Kígyótanya

Errol Dreenman pennájából

A dohos alagsor fala végig szürke téglákból van kirakva. Pontosabban szürke téglákból és egy darab feketéből. Ezt, ha megérintjük, egy függönnyel eltakart ajtókeret előtt állunk. Semmi trükk, csak át kell sétálni. Azonban, ha nem mardekárosak, vagy aranyvérűek vagyunk akkor egy átok csúnyán fejbe talál, és tíz percig megállás nélkül szédülni kezdünk. Így lehet bejutni Mardekár Malazár szobájába. Meglepő módon kígyók tekeregnek a falakon, a plafonon, az asztalokon, a fotelek mintázatán, de még a padlón is. Aljas Andor portréja gonosz átkokat tanít, amivel rendkívül jól lehet bosszantani a griffendéleseket. Malazárról nincsen portré, ő ezt nem tartotta elég méltónak a felsőbbrendűségéhez, de valami ajándékot így is hagyott a termében: ha sikerül megérintenünk az egyik kígyót, az felágaskodik és belesuttogja a fülünkbe, hogy miképpen lehetne legjobban kitolni azzal, akivel kiszeretnénk. Illetve itt is van egy darts tábla, ami szintén egy fejjé változik, ha erősen gondolunk az illetőre.
Nem csak mardekárosoknak! (Bár hamar ki fognak utálni...)

Pierce

Fura érzés hivatalosan is Draco menyasszonyának lenni. Nem mintha eddig nem lett volna hivatalos, de most, így bejelentve mindenkinek, és viselve a családi gyűrűjüket. Olyan... valóssá vált az egész. Már biztosan egyszer Mrs. Malfoy leszek. Eddig valahogy ebbe az egészbe nem gondoltam bele, de a jobbomon ezzel a hatalmas gyémánttal...
Nem tudom, hogy boldogabb lettem e tőle. Persze örültem neki, de... nehéz lenne megmagyarázni. Talán az állandó veszekedéseink miatt nem tudok az önfeledt boldogságba burkolózni. Talán. De az is igaz, hogy a bál óta egyetlen egyszer sem veszekedtünk, sőt, most megint olyan tökéletesnek tűnik a kapcsolatunk. Jót tett nekünk a téli szünet, annyi bizonyos. Lehet, hogy az iskola tesz tönkre mindent. Itt kezdődtek a bajok. Ha végre kikerülünk innen, akkor minden rendeződik. Vagy csak mi akarjuk elfelejteni, hogy bajok vannak köztünk? Szemet akarunk hunyni az elkerülhetetlen felett? Nem tudom. De nagyon szeretném, ha minden így maradhatna, annyira könnyebb így. Esténként  a karjaiban elaludni, reggelente mellette kelni, napközben elkapni egy-egy bátorító mosolyát, vagy csak a nap bármely szakaszában élvezni az ölelését, mely elfelejteti velem azokra a pillanatokra, milyen is a világ.
Ilyenkor mindig újra és újra rádöbbenek, hogy nélküle nem tudnék élni. Sosem kételkedtem abban, hogy szeretem e, de abban már igen, hogy vajon egymásnak szánt e minket a sors? Aztán választ kapok a kérdésemre, akárhányszor is teszem fel, mindig rájövök, hogy Ő az.

Ritkán tartózkodom a könyvtárban. Most mégis arrafelé vitt az utam, persze nem tanulmányi ügyek miatt. Kicsit sötétebb indokom volt rá. De álmomban sem gondoltam, hogy erre fogok bukkanni:
- Szerinted tudja? - hallom meg a suttogó hangot, mikor elmegyek két mardekáros lány mellett.
Egy pillanatra feléjük nézek, azok pedig azonnal elfordítják a tekintetüket. Rólam beszélnének? De nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget a másik lány válaszáig.
- Biztosan nem, akkor már Pierce halott lenne... igaz Mortal, Dean és a többi ribanc is él még...
Megállok egy tőlük nem messze lévő polctól és úgy teszek mintha nagyban keresgélnék.
- Szerintem pedig tudja. Mi nők ezt megérezzük. Különben is, ismerheti a drágalátos vőlegényét... Meg aztán ő is másodikként lépett a képbe, még anno. Emlékszel?
- Hmm... Rémlik valami. De akkoriban Mirol is más volt. Azóta elég sok minden változott...
- Ja, azóta megválasztották a nagybátyját Miniszternek, ő meg úgy tesz, mintha mindenki a csicskája lenne.
- Fennhordja az orrát, az biztos. És pont ezért vélem úgy, hogy ekkora egoval nem hagyná annyiban a dolgot.
- Akárhogy is, elég ciki ha felszarvazzák az embert.
- Az biztos. Főleg akkor, ha az egész iskola lassan tudja, hogy mi volt a Mardekár hálóban.
- Na igen - temeti kezébe a nevetés a lány - Azokat a nyögdécseléseket és sikolyokat senki nem téveszthette el! Tőlük zengett állítólag az egész Klubhelyiség. És aztán többen látták, ahogy Pirece elég zihált állapotban távozott.
- Talán Mirol nem elég jó szerető?! - röhög fel most a másik is.
Lerakom a könyvet a kezemből és elindulok feléjük. Már csak azért is mert arra van a kijárat és ki akarok jutni innen.
Közben még hallom, ahogy az egyik csitítja a másikat:
- Pszt! Meghallotta! Erre jön!
- Nem érdekel! Kapja csak meg a magáét! Vigyázz Mirol, mert ha nem szeded össze magad a konkurenciáé lesz a trófea, ha már most nem az övé!
Ennyi volt. Elég volt. Odalépek az asztalukhoz:
- Ha még egyszer meghallom, hogy pletykálni mertetek, elintézem, hogy azonnal hatállyal repüljetek az iskolából - közlöm velük, vagy inkább megfenyegetem őket? Talán. Ideges vagyok - Addig is, jelentkezzetek Hagridnál büntető munkára, mert mától egy teljes hónapig a ti feladatotok lesz takarítani az istállót.
És ott hagyom őket.

