DESDEMONA EMMANUELLA VICTORIANNA ILITHYA LAMOUREAUX
jelszó || "A gyengék elhullnak."
teljes név || Desdemona Emmanuella Victorianna Ilithya Lamoureaux
becenév || Des, Mona
nem || nő
születési hely, idő || Észak-Írország, Upper Loch Erne-tó közelében; 1977. 12. 21.
kor || 20
vér || félvér, de titkolja
December 21-ke, az év legsötétebb és legrövidebb napja. Egy újabb időszak kezdete. A leghidegebb évszak újjászületése. Sokan boszorkányosnak és babonával telítettnek tartják. De vajon hátassal vannak ezek a tényezők azokra, akik ekkor látják meg a napvilágot?
ElőzményekUpper Loch Erne-tó közelében
Hétfő, 1977. december. 20
Kedves naplóm!
Nemsokára eljön a várva várt nap, a kislányom születése. Érzem, hogy nemsokára a karjaimban tarthatom. Fogalmam sincs, hogy hogy lesz tovább, de egyet biztosan tudok. Fel fogom nevelni a kicsit. Már kitaláltam, hogy Desdemona Emmanuella lesz a neve. Az én kis ördögöm. Szeretném, ha örökölné a második nevemet, úgy ahogy én is megkaptam anyámtól. Emellett meg kell kapnia a nagyanyja nevét is, mert ez volt az utolsó kívánsága, míg mielőtt magával vitte a tuberkulózis.
És a végén… Lamoureaux. Nem szeretném, hogy az apja családnevét kapja meg. Legalább így titokban tarthatom, hogy ki is valójában ő. Desdemona Emmanuella Victorianna Ilithya Lamoureaux. Ő lesz az életem értelme.
Apám már szombaton megérkezett. Félek, mert tudom, hogy mik a szándékai. Érzem, hogy el akarja venni a kislányomat, de nem hagyom. Nem engedem, hogy azt tegye, amit Mariával tett. A nővérem nem harcolt eleget, és ezért vesztette el a kisbabáját, de én nem fogom!
Ma az elmúlt 9 hónapról gondolkoztam. Olyan rég voltam társaságban. Hiányoznak a barátaim, a hétköznapi móka, a hosszú vacsorák és az azutáni kellemes esti séták. Már több mint 5 hónapja vagyok itt, bezárva a házimanókkal, anyámmal és a könyveimmel. A fényűző életemhez képest, ez egy börtön. Egy ideje már kezdem tapasztalni, hogy milyen élete lehet egy elítéltnek. Szomorú, depressziós és egyedül vagyok. Sokszor sírok, és azt kívánom, bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok. Becsukom a szemem és egy másik helyre képzelem magam, ahol együtt vagyunk... Én, Fred és a kislányunk. Már-már beleélem magam, amikor ki kell hogy nyissam a szemem és szembesülnöm a kegyetlen igazsággal. Ekkor vigasztalhatatlan zokogás tör rám, és az egyetlen, ami vigasztalni tud, az a kislányom. Az én egyetlen kicsikém. Egy könny gurul a papírra, és az írás befejeződik. A nő újra sír. A pocakját simogatja és a benne lakó ártatlan, kis életre gondol. Ekkor a sírás kezd enyhülni. Egy nő lép be a szobába és ágyba parancsolja a fiatal lányt. A nőszemély gondosan betakarja a leányzót, majd homlokon csókolja. Gondterhelt tekintete a kis pocokra szegeződik. Nem szól semmit, megfordul és elhagyja a helyiséget.
21.december.1977
Egy kisbaba születése túlcsorduló boldogságot és örömöt hozz a családjának, de ebben a szobában a hangulat komor, feszélyezett és riasztó, mint a kinti sötétség, mely mindent beborít és elrejt a puszta szem elöl. Talán csak a jövendőbeli anyuka várja türelmetlenül a kicsit, aki születésével reményt és szépséget hoz a búval bélelt életébe. Ennek ellenére a lelke legmélyén ott van a nyugtalanság, a rémület, hogy elveszítheti életének értelmét, azt a valakit, akit kilenc hónapon át oly annyira várt.
A szülés az általánosnál is fájdalmasabb, teljesen kimeríti és elszívja a lány ereit. A nyugtalansága csillapodik, amikor meghallja a kisbabája sírását és megtudja, hogy kislánya született, ám ez nem tart sokáig. Egy férfi lép be az ajtón. A lány ismeri, de fogalma sincs, hogy mire készült. Az alak elveszi az újszülöttet, még mielőtt az az anyja karjaiban csöppenhetne, majd a kijárat felé indul. A kicsi sírása fokozódik, ugyan úgy, mint az anyja rémülete és kétségbeesése.
- Kérem, ne vigye el a kislányomat! Ne tegye ezt velem! - szólal meg erőtlen hangon a lány. A férfi visszatekint, és a rideg, kék szemei kegyetlenül, haraggal néznek le a könyörgő leányra.
– Ezt mégis hogy gondoltad? Ez szégyen! Csak gyalázatot hoznál a családunkra. Miért híre lenne a fiamnak, ha kitudódna, hogy gyereke született egy egyéjszakás kalandból? - Legalább, engedje meg, hogy egyszer magamhoz vegyem! Csak egyszer – próbálkozik tovább a lány.
- Ő nem a te lányod, nem a mi családunk tagja – szólal meg egy másik férfihang, a közömbösnél is érdektelenebb hangnemen. -
Aranyvér folyik az ereidben, lányom. Nemes családból származol. Szerinted, ki venne el feleségül egy olyan nőt, aki egy fattyút nevel, ami a felelőtlenség és a szórakozás egyszeri alkalmának gyümölcse? - a könnyek elöntik a lány arcát.
A nő egyre zaklatottabb, az utolsó ereit felhasználva felállásra készül, de anyja visszarántja. A férfi elhagyja a helyiséget, a lány pedig az anyjához fordul. Épp, hogy lát a könnyektől, tehetetlen hangon szól.
- Kérlek anyám, kérlek! – a beszéd nehezére esik. Előszed két levelet a párnája alatt, és az idősebb nő kezébe nyomja. –
Írtam két levelet. Azt szeretném, ha elrejtenéd a kisbabám pólyájába őket. Szeretném, hogy ha egyszer felnő, akkor tudja, tudja meg, hogy miért nem a szülei nevelték fel. A nő nem felel, csupán gyengéden mosolyog. Kiveszi a lánya kezéből a krémszínű borítékokat, és a férje után siet. A szobába csak a gyerekét elveszített nő marad. A lány magányosan, zokogva a sötét éjben, feldúltan, és a mérgénél nagyobb fájdalommal, mely satuként szorítja össze a szívét, marad egyedül a szobában..
Bristol, 1981 nyarán…Szeret? Az a szó, ami olyan ritka esetekben hagyta el a szüleim száját, mint amilyen gyakran esik a sivatagban a hó.
A szüleim... Átlagos emberek voltak. Az egyetlen dolgot, amit sosem értettem, hogy miért szerették jobban az egyik gyereküket, mint a másikat. A világon több ezren vágynak kölyökökre. A szüleim kettőt is kaptak, de úgy látszik isten tévedett és túlbecsülte a szeretetadási képességüket, ugyanis ezek az emberek képtelenek voltak két egyenlő részre osztani a azt. Mindig is azt éreztették velem, hogy egy korcs vagyok, egy jelentéktelen, egy senki, akit csak a ház személyzete szerethet. Egy fölösleg, aki egy árva léleknek sem kell, mint egy vacsoráról megmaradt ételmaradvány, amit a kukába szoktunk kidobni, és bele sem gondolunk, hogy hova is kerül. Senkit sem érdekel, még a kutyának sem kell.
A ház, amiben laktunk csak egyre jobban erősítette a bennem kialakult érzést. A nagy kúria, amit apám a saját apja pénzéből vett olyan termetes volt, hogy néha sajnáltam a cselédeket. Anyám mindig is makulátlan tisztaságok igényelt. Már nem egyszer rúgott ki valakit, azért mert nem érte el a tőle kívánt eredményt.
Egyet nem tagadhatok. Nagyon örültem a saját szobámnak. Imádtam, hogy tágas, hogy mindenre van hely, de ez csak napközben volt öröm. Esténkét úgy éreztem magam, mint egy sötét lyukban, ahonnan nincs menekvés. Féltem a koromfekete éjszakától, attól, ami az ágyam alatt, a szekrényemben, vagy a fürdőszobámban rejtőzhet. A félelmem fokozódott, ha még arra is gondoltam, hogy a lakószobám a ház másik végében volt, messze a szüleim, a bátyám vagy a cselédek hálójától. Egyedül voltam, elhagyatottan feküdtem az ágyamban, fülig betakarózva, rettegve attól, hogy bármelyik pillanatban a sötétség démonjai előbújhatnak és bánthatnak.
