Lamartin Kúria

A Lamartin kúria London külvárosában épült, még azokban az időkben, amikor nem nyújtózott addig a muglik települése. Akkoriban erdőségek és vadvizek uralták a Temze melletti sík tájat, később azonban mindenhol házak, gyárak nőttek ki a semmiből. A Kúriát így aztán a huszadik század derekán áthelyezték a család akkori fői, egészen ki a keleti tengerpartra, ahol viharos szelek tovább hűtötték az amúgy is komorszín, szürke kőből épült, feketére aszott gerendákkal nyikorgó lakot. A kúra kétszintes, végig feketesszürke kövekből rakott, ahogy a belső terek burkolatán is a komor színek uralkodnak. Az ablakok fehérre mázoltak, a függönyök is patyolatfehérek, a belső terek tágasak, a bútorzat mértéktartóan hivalkodik a család gazdagságáról és jó ízléséről.

A házimanók kínosan tisztán tartják minden szegletét a kúriának, az előtér kandallója fölé bűvölt fehéren izzó fénnyel égő családi jelmondaton: Splendor sine occasu minden nap megerősítik a védővarázslatokat, amik csak akkor hunynak ki, ha a jelmondat is eltűnik a helyéről, ez pedig csak a mindenkori családfő, jelenleg Jonathan Lamartin halálával történhet meg.

[- Szép estét! -]

FIGYELEM MÁR RÉG, ÖN OLYAN FENSÉGES
MÉG BIZTOS SOSEM HIBÁZOTT

Nem mondom, nem hittem volna, hogy ez a nap lesz az a téli szünetben, amelyiket a legjobban várom. Az egész vakáció borzalmasan indult, de erről senkinek sem beszéltem. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Mert nem értem az egészet. Egy apró részletét sem. Nem értem, hogy miért. És hogy miért van tele az egész apró, nyugtalanító részletekkel.
Persze ettől nem jobb. Rögeszmésen próbálom elhitetni magammal, hogy az emlék hamis, csak hogy ne kelljen szembenéznem a tényekkel. Megöltem őt. Leszúrtam. Őt. Mikor erre soha nem lettem volna képes.
És a legszebb mégis mi? Hogy hasfájás nélkül belevigyorogtam mindenki képébe az eljegyzési partin. Azon a karácsonyi minisztériumi bálon. Közöltem, hogy elveszem. Miközben...
Mindegy.
Nem gondolhatok erre.
Szóval vártam ezt a napot. Hogy miért? Mert végre egy nap távol Wiltshire-től, távol mindenkitől. Tény, hogy azért vagyok itt, mert a Nagyúr úgy kívánja, mégis ajándék ez inkább nekem, semmint büntetés vagy megalázó feladat. Persze ezt csak az elmém legmélyén gondolom így. A helyzet az, hogy a látogatásomnak örülniük kell. Kénytelenek, hiszen a végén még megbántódom, és annak nyilván nem lesz jó vége - és nem számomra.
Ezt a Halálfalóságra való fene nagy gőgöt bizonyára Bellatrixtól lestem el. Én magam semmi pozitívat, semmi büszkeségre alapot adót nem érzek benne. Sőt, undorodom magamtól miatta. Félek magamtól miatta.
Nem állítom, hogy tökéletes az álca. Én a magam részéről már akkor jó színész voltam, mikor egy halálosan unalmas üzleti vacsorán élénk társalgást tudtam mímelni apám bármelyik vendégével nyolcéves koromban. Ennél ugyan kicsit nagyobb feladatot jelent eljátszanom azt, hogy a Sötét Nagyúr boldog messiása vagyok, főleg, mivel legfeljebb szánalmas rabszolgának érzem magam, mégis néha sikerül. Ez is egy ilyen nap kell hogy legyen.
Kellene, hogy legyen.
Lamartinék kúriájáról egyvalami jut eszembe: sötét. Rideg. Bár egyáltalán nem panaszkodhatom. Jelenleg az egykor gyönyörű Wiltshire is olyan, mint egy siratóház, vagy valami ahhoz hasonló lehangoló épület. Ennél a helynél minden jobb. Nem találkozom útban a kandallónkhoz senkivel, aminek őszintén szólva igen örülök. Senkit sem akarok látni a drága családomból. Nem akarok aggódó pillantásokat, nem akarom látni, hogy "remélem, ezt legalább el tudod intézni a Nagyúr kedvéért". Forduljatok föl mindannyian.
Belemarkolok a szelencébe, és belépek az utazásra kijelölt kandallónkba. A címet kimondva már repülök is el innen, végre.
Nem vagyok pontos. Egy úriember mindig időben érkezik, nos lehet, nem vagyok az. Már nem érdekel. Nem fogok negyed órával a megbeszélt időpont előtt a kandallójukban toporogni. Dacos kiskölyökként, nagyjából három perccel a megbeszélt időpont után lépek ki a Lamartin-ház kandallójából. Nem porolom le a köpenyt, nem szennyezem be korommal a kezem. Már csatolom is le a vállamról, hogy átadjam, nos, remélem, nem manónak, de ha mégis, akkor annak, abban a reményben, hogy nem lesz koszosabb, mint most.
Mivel karácsony elmúlt, pontosan két nappal, ajándékot már nem kell hoznom, kivéve azt az apró figyelmességet, amit a pincénkből hoztam el. Nem, nem a tömlöcöktől. A másikból. Régi francia bor, díszdobozban, eredeti számozással.
Különös, hogy Anglia legnemesebb aranyvérű családjai szinte kivétel nélkül francia gyökerekkel rendelkeznek...
- Szép estét! - köszönök, és vagyok olyan pofátlan, hogy egy szót se említsek a késésről. Nem vagyok gáláns. - Köszönöm a meghívást.
Hát persze! Nem volt semmiféle meghívás. Bejelentettem az érkezésem időpontját abban a rövid levélben, amit talán jobb lenne karácsonyi üdvözlőlapnak csúfolni.
- Remélem, nem okozok kellemetlenséget.
No, végül mégis kibukott belőlem a neveltetés. Lehet, hogy duzzogok, de attól még aranyvérű vagyok. Különben is örülnöm kellene. Kiszabadultam Wiltshireből.
Nem tudtam előre, ki lesz benne a fogadóbizottságban, mindenkit üdvözlök. Szokásos varázslóformulákkal, Madame Lamartint kézcsókkal, másokat kézfogással. Szertartásosan adom át a bort a jelenlevő legidősebbnek. Hát, ha ott van. Ha nem, akkor Seraphinnak. Nyilván. Még kommentálom is a szokásos szöveggel: ez egy apró ajándék, mely nyilván nem méltó a ház urának figyelmére... Igen.

kár volt gondolkodni, a haragod mennyit érhet,
kár volt a mélybe látni, kár volt egészen

*A tenger mellett mindig hideg van, pedig az európai átlaghoz képest a szigetország hőmérséklete kiegyensúlyozott. Nehéz volna ezt bizonyítani a keleti parton didergő halásznépeknek, az önként ideköltözött varázslóknak pedig nem is kell. Csak a vendégek lepődnek meg, amikor megérkeznek először, és még nem értek a szobáik természetesen kényelmesen felfűtött melegébe. A vendégek fáznak, ahogy fázik Seraphin is, hideg ujjait melengetve a zongorán, aminek attraktív, élénk dallamait hallgatva a ház úrnője, Hedvig várja a vendéget a szolidan megvilágított előtérben. Az ujjait az ölében összefűzve üldögélt a kandalló előtti párnázott székbe, a nyitott szalonajtó felől jött a hang és a fény is, mint ahogy a vacsorát is ott fogják felszolgálni, amikor az úri vendég megérkezik majd.
A zöldre váló lángokkal együtt a törékeny szépségű nő is felkel, visszafogott, sápadtvajszín ruhájában inkább kelt fiatalasszonyos benyomást, mint két nagykorú, vagy Seraphin esetében közel nagykorú gyermekkel rendelkező anyát, azonnal kitetszik, hogy türkizkék szemét és lágy, hegyes állú, keskeny arcú vonásait az ifjabb Lamartin tőle örökölte.*
-Üdvözlöm Monsieur Malfoy, örülök, hogy szerencsésen megérkezett-*és tényleg, öröm van a hangjában, könnyű, finom, elegáns öröm, amit minden nemes magára húz, amikor vendég érkezik.*-Köszönöm-*bókol kecsesen a kézcsókra és a bort is finoman veszi el, nem fürkészi sóvár tekintettel, mint aki pontosan tudja, milyen becses az ajándék, amit kapott, hiszen már látott olyat, óvatosan, két kézzel fogja ennek megfelelően. A kormos kabátért házimanó siet, tiszta manó, szőlőszemű, koboldfülű, fiatalos arcú, már amennyire az ábrázata ezt kifejezheti, óvatosan kettőbehajtja az anyagot, hogy ne érjen a földre rövid lábai és kurta kezei végett, úgy siet el vele hajbókolva.*
-Egyáltalán nem okoz kellemetlenséget, a férjem már alig várja, hogy megismerhesse. Sajnos az idősebbik fiam nincs jelen, Seraphint pedig már ismered-*könnyű léptekkel indul meg a szalon felé a vendéget vezetve, udvariasan visszafordulva egy lépés után, hogy lássa, elindult-e, de aztán a sötét köveken szinte hangtalan elnyelődő léptekkel a fényesség felé vonul, miközben az előtér elsötétül, csak a kandalló felett izzik töretlen fénnyel a család jelmondata.
A tágas szalon hőmérséklete és színvilága is barátságosabban fogadja a vendéget. Hosszú helyiség, magas ablakai előtt krémszínű függönyök függenek, asztala körül fekete fából faragott masszív székek állnak őrt, a kandallóban barátságos tűz ropog, a sötét zongora mellette áll, ahonnan a muzsika hallatszik, Seraphin felpillantása azonban közel sem olyan barátságos és szívélyes, mint a családfőé, aki az asztalfőről közeledik, míg Madame Lamartin odaviszi a bort és ki is emeli a dobozból, hiszen díszital a díszvendéget illet.*
-Mes respects, Monsieur Malfoy! Igazán örvendek, hogy ilyen jó egészségben láthatom, Jonathan Lamartin vagyok-*és kezet nyújt, nem az idősebbek lekezelő fölényével, hanem az udvariassági formulának megfelelően. Magas, vékony alkatú férfi, a bicegését bottal egyengeti, őszülő haját sötét szalag fogja a tarkójára, kék mellénye és vajszín öltözetével harmonizál a nejével. Az arca fiatalos, a mosolya barátságos, a mozdulatai energikusak, de hideg-merev fényű zöldes-kékes tekintete nem örül annyira a látogatásnak, mint azt mindnyájan nagyon szeretnék elhinni.*-Kérem foglaljon helyet-*a balján kínálja azt, jobbján Madame Lamartin. Az asztal már megterítve, egy egyszerű, elegáns zakóba öltözött férfi érkezik, az arca jellegtelen, pálcát sem hord látványosan, ő bontja és tölti ki a bort, és helyezi az asztalra az előételt. A varázsmondat még mindig nem hangzik el, miszerint ” a fiúnk már annyit mesélt önről”, a férfi tekintete kíváncsian fürkészi a fiatalurat, akinek pozíciója és helyzete alighanem magasan az övé felett kezdődő létrafokot jelent egy igen ingatag lajtorján.*
-Hogy van az édesapád?-*kérdezi semleges hangon, aztán rosszallóan felpillant, ahogy az elhaló ütemek utána Seraphin új dallamba fog.*
-Austin drágám, ha megkérhetlen-*Madame Lamartin szólal meg helyette mégis, nem dorgálva, hanem kérő hanggal, Seraphin sóhajtva lecsukja a billentyűkre a félbehagyott dallamot és az asztalhoz lép. A vendég tiszteletére nem talárban mutatkozik, vastag, hosszú varázslómódi helyett őzbarna, hosszú, majdnem combközépig érő zakó-kabátban van, a torkára zöld kendőt tekert.*
-Elnézést, gondoltam láttuk mi egymást eleget a Roxfortban-*unott a hangja mintha nem is oda figyelne, miközben Draco mellé ül, de kéklő szeme szikrákat szór. A szótlan inas meghozza a levest, talán túl gyorsan, esetleg remekül időzítve elterelve a figyelmet az ifjabb Lamartinról.*

[- Nagyon kedves.]