Ideges vagyok. És ez még enyhe kifejezés, ami bennem dúl. A legszívesebben odamasíroznék ahhoz a ribanchoz és kikaparnám a szemét, de azzal csak magamat járatnám le. De nem akarom annyiban hagyni a dolgot. Draco az enyém és senki másé, és ezt közölni akarom azzal a döggel is.
Nem hiszem el  a pletykák összes részletét. Nem akarom elhinni. Meg persze sok minden kering az iskolában, aminek semmi igazság alapja nincs. Lehet, hogy ez is csak egy ilyen szóbeszéd, de ki kell derítenem. Draco biztosan letagadná, és talán még Pierce is, ha csak úgy elé állnék és feltenném neki a kérdést. Nem. Ennél azért több finomság szorult belém. Jobb ötletem van.

                                        Háromkor várlak a Kígyótanyán.
                                               Ott kettesben lehetünk.

Draco                                              

És útjára bocsátottam a baglyot.
Már nem volt más dolgom csak várni. Ha megjelenik az szinte biztos bevallás.

Ha jobban belegondolok, lehet, hogy kellemesebb lett volna hazamennem a téli szünetre. Eszembe sem jutott, hogy attól, hogy hazautazok, nem kell feltétlenül ott is maradnom. Akár el is utazhattam volna, jó messzire. Elszakadni a mostani helyzettől, pletykáktól, élettől és emberektől. Egy olyan helyre, ahol senki sem ismer. Ahol egy vagy a sok között, és nem olyasvalaki, akire ujjal mutatnak. A világ egyik meleg, napsütéses, tenger-vagy óceánparthoz közeli részére. Hogy egy kicsit kikapcsolódjak, és hogy a Nap felolvassza a bennem növekedő gleccsert. Ennek viszont az lett volna a hátránya, hogy a muglik közt kellett volna élnem. Ha elutaztam volna, akkor kénytelen lettem volna beolvadni. Már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy ne adj Merlin mugliként kell élnem. Túlságosan is hozzá vagyok szokva a kényelmet nyújtó, varázs élethez. Egyébként is utálom, ha ugyanolyannak kell lennem, mint a többiek. Még a varázsvilágban az aranyvérűek kiemelkednek a pornépből, addig a muglivilágban semmi ehhez hasonló nincs. Mindenki egyenrangú. Őszintén szólva régen nem igazán foglalkoztam a vér tisztaságával. Persze ez nem azt jelenti, hogy bárkivel összebarátkoztam. Az évekkel apámnak sikerült belénk nevelnie, hogy mi alapján válasszuk ki a barátainkat, hisz nem akarta, hogy vérárulókká váljunk, de sosem mondta, hogy utálnunk kéne valakit, csak mert nem aranyvérű, mert nem akart vérmániásokat nevelni belőlünk. Ez nem az egyetlen ok. Apám jól tudja, hogy nem mindenki, mi több! Sokan nem szívlelik a vérmániásokat. Ezen kívül félvérű, még mugli rokonaink is vannak. Ott van pl. Angela anyja. Ő is sárvérű, de igazán kedves és nincs vele probléma.
Ismét a magányos tölgy tövében ülök. Utoljára, amikor itt voltam a bátyám egyik levelét olvastam, amelyben azt írta, hogy nem tud magához venni, mert az túl veszélyes lenne. A nyakamba lógó medált dörzsölöm meg, amelyen a családi címer szerepelt. Akkor került hozzám újra. A nagybátyám mellékelte. Azóta is hordom, ahogy megkért.
A kezemben a Teóriák a transzszubsztanciális transzformációról című könyvet tartom. Igazából csak úgy teszek, mint aki olvas, de csupán a betűket bámulom. Az agyam teljesen mással foglalkozik.
Az ölemre rakom a könyvet és a messzeségbe meredek. Becsukom az olvasmányt és a borítójára pillantok. A könyvtárban sokkal érdekesebbnek tűnt. Valójában azért vettem ki, mert azt hittem, hogy hasznát vehetem, és azzal, hogy elolvasom jobban felkészülhetek az átváltoztatástan vizsgámra.
-   Ebből elég volt! – szólok magamhoz – Koncentrálj!
Muszáj készülnöm, mert nem akarok csalódást okozni apámnak, de leginkább magamnak. Belekezdek a hosszú olvasmányba, amikor egy levél érkezik le, pont a nyitott könyvre esik, ezzel elvonva a figyelmemet a könyvről.
-   Hát ezt nem hiszem el! – háborodom fel! – Itt az embernek egy szabad, nyugodt pillanata sem lehet?
Felveszem a levelet és ismét becsukom a könyvet. Déjá vú érzés fog el. Jobban megnézem a borítékot, de úgy látszik, nem a családom küldte. Ki küldene ilyenkor levelet nekem?
A kíváncsiságom nem hagy nyugodni, így hát gyorsan kinyitom a levelet. Csak egy pársoros cetli van benne. Kiveszem a borítékból és meglepetten olvasom. Találkozás? A kígyótanyán? Háromkor? Dracoval? Párszor még elolvasom a rövid levelet. Ennyit a nyugalomról. Ez már bőven elég volt, hogy egy csomó kérdés merüljön fel bennem. Pl. Miért akar találkozni? Miért pont a kígyótanyán?
Igazából nem tudom, hogy akarok e elmenni. Nincs kedvem egy újabb veszekedéshez. Egyébként meg nem hiszem, hogy elég ideje volt átgondolni a dolgokat. Ha lenne papír és írószer nálam visszaküldenék neki egy levelet, amiben azt írnám, eltévesztette a címzettet és a hogy a másik Pierce, a jobb társaság, neve Kalina.
Tétovázom még egy picit. Biztos vagyok benne, hogy azt fogja hinni, gyáva voltam és azért nem jelentem meg a találkozón. Na jó! Legyen, aminek lennie kell. Visszahelyezem a borítékba a levelet, majd a könyvbe rakom. Felállok, majd elindulok a találkozó helyére.
Már a szürke fal előtt állok, amikor végiggondolom a tervemet. Szóval, ha minden ugyan olyan lesz, mint múltkor, akkor ismét azt fogom csinálni, mint legutóbb. Szó nélkül itt hagyom.
Megérintem a fekete téglát és a függönnyel elrejtett bejárat jelenik meg előttem. Határozott lépésekkel sétálok be. Lássuk a sárkányt!