Ennek ellenére sosem panaszkodtam. Tudtam, hogy vannak nálam szerencsétlenebbek is. Olyanok, akik sokkal kevesebbet kaptak az kegyetlen sorstól, mint amennyit én. Nekem mindenem megvolt, kivéve egy valami. Azért a valamiért akár az egész életemet is képes lettem volna elcserélni. A szeretet.
Emlékszem arra a napra, amikor a bátyám születésnapjára készültünk. A gyerek fejemmel sosem bírtam felfogni, hogy Brandon ünnepei miért voltak sokkal viccesebbek és érdekesebbek, mint az enyémek. Ha róla volt szó, a szüleink már ugrottak is örömökben, de ha én voltam a főtéma, akkor mindig le voltam szidva. Ez csupán azért történt, mert a jó eredményeimről, tetteimről sosem beszéltek, csak ha hibáztam. Azon a napon is ezt történt.
Akkor még csak egy tudatlan, édességre vágyó, négy éves kislány voltam. Anyám éppen kivitte a csodásan kidíszített kertben lévő, finomságokkal tele is telerakott asztalra Brandon gyönyörű, 3 emeletes, baba kékszínű tortáját. Csak úgy csodáltam, hisz nekem max. 1 emeletes tortám volt, és azt is a személyzetnek köszönhettem. Ők tették számomra különlegessé december 21. napját.
A verandán sorakoztak a bátyám ajándékcsomagjai. Színes csomagoló papírban rejtett, négy óriási doboz plusz egyéb kis meglepetések álltak. Csak a szüleitől kapott több ajándékot, mint én összesen a szülinapomra.
Nem tudom miért, de úgy döntöttem, hogy teszek egy rövid sétát. Meg akartam nézni a színes dekorációt, míg mielőtt Brandon barátai megérkeznek volna, és mindent romba döntötték volna a maguk buta, kis játékaival. Talán ez lett életem első nagy hibája.
A fák közé kóvályogtam, a kékes-zöldes szemeim pedig egyetlen egy részletet sem hagytak ki a díszletekből. Az udvar végében állt a varázslatosan megterített asztal. Kíváncsiságom egyre közelebb vezénylet, addig, amíg el nem értem az édességeket. Minden olyan étvágygerjesztő volt, de tudtam, hogy számomra mindez tiltott gyümölcs. A kezem, mely mereven, szorosan a testem mellett állt, egyszer csak elkezdett emelkedni. A másik tenyerem az emelkedő kis kéz csuklójára tapadt. Körbenéztem, de egy árva lelket sem láttam. Éhesen megnyaltam az ajkaimat. A fantáziámban már faltam is a finomságokat, de mielőtt elszántam volna magam, és valamelyik isteni süteményhez nyúltam volna, hátráltam pár lépést.
Mint egy sötét démon, ki régóta figyel, és tudja miden rejtet gondolatomat, mögém került az akkor 9 éves Brandon. Hátralépve a cipőjére tapostam. A piciny szívem kihagyott egy-egy dobbanást. Villámgyorsasággal megfordultam. Brandon fekete szeme tele volt dühvel.
- Én... Nem csináltam semmit – motyogtam alig hallhatóan az orrom alatt.
- Dehogynem - mutatott a fekete bőrből készült cipőjére. Rémülten lenéztem. Az apró lábbelim nyomott hagyott a fekete anyagon. Bocsánatkérő szemeim párszor pislogtak, de tudnom kellett, hogy az nem fog segíteni. Brandon sosem szeretett, mindig is magának akarta az egész házat, a szüleink figyelmét. Nem értettem, hogy miért irigykedett rám, hisz általában ő volt mindennek a középpontja. Kezei a mellkasomnál ragadtak meg, majd erőteljesen hátralöktek. A váratlan lendülettől hátrabuktam, és ekkor követtem el a soron lévő hibát. Belecsimpaszkodtam a terítőbe. Ennek az lett a következménye, hogy mindent magamra borítottam. Brandon úgy rohant be a házba, mintha maga a kasszástól menekülne. Olyan hangosan visított, hogy a kicsit cukormázas mutatóujjaimat a füleimbe dugtam. Nemsokára a verandán édesanyám csinos alakja tűnt fel. Tudtam, hogy mi következik, a félelem pedig végigjárta a piciny, törékeny testemet. A földbe gyökereztem és meg sem tudtam mozdulni. Csak néztem, ahogy fürge, dühben gazdag lépésekkel közeledett felém. Amikor már fölém tornyosult, csupán egy ártatlan pillantást vetettem az arcára. A nő a göndör, tejföl szőke copfomnál ragadt meg és felállásra kényszerített. A hajamnál cibálva hurcolt be a házba.
- Ezért büntetésben leszel, és nem lehetsz a bátyád születésnapján, mert csak szégyen hozol a fejemre, és mindent tönkreteszel. – ordítozott velem.
Aztán egy számomra értethetetlen monológot vezetett le, amiből csak annyi maradt meg, hogy
„Bárcsak ne születtél volna meg.”Ráncigálás, ordítozás, pofon, kegyetlen szavak és bánásmód…
Mire következtethet egy épphogy 5 éves kislány, ha ilyen szeretethiányos módon kezeli az, akit az anyjának nevez? És egyáltalán mit jelenthet számára a büntetés? Egy szó? Egy fogalom, mely még ő sem ért teljesen, de azt tudja, hogy akkor kapja, amikor olyat tesz, amivel felidegesíti a szüleit. Vajon ez így van rendjén?
Rémlik, ahogy a szobám egyik sötét sarkában gubbasztok, és a szőke hajú, kékes-zöld óriási szemekkel rendelkező rongybabámat szorongatom, amit Hannahtól kaptam, az egyik cselédlánytól, a negyedik születésnapomra. Azt mondta, hogy azért ajándékozza nekem, hogy sose legyek egyedül. Hogy legyen valaki, aki mellettem lesz a sötét ijesztő éjszakákban, és akinek elmondhatom minden, mi lelkemet bántja.
– Sarah – sírdogáltam, miközben a kertről beszűrődő vidám, gyereksikoltásokat és nevetéseket figyeltem. Egy könny gördült ki a szememből és a babám ruhájára landolt –
nem én voltam a hibás. Sosem akartam bárkinek is rosszat tenni, de anyu és apu... Ők mindig haragszanak rám.Egy pillanatra elgondolkoztam, majd letöröltem a könnyeket. Nedves szemeim nagyra tágultak, majd Sarahhoz szóltam.
- Ha felnövök, elmegyünk innen, egy messzi, messzi szigetre, ami tele van gyümölcsökkel. A körülötte lévő kék víz pedig meleg lesz, és reggeltől estig ott fogunk fürödni. Csak te meg én. - Teljesen beleéltem magam.
Hát igen. Ha egyedül voltam mindig olyan meséket szőttem, amikben boldogságra és nyugodt életre lelhettem. A kölyök fantáziám minden színét és árnyalatát használtam ki, hogy minél érdekesebbé változtassam az elképzelt jövőmet. Arra vágytam, hogy az egyik történetem valóra váljon. Hiszékeny és álmodozó voltam, ugyan úgy, mint a többi gyerek. Pontosan! A saját világomba menekültem, hogy elrejtőzzek a kegyetlen és rideg valóságtól, attól, amit a legkevésbé akartam felfogni, talán még elfogadni is. A legjobban azt szerettem, hogy senki sem tudta elvenni tőlem, lehetetlen volt elpusztítani, mert a fantáziám szüleménye volt. Csak az enyém!
Ez az illúzió minden egyes nappal csak egyre gazdagabb lett. Gondolom sokat számított, hogy Hannah esténként mindenféle meséket olvasott. Bajba esett, gyönyörű hercegnőkről, a fehér lovon érkező megmentő hercegekről, boszorkányokról és aljas, gonosz varázslényekről. A történetek nyugodt álomba ringattak, és bár volt, hogy a legendás lények miatt felébredtem, általában mindig végigaludtam az éjszakákat. Természetesen mindez titokban történt, ugyanis anyám úgy gondolta, hogy a mesék zagyvaságokkal tömik tele a gyerekek fejét, de számomra létfontosságúak voltak. Ezek építették, gyarapították a varázslatos világomat.
Bristol, 1983 őszén...Egy újabb nap, mellyel új remények születnek.