MÉG ÖN IS AZZAL JÖN, HOGY NEKEM A LEGKÖNNYEBB
PEDIG ROSSZ ÉVET ZÁROK

A Lamartin-ház légköre egyből magába szippant, eláraszt, mint valami furcsa pánik egy rémálomból ébredve. A tér óriási, mégis olyan sötét, hogy egész aprónak tűnik. Elnyel és kitaszít.
Az ebédlő távoli képe úgy vonz magához, mint molyt a fény, mégis át kell esnünk a ceremónián.
Láttam már Madame Lamartint, és mindig is tetszett nekem. Hasonlít anyámra. Majdnem olyan tökéletes, finom, előkelő és szelíd, mint ő. Nem állítom, hogy megnyugtat a közelsége, de figyelmessége csillapítja a mostanában egyfolytában bennem tomboló frusztrációm, melyet néha tényleg nehezemre esik leplezni. Kicsit rajta felejtem a tekintetem. Nem tudom, mit árul el az arcom. A tény az, hogy komor küldöncnek akarok tűnni, viszont egyáltalán nem vagyok az és nem is akarok az lenni. Azt hiszem, ezt a színjátékot mind együtt játsszunk majd: én tettetem, ők meg azt tettetik, hogy elhiszik. Már most kínos az egész. Legszívesebben meglazítanám az unalmasan antracit dísztalár magas nyakát, de nem teszem, csak az ezüst M-mandzsettát igazítom meg a kézelőmön.
- Nagyon kedves.
És már megint csak szenvelgek.
A ceremoniális üdvözlés után hálásan eredek a háziasszony nyomába. Mennyivel egyszerűbb volt ötévesen! Az embert bevezették a játszószobába vagy a kertbe, ha vendégségbe ment valamelyik leendő osztálytársához, aztán el volt intézve. Ötkor behozták a teát és kész. Most viszont minden olyan nevetségesen komoly. Természetesen én magam is ragaszkodom a szertartásokhoz, de azért még untathatnak. Viki szerint engem minden untat, ami a saját életemmel kapcsolatos. Talán igaza van.
Egyáltalán nem bánom, hogy Lamartin fivére nincs itt. Az édes négyes is túl fog terhelni, ha soká tart. A házigazda a belső szobában fogad annak rendje szerint, egy méterrel sem előrébb. Nem számítottam másra, ha a fia modorából indulok ki. Olyan vért izzasztóan protokolláris, hogy az már sikkes.
- Bonne soirée. Merci pour votre aimable invitation.
Kezet fogok vele, és markom az elvárásokat igazolja: nem acélos, ám nem is lagymatag. Olyasféle kézfogás, mely nem akarja soká érinteni az idegen kezet. Nem soká nézek a szemébe sem, épp egy pillanatra. Ha dominánsabb jellem volnék, nyilván addig bámulnám, míg félre nem néz, de nem vagyok az, főleg mostanában nem. Ha több figyelmet szenteltem volna az arcvonásoknak, mostanra már tudnám, hogy a szavak és a méz és máz ellenére nem vagyok szívesen látott vendég - persze ezt azért sejtettem. Senki nem örül annak, aki a házába hozza a háborút. Igazság szerint végtelenül irigylem a kívülállók életét, még ha tele is van félelemmel, rosszabb nem lehet, mint az én félelmem.
Az étkezőben egyébként határozottan jobban érzem magam, barátságosabb, mint a fogadóhelyiség. De ez az őrjítő kopácsolás nem szűnik. Egy odavetett pillantást követően megállapítom, hogy Lamartin, az ifjabb, nos egyáltalán nem örül nekem. Természetesen nem vártam, hogy a nyakamba borul, de nagyon jól tudnia kellene, hogy engem a klimpírozással ki lehet kergetni a világból. Mindenféle zenével, zajjal és ricsajjal a sírba lehet vinni az idegeimet. Egyedül a dúdolást tűröm el, mert valami dajkakori bevésődésnek köszönhetően az megnyugtat, sőt elaltat.
Nem foglalom el helyem, míg Madame Lamartin nem teszi ezt meg. Nem sok jót tanultam el apámtól, de azt az egyet mélyen belém ültette, hogy minden körülmények közt legyek gentleman. Nos, ez annyira nem megy jól, de az idősebb nőket tisztelem. Ha aranyvérűek. Figyelmem igyekszem a kitöltött erős mélybordó borra fókuszálni, de már nem fogom soká bírni ezt az egyébként elsőrangú zongorajátékot.
- A nagyapám borgyűjteményéből való - ejtek pár szót az italról, ha már elhoztam idáig. A nagyapám híres volt a pincéjéről, de mivel apám egyáltalán nem ért hozzá, vagy csak nem érdekli (bezzeg mostanában, mikor a fél készletet kiitta), a készlet csak fogyatkozik. Igyekszem közben túlbeszélni a zongorát, mely mintha csak felhangosodna, ahogy megszólalok. Vagy csak nekem tűnik így? - Perzsa Shyraz.
Én sem vagyok a borászat mestere, és tudnék is még mesélni róla, de Seraphin elveszi a kedvem tőle. (Gratulálok.)
A borkonferálást követően viszont elhangzik egy kérdés, melyet most igencsak erős támadásként fogok fel. Az apámat mostanság csak azok emlegetik, akik becsmérelni akarják a családomat, amit viszont nem tűrök. Tudom nagyon jól, hogy mivé korcsosult a Malfoy név, de ezt senki nem vetheti a szememre. Mindazonáltal ésszel válaszolok. Nem otthon vagyok, nem megyek fejjel a falnak. Elvégre ez Mardekár kígyóinak legfőbb ismérve, nem?
- Gyengélkedik - válaszolom tömören, mégis beszédesen. Persze mindenki azt szűri le ebből, amit akar. Gyengélkedik, igen, szüksége lenne egy gerincprotézisre, meg egy detoxikáló kezelésre, de amúgy minden rendben. A magam részéről még némi humort is érzékelek a rövid válasz mögött, és elégedett is vagyok vele, azonban érzem, hogy némi magyarázatot adnom kell, mielőtt Mr. Lamartin visszakérdez. - Bizonyára idegi alapú. Köszönöm kérdését.
Egyébként nagy örömömre szolgál, hogy Madame Lamartin óhajára Seraphin végre abbahagyta a játékot. Egy hálás pillantással honorálom is a háziasszony irányába, de eszem ágában sincs felnézni se akkor, amikor Seraphin azon a végletekig unott hangján megszólít, se akkor, amikor leül mellém. (Miért pont mellém?) Nem akartam válaszolni, mivel a nyilvánvaló gorombaságon kívül semmi frappáns szófordulat nem akadt a nyelvemre, de úgy tűnik, nem is kell, hiszen megérkezik elénk az első fogás.
Automatikusan nyúlok a poharamért, és emelem könnyedén fel, hosszú ujjaim közé akasztva a leheletvékony üvegszárat. Nem kívánok semmi színpadiasra koccintani, és ezzel nyilván kihagyok egy óriási lehetőséget az intelligens élcre, de Madame Lamartin jelenléte kissé úgy hat rám, mint az anyámé. Moderálom magam. Ha senki más nem lenne itt rajtam és Seraphinon kívül, mint ahogy eredetileg számítottam rá, már elszabadult volna a pokol az első pillanatban, ahogy meghallom a zongorát.
Néha kihozza belőlem a nyavalygó ficsúrt.
Ha Mr. Lamartin nem szólal meg, "díszvendégként" (hah) én mondom ki a varázszsót:
- Egészségünkre! - És poharam a házigazda felé tolom, hogy koccintsak első sorban vele, majd utána a háziasszonnyal, végül a mellettem ülő Seraphinnal. Most először nézek rá. Őszintén szólva ritkán látom ilyen közelről.
Kortyolok a Shyrazból, majd nekilátok a levesnek, de hamarosan odafordulok Seraphinhoz, mert ezt az egy kérdést képtelen vagyok magamban tartani:
- Hol tanultál meg ilyen pazarul játszani?
A hanglejtés udvarias és érdeklődő. De tudja, mire célzok.

angyal vagy te, és kéregetsz, de ki is a hibás,
csak vennéd észre hogy téged is ugyanúgy a közöny, ami bánt;
s érzed már félelmem ízét, de szabad-e tovább
várni, hogy darabokra hulljon a logika, miközben
gúnyosan meredsz rám

*Nem is színdarab inkább, hanem tánc. Pazar ruhában járják a nemesek, akár a régi francia királyok udvarában, súlyos ékszerektől lehúzott, lassú mozdulatokkal. A király lépi az első lépést, és erre teszi meg a maga lépését a többi táncos pontosan úgy, ahogy az le van írva. Mindenki azt lépi, amit a király, se többet, se kevesebbet. Felülről vezérelt mozgás, meghatározott inger meghatározza a reakciót, amit kiválthat, ez pedig természetellenesen merev formát kölcsönöz a dolognak. A merev forma törik, a cserepekből még összeragasztható a szépséges látványt alkotó egész, de amikor az ember vak érzékeit tökéletesebbé téve végigsimít rajta megérzi, ahogy az ujjába szúrnak az egyenetlenségek, végigkaristolják a szúró üvegdarabok. Ilyen merev forma, széttört, de összeragasztott váza most a formalitás is, amit a Lamartinok odaadó hűséggel követnek, aminek szigorú kalodájába máskor örömmel préselik bele magukat, most azonban óvatosan érintik, teszik jobbra-teszik balra, sehol nem találva neki igazán a helyét.
Hiszen mit is kezdhetnének egy nagykorú gyerekkel, aki a fiúkkal egyidős. Mit is kezdhetne az ővelük. Lustán kering az asztal felett a gondolat, ami szerint Draco Malfoy Seraphinnak, ha nem is barátja, de korabelije, házbélije, amire Jonathan Lamarint felettébb büszke, hét éve lakótársa, az aranyvérűségben, nemességben és más készségekben is egyként osztoznak. Gyerek még, ahogy Seraphin is gyerek marad a szülők szemében, noha se ő maga, se más nem látná már annak. Egy gyerek kezéből pedig még a méregpoharat is elveszi az ember, de beleinni miért lenne muszáj a felnőttnek? Ennek ellenére Malfoyt az őt megillető tisztelet fogadja, ami minden vendég férfiúnak kijár. Se több, se kevesebb. Így kívánja a tisztesség, ami alá Seraphin élénk zongorajátéka meglehetősen pattogós dallamokat húzott, vájt füleknek valót.*
- Kevés varázsló adja a fejét borgyűjtésre-*lágy, csendesen elrejtett elismerés az idősebb Lamartin hangjában, miközben felveszi a maga poharát, hogy megszemlélje benne a szőlő vérét, amit nemes ügyért ontottak és érleltek, hogy aztán a poharában végezze, holott annyi máshol is végezhette volna. Lehetett volna ünnepet betetőző mámoros korty, bánatos éjszakán beszippantott alkoholcseppecske, barátság béklyóját puhító párlat, tárgyalási alap mellé az elme bódítója. Akármi más, mint vacsora előtti sima, ínycsiklandozó korty. Elgyönyörködik a színében, a pohárban forgó sűrűségében, talán még az illatában is, szigorú, kemény tekintete mintha enyhülve, vagy legalábbis nem könyököl ki benne az a korábbi „nem örvendés”, nem gondol a gonddal.*- De azokról legalább elmondható, hogy jól csinálják, amit csinálnak. Nagyra becsülöm az ajándékát, illik a vacsorához is.
*Féltitokzatos, félkövetkezetlen mondatvég, meglehet, a férfit is zavarja a zongorajáték, szerencse, hogy vége lesz.*
-Gyengélkedik -*felpillant a borból, talán némi rosszallás olvasható a tekintetéből.*-Remélem hamarosan magára talál, az idegproblémák sokszor fakadnak ilyesmi problémákból-*lassan, megfontoltan válogatja a szavait, mint az olyan emberek, akik hosszan mérlegelik, hogy ha a beszélgetőpartnerük elmondja a tőle hallottakat a törpegolymókjának, ami eldúdolja a legjobb barátjának, aki aztán eldúdolja egy másik varázslónak, aki ért golymókul, akkor vajon mennyire változik meg a jelentéstartalma... és mit kell ahhoz módosítani a mondatban, hogy lehetőleg több fülön és szájon átmenve is ugyanaz legyen a varázslat.*-Megbocsáss, ha tolakodásnak tűnik, de Lucius inkább az én korosztályom, te alighanem Seraphinnal értetnéd meg marad egyszerűbben. Egészségünkre!-*emeli a díszvendég után a poharát. Komoly, zárkózott arcán semmiféle korty a borból nem fog enyhíteni.
Madame Lamartin is koccintásra emeli a poharát, barátságos, ragyogó tekintettel viszonozza a vendég pillantását, szép-szomorú mosolya sejteti, hogy azért neki volna mit hozzátennie ehhez a kényes témához, de illedelmesen hallgat, jobb, ha az ilyesmihez nem fűz hozzá semmit egy érzékenyebb lélek, gyöngébb szív.
Vele ellentétben Seraphin merő izzó, hideg düh, felkavart, feszengő, fagyos indulat. A koccintása is keményebb, az arcéle merev, drágakőfényes tekintete mereven ellebeg Draco feje mellett, alig-alig akaródzik egyenesen ránéznie. Elvégre látták már egymást. Alighanem nehezen emészti zárkózott lelke, hogy mit keres a másik itt, az ő birtokán, az ő otthonában, az ő sárkányfészkében, még akkor is, hogyha elméleti módon tudja, hogy mit keres. Csak éppen fogalma sincs, honnan veszi hozzá a merszet és a bátorságot, hiszen ha rátartiságból van szó, akkor a Lamartinoknak se kell a szomszédba menniük kölcsönért, nem mintha akadna széles körben akármilyen szomszédság, akik ilyen szolgáltatást nyújthatnának neki.*
-Itthon-*a poharat a szájához érinti, de a remek bor érintetlenül és hiánytalanul kerül vissza a tányérja elé. A kanalat veszi a kezébe, a tányér szélét nézi, amíg teheti, egy-két másodpercig, amíg a kelletlen, kurta válasz ki nem éli a maga hatásterületét.* -Itthon és Franciaországban. A rokonságunkban elég hagyományosnak számít a zongoratudás. Örülök, hogy...-*józan, higgadt pontossággal húzza mosolyra a száját, még akkor is, ha senkit nem ver át ezzel a nagy nyugalommal, hiszen valójában látszik rajta, hogy milyen feszült.* -... megörvendeztethettelek vele. Ha kicsit korábban jobb a darab tetőpontját is élvezhetted volna-*a szeme hidegen nevet és magányosan, mint a távoli csillagok, a szája és az arca nélkül, ettől talán rosszindulatúnak is tűnhet, de hát mitől lenne jóindulatú, Draco Malfoy megjelenése egy kúriában, ami nem Malfoy rezidencia még soha nem jelentett senkinek semmi jót.* -De majd máskor megmutatom.

[- Természetesen ez érthető.]