A szoba közepén ülök, mégis a legtávolabbi kanapén az ajtótól. Remek berendezése van a helynek, pontosan olyan, amilyenre szükségem volt, ehhez a ... beszélgetéshez. Piercenek csak egyenesen be kell sétálnia, nincs az útjában semmi, és kellően távol fog állni tőlem, mikor rájön hogy nem pontosan az a szőke várta, akire számított. Oh, szegény lány.
Sötét van. De a szemem már megszokta, így azonnal látom mikor meglebben a függöny és átlépi a határt, ahol már a kígyók birodalma van. Az én birodalmam. Bárcsak irányítani tudnám ezeket a kis csúszómászókat! Egész lényem kívánja, hogy értsem a nyelvüket, de ez a kiváltság nem adatott meg nekem, még így sem, hogy Mardekár leszármazottja vagyok. Nagyobb hatalmamnak kellene lennie ebben a szobában, de nincs. És most rettenetesen idegesít.
Dühös vagyok. Ideges, de leginkább a gyűlölet forrong bennem, amit ez iránt a cafka iránt érzek. Fogalma sincs még kivel kezdett ki!
Ketten vagyunk. A fal visszazárult, a függöny nem lebeg már.
- Lám, lám, lám. Kit hozott erre a sors! - szólalok meg, a hangomból süt az undor.
Közben a fény is lassan beteríti a szobát. Lásson csak. Lássa kivel áll szemben.
Nem hihette, hogy soha nem jut a fülembe! Nem lehetett ilyen naiv! Vagy pusztán azt hitte, hogy szó nélkül eltűröm, hogy kikezdenek a vőlegényemmel? Hát nem!
A pálcám az ujjaim között pihen, játszadozok vele, még.
- Szerbusz, Elena - köszöntöm és folytatom is, csak hogy ez az angyali teremtés tudja a játékszabályokat, nem lenne szép dolog, ha a tudatlansága miatt megsérülne - Mielőtt bármi meggondolatlanság jutna az eszedbe, szeretnélek figyelmeztetni, hogy gyorsabban élne célba az én átkom, mint a tied. Így azt javaslom foglalj csak nyugodtan helyet.
És az egyik fotel, már alá is csúszik, úgy hogy más választása ne legyen. Látni akarom, ahogy a bőr tolakodóan kilöki a térdét, ő pedig csak ormótlanul belezuhan a karosszékbe. Ahogy látni akarom mindez után az arcát. Meg akarom alázni.
- Gondolom meg lep, hogy itt látsz. Vagy talán mégsem. Hisz okos lány vagy te Elena. Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne. Így megadom neked a lehetőséget, hogy te kezd el szépen a mesélést. Hidd el rosszabbul jársz, ha kérdezni fogok.
Gyűlölöm őt. És el akarom tiporni, a földre kényszeríteni. Azt akarom, hogy könyörögjön a bocsánatomért, hogy soha többet még csak eszébe ne jusson, hogy Draco közelébe menjen.
A legszívesebben már akkor átkot küldtem volna rá, mikor betette ide a lábát. De türtőztetem magam. Egyelőre. De nagyon ajánlom neki, hogy ne idegesítsen tovább, mert az a Vikitria Mirol, akivel épp szemben van, az nem az a lány, akit az iskolában megismerhettek, hanem az aki Halálfalóként teszi a dolgát. Aki már kínzott, zsarolt, tönkre tett embereket, szét választott családokat.
Vigyázz Elena! Ne húzz ujjat velem!