Épp reggelizni készültem. Azon a napon, valamilyen oknál fogva korábban keltem fel, így előbb lettem kész. Nem tudom miért, de vidáman ébredtem. A szokásos nyolc harminc helyett nyolckor mentem le reggelizni. Teljesen világos volt számomra, hogy nem vagyok a királylány a házban, így hát meg kell várnom a megszokott időpontot. Ahogy lefelé haladtam a lépcsőn szörnyű, nyafogós hangok szűrődtek ki apám dolgozószobájából, melyek tűkként szúródtak a fülembe. Óvatosan megközelítettem az ajtót, mely résnyire volt nyitva. Az óceánkék szememmel bekukucskáltam.
- Elegem van belőle. Minek kellett még egy gyerek. Nem bírom elviselni, hogy itt van. Olyan ijesztő! A frászt hozza rám. Egész nap a szobájába ül, és azon gondolkozik, hogy hogy tegyen nekünk keresztbe. Azt hiszem itt az ideje, hogy elküldjük.Az elküld szóra az aprócska szívem kihagyott pár dobbanást. Hova akarnak küldeni? Nem akarnak a saját szüleim? Eddig azt hittem, hogy csak akkor, ha feldúltak, és csupán azért mondják, mert a düh elvakítja őket. Egyszer csak egy váratlan kéz erősen megragadott a vállamnál. Ijedtségemben felsikoltottam. Megfordultam és Brandon baljósló mosolyával találkoztam. Abban a pillanatban anyám katonaként jön ki a helyiségből, de az ajtóba állt meg.
- Mi folyik itt? - kérdezte ugyan azon a magas, rinyáló hangon.
- Desdemona hallgatózott – szólalt meg a bátyám. Megtorpantam anyám előtt. Tudtam, hogy megint csalódást okoztam neki. A sejtésemet egy pofonnal erősítette meg.
- Mars a szobádba, te kis kotnyeles!Felrohantam a lépcsőn. Egy óriási gombóc, mely a nyelőcsövembe szorult, akadályozta, hogy visszanyeljem a könnyeimet. Nem csak, hogy nyelni nem tudtam, de a képződmény a légzésemet is akadályozta. Becsuktam magam mögött az ajtót és az ablakpárkányhoz rohantam, ahol Sarah várt, széles mosollyal az arcán. Felvettem és magamhoz szorítottam. Leültem a párkányon és elkezdtem sírni. Utáltam, hogy anyám nem szeret. Féltem, mert nem tudtam, hogy hova akar küldeni, és rettegtem attól, hogy még magányosabb leszek. Ekkor nyitott be Hannah. A kezében egy tálcát vitt. Lerakta elém, és sajnálttal a szemében lenézett rám. A tálcán a rántotta mellett egy fehér, összehajtott papír állt. Nedves arccal Hannahra pillantottam. Nem kellett mondanom. Tudta, hogy kíváncsi vagyok a cetli tartalmára, és a segítségét kérem.
– Desdemona – kezdett bele –
holnaptól egy olyan helyre mész, ahol remélhetőleg megváltozol és megtanulsz viselkedni. Adtam már sok esély, hogy megváltozz és uralkodj a kényszereiden. Nem éltél vissza egyik lehetőséggel sem, hát most már a türelmem minden egyes cseppje elfogyott. Készülj fel. Nyolckor indulsz, ha már ilyen jól megy a koránkelés. Utol írat: Tekintsd óvodának. Tanácstalanul bámultam. Tudni akartam, hogy hova megyek, de az is, hogy mennyi ideig leszek ott. És Sarah? Nélküle nem tudtam volna élni! A közös játékaink nélkül meg főleg. Mindig is elhagyatott voltam, de ha őt is el kellett volna veszítenem, akkor… Tudtam, hogy újból társaság nélkül maradok.
- Des, Sarah-t is magaddal viheted! - De én nem akarom! – egyből reagáltam Hannah mondatára –
És mi lesz, ha elveszik tőlem? - olyan erősen szorítottam magamhoz a babát, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban kivehetik a kezemből. Még csak a gondolattól is, hogy Sarah nincs mellettem, hideg csíkok kúsztok végig a testemen. Hannah ismét sajnálkozó tekintettel pillant le rám, majd magamra hagyott a nagy fehér szobában. A csend, a fájdalom és a hömpölygés uralkodott a hálóban.
Másnap minden úgy történt, ahogy anyám ígérte. Egy fekete autó, már öt perccel nyolc előtt parkolt be a ház előtt. Felvettem azt a ruhát, amit az egyik cseléd hozott be azzal, hogy ez lesz az egyenruhám, és ebben kell majd arra a helyre járnom, majd megkértem Hannah-t, hogy segítsen a hajammal.
Hannah szép hosszú fonást csinált a tejföl szőke fürtjeimből, és miután egy puszival búcsúzott el tőlem, elindultam az új helyre. Előtte még megkértem, hogy esküdjön meg arra, nagyon fog vigyázni Sarah-ra. A lány megígérte, így nyugodt lélekkel mehettem az ismeretlenbe.
Elég hosszú volt az út. Egy kis időre még el is aludtam. Az izgatottság már akkor fárasztott ki és csupán akkor ébredten fel, amikor a kocsi ismét megállt. Kinéztem az ablakon, és nem akartam elhinni. Hát tényleg ilyen egy óvoda?
Megdörzsöltem a még ébredező szememet, majd pislogtam párat. A komor, magas, szürke épületet néztem. Szörnyű rettegést keltett bennem. Csalódott voltam, ugyanis azt gondoltam, hogy az ehhez hasonló helyek, az óvodák, ahol sok gyerek jár, színesebbek és vidámabbak. A bejáratnál már várt egy nő, aki az épület színéhez hasonló árnyalatú ruhát viselt. Úgy nézett ki, mint egy árny, aki az építményben kísért.
A sofőr odavezetett hozzá, majd visszaszállt a kocsiba és elhajtott. Addig néztem a járművet, amíg el nem tűnt a horizontvonalról. Olyan érzésem volt, mintha örökké itt hagytak volna. Ijedtség kúszott be a testembe, ami egyre csak fokozódott a nő láttára.
- Desdemona Bellerose? - szólt egy kemény, parancsoló hang, majd tulajdonosa megragadta a karomat. –
Köves!Egy fából készült, elég réginek tűnő ajtó előtt álltunk. A csúnya foltok és sok piszok alatt rejtőzködtek a szépen kidogozott formák. A nő beráncigált a bejáraton, majd egy hosszú folyosón vezetett végig. Lépcsők, kőfalak, ridegség, szenvedés. Ugyan olyan volt, mint egy börtön, kivéve, hogy itt az elítéltek gyerekek voltak. Piciny testek, könnyes szemek, reménytelen arcok, melyek azt várták, hogy eljöjjenek értük a várva várt családok, az emberek, akik kimentik őket a kőfalak fogságából. Apró lelkek, melyek tele voltak reményekkel.
A folyosón haladtunk, miközben több tucat szem bámult. A mellettem két sorban elhaladó gyerekek katonákra emlékeztettek. Elég bizar gondolat, mert a háborúkat általában a felnőttek vívják. Viszont valamilyen szinten igazam is volt, hisz ezek a gyerekek egész álló napon küzdöttek. Az életükért, a jövőjükért, minden egyes lélegzetvételért.
A folyosó egyik elágazásába fordulunk, melynek ajtó állt a végében. Viszont ez kórszerűbb volt, nem olyan régi, mint a bejárati.
A fekete ruhás nő bekopogott, majd meg sem várva a választ benyitott. Egy vékony fénysugár enyhén megvilágította a sötét folyosót. A szobában két, szintén sötét színű ruhás nő volt. Az egyik az íróasztal mögötti karosszékben foglalt helyet, míg a másik rendet rakott az egyik könyves polcon.
- Desdemona Bellerose – mutatott be a kísérőm, majd a ruhámnál fogva húzott be a helyiségbe. Az egyik nőt ismertem. Azt, aki a könyvekkel foglalkozott. Édesanyám húga állt a polcos szekrény előtt, Amelie. Az a nő utált, ahogy én is őt. Ha vendégségbe jött hozzánk mindig kereste a hibáimat, azt várta, hogy mikor követem el a következő csíntevésemet, hogy aztán jól leszidhasson. Nem szerettem, ha nézett, nem beszélve arról, ha a közelemben volt.
- Desdemona – hamisan örvendezve ellépett a szekrénytől, majd felém vette az irányt –
A szüleid úgy gondolják, hogy otthon semmit sem tanulsz, így hát, amíg ők munkában vannak, te itt leszel velünk, köztünk. Majd rá fogsz jönni, hogy valójában milyen szerencsés is vagy, miután megismered az itteni életet. Furcsa örömöt észleletem a nénim hangjában. De ez a boldogság nem azért keletkezett, mert ott voltam és lehetőséget kapott, hogy viszontlásson, hanem azért, mert végre bármit csinálhatott velem és akkor, amikor csak kedve szottyant. Leszidhatott, megbüntethetett, akár meg is verhetett.