JÁTSZANAK VELÜNK
KÖNNYEDÉN LÉTEZÜNK

Reméli... Reméli? Mi remélni való van azon, hogy apám összeszedi-e magát vagy sem? Annyit alkoholizál felőlem, amennyit csak akar. Csupán anyámat féltem. De mi köze mindehhez Mr. Lamartinnak? Úgy hiszem semmi, de talán feleslegesen forrongok magamban. Hamarosan érkezik is egy udvarias visszakozás, amit nagyon is jó néven veszek.
- Természetesen ez érthető.
Nem tehetem hozzá, hogy nem tudtam őt magammal hozni, a negédességből is megárt a sok, ostoba köröket pedig nem akarok futni azzal a gyér hazugsággal, hogy apám milyen szívesen jött volna el velem de akadályoztatva volt...
- Valóban elég jól megértjük egymást - hazudok kegyesen, hisz ez nem más, mint egy közepesen erős költői túlzás részemről. Bár gyakorlatilag megértjük egymást. Néha, amikor épp "ki olt nagyobbat a másikon" versenyt rendezünk, még jól is szórakozom. Van egy olyan érzésem, hogy a legutóbbi klubhelyiséges akcióm annyira nem nyerte el Seraphin tetszését, hiszen azt követően az interakciók száma, ha lehet ilyet mondani, a kevésről szinte nullára redukálódott. Néha már egész magányosnak éreztem magam mellette.
Úgy összességében protokolláris szempontból nagyon is furcsa ez a vacsora, kívülállóban nem alaptalanul merülhet fel a kérdés, hogy "Ez meg mit keres itt?", és bevallom, kicsit olyan érzésem van, mint amikor először vacsoráztam együtt valamelyik barátnőm szüleivel: ugyanennyi fő, közel ugyanilyen életkor-leosztás. Ugyanilyen menü, ugyanilyen témák. Egy fél percig felmerül bennem, hogy remélem, nem hisznek semmi olyasmit, amit nem kellene, de a kristálypoharak csilingelése ismét odavonzza a figyelmem az eseményekre.
A házigazda rideg.
A háziasszony tekintete olyan a teremben, mint a fényes csillagok a komor, borongós égen, kellemes ránéznem. Egy pillanatig azt kívánom, bár többet beszélne, de tudom, nem fog. A mi vacsoráinkon is anyám a legragyogóbb vendég, még úgy is, hogy alig szól hozzá a beszélgetéshez.
Feltűnik, hogy Seraphin nem néz vissza, hanem inkább talán az apjával szemez, vagy csak a függönykarnissal. Tulajdonképp mókás, hogy mikor Halálfalók vannak a házunkban, én is pontosan ugyanígy viselkedem velük. Elutasítóan, de a végletekig erőltetett udvariassággal. Ezt kedvem támadna megemlíteni, de inkább nem teszem. Majd később.
A tömör választ hallva gyorsan válaszolok, ám udvariatlanul halkan:
- Gondoltam...
Csak hogy tönkretehessem a beálló hatásszünetet.
A további válasz közben az arcát, meg a ruganyos kis mosolyát figyelem.
Mi az, miért nem fordulsz felém?
Nézz rám, Lamartin.
Nézz rám, ha hozzám beszélsz.
A szinte már kegyetlen kis kacajtól kiráz a hideg. Nem tehetek róla, pedig én aztán hozzá vagyok szokva a legkülönfélébb hangszínű és -terjedelmű. vérfagyaztó röhögésekhez. Nem hat meg se az utalása a késésre, se az utalása arra, hogy direkt a bosszantásom kedvéért ült zongorához; azt is el tudom képzelni, hogy egyébként gyűlöl játszani, de csak most, csak az én kedvemért felnyitotta a tetőt, öt éve először leült arra a nyomorult zongoraszékre és elkezdte ütögetni a fehér-fekete billentyűket.
Tetszik a gondolat.
- Ó, alig várom, elhiheted. Milyen kár, hogy az iskolába nem vihetjük magunkkal a kedvenc hobbijainkat, naphosszat elhallgatnám.
Na ennyit erről, kiélvezkedtem magam. Ideje ismét a házigazdához fordulnom.
- És mi a helyzet a legutóbbi vállalkozásával? Úgy hallottam, szép eredményeket ért el a befektetés.
Hallani ezt-azt a vacsorákon, összejöveteleken. Mint a legtöbb aranyvérű család (az a pár), amennyire tudom, a Lamartinok is forgatják a vagyonukat hol sikeresebb, hol kevésbé sikeres vállalkozásokban, és tudom, hogy a legutóbbi kavart némi port a járatos berkekben. Persze biztos vagyok benne, hogy Mr. Lamartin szívesebben beszélne a thesztrálokról vagy a pegazusairól, de arról meg én nem. Ettől függetlenül arra is kitérünk alkalomadtán, az udvarias csevej része. Különben is, valamiből ki kell robbantanom majd a vitát.
Ugyanis ez a tervem, mivel jobbal nem tudtam és nem is akartam előrukkolni, mint azzal, ha kiugrasztom a nyulat a bokorból. Bár a család kemény diónak tűnik, egyikük sem az a fecsegős típus. Persze, mit is képzeltem?

[-Ön roppant jól értesült Monieur Malfoy, amit én hallottam önről az alapján meg sem lepődöm ezen-]

pedig gyenge is lehetnék
hadd legyek ehhez ma túl kevés
nem hagyni magam után
csak ezt a tébolyt semmi mást...

*Remélni. Remélni mindig van mit, Lucius Malfoy ugyan kegyvesztett halálfaló és nem éppen népszerű abban a társaságban, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki gyűlöli és az ostoba szánalom helyett nem inkább azokra tekint ellenségesen akik tönkretették egy jó nevű aranyvérű família fejének hírnevét. Hiszen ezek összetartó fajta, védik egymást az árulástól, mert a jó minőségű vér nagyon-nagyon kevés, és aki képes ezt meggyalázni, mert hatalmában áll, annak hiába minden hatalma, jó vezér nem lehet. Az ellenállás persze hasztalan, az együttműködés elvtelen, az óvatos kerülgetés célravezetően halogató megoldás. Szép elmélet, de a csendes étkező szinte folyamatosan suttog a ki nem mondott elméletektől, ami csak a jelenlévő férfiak csavaros agyában megfordulhat, mintha szellemek laknának minden fekete követ, amiből épültek a falak, mintha azok játszanának a lágyan lengő függönyökkel, mintha az evőeszközök csilingelését is azok echóznák meg.
Csak Madame Lamartin nem gondolkodik ilyen összetetten. Barátságos fényű, de óvatos aggodalomtól mély tüzű tekintete óvatosan szemléli a vendéget sokáig, amíg az kérdez, beszélget a férjével és a fiával, érző szívét komor szomorúság járja át, némi szánalom, amit soha nem fog megosztani a szőke fiúval, sajnálat, idegen szeretet.  A saját fiára pillant, békétlen válasza hallatán rosszallóan megrázza a fejét, de persze Seraphin ügyet sem vet rá, elmondja a magáét, mint mindig, akármi is legyen a következménye, ha éppen olyanja van. A replika sem teszi boldogabbá, hiszen ugyan a vendégnek meg kell védenie magát, de jobban esett volna hinnie a korábbi kijelentésében, hogy jól megértik egymást. Szomorú, szomorú dolgok ezek, ahol az ellenségesség már a fiatalok között kialakul, mi lesz még, ha felnőnek és mindkettőt elvadítja a maga oldala, érdekképviselete, mert kétség sincs abban, hogy csakis ez fordíthatja szembe az aranyvérű fiakat, akiket logikusan összetarthatna a ritka vér és a büszkeség tudata.
A családfő átható tekintettel viszonozza Seraphin pillantását, de rá se néz sokáig. Nem hallgat a sugallatra, nem néz Malfoyra. Nem és nem, ódzkodik, kerüli, rángatja az udvariasság szabta láncokat a türkizkék szempár, módfelett sikeresen nem téve eleget annak, hogy visszanézzen rá. Csak a mosolyával célozza meg, hideg, távoli mosolyával.*
-Majd keresek rá módot, hogy megadjam, ha erre vágysz-*aztán a borához fordul, amibe nem ivott bele, most úgy látszik ideje van, felveszi a poharat, lágyan körbeborítja az üvegfalakon a vöröslő italt, belekortyol aztán, apró, szinte gyermeki korttyal, majd visszateszi a helyére, mint akinek nem elég édes az íz, nem elég zamatos a nedű, nem elég aromás. Finnyás vagy gyerekes. Vagy rossz az ízlése. Vagy bármi más.*
-Ön roppant jól értesült Monieur Malfoy, amit én hallottam önről az alapján meg sem lepődöm ezen-*mosolyodik el a férfi, összefűzi az ujjait a tányér felett, úgy látszik a fiúnak inni nincs kedve, az apának pedig egyáltalán enni. Szürkésnek látszik a szeme a megvilágítástól, kőszürkének, ahogy fiút szemléli.*-A politikai helyzet mindenképpen kedvez azoknak, akik okosan forgatják a pénzt és jó helyre helyezik a befektetésüket. Morális szempontból talán nem helyes ilyen szép eredményeket elérni, de a jövőről való gondoskodás alappillére, hogy a lehetőséget ki kell használni.
*Megmerevedik a szép asszony kezében az evőeszköz, ahogy ilyen hirtelen morális kérdés kerül az asztalra, mintha még őt is meglepné az a merészség és bátorság, amivel a családfő elő mert hozakodni ezzel, de úgy látszik ő nem zavartatja fel magát, mert ekkor veszi fel a kanalát, a szája körül a Seraphinra is annyira jellemző csendesen irritáló félmosollyal, ami nem mosoly igazán, csak sejteti, hogy magában röhög valamin eszik néhány falatot, mielőtt újra felpillantana a fiúra.*
-Nem tudom ön miként vélekedik az ügyletről, de pontosan tudom, hogy általánosan miként vélekednek róla. Jobb, ha nem megyünk bele a részleteibe, én magam a legmaximálisabban elégedett vagyok vele. Szép lenne, ha a vállalkozásaim mennének olyan derék módon, de a tenyésztésnek és az üzletelésnek a békeidő tesz jót, nem pedig a jelen-*kíváncsian felnéz, mintha a reakcióira lenne kíváncsi, mi ül ki a sápadt, arisztokrata arcra, mi villan meg az ezüstszürke szemekben, milyen gondolatok fordulnak meg a szőkeségbe burkolt koponyában, milyen merész a fiú, akit per pillanat felhasználnak egy kellemetlen feladathoz, aminek az elvégzése mindenkinek kellemetlen. Ó igen, a férfi nagyon is jól látja, mennyire nem a fogára való helyzet ez senkinek sem, ennek a helyzetnek a banálisságából merít erőt és bátorságot.*
-Mindazonáltal meglepne, ha a látogatásod célja az lenne, hogy meggratulálj, vagy Seraphin társaságában tölts el egy kellemes vacsorát. Nem látom okát, hogy tartogassuk későbbre az eljövőt, de ha ragaszkodsz hozzá, evés után az irodámban is beszélhetünk-*a hangja olyan sima és lágy, mintha könyvből olvasná a szavakat gondolkodás nélkül.*

[- A lehetőségek felismerésében rejlik minden jó üzlet titka.]

NEM ZÖKKENHETSZ KI SZEREPEDBŐL
MERT AKKOR ELŐTŰNIK AZ ÉRZÉKENY
LÜKTETŐ-HÚS LELKED
ELŐTŰNIK GYENGESÉGED, ELESETTSÉGED
S MONDD, ARRA UGYAN KI KÍVÁNCSI?

Azt mondtam az imént, megértjük egymást Seraphinnal, akkor mégis mit marakodunk, mint két gyerek? Pont ez jelenti azt, hogy megértjük egymást, nem? Évődni pálcarántás nélkül, fecsegni és gúnyolódni a semmiről. Ha lenne fivérem, biztos állandóan ezt csinálnám vele. Merlinnek hála, nincs. Egyszer azt álmodtam, hogy volt, de megfojtottam a párnával.
Némely pillanatban egészen magamon érzem Madame Lamartin tekintetét. A szemem sarkából egyszer oda is pillantok. Az imént jól éreztem magam ettől a tekintettől, most már zavar. Nem tudom pontosan megmondani, miért, de olyan, mintha a saját anyám nézne rám, szigorúan, mintha az apró fejrázás nekem szólt volna. Zavar, hogy Seraphin nem cselekszik a háziasszony óhaja szerint, de mit tehetnék? Megjegyzem, az én óhajom is egyezne Madame Lamartinéval, azt hiszem. Seraphin csak megkönnyítené mindenki dolgát, ha nem volna ilyen keserű és ellenséges.Bár ezt az egészet nem tudom komolyan venni, amíg egyszerűen képtelen rám nézni. Nem jellemző pedig ez rá, nem az a fajta, aki beszéd közben a cipője orrát bámulja vagy a port rugdalja vagy gerinctelenül imbolyogva vállt rángat, mint egyesek. Más oka kell hogy legyen, és azt feltételezem, hogy ez maga a látogatásom, maga a tény, hogy kvázi betörtem a házukba. Másra nem tudok gondolni.
Talán, ha válaszolnék neki valamit arról, hogy a vágyaim és a teljesítésük nem mindig tartozik Seraphin erényei közé, elvetném a sulykot, ezért inkább nem teszem. Legyen övé az utolsó szó. Akad még mondanivalóm bőven ma este. Viszont legalább iszik. Figyelem. Nem tetszik neki. Nem illetlenségnek tartom, inkább azt gondolom, nem gyakran fogyaszt efféle italt, ezért nincs ínyére. Az első boraimat én is fanyalogva ízleltem s undorodva nyeltem le, akár a keserű pirulát.

