Lamartin Kúria

[- Nem bírod elviselni, ha nem a tiéd az utolsó szó, mi?]

ÍGY SZÍVÓDIK AZ ÉJSZAKA
BELÉD IS, FÖLFELÉ EREDVE
AZ ÉJSZAKA, A SÍR SZAGA
MINDEN ROSTODBA ÉS EREDBE

- Nem bírod elviselni, ha nem a tiéd az utolsó szó, mi? - acsargom még oda Seraphinnak.
Én el bírom viselni, sőt, általában inkább hagyom, hagy mondják el a véleményüket, hiszen ha válaszolok, szót mindig szó követ, és ha én nem hallgatok el, akkor a másik sem fog. És én általában előbb unom el a partnerem szövegelését, mint hogy ő megunná a vitát. Lehet, hogy ekkora szálka vagyok az emberek szemében, hogy képtelenek addig tovább lépni, míg jól belém nem rúgnak előbb. De rossz hírem van: nem hagyom magam. Ahogy Jonathan is megmondta: "semmit sem kell". Nem kell tűrnöm - pontosabban igen, de nem akárkitől.
Valószínűleg fel sem fogom ésszel, hogy mind Madame Lamartin, mind Seraphin mekkora megaláztatástól és fájdalomtól kímélt meg azzal, amivel észlelésem szerint vérig sértett. Az ember a jótevőit ritkán ismeri fel azonnal. Van aki egyfolytában csak tesz és tesz a másikért, de az illető ezt soha nem veszi észre. Bizonyára nem kerültem volna ki győztesen a párbajból, ha csak a fele igaz annak, milyen keményen forgatja a pálcáját az idősebb Lamartin. Ezt fel sem mértem, mikor heveskedni kezdtem, sőt, még most sem igazán látom be, ám emiatt csupán a gyerekes dac okolható.
A hátam mögött sündörgő szolgától kiráz a hideg, egy türelmetlen pillanatra lehunyom a szemem, míg azt nem érzékelem, hogy elment onnan. Gyűlölöm, ha az emberek a hátam mögött ténykednek, még azt is, ha csak túl közel haladnak el. Képtelen vagyok elviselni.
Ahogy a düh és a felháborodás lassan apadni kezd bennem, úgy veszem észre egyre jobban, milyen nagy és hirtelen a csend. A csend számomra béke és nyugalom, még akkor is, ha csak egy újabb vihar közeledtét jelzi.
Már kezdem megszokni Monsieur Lamartin kifogásolhatatlanul rideg tekintetét, ahogy rám néz. Ebben most legalább nincs benne az a szikár gyűlölet, ami annyira felbőszített az imént.
Nem azt mondja, amire számítok, nem kér elnézést (bár nem vagyok annyira naiv, hogy azt képzeljem, meg is tenné), épp ezért egy pillanatig hezitálok, mielőtt leülnék - és persze élvezem a csendet, melyet nem tör meg más, csak még mindig kissé heves légzésem. Elhalkulok hát én is, és végül megfogva a szék támláját ülök vissza, mintha mi sem lenne természetesebb.
Kárörvendésem undok kacaját visszagyömöszölöm oda, ahonnan elő kívánt törni. Hát ez pazar! A maga nevében nem, a fiáéban viszont bocsánatot kér, micsoda gáláns gesztus! Ez pont olyan, mint mikor apám leteremt azért, ha elvét valamit - annyira igazságtalanul szánalmas lépés egy apától. Ha az imént nem égett volna bele az elmémbe az a hátborzongatóan kék szempár, bizonyára ismét fölényeskedve/együttérzőn keresném Seraphin tekintetét, és jót mulatnék azon, hogy nem néz vissza rám - így azonban inkább oda se fordulok. Eljátszom ugyanazt a sértődöttséget, amit ő játszott az imént. Akkor se nézek föl, mikor feláll, épp csak a szemem sarkából várom meg, mi is lesz a vége menekülésének. Pedig közbeszólhatnék, mert őt fájdalom, de ugyanúgy, ha nem jobban érinti a tény, melyet közölni fogok.
Az apja nyilván tudja ezt.
Nem kívánva a tejpudingot, sem a keserűre égetett cukrot (ilyen még soha nem fordult velem elő), eltolom magamtól a csészét, és két karom az asztal szélére támasztom. Hosszú pillanatok telnek el, mire kinyitom a szám. Éppoly kevéssé akarom most, hogy nyugvópontra jutottunk, elmondani jöttöm tényleges okát, mint ahogy ódzkodnak annak meghallgatásától.
- Nos a tényeket mind ismeritek - lódítom be a szekeret nagy nehezen. Már berontottam ajtóstól a házba, aztán most itt ácsorgok kukán egy kapu romjain. - A Sötét Nagyúr befolyása úgy terjed az országban, mint egy járvány.
Mi, Halálfalók nem hívjuk őt Tudodkinek, még kevésbé Voldemortnak. Az egyetlen megszólítás, mely elhagyja a szánkat, az a "Nagyúr". Ezzel fejezzük ki a hűségünket, és ezzel fejezzük ki a rettegésünket is. Mindezzel szemben igen tudathasadt állapotot sejtet az a kijelentés, melyet most tettem.
Valamiért nem győzöm éreztetni valós véleményem, kiváltképp az iménti intermezzot követően. Köpönyegforgató, gyáva kis görény vagyok? Igen. De kíváncsi lennék, te mit tennél a helyemben.
- Mióta az ő kezében van a Minisztérium, az apróbb kapuk is mind kinyíltak előtte: a Prófétáé, a Gringottsé, a Wizengamoté, az Azkabané és a Roxforté pedig már rég. Ebben a háborúban senki nem mondhatja azt, hogy ő semleges marad. Vagy vele, vagy ellene. És senki nem áll meg előtte, egyetlen oly büszke aranyvérű sem.
Én hánytorgatom fel ezt, éppen én, akinek úgy viszket az alkarján az a nyomorult tetoválás, mint a fekélyes seb.
Eddig hol Jonathanre, hol Madame Lamartinra, hol pedig a boros poharamra pillantottam, melyet izgágán forgatok beszéd közben. Most egyszerűen ránézek a ház urára és a Lamartin család fejére, de nincs a hangomban semmi kihívás.
- Úgyhogy a rövid üzenet ez: dönts.
Leteszem a poharat, magam elé veszem a kezem, és türelmesen várok a válaszára. Támadásra úgy hiszem nem kell számítanom, hisz azon a jeleneten már túl vagyunk. A sértegetés és a dühkitörés is olyan kártyalapok, melyek már előttünk hevernek az asztalon. Én terítettem. Most ő jön.

[-Minden járványt megállítottak eddig a történelem folyamán-]

szakítsd fel sebeid, mert nem kapunk már levegőt tőled,
szomjazzuk a szavaid, de a szótlanságod tetején görnyedsz,
hadd fájjon mindenkinek

*Az utolsó szó joga egy olyan jog, amihez Seraphin mindig is ragaszkodik, ezzel nagyon jól le is lehet írni a lényének egy töredékrészét. Ragaszkodás olyan dolgokhoz, ami fontosnak vélt, de a társasági életben nem veszi ki magát különösebben jól. Most azonban, valami sugallatnak engedve, inkább nem feszíti tovább a húrt, nem feszíti tovább az amúgy is kényes helyzetet, amit az anyjával együttműködve korábban olyan ügyesen elsimított, még ha nem is tökéletesen harmonikusra, hanem beéri egy biccentéssel. Gyors, hirtelen mozdulat, az ember, ha észre is veszi, nyugodtan nem kell neki jelentőséget tulajdonítania neki, hanem úgy veheti, mintha a feje rándult volna csak egyet a kölyöknek. Amilyen időket élnek a Sötét Nagyúr uralma alatt mindenkik, nincs is azon semmi meglepő, ha rángatózni kezdenek az izmok, ha szóba kerül, még akkor is, ha fényűzően kényelmes életét addig csak a veszély árnyék homályosította, nem pedig ténylegesen maga a veszély borult rá csillagtalan és megemelhetetlen palástként.*
-Minden járványt megállítottak eddig a történelem folyamán-*Mr Lamartin hangja olyan higgadt marad, akárha a vacsora elején tartanának, amikor még témába se került a háború. Moderálás. Önmagát, a fiát, a családját, hiszen minden pálcaelkobzás ellenére, azért ő az úr ebben a házban, még akkor is, ha jelenleg roppant nyugodt úr, tisztelettudásba és türelembe csomagolja minden dühét és ellenérzését. A mondata mégis úgy úszik el a semmiben, olyan erőtlenül és könnyedén, mintha nem is a közönségnek mondta volna, hanem csakis magának, magában hangozhatott el hasonló kijelentést. Figyelmesen szemléli a fiút, a tekintetében megfogalmazódó kérdést noha megtartja magának, sokkal jobban érzékelhető, mint az az eldünnyögött félmondat. Vajon mi végre hangsúlyozza ilyen erősen ez a fiú, hogy mennyire megveti és gyűlöli a rendszert, aminek a része, mi végre hangsúlyozza, amikor a tetteivel pallost emel a védelmében. Noha legutóbb a családja és a neve védelmében tette, ez nem jelenti azt, hogy nagy általánosságban ne lenne egyértelmű, hogy milyen urat is szolgál. Kényszerből, na igen, ennek ellenére miért tartja fontosnak, hogy tudják, érezzék, mégis mit tart efelől a dolog felől. Szólhat ez a pózolás a szép Madame Lamartinnak, akinek a szimpátiáját azonban teljesen felesleges tovább fokozni, hiszen maximálisan a magának tudhatja a fiú, márpedig egy Malfoy nem fokoz olyasmit, amihez nem fűződik érdeke. Vagy rosszul tudja. De akár szólhat ez a fajta megnyilvánulás neki, az idősebb Lamartinnak is, illetve csak szólhatna, hiszen a korábbi villongás teljesen feleslegessé teszi azt. Seraphin ez esetben teljesen kizárva, mivel semmilyen funkciót nem tölt be a véleménye a Malfoy fiúról, ez már korábban is nyilvánvalóvá vált.
A töprengés azonban nem nyűgözi le annyira a férfit, hogy ne értse továbbra is tökéletesen amiről a fiú beszél, ahogy apróra bemutatja, hogy mennyire hasztalan is az ellenállás, mennyire, de mennyire minden és mindenki lenyűgöződött már attól a nagyszerű és pompás erőtől, ami vitathatatlanul a Sötét Nagyúr sajátja, de mégsem értéke. Némi bosszúság villan szürkére felhősödött tekintetében arra, hogy ne lehetne megállni ellene, olyan dolog ez, amit egyetlen felnőtt, varázshatalmával tisztában levő aranyvérű sem fogadhat el józan ésszel. Nem meglepő, hogy a halálfalók valójában mind őrültek vagy alkoholisták.*
-A semlegességhez tömeg kell, a tömeghez pedig kellő hajlandóság-*hűvösen csendülnek a szavai, ő maga sem nyúlt még az édességhez, erre alighanem csakis Madame Lamartin ragadtatta magát, Seraphin a maga részéről a kanalával alkimista jeleket rajzol a hab tetejére, aktívan érzékeltetve, hogy ő bizony itt sincs, lélekben legalábbis semmiképpen sem. Időnként elengedi a kanalát, zavartan összedörzsöli az ujjait, mintha valami fura érzéstől próbálna megszabadulni, vagy valamitől, ami a kezére ragadt olyan makacsul, hogy esélye sincs lerázni onnan.*
-Mindazonáltal hangsúlyoznám, hogy én nem álltam ellene sohasem-*kihúzza magát a székben hirtelen a varázsló, komoly, akaratos tekintetét a fiú arcára szegezi. Ez a lényeg, minden más, amit eddig mondott csak amolyan hozzáfűzés, lábjegyzet egy olyan szerződés alján, amit meg se kötöttek és alá se írtak még a tisztelt felek.* -És továbbra se fogok. Ez a döntésem-*komisz kis félmosolya nem lágyítja, mint inkább tovább szigorítja a vonásait. Egyszerű üzenetre egyszerű a válasz, olybá tűnik, hogy a maga részéről ennyivel meg is elégedne. Talán felesleges volt a túlhevült feszültség és agresszió, ismét elodázhatja ennyivel, hogy bármelyik családtagja is megbélyegződjön a halálfalóság bűnével, ami nem a törvény, inkább az ember büszkesége szempontjából nagyobb bűn. Felveszi a kanalát, hogy befejezze a vacsorát a desszert elfogyasztásával, és ezzel nem csak képletesen, szimbolikusan, hanem ténylegesen is véget vessen a beszélgetésnek.*
-És mint a család szintén nagykorú férfitagja biztosíthatom az uradat, hogy az idősebbik fiam és Seraphin is ugyanehhez tartja magát-*tartja magát. Mint elvárt viselkedési forma. Hogy ki mit gondol a helyzetről, az természetesen mindegy. Ennek ellenére a neve hallatán Seraphin felpillant elvarázsolt tekintettel, nem túl sokféleképpen értelmezhető, viszont annál egyértelműbb fintor rándul meg az arcán.*
-Miért tesz téged ez boldoggá Malfoy?-*kérdezi aztán éppen olyan lassan és vontatottan, mintha kényszerítették volna erre a kérdésre. Leejti a jobb kezét a combjára, irritált kis mozdulattal dörzsöli végig a tenyerét az anyagon. Kivételesen oldalra néz, a fiúra, tiszta, üres tekintetével ugyan nem keresi a másik szempárt, de óhatatlanul is rátalál, ritka pislogású, merev szemében szinte türköződik Draco, valamint a rövidebbik fal feketesége, ami körülveszi a fiút, végtelen árny, mohó, éhes, falánk, sűrű. Pislant.* -Olyan ígéret, egyezmény kikényszerítése, amit úgyse vesz komolyan senki. Mondd azt neki, amit hallani szeretne, panaszra egyéb ok úgyse lehet ránk-*fanyar undor, miközben visszafordul a csészéjében tanyázó pudingféleség tetejébe karcolt „csendesítés”-jeléhez.*

