Lamartin Kúria

*Nincs tovább hátra.
Nincs hova előre.
Malfoy olyan közel van, hogyha valami émelyítő parfümmel érkezett volna, akkor mostanra már mérgezéssel szédülnék le a szikláról. Le innen. Idejét sem tudom hányszor és hányféleképpen bámultam már lefelé, a fekete sziklákat mosó még feketébb vízre, a fehér tajtékra, ami egészen magasra felszáll a mélyből, a szikla legszélén állva, szélben, hidegben, és nem zavart se a magasság, se a mélység, a végtelen kiterjedés, a lehetőség, hogy leeshetek. Nem, ezt kézzelfogható valósággá először én tettem, amikor eszembe jutott, hogy esetleg lelökhetném cserébe azokért a kínos pillanatokért, amiket okozott, most pedig ő teszi valósággá, ahogy teljesen leszorít a szakadék szélére. Én választottam helyet, de nem én választottam távolságot. Az esővíztől amúgy is egyre csúszósabb és nedvesebb minden, tovább tényleg nem mehetek térben távolabb. Ha így, hát így.
Ránézek, mert máshova nem is nagyon tudnék nézni, kicsit fel. Magas és gyors. Kviddicsezik, reálisan felmérhetem a veszélyt, amit a közelsége jelent. Csontok, izmok, hús. Vér. Anyag. Varázserő. Lélek. Jellegtelennek látszó, szőke, szürke szemű, alapvetően gyengeséget sugalló összkép, de az összkép csalóka. Erő van benne, érdekes erő. Egészen megnyűgöz vele. Akarat. Talán az akarat az, ami ilyen hatással van. Nagyon akar valamit, nagyon...
Ó igen. Irritáló fitymálására visszamosolygok.*
-Mindketten tudjuk, hogy erre vágysz. Ez kevés-*hatalma felettem olyan törékeny és tűnékeny, mint az eső áprilisban. Pillanatnyi, egy-egy pillanatra megállja a helyét az állítás, mert tehet olyan dolgokat, amik nekem tiltva vannak, de ez... ez kevés a hatalomhoz. Ennél jóval többet kell felmutatni Dracot. Igazi erőt. Igazi hatalmat. Olyat, ami önmagában megállja a helyét és csak mintegy kiegészítésként hajtja maga alá a kisebb tényezőket, mint mondjuk én. Ez a pillanatnyi állapot, amiben tobzódunk minden, csak nem igazi. Álca csak. Mert én nem hátrálok meg igazából előled, te pedig nem tornyosulsz fölém, és nem jelentesz igazi veszélyt, mivel a pálcám nálam is nálam van, a mélység pedig jó ismerősöm. A pillanatnyi helyzet ugyan azt sugallja, hogy legyőztél, de ahogy korábban megállapítottam, a helyet én választottam magamnak.
Vajon több lenne attól, ha elmondanám neki, mit gondolok? Nem. Aligha. Nem ez érdekli. Hallgatok, mert a hallgatás tiszta, acélszín szemét fürkészem, szőke pilláinak árnyékában keresem a lényeget. Az esszenciát, a mozgatórugót.*
-Nem logikus szempontból kell megközelíteni ezt a tényt-*a hangom felett visszanyertem az uralmat, nem acsarog, nem dühöng, nem idegeskedik. Lehűtöttem a fejem, megnyugodtam. Nem borítanám rá az asztalt sem, ha újra meglátnám a vigyorát az asztal, a desszert mellett. Talán még meg se átkoznám. Ugyan Seraphin. Hiszen ez Draco Malfoy, hét éve tűröm az árnyékát, egy kis ideig még elviselem, ha nem is szívesen, de az árnyék kevés ahhoz, hogy igazán elhomályosítson.*