Figyelmem Jonathan Lamartin tányérjára esik. Nem fogy az étel a tányérjáról. Miközben én végzek a levessel és a tányérban otthagyott kevéske maradék fölött hajolok át, ő szerintem egy falatot se vett a szájába. Nem mondom, hogy gyanús, de nem tetszik. Tekintete merev és mozdulatlan, ahogy rám néz, mintha egy sóbálvány-átok találta volna el, és a szeme úgy maradt. Se egy érzelem, se egy gyanú, semmi nem látszik rajtuk.
A szavaira koncentrálok hát, pusztán azokra. Úgy gondolkodom, hogy ha megállna bármely mondata végén, azonnal legen egy frappáns hozzáfűznivalóm. És persze akadna is, csakhogy a monológ nem áll meg. De, várjunk csak: mégis. Épp akkor, mikor a házigazdának megjön az étvágya, bizonyára a zsíros témától. Ekkor tudok közbeszúrni pár szót.
- A lehetőségek felismerésében rejlik minden jó üzlet titka.
Célozgatnék? Hát persze. De azért csak ilyen óvatosan, mert fogalmam sincs még arról, amit alig pár perccel később a nyakamba zúdítanak, sőt mit nem, a mellemhez szegeznek, mint egy háromágú szigonyt.
Mivel sejtem, hogy van még tovább is, megvárom, hogy felnézzen. Folytatja is. Kijelenti, hogy maximálisan elégedett, én pedig elrejtem azt a jellegzetes arckifejezést, amit azoknak tartogatok, akik bár sikert érnek el, az én szememben mégsem léptek semmivel sem feljebb, sőt, talán inkább még lejjebb jutnak, míg addig voltak. Hogy mivel érdemlik ki a lekicsinylő mosolyt, rejtély, talán az irigységem váltja ki, a féltékenységem, a rosszindulatom. Mindenesetre most nem villantom meg sokrétű arcmimikámnak ezt a szélsőségesen vegyes kifejezését.
Az a legszebb, hogy Monsieur Lamartin egyáltalán nem szégyelli. Persze nem ítélkezem. Az én családom lelkén annyi minden szárad, hogy csoda, hogy tükörbe tudok nézni reggel. Mondjuk nehezen megy, az tény. Hetek óta nem láttam a szemem színét.
Végül eljön az ideje a véleményformálásnak, mely már eddig is itt volt a nyelvem hegyén, most viszont szinte rá is kérdeznek. Épp csak az "és őn mit gondol erről?" kérdés nem hangzott el.
Elfektetem a szalvétát a tányér mellett, mellyel az imént az ajkam széleit töröltem meg, ráteszem a kezem.
- Senkit nem érdekelnek a morális szempontok, ha pénzről van szó. főleg sok pénzről. Kritizálni mindig is csak az fogja a döntéseit, aki más találékonyságára irigy, vagy saját tőkéje már nincs. - Tulajdonképpen dicséretet mondtam, sőt, ódát zengtem Monsieur Lamartin tehetségéről és eszéről és üzleti érzékéről, ami meglehetősen erős PR-húzás. De a saját szórakoztatásomra, talán túl finom humorként azt is bele kell szőnöm, hogy bizony akad, aki nem tehet meg mindent, pénz híján. Például a Nagyúr. - Vagy soha nem is volt neki.  
Szóval, mindehhez képest kissé meglep, mikor nemcsak hogy tények elé állítanak, de még le is tegeznek, mint egy szaros gyereket. Mindennek az arcátlanságnak fényében az összes elhangzott, udvarias és nyájas szó felesleges és gúnyos ármánykodássá válik a szememben. Azon nyomban gyanakvó leszek és ingerült. És az előbb talán Seraphin volt, aki minden létező tüskéjét kieresztette, most én teszem ugyanezt, szinte látványosan. Már csak azért is, mert felháborít, sőt nem is... inkább kétségbe ejt az, hogy már azt se nézik ki belőlem, hogy normális aranyvérű szokásnak eleget téve, megjelenjek legalább évi egy-egy vacsorán az osztálytársaim, és a korombeli aranyvérűek asztalánál, ahogyan a mi asztalunknál is megjelent olykor egy-két szerencsés háztársam.
Higgadt fejjel kellene válaszolnom, nem így, de annyira felbosszant ez az apró, lekezelő gesztus, hogy nyomban felelnem kell rá.
- Ragaszkodnom kell hozzá - szögezem le, és ebben a mondatban szinte minden benne van, amit nem mondhatnék el, de el akarok mondani erről az egész komédiáról. Szerencse, hogy nincs a kezemben evőeszköz, mert indulatosan csapnám most le a leheletfinom porcelántányér mellé.
- Noha semmi nincs kevésbé ínyemre, mint az, hogy most elrontsam a vacsora ízeit ezzel a gyomorforgató témával a desszert előtt. De legyen.
Ha végre elviszik a tányéromat, magam elé húzom a bort, csak hogy belekapaszkodhassak a pohár vékony szárába, míg beszélek. Az se ártana, ha újratöltenék, az én poharamból gyorsabban fogy, mint az asztaltársaiméból. Innentől kezdve igyekszem figyelni erre.
- Ami azt illeti, igencsak meglep az, hogy bár tudod, pontosan kinek és mi a véleménye az üzletedről, és tudod azt is, hogy ki állította elő azt a "politikai helyzetet", melynek köszönhetően szert tehettél erre a busás haszonra, eszed ágában sincs ezt bármiféle gesztussal honorálni.
Tegezem. Ha ő letegez engem, én is őt. Fel kellett volna ajánlania, de fölajánlottnak és elfogadottnak tekintem. Nem vagyok már gyerek. Nem kezelhet úgy, főleg most nem. Így nem.
Mert ugyan nem ejtem ki a nevét a számon, még nem, de mind tudjuk, hogy már miről, vagy inkább kiről folyik a társalgás.
- Ez szerinte annyira nem elegáns, hogy már nemcsak bizonyos összeget emleget. Sokkal többet.
Nos, a sokkal több mind tudjuk mit jelent. Vagy nem? Nekem is azért van billog a karomon, mert a Nagyúr úgy gondolta, hogy apám sokkal többet ártott neki a minisztériumi kalanddal annál, hogy vagyonnal, kényelemmel és luxussal kárpótolhassuk őt.

[-Kedves Draco, a te helyzetedben és pozíciódban semmit sem kell. Főleg nem ragaszkodni holmi felesleges körbeudvarláshoz, hogy aztán te ronthasd el a vacsora ízét utólag a híreddel-]

tovább ne várj, hisz rád tipor az üresség,
adj még valamit, keressél egy kis fényt,
próbáld meg, próbáld meg...

*Talán. Seraphin nagy erénye, hogy hallgat, amikor védtelenül hagyod magad, esélyt adva, hogy visszaéljen azzal, hogy te illetlennek éreznéd reagálni arra, amire hétköznapokon akármit mondhatnál. Akármit felelhetnél, és Seraphin csak hallgathatna, hiszen ő csak egy átlagos diák rendkívüli képességekkel egy átlagos Mardekáros talárban, miközben te vagy az iskolaelső, a Nagyúr „boldog messiása”, és ki tudja, hogy még mi. De Seraphin most is csak hallgat, amikor ezek a különbözőségek az udvarias társalgás pompás köntösébe burkolózva eltűnni látszanak, hallgat gyámoltalanul. Gyűrűs haja szabadon hengeredik az arca elé, ahogy kicsit előrehajtja a fejét konokul, eltakarja a tekintetét, eltakarja még azt is, milyen fintor vergődik a szája sarkában.
Lamartin, Madame és Monsieur egyként elmosolyodik a dicséretre, az úr elégedetten biccentett, míg az asszony csupán hálásnak látszott, mint aki átérzi még, hogy a családját ért dicséret mennyire jólesik neki is, a becsvágya ennél tovább nem terjed. Jó nevelés, vagy éppen egyszerű megoldás egy nem olyan bonyolult problémára, aminek gyökere az aranyvérű férfiak különlegesen jól fejlett becsvágyában lehet, az ideális nő ezt nem veszélyezteti, nem nyomja el, nem képez versenyt, ami méltatlan lenne.
És mégis, mégis megfordul a kocka, a szél, annak ellenére, hogy mennyire szépen és jól fel lehetett volna építeni az egész társalgást, hiszen olybá tűnt, hogy megvan a kifejlett készség a partnerekben is, megvan az a gőg, az az arisztokrata szokásrend, ami szívesen vakká teszi az embert a tényleges problémákra. Talán ha tényleg meglátogattad volna őket, amikor még béke volt. Talán ha tényleg úgy esett volna, ahogy a szerencsésebb társakkal. Talán akkor kinézték volna belőled. Talán akkor minden más lenne. De Jonathan Lamartint a saját újító hajlamán túl nem befolyásolhatja más, mint amennyire hallomásból ismer, vagy amennyit Seraphin elárult rólad, ez pedig szemlátomást édeskevés ahhoz, hogy abba a naiv feltételezésbe essen, amit kikérhetnél magadnak.*
-Kedves Draco, a te helyzetedben és pozíciódban semmit sem kell. Főleg nem ragaszkodni holmi felesleges körbeudvarláshoz, hogy aztán te ronthasd el a vacsora ízét utólag a híreddel-*a korábban komorszürkének ható szemek tekintete feltisztul, pengeéles, jéghideg és átható lesz, ahogy a férfi a pillantását a fiúéba fúrja, keményen és határozottan, Seraphin helyett is. A jelet az inasnak az aggodalmas arckifejezést magára öltő Madame Lamartin adja meg arra, hogy elviheti a tányérokat, valamint az ő finom kézmozdulata tartja vissza attól is, hogy azonnal hozza az újabb ételremeket, hogy a finom ízekre éppen nem hangolt családot és vendéget megzavarja. Finom mozdulattal nyúl azután az itala után, és Seraphin álomittasan követi a mozdulatát, együtt isznak, a nő önmagát bátorítandó kortyol a remek italba, Seraphin hideg borzongással.*
-Várjuk meg a desszerttel a megegyezést, hogy a „gyomorforgatásért” meglegyen a szerény kompenzáció-*a lágy kacskaringóssággal forgatott mondatban megegyezésre való hajlam van, diszkrét visszakozás, érzékelve, hogy nem ért olyan célt a könnyed kis húzása a tegezéssel, mint amilyet szeretett volna, mert van elég bátorság mégis ahhoz a Malfoy kölyökben, hogy egy ilyen kihívásra megfeleljen kihívásként. Ez persze elismerésre méltó, és valahogy a szigorú, merev vonású arca ki is ül az elismerés. Egyáltalán nem haragvó, dühödt, vagy éppen ingerült, még a hangja is olyan kimért, tiszta és hűvös, mintha előadást tartana. Esetleg oktatást. Kioktatást. Mély tekintetében hidegen izzik a magabiztosság, és megannyi más, érzéskeverék, amely nem bomlik alkotókra, hogy ne zavarja meg az elméjét. Az ujjait maga előtt összekulcsolja, a kezeit az asztalon támasztja, a bor mellett, mintha mi sem lenne természetesebb ennél a vacsora közbeni rendkívüli csevejnél.*
-Módfelett előkelően honorálom azzal, hogy asztalomhoz engedlek. Nem téged, hanem amit képviselsz-*az, hogy a férfi teljesen reakciómentesen formálja minden szavát nem jelenti azt, hogy a szentségtörő fellángolásnak nincsen kárvallottja. Seraphin megfeszül, kelletlenül hátratolja a székét, ami persze borzasztó hangon nyekken meg a padlón a legnagyobb csendben, hogy még véletlenül se maradjon észrevétlen a mozdulat, még a lélegzete is kihagy, aztán felgyorsul, finoman, mintha őt illetné a sértés, a meg nem fogalmazott vád, mintha az apja vele közölte volna, hogy nem annak tekinti, aki valójában, hanem mögé néz, és undorító, férges fátylára tekint, amit akár kelletlenül, akár szívesen, de behurcolt ebbe a házba, ebben a tiszta, rideg és hideg házba, ahol más értékek szerint mérik az embert.*
-Sokkal többet?-*lágyan visszhangozza, mintha nem értené egészen, hogy miről is beszél a fiú, vagy csak azt szeretné, hogy alaposabban körülírná. Megízleli a szót, benne a jelentést, összehúzza egyenes vonalú szemöldökét, a hangsúlya kétkedővé és óvatossá válik.*
-Meglehetősen botorság lenne eleganciáról beszélni egy olyan ügyben, ami alighanem félreértésen alapul. Úgy vélem éppen elégséges ami gesztussal és kézzelfogható egyébbel honorálom az értünk történő fáradozásokat-*elhallgat egy pillanatra, mint akinek nem akaródzik feltennie a kérdést, amire olyan választ fog kapni, amit nem akar hallani, de túl hosszú a pillanat ahhoz, hogy Seraphinnak legyen ideje gúnyosan belehorkanni.*
-Módfelett elegáns követ vagy Draco, egy ostoba fenyegetésnek.
-Valóban-*mosolyodik el a férfi váratlanul, mint akiben megtört a varázslat, az óvatosság, a józan hűvösség, és a helyébe lépett volna valami kegyetlenkedő kíváncsiság. Előrehajol a fiú felé, éppen csak annyira, hogy a könyökével megtámaszkodhasson az asztalon, begörbített mutatóujjával végigsimít a saját száján, mintha a tapintás útján is meg akarna győződni arról, hogy a következő szavai is ott ülnek már az ajkán, készen arra, hogy megformálódjanak.*-Milyen igaz is, a szép fogalmazások között szinte elveszítem a lényeget, talán öreg vagyok én már ahhoz, hogy ezt az ifjonti logikát kövessem... csak nem fenyegetsz Draco? Csak nem fenyeget a te urad? Mégis mire fel?-*a felháborodás és a düh fagyosan felizzik a hangjában, a pupillája kitágul, nyugodt arca ellenére halvány halántékán a kékes ér lassan, de biztosan megemeli a bőrt maga felett, kemény lüktetéssel szállítja a vért a dühöngő agytól a háborgó szívig.*

[- Szóval meg kellene köszönnöm, hogy egyáltalán beengedsz a házadba?]