[- Készséggel megértem -]

MÍGNEM EGY LUCSKOS, BARNA ESTEN
AZ OLVADÁSIG ITAT ÁT
HOGY ÉDESÍTSD VALAMELY ISTEN
SÖTÉT, KESERŰ ITALÁT

Jonathan szilárd kijelentése egy furcsa és távoli remény mézes mérgét cseppenti halántékom forrón lüktető hártyájára. Minden járványt megfékeztek - lehet, hogy tengernyien haltak meg, míg megtalálták az ellenszert, lehet, hogy maguk azok is belepusztultak, akik feltalálták a gyógyírt, de a járványt megállították.
A legtöbb járvány alantas élőlények okozzák. Mint a patkányok. Vagy a bolhák a patkányokon, vagy a tetvek a bolhákon.
Olyan érzésem van, mint foghúzás után. Egy üres hely zsibbad és sajog bennem, valami, amit nem tudok megfogni a kezemmel, de még csak azt sem tudom, hogy pontosan hol van: a könyököm és a szívem közt, vagy az agyam fölött a koponyámnak nyomódva? Talán a hideg akar kirázni, csak nem találja a kiutat.
Vajon tényleg megérti, mit akarok neki sugallni? Vajon észleli, mit akarok a tudtára adni kimonatlanul? Vajon sejtheti-e, el tudja-e képzelni azt, hogy szinte mindent megadnék azért, hogy legyen valaki, aki kiáll a Nagyúr ellen, és legyőzi? Hogy ne kelljen többé térdre borulnom előtte, hogy ne kelljen többé rettegnem tőle, hogy ne kelljen többé olyanok ellen fordulva hülyeségeket beszélni, akik jól tudják, mit gondolok valójában, és hogy hová helyezném legszívesebben a becsületemet és a józan eszemet?
Igazság szerint nem hiszem. És nekem is jobb lenne, ha nem célozgatnék. Nagyon veszélyes, süppedős, ingoványos területre tévedtem ezekkel az apró, elejtett utalásokkal, ezzel a sugalmazó hanghordozással. A végén addig kapargatom a kristályfelületet, míg meg nem roppan és a szétrobbanó szilánkok az arcomba nem vágnak. Akkor aztán gondolkozhatok, mitől vannak sebek mindenhol a testemen és a lelkemen.
Nem tudom, elértik-e, mennyire lemondóan, sem mint inkább dicsengve sorolom a Nagyúr rémes tetteit, hogy mennyire untat ez mint inkább lázba hoz. Semmiféle reakciót nem kapok erre vonatkozóan. Sem együttérzést, sem egyetértést, sem ellenvetést, semmit.
Kedvem lenne egy elcsigázott sóhajhoz, de persze ennek itt helye nincs.
Hogy őszinte legyek, nem értem, mit ért azon, hogy "a semlegességhez tömeg kell", de ettől függetlenül ugyanúgy, enyhén előrehajolva figyelek rá, tekintetem élénken rajta tartva. Értem én, hogy sok vérfarkas óriást győz, de jelenleg nincs a világon annyi vérfarkas, amennyi ezt az óriást leterítené - bár lehet, hogy csak túl tragikusan látom a helyzetet. Az igazság talán az, hogy nincs egy farkas sem, aki ki akarna állni ellene.
Hirtelen, légpálcikákból épített reményhidaim egyszerre önmaguk alá zuhanva omlanak össze, mikor közli, hogy neki sem áll szándékában az ellenállás. Ahogy régen sem szegült szembe vele, most se fog. Látom, ahogy megemelkedik, délcegedik az asztalfőn, csak hát sajnos... Sajnos ajkamon megjelenik egy apró kis mosoly. Hogy miért? Lemondás? Cinizmus? Együttérzés, gúny? Egyszeriben nagyon zavarni kezd Seraphin piszmogása a kanállal és a krémmel, mikor odanézek, látom, hogy az ujjai dörzsölgeti éppen úgy, mint ahogy én szoktam, amikor valami különösen undorító bájitalhozzávalóhoz kell hozzáérnem. Ezt nem igazán értem, de mivel választ kell adnom a drámai kérdésfeltevésre érkezett hasonlóképp drmai válaszra, visszafordulok Jonathan felé:
- Készséggel megértem - válaszolom. - Csakhogy ez neki nem elég. Hűséget akar. Konkrét esküt.
Az asztalon nyugtatott bal karomat most jelzésértékűen kifordítom: ugyan nem látszik, de a talár hosszú ujja alatt a mandzsetta alá simítva ott fekélyesedik a billog, melyet egész életemben szégyenként fogok viselni.
Mintha csak emiatt az arcátlan mutogatás miatt hevesülne fel Seraphin, hirtelen szólít meg. Annyira meglep, hogy felé is fordítom a tekintetem.
Az első kérdésére tekintetembe valamiféle szánalmas lealacsonyodás költözik.
- Miért tenne boldoggá? - kérdezek vissza. Ha már ilyen unottan kérdez, a válasz sem lesz érdekfeszítőbb.
Esküszöm, Lamartin néha még akkor is halálra untatja magát, amikor kérdez. Noha igyekszem az arcára koncentrálni, meg arra, hogy legszívesebben leráncigálnám a zöld szalagot a nyakából, annyira nem harmonizál a barna öltözékkel, mégsem tudom figyelmen kívül hagyni a szemeit. Már nem borzongok tőlük. Ugyanolyan ártalmatlanok, mint amilyenek mindig is voltak és ezt helyeslem.
- Majd ti megmondjátok neki, amit hallani szeretne - válaszolok kicsit késleltetve, de olyan hangsúllyal, mintha szinte sértene a feltételezés. Nehogy azt higgye bármelyikük, hogy majd én tartom a hátam értük! Nem. Ha már dacolni akarnak, dacoljanak egyedül. Nekem is megvan a magam problémája.
Más lenne persze a helyzet, ha más lenne a szándékuk, de amint látom, megint nem akarnak tenni mást, mint bebújni saját nevük pajzsa mögé, és arra gondolni, hogy ha ők nem látják a háborút, majd az sem látja őket, a pusztulás sötétsége pedig majd szépen kikerüli a Lamartin Kúriát Anglia e kietlen keleti csücskében.
- Különben semmi mást nem kíván hallani, mint a hűségeskütöket - említem meg csak úgy miegymásként, visszafordítva figyelmem Jonathanra. - Ez nyílt titok. Minden maradék aranyvérűvel ez a szándéka. Akit megtalál, annak felteszi a kérdést, és ha a válasz nemleges, akkor öl. Ennyi a történet. Nektek annyiban van szerencsétek, hogy van időtök átgondolni, mit tesztek ellene. Már ha tesztek ellene, nyilván.
A hangom elszürkül, kifakul, bereked. Megköszörülöm a torkom, iszom rá egy kortyot a borból, az utolsót.
Hogy mire volt jó az, hogy hangsúlyozom a véleményemet? Arra talán, hogy most azt higgyék: nem vagyok ellenség. És valójában nem is vagyok az. Mindezzel akár úgy is tűnhet, segítek. Persze távol álljon tőlem, hogy saját pozíciómat és életemet kockáztatva segítsek bárki máson a saját családomon kívül. Engem csak az érdekel, hogy essünk túl végre ezen a vacsorán, sőt, legjobb lenne, ha az egész háborús herce-hurcán átesnénk már. Elalszom ma, holnap felébredek és vége van. Ezt szeretném.
Lehetetlen.

[-Esküt?-]

Szenteskedő álszentek,
Ne akarjatok megnyerni.
Barátságos irigyek,
Ne akarjatok végleg elűzni.