-A végső cél mindig ugyanaz, de az oda vezető utat máshogy éljük meg. Vagy tévedek-*megvonom a vállam, hirtelen, hogy lehetőség lenne rá nem érzem a késztetést arra, hogy a szemére vessem, ami zavar. Voltaképpen mi is zavar? Felesleges olyan magasságokba emelkedni a gondolatokkal, ahogy szeretnék, sokkal materiálisabb, kézzel foghatóbb dolgok is zavarnak, mint némi másként értelmezett becsület, emberség, erkölcs, aranyvérű értékrend. Az idők  végezetéig vitatkozhatnánk erről úgyis, de annyi idő alatt a sziklapárkányt is elbontja alólunk a tenger, egyszerűen túl rövid, és alighanem túl nyomorult az életem ahhoz, hogy megpróbáljak minden mást is tökéletesíteni magamon kívül.
Ha már kézzelfoghatóság, a bal kezem hirtelen a mellkasának nyomom és előrelépek. Elég volt. Nem okos dolog elhitetni vele, hogy vezető pozícióban van és én sarokba szorultam, ennek ellenére könnyedén vetem elé a szavakat.*
-Nyertél, nincs hova hátrálni. Ha megbocsátasz-*ellépek mellette, vissza a szilárd talajra, hátat fordítok neki, a pálcámat visszadugom a helyére. Lehajtom a fejem, egy kicsit azért elkomorít, hogy ennyire biztos vagyok abban, hogy Dracoval mi soha nem jutunk értelmes nevezőre, bár mikor jutottam valaha? A nevem is olyan idegenül, groteszkül áll a száján, fázom attól, hogy még mindig itt rontjuk a levegőt.
Apám háza előtt.*
-Korlátolt vagy Draco, nem a pénzről beszéltem-*nem szükséges ránéznem, a bosszúságot így is látni vélem, ami felvillan a szemében.* -Se a becsületről. Egyik sem érdekes annyira, mint a szabadság. Ha viszont a szabadságát megveheti általam, akkor inkább bölcs, mint gyáva, nemde? Persze, nézőpont kérdése-*mégis ránézek, a félhomályban szabályos vonalú arca szabálytalan kontúrokat és árnyékokat kap, az egyik szeme sötét, a másik világos, szőke haja csapzott, fehér bőre nedves. Mint egy elrontott kísérleti homunculus, vagy egy életteli inferus, leszámítva, hogy ő tényleg létezik és jelen van. Ebben a szélben, hidegben olyan, mintha valaki eltüntette volna mögüle a saját közegét és magára hagyta egy nedves, huzatos világvégén. Elkoptál Draco, nem pezsdíted fel magad körül a világot, mint a Mardekár aranyifjú hercege. Üres rajongók, hajbókoló lányok, ideges kis árulók nélkül olyan elveszett, gyámoltalan, hogy szinte emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez is csak látszat. Semmi több.*
-Én bemegyek. Mész vagy maradsz, hogy folytassuk ezt az eszmecserét, amiben úgyis csak a magunk meglévő következtetéseiben erősítjük meg magunkat.