A szobában először a helyiség berendezését csodálom meg. Csak azután veszem észre, hogy a szoba közepén egy szőke hajú alak ül. A szemem még nem szokta meg sötétséget, így hát pár másodpercembe kerül, hogy rájöjjek, a személy, aki a szobában van, nem az, akire számítottam. A padlóra pillantok, miközben hitetlenkedve vigyorgok. „Ez kategorikusan egy rossz vicc.” suttogok magamban. Minek hívná ide Draco Mirolt? Hogy megmondja nemsokára összeházasodnak? Értelmetlen. Úgyis megtudom, ha egyszer megtörténik… Lehetséges, hogy nem Dracotól jött a bagoly? Manapság divat a diákok közt, főleg a griffendélesek között, hogy más nevében küldjenek üzeneteket?! Az oroszlánokról alkotott képem egyre jobban kezd süllyedni. Szánalmas, hogy a mardekárosokat tartják aljasoknak. Azt hiszem, a teszlek süveg néha-néha rosszul ítéli meg a diákokat…
Nem vagyok hajlandó megvárni, hogy mi fog történni. Nem érdekel, ha Draco idejön, azt sem, ha beszélni akar velem, velünk. Ha csak annyit akar, hogy soha többé ne találkozzunk, felesleges a felhajtás, ez a cirkusz.
Megfordulok, kifelé veszem az irányt, amikor eltűnik a kijárat a lebegő függönnyel együtt. Feldühödöm. Mit jelentsen ez?
Mögöttem női hang csendül meg. A szoba kezd egyre világosabb lenni. Egy erőltetett mosollyal hátrafordulok, Mirollal immár egymással szemben állunk. Az undorodó hangjától nevetnem kell, de azért nem teszem meg, mert én is pont úgy érzek, mit ő.
Még hogy kit hozott erre a sors? Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy azt a bizonyos üzenetet nem Draco küldte. Ennyire kétségbeesett lenne, hogy üzeneteket küldözget a vőlegénye nevéből? De valljuk be, okos lépés volt. Gondolom, biztos volt benne, ha tőle kapnék üzenetet, amiben azt írja, hogy találkozni akar, akkor szimplán kiröhögném, és természetesen nem mennék el. Ha tényleg ő írta a baglyot, akkor értelmetlen lenne azt mondanom, hogy véletlenül kerültem ide.
-   Nahát, milyen vicces ez a sors? – gúnyolódom. – Csak azt ne mondd, hogy mást vártál…
Úgy vélem, a fő téma ugyanaz lesz, mint legutóbb, amikor rájöttem, hogy egy griffendéles más nevéből küldött üzenetet.  Ezt nem csak abból állapítom meg, hogy a bagoly szerzője nem az, akinek kiadta magát, hanem abból is, hogy Viktria Mirollal ezenkívül semmi közös témánk nincs.
Köszön, én pedig csak nézem. A pálca láttára egyre jobban érdekel, hogy miért szervezte meg ezt a kis találkát. Kíváncsi vagyok, hogy mit hallott. Kötve hinném, hogy okvetlenül megcsinálná mindazt, amit eddig, bár ki tudja…  
Hirtelenül az egyik fotel alám csúszik, én pedig belehuppanok. A haragom csak növekszik.  Nehogy már egy szőke liba parancsolgasson. Igazítok az ülőpozíciómon, hisz nem gondoltam volna, hogy valamelyik fotel leteper a lábamról, így hát egy kicsit furán estem bele. Keresztbe rakom a lábam, majd kiegyenesedem.
Végre szóhoz jutok.
-   Ment volna magamtól is – mosolygok undokul rá – Netán nem tudsz bánni a szavakkal, hogy az átkozódásoddal fenyegetőzöl? Még nem mondták, hogy az erőszak a gyengék fegyvere? – húzom össze a szemöldököm, csodálkozást színlelve. Ha így játszunk, legyen! De ha szegény azt hiszi, hogy hagyom magam, és tétlenül nézem, ahogy meg akar alázni, akkor nagyon rosszul gondolja.
-   Látom a fenyegetőzés a mániád, de rakjuk félre a süket dumákat, és gyorsan zavarjuk le ezt a buta találkozót, mert jobb dolgom is akad, mint a kétségbeesett, féltékenységi rohamaidat nézni.
Őszintén szólva semmi egyéb programom nincs, de inkább máshol, bármi vagy bárki másra pocsékolom az időmet.
-   Ha nem akarsz kérdezni… Tőlem. Akkor megteszem én… - egy pillanatra elcsendesülök, majd újból megszólalok – Szóval… Miért hívtál ide?
A hangom határozott és éles. Lehet, hogy Mirol tudja, hogyan kell átkozódni, de én sem vagyok védtelen. Remélem ő nem az a típus, aki első látásra ítél. Bár mondjuk ezzel csak az én dolgomat könnyítené meg.
Csak óvatosan Vikitria! Ne bízd el magad túlságosan!

Mér rég nem az vagyok, aki voltam. Már rég nem vagyok az a mosolygós szőke, a kviddics csapat közkedvelt kapitánya, a lány, aki bármikor kiáll az igazáért és tűzbe tenné a védtelenekké a kezét. Már nem... Már esténként ezüst álarcban rovom az utcákat, a kastély falai közt uralkodóként sétálok. Más időket élünk. Én is más vagyok...
El kellett felejtenem ki voltam. Meg kellett feledkeznem a múltamról. Most pedig csak a nevem és Uram számít, még akkor is, ha lassan belehalok ebbe a szolgálatba. Ha minden porcikám menekülni akarna. A múlton már akkor sem tudok változtatni. A régi csillogó szemű ciklon sosem tér már vissza.
Van, hogy csak a bennem lakozó szörnyeteg irányít. Most ez történt. Fenyegetve lett a boldogságom egyetlen motívuma. Dracot nem adom senkinek! Ő az enyém! Nem fogom hagyni senkinek, hogy elvegye tőlem az egyetlen embert aki még itt tart. Ha ő nincs, az életnek sincs értelme.
Kifejezetten tetszik, ahogy ormótlanul belezuhan a bőrbe. De az még jobban, hogy látom rajta mit érez. Tanulja csak meg milyen valaki alatt lenni. Itt lenne végre ideje!
- Ez nem fenyegetőzés volt Elene, csak egy jó tanács, hogy véletlenül se csinálj olyan butaságot, amit esetleg megbánnál - úgy beszélek hozzá, mint egy öt éveshez. Szándékosan. Meg akarom alázni. Tudatni akarom vele, hogy felette állok, mindenben.
A színjátéka kicsit sem érdekel. Próbálkozzon amivel csak akar, ha egyetlen mozdulatot is tesz, ami nekem nem tetszik, akkor megtapasztalhatja, milyen egy Halálfalóval packázni. És kivételesen nem fog érdekelni, hogy kínoznom kell. Élvezném.
Megint fenyegetőzésnek fogta fel a mondandóm. Pedig, ha tudná, hogy ezek valóban csak jó tanácsok...
- C-c-c-c - ciccegek miközben enyhén rázóm a fejem - Elena... Elena... - veszek egy mély lélegzetet - Nem áll szándékomban bántani téged. Ez csak egy nyugodt beszélgetés két fiatal hölgy között.
Persze, hogy nem. Mindketten tudjuk. Ahogy, azzal is tisztában lehet, ha kiderül a pletykákról, hogy igazak, nagyon megkeserüli. Tettem olyan dolgokat már, amiket legszívesebben elfelejtenék, eggyel több vagy kevesebb a bűnlajstromomon már édes mindegy.
Nem hajlandó mesélni. Hát jó legyen. Haladhatunk a nehezebb úton is.
- Mint említettem az imént, csevegni szeretnék. Őszintén. Úgy véled képes vagy erre? Tudod, nem szeretem a hazug szavakat. Túl sok vesz körül mostanság.
Nagyon remélem, hogy most is érzi a rejtett fenyegetést. Hogy nem fogom tűrni, hogy a képembe hazudjon. Itt és most el fog dőlni, hogy mit akar Dracotól.