*Remény, csalfa, vak, hirtelen, foszlékony. Járvány, méreg, halál, pusztulás. Hűség, árulás, harc, becsület, sérelem. Mennyi jobbnál jobb vacsoratéma sorakozik egymás mellett, ha betoppan valahova a Malfoy fiú. Már csak a szerelem, a csalódás, a bosszú hiányzik, hogy teljes legyen a lajstrom ahhoz, hogy igazán elbizonytalanodjon az aranyvérű, hova is tévedt. Merre a kiút, merre van az igazság ebben a kusza, félmondatokból és elhallgatott gondolatokból épített labirintusban, na és persze kis az, aki kifelé törekszik belőle? Seraphin a maga részéről higgadtan álldogál az egyik sarokban, képletesen persze, hiszen Draco mellett ül a valóságban, gondolatvilága azonban éppen olyan távol tartja őt az egész vacsorától, mint amennyire az idősebbik Lamartin igyekszik távol tartani magától a hűségeskü terhét. Egy ilyen súllyal ugyanis ténylegesen le lehet rombolni hidakat, el lehet vágni szálakat, kifigurázni értékeket. A férfi azonban erre is éppen úgy semmiféle érzelmi reakciót nem mutat, ahogy a rémségek felsorolásánál se foglalt állást. Mintha az egész nem is lenne olyan mély hatással rá, mint az elvárható lenne, vagy éppen a hatások nem tartoznak Draco Malfoyra. Ez utóbbi igencsak valószínű, mindenkinek jobb, ha mindenki megtartja magának a saját véleményét a dolgokról, ez már korábban kiderült.*
-Esküt?-*kétely moccan az arcán, mint aki nem bizonyos abban, hogy teljesen jól értette a fiút, de az, Merlinhajtotta késztetéssel még egy mozdulatot is tesz, ami magára vonhatja minden vacsoratárs figyelmét. Mozdulat, tett. Hatásos, mint korábban Seraphin egyszerű, de agresszív fellépése, ugyanúgy az ember arcához emeli a mondanivalót és addig nem engedi el, ameddig biztos nem lehet abban, hogy megértették, mit akar vele. Madame Lamartin tekintete a fiúról a férfira rebben, ijedten megülve annak az arcán, mint aki arra számít, hogy újabb bosszús kitöréssel zárják a vacsorát a korábbi béke ingó romjain egyensúlyozó beszélgetésben elvétett lépés miatt, de Jonathan nem látszik bosszúsra, noha ránézett a felajánlott néznivalóra, a kifordított kézre, visszaemeli a tekintetét az arcára.*
-Nem való a hűséget eskükben és jelképekben keresni, ha azonban esküt akar, ám legyen-*zárkózott, rövid szavai összeforognak egy olyan mondattá, aminek a jelentése túlmutat az egyszerű értelmezésen. Ő is villant halvány jelet a csalódott fiúnak, nem sokat, hiszen teljesen szándéktalan, mindössze megköveteli tőle az a szertartásosság, amit a párbajtermeken kívül is a magának érez. Megadja az esküjét, megadja a hűséget, ami az esküvel jár. De bélyegekkel és kényszerrel csak olyan hűség vehető meg, ami olyan, mint a viharos szél a keleti parton, ami az Északi-tenger felől jön, könnyen fordul, gyorsan változik, és csak arra vár, hogy valami más lekötelezze az igazi hűségét. Tudja persze ezt a Nagyúr is, csak a vak nem látja, de mindenkit nem ölhet meg, hiszen akkor egyedül maradna az egész bolygón. Kivéve persze az igazhitű alkoholistákat és őrülteket.*
-Mi másért csinálnád ilyen lendülettel? Ha már egyszer muszáj Malfoy, legalább látszódna rajtad a muszáj-*olyan mélységes fanyarságot és megvetést tükröz a hangja, de még a szavainak a dallama is Seraphinnak, mintha tökéletes mása akarna lenni Draconak. Pontosan megmutatja azt, hogy mit lát a fiúból, mennyire élet és valóságidegen felfogást, mennyire, de mennyire nem hajlandó ugyanúgy átlátni a helyzetét, ahogy a másiktól se tapasztal semmi ilyesféle hajlandóságot, pedig ha valaki, akkor ő biztosan sejt ezt-azt arról a bizonyos kételyről és vágyról, ami annyira szorgalmazná a sötétség elbukását. Csak éppen nem érdekli. Csak éppen nem foglalkozik vele. Csak éppen valami mást játszik, valami hülye játékot a saját idegeivel, meg a fiúéval, mintha ő maga akarna újabb provokációt kezdeményezni. *
-Hát persze, hogy mi megmondjuk-*haloványsápadt arcán a mosolynak beteges éle van és még csak a színe sem egészen természetes. Felsandít a fiúra, miközben a kanalát a pudingba vágja, ezzel teljesen megsemmisítve a korábban rajzolt formát, de még az édesség esztétikai értékét is, aztán hátradől a székében. A torkán kapaszkodó zöld anyag puhán simul az álla alá, ahogy megrázza a fejét. Nem nevet hangosan, csak hangtalanul, csendesen, ahogy egy macska köhög.* -Holott mennyivel egyszerűbb lenne az elküldött követet visszafele is alkalmazni-*utálat. Undor. Mély, felkavarodott felháborodás alaposan lefojtva domborodik elő halk hangjából, mint egy szörnyeteg, amelyik képes volna a másikra vetni magát. Újabb lélegzetet vesz, hogy alaposabban kifejtse, hogy mire is gondol, de először az itt tartózkodásuk alatt Mr Lamartin inkább a szavába vág.*
-Elég Seraphin. Úgy vélem nem okoz nehézséget megadni neki, amire vágyik-*a szürke szemekben végtelen nyugalom, éles ellentétben azzal, hogy Madame Lamartin kezében megáll a kanál, feszült figyelme több nyugtalanságot sejtet, mint kíváncsiságot, igazából nem és nem akarja hallani a következő szavakat.* -Az én hűségesküm alighanem nem sokat érne a számára már, hiszen korábban nem volt rá szüksége, mostanra pedig öreg vagyok, és beteg-*egyáltalán nem úgy hangzik, mintha öregnek és betegnek érezné magát, de a szavak arra valók, hogy az ember akármit mondjon velük, nem feltétlenül azt, ami nyilvánvaló.* -Ha minden aranyvérűvel ez a szándéka okosabb, ha az ifjabb, fiatalabb generációval egyezkedik, azt gyűjti maga köré, akit érdemes. Seraphin esküje többet ér, mint az enyém.
*Hideg, józan szavainak nincs visszhangja. Se anyától, se fiútól. A csend hosszú, hosszú pillanatokig gomolyog körbe, hacsak vendégként nem élvezi a Malfoy fiú a jogot, hogy megtörheti azt, mielőtt Seraphin tenné meg.*
-Nagyszerű. Akkor ennyi? -*a kérdés Draconak szól, éle nincs, mint a korábbi szavainak.*

[- Sapienti sat...]

VULPES PILUM MUTAT
NON MORES

Az undor úgy fojtogat, mintha rákulcsolná markát a gyomorszájamra. Rosszul vagyok. Haza akarok menni. Nem más ez az egész, mint nyűg, és nekem elegem van. Mégis mi a fenéért tartom oda a másik orcámat is? Mert muszáj? Hát rohadjatok meg. Mindannyian.
Az élet továbbra is igazságtalan és fáj. Bár újra felülről szemlélhetném őket, bár újra magas sárkányról szólhatnék hozzájuk, ugyanúgy lenézve őket, mint ahogy lenézi őket a Nagyúr is, mert pontosan tudja azt, hogy gyengébbek nála, hogy elpusztíthatná őket egyetlen intésével.
Mégis kit akarnak hitegetni ezzel? Miért engem untatnak ezzel?
A nyafogás, az mindig is ment.
Üres bábbá váltam a harctér kellős közepén. Nem tudok mást mutatni, mint a Sötét Jegyet, melyet úgy hurcolok körbe itt, mint a véres kardot. A hatása is körülbelül hasonlóan gyomorforgató.
Talán ennek hatása, talán nem, hogy ami korábban üres, tartalom nélküli kertelés volt, most valósággá válik, ahogy Jonathan kimondja azt azt a két szót. "Ám legyen."
Nem hiszem el, hogy ezt mondta.
Megütközésem talán kiül az arcomra, pillantásóm szinte átdöfi, felnyársalja a beszélőt.
Aztán, ha jobban belegondolok, kedvem támadna a képébe röhögni. Mekkora egy üres blöff ez az ember. Elképesztő. A sértései, a meghiúsult párbaj, most pedig a behódolás. Mind. Hihetetlen. Tudnom kellett volna már az első percben, hisz a jelei ugyanazok most is mint akkor. Rengeteg időt takarítottam volna meg vele magamnak.
A hang, mely korábban a pokol fenekéről mennydörgött rám, most úgy simul a tenyerembe, akár egy póráz. A szavak az orruknál fogva vezetik az embereket, a szavak hazugok. Pontosan erre van a billog. Nem tudhatja, aki nem viselni, hogy ez mivel jár. Fájdalommal. Álmatlansággal. Gyötrelemmel. Azt jelenti, szolga vagy. Hiába magyarázol akármit, hiába pocskondiázod az urad hangosan vagy halkan, ahogy én, hiába élcelődsz rajta vagy a követén. Nem jelent hűséget, de félelmet, behódolást igen.
S lám ím behódoltál, Jonathan.
Ha már a szájrándulásoknál tartunk, akkor az enyém enyhén diadalittas, merész, elfogadó és igazságtalan. Megkönnyebbültem? Kicsit. Azért, mert a kimondott szó pontot tesz a kérdéskör végére, és annyiban is hagyhatom, mert egészen konkrétan ezért a válaszért jöttem ide.
Nem térek haza hozzá üres kézzel. Talán lesz egy csendes éjszakám.
Ettől az egésztől olyan érthetetlen nyugalom száll meg, mintha addig merev vállaim angyalszárnnyá finomulnának. Ismét kokettálni kezd velem a Creme Brulee vaníliaillata, de még mindig nem tehetem magamévá, annyira sem, hogy felemeljem a kanalat az asztalról.
Szinte érzem, hogy Seraphin fog egy jókora kondért tele gyűlölettel, és a nyakamba zúdítja. Ha megértő ember lennék, nem tennék mást, mint azt mondanám: "semmi baj", bekanalaznám a pudingomat és hazamennék. De nem vagyok se megértő, se kedves, és épp eleget hegedültek már az idegeimen ma ahhoz, hogy ez most kifejezetten ne essen jól.
Mégis, amit most az asztaltársaság lát, az az önfegyelem. Rendezhetnék ismét jelenetet. Igen. De nekem bőven nagyszerű elégtétel lesz az, amiről neki még elképzelése sincs, viszont én már érzem a pálcámat a markomban. Mivel nagyjából már kitapasztaltam a Nagyúr humorát, pontosan tudom, hogy ott kell majd lennem a Lamartinok billogozásán. Majd akkor megtudja mindkettejük, hogy miről beszélek. Hogy mitől félek. Hogy mi előtt kúszom-mászom. Ennyi kárörömem hagy legyen.
Tehát tanulva a korábban kialakult feszültségből, ezúttal nem a pálcarántást választom, sőt nem is az erőmet, bár kétségtelenül minden vágyam, hogy megragadjam azt a nyakszalagot és annál fogva rántsam le Seraphin fejét úgy, hogy a szemgolyója koppanjon az asztalon.
Ehelyett megértő mosolyt ültetek álságos arcomra.
- Sapienti sat...
Végül, amint elragadtatja magát, Jonathan csendesíti el őt, nem én.
Talán azért kezdett el csapkodni maga körül, akár egy gyerek, mert ő már tudta előre, hogy mi lesz ennek az egész alkudozásnak a vége?
Hiszen az apja behódolt, valóban. De most is csak annyira, hogy a saját fiát tartsa magad elé.
Az én apám legalább megpróbált megóvni.
Nem irigyellek, Seraphin.
Ugyanúgy bele fogsz nyomorodni, ahogy én.
- Majd ő eldönti. A felajánlás mindenesetre méltányos.
Bár...
Tekintetem mintha csak felmérni akarná Seraphint. Undok egy gesztus, de megérdemli. Noha pontosan ismerem erősségeit és gyengéit, hiszen több időt töltök el vele, mint a saját apja.
- Talán untatlak? - csattanok most már fel. Nem, nem nagyon tetszik ez a hisztéria és az sem hogy kvázi ki akar dobni a házból. Változatlanul fenntartom, hogy örülnie kellene annak, hogy itt vagyok.
Az ember ne tegyen fel olyan kérdéseket, melyekre előnytelen válaszokat kaphat.

...enyém a kötél, a hurok tied...