[- És mi lesz a te szabadságoddal?]

KÉRLEK, NE OLVASS A FEJEMBEN TÖBBÉ
HAGYD MEG A GONDOLATAIMAT NEKEM

Ha képtelen vagy válaszolni a kérdéseimre, egyáltalán minek teszem fel őket?
Nem tőled fogom megkapni a válaszaimat és erre már rájöttem. Nem kellett hozzá sok idő. Engem is meglep, milyen könnyen mondok le erről. Nem állítom, hogy túl sok erőfeszítést tettem. Egyetlen lehetőséget kaptál. És nem tudtál élni vele.
Bármennyire is szerettem volna most az egyszer, nem mentél át a tesztemen.
Állítasz valami valótlant rólam, felmosolyogsz rám és ismét bírálsz, mintha oly magasan trónolnál felettem. Rájövök, most már igazán megértem, hogy nekem nem számít, mit gondolsz. Az a te világod. Ez meg az enyém. Tudni véled, mire vágyom, sőt azt is tudni véled, hogy te mire vágysz, de valójában fogalmad sincs egyikről sem.
Már nem bosszant fel a konok makacsságod, az önpusztító, önveszélyeztető és dédelgetett kis önfejűséged.
Hosszúnak tűnik az idő, míg egymás arcába nézünk. Egyikünkén sincsen semmi más, csak a színtiszta érdeklődés. Szerintem soha nem néztem még az arcodba úgy, hogy lássak is valamit. Mindig lenyűgöznek az ilyen pillanatok. Igazi pillanatok. Pontosan olyan, mint mikor rám villogtattad a türkizeidet, hatásos és emlékezetes, de semmi több.
Hagyom, hogy eltolj magadtól, sőt készséggel hátra is lépek és elengedlek, hisz ott a szikla szélén mindkettőnknek már túl veszélyes volt maradnunk. Még utánad fordulok. A kezem dermedten, víztől nyirkosan feszül a pálcámra melyet már bizonyára nem fogok használni ma éjjel, de azért nem teszem el. Naiv nem vagyok. És ez itt továbbra is a te birodalmad, hogy úgy mondjam, a te térfeled. Ismered minden szépségét, minden előnyét, és fel is tudod őket használni - én viszont ismerem minden veszélyét. Mert most látom először, és olyannak látom, amilyen.
Igazán érdekelt, amit gondolsz. Hét év alatt most először érted el, hogy érdekelj, és erre kapok tőled ilyen semmilyen, mafla válaszokat, mint ezek. Kitérést, elterelést, közhelyeket. Mégis mit kezdjek velük? Azt hiszed, ezt akartam hallani? Hát nem. Bosszant, hogy úgy kezellek, mint bármelyik másik talpnyalómat? Ezzel a válasszal bebizonyítottad, hogy te sem kezelsz engem másként.
Hát fejezzük be.
Semmi sem kötelező.
Csak azt nem tudom, mikor veszed észre? Azzal, hogy korlátoltnak tartasz, tulajdonképp te állítod fel saját magad korlátait. Azzal, hogy be akarsz zárni egy ketrecbe, hiszen ezt teszed a rólam alkotott ítéleteiddel, a saját kezedet kötözöd meg.
Nem sok kérdésem maradt, hiszen tulajdonképpen egyetértek veled, egyetértek veled abban, hogy áldozatot vállalsz, és te egyelőre még nem bántad meg úgy, ahogy én, hanem ugyanúgy némán, lényeges panasz és lázadás nélkül tűröd azt, ahogy végül is én.
- És mi lesz a te szabadságoddal? - emlékeztetlek arra a szomorú tényre, hogy azt bizony fújhatod. Mert ez valahol igazán nem fer. Nem várok azonban választ, noha még visszafordulsz, bár nem értem, miért. Mégis érdekes vagyok?
Sajnálom. Te már nem vagy érdekes számomra.
Bárminek is látsz, bizonyára igazad van. Bárminek is látlak, tudom, hogy igazam van. Amíg ezen a két óriási akadályon képtelenek vagyunk átlépni, ugyanúgy idegenekként fogunk tovább élni egymás mellett, mint eddig.
Igaz, már nem sokáig.  
A búcsúdról nem tudom eldönteni, türelmetlen kérdés-e vagy invitálás. Nem bízom benned annyira, hogy hívásnak képzeljem, ráadásul semmi kedvem visszamenni abba a sötét palotába. Különben pedig igazad van. Amíg nincs valódi válasz, korlátok nélkül, addig felesleges faggatnunk egymást úgy, mintha lennének.
Mintha bármit is jelentenének.  
- Köszönöm, nem - illesztem vissza a flegma és dölyfös álcát, amit eddig is láttál.
Biccentek, és dehoppanálok.

~
Köszönöm a játékot!
~