom. Nagyon lassan, de azt hiszem kezdek magamhoz térni. Még mindig Morgan vállának támasztom a fejem és átkarolom a karját, s az úgy tetszik, mint egy biztosíték, egy kapocs a valóságba, amiben csak úgy nem szeretnék szerepelni, mint a képzelgéseimben.
Úgy érzem, hogy minden rendbe jön. Egy pici élettel telik meg a testem és amint elmúlik az émelygésem, sikerül felegyenesednem, de még mindig nem engedem el Morgant. Nem akarom.
- Megátkoztak - hangom egy picit megremeg, szédülök kissé és a látásom is homályos. - Túl sokat tudok és túl vakmerő voltam - sóhajtok. - Hát ez lett az ára. - remegő kézzel kapok a pólóm felé, egy picit lentebb húzom, hogy a mellkasomon terjengő fekete folt felfedhesse magát. Hetek óta rejtegetem, most viszont azt gondolom, hogy muszáj megmutatnom és bizonyítanom, hogy nem őrültem meg. Bizonyítani neki, de inkább magamnak.
- Amycus kipécézett magának - nehezemre esik beszélni. Még mindig zihálok, még akkor is, ha kapok levegőt. - Információkat akart magának, de azt mondtam, hogy engem nem törhet meg - még mindig látom a kéjes vigyorát magam előtt. - Így hát úgy döntött szórakozik egy keveset és kipróbálja a kedvenc átkát rajtam - még senkinek sem mondtam el ezt. - Az a baj, hogy nem is ismerem azt az átkot, mert a fekete mágiához van köze és még ha ismerném sem tehetnék ellene semmit, mert csak ő veheti vissza ezt az ajándékot - hangom gúnyosba csap át -, mivel két hét múlva meglátogat, hogy daloljak neki - idézem fel a saját szavait.
- Azt mondta, hogy nem öl meg, azért mert tudja - megakad a hangom -, hogy hasznára válok majd és mert vannak olyan halálfalók, akik nem akarnának holtan - elcsuklik a szó, amit kiejtek a számon. - Mondjuk az apám.
Beleremegek a gondolatba. Nem, ő nem lehet az. Ő jó ember és soha nem ártana senkinek. Hogy lehetne halálfaló? Nem, biztosan hazudik.
- Napok óta nem alszom. Hallucinálok, szenvedek és az éjszaka még rosszabb - nem is kérdezte, én mégis elmondom neki. Talán, esetleg, valahogy megérti. - Nem bírom ezt tovább - egy könnycsepp pereg le az arcomon, pont úgy menekül a szememből, mint ahogy én is elfutnék, megcsillanva, s végül a semmibe veszve.