*Aki belegázol a büszkeségbe, annak számolnia kell azzal, hogy a sértettség rózsáinak acéltövisei olyan mélyen a húsába vágnak, hogy felárkolják a testét egészen a saját büszkeségéig. Aki a hiúság tükrébe öklözik, annak az üvegszilánkok összemarják a kezét, aki a becsületet feszegeti, azt könnyedén becsípheti a visszacsapódó védekezés. A legjobb védekezés pedig a támadás, ezt a Lamartinok is így tudják, támadni pedig ott érdemes, ahol valami fájdalmat, bosszúságot, kényelmetlenséget lehet okozni. Malfoynak is, bár ezek a támadások indirekt módon zajlanak, hiszen a vacsora az együttműködés kikényszerítésének a tánca, és mindezt szoros együttműködésben járják, mintha a másik fél is azt akarná, hogy rákényszerítsék arra az esküre. Mintha előre tisztában lett volna vele, hogy nincs több kibúvó, nincs több mentség. Hiszen Draco ékes szavai szemlátomást nem jelentenek újdonságok, minden gondolatára már készen van a válasz, megfogalmazták, mert meg kellett fogalmazni időnek előtte, ezt követelte az elővigyázatosság. Ezek után tényleg már csak annyi volt vissza, hogy eljárják ezt a furcsa táncot, amiben a felek hol kerülgetik egymást, hol összefeszülnek, végül pedig együtt mozognak, pörögnek, és csak pörögnek a szakadék felé. Az ilyen táncot csakis szakadék szélén lejtik, mellettük is ott ordít, ásít a mélység, noha nem látszik a gondosan lefektetett padlólapoktól, érezni lehet a hideget, ami felszivárog belőle, a lábuk mellett, aztán a szelet, ami az arcukba vág, ahogy végre levetik magukat.
Draco az egyetlen, aki visszajöhet még.
Hiszen ő mindig visszajön azért, hogy új és új áldozatokat rángasson le a mélybe, ennek ellenére a szavai, ó igen, a szavai biztos vagyok benne, hogy semmit sem befolyásolnak apám döntésén. Ez már eldőlt akkor, amikor először híre kelt, hogy ezúttal nincs olyan, hogy semleges támogató. Nem. Az ilyesmi bomlasztja a rendszert, gyengíti, hiszen nem szolgál igazán, nem erősít, nem épít, de ami nem tetszik neki, azt értelem szerűen olyan gyorsan rombolja le, hogy a hatalomnak nincs elég ideje se pótolni, foltozni a hiányzásokat. Minél több a semlegesség, annál jobban inog a vár. A vár, amit meg se kellett volna építeni. A vár, amiben már van egy börtöncella nekem is, egy lánc, egy korbács. Személyre szabott nyomorúság. Lehet, hogy én leszek a nagykövet legközelebb. Kiengednek a szakadékból levegőzni azért, hogy elvégezzem ezt a nagyszerű, pompás rituálét, ezt a táncot, egy másik varázslóval, egy másik családdal.
Forróság ég az ujjaim alatt a tenyeremben elhever, ahogy Draco bölcseleg, olyan forróság, ami tőle származik. A bőrének a nyoma még mindig ott ég az enyémen, ott lüktet a szíve olyan közel ahhoz a helyhez, ahol a pálcám szoktam tartani, mintha maga a szíve lüktetne ott. Összeszorítanám, összetörném, széttépném, ha ez így lenne, a cafatjait megetetném Mephistoval, vérben elkeverve, hogy valami normális íze is legyen, ne tűnjön fel az a métely, amit hordoz már egy ideje, ne vegye el a kedvét legalább a macskának tőle. A mosolyáért akarok kapni begörbült, jéghideg ujjaimmal, amiket csak belülről éget az a forróság, le akarom tépni az arcáról, a szeméből kénsavval mosnám ki a gúnyt és azt a modortalan kéjt, amit sugall magából. Nem élvezi a helyzetet, de nincs kifogása az ellen, hogy valaki más szenvedjen meg valamit nagyon-nagyon. Semmi kifogása nincs az ellen, hogy más is oda süllyedjen, ahova őt lehúzták, ahova a családját letiporták. Közreműködik. Mert nem tehet mást. És gúnyol. Mert nem akar mást tenni. És ezért hirtelen gyűlölni kezdem. Akármilyen keményen és erőszakosan néz vissza az apámra, akármennyire is elhihetném, hogy nem erre a válaszra számított, akármennyire is hinni akarok abban, hogy azt várta, hogy majd az én apám elpártol a józan észtől a méltóság felé,  és ezért most velem együtt csalódott, semmiféle lélekközösséget nem vagyok hajlandó vállalni vele, amíg... amíg? Aligha vagyok olyan helyzetben, hogy nekem legyenek feltételeim iránta. Hiszen én vagyok a méltányos felajánlás, semmi több. Semmi más. Semmi érdekes.
Még mindig érzem a forróságot a tenyerem. Hátborzongató érzés, mintha egy átok sisteregne vadul a kezembe, ami arra vár, hogy a féktelenségét szabadon engedjem. A legerőteljesebb kísérleti mágia közben érzem csak ezt, amikor a pálca vége mereven rángatózik, szabadulni akarván az energiától, hogy kitörjön, hogy elvégezze a feladatát. Idegen, rémületes érzés, mert nem vagyok az ura és meg sem szabadulhatok tőle. Nincs hova kenni ezt az „élet” érzést. Mennyire más, mint bárki más, így, hogy közben legszívesebben folytatnám azt a mozdulatot, amit apám megkezdett, könnyedén elővonnám a pálcát, hogy megvívjunk, közel sem könnyelműen. Hiszen Draco tanult, lusta, ostoba némely dolgokhoz, de roppant gyakorlatias, veszélyes tudással rendelkezik, amit a magam módján ellensúlyozhatok, de aligha rendelkezem elegendő gyakorlati tapasztalattal.
Nem tudom, miért ábrándozok arról, hogy megküzdök vele.
Nem az ellenségem.
Nem az ellenfelem.
Nincs dolgom vele.
De akkor mégis mit keres itt? Sovány arcán még mindig ott trónul az a kaján kifejezés, karikás szemében a méregető gúny. Látod magad előtt Malfoy, hogy hogyan fogok összeesni? Beteg vagyok, testben gyenge, még a saját varázserőm sem bírom el, nemhogy másét, nemhogy ha ellenséges. Tudod ezt Malfoy? Látod? Hogyne látnád. És örülsz neki? Igen, süt a szemedből a káröröm, amit nem tűrhetek.*
-Igen Malfoy, módfelett untatsz-*a felcsattanása az én hangomból kiveszi az erőt, marad benne a hidegség.* -Szörnyen untatsz, mióta nincs semmi önállóság, motiváltság a gondolataidban és a tetteidben-*a szék elhátrál a hátam mögül, látom, ahogy apám tekintete elborul, tisztán érzékelteti pusztán a gondolataival, hogy nem akar több szót hallani a mai este folyamán tőle, de azt hiszem ez esetben jobb lett volna, ha hagyja, hogy korábban távozzak, mint szerettem volna. Lehajolok Dracohoz, bár mivel ő a magasabb alapvetően, a mozdulat nem elég hatásos, inkább csak olyan, mint egy kis, gúnyos nevetés a hátsó padsorok közül.*
-De nem tehetsz erről, ugye nem...-*lágy a hangom, mint a macskához, amikor pelyhes korában leverte az órát a kandallópárkányról*-rosszkor voltál rossz helyen, ahogy most is, ez annyira jellemző. Ne félj, ezért senki nem fog bántani, megkínozni. Egyél csak, de én, fájdalom, magadra hagylak-*felnézek hidegen az asztaltársaságra.* -További jó éjszakát.
*Azzal ellököm magam az asztaltól. Nem érdekel senki és semmi. Legfőképpen senki és semmi. Se szó, se csepegő gúny, kérés, parancs, rideg. A kabátomat az előszobában kapom meg a házimanótól, ideje van egy kis esti sétának vacsora után.*

[- Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz]

SZOLGÁD VAGYOK, DE MEGGÖRNYEDSZ ELŐTTEM
KIRÁLYOM VAGY, DE MEG KELL GÖRNYEDNED ELŐTTEM
MERT OSTOBÁN BÁNTÁL HATALMADDAL

Érzem, mikor elhagyja az ingerült szó a számat, hogy nem kellett volna feltennem ezt a kérdést, már csak azért sem, mert olyan magas labda, amit biztos, hogy Seraphin le fog csapni és úgy, hogy az nekem nem fog jólesni, de legyen. Ennyi öröme hagy legyen.
Kezdem olyannak érezni őt, mint egy kitörni készülő vulkán. Mindig igaz a profán mondás: alamuszi nyúl nagyot ugrik. Abban a hiszemben, hogy úgyse nagyon fog nekem már szájalni, ha az apja kétszer is leteremtette már, tulajdonképpen nem várt agresszióval szembesülök. Vendégként az ő házában. (Ezen továbbra sem tudom túltenni magam, noha valószínűleg ugyanígy viselkednék én is az ő helyében.)
Tiszta kárörömmel figyelem, mert ezt érdemli. Miért értsem meg őt, miért sajnáljam meg őt, ha benne egy csöpp együttérzés és szánalom sincs? Azzal vádol, hogy igaztalan követe vagyok egy olyan ügynek, melyben nem hiszek már, és igen, ez tényleg így van! És ezért támad folyamatosan. Azért, mert hazudok, és ezt mind tudjuk, akik ebben a szobában ültünk ma este. Senki nem fogja közülük elhinni nekem, hogy hűséges vagyok a Nagyúrhoz. Senki nem gondolhatja azt közülük, hogy hiszek végtelen hatalmában és az eszméiben. Tiszta és világos valamennyiük előtt, hogy kényszerből cselekszem.
Akkor?
Akkor mivel vádolsz?
Hamissággal? Ugyanazzal, amit te is elkövetsz? Elkövetsz nap mint nap, mikor látszatra meghunyászkodsz előttem, mikor kitérsz az utamból?
Hűtlenséggel? Ugyanazzal, amivel te is eleve hozzáállsz a szolgasághoz?
Büszkétlenséggel? Könyörgöm, nézz magadra. Hiába játszod a sértett kandúrt, valójában csak egy duzzogó kölyök vagy.
Hogy nem vagyok önálló? Én a saját akaratomból lettem Halálfaló. Kényszerből ugyan, de én ajánlkoztam fel. Nem az apám mondta meg, mit csináljak. Miatta történt, de nem ő rúgta ki a térdemet, mikor leborultam Voldemort elé. Én vagyok önállótlan?
Ez bánt. Sért. És dühít. Annyira dühít, hogy legszívesebben ugyanúgy elkapnám a torkodat, ahogy te tetted az imént az enyémmel, de ehelyett csak felnézek rád, ahogy már megint belepofátlankodsz a személyes terembe, és úgy acsargok rád némán, mint ahogy a Nagyúrra tenném, ha lenne hozzá bátorságom.
Egy árnyalatnyival sem jobbak a parázsló kékek az izzó vöröseknél. Csak épp tőled nem félek. A te tekintetedet állom. A fogaim dühösen csikorognak, a kezem ökölbe szorul az asztalon, elég erősen ahhoz, hogy kizökkenjek, hogy egy pillanatra rákoncentráljak - és hogy ezzel elszalasszam a lehetőségét annak, hogy bármilyen mozdulatot tegyek.
Hagyom, hogy azt mondj, amit akarsz. Hamarosan úgyis rájössz majd. Vajon eszedbe jut akkor, hogy én is ugyanott görnyedtem, ugyanott küszködtem, ugyanúgy arra gondoltam, hogy megőrzöm a méltóságom, hogy nem sírok, nem nyüszítek - és rájössz-e majd arra, hogy ugyanúgy nem sikerült, ahogy neked se fog?
Eszedbe jut majd akkor, mivel vádoltál?
- Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz - lehelem halkan végül és elfordítom a fejem, még mielőtt színpadiasan ellöknéd magad tőlem.
Öntelt egy rohadék vagy. De eleresztelek ennyivel. Már az elején is el akartál menekülni. Most végre megteheted.
Nem fordulok utánad. Nem érdekelsz. Forrongok magamban, de egy pillanatnyi koncentrációt követően kieresztem a bennszakadt lélegzetet, az állkapcsom már nem feszül embertelen erővel, a kezem ismét a terítőre simul.
Újdonságként nézek végig a terítékemen. Még mindig itt van a tejkrém. Hozzá sem értem és már nem is fogok. Ebben a házban semmi mást nem fognak ma este lenyomni a torkomon.
Sértett némaságban húzom ki a széket én is, hangtalanul, nem olyan ormótlan csikorgással, ahogy te is tetted. Felállok.
- Köszönöm a vacsorát.
Nincs kedvem ránézni Jonathanra. Sem Madame Lamartinra. Az anyád szemében valószínűleg látnám a vádat és a csalódást, amivel nincs kedvem szembesülni. Az apád szemében nem tudom mit látnék. Ha az eddig villongatott dühöt, hideget és undort, hát azt hiszem, ahhoz sincs kedvem.  
Nem tudom, mennyire kellene ragaszkodnom a ceremoniális búcsúzáshoz egy ilyen botrányos este után. Végül azt hiszem, megejtjük. Hogy mi mondatta velem, hogy inkább odakintről hoppanálok el, nem tudom. Nem láttalak kimenni téged. Nem tudtam, hogy kint leszel.