Úgy látszik, hogy ez az egész „beszélgetés” elég hosszú lesz, főleg, ha így folytatjuk. Nekem meg egyáltalán nincs ehhez kedvem. Te szent Merlin! Hova jutottam? Mérges, féltékeny, kétségbeeset nők siralmait hallgatom. Mi közöm hozzá? Ha szerelmi bajai vannak, inkább oldja meg és ne keressen bűnbakot. Az igazat megvallva nem lennék itt, mi több, itt hagytam volna Vikitriát, ahogy kiderült, hogy Draco helyett ő írta a levelet és ő jött ide, ha egy picit sem érdekelne, hogy mit akar.
Vajon mit hallott? Elég mókás pletykák terjengnek a Roxfort falai között. Kíváncsi vagyok, hogy melyik álhír késztette arra, hogy megszervezze ezt a találkozót és idehívjon. Elég csúnya dolog, vagy talán nem is egy, lehet, ha ennyire elszánt. Nem gondolom, hogy valami kis piti dologról van szó. Nem feltétezném Vikitriáról, hogy időt pazarol, vagy hogy egyáltalán van annyi ideje, hogy badarságokkal foglalkozzon, bár ha hisz a pletykáknak… Ki tudja? Lehet, hogy ő is azok közé tartozik, akik elefántot csinálnak a légyből.  Mindenesetre meghallgatom, ha már sikerrel járt és idejöttem.
Csak ülök, ugyanabban az ülőhelyzetben és hallgatom. Nem szokásom félbeszakítani az embereket, de jelenleg még szórakoztató is, amit mond. Pont ő osztja a tippeket, holott ő jobban szorul rájuk, mint én? Mókás…
-   Inkább tartsd meg magadnak a tanácsaidat. Ahogy elnézem neked nagyobb szükséged van rájuk. Egyedül is megy a döntéshozás. Egyébként is az emberek a hibáikból tanulnak – reagálok a mondatára, de a hangnemem egyáltalán nem hasonlít az övéhez, ugyanis nem gondolom, hogy ez a csevegés gyerekeknek való, ahogy azt sem, hogy szükséges ez a cirkusz, ahhoz, hogy megértsük egymást. Még az sem biztos, hogy dűlőre jutunk, ha normális stílusban beszélünk…
-   Ó igen? – mosolyodom el - Akkor miért nem foglalsz helyet? Vagy fenyegetve érzed magad? – teszem fel gúnyosan a kérdéseimet, egy picit oldalra döntöm a fejem. – Ne félj, nem szoktam elmenekülni a gondol elül, vagy… netán menni szeretnél?
Őszintén szólva még azt se bánnám, ha igen. De nem hiszem, hogy rájött, nem a megfelelő személyt hívta ide és sajnos olyan ember sem vagyok, aki mindenkinek ajánlgatja a vállát.
Már megint ugyanazt közli velem, mint az imént. Nem haladunk, egyáltalán nem és ez idegesít. Nem szeretem vesztegetni az időmet.
Felnevetek. Hazug szavakat? Ez érdekes. Nem szereti a hazug szavakat...
-   Vikitria, az idő pénz, ne vesztegesd a pénzemet! Untatsz! Bár alattomos módon, de ha már sikeresen idehoztál, mondd el, hogy mit szeretnél tudni… Nem asztalom a rejtélyfejtés és gondolatolvasó sem vagyok, ha még nem tűnt fel – közlöm vele unott, közömbös hangon. Nincs kedvem játszadozni, remélem ezt ő is látja…
-   Na és mond csak… Honnan fogod tudni, hogy mikor mondok igazat? – kíváncsi vagyok, rendkívül kíváncsi. Addig nem beszélek, amíg nem mondja el, miért akart velem találkozni. Persze, már világos, hogy mi vagy inkább ki lesz a csevegés fő témája, de az ő szájából akarom hallani. Lássuk, hogy mennyire vagy féltékeny, Mirol!