- Tehát az egész napot itt fogod tölteni. Olyan bánásmódban részesülsz, amilyenben az itteni gyerekek is. Eszedbe se jusson, hogy attól, hogy neked otthonod meg szüleid is vannak, nem itt alszol, mert van fedél a fejed fölött, különleges figyelmet kapsz! Neeem, kincsem, erről ne is álmodj!Amelie minden egyes szavát lestem. A nénikém igen szép nő volt, talán szebb is a nővérénél. De a bájos külső kegyetlen és romlott belsőt rejtegetett. Egy igazi hárpia természetével áldotta meg a drága isten.
A szoba közepén álltam, lehajtott fejjel. A bíbor színű, fekete mintázatú szőnyeget bámultam.
- Betekintést kapsz az árvák életébe. Akkor talán megtanulod megbecsülni azt, amid van.Amelie abbahagyta a fel-alá járkálást, majd a mellkasánál keresztbe rakta a kezét. A tekintetem az övébe fúródott.
- A következő szabályokat kell betartanod. A verekedés, a helytelen beszéd és bármilyen kis csintalanság elkövetése szigorúan tilos. Jaj neked, ha rajtakapnak, hogy szabálytalankodsz. Nyolckor reggeli, egykor ebéd és hatkor van a vacsora. A folyosókon sorokban közlekedtek. Nem állhatsz ki a helyedről. Evésnél nincs beszélgetés. Világos?Amelie felvonta a szemöldökét és úgy figyelt. Nem válaszoltam, mert szükségem volt egy kis időre, hogy felfogjam, hova is került.
- Nos, a csendet igennek veszem.Ennyi volt a beszélgetés.
Így kerültem hát egy csomó család nélkül élő gyerek között. Nem is tudom... Talán úgy éreztem, hogy én is egy vagyok közülük, attól függetlenül, hogy nekem otthonom is, anyám is meg apám is volt. Nekik senkijük sem volt, egyedül éltek a nagy világban. Nekem viszont volt családom, de mégis magányosnak éreztem magam. Hiányoltam az anyai szeretet, az apai öleléseket és szülői figyelmet. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy vajon hol vannak a mesebeli szülők. Csak a kitalált történetekben léteznek? Csak a könyvekben szerepelnek? Talán az ember csak azért írta le őket, mert mindenki ilyenre vágyik, világéletében, és igazából nem is léteznek? Millió kérdés, melyre nem találtam választ, és ettől egyre elveszettebbnek éreztem magam. A remény, hogy egy nap az én szüleim is ilyenek lesznek... Egyre halványult és halványult.
Az árvaház komor hangulata ellenére a gyerekek néha-néha mosolyogtak. Ilyenkor arra vágytam, hogy én is ilyen erős lehegyek, mint ők. Az égvilágon semmi tulajdonuk sem volt, nem tartoztak senkihez, de a tények nem árnyékolták be az életüket. Mi több! Mindez erősebbé tette őket. És bár sokszor kaptak büntetéseket senki sem sírt. Csak a feladatra összpontosítottak.
Nem telt sok időbe mire megismerkedtem a többiekkel. Talán furcsán hangzik a barátság egy árvaházban, de nekem mégis sikerült. Emlékszek egy lányra, aki úgymond a bajtársam volt. A szülei elvileg autóbalesetben haltak meg, más rokonai pedig nem voltak, legalább is olyanok, akik tudták volna vállalni a gyerektartást és a lány felnevelését. Az illető neve már nem rémlik, csupán az arca, a gyönyörű szép, barna, csigalakban göndörödő hajfürtök, meg a sötét zöld szemek. Pusztán ennyi.
Az árvaházban sok furcsa dolognak voltam a szemtanúja. Megmaradt egy emlék egy testvérpárról, ami elég rejtélyes volt. Egy fiú és a húga. A lány talán beteg volt, vagy csupán ő is a hozzám hasonlókhoz tartozott. Mindössze túltengő fantáziával rendelkezett. Azt állította a bátyjáról, hogy tud varázsolni. Minden gyerek kíváncsi volt erre, egyesek talán még hittek is neki, de az apácák… Ők nem csak, hogy nem hitték el, de még meg is büntették, amiért ilyen sületlenségeket mer terjeszteni. Nem mondom, hogy minden szavát hazugságnak véltem, mi több! Reménykedtem, hogy igazat mond, és talán a bátyja tud segíteni a számomra tökéletes, elképzelt élet megvalósításában, viszont nem igazán mertem vele és a testvérével beszélni, vagy a leghalványabb jelét mutatni annak, hogy érdeklődöm irántuk, hisz tudtam, hogy Amelie nénim minden egyes lépésemet figyelte, és az alkalmas pillanatot várta, amikor végre rajtakaphat valami rendetlenkedésen, majd engem is megverethet valamelyik nővérrel, úgy, mint a testvérpárt. Pusztán ez a tény is bőven elég volt, hogy rettegésben tartson.
Rémlik, hogy a fiú és a lány egy időre eltűntek, majd újra visszatértek, de akkor a kishúg már nem beszélt a bátyja mágikus képességeiről. Vajon mivel érték el, hogy a saját igazságát annyira bebizonyítani próbáló gyerek ne beszéljen arról, amit talán látott vagy hallott? A válasz erre csak annyi volt, hogy nem akartam tudni. Kíváncsi voltam, de ha az épségemről volt szó, akkor máris nem volt olyan fontos ez a rejtély. Ezek után a gyerekek nem barátkoztak a testvérekkel, nem beszéltek velük, főleg a fiatalabbikkal nem. Attól féltek, hogy őket is megbüntetik. Röhejesnek találtam, de egyesek azt hitték, hogy a lány beteg volt és ezért beszélt ilyen furcsa dolgokról. Az eltűnésüket meg azzal magyarázták, hogy gyógykezelésen voltak, de nem biztos, hogy meg is gyógyultak. A legviccesebb az egészben, hogy a gyerekek azért féltek velük barátkozni, mert attól tartottak, hogy ők is elkapják a betegséget. A rossz szagú, keserű, ragacsos orvosság gondolata mindenkit eltántorított.
Emlékszem, hogy egyszer, amikor senki sem figyelt, az idősebb testvér mellé léptem. Ez az étkezés előtti kézmosásnál volt. Kihasználtam a lehetőséget, hogy a legszélsőbb mosdónál álltam. Óvatosan körbenéztem, majd a fiúra pillantottam.
- Te tényleg tudsz varázsolni? - suttogva kérdeztem tőle, reményekkel teli hangon. A fiú nem nézett rám. A tekintete inkább a szappanos kezemre tévedt. Követtem a példáját és a tenyeremre pillantottam. Egyszer csak két közepes nagyságú buborék jelent meg, ami nem sokkal ezután felszállt. Elbővülve néztem a repülő gömböket, amelyek az arcom magasságába érve egy kis pukkanással tűntek el. Mondani akartam valamit, készültem rá, az ajkaim részre nyíltak, de csupán kevés levegőt szívtam be, szavak nem jutottak ki a számon. A fiú rám mosolygott. Biztos jól mulatott a meglepődésemen.
- Tempó - noszogatott minket hátulról egy hang. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, majd a kézmosás befejezettével helyet foglaltam az ebédlő egyik sarkában lévő asztalnál.
Nem bírtam enni. Egyáltalán nem is figyeltem az ételre. A kanál csakis a rossz minőségű táplálékhoz ért, a számhoz nem. Kevergettem és kevergettem a tál tartalmát, miközben a szemem előtt még mindig a két buborék szállt. Titkon, csendesen örültem. Mégis igaz volt! Minden, amit a kishúg mondott. Nem hazudott a bátyja varázs adottságaival kapcsolatban.
Az összes kétségem elszállt. A betegségről szóló mendemondák és az egyéb buta elképzelések már nem léteztek számomra.
Aznap, amikor hazaértem, egyenesen a szobámban rohantam és mindent, egytől egyig elmeséltem a kedves Sarah-mnak. Elhatároztam, hogy veszem a bátorságot és megpróbálok velük csevegni, talán még összebarátkozni is. Végül is ők is ugyan olyan gyerekek, mint a többiek, csak éppenséggel különleges, mágikus képességekkel rendelkeztek, legalább is a fiú.
Másnap korán reggel keltem. Türelmetlen voltam, ezért gyorsan felöltöztem, búcsúzásként puszit nyomtam Sarah kis arcocskájára, majd izgatottan elindultam, vissza az árvaházba.
Csalódnom kellett. Szinte egész nap a fiút és a húgát kerestem, de hiába. Ők már nem voltak ott. A de Pres testvérek újból elmentek, de most már véglegesen. Örökbe fogadták őket.