VIHAR UTÁN
AZ IGÉK ELNÉMULNAK
A VÉRFERTŐZÉS BEBIZONYOSODOTT
S ÉN KISEMMIZETT
ÖRÖKÖSKÉNT ÁLLOK A
SZÍVEK DOBBANÁSÁNAK
HADAKOZÁSÁBAN

Édes cseresznyének érezném házigazdáim elégedett mosolyát bókom hallatán, ha nem lenne már késő arra, hogy bárminek is örüljek. Az udvariatlanság megfekszi a gyomromat, mint a rosszul adagolt előétel, és mivel az emésztésem egyébként sincs rendben, ez most igen érzékenyen érint. Nem az teszi tönkre a csodás esténket, hogy Seraphin úgy kaparássza az idegeimet, mint egy kis helyre bezárt macska, hiszen ehhez már hozzászoktam és olykor valamilyen kifordult szinten még örömöm is lelem a feleselésében, kiváltképp, ha a buta szócsatáinknál sokkalta nagyobb dolgok nyomasztanak. Gyakorlatilag a ma esti látogatásom pontosan egy ilyen dolog: nyomasztó, terhes, gyötrelmes és nehéz mindazon túl, hogy roppant kínos is. Ilyenkor vannak olyan érthetetlen kívánságaim, hogy bár lehetnék egy a legidegenebbül szóló ébenszín billentyűk közül azon a zongorán: fájdalmat nem éreznék, szót nem kéne hallgatnom, az egyedüli parancs pedig, melynek engedelmeskednem kellene, egy puha érintés.
Talán valami villan a szememben, mikor Jonathan Lamartin negédesen közli velem, hogy nekem semmit sem kell. Talán ökölbe szorul a kezem, bár mivel jólnevelt vagyok, inkább nem, hiszen fent van az asztalon. Lehet, hogy csak a szalvéta csücske sinyli meg indulatomat. Hogy mondhat ilyet? Hogy van képe felülről beszélni hozzám? Látszik, hogy fogalma sincs a tényleges helyzetünkről, na nem mintha annyira büszke lennék arra, hogy nem vagyunk egyebek, mint foglyok az otthonunkban. Sőt, ennél nagyobb szégyenbe nem is eshettünk volna, de ez van. Nem fogom ezt hangoztatni, hacsak nem muszáj. Egyébként ahogy hallgatom a házigazda további szavait, rájövök, bizonyára nem erre célzott, de az indulat attól még ott maradt bennem, a térdemben, a csípőmben, a vállamban és a csuklómban. Ugrásra kész vagyok, de ez nem tudatosul bennem még egy darabig, egészen addig nem, míg a megfeszített idegek ki nem sülnek, az izmok végül el nem pattannak. De addig van még egy kis idő.
Vagyok annyira ingerült, hogy mozdulatlanul, belül forrongva és harciasan meredjek vissza Jonathanre. Mégis hogy képzeli, hogy letámad a saját asztalánál? Miféle kelepce ez az egész? Egyáltalán nem gáláns. Sértései arcátlanok, olyannyira, hogy szinte hallatszik, ahogy a fogamat csikorgatom dühömben. (Ha ideges vagyok vagy félek, mindig ezt csinálom. Éjszaka is, álmomban.) És végtelenül felbosszant, hogy a rögtönzött pislogóversenyt megzavarja az inas tüsténkedése a tányérommal. Újra felvehetem ugyan a szemkontaktust, ez már nem ugyanaz a viadal, már szinte nincs is jelentősége. Ahogy (a szemem sarkából úgy látom, mindketten) a poharuk után nyúlnak, azt kívánom, bár csepegtettem volna a borba mérget, annyira vérig sértettek ebben a házban: azonnali elégtételért sopánkodik maradék, csonk kis büszkeségem.
Egyelőre megállom, hogy visszavágjak, főleg azért, mert jobb, ha nem dobálózom mindenfélékkel meggondolatlanul, másrészt hirtelen úgy érzem, hogy ha akarnám, se tudnám kinyitni a szám. Nem tudom, miért, de Madame Lamartin bűbáját sejtem érezni. Bizonyára csak képzelődöm.
Nem engesztel ki az, hogy a háziúr tekintete meglágyul, sőt, csillan benne valami homályos elismerése arcátlanságomnak. Inkább csak felhorgad bennem a vágy: mennyire jó is volna, ha vakon szemtelenkedhetnék vele, úgy, ahogy bármelyik korombeli ficsúr tehetné büntetlenül!
- Szóval meg kellene köszönnöm, hogy egyáltalán beengedsz a házadba? - fröccsen ki végül belőlem. Eddig is torkig voltam, de most már aztán tényleg késő, túlhevültem. Nem tudom, mit sérelmezzek inkább: azt, hogy Malfoyként üdvözölt vendégnek kell lennem mindenhol, áldás a házon; vagy azt, hogy Halálfalóként ennél sokkal rosszabbra is képes lennék, és örülhetnek, hogy nem lángoló fáklyával érkeztem.
Tudom, hogy rögvest helyesbített. Én is hallottam. De nem most kezdtem el felháborodni a vendégszeretetén.
- Minden vendéggel ilyen otrombán bánsz, vagy csak nekem jár ki ez a különös bánásmód? Mert akkor értem már, miért kerülik el oly sokan ezt a házat.
Egyetlen s örök fegyverem a gúny, a cinizmus, a sértés. Én nem az a fajta varázsló vagyok, aki rögvest pálcát ránt, az bizonyos szinten már a félelem jele. Ettől függetlenül fegyverem kéznél van, talárom felső rétege alatt, az övemre erősített pálcatokban. Nem kell megérintenem ahhoz, hogy tudjam, ott van és csak arra vár, hogy előrántsam.
Mindkettőnket kizökkent az éktelen székcsikorgás. Úgy fordulok a balomon ülő Seraphin felé, mint egy véres rongyhoz, bár gondolom most se néz vissza rám, végigmérem. Mit akart elérni ezzel? Fel akart pattanni és elrohanni, mert az idegei nem bírják a feszültséget? Az enyéim se bírják, de én nem válogathatok, már nem.
Figyelem, ahogy Jonathan megízleli szavaimat. Sokkal többet. Igen, jól hallottad. Igen. Remélem arra gondolsz, amire gondolnod kell. Ahogy arcom s arckifejezésem ezt sugallja, állam enyhén megemelkedik, így nézek vissza rá, szemeimben nem büszkeség, de annak egy eltorzult, korcs testvére fénylik, talán elégtétel.
De hiába célzok pontosan, ha odébbrántják a céltáblát. Jonathan mellébeszél. Seraphin pedig adja alá a lovat. Persze megértem. Én sem szeretném érteni, mire is gondol ez a hullaszagú idegen, nem lenne kedvem ésszel találgatni, hisz azzal magamnak dobnék öngólt a kvaffal.
Így, hogy immár egyesítik erőiket, és két oldalról támadnak nekem, dühöm egy pillanatra átváltozik azon apró állatok rémületévé, akiket sarokba szorítanak. Noha én érkeztem ide ragadozóként, most mégis úgy érzem, hogy apa és fia ellen igencsak hátrányban vagyok én, a fiú, apja nélkül. Egy hazugtalan pillanat erejéig átfut az agyamon a sóvárgás az után, hogy apám ugyanúgy patronáljon, mint hajdanán, viszont nagyon jól tudom, hogy erre már képtelen. Néha gyűlölöm ezért. Most csak elkeserít.
Az iránta való haragomból táplálkozva nézek kettejükre: mivel Seraphin is megszólított, rá is vetek egy pillantást. Sejtéseim szerint ugyanúgy nem fogja viszonozni, mint eddig. Ő a gyengébb kettejük közül. Látszatra. Persze pontosan tudom, milyen idegesítő ellenfél tud lenni egy vitában.
- Nincs itt semmilyen félreértés, Monsieur Lamartin - közlöm, és bár nyájasnak szánom a mondatot, kioktatónak és lekezelőnek, nem tudom, milyen gyenge elegy marad a végére. Lehet, hogy tegezem, de a tiszteletteljes megszólítás megmarad, noha jelenleg mindent érzek iránta, csak vad tiszteletet nem.
- Igen naivnak tartom magát a feltételezést is. Az általad elégségesnek ítélt gesztusok és a sok "egyéb" még számomra is megkérdőjelezhető, amennyiben mindössze erre a vacsorára célzol. Ezt te sem gondolhattad komolyan.
Azt hiszem, higgadtan beszélek, pedig a hangom árnyalatnyival magasabb és élesebb a szokásosnál. Ezt talán négyünk közül csak Seraphin érzékeli. Ő eleget hallott már szónokolni normál körülmények között ahhoz, hogy feltűnjön neki.
- Tényleg azt gondolod, Seraphin - fordulok most a másik oldalra, és úgy érzem magam hirtelen, mintha két ellenkező érzelmű felet akarnék meggyőzni arról, hogy igenis jó lesz, ha megegyeznek (nem elsősorban velem, hanem egymással, ám rajtam keresztül) -, hogy a Nagyúr ostobán fenyegetőzik? Mire alapozod ezt?
Kimondtam a nevét. Most először. Noha Jonathan már utalt rá, "az én uramként" emlegette. Most már én is nevesíthetem.
Tudom, hogy elsősorban nem az ifjabb Lamartint kell meggyőznöm az igazamról, de őt tartom könnyebb célpontnak. Vele szemben remélem visszaszerzem azt a magabiztosságot, ami szükséges ennek a beszélgetésnek a folytatásához.
- Úgy gondolom, ennek semmi köze az ifjonti logikához - válaszolok végül Jonathannek is. Velem ne legyen lekezelő a korom miatt. Én is lehetnék az vele az ő kora és egyéb fogyatékossága miatt. - Sőt. Sokkal inkább régi történet. Csaknem húsz évvel ezelőtti. Melyik oldalon álltál akkor?
Annyira nem releváns a kérdés, mégis ezzel kerülünk legközelebb ahhoz, hogy most miért nem ott áll, ahol én is és "az uram" is szeretné, hogy álljon.
Látom, ez a téma most jobban molesztálja a büszkeségét, mint amit eddig mondtam. Érzem, szinte sugárzik belőle az ellenszenv.
Megfelelő ellenfélre akadván én magam is megacélosodom.
Egy bizonyos pontig. Amíg érzem, hogy győzhetek. Amíg kicsit is hinni tudok a saját igazamban. Most, hogy szinte engem és a hűségemet becsmérli, engem és a családomat - noha a szándéka talán nem ez, de ezt hallom ki belőle -, még tartom magam. Remélem nem látja rajtam, hogy egy-két jól irányzott keresztkérdéssel azonnal le tudná rombolni minden érvemet, és darabokra zúzná lojalitásom illúzióját.

[-Te talán nem tartod megköszönnivalónak? Másnak aligha lett volna ilyen szerencséje. Akár megtiszteltetésnek is veheted-]

de sehol, aki ellenáll,
és a katarzis elmarad,
sebeimhez láncol a külvilág,
a földön fekve minden annyira más,
és ez az amitől nehéz,
átkozott szépség,
mely vágyat tart a fejem fölé,
a tűzben égsz, hiszen odalöktelek én