Arianna -a szőke ciklon

Közel van a Capitoliumhoz a tarpeji szikla, tartja az antik mondás és most én is ezt élem át. Mintha a diadalmenet hirtelen azzal szakadna véget, hogy ledobnak a szikláról, ahogy a gyilkosokat és hazaárulókat anno domini. A csodás csók csak emléknek tűnik, ahogy Arianna rohama kezdetét veszi, s én nem tudom, hogy mit tegyek. A magam szegényes módján próbálok segíteni, de nem tudom, hogy mivel állok szemben, így igazából nem sok esélyem van, legfeljebb a tüneteket enyhíthetem s támaszt nyújthatok számára. Fáj, hogy nem tehetek ennél többet, pedig szinte bármire hajlandó lennék, csak neki jobb legyen. Végül csendesül a vihar, én pedig pálcám kicsit félre teszem, hogy minkét kezemmel babusgathassam a szőkeséget, mert úgy érzem, hogy a vigasztaló, nyugtató simogatás nem lesz ellenére, lehet, még jót is tesz neki, többet érek vele, mint amivel az előbb próbálkoztam. Szavai erőtlen madarakként röppennek fel először, de megértem őket és elkomorul még jobban az arcom. Nem tetszik, amit hallok, egy cseppet sem. A folt se nyeri el tetszésem, amire vetek egy pillantást, de túl sokat nem tudok, mert Arianna iménti szenvedését juttatja eszembe. Amycus… amikor meghallom a nevet és a tettet, az állkapcsom megfeszül, tekintetem gyilkosan villan meg, Arianna érezheti, hogy összes izmom hasonlóan reagál. Fejemben a gondolatok meglódulnak, s már körvonalazódik, hogyan is tudnám kiiktatni a halálfalót. Igen, meg lehetne tenni, egy ravasz csapda és némi ügyesség árán. Walesi vagyok, a harc, csapdák, mesterkedés a véremben van, mondhatni. Évszázadokig harcoltunk az angolszászok és a normannok ellen, tudunk egyet, s mást erről az egészről és természetes, hogy ez az első, ami eszembe jut. Ugyanakkor most már működik a józan eszem is és gyorsan felmérem, hogy hiábavaló lenne, és nem lenne számottevő hozadéka a dolognak: még ha Arianna problémáját meg is oldanánk, még nagyobb bajba kerülnénk. A tehetetlenség érzése is fehéren izzó haragot lobbant fel bennem egy kis időre. Megint a feszült tehetetlenség, a várakozás… Nem, más utat kell választani és az is kezd körvonalazódni. Amikor a vége felé akadozik a lány hangja, megcirógatom az arcát, igyekszem bátorítani.
-Arianna… - örömmel ejtem ki a nevét, finoman, mintha valami varázsige lenne ez is. – Köszönöm, hogy elmondtad, hogy megbíztál bennem ennyire. Ez sokat jelent nekem. – nem üres formulákat mondok, a tekintetemen is láthatja, hogy igazat mondok. Hallgatok még picit, hogy össze szedjem gondolataim s csak aztán kezdek bele. – A probléma mibenléte nyilvánvaló: Amycusnak kell egy beépített informátor, aki az ellenállásról minden gond nélkül szolgálhat információkkal és feddhetetlennek minősül a szemükben. Három módszerrel lehet valakit ilyesmire rávenni: megvesztegetés, zsarolás és terror. Emberünk az utóbbi kettővel élt egyszerre, ami különös kegyetlenség. Ne higgy neki édesapáddal kapcsolatban, ez tipikus blöff, érzelmi zsarolás. Te ismered apukád és ha akár szemernyi kétség is van benned Amycus szavaival kapcsolatban, akkor ne higgy neki. – komolyan cseng a hangom, szokott kedélyességem s a korábbi zenélgetés már tovatűnt. Itt véresen komoly minden. -  Az is felmerül bennem persze, hogy a halálfaló igazat mond, de abban az esetben arra tudok gondolni, hogy édesapád egy visszhang, vagyis lényegében kettős, vagy beépített ügynök köztük, Amycus pedig erről nem tud. Ezt sem lehet kizárni, sőt ebben van némi lehetőség is számodra, ugyanis azt látom, hogy három út van számodra: dacolsz vele, megtörsz, vagy megpróbálsz túljárni az eszén. Ahogy ismerlek, te nem fogsz megtörni. Ha dacolsz vele, az még több szenvedéssel jár, nagyobb zsarolással, esetleg családtagjaid bántalmazásával, szóval válogatott kegyetlenségekkel nézel szembe. – kis szünetet tartok, hogy végig gondolhassa. Gyorsan gondolkodom és alakítom ki mondanivalóm, hiszen sokat olvastam. Szun Ce: A háború művészete, Machiavelli: A fejedelem, és még sorolhatnám, hány helyről szereztem műveltséget, ami most mind hasznomra van. Ebben mindig is jó voltam, olykor machiavellibb az eredtinél… - Kockázatos, de eredményes lehet az, ha látszólag behódolsz. Nem egyszerű megoldás, mert onnantól kezdve az informátora leszel, viszont az információkra vigyáznod kell. Téves és helyes dolgokat egyszerre kell mondanod, ügyesen csepegtetni a igazságot, hogy ne gyanakodjon, de vigyázva arra, hogy lényeges dolgokat ne adj ki. Kissé téves, vagy idejemúlt hírmorzsákból kell építkezned, de ügyesen. Ezzel valamennyi időt nyerhetsz, megszabadulhatsz az átoktól és akár lehetőséget is ad eltűnni, bebiztosítani magad. – remélem, megérti, amit mondok, mert igen dolgozik az agyam a problémáján, s úgy érzem jól sikerült vázolnom a dolgokat. A könnycseppet finoman letörlöm bársonyos arcocskájáról s igyekszem bátorítóan mosolyogni rá. – Arianna, azzal, hogy eddig bírtad, minden elismerésem kivívtad és büszke lehetsz magadra. Még a legerősebbek is meggyengülhetnek. – én könnyen beszélek, hiszen nekem nem ilyen problémáim vannak. Mondjuk emögött is áldozatok vannak, apatikus, mérsékelt és ügyeskedő politikámnak van ára, hiszen valahol naponta teszek erőszakot magamon, amibe egyre jobban fáradok s lehet, hogy majd bele is roppanok, ha nincs mellettem senki. Önző vagyok, de ezért sem akarom elengedni a lányt, hiszen szükségem van rá s remélem neki is rám. A most történtek után pedig különösen, hiszen sok dolog megváltozott…
- Én mindig melletted leszek, és számíthatsz rám, mert… - na jó, ennek a kimondása koránt sem egyszerű. Kicsit félre is pillantok, majd visszatérek kék szemeihez. – Mert én… - nem megy ez, inkább csak nézek a szemébe és bízom benne, hogy kiolvassa belőle a helyes nyolc betűs megoldást, amit eddig kétszer, ha mondtam életemben valakinek, de szerintem az egy pontosabb adat. Most én, a szavak embere kevésbé bízom bennük, talán azért, mert tudom, hogy milyen csalfa természetűek. Helyettük inkább finom érintéseim és a szemeim beszélnek. A kérdés, hogy a szőke ciklon mit ért meg mindebből, hiszen nagyon nem könnyű most neki s nem tudom, mennyire kell neki ez, nyűg, vagy támasz lenne…