Mikor a súlyos ajtó végül becsukódik mögöttem, lehunyt szemmel támasztom neki a hátam és hajtom hátra a fejem. Ha most valaki kinyitná újra az ajtót, hogy megbizonyosodjon róla, távozom a birtokról, jókorát esnék.
Sóhajtva pihentetem szemeimet a fagyos hidegben. Felfrissít. Kifújja a téli-tengeri szél a borgőzt belőlem. Csillapodom. A számon kigomolygó pára felbukkan és eltűnik, ahogy lélegzem, egyre lassabban. A szívem is ver, egyre lassabban.
Megérzek egy gyenge szúrást a torkomban, ahogy nyelek. Jobban tettem volna, ha sállal készülök. Most már mindegy.
Ideje lenne indulnom, bár gyanítom, a küszöbről nem fogok tudni hoppanálni. Azért megpróbálom. Nem sikerül.
Kinyitom a szemem.
Elindulok.  

Velem vagy nélkülem
A világ marad ahogy van
Lesz áldott és lesz átkozott
Lesz boldog, lesz boldogtalan

*Annyira megvakít a düh és a harag, hogy egyszerűen nem érdekel, hogy Malfoy hogyan kerül ki a házunkból. Nem érdekel, hogy miként takarodik haza, nem érdekel, ahogy az apám nyájasan és körülményes udvariassággal bocsánatot kér a viselkedésemért, mintha az vetné rá a legnagyobb árnyékot, nem pedig a saját gátlástalansága. Nem számít. Egyáltalán nem számít. Vége van Seraphin, nincs miért szikrázni. Megúsztam még csak a lehetőségét is, hogy pálcát kelljen rántanom, elkerültem az összeszólalkozás lehetőségét, inkább okosan, gyáván megfutamodtam, mintha félnék, pedig közel sem erről van szó.
Nem a félelem űz.
A vágy, hogy máshol legyek, sokkal erősebb, mint általában. Jobban elkívánkozom a saját otthonom falai közül és mellőle, mint a Roxfortból, ahol pedig szintén nem sok keresnivalóm van azonkívül, hogy be kell fejeznem a tanulmányaimat. Nem köt semmi, sehova. Nem akarom látni apámat, ami egy elszakíthatatlan kötődés valami családhoz, aminek nem képezem szerves, értékes részét. Nem akarom látni Malfoyt sem, aki meg egy egészen másfajta kötődés képvisel, amiben mi sem áll távolabb tőlem, minthogy osztozzak vele.
Vele. Mély, emésztő indulat szikrázik fel újra a szememben, mintha a metsző szél fújná tele hidegséggel, esődarával, kicsiny haragszilánkokkal, pedig bizonyos vagyok benne, hogy nem kell külön kérvényt benyújtanom ahhoz, hogy igazán fel tudjam idegesíteni magam rajta. Minden szaván, gondolatán, lusta, lassú, beletörődő higgadtságán, kárörvendő gúnyán, azon, hogy az egyetlen kicsinyes öröme az, ha mást is lehúzhat, ha más is megkóstolja azt, ami neki megfeküdte a gyomrát, ha mást is leterít a méreg, ami az ő erejét kivette. Miféle arisztokrata az olyan, miféle büszkeség az, ami ezt engedi? Miféle inferusnak való utolsó korcs képes arra, hogy ebben lelje az örömét, ahelyett, hogy a saját dolgainak, nyomorának az enyhítésével foglalkozna, ahelyett, hogy építené, tisztítaná magát, hiszen erősen rászorul abból kiindulva ami mocskot én látok ráhordva és hozzászámítva azt, amit én nem láthatok, amiről tudomásom se lehet.
Annyira idegen. Annyira idegen és annyira ismerős. Hasonlítunk mi ketten, ettől elfog az undor, a szédülés, ami nem különösebben szerencsés a sötét sziklaperem szélén állva a tengerbe bámulva. A Kúriát úgy fordították, hogy ne lehessen megközelíteni a bejárati ajtó felől, még réges régen, apám ezerszer elmesélte a történetet a bátyámnak, nekem, minden alkalommal, amikor idegenek jöttek vendégségben és érdeklődtek a ház története iránt. A keskeny sziklakiszögellést teljesen lezárja a kúria hossza a szárazföld felől, így a hopponálók ég és víz közé érkeznek, gyakorlatilag a semmi fölé kinyúló szürke kőre. Ezen állok én. Kőhajításnyira a kaputól, amit azt jelképezi, hogy hol van a hopponálási határ. Hihetetlen, hogy egyeseket meglepett, hogy a Roxforton hopponálásgátló van, hiszen minden magára valamit adó máguskúriát is védelmeznek ilyesmi átkok, bűbájok, miegymások. Gyakorlatilag hopponálhatnék, ahova akarnék, kiálltam a kapun kívülre, innen pedig csak az ég felé, vagy a vízbe vezetnek a fizikai utak, amik mentesek a mágiától. Habár a víz fele mágia nélkül lejutni igencsak halálos és körülményes lehetne a sziklákon, amiken viszont ordító zajjal törik meg a víz, újra meg újra, a sós nedvesség soha nem csap fel olyan magasra, mint ahol én állok, de a sós pára mindent beleng, akármilyen hideg, tiszta és csikorgó legyen is az idő.
A zaj mindezek ellenére hatol át a tudatomon. Talán nem is a hang maga. Hanem a puszta jelenléte. Az erő, ami megjelent az ürességben. Megfordulok. Üldöz? Követ? Az agyamra akar menni, hát persze, túlságosan elárultam, mennyire irritál a jelenléte, kicsinyes örömmel használja ki, hogy védettséget élvez és kedvére visszaélhet a helyzetével. Tévedtem. Sokkal kevesebb a hasonlóság bennünk, mint gondoltam volna. Ellenkező esetben én aligha lennék képes arra, hogy ugyanilyen készséggel álljak a rendelkezésére annak a hatalomnak, ami tönkretesz. A halálfalók pokoli elvetemültsége olyan hátteret sejtet, aminek a megtapasztalása nem teljes embernek való, valakinek vagy többnek, vagy sokkal kevesebbnek kell lennie a kerek egésznél ahhoz, hogy ne önpusztító reakcióba forrjon össze a legfőbb alkotóval. A Nagyúrral. Én teljes egész vagyok. Draco pedig sokkal, sokkal több lehetne, de sokkal kevesebbé válik. Egyre kevesebbé.
Mereven nézem, ahogy megállt. Én látom őt, hiszen a házból kiszűrődik némi fény, az amúgy csillagtalan, holdtalan, világtalan, vigasztalan estébe és tudom, hogy ő nem lát engem. A fény a kapuig ér. Nem tovább. Csakis a kapuig. Mire vársz Malfoy? Tudod, hogy itt vagyok valahol. Ezért jöttél ide. Innen nincs hova menekülni, nincs a szobám, nincs az apám, nincs a zongora, csak te vagyunk és én. Akármit mondhatsz, nekem hallgatnom kell, mert vendég vagy. Vendég. Vendég, amíg ki nem lép azon a kapun. Előhúzom a pálcám, amikor elindul. Nem kell közelebb lépnem. Nem vagyok messze és ő egyre csak közelebb lép. Nem fél a sötétségtől, nincs miért, a veszedelmes árnyak már mind alszanak valahol messze, vagy éppen a maguk szórakozását űzik, közel s távol ő az egyetlen fenevad az új értékrend szerint. Fényudvart húz maga után a kapuig és nem tovább, elhagyja az aranyló világot, hogy elmerüljön a saját árnyai között. Milyen bájos. Milyen ártatlan. Mennyire kiszolgáltatott.
~Obstructo!~
Néma ige, korbácsként csattanna, ha nem lenne bennem elegendő visszafogottság attól, mert nem tudom igazán, mit akarok, mit fogok tenni, és mi az a motiváció, ami meglendíti a pálcám, de a testem úgy mozdul, hogy ügyet sem vet semmilyen kételyre. Úgy rohannak előre a lábaim hosszú lépésekkel a sziklaperemről, mintha tudná, hogy hova tartok, és csak annyi időre torpannak meg, amíg a pálcám újralendül, ékes hurkot rajzol a levegőben.
~Incarcerandus~
És ha odaérek, mi lesz? Lelököm a tengerbe? Végigrugdalom a sziklákon? Megfojtom?
A torka. A melege. Az élete. A testének vonzó, kemény, távoli, érinthetetlen forrósága, ami mégis, ott volt a markomban, megégette a bőröm, megbélyegzett, mielőtt még a saját mocskának urának bélyegét, szándékát rámsüthette volna. Talán a düh is innen jön. Tőle. Akkor visszaadom. Belerúgok, ha a földre kerül, a balomba veszem a pálcám, a jobbomat a torkára fogom. Mert zavarja. Mert ideges tőle. Acélhideg szemébe akarok nézni, látni benne, szenved az érintésemtől, vinnyogjon benne az undor.*
-Nem volt elég tágas a kandalló Malfoy?

SIT NOMINE DIGNA

Van az az érzés.
Mikor úgy érzed, figyelnek téged. Egy idegesítő zsongás, amitől kétszer meggondolod minden mozdulatod. Fejem leszegem, s lopva, szorongva tekintek körül, bár lépteimen nem lassítok. Akárki is bújik meg a sötétben, vagy akárki is bámulja a tarkómat az ablakból, nem láthatja a megingást. A távozókat kísérő dicstelen glória halványan mutatja az utat, ennél egyértelműbb nem is lehetne a kitessékelés.
Lassú és óvatos mozdulattal kerül a pálcám a kezembe. Ma este már másodszor vonom ki, lehet, hogy értelmetlenül. Azt mondják, nem nemes dolog minden csekélységért kirángatni a pálcát a tokjából. Azt mondják, hogy ha már előveszed, azzal felébreszted. És ha felébredt, vagy puha kendővel kell elcsitítani, vagy átokkal és fájdalommal kell a szomját oltani. Az imént elmaradt a levezetés, érzem, hogy a feszültség még benne kószál: olyan, mint egy felajzott íj, melynek húrját végül anélkül akasztották le a helyéről, hogy egyetlen vesszőt is kilőttek volna vele. Feszült leszek én is. Tartogat még nekünk valamit ez az éjszaka.
Nem tudom, mire számítok. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a sötétben valamelyik Halálfaló várakozik rám, számon kérve látogatásom eredményességét, csak úgy heccből, hogy belém taposson. Elegem van ezekből a harcokból ugyan, de megfelelek minden kihívásra. Muszáj. Ha nem állsz ki magadért, senki nem áll ki érted. Ezek a rohadékok pedig kegyetlenek. Egyetlen szabály van: ha nem állsz be a sorba, célpont leszel. Én pedig nem akarok célpont lenni, soha többé.
A ház védővarázslatából kiérve hirtelen mintha a hangok is élesebbek lennének. Egyszerre csap meg a tenger haragvó zúgása és a sötét barátságtalan hidege. A kesztyű finom bőrén át is érzem pálcám figyelmeztető szeszélyét, de végül úgy döntök, nincs miért maradnom, nincs miért kémlelnem a sötétet, hisz ha a Nagyúr szolgái jöttek ide ma éjjel, tőlem függetlenül lesz dolguk a ház népével. Abból pedig jobb kimaradnom, már csak azért is, mert semmi kedvem hozzá.
Megpördülök, hogy dehoppanáljak.
Egy átok repül felém.
A felvillanó fénynél meglátom Seraphin dühös arcát, ahogy közeledik.
A lökés eltalál, de nem terít le a lábamról, már mozgásban voltam. Úgy hoppanálok, hogy itt maradok - pont olyan érzés, mint mikor túl magasra repülsz a seprűvel és hirtelen elvész a lendületed. Hoppanálok, újra, mivel eszem ágában sincs megvárni a következő átkát, melynek széles karmozdulatát jól ismerem. Mi ütött ebbe? Ez rám várt?!
Nem túl nagy a szikla, de mivel egyenesen felém iramodott, a háta mögött elférek - legalábbis így gondolom. Utólag belegondolva ez elég kockázatos mutatvány: mivel sosem jártam még itt, nem tudhattam, meddig terjed a kiszögellés, akár le is csúszhattam volna, de nem. Nem gondolkodom. Nem várok. Nem ijedezem.
Lendületből kapok utána, remélve, gyorsabb voltam annál, hogy reagálni tudjon. A balom fogja át a nyakát és a jobbom döfi az álla alá a pálcát, ha el tudtam kapni, ha nem siklik ki a kezemből úgy ahogy én az imént az övéből. Nem állítom, hogy teljes mértékben stabil a testhelyzetem, jobban tettem volna, ha a karját fogom le, hisz abban van a pálca, de most már késő variálni. Az biztos, hogyha mozdul, sóbálvánnyá bűvölöm, de csak azért, mert ha patkánnyá akarnám változtatni, az sokkal nagyobb koncentrációt igényelne és ráadásul el is szaladhatna.
Lehet, hogy ez a nyugalmi helyzet épp csak egy pillanatig tart, de ha mégsem, közlöm vele elsősorban azt, hogy ha megmozdul, cafatokká átkozom, továbbá azt is, hogy épp eleget vergődött már ma ahhoz, hogy megelégeljem. Teszem mindezt annak ellenére, hogy mi a véleményem a testi kontaktusról, de ha ő vette a bátorságot és betört az én személyes terembe a mai este folyamán kétszer is, megengedem magamnak azt a luxust, hogy hidegen hagyjon az ő privilégiuma.