Örültem, hogy kikerültek ebből a porfészekből, és reméltem, hogy ennél sokkal jobb helyre vitték őket, de egy világ dőlt össze bennem. Az összes reményem, ötletem és elképzelésem újból kilométerekre került tőlem. Eltávolodtak a megvalósítástól. Bele kellett törődnöm, hogy a megálmodott élet ott marad, ahol született. A fejemben.
Bristol, 1985 telén… 8 évesen azt kértem a Jézuskától, engedje meg, hogy a mugli iskolák padjaid koptassam. De a kívánságom nem teljesült. A szüleimnek nem volt elég, hogy egy árvaházba küldtek, a sok család nélküli gyerek között. Annyira nem is zavart volna, ha nem kaptam volna mindenért büntetést… A nővérek próbálták elfeledtetni velem a varázslatos világomat, ki akarták irtani minden egyes álmomat, de nem tudták. Talán ez az egyik ok, amiért mindig kikaptam. Mert dühösek voltak, hogy nem adom fel és továbbra is álmodozom. Szánalmas. Mit nem értettek azon, hogy csak egy magányos és szomorú gyerek voltam, aki a saját világába menekült? Elfutni próbáltam e bajoktól, a fájdalomtól és a csalódásoktól. Ennek köszönhetően a szüleim féltek a többi ember közé engedni. Attól tartottak, hogy szégyen hozok a családra, hogy talán ártok majd valakinek, és majd nekik kell elvinni a balhét… Tehát magán tanárokat béreltek. Mégsem maradhattam tanulatlan. Mi több! Pont az volt a céljuk. Hogy a megfelelő oktatást biztosítsák nekem. Azt akarták, hogy elköltözzek tőlük. Hogy semmi közök ne legyen hozzám és nekem hozzájuk. Fájt. Bántott a gondolat, hogy a családom sosem szeretett és nem is fog. Bizonyítani akartam nekik, azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, de tudtam… Ez csak egy álom. Sosem leszek elég jó nekik.
Épp téli szünet volt, amikor az életem az egyik legnagyobb fordulópontjához ért. A házunk szokás szerint… Egyszerűen csodásan festett. Mindenhol karácsonyi fények, óriási fenyőfa és a sok ajándék, ami persze nem az enyém volt, hanem Brandoné. De nem zavart. Nekem az is elég volt, hogy a gyönyörű szép dekorációt élvezhettem. Nem tudtam betelni vele. Minden csillogó díszlet egyre jobban azt éreztette velem, hogy otthon vagyok. Az én elképzelt otthonomban.
Bár nyolcéves voltam, szerettem olvasni, de sajnos nem mindent. Csak is kizárólag azt találtam érdekesnek, amit én választok. Örültem, hogy a házban egy hasznos szoba is van, mégpedig a könyvtár. A szent ünnepkor az is ki volt díszítve. A szüleim ellenezték, de a cselédek valami babonát találtak ki, hogy rávegyék őket. Tudták, hogy többnyire ott vagyok - ugyanis szigorúan tilos volt kivinni a könyveket a könyvtárból - és azt szerették volna, hogy átérezzem a Karácsonyt.
Egyik kora délután úgy döntöttem, hogy elmegyek olvasni. Más tennivalóm nem volt, és eléggé unatkoztam. Csendesen lementem a csodás szobában és valami érdekes olvasmány után kezdtem el kutatlni. Nem telt sok időben, hogy megtaláljam a megfelelőt. Már érte is nyúltam, amikor a mellette lévő könyv kiesett a helyéről. Ijedtségemben hátraszökkentem, és a mögöttem lévő könyvpolchoz léptem. Egy pillanatra megálltam. Körbenéztem. Az első gondolatom az volt, hogy talán Brandon az, és szórakozik velem. Közelebb léptem és belenéztem a lyukba, amiből a könyv esett ki. Mivel nem láttam semmi különöset, a padlóra szegeztem a tekintetemet, pont a bordó színű könyvet bámultam. Lassan leguggoltam, hogy felvegyem azt. A kezembe fogtam, arra készülve, hogy visszarakjam, mikor egy krémszínű boríték esett ki belőle. Egyre furcsábbnak találtam az egész helyzetet. Ismét leguggoltam, de ezúttal a borítékért. A régi kopertán egy kézzel írt név állt. Elég olvasható volt, tehát rögtön feltűnt, hogy a személyt, akinek a levél szólt, ugyan azt a nevet viselte, mint én -Desdemona. Nem gondoltam volna, hogy nekem szól, ugyan is a többi név nem egyezet. Az illetőnek sokkal hosszabb neve volt, mint nekem. Az én nevem csupán 3 névből állt. Desdemona Maria Bellerose. Semmi kivételes.
A gyerekkíváncsiságom az egekbe szökött. A szívem villámgyorsan kalapált, ugyanis a kezemben egy ismeretlen személy levele állt. Ismét körbenéztem, majd egy gyors mozdulattal a térdemig érő csizmába rejtettem a borítékot. Visszaraktam a könyvet, pont oda, ahonnan kiesett, majd a szobámba vettem az irányt. Becsuktam magam mögött az ajtót, felvettem az egyik fotelben lévő plédemet, majd az ablakhoz siettem. Szokás szerint ott ült Sarah, a kedvenc babám. Most nem szóltam hozzá, csupán a kezemben vettem, leültem, hátradőltem, kivettem a csizmámban lévő titkot, majd betakaróztam.
Egy kicsit tartottam a levéltől, de nem féltem kinyitni, hisz úgy gondoltam, hogy nem származhat belőle bajom, ha nem is rólam szól. Kivettem hát a papírt, és nekiálltam a sötétkék tintával írt, elég réginek tűnő levélnek.
Nem emlékszem teljesen tisztán, hogy milyen érzések kerítettek hatalmukban. Talán öröm, vagy szomorúság, félelem vagy izgatottság. Azt hiszem mind egyszerre született bennem. Boldog voltam, mert nem ehhez a családhoz tartoztam, de bánatos, mert nem tudtam hova keressem az igazi szüleimet. Viszont világos lett számomra, hogy miért bántak velem másképp Bellerose-ék, úgy mint egy kívülállóval, mint egy mocskos kutyával. Mert igazából nem vagyok a gyerekük. Nem kell szeretniük. Persze felmerült bennem, hogy mindez csupán egy nagy egybeesés, lehet és talán nem is rólam volt szó. De el akartam hinni. Azt szerettem volna, hogy nekem szóljon ez a levél. Meg kellett tudnom az igazságot.
Emlékszem, ahogy a hosszú lépcsőkön baktattam. Az iroda ajtaja elé álltam meg. Bevallom, egy pillanatra elszállt a bátorságom, a térdeim elkezdtek remegni és a szívem egyre hevesebben vert, de a tény, hogy nem vagyok a család része és az összes rossz emlék, amit a szüleimnek és a bátyámnak köszönhetek, nem hagytak meghátrálni. A gondolattól, hogy még sokáig kell velük élnem és hogy ugyanez az élet vár rám továbbra is, jobban riasztott meg, mint az, hogy fel kell tegyek egy kérdést: Tényleg örökbe fogadtak?
Nagy levegőt vettem az orromon, egy pillanatra magamban tartottam, majd kifújtam a számon. Határozottan bekopogtam, majd vártam, hogy beinvitáljanak. Nem kellett sokáig ott állnom. A kopogás után egyből apám hangja csendült meg és engedélyt adott a belépésre. Lenyomtam az aranyozott kilincset, majd lassan kinyitottam az ajtót. Belépéskor a helyiség komor világítása fogadott. Az iroda közepén egy személy ült, egy barna színű íróasztal mögött, akiről mindig is azt hittem, hogy az apám.
Szokás szerint a felesége is ott volt. Ő az iroda egyik sarkában foglalt helyet, ugyanolyan íróasztal mögött, mint a férje.
Mind a kettőjük szorgosan körmölt valamit. Becsuktam az ajtót, ezzel megtörve a síri csendet. Figyelmet akartam. Azt szerettem volna elérni, hogy rám nézzenek, hogy hallgassanak meg. Legalább most! Most az egyszerre!
Mind a kettőjük felpillantott, és akaratlanul is bebizonyították, hogy működött a tervem. Nem akartam kertelni, vagy húzni az időt. Csak válaszokra volt szükségem.
- Örökbe fogadtatok? – tettem fel az egyszerű, de mégis lényegre törő kérdést. A „szüleim” csak néztek. Képtelen voltam leolvasni az arcokról, hogy mire gondolnak. Apám az asztalra csapott mind a két kezével, majd felállt.
- Az hogy került a kezedben? Ki engedte meg, hogy az irodámba kutass? – ordítozott velem apám. A szemében a düh lángolt.