[szavak: 687]

öltözék  |  szavak: 687

Minden egyes érintés úgy hat, mintha a bőr alatti kis receptoraim valójában felfűtenék a testem. A puha bőre, a finom illata és a megfeszülő izmai imponálóan hatnak az érzékeimre. Na persze a duruzsoló, lágy mégis határozott hangja is megnyugtatóan szökik a fülembe, még ha kissé kábult állapotomban kihagy az agyműködésem és alig értem azt, amit mond. Pedig erősen koncentrálok, ami nem egyszerű az egészségügyi helyzetem és a közelsége miatt sem. Talán egyszerűbb lenne, ha egy pattanásos, szemüveges srác ülne, aki nem tudna elbűvölni csak egy bivalyerős szerelmi bájital által. De neki még erre sincs szüksége.
Figyelmesen hallgatom, amit mond és megnyugtat, hogy ennyire megért és foglalkoztatja, hogy mi történik velem. Különösen jól esik, ahogy kiejti a nevemet és még köszönetet mond a feltétlen bizalmamért, de valójában csak az is mosolyt csal az arcomra, ahogy kimondja: Arianna, pedig még komolyabb jelentése sincs. Szinte látom a tüzet a szemében, ami élénken lángol, miközben az ötletek végigsuhannak a fejében. Minden, amit felvázolt már megfordult a fejemben és halálra is gyötörtek. Azonban jól tette, hogy összefoglalta az opcióimat, hiszen amióta az átok hatása alatt állok nem voltam képes összefüggően, értelmesen gondolkozni, de hiába tűnik így megoldhatóbbnak vagy összeszedettebbnek a probléma, megoldást még így sem találunk rá. Azt nekem kell egyedül megkeresni és félek tőle, mert tudom, hogy valami ezalatt rongálódni fog. Lehet ez a saját elvem, önmagam, lehetnek a többiek és bármennyire is igyekszem helyesen cselekedni, az annál nehezebb.
Apával kapcsolatban igaza lehet. Jól ismerem és megeshet, hogy csupán buta remény ebben a tudásban bízni, de mégis jobban nyugtat az a tudat, hogy ő jó és bármit is tesz, cselekedeteinek ez áll a hátterében. Nem bírom elhinni, hogy esetleg tényleg valami ördögi dolognak a részese és az is lehet, hogy egyáltalán semmi valóságalapja nincs annak, amit Amycus mondott, csupán blöffölt - ahogyan Morgan állítja. Mégis aggódom.
És hogy velem mi lesz? Ez egy olyan kérdés, amire azt hiszem nem fogok választ kapni. Talán majd az utolsó pillanatban találom meg a helyes utat, de úgy érzem, hogy ahhoz csak egy radikális döntés vezethet, bármit is választok. Valóban nem fogok megtörni, habár tényleg erőt próbáló amin keresztül megyek, ám ha ezidáig nem őrültem bele, nincs az az Isten, aki rákényszeríthetne, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.
Végül valóban csak két választás marad: ellenállok, vagy átverem. Igazából mindkettő szembeszegülést jelent, ám a nyílt - hiába illik a személyiségemhez - öngyilkos menet lenne. Valójában még végig is vonulnék azzal a menettel, de ott van a családom, a barátaim és nem lehetek annyira önző, hogy a saját önfejűségem miatt veszélybe sodrom őket.
Az utolsó lehetőség. Nem tudom, hogy hogyan sikerülne ezt kiviteleznem. Nem mondom, jól tudok hazudni és bajt keverni, de ez egy teljesen másik szituáció, sokkal veszélyesebb és rémisztőbb. De hát oroszlán vagyok, nemde? Lételemem a bátorság, bármi is az ára. Nagyon úgy tűnik, hogy ez lesz a megfelelő mód.