* Ólomszín pillangó súlyos szárnyainak a könnyedségével vert végig a feszültség, a félelem, az agresszió, a düh, és még számos érzelmi kistestvérük és nagybátyjuk a kúria hűvös falain és azok között. Megültek a fiú vállán, ahogy megültek a férfién is, egymás ellen acsarogtak vad és féktelen, olthatatlan dühvel és gyűlölettel, árnyék az árnyék ellen, forma a forma ellen, testvér a testvér ellen, vér a vér ellen. Aranyvér, amely oly nemesen, oly tisztán szólhatna, egymást marja, mint két veszett, de nemes kinézetű farkas, mint két kígyó, amelyiknek a testét ugyanúgy színarany pikkelyek borítják és mégis egymás fojtására törekszenek. Mennyire groteszk, természetellenes látvány, mennyire idegen, mennyire rideg, mennyire méltatlan mindezt olyasvalakinek a kedvéért tenni, akit tisztes felsőbbrendű varázsló még csak a házába se engedne be.
És mégis megtörténik, újra meg újra megvívják a harcot, most éppen az aranyhajú Malfoy gyerek töri meg az üvegragyogású Lamartinokat, minden törekvéssel, minden szóval, minden kitartott, felháborodott szólammal látható éket verve önmaga és a vendéglátója közé, titkolatlanul hagyva felháborodását, titkolatlanul attól a bátorságtól is hajtva, hogy mögötte áll a nagyobb erő, valamit attól hajtva, hogy számára úgysincs más választás.
Hogy mi tekeri az idősebb és ifjabb Lamartin szavait arra sokkal több árnyék borul, hiszen az üveg is láthatatlanul feszül a keretében addig, amíg egy karcolás meg nem töri benne a fényt, a jelenléte és a szándékai átlátszóak, megfoghatatlanok.*
-Te talán nem tartod megköszönnivalónak? Másnak aligha lett volna ilyen szerencséje. Akár megtiszteltetésnek is veheted-*az ingerült lüktetés nem tágít a halántékról, a mosoly sem édes, ami eluralja a férfi vonásait, mintha valami felszikráznak a tekintetében, csakúgy, mint a fiúéban, dac ez talán, haragvó meg nem alkuvás, esetleg maga a lázadás parazsa, amit ugyan Draco lehelget és szítogat minden alaposan és gondosan odadöfött mondatával, de igazán magasra, pusztító tűzvésszé majd a Nagyúr fújja.*
-Senki nem kerüli el ezt a házat-*a fagyos bizonyosság teljesen nevetségessé teszi a vádat, hogy a Lamartinok valaha is ostrombán viselkedtek volna akármelyik másik vendéggel, Draco Malfoyon kívül. Mindazonáltal több szót nem is tart érdemesnek a dologra vesztegetni a férfi, megint elmosolyodik, az ujjával simítja el azt a mosolyt, nem mintha szégyellné, inkább mint aki csak nem akar előre mosolyogni egy még le nem terített sárkány bőrére. A szikrák úgy szaporodnak elsötétülő felhős égbolthoz hasonlatos tekintetében, ahogy Draco megfeszül, arcán, vonásain, testtartásán elszaporodnak azok a jelek, amik mindenkor pontosan jelzik, hogy mikor érdemes támadni az ellenfélre, mikor áll az is készen arra, hogy megvívjon egy célért, egy érdekért, egy elméletért, egy eszméért, egy hitért.*
-Nem célzok erre a vacsorára, hiszen még véget sem ért, ez nem egy újabb gesztus, hanem csak annak a kezdete-*nem változtat a tartásán, mégis valahogy kihúzza magát az idősebb Lamartin, az arckifejezését eddig nem fertőzte meg a megvetés kifejezése, most azonban megközelíti, körbelopakszik megránduló szemöldökén, összehúzódó szemein, a szája szélénél megfeszülő kemény kis árokban, ami vitathatatlanul előrajzolja az ingerültségét. Seraphin bora ugyan visszakoppan az asztalra, mégse pontot tesz az asztalra, hanem mintegy előhangként vezeti be a szolid felcsattanást.* -Ne kicsinyeld le, amit az urad kap Malfoy, még akkor se, ha ő telhetetlen vele, és elégedetlen. Használd a józan eszed.
*Ha már egyszer józanság egészen biztosan nem jó ötlet a merev tekintetű Seraphint forszírozni. A pillantása hasonlatosabb az olyan szobrokéhoz, amiknek a szemét igazi kristályból csiszolták, nem csak színben hasonlít nagyon, és ragyogásban bizonyos ásványokhoz, ahogy a fiúé teszi. Szinte megrezzen a nevére, mély levegőt vesz, mintha kiáltania, átkoznia kéne rögtön és azonnal, elvégre neki aztán szívesen és könnyen eljár a pálcája, ha azonos kategóriájú ellenfelek közé kerül, nem is értik a griffendélesek azt a mélységes megvetést és elutasítást, amiben verbálisan részelteti őket, de soha egy átkot nem suttog a „gyöngébbekre.”*
-Minden fenyegetés az ostobaságon alapszik. Mi értelme van a fenyegetőzésnek a jelen helyzetben? A tiszta erőszak az intelligencia hiányát jelzi, a hiány pedig ostobaságot jelent-*mintha álmában beszélne, egy elvadult, elvarázsolt álomban, felemeli ugyan a tekintetét a pohárról és hátrarázza az arcából a haját, de ahogy végigpillant Draco arcán, tiszta tekintete csak átsuhan a szemein, a szembogara egy pillanatra sem áll meg és kapcsolja össze a tekintetüket. Őt semmiről nem lehet meggyőzni. Könnyebb célpont, talán gyöngébb is, de nem ahhoz, hogy a helyzetben ő legyen a passzív és elfogadó. Nem jó kapaszkodó, nem hódol be, teljes önmagától idegensége bántón feszegeti a saját bőrét is.*
-Húsz évvel ezelőtt még nem léteztél, nem illendő hivatkoznod olyasmire, amit nem láttál és nem értettél-*mintha csak szórakoztatná a férfit, hogy újabb utalást tehet a fiú korára, mintha csak tudná, hogy mennyire zavarja ez a fajta lekezelés, és játszana vele, mint egy bolondos cikesszel.* -Hogy melyik oldalon és mit csináltam alighanem csakis az én dolgom, az én döntésem, ahogy a jelen helyzetben is azon az oldalon cselekszem azt és úgy, amit jónak látok. Mivel ez nem ellenkezik az urad elveivel fel nem foghatom, hogy mire véljem ezt az általad közvetített szemrehányást-*a hideg szemekből hirtelen veszik ki még az együttérzés szikrája is, színtiszta dühnek adja át a helyét. Megalkuvást nem ismerő, őszinte, nem ravaszkodó, elsötétedett dühnek. A férfi olyan nyugodtan emelkedik fel, mintha ki akarná gúnyolni azt a hevességet, amivel korábban a fiú fel akart pattanni. Az ő széke szinte nem is nyikorog, talán nem mer, amíg kinyújtózik, az asztalra enyhén előretámaszkodik, kicsinykét lehajol az ülő felé, semmit sem kell azonban túlzásba vinni. Álla, nyaka, válla merev, mozdulatlanságában szinte nem is látszik, hogy lélegzik, valahogy mégis beszél, középmély hangjának, kemény hangsúlyokkal telefüggesztett mondatai úgy sugározzák magukból az agressziót, ahogy Seraphin ingerkedő suttogása soha nem fogja.*
-És mondd csak Draco... egészen pontosan mit kíván a te urad? Pontosan miért is jöttél?-*lassan beszél hozzá, elég lassan ahhoz, hogy még egy házimanó is megértse, de elég lassan ahhoz is, hogyha valami ellenséges reakciót érezne, akkor az felkészülten érje. Seraphin elsápadtan mered rá, tekintve az alapvető fehérségét komoly vérveszteséget jelenthet ez fejtájékon számára.* -Te magad vagy az élő és elrettentő példa? Veled fenyeget az urad? A te nyavalyás sorsod lesz mindenkor a fenyegető átok, ítélet a fejünk felett? A te büszkeségednek halott madarának bűzétől kell, hogy elkábuljunk, a te nevednek bemocskolásától félnünk? Hogy az a sors vár mindenkire? Mit kíván az urad? Miért nem ...
-Jonathan!-*leheli a sápadt asszony jobbra.*

[- Mi? Mi mindent kap? Áruld már el!]

NE FELEDJE EL
HOGY ELPUSZTULT POMPEJI
MIKOR FELBOSSZANTOTTÁK A VEZÚVOT

Ha kőszikla lennék, végigfutna rajtam egy repedés. Lamartin tekintete úgy áll belém, mint egy villám, mely kettéhasítja a követ is. Leplezem borzongásomat, és igyekszem nem gondolni arra, hogy egyedül vagyok hármójuk ellen egy idegen házban. Valamiért abban bízom, hogy Seraphin úgysem emelne pálcát rám, merthisz sohasem tette még meg, pedig számos okot adtam már rá. Nem tudhatom, hogy kizárólag apja parancsának engedelmeskedett ezzel, nem saját belátásának tett eleget. Ha birtokomban lenne ez az információ, bizonyára a kritikus szint alá csökkenne a biztonságérzetem, hisz Jonathan épp azon van, hogy minden létező fegyverét ellenem fordítsa. Holott nem egyéb ez sem, mint ócska fenyegetés. Nem fogok nyüszítve az asztal alá bújni attól, hogy felsorakoztatja a kollekcióját, mely nem más, mint gúny, harag, megzablázott féktelenség és büszkeség eltúlzott, olajozatlan keveréke.
Alig jelenti ki az öreg, hogy senki sem kerüli ezt a házat, nevethetnékem támad, hiszen mindketten tudjuk, ez nincs így. Már csak az előbbi kijelentése miatt sem, melyben az orrom alá dörgöli, hogy általában igen nagy megtiszteltetés éri azt, akit vendégül lát. Hát köpök a megtiszteltetésére. Annyira kicsinyes és elfogult ez a dacos kijelentés, hogy válaszolni sem tudok rá azon túl sok mindent, hogy egy hitetlen, ám elcsökevényesedett kis kacaj hagyja el a szám. Még finoman körbe is pillantok, bár tekintetem csupán Madame Lamartinig jut el. Tőle nem kapok bíztatást a vidulásra, sőt, aggódó, vagy nem is tudom, milyen tekintete inkább balsejtelmet ébreszt bennem.
Újraragozzuk a vacsora témát, és arcom-szemöldököm egy apró rándulása jelzi, hogy ez már túl van tárgyalva. Hidegen hagy a vacsora (sőt, azt hiszem, ennyi szócséplés után végül majd mi is hidegen hagyjuk a vacsorát), enni otthon is tudok, mind tudjuk, ez csak ürügy, udvarias gesztus, kínos formalitás, mely ugyan lehetett volna kellemes és előkelő is, ha valaki nem kezdett volna el közülünk sántán táncolni az asztalra terített ezüst és porcelán közt. Persze képletesen értem. Az öreg Lamartin járni sem tud, nemhogy táncolni. (Mindig is taszított mindenféle fogyatékosság.)
Nem tűröm azonban ezt a kioktató hangnemet. Kezdem elveszteni a türelmem, és kifakadok, mikor már megint olyan dolgokkal hozakodik nekem elő, aminek semmi valóságalapja nincs, vagy legalábbis én nem tudok róla, tehát gyakorlatilag olyan, mintha nem lenne.
- Mi? Mi mindent kap? Áruld már el!
Ha most egy családi veszekedés kellős közepén lennénk, előhozakodnék azzal, hogy én, ellentétben vele, órákon át hallgattam emlegetett személy bosszankodását és zsörtölődését az említett tény/vagyon/szolgáltatás, pontosabban annak hiánya miatt, és úgy látszik, hogy én, ellentétben vele, pontosan tudom, hogy említett személy mire tart igényt.
Kelepcébe kergetem saját magam ezzel az álszent vádaskodással. Ha Jonathan helyében lennék, torkon ragadnám magam, mint egy kis kígyót, és addig csapkodnám magam a falhoz, míg végül mozdulatlanná nem törnek a csontjaim, hogy aztán, de csak azután, kihajíthassam magam a hóba, abban a reményben, hogy ott pusztulok el hypertoniában. Nos ebből kiindulva valóban nagyon kedves tőle, hogy az asztalához engedett, de akkor is tehetne egy szivességet.
És kikérem magamnak. Én használnám a józan eszem, de egyesek ezt nem nézik jó szemmel.
Én meg azt nem nézem jó szemmel, hogy Seraphin ugyan végre felemeli a fejem és látszólag rám néz, tekintete mégis úgy gurul le rólam, ahogy a lótuszlevélről a vízcsepp, és nem tudom eldönteni, hogy vajon ivott-e valami bájitalt, vagy mi baja lehet, mert teljesen úgy néz ki és úgy viselkedik, mint aki az Imperius-átok hatása alatt áll. Márpedig én meg tudom állapítani, hisz én magam is alkalmaztam már. Tulajdonképp ezen annyira elmerengek, hogy csak részben vagyok képes értelmezni a válaszát, de egy igazságtalanul epés válaszra azért futja:
- Sok minden más is jelzi az intelligencia hiányát "jelen helyzetben".
Varázsló legyen a talpán, aki el tudja dönteni, mire is utalok ezzel. Voldemortra? Vagy Jonathanra? Esetleg mindkettejükre? Én magam sem tudom. Szívem mélyén A Nagyurat becsmérlem, de a büszkeségem inkább arra akar rávenni, hogy kritizáljam inkább a házigazdámat, aki nem bánik valami jól velem.
Remélem, tudok szúrni, noha ezt a kásakerülgetést amolyan időfecsérlésnek érzem, felesleges kapálózásnak. Sajnos a rossz hír az, hogy akit Voldemort kipécéz magának, az kikészítheti a selyemzsinórját, mert végül rá fog jönni, hogy az az egyetlen jó megoldás. Nincs más kiút.
Rohadtul nincsen semmilyen más kiút.
- Szerintem jobban értem, hogy mi zajlott akkor, mint te azt, hogy mi zajlik most - feleselek megint harsányan és értelmetlenül, és tudom, ezzel nemcsak a házigazdát bőszítem fel, de magam alatt is vágom a fát olyan szempontból, hogy előrébb nem fogunk jutni, közelebb nem fogunk kerülni se egymáshoz, se jövetelem céljához.
Nem állítom, hogy eleddig nyugodt lettem volna, hisz kisfiús nyavalygásom egyértelmű jele volt annak, hogy feszengek, hogy a felszín alatt dühöngök és vérig vagyok sértve. Tekintetem végigköveti, ahogy Jonathan feláll székéből, és én érzem, hogy halvány arcomon a vékony bőrt fokozatosan elönti a pír. Nem kislányos szégyenből (bár szégyen is van benne bőven), hanem dühből. Ennyire nagyon rég nem bőszített fel senki. Még szerencse, hogy nem tartozom azok közé, akiket egyszerűen megnémít a dühük. Ó, nem, egyáltalán nem.
Nem tudom, mikor pattantam fel, mikor lépett működésbe a mechanika, mely motorikusan mozdította testem ellenállásra, tiltakozásra, dacra. Talán mikor elkezdett úgy beszélni hozzám, mint egy utolsó ostoba házimanóhoz. Talán akkor, mikor becsmérelni kezdett. Mikor újabb undorító sértéseket vágott hozzám minden stílust és jóízlést nélkülözve.
A szék felborult mögöttem. Mindez drámai hatást kelt, de nekem nem tűnik fel.
Nem hallom Madame Lamartin hangját. Rám nem is hat a bűbája. Most nem.  
- Egyszerűen fel nem foghatom, hogy mit élvezkedsz ennyit azon, hogy engem, engem, a Nagyúr egyszerű küldöttjét sértegeted, és rajtam akarsz felülkerekedni, te, pont te! - Undorodva végigmérem, de gyorsan folytatom, mielőtt a szavamba vágna. - Te, aki ha Vele kerülnél szembe, ugyanolyan gyáván behúznád füled-farkad, mint mi mindannyian tesszük, mikor szembekerülünk vele, mert egyszerűen túl erős! Nekem magyarázhatsz össze-vissza, amit csak akarsz, alig egy órával ezelőtt még tőlem is annyira tartottál, hogy kis híján kezet csókoltál!
És ha ez még nem lenne elég! Eléggé felhergeltem magam arra, hogy mégis elővegyem a pálcám. Jól begyakorolt mozdulat, széles ívű és szép, s bár düh mozgatja, határozott. Tekintetem le sem veszem róla, sőt, kialakult a csőlátásom és semmi mást nem látok, mint az arcát, melyet most legszívesebben leköpnék. De nem.
Pálcát rántani nemcsak azt jelentheti, hogy félsz. Jelenti azt is, hogy elvesztetted a kontrollt.
- Ne merd becsmérelni a családom, se engem! Ne merészeld, amíg ki nem állod ugyanazt, amit én!
Meg kell várnom, hogy ő is pálcát fogjon rám. Máskülönben nem támadhatom meg. Pontosabban igen, megtehetném, ha épp az életemért harcolnék, de ez egy becsületpárbaj. Ősi hagyományai vannak. A hagyomány íratlan szabályai közé tartozik talán az is, hogy vacsoraasztal felett, desszert előtt nem párbajozunk az osztálytársunk nyomorék apjával, de őszintén szólva teszek rá.
Remélem tudja, hogy a nem a Nagyúr mellett rántottam pálcát. Az már-már sértő lenne rám nézve. Azért támadok rá, mert a családomat és a saját személyemet keverte bele elég elítélhető és ocsmány módom, ami egyáltalán nincs ínyemre.
- Teszek róla, hogy elrettentő példa légy! - kezd el buzogni bennem valami delejes mágia, amit mindig csak akkor érzek, ha dühből harcolok valaki ellen, akivel szemben felgyűltek bennem a negatív érzelmek, a gyűlölet, a féltékenység, az irigység és a bosszúvágy. - Crucio!
Bármennyire is tagadom, Bellatrix nem túl kreatív tanítványa vagyok. Nincs mit tenni. És őszintén szólva, Jonathan rohadjon meg. Ízekre akarom tépni. Azt akarom, hogy ne legyen képes lenézni, sőt nemcsak lenézni, hanem egyáltalán nézni. Semmivel sem jobb nálam. Semmivel!