- Nem kotorásztam. A levél egy könyvben volt – emeltem fel a hangomat. Most, hogy tudtam, ők nem a szüleim, nem kellett őket tisztelnem és bárhogy beszélhettem velük.
- Hogy merészelsz ilyen hangnemben zagyválni? – csatlakozott anyám a vitához. –
Hálásnak kell lenned, hogy befogadtunk! Különben az utcán végezted volna. - Még az is jobb lett volna – üvöltöztem. –
Mindig is bántottatok, sosem szerettetek, nem voltatok igazi szülők. Nem sírtam, nem bánkódtam. Csupán fájtak az emlékek.
- Te kis szemtelen hazug! – fordult hozzám apám. –
Ezért most meglakolsz!A deres hajú ember megindult felém. Megragadtam a kilincset, de nem tudtam lenyomni. Megpróbáltam egyszer, kétszer, háromszor, de semmi. Megfordultam, és az ajtónak támasztottam a hátamat. Menekülni akartam, de nem volt más kiút. Becsuktam a szemem. Tudtam, hogy nincs menekvés. Egyszer csak fura puffanásokat hallottam. A szemhéjam felpattant. Az apám a padlón feküdt, az egyik könyvespolc előtt, rajta pedig egy csomó könyv. Nem értettem, hogy mit történt. Anyámra pillantottam, ő meg tátott szájjal figyelte a férjét. Egyszer csak elkezdett rikácsolni.
- Mit műveltél? Ezt hogy csináltad? Tudtam, hogy egy átok vagy! Sosem kellett volna befogadnunk a családunkba. Megölted! – hibáztatott. A félelem eluralkodott rajtam. Megfordultam és a teljes erőmmel nyomtam le a kilincset. Végre sikerült kinyitni az ajtót. Kirohantam, felviharoztam a lépcsőn. Beszáguldtam a szobámba, felkaptam Sarah-t és a kabátomat, majd a kijárat felé vettem az irányt. Kiléptem az ajtón és elkezdtem rohanni. Nem tudtam, hova megyek. A lényeg, hogy minél messzebbre a „szüleimtől”. Addig futottam, amíg ki nem fulladtam. Megálltam, a szívem pedig hevesen vert. Futott… Tovább! Nekem viszont szükségem volt egy kis pihenésre, egy kis levegőre. Utólag rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Körbepillantottam, a saját tengelyem köré forogtam. Leültem a legközelebbi fa tövébe. Összehúztam a kabátomat, majd elkezdtem sírni. A meleg könnyek a hóra estek, majd megolvasztottak azt. Hang nélkül pityeregtem.
Hideg van, olyan hideg, hogy a csontjaimig hatol. Az arcomhoz valami hideg tapadt. Nem éreztem. Fájt és zsibbadt. A sötét eltakart, elrejtett. Egyedül voltam, teljesen elhagyottan. Becsuktam a szemem. Tudtam, hogy itt a vég. Mint esőcseppek a hideg ablaküvegről, úgy peregtek le gondolataim a rideg, megváltoztathatatlan tényről, hogy meg kell halnom. Egyetlen egy valami nyugtatott. Az ábránd, hogy olyan helyre kerülök, ahol megismerem a szeretet. Nem akartam küzdeni. A saját világomba akartam menekülni. Az utolsó, amire emlékszem, egy erőteljes, világos fény. Hát eljött az idő…
Meleg ágy, puha párna, meleg takaró. Mégis a hideg rázott. Lassan nyitottam ki a szemem. Vártam, hogy a fehér falak fogadjanak, a szobám rideg sötétsége. Ehelyett aranyfények ragyogtak, és otthonos érzést keltettek, ahogy a pasztell zöld, fehér mintákkal díszített tapétát és az aranybarna függönyt emelték ki. Olyan mesebeli volt, hogy el sem tudtam hinni. Megdörzsöltem a szemem, pislogtam párat, de semmi sem változott. Felálltam és magamra pillantottam. Gyönyörű, fehér hálóing volt rajtam. Felkaptam Sarah-t és a szobába kezdtem el járkálni. Egyszer csak kinyílt az ajtó. A bejárat irányába fordultam. Egy alacsony, enyhén telt nő és valami fura lény jött be.
- Be az ágyba – noszogatott a nő. A hangja nem volt se dühös, csak enyhén parancsoló. Nem tudom miért, de követtem az utasításait. Visszafeküdtem.
- Hol vagyok? – kérdeztem meg. Bátrabb hangon akartam feltenni a kérdést, de még hangom sem volt nagyon.
- Otthon – válaszolt a nő, majd felemelt egy fehér porcelánból készült csészét, mely álomszép arany mintázat volt. Nem értettem a válaszát, de elfogadtam a csodaszép alkotást, majd belekortyoltam a tartalmába. Melegség járta át a testemet, a tea illata és íze pedig bódító volt. –
Ízlik? - Igen, asszonyom.A nő elmosolyodott a válaszomon, és egy pillanatig némán nézett.
- Gondoltam – adott meg a számomra szintén értethetetlen választ. Mosolygok, de nem értem. Miből gondolta? Mintha a gondolataimban olvasott volna, már válaszolt is a kérdésemre. –
Ez volt édesanyád kedvenc teája is. A mosolyom eltűnt a válasz utolsó részén. A mamám? Az igazi?
- Mikor láthatom? – tettem fel a naiv kérdésemet, de a nő nem válaszolt. Arca komor lett, én pedig tudtam, hogy valami nincs rendben. A nő megpróbált újra mosolyogni, de az arca eltorzult. A sírás tört rá, de elfordult, hogy ne lássam a könnyeit és magamra hagyott a fura lénnyel. Szomorúan lenéztem a csésze tartalmára.
- Ne csüggedj – szólt hozzám a lény. A tekintetem az óriási lila szemeire vándorolt.
- Mi vagy te? - Én egy házimanó vagyok. Segítek a házkörüli munkában. Ha szükséged lenne valamire, csak szólj! Az ajkaim mosolyba görbültek. Megittam a csésze utolsó cseppjeit, majd lefeküdtem.
Egész éjjel a manóról gondolkoztam, a nő arcáról és arról, hogy hogy kerültem ide.
Másnap egy égkék ruha várt rám. Az asztalon pedig finom reggeli. Palacsinta, tea, gyümölcsök. Minden, ami szemnek-szájnak ingere. Attól függetlenül, hogy nem tudtam, hol vagyok, boldog voltam.
Épp, hogy befejeztem a reggelit, valaki bekopogott. A szívem hevesen kezdett el dobogni. Rögtön arra gondoltam, hogy talán a szüleim értem jöttek. De miért tennék, ha nem vagyok a gyerekük? Az ajtó kinyílt és egy házimanó jött be, nem az, ami az este volt, hanem egy másik. Vajon hány házimanó él a házban?
- Mr. Lamoureaux az irodájában várja Önt. Kérem, kövessen! Kicsoda Mr. Lamoureaux? Vajon ő az igazi apukám?
Szótalanul a manó után indultam el. Féltem. Félénken lépkedtem, próbáltam húzni az időt.
Egy fekete ajtó elé álltunk meg. Az utolsó emlékem, amiben ehhez hasonló ajtó szerepel nem olyan örömteljes.
A manó bekopogott, majd benyitott.
- Desdemona kisasszony – jelentette be a nevemet, majd teljesen kinyitotta az ajtót, és beinvitált. Egy másodpercig álltam, aztán összeszedtem az összes bátorságomat és beléptem. Egy idős férfi fogadott. Arca borostás volt, a szürke haja pedig hullásnak indult. A feje búbja teljesen kopasz volt. Fekete öltönyt viselt, bordó színű inggel és szintén fekete nyakkendővel. A férfi meglepődötten nézett rám. A szemeiben semmi jót nem találtam. Nem éreztem azt a melegséget, mint tegnap este a nőnél. Az ismeretlen határozott tekintettel rendelkezett, póker arccal. Nem lehetett semmit leolvasni róla.
- Foglalj helyet – törte meg a csendet. Bár nem utasító hangon szólalt meg, mégis úgy éreztem, hogy ez parancs volt. –
Nagyon jól figyelj, mert nem vagyok papagáj, hogy többször is megismételjem a mondataimat – szünetet tartott, hogy lássa, hogy reagálok. Csak ültem és bólintottam. –
Helyes! – fel-alá kezdett el járkálni –
Bár még kicsi vagy – pillantott rám, és egy másodpercre megállt –
meg fogod tudni a teljes igazságot, a születésed történetét. Tudom, hogy kaptál egy levelet, amiben megtudtál pár dolgot, de előzmények nélkül semmiféleképpen nem értheted meg azt. Kezdjük ott, hogy hogy születtél meg. Először is egy nem kívánt gyerek voltál. Anyád ostoba volt, és hitt a szerelemben. Abban bízott, hogy apád, Frederick Blackmore, el fogja venni és akkor boldogan fognak élni, de az a semmirekellő, teherbe ejtette Estelle-t, majd úgy, mint egy gyáva nem akarta felvállalni a gyereket. Miután megtudtam, hogy a lányom terhes, elvittem egy jó messzi szigetre, mert nem akartam, hogy bárki is megtudja, hogy egy aranyvérű lánynak, házasságkívüli gyereke fog születni. Csak jót akartam neki. De nem ez volt az egyetlen célom. Azt terveztem, hogy miután megszületsz örökbe adlak. Pusztán jó életet akartam biztosítani a lányomnak. Ki az az aranyvérű, aki elvesz egy egyedülálló anyát? SENKI!