Miért nehezítik meg mindig a dolgom? Miért nem lehet egyszer valaki olyan közlékeny, hogy magától fecsegjen? Annyival könnyebb lenne... Egy csomó fáradozástól lennék megszabadítva... De nem... Soha, senki nem beszél... Persze mindenre van megoldás. Mindenkinél más. Vajon Elenánál mit alkalmazzak? Átkot vagy bájitalt? Mindegy. Ezt még ráérek eldönteni. Majd. És reményeim szerint nem ma este.
Nem foglalkozom minden válaszával. Feleslegesnek tartom. Harcol. Az jó. Legalább van benne kurázsi. Persze jobban örülnék ha csicseregne, de tudtam, hogy nem fog. Talán még csalódtam volna is, ha túl könnyen mennek a dolgok. Mi lenne akkor a kihívás? Mi lenne a játék? Ez élvezetesebb lesz és sokkal gyötrőbb.
- Átlátsz rajtam Elena - szólalok meg - Téged nem lehet megvezetni. Igazad van. Valóban nem egy baráti csevejre invitáltalak ide. Annál jóval komolyabb a helyzet.
Továbbra is támaszkodom. Nem mozdulok meg. Miért tenném? Kényelmes. És kellő mozgásteret biztosít. Ha kell azonnal képes lennék ugrani.
Az, aki már megtapasztalta milyen az örökösen égető Jegy a kezén, aki már tudja, milyen érzés az ezüst maszk árnyéka mögött rejtőzni, az megtanulja milyen az örökös éberség. Hogy egyetlen pillanatra sem csillapodhatnak az érzékek, hogy mindig készenlétben kell állni. Még akkor is, ha a látszat szerint, nem fenyeget veszély.
- Az alattomos iderendelésért elnézésedet kell kérnem, de úgy véltem, ha az én nevem szerepelt volna a levélben, soha nem jöttél volna el, még akkor sem, ha Iskolaelsőként hívatlak magamhoz. Valószínűleg úgy vélted volna, hogy pusztán féltékenységből akarok veled beszélni, mert a fülembe jutottak a kastélyban terjedő pletykák. Nem akartam kockáztatni, így a legbiztosabb lehetőség mellett döntöttem. Tudtam, hogy a Dracoval való találkozást nem hagynád ki.
Oh, Elena... Elena... Fogalmad sincs kivel állsz azaz ülsz éppen szemben! Nem tudod, kivel húztál ujjat! Jobb lett volna, ha továbbra is meghúzod magad a szürkeség árnyékában és nem próbálod beleütni az orrodat a nagyok játékába!
- Igen, tudom, hogy van köztetek valami - folytatom - de bármi is az nem érdekel. Draconak és nekem is meg vannak a saját dolgaink. Ha Draco most épp rajtad éli ki vágyait, tegye. Az élet rövid, élvezze csak!
Minden rezdülését figyelem. Látni akarom, hogy rezdül meg a szája, rebbenek meg a pillái, remegnek meg az ujjai a szavaim hallatán. Kíváncsi volt, honnan tudtom, hogy hazudik e? Innen? Megtanultam olvasni az emberekből. Remek mestereim voltak.
- Nem Draco miatt hívtalak ide.
És most időt hagyok neki. El akarom bizonytalanítani. Azt akarom, hogy a magabiztossága tovaszálljon. Látom rajta, hogy fölényben érzi magát, hogy sajnál engem. De ez változni fog. Ez a kocka még nincs elvetve.

Most már tényleg elmondhatná, hogy miért hívott ide. Idáig csak mellébeszélt, még annyit sem mondott, hogy mi késztette arra, hogy megszervezze ezt a „beszélgetős délutánt”.
Lehet, hogy azt hiszi, élvezem a társaságát… Előfordulhat, hogy van, aki szívesen cseveg vele, de én kétségtelenül nem az a személy vagyok.
Nem is értem, hogy mit akar tőlem. Jó, az rendben van, hogy hallani kíván, azt szeretné, ha beszélnék, de miről? Mire kíváncsi? Sajnos Merlin nem áldott meg gondolatolvasási képességgel, pedig milyen könnyű dolgom lehetne…
Még ha az arcáról tudnék olvasni. Viszont annyira kifejezéstelenül, rejtélyesem állnak az arcizmai, hogy szinte lehetetlenség. A mozdulataiból, a testbeszédéből pedig arra tippelek, hogy meg akar alázni, be akarja bizonyítani, hogy kettőnk között ő a jobb, hogy mindig eléri, amit akar, megszerzi, amire szüksége van, ám sajnos én is ilyen vagyok és nem tudom, ő hogy van ezzel, de ki nem állhatom, ha valaki fölém akar kerekedni.
-   Nahát! – mosolyodom el. Lehet, hogy végre beavat? – A végén még felkelted az érdeklődésem. – egy pillanatra csendben maradok majd ismét megszólalok. – Komoly? Hm… És téged meg engem is érint. Érdekes! – elgondolkozom. Életemben nem beszéltem Vikitriával, max. valamelyik tanórán és csak akkor is, ha nagyon muszáj volt, így hát elég kevés közös dolgunk van.
Ülök és csak várok, no meg figyelek. Van, hogy még a barátaimat sem hallgatom ekkora érdeklődéssel, mint pillanatnyilag őt. De még mielőtt valaki félreértene, az egész csak azért van, mert jobb dolgom is akad, szóval nagyon örülnék, ha minél hamarabb a végére érnénk a beszélgetésnek. Amúgy meg nem készülök pszichológusnak. Kötve hinném, hogy megérteném vagy segítséget tudnék neki nyújtani, ahogy azt is, hogy sokáig bírnám, ha továbbra is hallgatnom kellene a semmit nem mondó szavait, mondatait.
-   Jól gondoltad, de azon kívül, hogy sikeresen idecsaltál nem igazán változtattál a feltételezéseimen.
Tényleg azt gondolom, hogy azért hívott ide, mert féltékeny, mert hallott valamit, hisz a pletykáknak és tenni akar ellenük. De nem értem. Mit fog csinálni? Megátkoz, hogy aztán mindenki arról beszéljen, Vikitria megleckéztette az ellenségét? Hogy mindenki megtudja, Draco megint más karjaiban keres menedéket? Ezért? Elég szánalmasan hangzik, bárhogy is nézzük. Csak nem süllyed ilyen mélyre. Bár ha én is azt tenném, amit ő, és hinnék a pletykáknak, miszerint Mirol a halálfalók közé állt… Ki tudja?
Ismét megszólal. Tágra nyitom a szemem és összeszorítom az ajkaimat, csodálkozást színlelve. Mintha csak azt mondanám, hogy „Ejha! Hát ez csodálatos! Nyomra akadtál!”
Folytatja a mondanivalóját. Végighallgatom. Nevetnem kell, de csupán elmosolyodom. A padlót fürkészve a fejemet csóválom. A tekintetem ismét Vikitria arcára szökken, összedörzsölöm a tenyereimet, majd nagy levegőt veszek.
-   Ha már ilyen szépen megbeszéltük ezt és olyan kedves voltam, hogy türelmesen meghallgattalak… Ha nem harag… - hagyom félbe a mondatot, miközben felállok. Érdekel is engem, hogy utál-e vagy sem?!
Könnyed, lassú mozdulattal végigsimítok a taláromon. Nem csak azért, hogy megigazítsam, hanem azért is, hogy megtapogassam a varázspálcámat. Jobb félni, mint megijedni. Nem hiszem, hogy Mirol csak úgy alám varázsolta volna a fotelt, ha nem ragaszkodott ahhoz, hogy üljek.
A kezem a taláromon maradt. Ha nem ellenkezik, vagy továbbra sem mondja el pontosan, hogy mit szeretne, a kijárat felé veszem az irányt. Úgy érzem, itt nincs több dolgom.