Átkozott, átkozott a nevem
Átkozott, átkozott a nevem

*Gyanakszik. Logikus, mi mást is tehetne valaki, aki eladta a bőrét, a lelkét és a méltóságát, minthogy gyanakszik mindenre és mindenkire, hogy mikor kérik számon tőle. Egyáltalán nem meglepett, gyorsan és hatékonyan reagál, ahogy megtámadom, túl szép is lett volna a gondolat, hogy hagyja magát megátkozni, mert fogalma sem volt arról, hogy itt vagyok. Várta szinte az átkot, látszik rajta, a pálcáját is elővette, hogy rajtam fejezze be azt a varázserős megtorlást, amit az apám esetében meghiúsítottam. Itt azonban nem lesz senki, aki közbeavatkozzon, hogy megvédje őt a saját ostobaságától.
És engem se fog senki megvédeni ugyanattól.
Olyan hirtelen tűnik el, mintha a semmi fölé lökte volna ki az átkom, pedig először csak megingott tőle, azt még láttam, láthattam, azután pedig semmi. A pukkanást elnyomta a tenger hangja, de mivel sikolyt, kiáltást se hallottam, valószínűnek tűnik, hogy inkább elhopponált. Igen, elment. Nem menekült, voltaképpen semmi keresnivalója nem volt már itt, de valahol mégiscsak menekült.
Mit csináltam? Miért csináltam?
Kevéssé logikus lépés volt tőlem, hiszen a Roxfortban újra találkozni fogunk. Egy karnyújtásnyira van az ágya az enyémtől. A hálóterem szűk, a hely kevés, a forrongás szinte állandó, főleg, ha Grosieannak bekattan valami a fejében, és egyszerűen nem bír csendben megmaradni a helyén. Vagy ha Monstró elbotlik valamelyik ládában, onnantól kezdve függönyök szakadnak, mire újra ormótlan lábaira állítja magát. Voltaképpen egy merényletekre tökéletesen alkalmas helyen élek, csak eddig soha nem gondoltam rá, hogy miért akarna bárki is a legértékesebb társak közül, még ha néhányan véletlenül is kerültek abba a házba az ártásomra lenni. Malfoy most megmutatta, hogy bizony, lehetnek az ártásomra. Mi több, minél inkább otthon érzem magam a kígyófészekben, annál valószínűbb, hogy valahonnan onnan érkezik a legnagyobb marás, ahonnan egyáltalán nem számítok rá. És ez nem bizalmasság kérdése, hiszen nincsenek bizalmasaim, hanem inkább általánosságban. Ez árulás. Akár honnan nézem, azok a mardekárosok, akik arra adják a fejüket, hogy a hozzák hasonlóakat kényszerítsék egy olyan rabigába, ami a személyiségüktől oly idegen mind árulók.
Vagy én vagyok az áruló, amiért nem követem őket önként? Én és apám? De akkor mi kihez tartozunk? Hol vannak a mieink? És kik azok?
A fogás a nyakamon hirtelen. Felkapom a fejem, a torkomban a porc fájón nekifeszül a karjának, összerezzenek, visszatérnek a gondolataim a hideghez, a szélhez, ami a szemerkélni kezdő eső és jégdara szemetét vágja az arcomba, hogy magamhoz térítsen a zavaró kábulatból. A pálcámra feszülnek az ujjaim, miközben a másik a torkomnak feszül, az államhoz, még jobban felkényszerítve a fejem. Meleg kabátujj a bőrömnél, kötelékek nélkül test a hátam mögött, megszédülök, mindenhol ott lesz hirtelen az az erőszakos jelenlét, az a mérgező meleg, amiből a kezemen is van, a szívem a torkomban dobog, nem is annyira a rémülettől, mint amennyire... de. Attól. Mástól nem lehet, nem fáj, nem érzek semmi mást, csak egy pontot, ahol a fa a bőrömnek nyomódik, és a fülemben zúgó vér zajától, valamint attól a feszült csengéstől, ami az agyamból szökik elő, mint mindig, ha zavarba jövök valamitől. A zavar undorító dolog.
Felrántom a kezem, pedig biztosan azt mondta, hogy ne tegyem, a pálcám hegyét a kézfejének nyomom, amiben a saját pálcáját tartja.
~Relaxo~
Suttog a gondolat is, mintha félnék attól, hogy meghallja, mintha tartanék attól, hogy ez buktat le, nem pedig a mozdulat, amivel előre moccanok, ki a fázós hidegbe, oldalra, a szikla szélén elfordulva, szembe vele. Ugyan az én állam, torkom is zsibbad ettől az átoktól, amilyen messzire csak lehet eltávolodom tőle. Reszelős köhécseléssel akad meg a levegő valahol, mielőtt leérne a tüdőmbe, gyorsan zihálva próbálom leküzdeni ezt a kellemetlen érzést, ezt a zsibbadást, csak szemmel tartom, ha mozdul a pálcával, mozdulhassak én is, bár megszólalni aligha sikerülne.*

[- Minek vártál idekint?]

NINCSEN HOLNAP
NINCSEN HOLNAP

Mit ér egy fenyegetés, ha üres?
Mit ér egy támadás, ha bizonytalan?
Mit érek azzal, hogy lefogtam?
A következő perc, a következő percben mindig minden elromlik, gyenge vagyok, kiesnek a kezemből a dolgok, leperegnek a szemek az ujjaim közt úgy, hogy nem teszek semmit. Megszerzem, elvesztem. Erről szól az egész életem.
Ha nem lenne rajtam vastag köpeny, bizonyára érezném a szapora szívverést, ám így csak azt érzem, hogy összerezzen, hogy megfeszül, hogy egy pillanatra mintha elbillenne a világa oldalra, vagy rám, de a nyakát ettől csak jobban szorítom.
Hatékony vagyok, de nincs bennem lendület. Megfenyegetem, de nem vagyok ijesztő. Mozdul, de nem teszek semmit.
Itt rontottam el.
Itt rontottam el mindent. Amikor nem tettem semmit. Sem az ellen, mikor közölték, hogy ide kell jönnöm, hiszen ha én szenvedek, szenvedjen más is. Ki vagyok én, ki ő nekem, hogy tartsam érte a hátam? Épp elég sebem van már. Épp eléggé fájt már. Épp elegem volt belőle.
Persze ott van a másik oldal. Ennél mélyebbre nem tud taszítani. Ennél mélyebben nem tud megalázni. Ennél mélyebb sebet nem tud rajtam ejteni.
Akkor? Nem mindegy?
Miért védenék meg valakit, aki rám támad?
Miért?
A Mardekárban nincs becsület. (Illetve, de. Csak az van. Csupán másfajta értelemben.) Hiába osztom meg vele azt a pár négyzetmétert, nem érzem a fivéremnek. Nem a társam és nem a támaszom. Még csak a leckében sem segített soha, bár ezt persze nem is igényeltem volna. Soha. Azzal elismertem volna, hogy jobb nálam, és inkább folyjon ki a vérem, mint hogy ezt tegyem.
Ezért érintett olyan pokolian rosszul, mikor odabent ráfogott a nyakamra. Olyan pozícióba engedtem kerülni, ahová nem kellett volna, most pedig küzdhetem le ezt az akadályt.
Kezemet rögvest átjárja a zsibbadás, ahogy a kósza szikrák rátelepednek a kesztyűre. A sárkánybőrt kellett volna felvennem, arról az ilyen ostoba kis igék leperegnek, mint esővíz a lótuszról. Egy pillanatig még azt hiszem, tudok tenni ellene valamit, de azt kell észrevennem, hogy a pálca kiesik lassan erőtlenné váló ujjaim közül. Végiggurul Seraphinon és leesik a lába elé.
Ekkor engedem és lököm el magamtól egyszerre, ám mivel amúgy is szabadulni akart, ennek nincs nagy jelentősége. A pálcám nélkül védtelen vagyok, úgyhogy rögtön az után kapok. Felveszem a bal kezemmel, a suta bal kezemmel, és rögtön felemelem. Rászegezem, de ő egyre csak távolodik. Nem értem. Mi ütött belé? Megbánta? Megijedt?
Mégis Imperio? Az ember nem tud szabadulni az egyszer felmerülő gondolatoktól, még ha már be is bizonyosodott az ellenkezője.
Egymással szemben állunk, miközben elkezdett hullani az égből valami undorító dara. Fehér kristályszemek ülnek rá kinyújtott karomra, és azon tűnődöm, hogy vajon a felcsapó hullámok megfagyott párája hullik-e vissza ránk. Borzasztó hideg van, de ennek ellenére folyamatosan próbálom mozgatni ujjaimat és a csuklómat, hogy újra használható állapotba kerüljön.
Mondanom kéne valamit? Bizonyára nem, hiszen ő támadt rám. Csak méregetem mozdulatlanul. Eltelik pár szívdobbanásnyi idő. Nyelek egyet. A fájdalom a torkomban ismét jelentkezik. Az imént magamhoz öleltem egy kis meleget, de most megint védtelen vagyok a széltől és a hótól.
- Minek vártál idekint? - vetem oda végül a kérdést, hacsak nem szólal meg előttem. A hangom felét elviszi a szél. A kérdés kellően provokatív ahhoz, hogy válaszért kiáltson, remélem. - Csak így mersz támadni, sötétből?