9 hónap múlva megszülettél, és ekkor a nagyapád, apád apja, mondta, hogy ráveszi a fiát, hogy vállalja fel a gyereket. Milyen naiv… Nem tudom, hogy miből gondolta, hogy azt szeretném, ha a lányom félvérhez menne hozzá. Nagy nehezen sikerült rábeszélnem, hogy inkább adjunk téged örökbe. - Hallgattam a történetét és könnyek gyűltek a szemembe. Nem mertem kérdezni, féltem a válaszoktól, az igazságtól. A nagyapám látta, hogy könnyezem, de nem hagyta abba. Csak mondta és mondta. Megállás nélkül.
- Ha tőlem függött volna, akkor egy szegény családnak adtalak volna. És nem is a Brit szigeteken élő családnak, hanem egy európainak. Azt szerettem volna, ha minél messzebb vagy a lányomtól. Hogy ne akarjon megkeresni. Végül a másik nagyapád rábeszélt, hogy legalább egy gazdag családnak adjunk. Ha már gazdag famíliák csemetéjeként születtél, legalább ne kelljen semmiben sem hiányt szenvedned. Így is történt, de az a bolond öreg nem hagyta ennyiben a dolgokat. Azon kívül, hogy Estelle írt neked egy levelet, nagyanyád meg segített azt bevinni a házba, a nagyapád egész életedben figyelt rád. Egy rész neki köszönheted, hogy itt vagy. Bár figyeltem, egy szót sem értettem az egészből. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen, kőszívű? Az unokája vagyok. Megfosztott az anyai szeretettől, és anyámat a örömtől. Én voltam a boldogsága. Jelentettem valakinek valamit, akartak, de ő megfosztott, attól, hogy érezzem, valaki szeret.
- Az az eszement a házimanóját küldte, hogy mindenben segítsen. Amikor ez kiderült, én ugyanezt csináltam, csak nekem más célom volt: megakadályozni, hogy az öreg jócselekedetei sikerüljenek. Emlékszel arra, amikor a bátyád születésnapját tetted tönkre? Azért is én tehetek. A rossz élményed többségét nekem köszönheted. Meg akartalak büntetni, amiért megszülettél, azért, mert megfogantál és tönkretetted anyád és a családja életét. A nagyapámon látszott, hogy dühős és hogy minden egyes szavát komolyan gondolja. A szívével beszélt, tényleg utált. Nem akartam sírni, de nem tudtam megfékezni a könnyeket. Elkezdtek patakzani. Az öreg fel-alá sétált, egyszer csak megállt, megmasszírozta az állát, majd ismét felém fordult.
- Sosem akartam, hogy megismerd a mágiát. Reméltem, hogy kvibli leszel. Minden áldott nap azért imádkoztam, hogy ne legyen varázserőd. Könyörögtem Merlinnek, kértem, hogy sose ismerd meg a varázslatot, de a nagyapád mindig is hitt benned. Szerinted melyik az az elmebeteg család, aki árvaházba küldi a gyerekét? A szüleid pénz kaptak, hogy felneveljenek, és hogy sose árulják el, nem az ő gyerekük vagy. Miért lett volna nekik jó, ha egy árvaházba kerülsz? Akkor nem kaptak volna több pénzt… És tudod, hogy ki tehet ezért. Az a senkiházi nagyapád. Igen! Ő küldött oda, hogy megismerd azt a fiút és a húgát. Fogalmam sincs, honnan tudta meg, hogy ott van az a szerencsétlen testvérpár. Gondolom egyedül is kitalálod, hogy ki volt az, aki megkeserítette az árvaházi életedet? – gúnyos mosoly ült ki az arcra. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy miért volt neki jó, ha szenvedést okozhatott nekem. Fájt, hogy az úgymond családtagom ennyire utál. Pedig megszokhattam. Sosem tartoztam igazán a családomhoz. Olyan nagy megkönnyebbülés volt, amikor megtudtam, hogy nem ők az igaziak. Reménykedtem, hogy az valódi családom szeret. Amikor megtaláltam a levelet örültem, hogy talán valahol, messze vagy nem olyan távol tőlem, van valaki, akinek jelentek valamit, de most visszatért… Az az érzés… Hogy senki sem szeret. Újra a lelkemet bántotta. Őszintén szólva nem tudtam eldönteni, hogy mi lett volna a jobb. Ha sosem tudom meg, hogy nem vagyok Bellerose, vagy ha megtudom az igazat. Azt, hogy tényleg senki sem szeret. A nagyapám szavait hallgattam és egyre jobban azt kívántam, hogy bárcsak az a levél ne került volna a kezembe. Akkor legalább abban reménykedtem volna, hogy van olyan ember, aki szeret. De muszáj felébrednem és elfogadnom, minden ellenem van. Egyedül vagyok. Csak magamra számíthatok, és meg kell elégednem Sarah szeretetével.
- Meg akartam akadályozni, hogy az a levél hozzád kerüljön. Egyszer majdnem sikerült is, de a nagyapád túljárt az eszemen. És bár ezt megbosszultam, az öreg utolsó kívánsága az volt, hogy bárhogy is legyen, bármi is történjen, tudj meg a levél tartalmát. Az a koszos házimanó az életét is feláldozta, hogy hozzád kerüljön anyád levele.Nagyapám arcán kiült az undor. Látszott rajta, hogy mérges, mert nem jött össze a terve.
- Igazából az még nem is lett volna gond, ha elolvasod. Kit érdekel? Rájöttél volna, hogy örökbe fogadtak. Na és? Akkor értettem meg, hogy baj van, amikor a nevelőapád fejére zúdítottad a könyveket. Tudtam, hogy a legnagyobb rémálmom bekövetkezett. Ha akartam volna, se tudtalak volna elrejteni. Világos volt számomra, hogy az a nap is eljön, amikor megkapod valamelyik varázsló iskolától a baglyodat, a szokásos információkkal. Ráeszméltem, hogy hiba volt meggyilkolni a vénembert, hisz így én leettem az egyetlen, akihez kerülhetsz. Nem volt más választásom. Ha nem fogadlak be, akkor világra került volna, hogy az egyik lányomnak házasságon kívüli gyereke van. Egész életemben az volt a célom, hogy elrejtselek, hogy eltitkoljam létezésedet. A Mágiaügyi Minisztérium mindenről tud. Percek kérdése volt, hogy kiderítsék, ki is vagy valójában. Az összes tettem hiábavaló lett volna, ha hagyom, hogy továbbra is szabadon varázsolj a varázstalan emberek között. Tehát így kerültél ide. Mostantól én foglak nevelni, de mindenkinek azt mondod majd, hogy Maria nénikéd lánya vagy. Hogy azért küldtek hozzám, mert jobban meg akartad ismerni a nagyapádat. A vénemberre pillantottam, és nem tudtam elhinni, hogy hazugságra kényszerít. Nem akartam megismerni, eszem ágában sem volt ővele lakni, de nem választhattam. Nem volt más alternatíva. Mihez kezdhetne egyedül, a hideg, ismeretlen utcákon egy nyolcéves kislány, aki senkit sem ismer, akinek nincsenek rokonai vagy barátai? Semmit.
El kellett fogadnom a helyzetet és belenyugodnom.
Mivel gyerekként nagyon szerettem volna varázslatos világban élni, gyorsan hozzászoktam a varázslényekhez. Imádtam őket. Nem emlékszem olyanra, hogy féltem volna valamelyiktől. A Lamoureaux kúria lett tehát az új otthonom.
Nemsokára megtudtam, hogy anyám szobáját kaptam meg. Ezt természetesen a nagymamámnak köszönhettem, mert nagyapám hevesen tiltakozott. Anno fogalmam sem volt, hogy miért, de most már tudom. Azért, mert félt, hogy megtalálom anyám naplóit, és tényleg az történt.
Igazából nem én bukkantam rájuk, hanem édesanyám házimanója mutatta meg nekem, hogy hol van a rejtekhelyük. Lulu olyan volt anyám számára, mint egy dada, mint egy második anya, mint egy barát. Mindenez egyszerre. Olyan titkokat is elmondott neki, amit még a saját édesanyjával sem osztott meg. Lulu volt az a valaki, akitől a legtöbbet tudhattam meg Estelleről.