A nagybátyám néhány hete boldogan állapította meg, hogy egyre több minden hasonlítok már rá, és hogy az "élettársa" az a Wolls, egyre jobb hatást gyakorol rám, amiért igazán büszke rám... Sértettek a szavai. Bóknak szánta, de megalázónak éreztem. Nem azt, hogy magához hasonlított, hanem, hogy ahhoz a nőhöz is. Most pedig be kell látnom, hogy igaza volt.
Nem tudom, hogy mindig ilyen voltam e, vagy ezzé váltam, de azt tudom, hogy most pusztán a gyűlölet fűt. Játszani akarok az étellel, mielőtt felfalom. Ki akarom szipolyozni. Látni akarom a félelmét, a kétségbeesését. Azt akarom, hogy szenvedjen.
Gyűlölöm Piercet. És nem érdekel, hogy talán nem igazak a pletykák, hogy talán köze sincs Dracohoz. Egyszerűen ő vált azzá, aki megtestesíti az összes nőt, aki a boldogságom útjába akart állni. Most szakadt el a cérna és pont ő szakított el.
- Oh, tévedsz, amiről beszélni szándékozom veled, nem érint mindkettőnket. Csak téged - de ennél többet nem mondok. Mindennek eljön a maga ideje.
Nem is őt. Nem tudom pontosan milyen. De nem is érdekel. Lehet, hogy egy ártatlan emberrel játszom. Nem számít. Számtalan ártatlan boszorkány és varázsló szenvedett és halt már meg a háborúban. Megtanultam nem koncentrálni a személyükre. A legtöbbet ellenségnek állítottam. Elenával is pontosan ezt tettem, csak kivételesen nem kaptam parancsot kínzásra. Ezt most csak magam miatt teszem. És ha Pierce jól viselkedik, akkor nem fogom bántani, csak megtörni és nagy különbség van a kettő közt.
- Ha, neked könnyebb lesz majd így, hidd csak, hogy a féltékenység miatt rángattalak ide. Akár Draconak is elmesélheted, milyen hisztérika menyasszonya van. Az egész kastélyban szétkürtölheted. Ha szeretnéd.
Nem teszek hozzá többet. Semmi magyarázat. Semmi. Majd megérti. Utólag.
Fel áll.
Menni készülne? Elena... Elena... Mégis mit hittél?
- Hova ilyen sietősen Elena? - s a fotel előrébb csúszik, hogy újfent kényszerítse eddigi vendégét a maradásra, de most nem olyan erősen, ahogy az előbb történt, ha Elene nem akar leülni, nem fog. Egyelőre. De biztos vagyok benne, hogy a helyzet, ha nem is most, meg fog változni - Még korántsem érkeztünk el a beszélgetésünk végére - teszem még hozzá, majd egy lélegzetvételnyi szünet után folytatom - És újra szeretném felhívni a figyelmed, hogy a baráti beszélgetés azzal a pillanattal szűnik meg, hogy a pálcádhoz nyúlsz.
Várok.
Igen, most már valóban fenyegetőzök. Miért ne tenném? Azt tehetek, amit csak akarok. És élvezem, hogy szórakozhatok ezen a ribancon. De a játék még csak most kezdődik!
- Mennyire fontos számodra a családod Elena? - teszem fel a kérdést, és a pálcám készenlétben van, ha esetleg Pierce hirtelen haragú lenne.
Fogalmad sincs még kivel is kezdtél Elena.