Elvesztett évek, számon kérném én
Ó de nincs kitől
Más idők jönnek
Kemények és nehezek
Túl a mélyponton várom a holnapot
Én itt vagyok

*Amióta az eszemet tudom, ezen a párkányon mindig fúj a szél és hideg van. A tenger lent üvölt, az égbolt odafent. Gyakoriak a viharok, még télen is látni villanásokat az égen, ha valahogy furcsán fordul az idő. Marja a fagy a házat, a sziklát, engem. Mi mind ellenállunk. Mindig is ellenálltunk. Nem ettől leszek a legbetegebb, a meleg ruha, a varázserő megvéd.
Beteg az ilyesmitől leszek. Ettől a hátamon lopakodó melegtől, ettől a varázserőtől átitatott érintésmaradványtól. Nem távozik el, nem illan el a hidegen nedves levegőbe, hanem a kabátom alá eszi magát, a bőrömön keres magának menedéket, mielőtt továbbfúrná magát. Újra meg újra kiráz a hideg. Nem tartom diadalmasnak, hogy Draco a pálcájáért hajolgat. Azt se, ahogy rámszegezi újra, bal kézzel. Megtámadhatnám. Legyőzhetném.  Lehetséges volna. Érdekes kihívás, nevetséges tét, ostoba kockázat.
Túl nehéz a hidegben mereven tartani a karom, erőteljes, határozott tartással, hogy a pálcám úgy szegeződjön a mellkasának, mint egy lecsapni készülő kígyó mereven tartott teste, nyaka. Nehéz, minden fehér szemcsétől egyre nehezebb, óriási súlya van azoknak a sötét gondolatoknak, amik ezekbe az aprócska fagyosságokba kapaszkodnak. Jut belőle a hajamra, szempillámra, galléromra is, az érintésétől és lélegzetétől átmelegedett anyagon azonnal elolvad, jegesen csordogál az ingem, mellényem alatt, félelemveríték helyett barangolja végig a bőröm. Nehéz minden pillanatnak a kellő figyelemmel adózni, hiszen olyan kemény, és határozott átkok feszülnek a pálcámban, amikben benne van minden megtorlás, minden harag, minden elszenvedett apró-cseprő, jelentéktelen sértésnek az apró-cseprő, de közel sem jelentéktelen bosszúja. Nem vagyok jártas a fekete mágiában, de nem csak abban lehet erő, ami annyira sötét és borzasztó, hogy tiltott dolognak minősítik. Jól esik erre gondolni. Jó esik arra gondolni, hogy csak meg kéne lendítenem a pálcát úgy, ahogy a vége amúgy is kilendül, lágy végtelen, hosszú felcsapás.
Csak gondolnom kéne az igét.
Csak egyetlen néma bűbáj kellene. Nem, eggyel nem érném be. Egyetlen kéne ahhoz, hogy elpattintsam a gátlást, ami ostobán visszatart. Az első bűbáj után már minden menne magától. Nem tudom ki a nagyobb bolond. Malfoy, miért majdnem fegyvertelenné tettem, vagy én, aki nem támadja meg ebben a helyzetben. Ő, amiért volt mersze kijönni ide, vagy én, aki hagyom neki, hogy érvényesüljön. Hiába méregetem úgy, hogy számomra sértő az a pillantás, amit rávetek, nem mozdulok. Várok. Várom a magyarázatát, a célját, az okát a jelenlétének, hogy ide kiette erre a sziklára a féregrontás.
Változatos a csend, ami közénk feszült, az állandó morzsogás víz és szikla között, a szél süvöltése minden szögletben amit csak talál egészen kiforgatja a csend fogalmát, de ha nem szól, se én, akkor csend van. Ezt pedig, neki kell megtörnie. Amint erre rájön, meg is teszi végre. Noha nem úgy, ahogy gondoltam.*
-Fékezd a kígyónyelved Draco és ezt a hangsúlyt se tűröm-*honnan ez a halk magabiztosság? Honnan ez a fagyhideg düh, ami a hangomba fúrja magát, nehezen moccan ugyan a torkom, az állam, talán nem is hallja meg, bár itt nincsenek távolságok, de hallásakadályozó tényezőből akad elég. Voltaképpen nem számít, ha nem ért a szóból, akkor még mindig ott a pálca, ha ideiglenesen meg is szakítottuk az egymás ellenes tevékenységünket, attól még a kihívás kihívás maradt. Én támadtam, neki csak védekeznie kell, és később úgy állíthatja be magát, mint ártatlan bárány, hiszen én átkoztam először.
Most ez sem érdekel. Most semmi nem érdekel. Várok. A józan eszemre.*
-Hogy ki honnan mer támadni, milyen erőknek a védelmében és követségében, az alighanem köztünk nem képezheti konfliktus tárgyát. Ha gyávaság, hát a gyávaság elöljárói leszünk mindketten-*sötétből támadni logikus. Okos dolog. Miért kéne figyelmeztetni, mielőtt ellene törsz? Hiszen el akarod pusztítani a másikat. Kárt akarok benne okozni. Fájdalmat okozni. Veszett vágy.
Felvonom a szemöldököm, némiképpen lejjebb engedem a pálcám. Nagyszerű csel annak látszatára, hogy nem vagyok ugyanolyan támadásra kész, mint korábban, pedig dehogynem. Ugyanakkor esztétikus kifejezőeszköze annak, hogy per pillanat jobban érdekel az, amit mond, minthogy összekenjem a vérével a sziklát. Valahol igaza lehetett Potternek, amiért lépten-nyomon meg akarta átkozni Malfoyt.*
-Én nem vártam. Én itt lakom. Ez az otthonom, ide járok ki mindig, ha kedvem tartja-*ennél tagoltabban csak akkor beszélhetnék hozzá, ha kisgyerek lenne és azzal próbálnám megértetni magam, az állkapcsom zsibbadása ellen küzdő izmok égni kezdenek az arcomban és a nyakamon.* -Hopponálni jöttél ki-*a megtért józan eszemmel szomorú következtetést kell levonnom.* -Mivel a kandallóval jöttél, ez elég gyenge és értelmetlen kifogás-*lázadozok a gondolat ellen, hogy nem szándékkal követett.* -Elmehetsz-*fanyarul leengedem a pálcám, ha megteszi.*

[- Ó igen?]

MIT LÁTTAM BENNED? MAGAM VÉGZETÉT.
MIT LÁTTÁL BENNEM? EGY ÚT KEZDETÉT.
MIT BENNED ÉN? GYÁSZT, MAGÁNYT, TITKOKAT.
MIT BENNEM TE? DACOT ÉS SZITKOKAT.

Hiába nem szól, nincsen csend. A tenger zúg, a hóvihar háborog, az arcom apró tűszúrások érik, a szemem nehéz nyitva tartanom. Igyekszem a lehelletemmel melegen tartani a levegőt magam előtt, de ez csupán pár pillanatig óv meg. A szél elfújja a halvány párát, ahogy elfújja az indulatot is. Helyette lassan már csak a kíváncsiság marad. Mert most már több kérdésre is választ akarok kapni, köztük arra is, hogy...
Mégis mi a fenét művelünk itt?
Szavaim rögtön beindítják az adogatást. Szavaknak, méregfullánkoknak egyikünk sincs híján.
- Ó igen? - vágom rá dacosan. - Amennyi sértést le kellett nyelnem az asztalodnál, ennyitől aztán igazán ne sírd tele a párnád Lamartin! - teszek szemrehányást, mivel őt tekintem magamívásúnak inkább, mint az apját vagy anyját, tőle vártam volna... nos mit? Patronálást nem. Támogatást nem. Megértést talán? De azt is minek? Mit kezdtem volna vele?
Egyébként ez a felhánytorgatás kissé gyermetegnek hangzott most, pont annyira gyermetegnek, amennyire az ő hisztériáját tartom. Odabent és idekint is. Mert mégis mi a fenét képzel...?
Mindemellett őszintén szólva teszek arra, hogy milyen hangsúlyban igényli hogy beszéljek hozzá. Ha akarom, úgy beszélek hozzá, mint egy retkes manóhoz, vagy ha akarom, úgy, mint egy ötéveshez.
Ujjaimba kezd visszatérni a jól ismert fájdalmas bizsergés, az erős zsibbadás utóhatása. Gyűlölöm ezt a fájdalmat, de nincs más dolgom, mint kivárni, hogy enyhüljön, és ismét jobb kezembe vehessem a pálcámat. Addig is elég szóval tartanom őt. Már ha akarjuk egyáltalán folytatni ezt a hét évvel ezelőtt megkezdett párbajt, melyben benne van hét év minden elhallgatott dühöngése és elfojtott tombolása. De ha már harcra kerül sor, senkit sem érdekel, hogy ki kezdte. Mikor harcra kerül a sor, az marad szégyenben, aki nem támad vissza.
Nagyon hegyeznem kell a fülem, hogy értsem, hogy halljam, amit mond. Mi a fenének ment olyan messzire, ha csevegni akar?
- Csak nem mégis közösséget vállalsz velem? - teszem föl neki gúnyos kis kérdésemet épp elég hangosan ahhoz, hogy jól hallja. Nagyokat nyelek, hogy a fájdalmat legyűrjem, hogy a hangomon ne hallatsszék ez az apró kellemetlenség. Ennyivel is felette akarok maradni. Ő rekedős, én nem.
Látom, leengedi a pálcáját, nos én nem. Nekem pont most érkezett el annak ideje, hogy a már csak félig zsibbadt jobb kezem ismét átvegye varázserőm leghűségesebb közvetítőjét. Még nem tökéletes, de fogni már tud. Miközben az esti meséjét hallgatom a házikóról ahol lakik meg a szikláról amire épült.
- Ezen sokat gondolkodtál? - csattan rá a kérdésem a végén, csak hogy jelezzem, untassa a halált inkább, mint engem az ilyen okfejtésekkel.
- Kifogást kell keresnem? Mi közöd hozzá, hogy hová megyek innen? Nem hihetted, hogy bármelyik szolgád orrára kötöm azzal, hogy hangosan kimondom a kandallódban.
Nem mintha magyarázattal tartoztam volna neki, mégis megkapta. Viszont a kérdéséből, a megállapításából rá kell jönnöm, mindketten félreértettük egymást. Ő nem várt rám, én pedig nem üldöztem - vagy bármit is képzelt, mikor meglátott a kapuban.
- Hiába küldözgetsz el - morranok rá az újbóli kedves legyezgetésére. - Akkor jövök és megyek amikor a kedvem tartja. Jobb, ha ehhez hozzászoksz mostantól.
Leeresztem a pálcám, noha készenlétben marad. A támadó átkot, melyet csípő mellől indíthatok, már ráragasztottam a nyelvem hegyére, ha esetleg szükségem lenne rá. Mivel elegem lett a kiabálásból, és már hiába nyeldekelek, a torkomnak ettől nem lesz jobb, közelebb lépek hozzá. Közelről és halkan minden szó amúgy is hatásosabb, kiváltképp ha ilyen álnok kígyó sziszegi őket, mint én. Vagy mint ő.
- Sok mindenhez kell hozzászoknod majd - kezdem könnyedén, s hangomba fokozatosan csepegtetem bele az arroganciát, a sértést, a kárörömet, mely talán elítélendő. Igen, semmiképp nem elegáns örülnöm annak, hogy egy hozzám hasonló nemes hozzám hasonló szolgává válik.
- Ha valaki, hát én átérzem a tragédiádat, kis alkimista. Nem védenek meg a köreid. Semmi sem véd meg, főleg mivel a saját apád küldött oda, ahová ő nem mer menni.
Újabb és újabb lassú lépés, hacsak nem hátrál, hacsak nem állít meg. Végül mellé kerülök, hogy mint egy rossz tanácsadó, kígyóhoz méltóan zsolozsmázhassak a vállánál.
- Ne érts félre, ez a változás semmiféle perverz örömömre nem szolgál. Egyedül annak örülök, hogy mostantól nem lesz okod azt feltételezni, hogy különb lennél nálam. Soha nem is voltál. De most már soha nem is leszel.
Nem nézem le őt. Soha nem is néztem. Tisztában vagyok a képességeivel, sőt valamiért azt hiszem, többet tud, mint amennyit megmutat, de ezzel talán mind így vagyunk a Mardekárban. De azt sem tűrhetem, hogy a némaságával magát fölém helyezze.