A szám két széle felfelé görbül és ez a mosoly igazán szívből jön. Átkarolom a nyakát és megölelem, hozzá préselem a felsőtestem, aztán a fülébe suttogok.
- Köszönöm, hogy vagy nekem - reagálok mindarra, amit elmondott és szinte automatikusan befejezem a mondatot, amivel ezidáig bajlódott. - És, hogy szeretsz - egy játékos puszit lehelek az arcára, utoljára beszippantom az illatát, aztán elengedem és felpattanok.
- Itt van neked is egy fejtörő - huncutul elmosolyodom. Hát igen, ezt is csak neki sikerült előcsalnia. - Ha az ember szerelmes, többnyire azzal kezdi, hogy megcsalja önmagát, és többnyire azzal végzi, hogy a másikat csalja meg. - Valójában semmi rejtélyes nincs ebben, mondanivalója egyértelmű, mégis elgondolkodtathat és ez kell ahhoz, hogy a mai apró csóknak értelme legyen, mert nem akarok törött szíveket magunk után hagyni. Se az övét, se az enyémet.
Miután elhangzottak ezek a szavak gyors léptekkel hagyom el az üvegházat. Úgy érzem, hogy ezt muszáj volt elmondanom mielőtt eljöttem, már pedig annak is ideje volt. Nem akartam tovább húzni a dolgokat és egy álomba ringatni magam, hisz mind tudjuk, az élet keményebben játszik annál, mint ami a kertben történt. S amint kilépek onnan, a rég elfeledett démonjaim újra feltűnnek, előbújnak a fák takarásából. Már sötét van, a mellkasom hasogat, ők pedig a fülembe ordítják minden szennyes gondolatukat.

Köszönöm a játékot! ♥

Arianna -a szőke ciklon

Nagyon kevesen ismernek igazán. Ez már önmagában álló, matematikai alaptétel is lehetne. Az, hogy a Teszlek süveg is annyit agyalt a fejemen, hogy egy cigit elszívhattam volna, ha dohányoznék (jó, annyit azért nem), kiválóan példázza, hogy nem vagyok egyszerű eset és legalább kettő, ha nem három ház „erényei” és „gyengéi” keverednek bennem. Hollóhát, Mardekár és Griffendél. Végül a holló volt az erősebb, talán tudásvágyam miatt, de most például simán felállítanék egy mardekárost megszégyenítő csapdát a nyomorult Carrow-nak, méregtől a csoportos „olasz vacsorán” át sok dolog megfordul a fejemben. Nem vagyok sem gonosz, sem kegyetlen igazán, csak céltudatos és ha feldühödök, akkor… akkor szélsőséges dolgokra ragadtathatom magam. A sztoicizmus és az apátia az, ami megtanított ezt kezelni, de néha kicsinyes tréfák kedvéért elhagyom ezt, hogy picit kiéljem magam, ugyanakkor a Carrow-al való leszámolás nem ez a kategória. Megmérgezni valakit lassabb idegméreggel, hogy zserolásként a lányról levetessem az átkot, aztán átküldeni a másvilágra… ez a halálfalók stílusába is beleillik, bár illúziója ne legyen senkinek, a boldog békeidők kormányai és aurorjai sem voltak ilyen tekintetben másabbak, egy-egy cél gyakorlatban igen is szentesíti az eszközt. Most azonban erről szó sem lehet s ha megtenném is komoly árat fizetnék az egészért. Más megoldásokkal rukkolok hát elő, reálisabbakkal. Arianna szolgálatában csak úgy pörög az agykerék, mert ő megérdemli, és fontosabb nekem, nos… nem sok viszonyítási alapom van, hogy kinél, vagy minél. Ugyanakkor azt is felismerem, hogy ha elmondom is, választani és cselekedni neki kell, én csak támogatni tudom, ezt pedig feltétel nélkül kívánom megtenni. Sajnálom, hogy nem vehetem át a helyét, nem hozhatok érte ilyen áldozatot. Nekem lehet testhez állóbb lenne az utolsó opció, de magam sem tudom, teher és nyomás alatt hogy teljesítenék. Végül zárom szónoklatom és személyesebb húrokat pendítek meg, mert itt sincs még minden rendben. Arianna újra aktívabb lesz, érintésének édes drogja szétárad bennem. Szavaira is csak mosolyogni tudok.
- Igen, így van. Szeretlek. – na, csak kimondtam, mert ki kellett mondanom, feszített belülről. Ahogy a puszit az arcomra nyomja, megérzem az elválás keserű szelének első fuvallatait, majd végül be is teljesedik az. A fejtörőre pedig felvonom a szemöldököm s érdeklődve hallgatom, bár belül sikeresen megnöveli a zavarom, miközben a szőkeség angolosan távozik. Én pedig magamhoz húzom a gitárt s Nirvana dalokat kezdek játszani, mert kell a levezetés, az érzésvilág pedig hozzám közeli. Okosabb nem lettem, bár a problémáim más megvilágításba kerültek, s az egész délután amolyan „egy lépés előre, egy hátra” módon zajlott le. Nekem más démonokkal kell megküzdenem, mint Ariannának. Sőt, másokkal, mint amikkel az eddigi két hetem telt meg, bár hasonló témakörben. A fejtörő már magában elgondolkodtatott, de hozzá csapódnak még más gondolatok is. Jól el leszek velük…

Köszönöm én is a játékot

A helyszín szabad!