A házimanó mindig kedves volt velem. Emlékszem, az elején megkérdeztem tőle, hogy miért van ez, és erre az volt a válasza, hogy anyám alakja bennem él tovább. Minden jósága, szépsége, kedvessége. Lulu azt mondta, hogy még a hangom is olyan, mint az övé volt. Csodáltam minden egyes anyámról szóló történetét. Valahányszor többet tudtam meg róla, egyre jobban nőtt bennem a vágy, hogy élőben is megismerjem, de tudtam, hogy ez lehetetlen, és általában ez a tény szomorított el a legjobban.
Múltak az évek, én pedig csak úgy faltam anyám naplóit. Még kis korában kezdett el írni, így hát a legelső bejegyzéstől fogtam hozzá az olvasáshoz. Kíváncsi voltam, hogy milyen ember lehetett gyerekként, hogy mit szeretett és mit nem. Minél többet!
Az naplóbejegyzéseitől úgy éreztem, hogy ugyanolyan vagyok, mint amilyen ő volt, és ezt a nagyi is alátámasztotta. Mind a kettőnk nagyon buzgó, kalandvágyó és a tanulásra szomjas volt. Az egyetlen dolog, amit nehezen éltem át, az a nagyapám tanórai voltak. Az öregembernek az volt a célja, hogy utolérjem a tudásban a velem egykorú gyereket. Nem mondanám, hogy nehéz dolga volt, hisz nagyon gyorsan tanultam, ezért rendkívül gyűlöltem, ha valami nem sikerült. Akkor mindig le lettem szidva. Őszintén szólva ez csak ösztönzően hatott rám, mert addig próbálkoztam, míg el nem értem a kívánt eredményt. Sokszor büntetést is kaptam, ha nem tudtam egy-egy kijelölt feladatot teljesíteni. A fárasztó plusz feladatokkal azt akarta elérni, hogy ne ismerjem meg a szeretet. Úgy vélte, hogy az csak gyengébbé teszi az embert.
Idővel utolértem a kortársaimat, és nagyapám terve is remekül alakult. Ennek ellenére nem hagytam abba a tanulást. Egyre többet és többet akartam tudni. A legendás lényekről, a sötétmágiáról, a háborúkról. Már akkor ismertem meg a Nagyurat és a céljait. Talán akkor értettem meg igazán, hogy nagyapám miért ragaszkodott ahhoz, hogy édesanyám aranyvérű varázslóhoz menjen férjhez, meg hogy miért próbál megtanítani arra, hogy ne barátkozzak a muglikkal.
Egy valamit viszont mindig és nagyon hiányoltam. A dicséretet. Nagyanyám és Lulu természetesen lelkesítettek, azonban én nagyapámat akartam hallani. Legalább egyszer. De erre sosem került sor.
Ballyhoorisky, 1989 nyarán…Ekkor következett be életem következő legfontosabb fordulata. Nagyapámnak sikerült háttérbe szorítania a kedves, érzékeny Desdemonát és egy igazi jégkirálylányt varázsolt belőlem. Gyerek létemre rideg lettem. Közömbösen álltam a muglikhoz és egyetlen egy, de állandó feladatot tűztem ki magamnak: mindig elérni a saját céljaimat.
Megtanultam, hogy első helyen én vagyok, elsősorban magamra kell vigyáznom és figyelnem, és csak utánam jöhetnek szóba a többiek.
Gyönyörű júniusi, napsütéses nap volt. Emlékszem, ahogy a nap meleg fényét élveztem, mely a bőrömet simogatta. A teraszon fogyasztottam a szokás szerint nyolc órakor kezdődő reggelimet, amikor egy fehér bagoly egy csontszínű borítékot hozott el. Megtöröltem az ölemben lévő szalvétával a kezemet és a számat, majd a levélért nyúltam. Egy elégedett mosollyal ismertem el a roxforti levelet.
Nemsokára eljött az nap, amikor a Roxfortba utazhattam. Emlékszem nagyapám utolsó szavaira, mielőtt a felrakott volna a vonatra.
- Édesanyád és édesapád aranyvérűek. Tehát te is az vagy. Az aranyvérű boszorkányok neveltetésében részesültél, ne hozz rám szégyent. Szimplán csak bólintottam, majd felszálltam a vonatra.
Az Expressen nem igazán beszéltem senkivel, mert mindenki ismeretlen volt. Attól tartottam, hogy szóba állok majd egy sárvérűvel, ezt pedig nem akartam. A fülemben nagyapám szavai zengtek. Még mindig azt szerettem volna elérni, hogy büszke legyen rám.
A beosztási ceremónia csodás volt. Őszintén szólva nem is izgultam. Volt egy tippem, hogy hova kerülök, és nem tévedtem.
Amikor a Teszlek Süveg a fejemre került, egy kicsit gondolkoznia kellett. Egy pillanatra azt hittem, hogy a ravaszok házába akar beosztani, de a végén mégis helyes volt az elképzelésem.
„A bölcs öreg Hollóhátban / Éles elmék várnak. / Kiknek a tanulás kaland, / Oda azok járnak.Elsősként nagyon igyekeztem, hogy megfeleljek az elvárásoknak. Nem volt nehéz, hisz az olvasásimádatomnak köszönhetően előrébb tartottam, mint az évfolyamtársaim. Sokszor jártam a könyvtárban, rendszeresen tanultam, mi több! Inkább azt mondanám, hogy egyfolytávan tanultam és a végén az elvártnál is szebb eredményeket értem el. Kevés tantárgy volt, amit ne tanultam volna örömmel. A legeslegkedvencebb tantárgyam a legendás lények gondozása lett. Ahogy korábban, így akkor is élvezettel tanulmányoztam a tantárgyat és ebben a témában tartozó könyveket. A másik kedvenc tantárgyam a sötét varázslatok kivédése lett. Fontosnak tartottam, hogy meg tudjam védeni magam. A szabadidőmben pedig a mágiatörténelemmel foglalkoztam, hisz nagyapám mindig azt mondogatta, fontos tudnivaló, hogy honnan származunk, mik vagy inkább kik az őseink.
Még abban az évben néhány ismerős emberrel is találkoztam. Megtudtam, hogy a testvérpárt, akiket még az árvaházból ismerek, szintén a Roxfort diákjai. Életemben nem hittem volna, hogy egy ilyen helyen látom viszont őket. A lány egy évfolyammal felettem járt, a fiú meg abban az évben fejezte be a varázslóképzőt.
A Roxfortban nagyon kevesen ismertek igazán. Csak a szűk baráti kőröm tudta, hogy milyen vagyok belülről. A szűk alatt pedig azt értem, hogy egy-két, max három ember. Persze voltak olyanok is, akiket csak azért engedtünk magunk mellett, hogy legyen kit ugráltatni. A többiek, akik csupán a nevemet tudták, mindig is azt hitték rólam, hogy egy sejtelmes, titokkal teli, rideg, beképzelt, aranyvérű vagyok, aki egyfolytában a magasban tartja az orrát. Hát igen! Mindig is szelektáltam a barátaimat, hisz nagyapám sok időt szánt arra, hogy „belém vésse”, a barátokat meg kell válogatni. Például életemben nem álltam szóba egy hugrabugossal, legalább is önszántámból nem. Messziről próbáltam elkerülni a sárvérű vagy az őket támogató tanulókat. Több eszem volt annál, hogy vérárulókkal cseverésszek.
Azok, akik nem kedveltek az irigyeim közé soroltam. Egyesek talán a szépségem és a kinézetem miatt irigykedtek, mások pedig a jó eredményeim miatt. Sokan azt mondták, hogy néha lekezelően viselkedem, de nem igazán érdekelt. Nagyapám megtanított egyedül megítéljem, hogy kivel érdemes és kivel nem ajánlatos barátkozni.
Akarat nélkül is feltűnést okoztam. Már az is bőven elég volt, ha simán a folyosón sétáltam, hisz a testtartásom tiszteletparancsoló, de annál jobban nőiesebb és vonzóbb. Sosem jártam egyedül, vagy pedig lecsüggedt fejjel. Egyik sem jöhetett szóba, nem beszélve a kettőről egyszerre. Szerettem, ha kitűnök valamivel, és én több dologban is jeleskedtem.
Sok ember volt, aki szívesen barátkozott volna velem, de nagyon kevesen tudták, hogy mit szeretek. Egyesek azt hitték, hogy az önimádókat, mások pedig azt, hogy az elkényeztetetteket kedvelem. Bár nehéz volt igazi barátokra lelnem, mégis sikerült.