-Apám asztalánál-*keményen és ridegen rezzen a hangomban a megvetés, ami sajnos azonban nem tud egészen kibontakozni, amíg ennyire nem akar engedelmeskedni a torkom még, sovány vigasz, hogy legalább a jobbja neki is használhatatlan, mivel elsősorban azt érte az átok.* -Az én asztalomhoz ilyen állapotban le se ülhettél volna-*és ez vonatkozik rá, vonatkozik a világunkra, vonatkozik mindenre. Igazából ezek a mondatok remek bevezetőül szolgálhatnának egy párbajhoz, egy átkozódáshoz, egy újabb konfliktushoz, csak a pálcám kellett volna meglendíteni hozzá, vagy éppen a hangsúlyom másként fogni. Ó igen, Malfoy érzékeny az ilyesmire, nem állhatja, ha őt kezelik le,  hát nem teszem. Nem lépek fel támadólag és a hangom se durva, csak olyan, mint mindig, halk, semleges, józan, pedig a józanság partjától már elég messzire eltempóztunk ezzel a hozzáállással, amivel méregetjük egymást. Én a vérét akarom. Gondolom ő is. Különösebb oka enne nincs. Csak annyi, hogy rosszkor voltunk, rossz helyen.
Hallgatom, ahogy felcsattan, gúnyol. Megrázom a fejem, reménytelen eset. Soha nem vállalhatnék vele közösséget. Illetve de, vállalhatnék ha a normális tempójában élnénk az életünket és nem ilyen kényszerpályán mozognánk, mint most. Hogy sokat gondolkodtam-e? Furcsa, hogy azt az eszközt próbálja ellenem fordítani, amivel mindig és mindenkor zavarba lehet hozni... MÁSOKAT. Ennyire tartasz Draco? Bár miért is tartanál többre, talán a te helyzetedben én se becsülném többre magam, hiszen a fenyegetés, amit egy pillanatra jelenthettem, már elmúlt, most már aligha látsz bennem többet, mint akadályozó tényezőt, aki az útjában van annak, hogy mehessen a dolgára, de mégse akarsz itthagyni úgy, hogy akár egy cseppnyi diadalt is érezhessek, hogy megfutamítottalak.
Furcsa embertelen világunk van. Valahogy az alkímia szimbólumrendszere is közelebb áll az emberi értékekhez, mint ez a mutatvány. Mindazonáltal én sem hagyhatom szó nélkül őt, ahogyan ő sem engem.*
-Bármelyik szolgámat éppen annyira nem érdekli, hogy merre távozol innen, mint ahogy engem se, csak elég messze legyen-*hűvösen mondom, bár idekint úgyis minden olyan hideg, szinte fel se tűnik. Kemény, akaratos tekintettel követem a mozdulatait, ahogy közelebb lép, nem kapkod, nem siet, nincs miért, de a türkizkék ridegséggel nem fogom tudni feltartóztatni, és mellém ér. A testmelege megint olyan közel van, égeti a bőröm. Elhúzom a szám, felvonom a szemöldököm.*
-Sokkal hatásosabb lett volna, ha ezt nem most mondod, hanem akkor, amikor én döntök úgy, hogy elismerem, hogy hatalmad van felettem-*mert az egész erről szól, semmi másról. Hatalomról. Nem Dracoéról, mert ő csak egy árnyalata annak a hatalomnak, amelyik az én engedelmességem várja majd el apámé helyett. Apám. Draco mintha olvasna a gondolataim között, először alkimistának nevez, aztán apámat emlegeti. Vajon mit tudhat ő arról, hogy mit is tudnak a köreim, mennyire vagyok alkimista, mire is lehetek képes? Nem sokat, de túl sokat, ha nyitott szemmel jár, márpedig úgy látszik mégsem volt annyira vak éveken keresztül, mint amennyire annak tűnt.
Nem tudom lerázni a közelségét, ahogy a szavainak a súlyát sem. Nem szabadulhatok meg attól a nyomasztó gondolattól, hogy alább kell adnom a büszkeségemből, talán ettől a frusztrációtól számomra is idegen dühvel acsarog fel a hangom.*
-Ha valaki, akkor te biztos nem érzel át semmit-*ez gyerekes Seraphin, te is tudod, hogy teljesen felesleges valamit ilyen módon megcáfolni, meghazudtolni, hogy egy egyszerűen szembefordított állítással visszatámadhat kedve szerint. Tudom, hogy gyerekes, de a közelsége, a hangja körbezsolomáz, képtelen vagyok tőle gondolkodni. Meglépem azt a fél lépést ami még hátravan a sziklából, kritikus arckifejezéssel fürkészem a profilját, ahogy ilyen közel kerül, akár meg is haraphatna, nem csak átvitt, hanem tényleges értelemben. Mint a kígyó. Lecsaphatna, marhatna, és mire a méreg végigkering az ereimben már le is zuhannék a tengerig. Esik az eső. Most már biztos, hogy nem csak a ködöt csapkodja az arcunkba a szél.*
-Mindig is különb leszek nálad Draco, ha tetszik, ha nem. Éppen annyira leszek különb, amennyire te nem vagy ellenálló és halott. Kár a szót vesztegetni ebben a témában. Ha nem akarod, hogy újra elküldjelek, harmadszor, ami bizonyára már igen kínos lenne, akkor elmész. Ne magyarázkodj. Nem érdekel, ha azt mondod, hogy nem szolgál örömedre, ha tudom, hogy igen, se az, ha azt mondod, átérzed, amikor pontosan tudjuk mindketten, hogy mennyire más a helyzet és mennyire képtelen vagy bármi mást is átérezni, mint a saját gondjaid, ahogy ezzel mindenki így van-*egészen meglepő és hirtelen indulattal szakad fel belőlem, de nem az, amit mondani akarok. Az indulat az. A düh az. A borzongó undor, amit a közelségének tulajdonítok is jogos. De a szavaim, olyan visszafogottak, szinte udvariasak ahhoz képest, amit gondolok.*
-Az én apám legalább fel tudja használni, ami jutott neki. De gondolsz, amit akarsz-*úgyse tudom megváltoztatni. Úgyse akarom megváltoztatni.*

[- Ugyan már... Mindketten tudjuk, hogy hatalmam van fölötted.]

Az én asztalomhoz... mi? Nem hallom. Hát jól van, ez elszállt, de egy gúnyos fintor mindig kifejezi az őszinte érzéseimet, akármi is hangzott el. Az arcmimikám noha elég kifejező, kissé egysíkú, és ezen apám szerint kicsit dolgoznom kell még.
Milyen rég volt az az idő, mikor szónoklattant oktatott nekem. Gyerek voltam még. A világ sem volt ilyen sötét és hideg és ellenséges, mint amilyennek most látom Lamartinék házánál, ezen a rohadt, csúszós, veszélyes sziklán.
Unatkozva hallgatom az élcelődését, vagy nem tudom, ez vicc volt? Hogy egyik szolgáját sem érdekli? Hát nem tudja, hogy az információ hatalom? Nem tudja, amit én. Talán soha nem használták még fel ellene a saját piszkos kis titkait. Ha történt volna már vele ilyen, óvatosabb lenne, akárcsak én. Én tudom, hogy még a leglényegtelenebbnek tűnő információval is fegyvereket adsz az ellenségeid kezébe. Ezt pedig ki lenne olyan ostoba, hogy megtegye? Nos, ma este én voltam ilyen ostoba. Néhány gyenge pontomat sokan ismerik, például sokan tudják, milyen szorosan kötődöm az anyámhoz, és hogy mennyire szégyellem magam apám miatt. Mindkettő nyílt titok, melyeket én magam árulok el újra és újra a saját viselkedésemmel. És ki is használták. Feldühítettek vele.
Idekint minden más. Mindent elfúj a szél, a büszkeséget, a dacot, az agressziót, a haragot is.
Hirtelen arra kell gondolnom, mi van, ha az életemmel játszom idekint. Ő ismerős terepen van, én nem, és a lábaim elé szegezi a pálcáját. Két varázsigét is tudok, melytől a szikla velem együtt leszakadna, egyet, amitől lezuhannék, a többin pedig inkább nem kezdek el gondolkodni, még az okklumenciám védelmező gleccserei mögött sem. Bevonzom. Nem akarom bevonzani.
Nem mondanám, hogy félek idekint, de egyáltalán nem érzem magam biztonságban, mert ettől még az is kitelik, hogy lekap és lelök, akár úgy, hogy ő is zuhan velem. Bellatrix szerint mindig kell egy terv ilyen esetekre. A tervem az, hogy amint zuhanni kezdek, dehoppanálok.
Odaérek mellé, szinte látom, hogy megfeszül az undortól. Utálkozz csak, éppen úgy, ahogy én tettem, mikor a torkomat szorongattad! Megállok úgy, hogy a vállunk szinte összeérjen. Szinte, de véletlenül sem. Ezzel is csak érzékeltetni akarom vele, mennyivel magasabb vagyok nála.
Érdekes ez a dolog, amit mond a hatalom elismeréséről, a megadásról. Szinte nevetnem kell, és még én vagyok az, aki azt mondja:
- Ugyan már... Mindketten tudjuk, hogy hatalmam van fölötted.
Eredetileg nem erre gondoltam, mégis ezt vágtam az arcába. Arra gondoltam, hogy nem hunyászkodna meg előttem akkor sem, ha kettétörném a gerincét, de aztán eszembe jutott, hogy még mindig ugyanazzal a sunyi, alattomos macskával állok szemben, aki a legtöbbször kikerült engem, kitért az utamból az iskolában. Különben is, egy fenyegetés mindig hatásosabb egy dicséretnél, különösképp, ha a szándékomat is figyelembe vesszük. A szándékom pedig az, hogy egyértelművé tegyem számára, melyikünk hol fog állni mostantól ebben a bonyolult és gusztustalan hierarchiában.
Nem éreznék át semmit? Jobb szemöldököm felfele rándul, akár egy kérdőjel az arcomon. Most azzal jön nekem, hogy nincsenek érzelmeim, holott a legtökéletesebb aranyvérű nevelés célja pontosan az, hogy minden effélét kiöljön a gyermekből? Vagy nem így van, csak nálunk? Nálunk sem sikerült és örülök neki.
Látom, ahogy hátramoccan. Talpa alatt sikít a szikla. A szél belekap a hajába. Odakint mintha a szél is másként fújna. Vajon nem fél? Vajon neki nem fordult meg a fejében, hogy lelökhetne? Vagy az, hogy én őt? Ha igen, amiben biztos vagyok, akkor mégis miért kínálja tálcán a lehetőséget.
Csak meg kellene fognom a gallérját.
Csak meg kellene löknöm.
Megtartanám kicsit, pár pillanatig a lába még érintené a szikla peremét.
A szemébe néznék, megkeresném a félelmet a türkizben, a könyörgés mellett.
Aztán lelökném.
De ugyan mi értelme van ismét dühöngeni? Annyira elfáradtam. Nincs erőm több konfliktushoz már. Különben is, érdekes, amit mond. Érdekel, még akkor is, ha pont úgy beszél, mint egy lány, akivel éppen szakítok. Körülbelül ugyanazok a mondatai.
- Most mégis mit vetsz a szememre? - kérdezek vissza. Nem veszekedni akarok. Kérdezek, ő meg válaszol. Közben előre moccanok. Fél arasznyit, nem többet, én magam észre sem veszem. Ez csupán az érdeklődésem testbeszédje. - Miért lennél különb, ha te sem állsz ellen? Hol ebben a logika, Seraphin?
Feltűnt. Persze, hogy feltűnt, hogy a keresztnevemet használja. Nem tudom miért, talán gúnyolni akar vele, épp úgy, ahogy az apja a tegezéssel korábban, de ahogy az apjának, neki is mindent visszatükrözök, aztán majd lehet rajta gondolkodni, hogy tetszik-e vagy nem.
- A te apád semmit nem használ fel. Pénz szerzett? Pénzből annyit szereztünk már, amennyit nem szégyellünk. Hidegen hagy már réges rég mindenkit. Már nem vehetsz rajta becsületet.
Mit filozofálok itt neki? Fagyhidegben, huzatban, egy szikla peremén? Mit számít nekem, hogy megérti-e, hogy megért-e? Mit számít, mit gondol?
Miért vágyom ennyire arra, hogy igazoljon végre?