Nem szeretem, ha valaki diktálni akar. Nem szeretek mások szabályai szerint játszani, főleg akkor, ha a sajátjaimmal ütköznek. Utálom, ha parancsolni akarnak, vagy ha meg akarnak alázni. Felidegesít. A düh pedig szétterjed az egész testemben, és megmérgez. Minden porcikám bizsereg és erősen kell visszafognom magam, hogy nem tegyek olyat, amit később talán megbánnék.
Talán régen más voltam, sőt, biztos vagyok benne, hogy sokkal nyugodtabb, visszafogottabb és türelmesebb voltam. Vissza tudtam fojtani magamban bizonyos dolgokat, még akkor is, ha azok bántottak, fájdalmat okoztak.  
Látom a szemében, hogy mennyire megvet, hogy nem bír elviselni, és talán csak akkor nézne szívesen rám, ha szenvedni látna. Most már biztos, hogy fájdalmat akar okozni, hogy bántani akar, csak még fogalmam sincs, hogy milyen módon tervezi ezt megtenni. Ez pedig ugyanannyira izgat, mint az, hogy mit hallhatott.
-   Igazán? Hát ez egyre érdekesebb… - mosolyodom el - Akkor gyerünk, mondd csak el. Mesélj, hogy mit hallottál. Ne húzzuk az időt felesleges fecsegéssel.
Nem kell a süket duma. Gyorsan is meg lehet oldani az egész dolgot. Nem feltétlenül muszáj elefántot csinálni a bolhából. Mert ez, amit a beszélgetés kezdete óta csinálunk. Sokkal könnyebb, gyorsabb és talán hatásosabb lenne, ha elmondaná az okát, amiért idehívott.
Az ajkaim félmosolyba görbülnek, amikor ismét elkezd beszélni. Viccesnek találom, talán egy kicsit sértőnek is, hogy ilyen szánalmasnak hisz. De nem hibáztathatom érte. Nem ismerjük egymást, bár nem hiszem, hogy a rólam terjedő híresztelésekből és a kinézetemből az ember arra következtethet, hogy pletykás és kicsinyes vagyok. Na jó, talán egy kicsit aprólékos vagyok, de ennyire azért nem. Ha minden buta, kis üggyel foglalkoznék, valószínűleg beleörülnék.
-   Hidd el, Dracoval ezernyi jobb elfoglaltságot is találunk, mint rólad beszélni.
Nem utalok semmire, vagy talán igen? Gondoljon, amit, ő dolga.
Gonosz mosolyom eltűnik, majd újra megszólalok
-    De komolyabbra fordítva a szót… Mondd csak, ha olyan biztos vagy a dolgodban, ha tényleg elhiszed, hogy Draco és köztem csupán futókaland van, akkor miért hívtál ide? Miért vagyunk még itt? Vagy netán attól félsz, hogy csupán hitegeted magad?  
A nők előszeretettel próbálják becsapni magukat különböző módszerekkel különféle dolgokról. Nem állítanám ezt, ha nem tapasztaltam volna.
Felállok, mire Vikitria megszólal és maradásra akar bírni azzal, hogy közelebb csúsztatja hozzám a fotelt. Nem ülök le. Miért tenném? Ő sem ül.
Csupán megigazítottam a taláromat, de ő már arra gondol, hogy pálcát akarok rántani? Ez egyre szórakoztatóbb…
-   Ugyan már, Vikitria! Nem szándékozom párbajozni veled – mondom úgy, mintha maga a gondolatot is kinevetném – Már mondtam, az erőszak a gyengék fegyvere – mosolyodom el biztatóan, majd folytatóm a gondolatomat – Nem tudom, hogy észrevetted-e, de nem halad a beszélgetésünk… És ez kezd unalmassá válni.
Mintha leragadtunk volna egy pontnál, a szócsata pontnál, és valahogy képtelenek vagyunk normálisan folytatni a beszélgetést.  
A kijárat felé tartok, amikor Mirol olyasmit hoz szóba, amire nagyon érzékeny vagyok. Lépteim lassabbak lesznek, míg végül teljesen megállok. Utálom, ha belekeverik a családomat, főleg, ha olyasmiről van szó, amikhez semmi közök.
Nem fordulok meg, még mindig háttal állok neki. Halkan elkezdek nevetni, majd egyre hangosabban és hangosabban. Megfordulok, hogy lássam az arcát. Úgy nevetek, mint, aki jól, nagyon, nagyon jól szórakozna. Lassan befejezem, majd megpróbálok szóhoz jutni.
-   Igen rossz a kapcsolatom a családommal – próbálok vigyorogni, de az egészből csupán egy kellemetlen mosoly alakul - olyannyira, hogy fogalmam sincs, hol vannak – mondom ezúttal komolyabb, talán egy kicsit mérgesebb hangnemen. Talán Vikitria nem tudja, de az egyik bátyám, Alex, auror és egy ideje gondoskodott arról, hogy a családomat ne érje semmi baj. Elrejtette a családtagjaimat. Nem mondta el, hogy hol vannak, és ennek örülök, mert ki tudja? Lehet, hogy veszélyes lenne. Linát meg nem bánthatja, amíg McGalagony  a Roxfortban van. Ezenkívül én sem hagynám, hogy baja essen.
-   Mégis milyen mélyre süllyedhetsz még? – vonom össze a szemöldököm - A családommal próbálsz fenyegetni? Mit akarsz ezzel elérni? Mert azon kívül, hogy szánalmat ébresztesz bennem, mást nem igazán teszel.
Nem, tényleg nem ér el semmit ezzel. Sajnálatra méltó, ha valaki azért rángat bele a saját problémáiba kívülállókat, mert máshogy nem képes azokat megoldani. Remélem, Mirol ennél ügyesebb…