Sebi
Hihetetlenül jó ötlet volt feljönni ide, mert legalább jól szórakozom. Ugyebár nem csak egy jó film vagy vicc lehet szórakoztató, hanem mondjuk valaki is – esetünkben ez a kedves és aggódó fiatalember, akin mindjárt megesik a szívem. De komolyan, én nem tudom, hogy mit szívott.
Magamtól nem megyek csak úgy oda egy idegenhez – akinek még a nevét sem tudom – és kezdem el kérdezgetni a világ nagy dolgairól, meg arról, hogy mi nyomja a lelkét. Ha elmondom valakinek, akkor az sem ő lenne, hanem mondjuk Hóborc, mert ő jó fej – bárki bármit is mond. Na jó, csak viccelek, de tényleg ez nagyon vicces, amit ez a fiú összehord itt nekem! Az, hogy szomorúnak nézek ki, meg hogy biztos a háború az oka…
- Hát öcsi, nem tudom, mit szívtál, de adhatnál belőle nekem is. – mondom visszafojtva a nevetésemet, de azért igyekszem komolyságot erőltetni magamra. Látom rajta, hogy tényleg aggódik, akkor legalább megpróbálok olyan fejet vágni, hogy örüljön, szóval valami szomorúnak tűnőt, szemeimet lesütöm, nehogy rá kelljen nézni, mert azon nyomban kitör belőlem a röhögés. Kezemet a számra tapasztom, és ezzel is igyekszem visszafojtani a kitörni készülő kacajt.
- Aha, értem. Szóval a szemeim elárultak. De nem értelek… Rád sem néztem, mikor bejöttem, hogyan láttad akkor? – kérdezem érdeklődést mutatva felé. Nem küldöm el melegebb éghajlatra, majd itthagy, ha megelégeli a cinizmusomat meg a szívatást, ha meg jó neki, akkor felőlem maradhat. Elfér… Majd megpróbálok vele szocializálódni, hogy örüljön.
Valamiféle gonosz pillantást küld felém, amikor szóba kerül a háború, amely engem annyira nem hat meg. Ez van, nem tudok mit tenni, menjen és tüntessen a Greenpeace-szel, én ugyan nem megyek!
Az elkövetkezendő néhány percben – mert igen, hosszú-hosszú perceknek tűnik, amíg mondja a kis monológját – csak ülök és nézek magam elé, hallgatva a világ nagy dolgairól szóló értekezését meg a kis előadást a háborúról, meg kábé arról, hogy mennyire szívtelen dög vagyok, amiért nem aggódom minden percben valakiért, meg persze, hogy nem mondom el neki, hogy mi nyomja titkon a szívemet – amiről én magam sem tudok, de nem számít.
- Majd néha vegyél levegőt is! – szúrom közbe, amíg egy ponton tétovázik, de aztán ahogyan látom, vesz levegőt, mert valószínűleg már nem tudná darálni a szöveget, habár a varázsvilágban semmiben sem lehet biztos az ember.
Úgy fest, hogy most nagyon arra megy ki a játék, hogy kisírjam a vállán magam, mert annyira készséges, hogy már-már hányingerem van attól, hogy mennyire tenyérbe mászó a viselkedése. Nem baj, most legalább tudom, hogy vele sem fogok többet szóbaállni, ha most ebben a pillanatban abba nem hagyja a dumát.
- Szóval. Nem kell aggódnod értem, semmi bajom nincsen. Ha ki akarom önteni a szívemet, akkor elsőként a barátaimhoz megyek, nem pedig egy idegenhez, mert igen, te az vagy, mert még a nevedet sem tudom. – én tartok szünetet, mert szükség van hatásszünetre, hogy biztosan felfogja az elmondottakat. Én már arra sem emlékszem, hogy mivel kezdte a monológot, mert egyben ledarálta az egészet. Veszek egy nagy levegőt, és folytatom némi kedvességet erőltetve magamra. – Nézd, szomorú dolog, hogy háború dúl, de nem fogom felvágni miatta az ereimet. Ha majd harcolni kell, akkor fogok, ha meg menekülni kell, akkor azt fogok. Nem értem, minek kell ennyit lovagolni ezen a témán. – fejezem be és elhúzom a számat, mert igazából komolyan is gondolom, amit mondok. Oké, hogy szrban a haza, de attól nem lesz jobb, ha ezen parázok minden percben, hogy mikor halhatok meg…