[-Mit kellene kapnia? Milyen jogon és mit, annál többet, minthogy megbecsüljük és tartunk attól az erőtől, ami szerinted túl erős ahhoz, hogy bárki elbánjon vele és megálljon vele szemben.]

A véres telihold alatt ma
Mindenki vadul
Direkt jobb lábbal keltem
Azt hittem nem üthet balul
De harang kondul, lelkem
Eladom áron alul
 

*Nincs szerencse azon a nevetésen, ami a fiú torkában gerjed, kesernyés kis kacaj, gúnyos csíra. Félrevágó tekintetét se kíséri szerencse, az asszony türkizkék tekintete olyan zavart félsszel néz vissza rá, mintha csak a saját gyermeke felett látná lebegni a Sötét Jegyet, hiába tudja, hogy ennek az angyalhajú, elátkozott kígyónak a karján feketén izzik már a billog. Sajnálat, aggodalom, szorongó félelem, védelmező ösztön. Az asszonyok akkor is gyengék, ha mágusok. Kivéve Bellatrix Lestrange. Ő nem sajnálná meg Seraphint, ha az asztalotokhoz ültetné valami elvadult elme és arra kényszerítené, hogy a maga kis világából kiszakadva osztoznia kellene hasonló elbánásban, mint az ifjú Malfoynak. Hárman egy ellen, vad, erőszakos, rövid, de velős küzdelem lenne. Nem folyna sok vér, nem kellene sokat takarítani. Hiszen csak Monsieur Lamartin áll veled szemben, a hölgy oldalról, Seraphin pedig a hátad mögül érhetne. Kellemetlen, hogy egy vacsoraasztal mennyi csapdalehetőséget rejt magában.*
-Mit kellene kapnia? Milyen jogon és mit, annál többet, minthogy megbecsüljük és tartunk attól az erőtől, ami szerinted túl erős ahhoz, hogy bárki elbánjon vele és megálljon vele szemben.
*Hideg izzású, rideg szavak ezek. A fiú hangjával ellentétben nem egy végletekig felbőszített, megharagított ember szól, akiben tombold a düh, hanem egy olyan ember, aki a haragját már a húsává és a vérévé építette, sértettsége már a mágiájának a részévé vált, jogos felháborodása átitatta minden sejtjét annyira, hogy a forrófejűség már helyet sem kaphat. Minden szava akárha egy célt szolgált volna, végül abban a nagyszerű pillanatban kap értelmet, amikor oldalra lépve az asztaltól lassú, előkelő mozdulattal elővonhatja a pálcáját a mellényéből. A sántán nyomorék férfi olyképpen, ahogy akármelyik feketemágus, auror, vagy párbajnok tenné, büszkén tartva a nemes vesszőt, mely biztosan áll hosszú, és minden bizonnyal rettenetesen hideg ujjai között, arra várva, hogy átkot és rontást osszanak vele. Hogy miért? Nem teljesen mindegy már egy olyan helyzetben, amikor megsérült a büszkeség, amikor kiégett a gyalázat, amikor fellobbant a lázadás ezernyi vérvörös tüze, nem százszámra varázslók lelkében, csak itt, csak most, csak ezekben a szavakban.*
-Szerintem pedig értelmetlen volna értékelned, hogy mi zajlott akkor, mi zajlik most. A tudásod, amit magasan az enyém fölé helyezel attól tartok olyan tudás, aminek az ismerete nem szükséges ahhoz, hogy megmaradjak a józanság talaján, amitől te és a tieid eltávolodtatok-*összehúzza a szemeit. Íratlan párbajszabályok, amik türelmet tanítanak, és amik átkok helyett legalább olyan fontosnak tartják a becsület védelmében kigondolt szavak gondos felépítését, őt is kötik, de a fiúval szemben egyáltalán nem bánja. Támadó szavai mellett a mozdulatai annyira lassúak, mintha nem is arra készülne, hogy szükség esetén egyenlő félként kezelve megvívjon az ifjú varázslóval, hanem csupán valami szokatlan és újszerű koreográfiát gyakorolnak.* -Nincs élvezet abban, hogy látom, mivé fajultál a Nagyúr küldöttjeként. Nincs élvezet a látványban, hogy szembekerült vele mindenki, aki Malfoy volt, és alulmaradt. Nem óhajtok vele szembekerülni, éppen ezért, hogy ezt a gyalázatot elkerüljem, de akármennyire is ágálsz ellene ifjú Draco, a ti bukásotok olyan szégyen, ami másokat is lesújt, a zuhanásotok másokat is leránt.
*Ugyanazt kiállni, mint ő? Erre a mondatra, noha nem is látni az elvakult haragtól megmoccan Madame Lamartin is, ijedt arccal emelkedik fel a székéből, mintha most és azonnal meg kéne védenie az övéit attól, amire Draco hivatkozik, félelme annyira nyilvánvaló és tapintható, hogy az is egyfajta szégyen, hogy ezt senki nem veszi észre, senki nem figyel fel rá, senki nem siet a megnyugtatására, egyáltalán nem is törődnek vele, mintha ott se lenne. A férfi feszülten a tomboló fiúra figyel, hiszen bár a tombolása nem annyira kézzelfogható, mint amennyire előre megjósolható, a veszélyessége teljesen nyilvánvaló. Hogy Seraphin meg mit csinál az anyja megnyugtatása helyett az szinte teljesen mindegy. Elég az, hogy az asszony, mintha az a selyemzsinór máris ráfonódott volna és madzagon húzná felemelkedik a székéről, a pálcája, jó varázsló szokáshoz híven ki tudja honnan, de egy pillanat alatt a kezében terem, ő nem vív bajt, ő nem mutat semmit meg senkinek, egyszerű és praktikus oka van annak csakis, hogy fegyvert fog, mégpedig a béke megóvása. A békéé, amiért harcolni kell azért, hogy megszülethessen, és rögtön bele is pusztuljon a saját születésének harcias körülményeibe.*
-Ne!-*ijedt, félhangos sikkantása akkor bukik fel a torkán, amikor felemeli a férfi a pálcáját, rögtön utána gyors és hirtelen csuklómozdulatot tesz, aminek hála a kemény párbajokban annyi átkot kiszórt eszköz a levegőbe pattan, mielőtt bárki megakadályozhatná, miközben Malfoy a maga átkával megszórja a családfőt.
Kemény szó ez egy ennyire fiatal fiútól. Kemény átok ez ahhoz, hogy ismerje, használja és pontosan tudja, hogy miféle hatással is bír az emberi szervezetre. Kemény ahhoz, hogy jóérzésű varázsló eltűrje, hogy ezzel tegyen drasztikus, fájdalmas, kínzón vonagló, fájdalomfényes pontot a vacsora végére egy vérig sértett büszkeség. Kemény az a hideg ütés is, ami jobb kézről, az asztaltól kívülről éri az elvakult fiút, visszakézből, hogy kénytelen legyen hátat fordítani az asztalnak, miközben Seraphin hosszú, hideg ujjai testközelből mutatják meg, hogy csakugyan nincs valami egészen rendben a kristályszemű fiúval. Egyrészt nem használ pálcát. Puszta kézzel kényszeríti az asztalnak, a jelképes ütés megdöbbentő, megakasztó hatását kihasználva löki le a fiú kezét, hogy a pálcából a varázslat a padlót érje, ahol a hideg kőlapokról nem pattan vissza, hanem ruganyosan elnyelődik, mint aki hazatalál, és utána, fokozva a furcsaságot, nem fogja le a pálcát tartó kezet, hanem a sajátját érinti a fiú nyakához, jéghideg hüvelykujját az ütőerére simítja. Kőmerev arcáról nem lehet egyértelműen leolvasni, hogy nem lenne képes hirtelen felindulásból puszta kézzel megfojtani a fiút, olvashatatlan vonásain csakis némi harag, némi bosszúság tükröződik, olyan merev kifejezésbe zárva, mintha nem is lenne alacsonyabb, soványabb és fegyvertelenebb is a Malfoy fiúnál.*
-Elképesztőnek tartom, hogy fegyvert fogsz az apámra, amikor semmi dolgod vele. Gyalázatosnak tartom, hogy ő erre a kihívásra képes megfelelni-*suttogja a szokásos alig-hangján, egy ilyen hideg kúriában nem csoda, ha kikészülnek a hangszálai, ami olyan sok gúnynak a forrása az iskolában, de most valahogy még ez a suttogás is fenyegetőnek hat. Mintha képes lenne arra, hogy a közelségével megmérgezze a másik fiút, megharapja, kárt tegyen benne vékony, törékeny ujjaival.* -Rajta Malfoy, engem átkozz meg, mielőtt utolér az a szégyen is, hogy hátbatámadlak, mert visszaélsz a vendégszeretettel, vagy ül le és mondd el, mit üzen a te urad a te száddal, és ne bonyolódj bele egy olyan elvi vitába, ami nem a tied. A desszertet!-*átugorva a főételt rivall rá az elegáns szolgálóra, aki erre elteszi a pálcáját és fejet hajt. Még egy fegyverviselő férfi, aki képes lett volna erre az angyali gyerekre támadni, erre a leszúrt kígyóra, aminek marnia kell azért, hogy ne forgassák benne tovább a lándzsát. A Lamartinok idősebb generációja lassan ereszkedik vissza a székébe, miközben a személyzet szervírozza kicsi, kedves csészeféleségben a Malfoy kedvére való édességet. A míves porcelán domborműve sárkányt formáz, amit a gondos kezek a gyorsan fogyó Shyraz mellé helyeznek kiskanállal. Seraphin tekintete is továbbfordul, ellebeg Draco füle mellett, noha egy hosszú-hosszú percre, amíg oda se figyelt senki a szemére csak a hangjára belemeredt az ezüstszürke szempárba, megmártóztatta fémszínét a saját tekintetének hidegében, tág pupillája mélyén pedig egyértelműen önmaga volt, nem egy Imperius mozgatta kreatúra. Csakis önmaga, csak éppen egy kivetkőzött, kifordult, megveszett önmaga, ismeretlen kínnal, nyűggel, ami mellett nevetséges játékszernek tűnik számára a vacsora. Leengedi a kezét, hátralép.*

[- Ő nem csak szerintem túl erős]

ÉS ÍME, AZ ESTE
ELSZÖKÖTT
S KOMOR DECEMBERI
ABLAKOKTÓL
AZ ÉJI SZORONGÁSBA SZÁLL EL

- Ő nem csak szerintem túl erős - van időm még közbeszúrni, mielőtt elszabadulna a pokol. Nem tudom, miért hangsúlyozom neki ezt ilyen türelmesen. Úgyse fogja megérteni, amíg ki nem áll ellene.
Lassan veszi elő ő is pálcáját, én pedig kinyújtott karommal követem nyomorék bicegését, ahogy előlép az asztal mögül. Felé fordulok én is. Veszélyesen közel vagyunk egymáshoz, arra se lenne idő se hely, hogy az átok tisztességesen kicsapódjon a pálcáinkból.
Nyilván azzal is csak szítja a dühömet, hogy a fejemre olvassa családom bukását. Én is pontosan így látom már ezt a dolgot: bukásként, gyávaságként. De neki fogalma sincs arról, hogy csak így tudom megóvni őket. Nagyon jól tudom, hogy apám is csak ezért van köztük, ezért volt köztük húsz éve is. Talán eleinte nem. Talán eleinte hitt még benne, ahogy én is. De ha egyszer behódolsz, utána mindig meg kell tenned. Még mindig jobb szolgálni, mint belehalni az ellenállásba. Egyszer úgyis vége lesz. (Valahol olyan mélyen, hogy én se vegyem észre, tulajdonképp reménykedem abban, hogy az a felfuvalkodott Potter végre megmutatja magát, ha másért nem, hát hogy kiderüljön, tényleg akkora messiás-e, mint amekkorának tartják.)
Úgyhogy köszönöm a vádakat, Monsieur. De akkor is rohadj meg.
Nem az asszonyok gyengék, hanem az anyák: akinek fia harcol ebben az értelmetlen háborúban, mind tudják, milyen érzés. Nem csoda, ha annyira hasonlónak látom Madame Lamartint most anyámhoz. Ő ugyan soha nem emelt volna pálcát nyilvánosan apámra (talán csak pont egy ilyen helyzetben, ahol ő és én állunk egymással szemben), főleg nem közönség előtt. Megoldotta volna máshogy. Persze ki tudja, mire kényszerít még minket ez a gyötrelmes állapot?
Ha nem emeltem volna vaskos jégfalat magam köré, melyre a folyamatosan záporozó sértések kényszerítettek, bizonyára érezném a háziasszony túláradó anyai érzelmeit felém, észlelném a féltést és a szánalmat, talán megmelengetné nemlétező szívem, hogy valaki megsajnál, ha már olyan gyakran sajnálom én is magam.
A vita hevében képtelen vagyok mindenre korrektül megfelelni, pedig akadna mondanivalóm bőven. Az átkom úgyis lerövidít minden hátralevő időt. Egyesek szerint udvariatlanság a kínzó átokkal kezdeni a párbajt, én viszont azt tanultam, hogy minél hamarabb végzel a másikkal, annál jobb. Azt mondják, nem illik a számba, nos szerintem se. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem vagyok tisztában azzal, mivel jár. Nem jelenti azt, hogy nem kuporogtam volna már megkínozva a pincénk koszos padlóján. Egyébként nem olyan nagy történet, mint ahogy mindenki beállítja. Az első három elviselhető. Megszokható. A negyediknél már borzalmasan fáj, mert nincs erőd ellenállni. Az ötödiknél egyszerűen meg akarod ölni, aki ezt teszi veled. A hatodik lerombolja benned a tiszteletet minden hatalom iránt. A hetediket általában már nem érzem. Az idegek áldásos hatása, hogy egyszerűen szétkapcsolnak, ha túlterhelik őket.
Előbb látom azt, hogy Jonathan kezéből kirepül a pálca, minthogy észlelném az ütést a csuklómon. Kis híján kiesik a pálca a kezemből, pedig még az átkot sem fejeztem be, ahogy Seraphin elcsapja a kezem maga felé. Még jó, hogy nem a Sectumsemprát választottam. Arra elég csak gondolni. Most azt hiszem, felnyestem volna vele az ifjabb Lamartin derekát. Ám mindez nem elég, felém lép és elkapja a torkomat. Olyan közel vagyunk, hogy tekintetünk akaratlanul is összeakaszkodik - de legalább meggyőződhetem arról, hogy nem áll semmiféle Imperius-hatás alatt, noha a pupillái hatalmasak. Akkorák, mint egy mély csarnok, és tele vannak valamivel, amit soha nem fogok tudni azonosítani, de azt hiszem, soha nem is fogok tudni elfelejteni. Beleégett ez a kép a retinámba, de a pillanat elmúlik, és hiába is kérném, hogy nézzen ismét úgy, mert nem értem, ez megismételhetetlen. Pedig állítom, hogy a pillantásokból és az érintésekből ezerszer több minden derül ki, mint a szavainkból, melyek a leggyakrabban maguknak is ellent mondanak, és többnyire csak tőrök, melyeket ügyesen akarunk forgatni.
- Én pedig azt tartom elképesztőnek - válaszolok neki, és ha ő is lehalkította a hangját a szokásos reszelős, idegtépdelő suttogásra, én sem kiabálok már: -, hogy nemcsak, hogy beleavatkozol más párbajába, de puszta kézzel támadsz meg egy varázslót, Lamartin.
Ez nem szokás. Határozottan nem az. Varázsló nem érint varázslót, főleg ha egyenrangúak. Főleg, ha aranyvérűek. Nem pofozkodnak, nem veregetik vállon egymást, nem ölelkeznek. Ezért ilyen a sportunk is, eredetileg, szép játék esetén egy ujjal sem kell a másikhoz érni.
A keze jéghideg, mégis melegnek érzem. Ekkor döbbenek rá, milyen hideg is van itt. Nemesként általában nem veszek tudomást a szolgálókról, szükséges bútordarabnak tartom őket, de most a szemem sarkából látok egy pálcát eltűnni, és az is átvillan az agyamon, hogy amilyen némán mozognak, akár emberbőrbe bújtatott dementorok is lehetnek. Sok sötét dolgot hallani az öreg Lamartin bogarairól. A fiatalabbakról nem is beszélve. Rémlik még annak a nekromanciakönyvnek a sarka, ami a párnája alól türemkedett ki. (Mindenkinek kell egy hobbi.)
Ahogy lefogja a főerem, bennem is tudatosul, milyen erősen veri a szívem a düh. Azt is gyűlölöm, amikor valamelyik lány édesdeden odakuporodik a mellkasomra a szívemet hallgatni, mert ennél bensőségesebb dolgot el se tudok képzelni, hiszen ez minden titkot elárul. Az aztán végképp nincs ínyemre, hogy Lamartin érzékelje ugyanezt a ritmust, méghozzá egy ilyen helyzetben, ahol gyakorlatilag fellükütt és elkapta a torkom, mint valami vadállat a zsákmányát.
Ellököm magam az asztaltól, hogy visszanyerjem először az egyensúlyomat, másodszor pedig a pozíciómat. Megragadom Seraphin csuklóját és eltaszítom magamtól, és hogy nyomatékosabb legyen, hozzáteszem:
- Vedd le rólam a kezed!
Az én hangom erőteljesebb, mint az ő rekedt szavai. Mindenesetre rá kell jönnöm, hogy attól még, hogy szinte soha nem konfrontálódott velem, van hozzá bátorsága. Különös érzés látni, hogy valaki, akit addig rangban magad alá helyeztél, feljebb kerül, még ha nem is föléd. Ugyanaz a szint is éppen elég hátborzongató. Persze hazai pályán minden vakarcs hangosabban ugat.
Amint megszabadulok a közelségétől, irritált mozdulatokkal igazítom meg a talár magas gallérját, majd a mandzsettát a csuklómon, mindezt módszeresen, mint egy nyalka huszár. Ezzel épp elég időt adok magamnak arra, hogy átgondoljam, hogyan tovább. Egy gyors pillantással nyugtázom, hogy Monsieur Lamartin visszaült a helyére mellettem. Sötét pillantásom egy szabad szolgálót keres a teremben, aki majd felállítja a székem. Ha ilyen nem akad, kénytelen vagyok magam inteni a pálcámmal az ügy érdekében, és igazából amilyen faragatlanok vendéglátóim, meg sem lepődnék.
Voltaképp nem vagyok túl fogékony Seraphin javaslataira, már csak azért sem, mert számomra inkább utasításnak tűnnek, azt pedig csak egyetlen személytől fogadok el és azt is igen kelletlenül. Szóval az első szavaim még rögtön érkeznek, és a haragvás csak lassan, fokozatosan tűnik majd el belőlem és a hangomból is.
- Akad még más sérelmetek is, melyet rámtestálhattok? - érdeklődöm célzatosan, s tekintetem körbehordozom rajtuk. Nagyon jól tudom, mennyire tisztelnem kellene Jonathan Lamartint, viszont sajnálom, képtelen vagyok. Megül rajta a tekintetem, és egyszerűen nem látok mást, mint a bírálómat, akivel párbajom végül meghiúsult.
Valahogy túl kell lendülnünk ezen a holtponton. Ha nem lennék vérig sértve, egy formálisan üres bocsánatkérés volna a legmegfelelőbb, én azonban nem fogok elnézést kérni azért, mert ők megsértették a személyemet, a pozíciómat és a családomat. Végül ennyi csattan ki belőlem:
- Mind jobban vigyázhatnánk a szánkra ezentúl. Épp elég atrocitás ért mára ahhoz, hogy elegem legyen belőle. - Nos, ez már csak egy apró szemrehányás. Kebelbarátok úgysem leszünk. - Hajlandó vagyok ennyiben maradni.
Nem ülök le, míg ez a kérdés el nem dől. Nem ülök egy asztalhoz azzal, aki mind verbálisan, mind fizikálisan kis híján, rám támadt, sem a fiával, aki gyakorlatilag letepert. Ugyan már így is csárdást járnak a büszkeségemen, ennyi azért maradt, és ebből nem engedek. Egyetlen pillantással sem illetem a desszertet, noha a Créme Brulée illata csábítóan kúszik az orromba. Az egyik kedvencem. De nem vagyok ötéves, hogy békeajándékként elfogadjak egy tálka édességet.
Szóval rendületlenül bámulom Jonathant. Epedve várom a válaszát.

[-A hajlandóság nagy erény. Foglalj helyet-]

saját hazugságom, hogy élek, és hallgatok,
de ha beszélnék sem mondanék
igazat 

*Olyan nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, ha egyszer nem azt kívánja a nyelv, a száj, a torok. Olyan nehéz a megfelelő mozdulat kiválasztása, amikor a kéz fogás helyett a pálcarántást kívánja. És olyan nehéz a megfelelő átkot kiválasztani ahhoz, hogy eldőljön, végleg leszámolunk-e az ellenféllel, ellenségként tekintve rá, vagy pusztán megvívunk a becsületért, vagy akármiért, mindenféle letális és véglegessé zárt konfliktus nélkül. Olybá tűnik az ifjabb Malfoy a végletesség híve, a visszafordíthatatlant választja, ahogy az ő élete is visszafordíthatatlanul megváltozott. Az egyensúly, mint olyan finom játék, kényes sport. Ha más hasznot nem is hajtott ennek a vacsora során, Seraphin legalább azt felismerte élesen, hogy ahhoz, hogy visszakanyarodjanak az események az egyensúlyi állapot felé, ami nem és nem borulhatna fel egymáshoz annyira hasonló aranyvérű családok között, meglepetésre van szükség, mégpedig olyan meglepetésre, ami őt magát is megdöbbenti. Keskeny arcán ugyan nem tükröződik ez a meglepetés, de belül, a tudat sötét mélységeiben, nagyon is hitetlenkedve visszhangoznak Draco szavai, hasonló elképedéssel érzékelve a megtörténteket.*
-Nem hiszem, hogy ezen neked alaposabb okod lenne felháborodni, miután fegyvert fogtál az apámra-*fanyar, kritikus gondolata azonban nem ezekben a döbbent mélységekben fogalmazódik meg, hanem a felszínen, ahol nagyon is a helyzethez igazodik minden szava, minden mozdulata, minden tette. Az ijedt madárként vergődő érverés az ujja alatt a mélységben ver hallatszik, ott alakítja jelentéssé a tudata, míg Draco borzadó mozdulata a felszínen kapja meg azt a bizonyos jelentést, ott fogalmazódik meg rá a reakció, aminek hála hátralép, egészen nesztelenül, mint a szolgák, vagy mint ahogy mindig is szokott. Hátralép, a keze ernyedten esik vissza maga mellé, mintha soha nem is lett volna benne erő, tartás, ütés, ahogy Malfoy lelöki magáról, a felszólítás már teljesen felesleges, meg is vonja rá a vállát. Nem háborodik fel a hangnemen, egyáltalán olybá fest, mint akit ez az egész nem is érdekel. Visszalép és elhúzódik, a saját székére ül le, ami inkább be se húz újra, kicsit előrehajolva, de egyenes háttal nyúl a pohara után, lassan belekortyol, hogy aztán őt is kirázza borzadó hideg, a pihék a gallérja mellett a nyakán borzonganak végig, a tarkóján, koponyáján, a fejében belül húzódik végig újra meg újra a hideg, ahogy a pohár sima felszínére simított tenyere alatt újra meg újra végiglüktet Malfoy vérének emlékforrósága.
Lehunyja kék szemeit, elrejtőzik az anyja és az apja tekintete elől, holott mindkettő inkább rá, mint Dracora szegeződik most, mintha valami éppen ő bolygatta volna meg azt a bizonyos egyensúlyi állapotot a végletekig, miközben annak helyreállításán fáradozott a maga módszerével. A maga eléggé elítélhető módszerével. Eközben azonban az élet megy tovább, a felszolgáló helyreállítja a széket, kényelmes közelségbe tolja, hogy a vendég újra helyet foglalhasson, újratölti a bort, mindezt persze kézzel, hiszen nem illik pálcával intézkednie, ami hiába módfelett praktikus eszköz a súlyos székek emelgetéséhez, mégiscsak fegyvernek számít és csak a legszükségesebb esetben használható, legalábbis ebben a házban olybá tűnik, hogy csak fenyegetettség esetén nő foga a háznak. Most már minden olyan békés, fekete-fehér, higgadt, rendezett. Az idősebb Lamartin végre elfordítja a tekintet a fiáról, és roppant figyelmesen néz Dracora, aki ugyan élő fenyegetésként magasodik az asztal fölé, de egyszerűen nem úgy tűnik, mintha most már bárki félne. Ugyan Madame Lamartin lefegyverezte a férjét és még mindig nagyon sápadt, senki nem tesz neki szemrehányást, tekintve a férfi párbajos múltját aligha hibáztatható azért, hogy megelőzi a bajt. A kihívás sajnos akkor is túl édes és túl vonzó volt, ha egy olyan Halálfalótól érkezett, akit bár tudásban, tapasztalatban talán legyőzhetett volna, hacsak a meglepetés ereje és az etikettes megkötések hátrányba nem szorítják, mégis, az a győzelem maga lett volna a vereség, hiszen az ilyesmi nem maradhat megtorlatlanul.*
-A hajlandóság nagy erény. Foglalj helyet-*Jonathan Lamartin inkább figyelmen kívül hagyja az első kérdés, ami okvetlenül újabb konfliktushoz vezethetne, ha mindenkinek a szája íze szerint lenne megválaszolva, még Seraphinnak is lenne olyan sérelme, amit nagyon szívesen rátestálna a fiúra, míg Madame Lamartinnak semmi ilyesmi talán az eszébe se jutna. Mindesetre okosabb inkább elnapolni, ha már egyszer a békekötés ezen módfelett furcsa újtan indultak el. Amennyire a fiúban megvan a hajlandóság, hogy ennyiben maradjon, úgy a férfi se emlegeti fel, hogy ki volt a fizikai konfliktus kezdeményezője, noha vitathatatlan tény az is, hogy a verbális támadást ő intézte, bár ez már-már szinte természetes velejárója az ilyen érdekkülönbségektől terhelt vacsorának. A hajlandóság olyannyira megvan, hogy a férfi hangja egészen semlegessé szelídül, engedékennyé, noha az arca továbbra is zárkózott, a tekintete hűvös, nyoma sincs benne annak, hogy bosszússá, netán ingerültté tette volna az elmaradt küzdelem, igaz, másnak sincs nyoma.*
-Seraphin udvariatlanságáért elnézésed kérem-*biztos feszült, fáradt, miegymás a fiú, nem kell ezt ragozni, csak könnyedén besöpörni az asztal alá, ahogy az ilyen meglepő, de funkcionálisan módfelett hatékony eseményeket, amik hétköznapi események során bizonyára módfelett kellemes pletykatémává emelkedhettek volna.*
-Valóban, nem is érzem jól magam. A szobámban leszek-*vágja el az esetleges mentegetőzést, az érintett, kinyitja a szemét, némi viszolygással az arcán végigpillantva az asztalon, aztán az amúgy is hátratolt székétől mit sem akadályoztatva kel fel, majd ül vissza elégedetlenül, amikor Jonathan határozott szigorral ránéz.*
-Ülj le Seraphin-*minden szigorúság ellenére teljesen nyugodtnak hat.* -Hallgatlak Malfoy.